Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

4. A mereológiai probléma

4. A mereológiai probléma

Bradley és Spinoza érveinél számunkra azonban talán érdekesebb az az érv, amelyik a partikuláris tárgyak létezését a modern fizika eredményeire támaszkodva kérdőjelezi meg. Miután a materiális tárgyak térben és időben léteznek, ezért fizikai objektumoknak is szokás őket nevezni. (Minden, ami térben és időben létezik, fizikai objektum is. Hogy csak az-e, arról majd a következő fejezetben lesz szó.) A kortárs fizika szerint valamennyi materiális tárgy ugyanazon néhány alapvető fizikai alkotóelemekből áll össze. Hogy mik ezek az elemek (például protonok, neutronok és elektronok, vagy netán kvarkok), az a metafizikai probléma szempontjából nem fontos. Ami fontos az a következő: minden materiális tárgyat ezek az elemek és a köztük fennálló sajátos mikrofizikai tulajdonságok alkotnak. De vajon mitől lesz az elemek egy bizonyos összessége tárgy? Ha ezt nem tudjuk megválaszolni, talán értelmetlen feltenni, hogy léteznek materiális tárgyak.

Az ilyen, összetételre vonatkozó kérdéseket mereológiának szokás nevezni. (A merosz görög szó azt jelenti, hogy alkotórész.) A mereológia azt a sajátos viszonyt vizsgálja, amely az alkotórészek és az általuk alkotott egész közt áll fenn. A legismertebb mereológiai viszony az “eleme” reláció. Ennek segítségével határozzuk meg a halmazokat. Egy halmaz nem más, mint elemeinek összessége. Ezért, hogy mi tartozik egy halmazba azt az “eleme” reláció segítségével értelmezhetjük. Az azonban, hogy miként értelmezzük a “halmaz” és az “elem” fogalmait, valamint a “valaminek az eleme” relációt, matematikai konvenció kérdése, és nem metafizikai probléma. Ha azonban az absztrakt (matematikai) objektumok helyett figyelmünket a fizikaiakra fordítjuk, akkor meg kellene tudnunk magyarázni, mi az a sajátos mereológiai reláció, amelyik “összeköti” a materiális tárgyakat alkotórészeikkel. Ezt a viszonyt, mondjuk, az “egy tárgyat alkotnak” kifejezéssel jelölhetjük.

Ha bizonyítani tudnánk, hogy nincs ilyen viszony, a konkrét fizikai tárgyakat akkor is puszta látszatnak kellene tekintenünk. A fizikai értelemben vett elemi alkotórészeknek épp az a jellegzetességük, hogy pontosan ugyanazokból az elemekből egy másik tárgy is összeállítható, akárcsak az építőkockákból. Fontos különbség azonban, hogy az építőkockák maguk is tárgyak, a fizikai alkotóelemek viszont nem. Még az is megkérdőjelezhető, hogy a fizikai alkotóelemek esetében értelme van-e egyáltalán azonosságról beszélni. Ha nincs, akkor értelmetlenség azt állítani, hogy két különböző tárgy “ugyanazokból” az elemekből (s nem csak ugyanazon típusú elemekből) áll össze. De tegyük föl, hogy értelmes az elemi részecskék azonosságáról beszélni. Ebben az esetben az is értelmes föltevés, hogy ugyanazok az elemi részecskék (egy másik időpontban) egy másik tárgyat is alkothatnak. De vajon létezik-e olyan különös viszony, amely a részecskék elrendeződését egy meghatározott tárgyhoz köti?

Annak, aki szeretné ezt a viszonyt meghatározni, számos kérdésre választ kell adnia. Először is, mi különíti el azokat a részecskéket, amelyek egy tárgyat alkotnak azoktól, amelyek körülveszik? Másodszor, milyen értelemben állítható, hogy a tárgy léte az alkotóelemek lététől függ? Világos például, hogy az organizmusok esetében az alkotóelemek folyamatosan változnak. Közismert tény, hogy az emberi testben tíz év alatt teljes egészében lecserélődik minden alkotóelem. Ettől azonban még mindenki ugyanaz az ember marad, aki korábban volt.

Ami az első kérdést illeti, az bizony nehezen megválaszolható. Ez vezetett egyes filozófusokat arra a következtetésre, hogy a materiális tárgyak valójában nem léteznek.[127] A lehetséges válaszok a konkrét fizikai objektumokat jellemző két kritériumunkhoz kapcsolódnak.

A válaszok egyik fele szerint az elemek közvetlen és folyamatos térbeli kapcsolata alkot egy tárgyat. Ez azonban számos esetben nyilvánvalóan nem igaz. Ha kezet fogok valakivel, attól még nem mondható, hogy egy emberré váltunk volna. S ha állandóan a zsebemben hordok is egy szerencsepénzt, attól még a nadrágom és a pénz nem lesz ugyanaz a konkrét tárgy. De a dolog fordítva sem áll: lehetséges, hogy letörik a bögre füle. Ha visszaragasztom, nem mondanánk, hogy a bögre és füle immáron két különböző tárgy, csak mert egy bizonyos ideig a térben egymástól elkülönült módon léteztek. A folyamatos térbeli kapcsolat tehát nem lehet az a viszony, ami az alkotóelemeket a tárgyakkal “összeköti”.

Egy másik javaslat a kauzalitásra, pontosabban bizonyos fizikai kötőerőkre hivatkozik. Ezen elképzelés szerint az elemek között létezik egy olyan sajátos fizikai kötőerő, amely biztosítja, hogy az elemek egy meghatározott fizikai tárgyat alkotnak. Csakhogy nagyon nehéz elképzelni, hogy miként azonosíthatnánk ezt a bizonyos tárgyalkotó kötőerőt (vagyis miben különbözne a részecskékre ható egyéb erőktől). Azt lehetne például mondani, hogy bármi is legyen, “nagyobb összetartó erőnek” kell lennie, mint a részecskékre ható többi erőknek. Néhány egyszerű példa azonban szemléletesen bizonyítja, hogy a “nagyobb összetartó erő” még akkor sem szolgálhat “az egy fizikai tárgyat alkotnak” reláció értelmezéseként, ha sikerülne pontosabban meghatározni, miben is áll.

Ha a kalapomat véletlenül ráragasztom a fejemre, akkor sokkal nagyobb erőre lesz szükség ahhoz, hogy azt leszedjem róla, mint ahhoz kellene, hogy mondjuk kitépjem egy hajszálamat. A kalapomat a fejemhez “rögzítő erő” tehát erősebb, mint a hajszálamat a fejemhez rögzítő. Mégsem mondanánk, hogy ember és kalapja ugyanaz a fizikai tárgy; viszont senkitől sem tagadnánk meg, hogy a haja hozzá tartozik. A naprendszert összetartó erők sokkal nagyobbak, mint azok, amelyek a bögre fülét a bögréhez kötik, a naprendszert mégsem tekintenénk egy tárgynak.

A téridőbeli elhelyezkedésen és a kauzális hatásokon kívül talán vannak még más olyan relációk is, amelyek segítségével értelmezhetjük az “egy tárgyat alkotnak” relációt. Mindenesetre a konkrét objektumokra vonatkozó, fent megadott kritériumaink alapján bármely más kritériumnak is a téridőbeli elhelyezkedéshez és a kauzális hatásokhoz kell kapcsolódnia, és nehéz belátni, hogy ezeket a folytonos téridőbeli érintkezés és a speciális összekötő erőkön kívül még hogyan értelmezhetnénk. Kérdés azonban, mi következik mindebből a materiális tárgyak azonosságára (és így létére) nézve.

A legradikálisabb nézet szerint az következik, hogy semmilyen fizikai tárgy nem létezik. A világ elemi részecskék sokasága, amelyek időnként “tárgyszerűen rendeződnek el”. A tárgyszerű elrendeződés azonban nem metafizikai, hanem pragmatikus fogalom. Könnyebben tájékozódunk úgy a világban, ha bizonyos elrendeződéseket tárgyaknak nevezünk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tárgyak léteznének tőlünk, megismerő alanyoktól függetlenül is. Tőlünk függetlenül csak a részecskék léteznek. (A részecskék természetesen nem tárgyak, hiszen például nincs felszínük és nincsenek alkotórészeik.)

Egy kevésbé radikális nézet szerint azért vannak olyan materiális tárgyak, amelyek léteznek mint konkrét objektumok. Ezek az élőlények. A javasolt megoldás szerint “az egy tárgyat alkotnak” reláció oly módon értelmezhető, mint az “egy életet alkot”.[128] Azokat a részecskéket tartjuk tárgyalkotónak (pontosabban: egy bizonyos tárgy alkotójának), amelyek egy oszthatalan és mással összekapcsolhatatlan életet alkotnak. Ez a “kevésbé radikális” megoldás talán jobban összhangban áll hétköznapi meggyőződéseinkkel, mint a materiális tárgyak létének radikális tagadása, hiszen kétségtelen, hogy az individualitásnak az etikában kitüntetett szerepe van, ezért legalábbis az emberi egyedek esetében nagyon nehezen fogadnánk el azt, hogy ezek pusztán “tárgyszerűen elrendezett részecskék”. (Vajon ki merné tagadni, hogy alapvető különbség van egy bögre fülének letörése, és mondjuk egy ember kisujjának levágása közt?)

Ezzel az elképzeléssel kapcsolatban is van azonban egy súlyos nehézség. Az “egy életet alkot” reláció semmivel sem világosabb, mint az “egy tárgyat alkot” reláció. Vajon mi a kritériuma annak, hogy valami eleven legyen? És mi alkot egy életet? A szívet alkotó részecskék hozzátartoznak egy emberi életet alkotó részecske-összességhez. Mi a helyzet a pacemakerrel? Sokak élete függ tőle. De vajon mondanánk-e, hogy a pacemaker részecskék az adott emberi egyed “alkotórészei”? Másodszor, etikai értelemben talán nem is az emberi egyed, hanem az emberi személyiség azonossága a döntő. Ez pedig, mint látni fogjuk, nem feltétlenül függ attól, hogy az alkotórészek egy életet alkotnak-e. Azt is állíthatjuk, hogy az alkotórészek tárgyszerű elrendezése egyfajta “otthont ad” az etikai szempontból releváns személyiségnek. A dualizmus kapcsán erre a kérdésre még részletesebben is visszatérünk.

Kénytelenek vagyunk tehát elfogadni azt a következtetést, hogy materiális tárgyak nem léteznek? Nem feltétlenül. A tárgyak azonosításának ugyanis nem az az egyetlen módja, hogy meghatározunk valamilyen speciális mereológiai viszonyt az őket alkotó részecskék és maguk a tárgyak között. Lehetséges egy másik megközelítés is, amelyre majd a következő alfejezetben térünk ki. Fontos azonban megjegyezni, hogy minden olyan elméletnek, amely elismeri, hogy a tárgyak elemi alkotórészekből állnak össze, meg kell tudnia magyarázni, hogy mi a viszony az alkotórészek vagy elemek és a tárgyak között. De ebből nem következik, hogy a materiális tárgyakat mereológiai kritériumok segítségével kellene azonosítanunk.

Mielőtt azonban végképp odahagynánk azokat a filozófusokat, akik ilyen vagy olyan okból cáfolni igyekeztek, hogy léteznek fizikai tárgyak, talán érdemes egy kicsit eltöprengeni azon, hogy valóban olyan abszurd-e ez a feltételezés. Természetesen nem arról van szó, hogy mindennapi életünk során meglehetnénk annak feltételezése nélkül, hogy a körülöttünk levő világ tárgyakból áll. Azt Bradley sem tagadta volna, hogy az abszulútumra való hivatkozással nem lehet a közértben kolbászt venni. És akik szerint a mereológiai probléma megoldhatatlan, azok sem állítják, hogy ezentúl könyvek és asztalok helyett könyvszerűen és bútorszerűen elrendezett részecskékről kellene beszélnünk.

A világról alkotott gyakorlati, pragmatikus szemléletünket ezek az elméletek nem befolyásolják, és természetesen nem is ez a céljuk. De más metafizikai szemléletet sugall egy olyan elképzelés, amely szerint a világ alapvető összetevői a körülöttünk lévő tárgyak, és az az elképzelés, ami szerint a tárgyakat csak az emberi megismerés és gyakorlat konstituálja. A konkrét partikulárékról alkotott utóbbi feltevés egyáltalán nem áll olyan távol a modern tudományos világszemlélettől, mint ahogyan ez talán első hallásra tűnhet.

Mondhatjuk persze, hogy a mereológiai probléma, amely a leginkább tudományos (és nem pusztán metafizikai) feltevéseken nyugszik, valójában csak a materiális tárgyak létét tagadja, de nem a konkrét partikulárékét. Hiszen a részecskék, amelyből a világ összeáll, konkrét partikulárék. Csakhogy egyáltalán nem bizonyos, hogy a legelemibb részecskék valóban konkrét partikulárék lennének. Talán igen. De talán csak olyan diszpozíciós tulajdonságok összességeként értelmezhetjük őket, amelyek egyes téridőbeli pontokat jellemeznek.[129] Hogy mit jelent a “diszpozíciós tulajdonság”, arról a következő fejezetben még részletesebben is lesz szó. Mostani vizsgálataink szempontjából elég lesz, ha egy példát említünk: az erő egy tipikus diszpozíciós tulajdonság. Azt mondja meg, hogy valami hogyan viselkedne, ha valami más környezetébe kerülne. De mi ez a valami? Newton eredeti elképzelése szerint egy tömeggel rendelkező tárgy. A modern fizika szerint azonban lehet, hogy csak egy sajátos energiaeloszlás a téridőben. Csakhogy az energiaeloszlás nyilvánvalóan nem “tárgy”, nem objektum, hanem maga is egyfajta diszpozíciós tulajdonság. Nem mondom persze, hogy a modern fizika ezt állítja. De úgy gondolom, a modern fizika legalábbis némely értelmezésével nem összeegyeztethetlen az a metafizikai elképzelés, ami szerint nem léteznek konkrét partikulárék.

Hogy egy ilyen metafizikai elképzelést értelmesnek tartunk-e, az részben attól függ, mit gondolunk az események azonosíthatóságáról. Mint azt az oksággal kapcsolatban már jeleztük, az események azonosíthatósága egyes elméletek szerint feltételezi a tárgyak azonosítását, mivel az események csak a tárgyakon vagy a tárgyakkal történő változásokként azonosíthatók. Ha ez az események azonosításáról alkotott elképzelés helyes, akkor a változást előidéző vagy elszenvedő diszpozíciók azonosítása csak akkor lehetséges, ha a tárgyak is azonosíthatók.



[127] A problémáról lásd van Inwagen 1990.

[128] op. cit. 81–97.

[129] A diszpozíciós tulajdonságokról részletesebben is szólunk majd a következő fejezetben.