Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

7. fejezet - VI. AZONOSSÁG

7. fejezet - VI. AZONOSSÁG

A világ úgy jelenik meg számunkra, mint ami (többek között) tárgyakból áll. Néhány tárgy egészen kicsiny, mint amilyen például egy mikrochip. Mások hatalmasak, mint például a bolygók vagy a csillagok. Vannak dolgok, amelyeket csak mikroszkóppal láthatunk, és vannak, amelyeket csak távcsővel. A körülöttünk levő tárgyak többségének érzékelése és felismerése azonban nem okoz gondot számunkra. A legtöbb esetben minden nehézség nélkül meg tudjuk különböztetni a tárgyakat a környezetüktől és a többi tárgytól.

Akárcsak a tárgyakat, a körülöttünk lévő élőlényeket is könnyedén fel tudjuk ismerni, azaz képesek vagyunk őket azonosítani. A legkönnyebben az állatok egy sajátos fajtájára igaz ez: az emberre. Érdekes pszichológiai tény, hogy milyen könynyedén ismerünk fel és azonosítunk másokat. (Ez sok fejtörést okoz azoknak, akik szerint az elme működését számítógépes programok segítségével lehet modellezni. Létezik már olyan sakkprogram, amelyik képes a legjobb nagymestert is legyőzni. De nem létezik olyan program, amely nyomába érne egy kétéves gyerek arcfelismerő képességének.) Az emberek, élőlények és tárgyak azonosítása tehát általában nem okoz gondot egy normális felnőtt ember számára.

Gondot okoz azonban a filozófus számára. (Amiből nem következik, hogy a filozófus nem normális felnőtt ember. Csak az, hogy a problémázgatós fajtából való.) A tárgyak azonosságának “problémájára” persze létezik egy jól ismert, kézenfekvő válasz: minden az, ami, és semmi se valami más. Ezt nem fogjuk vitatni. Ennek ellenére nem értelmetlen föltenni a kérdést, hogy mitől éppen az valami, ami. S hogy hol, és milyen kritériumok szerint húzhatjuk meg annak határát, amikor már valami más.

Mint látni fogjuk, az azonosság kérdése néhány filozófus szerint nem ugyanolyan formában merül fel a tárgyak, az élőlények és a személyek esetében. Minden különbség ellenére a tárgyaknak és az élőlényeknek (beleértve az embert is) van legalább egy közös vonásuk: konkrét partikulárék. Ebben a fejezetben a konkrét partikulárék azonosságának problémájával foglalkozunk. Először tehát nem árt részletesebben megvizsgálnunk, mit értünk azon, hogy valami “konkrét partikuláré”. Később megvizsgálunk két olyan érvet, amely szerint nem léteznek konkrét partikulárék, illetve amely szerint nem léteznek tárgyak. (Ezen elméletek szerint tehát, bár igaz, hogy minden az, ami, az már nem áll, hogy minden az, aminek látszik.) Utána térünk rá annak vizsgálatára, hogy azok az elméletek, amelyek nem tagadják, hogy léteznek konkrét partikulárék, milyen kritériumok alapján tartják lehetségesnek ezek azonosítását.

1. Konkrét partikulárék

Korábban már említettük, hogy egyes metafizikai érvek és nézetek abból a feltevésből indulnak ki, hogy filozófiai érvekkel erős mindennapi meggyőződéseink nem módosíthatók, vagy legalábbis nem helyes olyan filozófiai elméletet elfogadni, amely megköveteli, hogy módosítsuk ezen meggyőződéseinket. Azokat a metafizikai doktrínákat, amelyek eleget tesznek ennek a követelménynek, “deskriptív” metafizikáknak neveztük, azokat pedig, amelyek mindennapi meggyőződéseink megváltoztatását követelik meg, “revizionista” metafizikának. A modalitással és az idővel kapcsolatban már megismerkedhettünk ilyen “revizionista” javaslatokkal; például David Lewis lehetséges világokkal kapcsolatos realizmusával, vagy McTaggartnak az idő lehetetlenségére vonatkozó tézisével.

Mindezen revizionista metafizikai elméletek azonban eltörpülnek azon felfogás mellett, amely azt próbálja bizonyítani, hogy a világban nem léteznek partikuláris tárgyak. Vajon hogyan lehet egy ilyen, mindennapi felfogásunknak olyannyira ellentmondó nézetet bizonyítani, vagy akár a bizonyítást megkísérelni? Úgy, hogy megpróbáljuk megmutatni: nem létezik olyan kritérium, melynek segítségével a tárgyakat azonosítani tudnánk, és nincsenek olyan tények, amelyek a tárgyakra vonatkozó meggyőződéseinket igazzá tehetnék. Mielőtt azonban az érveket számba vennénk, tisztáznunk kellene, mit értünk konkrét partikulárékon, illetve tárgyakon. (A két fogalom egészen biztosan nem azonos, hiszen mint látni fogjuk, a személyeket is konkrét partikuláréknak tekintjük, viszont nem mondjuk, hogy tárgyak.)

Sajnos a filozófusok között nincs teljes egyetértés a tekintetben, mit is értünk azon, hogy valami “konkrét”. Azzal persze mindenki egyetért, hogy a “konkrét” az “absztrakt”-tal áll szemben, de hogy a kettő pontosan hogyan különböztethető meg egymástól, az vitatott kérdés. A jelenleg vizsgált probléma szempontjából azonban a következő meghatározások megfelelőek lesznek:

Minden, ami konkrét, az

1. időben, vagy térben és időben létezik

2. kauzális hatást szenvedhet el.

Minden, amire a fenti két jellemző nem áll, absztrakt.

A materiális tárgyak például konkrét entitások. Egy materiális tárgy mindig bizonyos teret foglal el és bizonyos ideig létezik. (Ez az idő lehet végtelen hosszú is.) De vajon létezik-e olyan objektum, amelyik nem konkrét? Talán. Ha létezik ilyen, annak tipikus példái a számok és a halmazok. De egyes filozófusok szerint ilyenek az absztrakt igazságérték-hordozóként értelmezett propozíciók (amelyekről a modalitások kapcsán már szóltunk), vagy a nyelvi jelentések is. Mások szerint esetleg a térbeli régiók és az időintervallumok is absztrakt objektumok. (Mivel ezek nem a térben és nem az időben vannak, és maguk nem szenvednek el kauzális hatást, csak a “bennük” lévő konkrét objektumok.)

Kevesebb vita övezi a partikuláré (egyedi dolog) fogalmát. Az egyedi dolgokat, mint arról a természeti törvények és a tulajdonságok kapcsán már szóltunk, univerzálékkal állítjuk szembe. Egy univerzálé valami olyasmi, aminek példányai, instanciái lehetnek. A “zöld” univerzálé példányai a partikuláris zöld levelek, a “majom” univerzálé példányai pedig az egyes csimpánzok, gorillák és makákók. Mint láttuk, nem minden filozófus tartja értelmesnek azt a feltételezést, hogy léteznek univerzálék. A nominalisták szerint nem léteznek univerzálék, csak az egyedi dolgok. Az univerzálék eszerint voltaképp nem különböznek az absztraktumoktól; csak olyan absztrakt entitások vannak, amelyek nem partikulárék, ezért értelmetlen konkrét univerzálékról beszélni. A platonisták szerint a helyzet ennek épp a fordítottja: szerintük valójában csak az univerzálék (a platóni értelemben vett ideák) léteznek, a konkrét partikulárék csak ezek “árnyképei”.

A következő fejtegetések során, az egyszerűség kedvéért, egy viszonylag “gazdag” ontológiát használunk majd. (Az “ontológia” kifejezés itt arra utal, hogy a létezők milyen legáltalánosabb értelemben vett típusait engedjük meg. A következő fejezetben részletesebben is szólunk majd az ontológiai osztályozás egy, a most tárgyaltnál érdekesebb szempontrendszeréről.) Ez nem jelenti azt, hogy elköteleztük volna magunkat az univerzálék vagy az absztrakt partikulárék létezése mellett. Ahhoz azonban, hogy bizonyos azonosággal kapcsolatos metafizikai kérdéseket megértsünk, az érvelés kedvéért érdemes feltételeznünk, hogy létezhetnek univerzálék és absztrakt partikulárék.

A konkrét partikulárék azon csoportja, amellyel először foglalkozunk, a térben és időben létező partikulárék. Lehet, hogy minden partikuláris dolog ilyen, de mint látni fogjuk, egyes filozófusok szerint vannak csak időben létező egyedi dolgok is. Az időben és térben létező partikulárék legfontosabb osztályát a materiális tárgyak alkotják. “Materiális tárgy” helyett időnként az “objektum” vagy az “individuum” kifejezést használjuk majd. Az individuumok magukban foglalják a szó szoros értelmében vett tárgyakat, az élőlények egyedeit, és az embert mint biológiai lényt is. Először tehát azt kell megvizsgálnunk, hogyan különböztethetjük meg a materiális tárgyakat a többi konkrét partikulárétól.

Mi jellemzi a materiális tárgyakat általában? Túl azon (de nyilvánvalóan nem függetlenül attól), hogy a materiális tárgyak térben és időben léteznek, fontos jellegzetességük, hogy mozognak, vagy még pontosabban, hogy mozgathatók. Az utóbbi jellegzetesség azért fontos, hogy a tárgyak mozgását meg tudjuk különböztetni, az olyan változástól, amit mozgásnak tekintünk ugyan, de nem tárgyak mozgásának. Az árnyék például együtt halad “tulajdonosával”. De nem tárgy. Hasonló módon, egy vízbe dobott kő okozta hullám mozgását is nyomon követhetjük, de a hullám sem tárgy. Az árnyék és a hullám mozognak ugyan, de nem mozgathatók úgy, ahogyan egy materiális tárgy mozgatható. A materiális tárgyak további jellegzetessége, hogy van felszínük. A gáztartály ezért materiális tárgy, a benne levő gáz nem az. A Föld materiális tárgy, a légkör nem az, és nem azok a légköri jelenségek, a szivárványok és felhők sem. A tárgyakra általában úgy tekintünk, mint amelyeknek van tömegük, és bizonyos típusú anyagból (vagy anyagokból) állnak.[122]

A későbbi érvelés szempontjából fontos lesz, hogy tisztázzuk, mit nem tekintünk materiális tárgynak. Nem tekintjük például tárgynak az anyagot magát: nem tárgy a föld, a víz, a levegő, az arany vagy az ólom. Persze lehetnek aranyból vagy ólomból készült tárgyak. Érdekes, és sokat vitatott metafizikai probléma, hogy mi a viszony az anyagok és a belőlük készült tárgyak között. E kérdéssel később még részletesebben foglalkozunk.

Nem tekintjük továbbá tárgyaknak a dolgok puszta összességét vagy gyűjteményét. Nem tekintjük tárgynak valaki bélyeggyűjteményét, de nem tekintjük tárgynak a hadsereget, vagy a magyar parlamentet sem (természetesen az intézményre és nem az épületre gondolok). Nem tárgy egy lakótelep, és nem tárgy egy étkészlet sem. A materiális tárgyak azon jellegzetessége, hogy nem puszta összességeknek tekintjük őket, szintén egy érdekes metafizikai problémához fog vezetni. Vajon valóban megkülönböztethetők-e a tárgyak az összességektől? Hiszen a modern fizika szerint minden tárgy valójában elemi részecskék összessége. Vajon van-e olyan kritérium, ami alapján azt állíthatjuk, hogy bizonyos összességek tárgyat alkotnak, mások viszont nem?

Nem tekintjük tárgyaknak az eseményeket és folyamatokat. Ez azért érdekes, mert föntebb a konkrét partikulárék jellegzetességének neveztem, hogy térben és időben léteznek, és hogy kauzális hatásokat szenvednek el. Vajon az események nem ilyenek? De igen, és mint az okság, valamint az idő metafizikai problémái kapcsán láttuk, az eseményeket is konkrét partikuláréknak kell tekintenünk. Az események azonban másképp léteznek térben és időben, mint a tárgyak. A tárgyak létrejönnek, egy ideig léteznek, majd megszűnnek létezni. Az események viszont elkezdődnek, megtörténnek, és befejeződnek. Caesar halála megtörtént, az első világháború elkezdődött, majd befejeződött. De sem Caesar halála, sem pedig az első világháború nem jött létre, aztán létezett egy darabig, majd megszűnt létezni.

Hasonló különbséget kell tennünk a kauzalitás kritériuma kapcsán is. Az események, egymással kauzális kapcsolatban, kauzális viszonyban állnak (egyik esemény oka a másiknak). A tárgyak viszont – kénytelenek vagyunk ezzel a kicsit mesterkélt kifejezéssel élni – “elszenvedik” a kauzális hatásokat. Mit jelent ez? Egy lemezjátszó például tönkremehet. A “tönkremenés” nem reláció, de nyilvánvalóan oksági folyamatok eredménye. Az események tehát megtörténnek és kauzális kapcsolatba lépnek más eseményekkel. A tárgyak viszont fennállnak és kauzális hatásokat szenvednek el. Mindezzel azonban még nem tisztáztuk a tárgyak és események közti kapcsolatot, pusztán a kettő közötti fontos különbségre hívtuk fel a figyelmet. A materiális tárgyak és az események közti kapcsolatról a kauzalitás vonatkozásában már szóltunk, e fejezetben azonban még részletesebben tárgyaljuk e kérdést.

Végül egy metafizikai szempontból rendkívül fontos, bár igen nehezen megragadható különbség van a tárgyak és a módosulások között. Az öklöm például nem egy, a kezemtől megkülönböztethető, elkülönült tárgy. A kötélen a csomó, az a mód, ahogyan éppen a kötél van, nem pedig egy konkrét egyedi tárgy. A bezárt és a nyitott ajtó nem két tárgy, hanem ugyanannak a tárgynak a módosulása. Hasonlóképpen, a hiányok, például a rések és a lyukak, (talán) a konkrét partikulárék módosulásaiként értelmezhetők.

2. Függetlenség és konkrét patikulárÉK

Ez utóbbi megkülönböztetés tárgyak és módozatok között azért lehet fontos, mert létezik olyan metafizikai hagyomány, amely minden materiális tárgyat puszta módozatnak tekint. A hagyomány forrása Spinoza metafizikája. Mivel könyvünknek nem célja a metafizika történetének ismertetése, Spinoza metafizikai elképzeléseiből csak azt az egy érvet emeljük ki, amely a materiális tárgyak azonosságával kapcsolatos kortárs viták keretében is értelmezhető. Az érv a következő feltevésen alapszik:

Ami nem létezik mástól függetlenül, az csak valami más módozataként létezhet.

(Történetileg ez a meghatározás a “szubsztancia” fogalmának Descartes által javasolt értelmezéséhez kapcsolódik. Erről még bővebben lesz szó a következő fejezet elején.) Vajon valóban következik-e a fenti feltétel elfogadásából, hogy a materiális tárgyak valaminek puszta módozatai? Ez attól függ, hogy miként értelmezzük a “másvalamitől függetlenül létezés” fogalmát. A következőkben nem Spinoza eredeti érvét fogjuk vizsgálni, miután az meglehetősen sajátos teológiai (Isten lényegével és természetével) kapcsolatos elképzelésekkel függ össze, hanem az érv egy egyszerűsített és “modernizált” változatát.

Spinoza elgondolásának van ugyanis egy olyan eleme, amelyről könnyen adhatunk modern értelmezést is. A “másvalamitől függetlenül létezés” spinozai fogalma ugyanis részben közvetlenül kapcsolódik egy, a konkrét objektumok jellegzetességeként említett kritériumhoz. Mint láttuk, a konkrét objektumok egyik fontos jellegzetessége, hogy kauzális hatásokat szenvednek el. Mármost egy lehetséges értelmezés szerint semmi, ami kauzális hatásoknak van kitéve, nem létezhet ezektől függetlenül. Mint fentebb láttuk, a módozatok nem függetlenek a tárgyaktól, amelyeknek módozatai. Ezért ha a tárgyak nem függetlenek a kauzális hatásoktól, akkor bizonyos értelemben a tárgyak is csak módozatoknak tekinthetők. Méghozzá valami olyasminek a módozatai, amelyre nem gyakorol semmi kauzális hatást. (Ilyen létező lehet Isten, vagy a platóni ideák.)

De elfogadhatjuk-e, hogy a kauzális hatás elszenvedése elegendő ahhoz, hogy valamit ne tartsunk önálló létezőnek? Igen, ha azt is elfogadjuk, hogy egy dolog létéhez szükségszerűen hozzátartozik az az ok, amely létrehozta. Ám Hume éppen ezt a feltevést kérdőjelezte meg, amikor az okság “elkülönölt létezés” elméletét megfogalmazta. Az okot és okozatot (és mint példái mutatják: azokat a tárgyakat, amelyek az okozati hatásokat elszenvedik) egymástól függetlenül képesek vagyunk azonosítani. Ezért ha Hume-nak igaza van, bármi legyen is a kauzális függés természete, az nem áll, hogy a kauzális hatást elszenvedő tárgyak ne létezhetnének önállóan. (A hangsúly a modalitáson van.) Ezen az alapon tehát nem állíthatjuk, hogy a materiális tárgyak csak puszta módosulások lennének.

Érdemes megjegyezni, hogy a hume-i “elkülönült létezés” kritériuma a módozatokra nem áll. A csomó nem “állhat fenn” a kötél nélkül, ahogyan az öklöm sem létezhet a kezem nélkül. Ez ismét csak azt látszik bizonyítani, hogy a materiális tárgyak és a módozatok közt fontos különbség van. Mindazonáltal azt a kérdést, hogy egy konkrét objektum azonossága milyen módon függ össze a létrejöttét meghatározó okokkal, még részletesebben meg kell vizsgálnunk. Nem biztos ugyanis, hogy Hume eseményekre vonatkozó érve minden további nélkül kiterjeszthető a tárgyakra is. Rembrandt önarcképe nem lenne az, ami, ha nem Rembrandt festette volna önmagáról. Lehetséges, hogy egyes partikulárék azonosítása nem független azon okok azonosításától, amelyek következtében a tárgy létrejött.

3. abszolút idealizmus

A XIX. és XX. század fordulóján a brit filozófusok egy csoportja, akiket brit hegeliánusoknak vagy idealistáknak neveznek, Spinozáéhoz hasonló filozófia álláspont mellett érvelt. (Bár közvetlen szellemi elődjüknek, mint ez a mozgalom elnevezéséből is kiderül, Hegelt tartották.) Az egyik brit idealistáról, McTaggartról már szóltunk az előző fejezetben. Most egy másik nevet kell megemlítenünk, F. H. Bradley-ét. Mint emlékszünk, McTaggart azt próbálta igazolni, hogy a változás értelmében vett idő fogalma értelmetlen. Az érv azt a célt szolgálta, hogy igazolja, csupán az egyetlen, örök és változhatatlan abszolútum létezik (amely szellemi természetű – hogy ez pontosan mit jelent, arról majd a következő fejezetben lesz szó). Bradley egy hasonló álláspontot védett, de egy más érv segítségével.[123]

Bradley érve, az úgynevezett “externális relációkra” vonatkozó érv igen röviden összefoglalható, de meglehetősen sok magyarázatot igényel.[124] (E tekintetben feltétlenül hasonlít McTaggart érvéhez.)

[1] Ha léteznek konkrét partikulárék, akkor létezniök kell externális relációknak is

[2] Csak internális relációk létezhetnek

Nincsenek konkrét partikulárék. (Tehát: csak az abszolútum létezik.)

Először is azt kell tisztáznunk, mit jelent az “externális reláció” fogalma. A terminológia bizonyos szempontból félrevezető, hiszen az “externális” és “intrinszikus” jelzőket már használtuk, amikor a tulajdonságok csoportosításának egyik szempontjáról értekeztünk. Intrinszikus tulajdonságnak azokat a tulajdonságokat neveztük, amivel egy tárgy akkor is rendelkezne, ha egy adott világban a tárgyon kívül nem létezne semmi más. Egy tárgy relációs tulajdonságainak pedig azokat, amik létezése feltételezi valamely más tárgy létezését is. Ha így értelmezzük, minden reláció externális: tudniillik externális tulajdonság.

Bradley azonban egy másik megkülönböztetéssel is él. Nemcsak az intrinszikus és relációs tulajdonságokat különbözteti meg egymástól, hanem a relációs tulajdonságokat is két csoportra osztja: internális és externális relációkra. A különbség a következőképpen értelmezhető: internális relációk azok, amelyek akkor is azonosíthatók, ha csak a tárgyak intrinszikus tulajdonságait ismerjük. Ezzel szemben externálisak azok a relációk, amelyek azonosításához a tárgyak intrinszikus tulajdonságain kívül valami mást is ismernünk kell. Ez a “valami más” a probléma forrása Bradley szerint. Ezért állítja, hogy csak internális relációk létezhetnek.

Hogy miért gondolja így, s hogy mik is ezek a fent említett relációk, az néhány példa segítségével talán világosabbá tehető. Tekintsük a térbeli viszonyokat. Azt mondjuk, hogy az egyikünk magasabb, mint a másikunk. Hogyan állapítható ez meg? Úgy, hogy mindkettőnknek van egy intrinszikus tulajdonsága: nevezetesen az, hogy ilyen és ilyen magas (például 170 cm és 180 cm). Ennek alapján döntjük el, ki a magasabb. Természetesen nem csak a térbeli relációk lehetnek internálisak. Internális reláció például a “melegebb” is. Az, hogy egy tárgy melegebb-e, mint a másik, eldönthető azon az alapon, hogy milyen a két tárgy hőmérséklete. Ez pedig mindkét tárgy intrinszikus tulajdonsága.

Mi a helyzet azonban akkor, amikor azt állítom, hogy egy tárgy két másik között helyezkedik el? Bármennyit vizsgálgatom is a három tárgyat önmagában, ez nem fog segíteni abban, hogy ezt el tudjam dönteni. Egy másik térbeli példát is említhetnénk: az, hogy egy város messzebb van egy másik várostól, mint egy harmadik, nem dönthető el annak alapján, amit az egyes városokról tudunk. (Persze csalni nem szabad. Ha a városok tulajdonságának tekintjük, hogy mely országban találhatók, akkor talán igen. De ez csak trükk, hiszen az, hogy egy város milyen országban található, maga is a város externális relációs tulajdonsága.)

Miért gondolja Bradley úgy, hogy az externális tulajdonságok elengedhetetlenek a partikuláris tárgyak létezéséhez? Létezik egy egyszerű válasz erre a kérdésre: ha több mint egy tárgy létezik, akkor externális relációknak is létezniök kell; hiszen a két tárgyat valamilyen távolság kell, hogy elválassza egymástól; a távolság pedig externális reláció. Nem a tárgyak intrinszikus tulajdonságai határozzák meg. Bradley azonban nemcsak azt akarja igazolni, hogy több partikuláris tárgy nem létezhet, csak egy, hanem azt is, hogy egyetlen egy sem létezhet. (Az abszulútum, ami szerinte létezik, természetesen nem térben és időben létező konkrét partikuláré.)

De miért kellene egyetlen tárgy azonosításához is externális relációkat feltételeznünk? Hogy ezt megértsük, ahhoz meg kell vizsgálnunk azt a kérdést, hogy miként viszonyulnak a tárgyak tulajdonságaikhoz. Bradley az úgynevezett “tulajdonság-nyaláb” elméletből indul ki. Képzeljünk el valamely egyszerű tárgyat, mondjuk egy kockacukrot. Ennek a kockacukornak számos tulajdonsága lesz: fehér, szögletes, bizonyos tömege van, kemény, édes stb. Az elmélet szerint a kockacukor azonos kell, hogy legyen az őt alkotó tulajdonságok összességével, hiszen ha valamennyi tulajdonságát megváltoztatjuk, akkor nem maradna a kockacukorból semmi.

De hogyan viszonyulnak ezek a tulajdonságok a kockacukorhoz? Miután a kockacukor e tulajdonságok nélkül nem létezne, feltételezhető, hogy ezek a tulajdonságok alkotják a kockacukrot. Hogyan? Úgy, hogy a kockacukor rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal. Egy tulajdonsággal rendelkezni azonban nyilvánvalóan externális reláció. Az adott tulajdonság és a “dolog maga” nem elégséges ahhoz, hogy megállapítsuk, a kockacukor rendelkezik-e a tulajdonsággal. Az sem segít, ha a kockacukrot egy adott térbeli és időbeli ponton található tulajdonság-nyalábként értelmezzük. Az ugyanis, hogy a tulajdonságok egy adott térbeli és időbeli ponton “összetartoznak”, megint csak egy köztük fennálló externális reláció lesz. Miután azonban nem létezhet olyan partikuláris tárgy, amely csak egyetlen tulajdonsággal rendelkezik, a konkrét partikulárék fogalma elválaszthatatlan az “összetartozás” externális relációjától.

Ennyit az első premisszáról. A második premissza ugyancsak magyarázatot igényel. Mi a baj az externális relációkkal? Bradley a következőképpen érvel. Vajon mi biztosítja, hogy egy relációs tulajdonság valóban fennáll? Az internális relációk esetében egyértelmű a válasz: az intrinszikus tulajdonságok. Az externális tulajdonságok esetében viszont fel kell tételeznünk, hogy létezik egy olyan további tulajdonság, ami igazzá teszi a két másik dolog vagy tulajdonság közti viszonyt. Igen ám, de az eredeti externális tulajdonság és eközött a tulajdonság közti viszony is externális lesz. Ezért szükség van egy olyan tulajdonságra, amely az eredeti externális tulajdonság és az új (az eredeti externális tulajdonságot igazzá tevő) tulajdonság között áll fönn. De mi alkotja ezt az externális viszonyt? Egy újabb tulajdonság, és így tovább a végtelenségig. Ezért képtelenek leszünk megmondani, végül is mi alkotja az externális relációt.

Hogyan alkalmazható mindez a partikuláris tárgyak azonosságának problémájára? Mint láttuk, Bradley szerint a tárgyak és tulajdonságaik között externális reláció áll fenn (pontosabban: kellene, hogy fennálljon, ha a partikuláris dolgok léteznének). Mi teszi igazzá azonban azt, hogy egy tárgy rendelkezik az adott tulajdonsággal? Csakis az, ha létezik egy olyan tulajdonság, amely a tárgyat és tulajdonságát a “rendelkezik vele” relációba állítja. Ez viszont egy újabb externális reláció lesz. És így tovább, a végtelenségig.[125]

Ha azonban a két premissza igazságát elfogadjuk, akkor azokból tagadhatatlanul következik a konklúzió. Ha igaz, hogy a konkrét partikulárék azonosításához elengedhetetlenek az externális relációk, és az is igaz, hogy az externális relációk értelmezhetetlenek, akkor nyilvánvaló, hogy a partikuláris tárgyak létezésébe vetett hit puszta illúzió. Az ugyan, hogy az abszulútum számunkra partikuláris tárgyak formájában “mutatkozik meg”, tagadhatatlan; de a filozófiai okoskodás bebizonyíthatja, hogy a partikuláris tárgyak létezése puszta látszat. A valóság az egy és oszthatatlan szellemi abszolútum.

Bradley érve, akárcsak McTaggarté, szellemes és első hallásra igen meggyőző; mégis, aki nem szeretné elfogadni a konklúziót, az könyebben találhat érveket ama meggyőződése mellett, hogy léteznek materiális tárgyak, mint amellett, hogy létezik az A-sorozat értelmében vett idő. (Ami nem jelenti azt, hogy az utóbbi mellett nem lehet jó érveket találni.) Mindkét premissza igazsága igen vitatható ugyanis.

Kezdjük a második premisszával. Vajon valóban feltételeznünk kell, hogy az externális relációk értelmezéséhez újabb tulajdonságokat kell bevezetnünk? Miért nem állíthatjuk, hogy egy externális reláció fennállása egy további magyarázatra nem szoruló egyszerű tény? Szolnok száz kilométerre van Budapesttől. Miért kellene valamely további tulajdonság, ami ezt igazzá teszi? Miért ne mondhatnánk azt, hogy ez is egy egyszerű (tovább nem elemezhető) tény, akárcsak az, hogy valami fehér, vagy valaki 180 cm magas?

Mint láttuk azonban, és ez a megfontolás vezet el az első premisszával kapcsolatos problémához, Bradley szerint az is relációs tulajdonság, hogy egy tárgy rendelkezik valamilyen tulajdonsággal. Miután azonban a tárgyak az intrinszikus tulajdonságaikkal is “rendelkeznek”, Bradley érve nemcsak az externális relációkat, hanem az intrinszikus tulajdonságokat is érinti. Ha ez így van, akkor viszont értelmetlen megkülönböztetni az internális és externális relációkat. (Hiszen a megkülönböztetés alapja az volt, hogy a relációk azonosíthatók-e vagy sem az intrinszikus tulajdonságok segítségével.) A kád vízzel együtt, mintha a babát is kiöntöttük volna.

Végül, de nem utolsósorban, Bradley első premisszája feltételezte a “tulajdonság-nyaláb” elmélet elfogadását, azt tehát, hogy egy tárgyat kizárólag tulajdonságainak összessége alkot. Mint nemsokára látni fogjuk azonban, egyáltalán nem magától értetődő, hogy ezt a tárgyak és tulajdonságaik viszonyára vonatkozó elméletet el kell fogadnunk.[126]



[122] Vö. van Inwagen 1993, 22–25.

[123] A történeti hűség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy Bradley és McTaggart metafizikai álláspontja eltért egymástól, amennyiben Bradley semmilyen partikuláré létét sem ismerte el, míg McTaggart szerint az abszolútum mellett (pontosabban: az abszolútumban) léteznek lelki partikulárék. Erről és a brit idealizmusról általában lásd Passmore 1970, 48–71.

[124] Bradley 1994; az érv igen jó kritikai összefoglalását adja van Inwagen 1993, 33–37.

[125] Ha szimbolikusan reprezentáljuk, az összefüggés talán könnyebben átlátható. Bradley szerint, ha R egy externális reláció, ahhoz, hogy igaz legyen: R (x,y), annak is igaznak kell lennie, hogy R*(R(x,y)); amit viszont csak az tehet igazzá, hogy R**(R*(R(x,y))); és így tovább a végtelenségig.

[126] A tulajdonság-nyaláb elméletről és annak kritikájáról lásd Loux 1998, 93–110.