Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

2. Szellem a gépben

2. Szellem a gépben

Miután a modern metafizikai dualizmus gyökerei a XVII. századi kartéziánus filozófiai hagyományhoz nyúlnak vissza, talán nem árt vizsgálódásainkat két kartéziánus érvvel kezdeni. Mindkét érv érvényessége a mai napig filozófiai viták középpontjában áll. Az első érv, amit vizsgálni fogunk, Leibniz Monadológia című munkájában található. (Történetileg az érv természetesen későbbi mint Descartes érve, amit majd a leibnizi érv után tárgyalunk. Azért érdemes mégis ezzel kezdenünk, mert a dualizmus mellett felhozott talán legkézenfekvőbb érvnek tekinthetjük.)

Egyébként el kell ismerni, hogy a percepció és mindaz, ami tőle függ, mechanikai okokkal, vagyis alakokkal és mozgásokkal meg nem magyarázható. Képzeljünk el egy gépet, melynek szerkezete lehetővé teszi, hogy gondolkodjék, érezzen és percepciói legyenek, és képzeletben növeljük meg akkorára – arányait változatlanul hagyva –, hogy beléphessünk a gépbe, mint egy malomba. Ha mindezt feltesszük és belülről megtekintjük a gépet, csak egymást hajtó alkatrészeket fogunk látni, de semmi olyat nem találunk benne, amivel a percepciót megmagyarázhatjuk. Ezt az egyszerű szubsztanciában kell keresnünk, és nem az összetettben, a gépben. Az egyszerű szubsztanciában nem találhatunk mást, csak percepciókat és azok változásait. És csakis ezekből állhatnak az egyszerű szubsztanciák belső tevékenységei is.[149]

Leibniz érve a következőképp értelmezhető. Tegyük föl, hogy van valamilyen gépezetünk, mondjuk a számítógép, amelyen ezt a szöveget szerkesztem. Ha meg akarom érteni, hogyan működik, elemeire kell szednem, meg kell vizsgálnom az alkotórészeit és azok kölcsönhatását. (Miután Leibniz korához képest alaposan megváltozott a világ, persze nem annyira a “egymást hajtó”, mechanikus alkatrészeket, hanem elektromágneses elven működő elemeket fogunk látni. De ez a példa lényegén nem változtat.) Ezek alapján mindent megtudtam a gépről, amit a gép fizikai működéséről egyáltalában meg lehet tudni. De ha a gép gondolkodik, vagy netán érez, ezt aligha leszek képes a fizikai alkotóelemek és kölcsönhatásuk segítségével magyarázni.

Mindez még jobban érzékelhető, ha egy olyan fizikai tárgyra gondolunk, amelyről egészen biztosan tudjuk, hogy gondolkodik és érez: az emberi testre. Ma már rendkívüli részletességgel ismerjük az emberi agyat, annak funkcionális felépítését és azokat a fiziko-kémiai összefüggéseket, amelyek meghatározzák az agy működését. De bármit is tegyen az agysebész az emberi aggyal, a “benne lévő” gondolatokat sohasem fogja látni, a beteg érzéseit sohasem fogja tudni átérezni. Bármilyen részletességgel térképezze is fel computer-tomográfjával az agykutató valaki agyát, nem fog benne gondolatokat, vágyakat vagy érzelmeket találni.

Vajon így van-e, és ha igen, miért van így? Ami az érzelmeket és a tudatállapotokat illeti, arra valószínűleg könnyebb magyarázatot adni. A leggyakrabban használt érv szerint az érzelmek és a tudatállapotok fentebb már említett sajátos perspektivitása ezeket “kívülről” eleve hozzáférhetetlenné teszi. Hiszen lehetetlen, hogy valaki más is ugyanolyan módon ismerhesse ezeket, mint az a személy, aki rendelkezik velük. Az érv szerint egy személy biofizikai állapotának puszta megfigyelése révén soha nem ismerhetjük meg tudatos állapotait, mivel a tudatos állapotok feltétele egy olyan sajátos perspektivitás, amely a biofizikai állapot leírása segítségével nem azonosítható.

Vajon mennyiben szolgál ez a tény érvként a dualizmus mellett? Tegyük föl, hogy a fizikai tárgyakon kívül léteznek olyan nem kiterjedt, csak időben létező objektumok, amelyek az érzelmek és a tudatállapotok hordozói. Vajon könnyebben megérthetjük, hogy ezek miképp rendelkeznek azzal a sajátos perspektívával, ami a tudatállapotokat és az érzetminőségeket jellemzi? Aligha. Ha ugyanis ezek a tudatállapotok valóban sajátosan szubjektív állapotok és valóban ezek alkotják a lelki jelenségek lényegét, akkor a lélek mint objektív, csak időben létező partikularitás fogalma értelmetlenné válik. Ha viszont a tudatállapotok csak véletlenszerűen tartoznak az egyes lelki partikulárékhoz, ahogyan a dualista szerint a testhez kapcsolódnak, akkor a sajátos érzetminőségekre hivatkozva nem igazolhatjuk a testetlen lelkek létét.

De mi a helyzet a gondolati tartalmakkal? Mint azt fentebb említettük, számos kortárs filozófus véli úgy, hogy a gondolati tartalmakra (pontosabban: sok gondolati tartalomra) nem jellemző az a fajta perspektivikusság és szubjektivitás, ami az érzetminőségeket és a tudatosságot általában jellemzi. Hiszen sokan rendelkezhetnek ugyanazzal a típusú gondolati tartalommal. Például sokan gondolhatják, hogy Descartes nagy filozófus volt, vagy hogy a metafizika unalmas, vagy hogy a lónak négy lába van, mégis megbotlik. Lehet, hogy mindenki csak magáról tudhatja, hogy valóban ezeket gondolja, vagy hogy milyen is az, amikor ezeket a dolgokat gondolja, de a gondolat tartalma mindenki esetében ugyanaz kell, hogy legyen; ellenkező esetben a beszélgetés és információátadás lehetetlen lenne.

A kérdés tehát arra vonatkozik, hogy miként lehetséges a gondolatok tartalmának azonosítása. Erre a dualizmus önmagában nem ad választ. S mivel a gondolatok tartalmával kapcsolatban nem azt nehéz megérteni, hogy mi “hordozza” a gondolatokat, hanem azt, hogy hogyan lehetségesek egyáltalán ilyen tartalmak, pusztán azzal, hogy feltételeztük: vannak nem fizikai, nem térbeli “hordozók”, nem jutottunk közelebb a megoldáshoz. Ez persze nem jelenti azt, hogy a materializmusnak meggyőzőbb válasza lenne erre a problémára.

De akkor miért érezzük mégis úgy, hogy van valami abban, amit Leibniz állít? Hogy bármilyen részletesen ismerjük is egy tárgy fizikai szerkezetét, ez önmagában nem fogja érthetővé tenni számunkra, hogy miként rendelkezhet lelki tulajdonságokkal? Erre a kérdésre később még visszatérünk.



[149] Leibniz 1986, 310.