Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

3. A felfoghatósági érv

3. A felfoghatósági érv

Most térjünk át egy másik klasszikus, nagyhatású érvre, Descartes legfontosabb dualizmus melletti érvére.

Azután figyelmesen megvizsgáltam, mi vagyok én. Láttam, hogy el tudom képzelni: nincs testem, nincs világ és nincs tér, amelyben vagyok. De azért azt nem tudom elképzelni, hogy magam nem vagyok; ellenkezőleg, éppen abból, hogy azt gondolom, hogy más dolgok igazságában kételkedem, egészen világosan és bizonyosan az következik, hogy én vagyok. Ellenben mihelyt csak megszűntem volna gondolkodni, nem volna semmi alapom azt hinni, hogy vagyok, még ha igaz is volna minden egyéb, amit valaha képzeltem. Ebből felismertem, hogy olyan szubsztancia vagyok, amelynek egész lényege vagy természete a gondolkodás, amelynek, hogy létezzék, nincs szüksége semmiféle helyre, s amely nem függ semmiféle anyagi dologtól. Úgyhogy ez az én, azaz a lélek, amely által az vagyok, ami vagyok, teljességgel különbözik a testtől, sőt: könnyebben is lehet megismerni, mint a testet, s még akkor is egészen az volna, ami, ha test nem léteznék.[150]

A fenti idézetben összefoglalt érvet manapság “felfoghatósági érvnek” is szokás nevezni. Fel tudom fogni, hogy ne létezzenek a fizikai tárgyak körülöttem. Például amikor álomból ébredek, felismerem, hogy mindazok a fizikai tárgyak, amelyekről álmomban úgy éreztem, körülöttem voltak, valójában nem voltak ott. S miután saját testem is materiális tárgy, fel kell tudnom fogni, hogy test nélkül is létezhetek. Valóban: néha, álmunkban, vagy mikor nagyon fáradtak vagyunk, mintha kívülről szemlélnénk magunkat, azt amit mondunk, vagy ahogyan viselkedünk. De azt nem tudjuk felfogni, hogy ne legyen valaki, aki figyel, pontosabban, hogy ne legyen valaki, aki azt gondolja, hogy figyel. S mi más lehetne ez, mint a test nélküli lélek?

Ezzel az érvvel kapcsolatban két kérdést kell megvizsgálnunk. Először is azt, vajon helyes-e abból, hogy két dolog egymás nélkül is felfogható, arra következtetni, hogy a kettő nem azonos. Igaz-e tehát, hogy azért, mert fel tudom fogni, hogy ne legyen testem, valóban különböznöm is kell a testemtől? Másodszor azt, hogy ha az emberi személyiséget valóban csak a lélek alkotja, akkor hogyan teheti pusztán a lélek azzá, aki.

Vizsgálódásainkat azzal kell tehát kezdenünk, hogy alaposabban szemügyre vesszük a felfoghatósági érv szerkezetét. Vajon valóban olyan meggyőző, mint amilyennek első hallásra tűnik? Peter van Inwagen a következőképp érvel amellett, hogy nem.[151] Hasonlítsuk össze Descartes eredeti érvét a következő érvvel:

[1] Én vagyok a Filozófia és utópia című könyv szerzője

[2] Fel tudom fogni, hogy ne létezzék a Filozófia és utópia című könyv szerzője

[3] Nem tudom felfogni, hogy ne létezne olyasvalami, hogy “én magam”

∴A Filozófia és utópia című könyv szerzője tehát nem lehet azonos velem.

Nyilvánvaló, hogy az érv hibás. Ha az érv helyes lenne, csak úgy értelmezhetnénk, mint egy reductio ad absurdum érvet az első premissza ellen. (A reductio ad absurdum érv a következőt jelenti: helyesnek tűnő premisszákból helyes következtetés révén egy képtelen következményre jutunk. Ezzel bizonyítjuk, hogy valamelyik premissza valójában hibás.) De miért lenne tévedés azt feltételezni, hogy én vagyok egy adott mű szerzője? Higgyék el nekem, nem az. Tehát vagy valamelyik másik premisszában kell a hibát keresnünk, vagy ki kell tudnunk mutatni, hogy a következtetés sántít valahol.

Az első és a második premisszában nincs mit kifogásolni. Az első állítás tényszerűen igaz. A másodikat is nehéz lenne tagadni. Az emberek túlnyomó többségének fogalma sincs róla, hogy létezik ilyen könyv; s bár természetesen én biztos vagyok benne, hogy létezik, mint ahogyan abban is, hogy én vagyok a szerzője, egyáltalán nem elképzelhetetlen számomra, hogy ez ne legyen így. (Talán csak álmodtam, hogy ez a könyv valaha elkészült, vagy hogy megjelent volna.) A harmadik premissza azonban már vitathatóbb.

Valóban nem tudom felfogni, hogy én magam ne létezzem? A válasz attól függ, mit jelent e kontextusban “felfogni” valamit, és hogy kire és főleg miként utal az “én magam” kifejezés. Ez a második kérdés talán furcsának tűnhet. Ugyan kire utalna? Hát énrám. Az “én” kifejezés azonban, akárcsak a korábban már vizsgált “most” és “itt” kifejezések, indexikus természetű. Ebből pedig az következik, hogy azt, kire utal a kifejezés, részben az a környezet határozza meg, amelyben használjuk. Ha én használom a kifejezést, akkor az a “Huoranszki Ferenc” nevű személyre utal. A harmadik premisszát tehát átfogalmazhatjuk oly módon, hogy

[3*] Fel tudom fogni, hogy ne létezzék Huoranszki Ferenc.

Ez lehet számomra szomorú gondolat, de egyáltalán nem felfoghatatlan. Ahogy az emberek túlnyomó többségének fogalma sincs róla, hogy létezik Filozófia és utópia című könyv, arról sem tudnak, hogy létezik Huoranszki Ferenc nevű személy. Tehát felfogható számukra, hogy nem létezik ilyen. De még akik tudják, hogy létezik, azok is képesek felfogni, hogy ne létezzék. Én magam is képes vagyok felfogni ezt, hiszen tudom, hogy létezésemet semmi sem teszi szükségszerűvé. Alakulhatott volna úgy a világ folyása, hogy ne létezzek. Ha viszont ily módon átfogalmazhatom a harmadik premisszát, akkor a konklúzió hamis. Mivel Huoranszki Ferencet épp úgy jellemzi a “fel tudom fogni, hogy ne létezzék” tulajdonság, mint a Filozófia és utópia című könyv szerzőjét, a kettő minden további nélkül azonos lehet.

A fenti megfontolást azonban csak akkor fogadhatjuk el, ha elismerjük, hogy az “én magam” kifejezés minden további nélkül helyettesíthető a “Huoranszki Ferenc” tulajdonnévvel. Az idő metafizikai problémája kapcsán azonban már láthattuk, hogy az indexikus kifejezések nem minden esetben helyettesíthetők ily módon valamilyen leírással (vagy jelen esetben: tulajdonnévvel). Ahhoz például, hogy egy adott időpontban hozzálássak valamilyen tevékenység végrehajtásához, nem elegendő, ha tudom, pontosan hány órakor kell elkezdenem. Azt is tudnom kell, hogy most kell nekilátnom. Van tehát egy olyan sajátos “indexikus tudás”, amely nem váltható ki oly módon, hogy egy nem-indexikus kifejezéssel utalok ugyanarra az időpontra. Ezért bizonyos indexikus kifejezések nem helyettesíthetők minden további nélkül a nem-indexikus leírásokkal vagy tulajdonnevekkel.

Magától értetődőnek látszik, hogy éppen ez a helyzet sok olyan esetben is, amikor egyes szám első személyű személyes névmásokat használunk. Bizonyos cselekvési szituációkban nem elég tudni, hogy van egy olyan meghatározott személy, akinek ezt vagy azt meg kell tennie. Tudnom kell, hogy én vagyok az, akinek cselekednie kell. Hiába tudom, hogy egy értekezleten a jegyzőkönyv vezetője felelős a hiteles jegyzőkönyv elkészítéséért, ameddig nem tudom, hogy én vagyok az, aki felelős érte (mert engem bíztak meg vele), addig semmit sem fogok tenni a hiteles jegyzőkönyv előállítása érdekében. Persze abból, hogy a személyes névmások bizonyos esetekben nem helyettesíthetők minden további nélkül valamely ugyanarra a személyre utaló leírással vagy tulajdonnévvel, még nem következik, hogy soha ne lennének helyettesíthetők. Például, miután tudom magamról, hogy én vagyok a Filozófia és utópia című könyv szerzője, azt is tudom, hogy e mű szerzője a huszadik században született; mégpedig azért, mert tudom, hogy én a huszadik században születtem.

A kérdés tehát úgy is felvethető, hogy helyes-e az “én magam” kifejezést a Huoranszki Ferenc tulajdonnévvel helyettesíteni akkor, amikor azt állítom, hogy valamit “fel tudok fogni” (illetve “nem tudok felfogni”) róla. Márpedig, úgy tűnik, ez nem helyes. Hiszen kétségtelen, azt könnyedén fel tudom fogni, hogy Huoranszki Ferenc ne létezzék. Azt is, hogy a Filozófia és utópia című könyv szerzője ne létezzék. Fel tudom fogni, hogy ez és ez a személy, akit így és így hívnak, vagy ilyen és olyan leírások igazak róla, ne létezzék. Azt viszont már nehezemre esik elképzelni, hogy abban a pillanatban, amikor épp erre gondolok, én magam ne léteznék. A tulajdonnév illethetne valakit, aki nem én vagyok; és fel tudom fogni, hogy sok leírás, amely valójában megillet, nem illik rám. De azt nem tudom felfogni, hogy én magam ne létezzek. Máshol kell tehát az érvben a hibát keresni.

A hiba forrását általában ott szokták felfedezni, hogy az érv azt, mit tudok valamiről felfogni és mit nem, a dolog tulajdonságának tekinti. Már láttuk azonban, hogy nem tekinthetünk mindent, amit egy dologról állíthatunk, a dolog tulajdonságának. Igaz lehet ugyanis, hogy

Lídia nem tudja elképzelni, hogy a Lét és idő szerzője jelentéktelen filozófus.

és ugyanakkor az is, hogy

Lídia el tudja képzelni, hogy Heidegger jelentéktelen filozófus.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy Heidegger két egymásnak ellentmondó tulajdonsággal is rendelkezhetne. Az, hogy valaki el tudja róla képzelni, hogy jelentéktelen filozófus, és hogy ugyanő el tudja képzelni róla, hogy nagy filozófus, nem Heidegger tulajdonságaira, hanem egy személy Heideggerhez fűződő episztémikus viszonyára utal.

Hasonlóképpen, az, hogy “fel tudom fogni, hogy nem létezik” nem tulajdonsága valaminek. Ezért igaz lehet ugyanarról a dologról, hogy ha egy bizonyos módon utalok rá (nevezetesen amikor magamról beszélek), nem tudom felfogni, hogy ne létezzek. Ha viszont más módon utalok ugyanarra a személyre (magamra), fel tudom fogni, hogy ne létezzen. Hogy fel tudok-e fogni valamit róla, azt a személyhez fűződő episztémikus viszonyom határozza meg. Miután ez a viszony más és más lehet, ha egy személyt más és más módon azonosítok, a második és a harmadik premissza is igaz lehet anélkül, hogy abból az következne, hogy a két személy nem azonos. Ezért bár az érv premisszái igazak, a konklúzió nem következik. Abból, hogy nem tudom elképzelni, hogy én magam ne létezzek, de el tudom képzelni, hogy a Filozófia és utópia című könyv szerzője ne létezzék, nem következik, hogy a kettő ne lehetne azonos.

Térjünk vissza mármost Descartes eredeti érvére. A fenti következtetés elemzésével azt kíséreltük meg bizonyítani, hogy abból: nem tudom fölfogni, hogy ne gondolkodjak, de fel tudom fogni, hogy ne legyen testem, önmagában nem következik, hogy gondolkodó énem ne lehetne azonos a testemmel. Hogy ez mennyire így van, azt talán a következő példa bizonyítja. Hasonlítsunk össze két olyan kijelentést, amelyben a “fel tudom fogni” kifejezést térbeli viszonyokra (helyekre) alkalmazom:

Fel tudom fogni, hogy ne legyek Budapesten.

Fel tudom fogni, hogy ne itt legyek.

Az első kifejezés természetesen igaz. Minden további nélkül fel tudom fogni azt, hogy most mondjuk Rómában legyek. A második állításra azonban ez nem áll. Bárhol is legyek, az nem áll, hogy fel tudnám fogni: ne éppen itt legyek. Lehet, hogy valóban felfoghatatlan: én magam, mint gondolkodó lény ne létezzek. De épp így felfoghatatlan, hogy igaz lehetne: nem itt vagyok. Márpedig az “itt” szó egy helyre utal, a hely pedig “kiterjedtséget” feltételez. Semmivel sem könnyebb felfogni azt, hogy ne legyek sehol, mint azt, hogy ne létezzek. Valaki persze azt mondhatná: amikor azt állítom, felfoghatatlan, hogy ne legyek itt, már eleve elköteleztem magam amellett, hogy én magam a testem is vagyok. Erre viszont a következőt válaszolhatjuk: ha azt állítom, fel tudom fogni, hogy létezzek a testem nélkül is, akkor már eleve elköteleztem magam amellett, hogy amikor azt mondom: “én magam”, akkor nem a testemre gondolok.

A dualista azonban továbbra is kitarthat amellett, hogy a személy valójában nem fizikai partikuláré. A következőképp érvelhet: igaz, hogy nem tudom felfogni, hogy ne legyek sehol, de ez csak azt jelenti, hogy nem tudom felfogni, létem ne kapcsolódjon valamilyen testhez. De talán lehetséges, hogy egy teljesen idegen testhez kapcsolódjék. Ahogyan felvehetem más kabátját, úgy el tudom képzelni, hogy átköltözzek egy másik testbe. Ezért éppen úgy, ahogyan én mint személy, nem vagyok azonos a kabátommal, én mint személy nem vagyok azonos a testemmel sem. Persze van egy bizonyos különbség: kabát nélkül létezhetek, test nélkül nem. De ettől még nem lesz igaz, hogy azonos lennék a testemmel. Szív nélkül sem létezhetek, de ha szívátültetésen estem át, az még nem jelenti azt, hogy másvalaki lettem.

A dualizmusnak ezt a formáját, amelyik elismeri, hogy a lélek nem létezhet test nélkül, a személyiséget meghatározó lelki tulajdonságokat azonban függetlennek tartja a testiektől, tulajdonság-dualizmusnak is szokás nevezni.

Ez az érv egy igen fontos metafizikai problémához, a személyiség azonosságának kérdéséhez vezet el bennünket. Vajon mi a személyes azonosság kritériuma? És vajon az, hogy el tudom képzelni, egy másik testben létezzem, valóban érv amellett, hogy mint személy lelki, s nem pedig fizikai létező vagyok? Mielőtt az e kérdésekre adott válaszokat megvizsgálnánk, meg kell ismerkednünk a kartéziánus lélekfelfogás materialista alternatívájával.



[150] Descartes 1637, 43.

[151] Van Inwagen 1993, 156, 157. Az érvet természetesen módosított formában rekonstruálom. Az ilyen változtatások elkerülhetetlenek minden olyan esetben, amelyben az egyes szám első személyű megfogalmazásnak döntő jelentősége van.