Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

8. fejezet - VII. TEST ÉS LÉLEK

8. fejezet - VII. TEST ÉS LÉLEK

Az előző fejezetben a konkrét partikulárék azonosságának kérdését tárgyaltuk. Bizonyos konkrét partikulárék, mint láttuk, térben és időben léteznek. Ezek közé soroltuk a tárgyakat, az élőlényeket, és a biológiai lényként felfogott embert. Ezeket a konkrét partikulárékat az arisztotelészi metafizikai hagyomány szubsztanciáknak nevezte. (Arisztotelész nemcsak ezeket nevezte szubsztanciáknak, hanem olyan dolgokat is, amit mi korábban “típusoknak” hívtunk, de ezzel most nem kell foglalkoznunk.) A XVII. században azonban Descartes (mint Spinoza kapcsán már utaltunk rá) a szubsztancia fogalmáról egy új definíciót adott. Ez a következőképp hangzik:

Δ Akkor mondhatjuk, hogy két szubsztancia valóságosan különbözik egymástól, amikor mindegyikük képes a másik nélkül létezni.[145]

Miután minden más partikuláré léte Istentől függ, a definícióból az következne (s ezt a következtetést néhány kartéziánus filozófus, például az azonosság problémája kapcsán már említett Spinoza, kész is volt elfogadni), hogy valójában csak egyetlen szubsztancia van: Isten. Descartes azonban bevezet egy további megkülönböztetést is. A szubsztanciák típusait megkülönböztethetjük aszerint is, létezésük nem függ-e más teremtett szubsztanciák létezésétől. Ennek alapján a teremtett szubsztanciák két típusát különíthetjük el: a térben kiterjedt anyagi szubsztanciát, és a kiterjedés nélküli, ámde gondolkodó lelki szubsztanciát.[146]

Ezt a testről és lélekről kialakított metafizikai elképzelést mármost dualizmusnak szokás nevezni. (Ami kicsit igazságtalan Istenre nézve, különösen ha belegondolunk, milyen döntő jelentősége volt Descartes metafizikájában és általában a karteziánus metafizikában Istennek.) Azokat a nézeteket, amelyek szerint csak egyfajta szubsztancia létezik, két csoportra oszthatjuk. Az idealista elképzelés szerint nem létezik a materiális szubsztancia. A materialista vagy fizikalista elképzelés szerint viszont nem létezik lelki szubsztancia.

A dualista, idealista és materialista nézetek melletti érvekben kitüntetett szerep jut a korábban vizsgált konkrét partikulárék egy típusának: az embernek, még pontosabban az emberi személyiségnek. Azt senki sem tagadná, hogy az ember mint biológiai lény materiális tárgy, pontosabban, hogy az is. Csak akkor tagadhatnánk, hogy az ember mint biológiai lény materiális tárgy is, ha sikerült volna megcáfolni, hogy egyáltalában vannak materiális tárgyak. Az előző fejezetben már foglalkoztunk néhány olyan érvvel, amely szerint a tárgy fogalma értelmetlen. Az idealizmus kapcsán majd foglalkozunk egy olyan érvvel, amelyik azt próbálja bizonyítani, hogy a “materiális” jelző értelmetlen. Egyelőre azonban tegyük fel, hogy nem az, ezért tagadhatatlan, hogy minden személy materiális tárgy is.

A dualista megközelítés szerint azonban, amikor önmagunkról vagy másokról állítunk valamit, nem biológia értelemben vett tárgyra utalunk. Sőt. Eltekintve a biológia-óráktól, a szépségkirálynő-választásoktól és az orvosi rendelőktől, nyugodtan állíthatjuk, hogy másokról tett kijelentéseink többsége nem materiális jellegzetességeikre vonatkozik. Például amikor azt mondjuk

Sztálin sok millió ember haláláért volt felelős

Churchillnek jó humora volt

nyilvánvalóan nem Sztálin testét tesszük felelőssé tetteiért (egyáltalán: lehetnek a puszta testnek tettei?), és nem Churchill biológiai felépítéséről állítjuk, hogy jó volt a humora. Úgy tűnik tehát, fel kell tételeznünk, hogy van valami nem pusztán biológiai vagy fizikai létező, amelyről (vagy inkább: akiről) mindezeket állíthatjuk.

A materialista szerint azonban ez túlságosan elkapkodott következtetés volna. Először is kétségtelen, hogy amikor azt állítjuk, hogy valaki valamiért felelős, vagy valakinek jó a humorérzéke, akkor úgy tűnik, mintha nem fizikai entitásokról beszélnénk. De abból, hogy úgy tűnik, nem azokról beszélünk, még nem következik, hogy valóban ne lennének azok. Mindnyájunknak úgy tűnik, hogy a hold nagyobb a napnál, de ettől még ez nem lesz így. És mindenki azt mondja, hogy “felkelt a nap”, annak ellenére, hogy a föld forog a tengelye körül, és nem a nap a föld körül. Hogy számunkra minek tűnik valami, vagy hogy miként beszélünk róla, nem elégséges ahhoz, hogy következtetéseket vonjunk le arra nézve, hogy mi is (vagy milyen is) valójában a vizsgált dolog.

Különösen akkor nem, ha az, aminek valami tűnik, vagy az, ahogyan beszélünk róla, ellentmondásos következtetésekre adhat alkalmat. Márpedig a személyek esetében éppen ez a helyzet. Mert vajon hogyan értenénk azokat a mondatokat, hogy

Kant sohasem hagyta el Königsberget.

A 2000-es olimpia döntőjében minden versenyző egy percen belül úszott 100 méter pillangón.

Érthetjük őket úgy, hogy nem materiális létezőkre utalnak? Aligha. Értelmetlenség Kant lelkéről azt állítani, hogy soha nem hagyta el Königsberget, hiszen Kant lelkének (a dualista feltevés szerint) nincs térbeli elhelyezkedése. Az olimpiai döntőn résztvevő úszókat pedig éppen az különbözteti meg tőlünk, hogy ők nemcsak lélekben tudják egy percen belül leúszni a 100 méter pillangót, de testileg is. Nem igaz tehát, hogy amikor személyek tetteire vagy tulajdonságaira utalunk, akkor ezeket nem fizikai objektumokról állítjuk.

A dualista elképzelés persze nem tagadja, hogy az emberi személyiség valamilyen módon kapcsolatban áll egy meghatározott biológiai-fizikai organizmussal, az emberi testtel. Viszont azt állítja, hogy két alapvetően különböző típusú létező kapcsolatáról van szó. A fizikai tárgyak viselkedését általában fizikai tulajdonságok segítségével magyarázzuk. A fizikai tulajdonságok azok a tulajdonságok, amelyek a dolgok és események fizikai rendjét meghatározó természeti törvényekben szerepelnek. Ám e tulajdonságok segítségével nem adhatunk választ például arra a kérdésre, miért nagyobb mértékű a korrupció az egyik országban, mint egy másokban, vagy arra, hogyan alakultak ki a különböző nyelvek, vagy hogy miért dadog valaki, ha zavarba jön. A társadalmi intézmények és az emberi viselkedés nem magyarázható a kvarkok és mezonok tulajdonságaival. A magyarázathoz olyan tulajdonságokra kell hivatkoznunk, amelyek csak emberi személyeket illethetnek meg. Ezeket a tulajdonságokat szoktuk lelki tulajdonságoknak nevezni.

1. A klasszikus dualizmus

A test-lélek metafizikai problémáját tehát annak tisztázásával kell kezdenünk, mit értünk “lelkin”, vagy másképp fogalmazva, hogy melyek azok a tulajdonságok, amelyeket sajátosan lelki tulajdonságoknak szoktunk tekinteni.

Descartes eredeti megkülönböztetésének két aspektusával érdemes kezdenünk. Az első, hogy míg a materiális tárgyak térben és időben léteznek, addig a lelki szubsztanciáknak nincs térbeli kiterjedésük. Ennek egyik fontos következménye, hogy mivel a materiális tárgyak viselkedése geometriai tulajdonságaik segítségével értelmezhető, a lelki szubsztanciák pedig nem rendelkeznek geometriai tulajdonságokkal, ez utóbbiak “viselkedése”, vagy állapotai nem magyarázhatók a fizika törvényei segítségével.

Descartes-nak valószínűleg igaza van abban, hogy a legtöbb olyan tulajdonság, amit lelki tulajdonságnak nevezünk, nem köthető a kiterjedés fogalmához. Csakhogy számos egyéb tulajdonság is van, amely nem köthető a kiterjedés fogalmához. Az például, hogy egy tárgynak pozitív vagy negatív az elektromagnetikus töltése, semmivel sem inkább kapcsolódik a kiterjedéséhez, mint az, hogy milyen a lelki állapota. Persze azt lehetne erre válaszolni, hogy hiszen nem az a fontos, hogy egy materiális tárgynak csak geometriai tulajdonságai legyenek, hanem hogy szükségképpen geometriai tulajdonságokkal is kell, hogy rendelkezzék. De a kiterjedés hiányára történő hivatkozás ebben az esetben sem elegendő ahhoz, hogy a lelket megkülönböztessük a materiális tárgyaktól. A számoknak, mint absztrakt objektumoknak például nincs kiterjedésük. Mégsem mondanánk, hogy “lelkiek”. Ha tehát el akarjuk ismerni, hogy vannak olyan konkrét partikulárék, amelyek csak időben léteznek, de térben nem, valamivel még ki kell egészítenünk azt a pusztán negatív jellemzést, hogy a lelki szubsztanciák “nem térben léteznek”.

Descartes szerint a szükséges kiegészítés: a gondolkodás képessége. Csak az a létező tekinthető “lelki szubsztanciának”, amelyik képes a gondolkodásra. De vajon mit értünk itt “gondolkodáson”? Amikor például egy filozófiai probléma megoldásán töröm a fejem, mondhatjuk, hogy gondolkodom. Akkor is, ha rejtvényt fejtek, vagy ha vissza akarok emlékezni valamilyen idegen szóra, ami hirtelen nem jut eszembe. De vajon gondolkodom-e, amikor eszem, vagy amikor úszom? És amikor álmodom? Gondolkodhat az ember álmában? A “gondolkodásnak” van egy olyan szűkebb értelme, amely szerint a gondolkodás olyan speciális lelki művelet vagy folyamat, amelynek lényege, hogy valamilyen probléma megoldására összpontosítjuk a figyelmünket. Ha ebben az értelemben használjuk, nyilvánvaló, hogy nem gondolkodunk mindig. Pontosabban, nem állíthatjuk, hogy lelkünk megszűnne létezni, valahányszor nem gondolkodunk.

Létezik azonban a “gondolkodás” kifejezésnek egy másik, tágabb értelme. Ha a gondolkodást ebben a tágabb értelemben használjuk, talán nem olyan furcsa azt állítani, hogy lélek csak ott van, ahol gondolkodás is van. Ebben az értelemben a gondolkodás nem arra a meghatározott lelki folyamatra, vagy műveletre utal, ami tipikusan a probléma-megoldást jellemzi; inkább azt jelenti, hogy “valami jár a fejünkben”. Például látjuk, hogy az ablak nyitva van, érezzük, hogy elkezdünk fázni, arra vágyunk, hogy becsukjuk az ablakot, és úgy hisszük, hogy ezzel elértük, melegebb legyen a közvetlen környezetünkben. Tehát: érzékelünk vagy érzünk valamit, vágyunk valamire, hiszünk valamit. Azt a valamit, ami az érzékelés, vágy, vélekedés stb. közvetlen tárgya, gondolati tartalomnak is nevezhetjük. Az egyes mentális állapotokat (pontosabban azok típusait) mármost e gondolati tartalmak segítségével azonosítjuk. A (puszta) fizikai tárgyak állapotait viszont nem szokás ily módon azonosítani. Akárhogy írjuk is le egy bolygó vagy egy ásólapát tulajdonságait, azokat nem a bolygó vagy a lapát gondolati tartalmainak segítségével fogjuk azonosítani.

Az arra vonatkozó kérdést, hogy mit is jelent pontosan egy ilyen értelemben vett gondolati tartalommal rendelkezni, az intencionalitás problémájának szokás nevezni. Az intencionalitás problémája csak részben metafizikai probléma, részben egyik központi kérdése annak a modern filozófiai diszciplínának, amit magyarul elmefilozófiának vagy tudatfilozófiának szokás nevezni. A gondolati tartalmak kérdését mi itt csupán metafizikai szempontból tárgyaljuk. A gondolati tartalmakkal kapcsolatos metafizikai probléma a dualizmusra vonatkozó kérdés: vajon igaz-e, hogy gondolati tartalmakkal csakis lelki szubsztanciák rendelkezhetnek? Mielőtt azonban e kérdés megválaszolásába kezdenénk, említést kell tennünk másik két olyan jellegzetességről, amelyek a dualista szerint fizikai tárgyakat nem illethetnek meg.

Az egyik ilyen jellegzetesség, amely a kartéziánus hagyomány szerint elválaszthatatlan a gondolati tartalmak problémájától, s amely Descartes dualizmus melletti érveiben központi szerepet játszott, az, hogy mindenki sajátos viszonyban van e tartalmakkal. Saját tudattartalmait mindenki közvetlenül ismeri. Általában nem következtetünk arra, vagy nem “fedezzük fel”, hogy mondjuk éppen egy piros tárgyat érzékelünk, hogy a fogunk az, ami fáj, vagy hogy éppen egy pohár sört szeretnénk inni. Vagyis ha érzünk valamit, tapasztalunk valamit vagy vágyunk valamire, mindenfajta következtetés nélkül tudjuk, hogy mi az, amit érzünk, tapasztalunk, vagy hogy mire vágyunk. Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy lelki állapotaink tartalmának “a tudatában vagyunk”. A tudatosság fontos jellegzetessége, hogy mindenki csak saját tudatának tartalmával lehet közvetlenül tisztában. Feltételezzük ugyan, hogy mások is éreznek, vágynak és tapasztalnak, de sohasem lehetünk a tudatában az ő gondolataiknak, vágyaiknak, érzéseiknek. Mások gondolati tartalmaira tehát következtetünk, míg a magunkéit (vagy ha Freudnak igaza van, és vágyaink egy része tudattalan, akkor legalábbis nagy részüket), közvetlenül ismerjük.

Abból, hogy minden mást csak a gondolati tartalmak segítségével ismerhetünk meg, s hogy mindenki számára csak a saját gondolati tartalmai adottak közvetlenül, az következik, hogy a lelki jelenségeket egy sajátos perspektivitás jellemzi. Mindenki egy bizonyos, csak rá jellemző szemszögből tapasztalja a világot. Ezt a perspektivitást nevezhetjük talán a lelki jelenségek sajátos szubjektivitásának is. A fizikai jelenségek nem rendelkeznek egy efféle szubjektivitással, mivel nem rendelkeznek gondolati tartalmakkal. E sajátos szubjektivitásnak kitüntetett szerepe lesz majd a személyek azonosságának metafizikai problémája kapcsán.[147]

Mint fentebb említettem, a kartéziánus tradíció szerint a gondolati tartalmak és a tudatosság kérdése elválaszthatatlan egymástól: csak tudatos, reflexióra és ítéletalkotásra képes lények rendelkezhetnek gondolati tartalmakkal. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a kortárs elmefilozófia szerint a gondolati tartalmak és a tudatosság kérdése közel sem kapcsolódik ilyen szorosan egymáshoz. Sok filozófus véli úgy, hogy az intencionalitás kérdése elválasztható a tudatosság magyarázatának problémájától; sőt megkérdőjelezi azt a kartéziánus feltevést is, hogy gondolati tartalmainkat közvetlenül ismerhetjük. Azt azonban senki nem vitatná, hogy a személyiség mibenlétének metafizikai kérdése elválaszthatatlan a tudatosság kérdésétől. A kortárs elmefilozófiában ezért gyakran elkülönítik azokat az érveket, amelyek a gondolati tartalmak kapcsán tárgyalják a dualizmus kérdését, azoktól, amelyek a tudatosság különböző megnyilvánulásait tekintik a legfogósabb kérdésnek. Mindebből persze nem következik, hogy a kartéziánus megközelítést végleg elvethetnénk; ma is sok filozófus véli ugyanis úgy, hogy a tudatosság és a gondolati tartalmak fogalmai nem függetlenek egymástól.

Végül meg kell említenünk a tudatosság egy másik formáját is, amelynek szintén központi jelentősége van a kortárs dualizmussal kapcsolatos vitákban, de amelyet nagyon nehéz szavakkal pontosan megragadni. Legáltalánosabban talán úgy jellemezhetnénk, mint a “milyen is az” sajátos érzését. Az első fejezetben már említettük ezt a problémát, amikor a tapasztalat sajátos szubjektív jellegéről értekeztünk. Nagyon sok dologról a legkülönfélébb információt szerezhetjük anélkül, hogy közvetlenül tapasztaltuk volna őket. Szakácskönyvekből megtudhatjuk, hogyan készül valamely egzotikus étel. De nem tudhatjuk, milyen is az, ameddig ki nem próbáltuk. Sok mindent megtudhatunk egy bizonyos betegség okozta fájdalomról. De nem tudhatjuk, milyen is az, amíg magunk nem tapasztaltuk. Sok mindent olvashatunk arról, milyen érzés a nagy szerelem vagy a halálos kimerültség. De nem tudhatjuk, milyen is az, amíg mi magunk nem éreztük.[148]

De talán nem csak a tapasztalattal kapcsolatban merülhet fel a “milyen is az” sajátos érzése. Intellektuális élményeink egy részét is jellemzi. A legtöbben nem ismerhetjük, milyen érzés kíséri azt, amikor egy Galilei vagy egy Einstein rájön valamely probléma megoldására. Bár apróbb problémák megoldása során talán mi is érzünk valami hasonlót. De nem csak a nagy felfedezések pillanatát kísérheti egy sajátos érzetminőség. Valamilyen nehéz probléma megoldásának megértésével is együtt járhat egy sajátos intellektuális “kísérő-érzés”. Ekkor szoktuk azt mondani, hogy “aháá…” élményünk van.

Mint fentebb már említettük, nincs egyértelmű filozófiai álláspont arról, hogy mindhárom jellegzetességnek jelen kell-e lennie ahhoz, hogy lelki jelenségekről beszélhessünk, s hogy amennyiben a válasz nem, vajon a három közül melyik a “lelki állapotok” szükséges feltétele. Annyit azonban megengedhetünk, hogy valamennyi fent említett jellegzetességről első pillantásra úgy tűnik, hogy fizikai tárgyak nem rendelkezhetnek velük. Innen a dualizmus metafizikai problémája. Természetesen az, hogy első pillantásra így tűnik, nem bizonyítja, hogy valóban így is van. Nem bizonyítja, hogy fizikai tárgyak valóban nem rendelkezhetnek ilyen tulajdonságokkal, vagy hogy ne lehetnének hasonló állapotokban. Azok a filozófusok azonban, akik úgy vélik, hogy csakis sajátos, a fizikaitól különböző lelki szubsztanciáknak lehetnek gondolati tartalmaik, lehetnek tudatosak és rendelkezhetnek érzetminőségekkel, nem véletlenül vannak erről meggyőződve. Érdemes ezért megvizsgálni, hogy meggyőződésük milyen érvekkel támaszthatók alá.



[145] Descartes 1637, 83.

[146] Descartes 1644, 51.

[147] Nagel 1986, 13–27.

[148] További részletes példákkal szolgál Chalmers 1996, 4–11.