Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

4. Materializmus

4. Materializmus

Térjünk vissza egy pillanatra Leibniz dualizmus melletti érvéhez. Mint emlékszünk, Leibniz úgy érvelt, hogy bármilyen alaposan vizsgáljuk is egy fizikai tárgy szerkezetét, abban soha nem fogunk olyasmit felfedezni, amivel az érzékelésre, érzésre, gondolkodásra való képességét megmagyarázhatnánk. Ámde egy fizikai tárgy viselkedését nem csak úgy próbálhatjuk magyarázni, ahogyan mondjuk egy óra működését akarjuk megérteni. Az óra működését belső szerkezete magyarázza, ezért ha meg akarjuk érteni, elemeire kell bontanunk és megvizsgálnunk, mit találunk benne.

De valójában még az óra működését sem érthetjük meg, ha pusztán az alkotóelemeit vizsgáljuk. Mielőtt ugyanis e vizsgálatnak nekilátnánk, előzetesen tisztáznunk kell, hogy az adott tárgy miért éppen óra. Ezt pedig nem (vagy nem pusztán) belső szerkezete fogja meghatározni. Egy homokóra szerkezetileg jobban hasonlít egy sótartóhoz, mint egy karórához. Mégis mindkettőt órának nevezzük. Mégpedig azért, mert az órát nem a belső szerkezet, hanem az ellátott funkció alapján azonosítjuk. Ez utóbbi szempontból viszont az a releváns, hogy egy tárgy az idő mérésére szolgál, és nem pedig az, hogy milyen a szerkezete.

Egy materialista mármost azt fogja válaszolni Leibniz érvére, hogy Leibniz rossz helyen keresi az anyagban a lelket. Nem valamely “biofizikai tárgy” belső összetétele magyarázza, hogy miért tulajdonítunk neki lelki állapotokat, hanem az, ahogyan adott környezetben viselkedik. Ezért értelmetlen olyan rejtett belső “alkotórészeket” keresni, amelyek megmagyaráznák, hogyan képes egy tárgy gondolkodni, érzékelni és érezni. A gondolkodás, érzékelés, érzés fogalmai ugyanis arra szolgálnak, hogy segítségükkel le tudjuk írni, bizonyos körülmények között miképp viselkednek egyes fizikai tárgyak. A lelki tulajdonságok tehát valójában a biológiai organizmusok viselkedését meghatározó képességekre utalnak.

Hogyan állapíthatjuk meg például azt, hogy valaki fájdalmat érez? Úgy, hogy megfigyeljük, hogyan viselkedik, amikor bizonyos fizikai hatások érik. Például látjuk, hogy megégeti magát. Erre az illető arca eltorzul, kiabál, esetleg fél lábon ugrál stb. Hogyan állapíthatjuk meg, hogy színkülönbséget észlel? Például úgy, hogy másképp viselkedik, ha a lámpa pirosat mutat, mintha zöldet. Hogyan állapíthatjuk meg, hogy tud-e franciául? Úgy, hogy ha franciául kérdezünk tőle valamit, a releváns tartalmú választ adja franciául. Amit lelki jelenségeknek szokás nevezni, az valójában nem más, mint olyan képességek összessége, amelyek meghatározzák, hogy bizonyos fizikai és társadalmi környezetben hogyan viselkedik valaki.

Világos tehát, miért nem láthatjuk valaki észleleteit vagy gondolatait olyankor, amikor mondjuk az agyi működését vizsgáljuk. A gondolatok és észleletek ugyanis a biológiai organizmus egészének viselkedési diszpozíciói. Ezért tűnik értelmetlennek az agy biofizikai szerkezetében keresni azt, hogy “mi jár valaki fejében”. Ha a lelki jelenségek a fizikai organizmusok diszpozíciós tulajdonságai, nincs semmi meglepő abban, hogy a “mechanikus elemek” vizsgálata segítségével nem érthetjük meg őket. A papír például gyúlékony. De bármilyen erős mikroszkóppal is vizsgáljuk a papírdarabokat, nem fogunk a “gyúlékonyságra” lelni. Hogyan is tehetnénk? Hiszen a gyúlékonyság a papír egészének egy sajátos diszpozíciós tulajdonsága, amelyet a papír bizonyos körülmények közti “viselkedése” segítségével értelmezünk: ha környezetében magas a hőmérséklet és oxigén van jelen, a papír lángra lobban. Ezt a tulajdonságot hiába is keresnénk a papír alkotóelemei közt, bármik is legyenek ezek.

Mielőtt továbblépnénk, néhány szót kell szólnunk a diszpozíciós tulajdonságok fogalmáról. A diszpozíciós tulajdonságokra a legjobb példát éppen a fenti “viselkedésre” vagy működésre vonatkozó tulajdonságok jelentik. (Bár mint látni fogjuk, nem csak ezek tekinthetők diszpozíciós tulajdonságoknak.) A diszpozíciós tulajdonságok sajátosságainak megértése szempontjából hasznos, ha először azon tulajdonságok jellegzetességeivel foglalkozunk, amelyekről általában úgy véljük, hogy nem diszpozíciósak.

A diszpozíciós tulajdonságokkal az úgynevezett kategoriális tulajdonságok állnak szemben. Azokat a tulajdonságokat nevezzük kategoriálisaknak, amelyeket más tulajdonságoktól függetlenül is képesek vagyunk azonosítani, valamint amelyek azonosítása nem feltételezi a változást. Egy tárgynak például kategorikus tulajdonsága, hogy milyen az alakja, vagy hány elemi részecskéből áll. Egy személynek kategoriális tulajdonsága, hogy milyen magas vagy hogy mikor született.

A diszpozíciós tulajdonságokra mármost az a jellemző, hogy nem azonosíthatók más tulajdonságoktól függetlenül; és általában e tulajdonságok nem azonosíthatók anélkül, hogy valamilyen potenciális változásra ne utalnánk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy adott tárgynak vagy személynek el is kell szenvednie az adott változást ahhoz, hogy rendelkezhessék egy diszpozíciós tulajdonsággal. Sőt, épp ellenkezőleg. Számos diszpozíciós tulajdonság csak addig áll fenn, ameddig a tárgy, amely rendelkezik vele, nem szenvedi el a változást. Például csak addig lehet valami törékeny, amíg össze nem törik, és addig gyúlékony, ameddig el nem ég.

A diszpozíciós tulajdonságok mibenlétét legkönnyebben úgy érthetjük meg, ha lehetséges eseményeket kifejező feltételes mondatok rövidítéseiként értelmezzük őket. Például, amikor azt állítjuk, hogy valami vízben oldható, az a következő mondatnak a rövidítése: “ha vízbe tennénk, feloldódna”. Ha azt mondjuk valamiről, hogy rugalmas, akkor azzal azt állítjuk: “ha megváltoztatnánk, gyorsan visszanyerné eredeti alakját”. Természetesen nem minden diszpozíciós tulajdonság elemezhető ilyen egyszerűen. Az emberi viselkedést jellemző diszpozíciók például sokkal nehezebben azonosíthatók, mint a tárgyak diszpozíciói. Nehéz lenne mindazokat a lehetséges eseményeket felsorolni, amelyek a “félénkség” tulajdonság azonosításához szükségesek, hiszen valószínűleg végtelenül sok olyan helyzet lehet, amelyben a félénkség megnyilvánul.[152] (Az efféle bonyolult elemzést igénylő diszpozíciókat Ryle szóhasználata nyomán “többvágányú diszpozícióknak” is szokás nevezni.)

De valóban azonosíthatjuk-e valamennyi lelkinek tekintett tulajdonságot diszpozíciók segítségével? És, ami számunkra érdekesebb kérdés, azonosíthatjuk-e a metafizikai értelemben vett személyiséget az ily módon értelmezett diszpozíciók összességével?

Ami az első kérdést illeti, azt természetesen nehéz eldönteni. Miután, mint említettük, nem igaz, hogy minden diszpozíciós tulajdonság feltételezi, hogy a diszpozíciót meghatározó események valóban be is következzenek, egy személy bármely tulajdonsága kapcsán lehet úgy érvelni, hogy egy bonyolultan elemezhető és “rejtett” diszpozícióról van szó. Milyen diszpozíciós elemzés adható például a következő lelki állapotról?

Lídia azt gondolja, hogy az a ruha, amit Mónika tegnap vásárolt magának, divatjamúlt.

Elég valószínű, hogy nehéz lesz meglelni azt a környezetet, amelyben Lídia viselkedése egyértelműen elárulja a Mónika ruhájával kapcsolatos diszpozícióját. Persze azt lehetne erre mondani, hogy itt is csupán egy “rejtett” diszpozícióról van szó: tehát hogy csak különös körülmények között derülhet ki, hogy Lídia valóban rendelkezik-e ezzel a diszpozícióval. Ilyen lenne például a következő:

Ha megkérdeznék, mi a véleménye a Mónika által tegnap vásárolt ruháról, és Lídia őszintén akarna válaszolni, azt mondaná: “Az a ruha, amit Mónika tegnap vett magának, divatjamúlt”.

Mivel jelen könyvnek nem célja a jelentéselmélet és a behaviorista[153] elmefilozófia tárgyalása, nem tárgyalhatjuk mindazokat a nehézségeket, amelyek a fenti elemzéssel kapcsolatban fölmerülnek, sem a diszpozíciós elméletet védelmező filozófusok próbálkozásait, hogy e nehézségekre választ adjanak. Mindenesetre annyi nyilvánvaló, hogy egy, a fentihez hasonló diszpozíciós elemzés csak akkor lehet sikeres, ha a választól függetlenül ellenőrizni tudjuk, hogy Lídia helyesen értette-e a kérdést és őszintén akart válaszolni. Az elmélet kritikusai szerint ez lehetetlen, ezért például a meggyőződések, mint lelki jelenségek nem elemezhetők pusztán viselkedési diszpozíciók segítségével.

Létezik azonban néhány olyan lelki tulajdonság vagy inkább állapot, amelyekről viszonylag könnyű megmutatni, hogy nem lehetséges őket pusztán megfigyelhető viselkedési diszpozíciók segítségével elemezni. Módosítsuk a fenti példánkat a következő módon:

Lídia el akarja titkolni, hogy úgy gondolja, az a ruha, amit Mónika tegnap vett magának, divatjamúlt.

Mint láttuk, ahhoz hogy egy bizonyos tulajdonságot diszpozíciós tulajdonságnak tekintsünk, fel kell tételeznünk, hogy lehetséges olyan szituáció, amelyben a diszpozíció által jellemzett viselkedés megnyilvánul, tehát “manifesztté” válik. Nagyon nehéz azonban elképezni, miként válhat manifesztté az a diszpozíció, hogy valaki egy gondolatot titokban akar tartani. Hasonló probléma merül fel azzal kapcsolatban, amikor valaki például fejszámolást végez. Mondjuk fekszik a kanapén, szempillája se rebben, de megold egy matematikai problémát. Aztán fölkel, kimegy a konyhába meginni egy pohár vizet, és elkezd főzni. Azt mondanánk: történt vele valami, míg a kanapén feküdt. Akkor is, ha soha senkinek nem említi meg a problémát, amin gondolkodott, és nem magyarázza el a megoldást, amire jutott. Mégse tagadhatjuk, hogy “járt valami a fejében”, történt vele valami, ami “pusztán” lelki, legalábbis abban az értelemben, hogy semmiféle külső fizikai megnyilvánulás nem kísérte.[154]

Végül meg kell említenünk a lelki tulajdonságok diszpozíciós elemzésével kapcsolatos legnagyobb nehézséget, azt nevezetesen, hogy az elemzés segítségével bizonyos tudatos jelenségeket nem tudunk megmagyarázni. S ami a személyiség metafizikai problémája szempontjából különösen fontos, nem tudjuk megkülönböztetni a tudatos mentális tevékenységet attól, ami nem az. Fentebb már említettük, hogy a tudatosságot egy sajátos perspektivikusság jellemzi. Egyrészt vannak olyan mentális állapotok, amelyeknek csak az azokkal rendelkező egyén lehet a birtokában. Ilyen különösképp a “milyen is ez” érzése. És sok olyan mentális állapot van, amelyeknek birtokosuk közvetlenül tudatában van, szemben másokkal, akik csak következtethetnek arra, hogy az illető (például) ezt vagy azt gondolja, erre vagy arra vágyik. Éppen ez teszi lehetővé, hogy el lehessen titkolni egy gondolatot. Mindenki képes arra, hogy mások elől eltitkolja azt, amit gondol. Az viszont már aligha lehetséges, hogy mások eltitkolják azt, amit ő gondol, ő előle. A tudatosság teszi lehetővé, hogy saját lelki állapotaink egy részéről egészen más módon szerezzünk ismereteket, mint másokéról. (Ez persze nem áll valamennyi lelki állapotra. Azt a képességemet, hogy tudok-e folyamatosan beszélni franciául, úgy ellenőrzöm, mint bárki másét.)

Mindez a materialista monizmus metafizikai problémája számára különösen fontos, hiszen annak, hogy valakit személynek tartsunk, a tudatosság (vagy legalábbis annak lehetősége) alapvető feltétele. Ezt a következő gondolatkísérlet bizonyítja. Képzeljük el, hogy létezik egy olyan lény, amely (aki?) külső megjelenését tekintve nagyon hasonlít hozzánk. Viselkedése is nagyon hasonló. Ha bántjuk, úgy tesz, mintha fájna neki, ha kérdezzük, értelmesen válaszol. Csak éppen nem érez semmit, és nem tudja, hogy mikor kérdezik, válaszol. (Hogy valóban így van, azt persze nehéz lenne ellenőrizni, de most ezzel ne foglalkozzunk. Egyszerűen csak tegyük fel, hogy így van. Ha ellenőrizni nem is tudjuk, el tudjuk képzelni, hogy egy ilyen lény lehetséges, és ahhoz, amit bizonyítani szeretnénk, ennyi elég is.) Mármost hiába is rendelkezne “az illető” tömérdek, a miénkhez hasonló viselkedési diszpozícióval, miután nem rendelkezik azzal a sajátos perspektivitással, amit tudatosságnak nevezünk, nem tekintenénk személynek.



[152] A diszpozíciók fogalmáról lásd Ryle 1974, 171–183.

[153] A pszichológiai behaviorizmus szerint a pszichológia alapvető célja az ingerválasz terminusaiban értelmezett viselkedési diszpozíciók tanulmányozása.

[154] Armstrong 1993, 68–72.