Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

5. Valóságos idő

5. Valóságos idő

A fenti érv konkluziója megdöbbentő. Valóban igaz lenne, hogy az idő és a változás fogalma illuzórikus? Igaz lenne, hogy az idő egyetlen lehetséges értelmezése az események dátumszerű rendezése, s hogy ebből az következik, a világban nincs változás? És ha nem változik semmi, abból vajon valóban az következik, hogy az idő nem valóságos?

A filozófusok álláspontja valamennyi kérdésben megosztott. Egyesek szerint McTaggart argumentuma érvényes, s ezért a konklúzióját is el kell fogadnunk. Mások szerint az érv valójában szofizma, látszatargumentum, amelyik félrevezető feltevéseken nyugszik. Megint mások szerint az érv helytálló ugyan, amennyiben kimutatja, hogy az A-sorozatként értelmezett idő ellentmondásos. De ennek nem az a következménye, hogy az idő nem valóságos, hanem hogy a valóságos időt B-sorozatként kell értelmeznünk.

Lássuk először, miként tagadható McTaggart argumentumának érvényessége. Az egyik lehetőség a következő. Az érv első két premisszáját igaznak fogadhatjuk el: az idő lényege a változás, és ezt a változást csakis az A-sorozatként értelmezett idő fejezheti ki. Nem áll azonban, hogy az A-sorozatként értelmezett idő ellentmondásos fogalom, mivel McTaggart helytelenül értelmezi a változás fogalmát. Azt állítja, hogy amikor a múltból jelen, a jelenből pedig jövő lesz, akkor az események tulajdonságai változnak: maga az esemény egyszer jövőbeli, aztán jelenbeli, majd múltbeli. Csakhogy ez nem így van. Az idő múlása nem az események, hanem a dolgok tulajdonságainak változását feltételezi. A múlt, jelen és jövő pedig nem az eseményekre, hanem olyan tényekre vonatkoznak, amelyek azt rögzítik, hogy miként és mikor változnak a dolgok tulajdonságai.

E felfogás szerint az A-sorozat értelmében vett időt úgy kell értelmeznünk, mint a tényekre történő utalás sajátos módját. Vegyük például azt a tényt, hogy

Ferenc Ferdinánd 1918. június 24-én Szarajevóban van.

Ebből a tényből, mint már korábban láttuk, bizonyos alethikus modális igazságok is következnek (az ab esse ad posse elv alapján):

Ferenc Ferdinánd 1918. június 24-én Szarajevóban lehet.

Amit pedig a következőképpen is kifejezhetünk

Lehetséges, hogy Ferenc Ferdinánd 1918. június 24-én Szarajevóban van.

A múltra és jövőre vonatkozó temporális modalitások hasonlóképpen értelmezhetők. Igaz ugyan: azt, hogy egy tény mikor állt vagy áll fönn, az igeidők segítségével fejezzük ki. De az igeidőket nem úgy kell értelmeznünk, mint amelyek az események három egymással összeegyeztethetetlen tulajdonságát fejezik ki. És nem is arról van szó, hogy Ferenc Ferdinándot három egymással összeegyeztethetetlen tulajdonság illetné meg, nevezetesen, hogy a jövőben Szarajevóban lesz, hogy a jelenben Szarajevóban van, és hogy a múltban Szarajevóban volt. Ha logikailag helyesen elemezzük, akkor csak egyetlen tény létezik: az, hogy

Ferenc Ferdinánd Szarajevóban van.

Viszont ennek a ténynek különböző temporális modalitásai lehetnek. Úgymint

A múltban fennállt az a tény, hogy Ferenc Ferdinánd Szarajevóban van.

A jövőben fenn fog állni az a tény, hogy Ferenc Ferdinánd Szarajevóban van.

E mondatok igazságértéke változni fog, ahogy az idő múlik. De, mondja az ellenérv, ebben nincs semmi ellentmondás. Nem az események tulajdonságai változnak ugyanis, hanem a temporális modalitások, vagyis az a mód, ahogyan az egyes kijelentéseknek igazságértéket tulajdonítunk.[107]

Aki viszont védelmébe veszi McTaggart érvét, az erre az érvre a következőt fogja válaszolni. Vajon mi teszi igazzá azt, hogy melyik temporálisan módosított tényt (a jövőben fenn fog állni, hogy …, a múltban fennállt, hogy…) tekintjük igaznak? Nyilván a tényeknek azon tulajdonsága, hogy múltbeliek, jelenbeliek, vagy jövőbeliek-e. Miután azonban a tényeket éppúgy megilleti ezen tulajdonságok mindegyike, mint az eseményeket, az A-sorozatként értelmezett idő fogalma mindenképp ellentmondásos.

Csakhogy nem kell feltétlenül a modalitásokat a tények tulajdonságainak tekintenünk. Gondoljunk például a következő kijelentésre:

Ferenc Ferdinánd állítólag Szarajevóban van.

Ez a kijelentés egy, Ferenc Ferdinánd hollétére vonatkozó tény módosítása, a következő módon:

Állítólag Ferenc Ferdinánd Szarajevóban van.

De vajon merné-e bárki azt az álláspontot védelmezni, hogy az “állítólagosság” a tény tulajdonsága? A feltevés meredeknek tűnik. Nem biztos azonban, hogy aki az A-sorozat ellentmondásossága mellett akar érvelni, annak valóban el kell fogadnia, hogy az “állítólagosság” a tények tulajdonsága. Épp ellenkezőleg, azt fogja mondani, hogy a temporális modifikátorokat semmi sem különbözteti meg az “állítólagosságtól”, és épp ezért a múlt, jelen és jövő nem lehetnek a tények tulajdonságai.

Azok a filozófusok azonban, akik így érvelnek, általában nem fogadják el a McTaggart-féle érv következményét: azt, hogy nem létezik idő, vagy hogy nincs értelme változásról beszélni. Inkább azt szeretnék bizonyítani, hogy akkor is van értelme az idő és a változás fogalmának, ha az időt csak B-sorozatként értelmezhetjük.[108] De hogyan lehetséges ez? Hiszen a B-sorozatként értelmezett idő nem más, mint az események dátum szerinti elrendezése. 1914. június 23-án Ferenc Ferdinánd élt. 1914. június 24-én Ferenc Ferdinánd ellen merényletet követnek el. 1914. június 25-én Ferenc Ferdinánd halott. Ezek olyan, Ferenc Ferdinánddal kapcsolatos tények, amelyeket történetesen időrendben soroltunk fel. De hol itt a változás? Vajon hogyan értelmezhetjük azt az intuíciónkat, hogy az idő halad, hogy a jelen pillanat elmúlik, hogy a múlt egyre távolodik, hogy ami valaha jövő volt, az ma már múlt? Röviden, hogyan értelmezhetjük az idő dinamikáját?

A B-sorozat védelmezői által javasolt megoldás a következő feltevésen alapszik. Az idő, éppúgy ahogyan a tér, az események rendjének kifejezése. (Mint látni fogjuk, vannak olyan különbségek, amelyeket persze a B-sorozat védelmezője is elismer, de ezek az érv szempontjából nem relevánsak.) Mármost, amikor például egy földi eseményről beszélünk, akkor annak térbeli helyzetét meghatározhatjuk úgy, hogy megmondjuk, milyen távolságra, illetve hogy nyugati vagy keleti irányban történik-e Greenwichtől, és hogy milyen távolságra, illetve északra vagy délre történik-e az Egyenlítőtől.

De természetesen másképp is utalhatunk egy térbeli pontra. Mondhatjuk például, hogy valami itt van, vagy hogy nincs messze, vagy hogy balra van tőlünk. Ha elutazom Budapestről, vagy megfordulok, néhány térbeli pontra utaló kijelentésem, amely előtte igaz volt, hamis lesz. Azért van ez így, mert a térbeli pontokra indexikus kifejezések segítségével is utalhatunk. Az indexikus kifejezésekre, mint azt már többször említettük, az a jellemző, hogy igazságértékük kiejtésük körülményeitől függően változhat. Ha például azt mondom:

Itt van előttem az Eiffel-torony

az igaz lesz, ha a Trocaderón ejtem ki e szavakat, de hamis, ha a Margitszigeten.

A B-sorozat védelmezője szerint az időpillanatokra is úgy utalhatunk, mint a térbeli pontokra. Megadhatjuk őket dátumok segítségével (ez lenne a szélességi és hosszúsági fokok analogonja), de azt is megtehetjük, hogy indexikusokat tartalmazó kijelentésekkel utalunk rájuk. Amikor azt mondjuk:

Ma van a francia forradalom évfordulója

akkor állításunk igaz lesz, ha július 14-én ejtjük ki ezeket a szavakat, de hamis más napokon. Az időbeli távolságot is érzékeltethetjük az indexikusok segítségével. Például az a kijelentésem, hogy

55 évvel ezelőtt ért véget a második világháború

igaz lesz, ha 2000. május 9-én ejtem ki e szavakat, de hamis, ha 1999 áprilisában. Ahogyan tehát a térbeli pontokra utaló indexikus kifejezéseket arra használjuk, hogy megjelöljünk egy térbeli pontot ahhoz viszonyítva, ahol a kijelentést tesszük, az időbeli indexikus kifejezések arra szolgálnak, hogy ahhoz az időponthoz viszonyítva jelöljünk ki egy időpontot, amikor éppen a kijelentést tesszük.

Ennek az elméletnek számos érdekes következménye van. Az egyik ilyen következmény, hogy az elmélet szerint nem lehet különbség a múltbeli, jelenbeli és jövőbeli tények létezése között. A jövőbeli időpontokat “betöltő” tények éppúgy léteznek, ahogyan a múlt és a jelen tényei. Éppolyan képtelenség lenne azt állítani, hogy a múlt vagy a jövő nem létezik, mint mondjuk azt feltételezni, hogy ami a hátam mögött vagy előttem van, az nem létezik, csak az, ami a talpam alatt. Hogy valami múlt-e, jelen vagy jövő, vagy hogy milyen távolságra van a múltban vagy a jövőben, azt az határozza meg, mikor tesz valaki egy bizonyos kijelentést. De épp úgy, ahogyan az Eiffel-torony térbeli elhelyezkedését nem fogja megváltoztatni, ha Budapesten azt mondom róla, hogy messze van, Párizsban meg azt, hogy közel, az események időbeni természetén sem fog változtatni, ha egy alkalommal azt állítom róluk, hogy a jövőben fognak megtörténni, más alkalommal meg azt állítom, hogy már megtörténtek.

Hasonló módon értelmezhető a változás fogalma is. Hiszen a változás voltaképp nem jelent mást, mint hogy valami egy adott időben rendelkezik valamely tulajdonsággal, egy másik időpontban pedig már nem. Mondjuk, a tej hideg, amikor adott időpontban kiveszem a hűtőszekrényből, és meleg amikor egy másik időpillanatban leveszem a főzőlapról. A tej különböző időpontokban különböző hőmérsékletű: ezt, és csakis ezt értjük a változáson. Az, hogy “az idő halad”, csupán illuzió, amit az kelt bennünk, hogy (tudatos és tudattalan) meggyőződéseink, amelyek a tapasztalatainktól függnek, folyamatosan váltják egymást. Az idő “folyása” nem más, mint meggyőződéseink folytonos egymásutánja.

Nem mindenki fogadja el azonban ezt a magyarázatot arra, hogy miként használjuk a múltra, jelenre és jövőre vonatkozó kifejezéseket, és hogy miért érezzük úgy, hogy az idő folyamatosan halad előre. Először is nem nyilvánvaló, hogy a térre és az időre vonatkozó indexikus kifejezéseket ugyanolyan módon kell elemeznünk. Másodszor, még ha ugyanolyan módon kellene is elemeznünk őket, akkor sem biztos, hogy ezen elemzés segítségével helyesen értelmezhetjük az idő múlásával kapcsolatos intuícióinkat.

Az egyik sokat idézett példa, amely arról igyekszik meggyőzni, hogy ez az elemzés helytelen, az olyan esetekre hivatkozik, amikor egy kellemetlen eseményen szeretnénk már túl lenni. Ez a mindnyájunk által ismert “Hál’Istennek, túl vagyok rajta!” érzése. De vajon miért örülne az az ember annak, hogy “túl” van valamin, ha minden esemény az időben egyforma módon létezik? A térbeli analógia ebben az esetben használhatatlan. Nincs ugyanis magának a térnek olyan tulajdonsága, ami értelmessé tenné azt mondani “Hál’Istennek, ez a hátam mögött van!”. Normális körülmények között bármikor megfordulhatok, úgy hogy előttem legyen. Nem szoronghatnánk attól, ami vár ránk, és örülhetnénk annak, amin túl vagyunk, ha az előttünk levő, még meg nem történt események ugyanúgy léteznének, mint amin már túl vagyunk.[109]

Nem igaz tehát, hogy minden jövőre és múltra vonatkozó kifejezés “lefordítható” dátumokat tartalmazó kifejezésekre. A sportoló örülhet annak, hogy vége a versenynek, de annak nincs értelme örülni, hogy február 12-én vége a versenynek. S hasonló módon, sajnálhatom, hogy valamilyen kellemes esemény, mondjuk egy szicíliai vakáció véget ért, de nincs értelme szomorkodni azon, hogy szeptember 12-én Palermóból Budapestre érkezem. Az időre vonatkozó indexikus kifejezések tehát nem helyettesíthetők oly módon dátummal jelölt eseményekkel, ahogyan a térbeli indexikusok helyettesíthetők helységnevekkel, vagy hosszúsági és szélességi fokok által megjelölt helyekkel.

De vajon igaz-e, hogy a térbeli pontokra utaló indexikusok mindig helyettesíthetők az adott pontra utaló leírással vagy annak valamilyen megnevezésével? Nem biztos. Teszem azt tudom, hogy a vonatról Ceglédnél kell leszállnom. Azt is tudom, hogy Cegléd milyen hosszúsági és szélességi fokon található. Vajon elégséges tudás-e ez ahhoz, hogy valóban le is szálljak Ceglédnél? Nem! Még valamit tudnom kell ugyanis. Amikor a vonat befut a ceglédi pályaudvarra, tudnom kell, hogy “Ez itt Cegléd”. Hiába tudom tehát, hogy melyik városban kell leszállnom a vonatról és hogy mi a város pontos földrajzi elhelyezkedése, ameddig a fenti mondat igazságát nem ismerem fel, leszállni se fogok. Ugyanez természetesen áll az időre is. Hiába tudom, hogy egy óra negyvenkor indul a vonatom, nem fogok fölszállni rá, ha nem tudom, hogy most van egy óra negyven. Az indexikusok tehát olyan, a sikeres cselekvéshez elengedhetetlen ismeretet fejeznek ki, amelyek információs tartalma nem egyezik meg a dátumokra, vagy a szélességi és hosszúsági fokokra utaló kifejezésekével.

A múlt, jelen és jövő indexikus elemzése azonban akkor is problematikus, ha eltekintünk az emberi vágyaktól, tervektől, vagy érzelmektől. A “statikus” időfelfogás szerint a múltra, jelenre és jövőre utaló kifejezéseket a következőképp kell értelmeznünk:

Múlt: Korábban történt, mint hogy a kijelentés elhangzik

Jelen: Ugyanakkor történik, mint amikor a kijelentés elhangzik

Jövő: Később fog megtörténni, mint hogy a kijelentés elhangzik.

Aki szerint az idő valójában B-sorozat, és ezért a múlt, jelen és jövő fogalmainak indexikus elemzését fogadja el, az kénytelen azt is feltételezni, hogy a múltra, jelenre, jövőre vonatkozó mondatok jelentése csak valamely mondat kiejtéséhez viszonyítva értelmezhetők, ahogyan az “itt”, vagy a “balra tőlem” kijelentések csak ahhoz viszonyítva értelmezhetők, hogy éppen hol állok, amikor a mondatot kiejtem. De hogyan értenénk akkor a következő, nyilvánvalóan igaz kijelentéseket:

Volt olyan idő, mikor a Föld nem létezett.

Amikor az őstenger létezett, már elmúlt az az idő, amikor a Föld még nem létezett.

Az első kijelentés talán értelmezhető indexikus kijelentésként: azt jelenti, hogy a kijelentés megtétele előtt bizonyos idővel nem létezett a Föld. De hacsak nem feltételezzük, hogy az őstengerben nyelvhasználó lények úszkáltak, akkor a második kijelentést már nem értelmezhetjük így. Az őstenger időszakához képest a Föld létrejöttét megelőző kor múlt volt, de ezt aligha elemezhetjük egy, az őstengerben tett kijelentés segítségével. Összefoglalva: a statikus időfelfogás segítségével nehéz megmagyarázni, hogyan lehetett a régmúlthoz képest is múlt.[110]

Persze eltérhetnek a vélemények a tekintetben, hogy ez mennyire nagy hiányosság. Ha valaki elismeri, hogy változás, múlt, jelen és jövő nem létezhetne emberi tapasztalat, emberi tervek és várakozások nélkül, akkor persze elfogadható, hogy ezek megértése feltételezi a (legalább is potenciális) nyelvi cselekvést. A filozófiai érvelést megelőzően azonban úgy gondolkodunk a múltról, jelenről, jövőről és a változásról, hogy azok az emberi megismerés és vágyak nélkül is léteznek. (Mint a fejezet elején már jeleztem, ez az egyik legérdekesebb különbség az alethikus és a temporális modalitásokhoz kötődő intuícióinkkal kapcsolatban. Az alethikus modalitásokról “természetes” meggyőződésünk közelebb áll az antirealista állásponthoz, míg a temporális modalitással kapcsolatban inkább realisták vagyunk.)

Az idő természetében tehát van valami rejtélyes. Lehet ugyan azt állítani, hogy McTaggart érve szofizma, de annak biztosan nagyon jó, mert egyelőre senkinek sem sikerült meggyőzően bizonyítania, hogy az érv valamilyen képtelen feltevésen nyugodna. Ugyanakkor az érv következménye mégis elfogadhatatlannak tűnik. Hiszen nehéz elhinni, hogy ne létezne a múlt, jelen és jövő értelmében vett idő, s hogy valóban ne lenne változás. Azokra viszont, akik meg akarnak győzni bennünket, hogy ezek a fogalmak a B-sorozatként érelmezett idő segítségével is értelmezhetők, még sok munka vár.



[107] Prior 1968, 40.

[108] Vö. például Mellor 1998, 75.

[109] Prior 1959.

[110] Smith 1987, 38. Megjegyzendő, hogy a B-sorozat védelmezője szerint ez a probléma talán megválaszolható akkor, ha az indexikus elemzést modálisan értelmezzük: ha élt volna valaki az őstengerben, az az idő, amikor a Föld még nem létezett, számára múlt lett volna.