Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

5. Testlélek

5. Testlélek

A lelki jelenségek viselkedési diszpozíciók segítségével történő elemzése tehát meg tudja magyarázni, miért nem találjuk a lelket a gépben (vagy az agyban). Mivel azonban nem tud jó magyarázatot adni a tudatos lelki jelenségek legalábbis bizonyos eseteiről, kétséges, hogy metafizikailag elfogadható elmélet-e. Tudomány-módszertanilag persze nagy előrelépés, hogy a megfigyelhető és ellenőrizhető viselkedési diszpozíciók segítségével elemezzük a “lelki” jelenségeket, hiszen ezzel (amint az a behaviorizmusnak nevezett pszichológiai módszertani irány célja volt), közelebb hoztuk a lelki jelenségek vizsgálatát a többi megfigyelésen alapuló empirikus tudomány vizsgálati módszereihez. Csakhogy úgy tűnik, ennek az az ára, hogy a metafizikai értelemben sajátosan lelkinek tekintett jelenségeket és tulajdonságokat száműztük a lélek fogalmából.

A materialista lélekfelfogás azonban talán értelmezhető oly módon is, hogy számot tudjon adni a tudatos jelenségekről. Tekintsük például a “milyen is az” sajátos érzését. Valószínűleg már mindenki tapasztalta, milyen is az, amikor egy környezete színétől erősen elütő, élénkszínű tárgyat figyel, majd egy kis időre behunyja a szemét. Ilyenkor egy sajátos utóképet látunk, például a tárgy színével azonos színű foltot. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy bár a külső inger megszűnik, idegrendszerünk egy ideig még abban a sajátos fizikai állapotban marad, amely megfelel az adott színű tárgy által okozott ingerületnek. Ez a megfigyelés azt sugallja, hogy a lelki állapotok tulajdonképpen azonosak az idegrendszer meghatározott állapotaival.

Más megfontolások is okot adhatnak erre a következtetésre. Fogadjuk el, hogy a viselkedés diszpozíciók segítségével történő elemzése, legalábbis a lelki jelenségek egy jó része esetében, helyes beszámolót ad a lelki képességekről. A cselekvőkre azonban általában nem úgy tekintünk, mint akik azonosak azokkal a képességekkel, amelyek segítségével viselkedésüket magyarázzuk. Inkább úgy tekintünk ezekre a képességekre, mint valaminek a megnyilvánulásaira. Igen ám, de minek? Hiszen láttuk, hogy hiába is kutatjuk az agyat, abban nem fogunk gondolatokat vagy lelki képességeket találni. De azt is láttuk, hogy hiába is kutatjuk a tárgyak belső szerkezetét, ott nem találunk rugalmasságot, gyúlékonyságot vagy oldhatóságot.

Csakhogy, mondhatná valaki, abból, hogy a diszpozíciós tulajdonságot nem találhatjuk meg a tárgy alkotóelemeiben, nem következik, hogy egy dolog alkotóelemeinek kategoriális tulajdonságai ne magyarázhatnák diszpozíciós tulajdonságait. Hiszen nem véletlen, hogy éppen a papír az, ami gyúlékony, az acél az, ami rugalmas, és a cukor az, ami könnyen oldódik a vízben. A tárgyak diszpozíciós tulajdonságaiért ugyanis alkotórészeik kategoriális tulajdonságai a felelősek. Másképp fogalmazva: bár a tárgyak diszpozíciós tulajdonságai csak a tárgyak egészét jellemzik, ettől még nem függetlenek mikroszkopikus alkotórészeik kategoriális tulajdonságaitól. Ugyanez a helyzet a lelki tulajdonságok esetében is. Sok esetben (bár mint láttuk, nem mindig) ezeket valóban viselkedési diszpozíciók segítségével azonosítjuk. De ezekért a diszpozíciókért a szervezet, pontosabban az idegrendszer belső, kategoriális tulajdonságai a felelősek.

A leggyakrabban idézett példa a fájdalom. (Valószínűleg azért, mert úgy gondoljuk, a fájdalom neurofiziológiai alapjait viszonylag jól ismerjük.) Tegyük föl, hogy a “fájdalmat érezni” tulajdonságot sikerült az adott környezetben történő viselkedés segítségével értelmezni (például azzal, hogyan reagál valaki arra, hogy megégeti a kezét). Az adott környezeti hatást az idegrendszer fogja közvetíteni: például a fájdalom esetében azt feltételezzük, hogy egy C-típusú neuron valamilyen állapotba kerül (“kisül”). Az ingerület eljut az agyba, ahonnan újabb ingerületek indulnak az izmok felé. Az izmok megmozdulnak, ami kiváltja a megfigyelt viselkedést. A fájdalom, amit bizonyos viselkedési diszpozíciók segítségével írunk le, valójában nem más, mint idegrendszerünk kategoriális tulajdonságokkal leírható állapota.

A materializmusnak ezen értelmezését szokás “azonosság-elméletnek” is nevezni, mivel az elmélet szerint a lelki állapotok azonosak bizonyos fizikai állapotokkal. Az azonosság-elmélet választ adhat számos olyan kérdésre, amely a lelket viselkedési diszpozíciókkal azonosító materialista elmélete számára megválaszolhatatlan. Először is, azok a lelki állapotok és folyamatok, amelyek soha nem válhatnak manifesztté, jól értelmezhetők az elmélet segítségével. Hiszen lehet, hogy vannak olyan belső, idegrendszeri állapotok, amelyek nem vezetnek izommozgásokban is megnyilvánuló viselkedéshez. Ilyen a már fentebb említett utókép, de ilyen a titoktartás is. Vagy gondoljunk arra az esetre, amikor valaki jól tűri a fájdalmat (ahogyan például az ifjúsági regények tanúsága szerint az indiánok büszkék voltak arra, hogy a válogatott kínzások közben arcizmuk se mozdul). Ez nem jelenti azt, hogy az illető nem érez fájdalmat. Könnyű magyarázatot találni ennek lehetőségére, ha a fájdalmat valamely belső idegrendszeri állapottal azonosítjuk. Az azonosság-elméletnek arra is egyszerű válasza van, mi alkotja a személyt: az agy. A nevezetes mondás szerint: ahova az agyam megy, oda megyek én. Ha például az agyamat egy másik testbe ültetnék, a “másik test agyát” meg az “enyémbe”, nem volna kétséges, hogy hol maradok én: ott, ahol az agyam van. (Ezt a kását azért, mint látni fogjuk, nem eszik olyan forrón. A személyes azonosság kérdéséről még részletesebben is lesz szó később.)

Mint azt a fájdalom példáján láttuk, az azonosság-elmélet azon a feltevésen nyugszik, hogy a lelki tulajdonságok (vagy állapotok, események) típusai azonosíthatók bizonyos típusú fiziológiai állapotokkal (fájdalom érzése = C típusú neuronkisülés). Ezért az azonosság-elmélet jól magyarázza, miért vagyunk hajlamosak nem emberi lényeknek is fájdalomérzést tulajdonítani. Természetesen igaz, hogy ezt részben viselkedési megnyilvánulásaik hasonlósága alapján tesszük. De ez nyilvánvaló módon nem elegendő. A síró baba sokkal emberszerűbb módon ad hangot fájdalmának, mint egy aranyhörcsög. Az utóbbinak mégis előbb lennénk hajlandók fájdalomérzést tulajdonítani, mint az előbbinek. Könnyű belátni, miért. Azért, mert feltesszük, hogy az aranyhörcsög “belső szerkezete” jobban hasonlít a miénkhez, mint a síró babáé. Ez a megfontolás, úgy tűnik, alátámasztja az azonosság-elméletet.[155]

Más esetekben viszont az a feltevés, hogy a belső szerkezet azonossága vagy hasonlósága a lelki jelenségek tulajdonításának szükséges feltétele, problémát okoz. Vajon kizárhatjuk-e, hogy vannak olyan intelligens vagy érző lények a világegyetemben, amelyek belső szerkezete nem idegsejtekből áll? Nincs komoly ok arra, hogy ezt a lehetőséget kizárjuk. S ha ez valóban nem zárható ki, és mondjuk a test valamely károsodását az ő esetükben is a fájdalomérzés jelzi, akkor nem tételezhetjük fel, hogy a fájdalom azonos bizonyos típusú idegrendszeri állapottal. Hiszen ez azt látszik bizonyítani, hogy érezhet fájdalmat valaki akkor is, ha fizikai állapotai nem idegrendszeri állapotok.

De ha valaki esetleg azt mondaná, hogy őt nem győzi meg az intelligens űrlényekre történő hivatkozás mindaddig, amíg nem látott ilyet, említhetünk egy másik problémát is. A fájdalom vagy az utóképek viszonylag egyszerű lelki tulajdonságok, ezért nem nehéz elképzelni, hogy valaki más, amikor ugyanabban a típusú lelki állapotban van, mint én (például fáj a feje), ugyanabban a típusú fizikai állapotban is legyen. Nyilvánvaló módon ezen alapul például a fájdalomcsillapítók hatékonysága. Az azonban bizonyos, hogy legalábbis mi, emberek szoktunk ennél “bonyolultabb” mentális állapotokban is lenni. Például sokan gondolhatják azt, hogy Arisztotelész fiatalabb volt, mint Platón. Egy gondolatot gondolni mármost nyilvánvalóan mentális állapot vagy “lelki tulajdonság”. De vajon értelmes dolog-e feltenni, hogy valahányan, akik ezt a gondolatot gondoljuk, pontosan ugyanabban a típusú idegrendszeri állapotban vagyunk? Ezt nagyon nehéz elképzelni.

Nem akarom persze tagadni, hogy a gondolkodásra is lehet kémiai úton hatni. Egyes szerek elősegítik a gondolkodást, mások épp ellenkezőleg, összezavarnak. Hallucinogénekkel például elérhetjük, hogy olyan dolgokat gondoljunk és tapasztaljunk, amit normális körülmények között nem tennénk. De nincs olyan hallucinogén, amivel el lehetne érni, hogy egy bizonyos gondolatot gondoljunk.

Íme egy példa annak érzékeltetésére, hogy miért olyan nehéz ezt elképzelni. Mint említettük, a fájdalomcsillapítók hatékonysága azon alapszik, hogy amikor azonos típusú fizikai állapotban vagyunk, azonos típusú mentális állapotban is kell lennünk. De vajon lehet-e olyan pirulát bevenni, amelytől azt fogjuk gondolni, hogy Arisztotelész korábban élt mint Platón? Vajon létezhet olyan pirula, amit, ha beveszünk, attól kezdve azt kell gondolnunk, hogy Arisztotelész korábban élt, mint Platón?

Vagy képzeljük el, hogy elutazunk az Amazonas mellé. Egy bennszülöttnek fáj a feje. Adunk neki egy pirulát, ettől elmúlik a fejfájása, ahogy a miénk is elmúlna. Eddig rendben is lennénk. Aztán adunk neki egy másikat, és attól fogva azt fogja gondolni, hogy Platón idősebb volt, mint Arisztotelész. Lehetséges ez? Csak technológiai kérdés lenne a megvalósíthatósága?

Ezt aligha fogadnánk el. Elsősorban azért nem, mert ahhoz, hogy valaki azt gondolhassa, Arisztotelész fiatalabb volt, mint Platón, számos más dolgot is gondolnia kell. Valaki érezhet fejfájást anélkül, hogy valaha is fájt volna a lábujja. De senki sem gondolhat Platónról meg Arisztotelészről valamit anélkül, hogy ne tudna számos más dolgot is. Viszont, és ez jelenti az igazi problémát, nem kell pontosan ugyanazokat a dolgokat tudnunk róluk ahhoz, hogy ugyanazt a gondolatot gondolhassuk. Egy filozófiatörténész sokkal többet tud róluk, mint én, én viszont többet tudok, mint egy kisiskolás, aki éppen most tanul róluk először. De ettől még az a gondolatunk, hogy Platón idősebb volt Arisztotelésznél, azonos lesz. Másfelől viszont, mivel azok a gondolatok, amelyek az adott gondolatot “körülveszik”, és amely nélkül értelmetlen feltenni, hogy valaki egy bizonyos gondolatot gondol, esetenként különböznek, azt is nehéz elképzelni, hogy pontosan ugyanabban az idegrendszeri állapotban legyünk, amikor ugyanarra gondolunk.

A fenti nehézségek megoldására számos kísérlet született. A megoldási kísérletek azonban olyan nyelvfilozófiai és elmefilozófiai vizsgálódásokat követelnek meg, ami eredeti, metafizikai kérdésfeltevésünktől messze vezetne. A dualizmus metafizikai kérdése szempontjából érdekesebb, hogy vajon a fenti érvekből az következik-e: el kell vetnünk a materialista monizmust.

Nem feltétlenül. Talán lehet úgy módosítani az elméletet, hogy elkerüljük a nehezen elfogadható következményeket, de kitartsunk amellett, hogy egy bizonyos értelemben minden létező fizikai létező. Vajon mit jelent az, hogy “egy bizonyos értelemben”? A válasz a következő lenne. A világban létező minden partikuláréról igaz, hogy valamennyi materiális tárgy. Ezt jelenti a materializmus. Viszont talán az is igaz lehet, hogy nem minden tulajdonság fizikai tulajdonság. Vajon összeegyeztethető-e ez a két állítás? Erre keresünk választ a következő alfejezetben.



[155] Az azonosság-elmélet és a viselkedési diszpozíciók viszonyáról lásd D. Lewis klasszikus írását: Mad Pain and Martian Pain, in Lewis 1983a, 122–132.