Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

3. Múlt, jelen, jövő

3. Múlt, jelen, jövő

Mint láttuk, az idővel kapcsolatos egyik alapvető metafizikai probléma – az, amely az idő és változás kapcsolatára kérdez rá – Arisztotelész időről alkotott felfogásából származik. Az arisztotelészi idő-felfogásnak van azonban egy másik olyan jellegzetessége is, amely az idővel kapcsolatos modern metafizikai elméletek kiindulópontjául szolgál. Arisztotelész az idő megértésében kitüntetett szerepet tulajdonított az igeidők elemzésének, valamint a “most”, tehát a jelen fogalmának.[97]

Arisztotelész (és sok más ókori gondolkodó) úgy gondolta, hogy a “most” szó használatában van valami paradox.[98] Arisztotelész szerint a “most” fogalma határfogalom: a jelen, a múlt és a jövő közti határt jelöli. De vajon az, amire a “most” szó utal, változatlan vagy folyamatosan válozik? Mivel a “most” határozza meg az egyidejűséget, nem utalhat mindig ugyanarra, hiszen ebből az következne, hogy minden egyidőben létezik vagy történik. Másfelől viszont, ha a “most” mindig másra utal, akkor az egyik “most” pillanatot egy másik kell, hogy kövesse. Ámde egyik “most”-ot sem követheti egy másik anélkül, hogy – az idő folytonossága miatt – bármely két “most” között ne lenne még végtelenül sok “most”. Az éppen elmúló “most”-nak viszont ez utóbbiakkal egyidejűnek kellene lennie ahhoz, hogy helyét átadhassa a következőnek, ami pedig ismét csak képtelenség.[99]

Egy másik, Szent Ágoston által hangsúlyozott nehézség a következő. Mivel a szó kiejtése is időt vesz igénybe, mire kimondjuk, a “most” pillanata már el is tűnt. Ez igaz akkor is, ha nem ejtjük ki hangosan a szót, csak a “most” pillanatára gondolunk. Mivel a mentális cselekvések (például a gondolkodás) is időben történnek, gondolatunkkal sem tudjuk megragadni a “most” pillanatát. A jelen pillanat, mint folyóban a sikamlós pikkelyű hal, megragadhatatlan.[100]

A “most” szó mindennapi használata azonban egyáltalán nem okoz nehézséget. A mindennapi használatban ugyanis a “jelen” vagy a “most” szavak nem kiterjedés nélküli időpontokra, pillanatokra utalnak. Amikor azt mondjuk, hogy

Most éppen az idővel kapcsolatos metafizikai problémákról értekezem

akkor nem egy pillanatra, hanem egy többé-kevésbé hosszú, általában elmosódott határú időintervallumra gondolunk. Bár a “most” szó használatának elmosódottsága okozhat metafizikai problémákat (amint később még látni fogjuk), e problémáknak nincs semmi különös, csak az idő metafizikája szempontjából releváns vonása. Azt is szokás mondani

A közelben van az ellenség.

Lehetetlen pontosan meghatározni, hány métert (kilométert? centimétert? millimétert?) jelent az, hogy a “közelben”. De a kifejezés használatának kontextusa ezt általában világossá teszi annyira, hogy a kijelentést értelmessé tegye. A “jelen” vagy a “most” fogalmával is hasonló a helyzet. Ha az úszó a rajtkövön áll, és azt hallja az edzőjétől, hogy “Most!”, akkor tudja, hogy azon nyomban a medencébe kell ugrania. Ha az újságban azt olvassuk, hogy valamelyik parlamenti bizottság most dolgozik egy új törvényjavaslaton, arról tudjuk, hogy éveket is jelenthet. Számos olyan térbeli és időbeli kifejezés van, amelyek értelmes használatát a kontextus határozza meg (például: “ezen a helyen”, vagy “a jelen pillantban”, “nem messze” vagy “nemrég” stb.). Ha semmi különöset nem találunk abban, hogy a térbeli pontokra, helyekre utalhatunk ezekkel a kifejezésekkel, akkor abban sincs semmi különös, hogy időpontokra vagy időintervallumokra hasonló kifejezésekkel tudunk utalni.

A térre és időre utaló kifejezések közti párhuzam, mint ahogyan a tér és idő mérésével kapcsolatos hasonlóság, vagy az, hogy a relativitáselmélet a téridőt egységes dimenziónak tekinti, azt a benyomást keltheti, hogy az idővel kapcsolatos metafizikai problémák jól kezelhetők térbeli analógiák segítségével. Ez bizonyos esetekben, mint a fenti példa mutatja, valóban így is van. De nem mindig. Az idővel kapcsolatos számos fontos metafizikai kérdés értelmezhető ezért oly módon, hogy azt vizsgáljuk, mennyiben jogos az idő és a tér tulajdonságai között párhuzamot vonni. Mindenesetre jelzés értékű, hogy az idő metafizikájáról, esetleg a tér és idő metafizikájáról azonban szoktunk beszélni – a “tér metafizikájáról” azonban nem. Metafizikai szempontból tehát, legalábbis első látásra, van valami különbség. Lehet természetesen azt állítani, hogy nincs, de ez már maga is egy metafizikai álláspont.

A különbségek egy része abból adódik, hogy az időnek, szemben a térrel, sajátos irányultságot tulajdonítunk. Ezért szokás gyakran az idővel kapcsolatban a folyó metaforáját használni. Ahogyan a folyóparton ülünk, és “bámuljuk, hogy úszik el a dinnyehéj”, úgy tapasztaljuk a dolgok változása révén az idő folyását. Mondjuk, a Parlament előtt ülünk a rakparton. Észrevesszük, amint a dinnyehéj feltűnik a Margit híd felé eső Duna-szakaszon. Aztán lassan közeledik felénk, elúszik előttünk, majd a Lánchíd felé távolodva a ködbe vész. Az időről hasonlóképp gondolkodunk. Mondjuk, sokszor elképzeltük, mi fog történni velünk az ezredfordulón. 2000 sokáig egyre közeledett. Most 2000-et írunk, de néhány hónap múlva 2001, majd 2002 lesz. Az ezredforduló egyre távolodik tőlünk, és sok minden abból, ami 2000-ben történt, a múlt ködébe vész.

A térnek nincs ehhez hasonló irányultsága. A dinnyehéjat letehetem az előszobában, aztán kivihetem az udvarra, majd újra visszavihetem az előszobába. Ugyanaz a tárgy több alkalommal is elfoglalhatja ugyanazt a térbeli pontot. De ugyanaz az esemény nem történhet meg többször, különböző időpontokban. Ha egy vonat tegnap Szegedről Budapestre érkezett, visszamehet Budapestről Szegedre. De nem mehet vissza “tegnapra”. Később még visszatérünk arra a problémára, hogy mivel magyarázható, vagy magyarázható-e egyáltalán az idő ezen sajátos irányultsága.

Metafizikai szempontból azonban van talán az irányultságnál fontosabb különbség is. Mint láttuk, Ariszotelész (és őt követve sok más filozófus) az idő fogalmának megértése szempontjából különleges jelentőséget tulajdonított a “most” fogalmának. A “most” fogalmának időbeli analogonja az “itt”. Az “itt” fogalmának azonban nem szokás olyan kitüntetett szerepet tulajdonítani a térrel kapcsolatban, amilyen kitüntetett szerepet tulajdonítunk a metafizikában a “most” fogalmának. Ez nem véletlen. A “most” fogalmához ugyanis olyan, a létezéssel kapcsolatos problémák társulnak, amelyek nem merülnek fel az “itt” fogalmával kapcsolatban.

Ha a Parlament előtt a rakpart kövén ülve nézem, hogy úszik el a dinnyehéj, nem kérdőjelezem meg, hogy a dinnyehéj létezik akkor, amikor észrevettem, létezik, míg elúszik itt, előttem, és létezni fog (valószínűleg legalább egy ideig) akkor is, amikor már nem tudom megfigyelni. Az idővel kapcsolatban azonban más a helyzet. A legtöbben nem vitatnák, hogy ami most történik vagy fennáll, az valóban létezik. De egyáltalán nem értelmetlenség (bár bizonyos esetekben talán kicsit furcsa) azt állítani, hogy ami elmúlt, az nem létezik. Mondhatjuk például, hogy a dinoszauruszok nem léteznek. És egyáltalában nem is furcsa azt állítani, hogy a jövőbeli események és tárgyak nem léteznek. Nem létezik például 2100 első magyar újszülöttje. A jelennel, a múlttal és a jövővel kapcsolatban tehát olyan metafizikai, a létezéssel kapcsolatos kérdések merülnek fel, amelyeket a térbeli elhelyezkedéssel kapcsolatban értelmetlen feltenni. Hogy valami tőlem balra van vagy jobbra, előttem vagy a hátam mögött, fölöttem vagy alattam, az nem fogja befolyásolni azt, hogy létezőnek gondolom-e vagy sem.

Azt a filozófiai álláspontot, amely szerint csak a jelen létezik, azaz semmiről sem állíthatjuk, ami elmúlt, vagy ami lesz, hogy létezik, prezentizmusnak szokás nevezni. Mivel e felfogás legjelesebb képviselője Szent Ágoston volt, érdemes a Vallomások híres sorait hosszabban is idéznünk.

Ámde miképpen van ez a két idő, múlt és jövő, ha a múlt már nincsen és a jövő még nincsen? A jelen pedig, ha mindig jelen maradna, s nem zuhanna a múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság. Ha tehát a jelen csak úgy lehet idő, ha múltba hanyatlik, miképp mondjuk róla, hogy létezik? Hiszen létezésének oka éppen az, hogy nem lesz. Nem mondhatjuk tehát valóságos időnek, csak úgy, ha arra törekszik, hogy majd ne legyen.[101]

Van múlt és jövő, de szeretném tudni, hol vannak. Ha talán nem vagyok még erős eme tudásban, azt mégis tudom, hogy bárhol legyenek, ott nem mint jövő és múlt, hanem mint jelen vannak. Ha ugyanis ott a jövő a jövő, akkor még ott sem létezik. És ha ott múlt a múlt, akkor már nincsen ott sem. Tehát bárhol rejtőzködjenek, bármik legyenek, nem lehetnek mások, mint csupán: jelen.[102]

Ágoston érve szerint tehát a múlt már nem létezik, a jövő pedig még nem létezhet. De hogyan értelmezhető akkor a múlt, a jelen és a jövő fogalma, amelyeket kétségkívül ismerünk és használunk?

Az azonban már tiszta és világos dolog, hogy múlt és jövő nincsen. Nem sajátos értelemben mondjuk, hogy három idő van, múlt, jelen és jövő. Sajátosabban talán úgy mondhatnók, hogy három idő van: jelen a múltról, jelen a jelenről és jelen a jövőről. A lelkemben ugyanis az a három valami van, de máshol nem találhatom. Emlékezésünk: a jelen a múltról. Szemléletünk: jelen a jelenről. Várakozásunk: jelen a jövőről.[103]

Csakis a jelenről van értelme tehát feltennünk, hogy létezik. A múlt és a jövő az elménkben (a szó szoros, temporális értelmében) jelenlévő képzetek. A múlt fogalma a jelenlévő emlékekhez kötődik, a jövőé pedig a várakozásainkat megjelenítő képzetekhez. (Érdekes tény, hogy bár Ágoston a prezentizmus képviselője, a múlt és jövő fogalmairól adott beszámolója nagyon hasonlít ahhoz, amit a prezentizmussal összeegyeztethetetlen statikus időfelfogás állít e fogalmakról.)

Ágoston felfogásának van egy nehezen elfogadható következménye. Ha a múlt csupán mint emlékkép létezik, az azt is jelenti, hogy ha valamire rosszul emlékszünk, akkor az megváltoztat egy múltra vonatkozó igazságot. Ha pedig valamire egyáltalán nem emlékszünk, akkor azzal “eltöröltük” a múltat. Hasonlóképp, ha a jövő puszta várakozás, akkor várakozásaink mintegy beteljesítik a jövőt. Ha ugyanis nincsen múlt, nincs semmi, ami emlékeinket (a múltra vonatkozó meggyőződéseinket) igazzá tehetné, és ha nincs jövő, nincs semmi, ami várakozásainkat beteljesültté vagy beteljesületlenné tehetné.

Az idő statikus felfogása szerint az idő nem értelmezhető a múlt, jelen és jövő fogalma segítségével. A statikus időfelfogást alátámasztó egyik fontos érv mármost éppen a fenti, a temporális kijelentések igazságfeltételeivel kapcsolatos meggyőződésen alapul. Amikor azt mondjuk,

Az Európai Közösséget jelenleg 14 állam alkotja

akkor ezt a kijelentést egy jelenbeli tény teszi igazzá: az természetesen, hogy jelenleg az Európai Közösségnek 14 tagállama van. Hasonlóképp, amikor azt állítom, hogy

Az Európai Közösséget 1975-ben 9 állam alkotta

akkor ezt a kijelentést egy múltbeli tény teszi igazzá, nevezetesen az, hogy az Európai Közösségnek 1975-ben 9 tagállama volt. Mi a helyzet azonban azzal a kijelentéssel, hogy

Az Európai Közösséget 2005-ben 18 állam alkotja majd.

Vajon ezt a kijelentést mi teszi igazzá? A statikus időfelfogás szerint a természetes válasz e kérdésre az, hogy egy jövőbeli tény, nevezetesen hogy az Európai Közösséget 2005-ben 18 számú állam fogja alkotni. Ez a tény semmiben sem különbözik a múltbeli és a jelenbeli tényektől.

Azt válaszolhatná erre valaki: dehogynem, hiszen a múltbeli és a jelenbeli tényeket ismerjük, a jövőbelieket viszont nem. Ez a válasz azonban nem túl meggyőző. Először is, természetesen nem igaz, hogy minden múltbeli vagy jelenlegi tényt ismerünk, sőt az sem, hogy megismerhetnénk. Ami a múltat illeti, hogy egy már korábban említett példát idézzünk, nem tudjuk, hogy

Julius Caesar halálának napján Róma városában 15 000 pók szőtte hálóját

kijelentés igaz-e, és aligha feltételezhető, hogy létezik, vagy létezett valaki, aki tudta volna, hogy igaz-e vagy sem. Ennek ellenére, ha igaz, akkor egy múltbeli tény teszi igazzá, ha pedig hamis, akkor egy múltbeli tény teszi hamissá. Mindez sok jelenbeli tényre is áll. Gondoljunk például arra a tényre, hogy mi történik éppen most a Siriuson. Mivel az, hogy a Siriusról egy jel a Földre érkezzen, körülbelül 10 évet vesz igénybe, sohasem tudhatjuk, mi történik éppen most a Siriuson. Ettől függetlenül, természetesen vannak olyan tények, amelyek igazzá teszik például azt a kijelentést, hogy

A Siriuson most éppen hidegebb van, mint a Holdon.

(Ez persze csak akkor igaz, ha értelme van abszolút egyidejűségről beszélni, amit a relativitáselmélet tagad. De először is, mint már említettük, nem biztos, hogy a relativitáselmélet einsteini változatát el kell fogadnunk. Másodszor, a Siriusra vonatkozó példa csak dramatizált változata egy bármely külső tapasztalattal kapcsolatos igazságnak. Mivel az is időbe telik, hogy egy tárgyról a fény a szemünkbe jusson, valójában mindig csak azt láthatjuk, hogy a megfigyelt tárgyon milyen változás ment végbe a múltban. Ennek azonban csak akkor van gyakorlati jelentősége, amikor a tapasztalt tárgy nagyon nagy – például csillagászati – távolságra van tőlünk.)

Az tehát, hogy a jövőbeli tényeket nem ismerhetjük, önmagában nem különbözteti meg egymástól a múltat és jelent egyfelől, a jövőt másfelől. A tények, amelyek a jövőre vonatkozó kijelentéseinket igazzá teszik, ugyanolyan tények, mint amelyek a múltra és jelenre vonatkozó kijelentéseket teszik igazzá. Hogy el tudjuk-e dönteni egy kijelentés igazságát, egy kérdés. Az, hogy vannak-e tények, amelyek igazzá teszik, egy másik. A múlt és jövő megkülönböztetése a tények természetére vonatkozik, nem pedig arra, hogy mi mit tudhatunk a tényekről és mit nem. Még ha igaz lenne is, hogy sohasem ismerhetjük őket, akkor sincs okunk feltételezni, hogy a jövő tényei ne léteznének éppúgy, ahogyan a múlt és a jelen tényei.

A statikus időfelfogás (később majd világossá válik, miért nevezzük e felfogást “statikusnak”) szerint a múlt, a jelen és a jövő között a létezés szempontjából nincs különbség: múlt, jelen és jövő egyformán léteznek, vagy egyformán nem léteznek. Utóbbi álláspontot szokás az idő lehetetlenségére vonatkozó tézisnek nevezni. Ezzel az állásponttal kicsit később foglalkozunk.

Nem mindenki fogadja azonban el, hogy a múlt és a jelen tényei nem különböznek a jövő tényeitől. A különbség nem csak abban állhat ugyanis, hogy miről szerezhetünk tapasztalatot vagy mit tudhatunk. A világ tényeinek nemcsak passzív megfigyelői vagyunk, hanem aktív alakítói is. Lehet, hogy nem tudom, pontosan hány könyv volt tegnap a dolgozószobámban. De akárhány is volt, ezen már nem változtathatok. Ám elhatározhatom, hogy holnap átrendezem a könyveimet úgy, hogy pontosan ezer könyv legyen a szobámban. Vagyis: igazzá tehetem azt az állítást, hogy holnap ezer könyv lesz a dolgozószobámban.

A dinamikus időfelfogás szerint tehát lényeges különbség van a múlt és a jelen, valamint a jövő között. Azoknak a kijelentéseknek az igazságértékét, amelyek a múltra vagy a jelenre vonatkoznak, nem módosíthatom. Azokét viszont, amelyek a jövőre vonatkoznak, igen. A jövő tényeit befolyásolhatom, a múlt és a jelen tényeit nem. A jövőre vonatkozóan nem csak várakozásaink vannak, amelyek vagy beteljesülnek, vagy nem. A jövőre vonatkozó tényeket cselekedeteinkkel manipulálhatjuk.

A statikus és dinamikus időfelfogás közti különbség más módon is megfogalmazható. Vajon helyes-e azt állítani egyedi, partikuláris tárgyakról, hogy léteznek, vagy helyesen csak azt mondhatjuk, hogy “léteztek” vagy “léteznek” vagy “létezni fognak”? A statikus felfogás szerint az előbbi, a dinamikus szerint az utóbbi a helyes válasz. (Bár néhány filozófus vitatja, hogy a két megfogalmazás egyenértékű lenne. Szerintük a dinamikus időfelfogásból semmi sem következik a létezés időbelisége tekintetében. Ezzel a különös felfogással most nem foglalkozunk.)[104]

Aki a dinamikus időfelfogást védelmezi, az a következőképp érvel. A Taj Mahalról a jelen pillanatban értelmes azt állítani, hogy létezik, azt is, hogy létezett, és azt is, hogy (valószínűleg) létezni fog. De mi a helyzet a dinoszauruszokkal és a kentaurokkal? Egyik sem létezik. De azért van köztük különbség. A dinoszauruszok valaha léteztek, a kentaurok viszont sohasem. Másképp kifejezve: partikuláris tárgyakról vagy élőlényekről nem állítható atemporális módon, hogy “léteznek”, csak az, hogy léteztek, léteznek és/vagy létezni fognak. Ha a létezést atemporálisan értelmezzük, nem tudunk különbséget tenni a múltban létezettek és a sohasem létezettek között. Ugyanez vonatkozik a jövőre is: ha a létezést időtlennek tekintjük, nem tudunk különbséget tenni aközött, ami most nem létezik, és ami soha nem is fog létezni.

Az tehát, hogy valami létezett, létezik vagy létezni fog, nem azonos tulajdonság. Néhány dolgot, vagy néhány típusú dolgot megillet valamennyi ezek közül a tulajdonságok közül, másokat csak néhány, megint másokat egyik sem. Ha azonban valaki úgy gondolná, hogy a létezés nem tulajdonság – ahogyan azt például Kant, és nyomában sok modern filozófus állította –, akkor a probléma másképp is megfogalmazható. Az a kijelentés, hogy

Van valami, ami a Taj Mahal

igaz volt tíz évvel ezelőtt, igaz most, és (valószínűleg) igaz lesz tíz év múlva is. Az a kijelentés, hogy

Vannak olyan dolgok, amik dinoszauruszok

igaz volt 70 millió évvel ezelőtt, de ma már nem igaz. Az pedig, hogy

Vannak olyan dolgok, amik kentaurok

sosem volt igaz. Emez értelmezés szerint tehát nem a “létezés-tulajdonság” terjedelme, hanem a létezésre vonatkozó állítások igazságértéke változik az időben.

Az idő statikus értelmezését védelmező filozófus viszont azt fogja erre válaszolni, hogy a különböző idejű létezések megkülönböztetése értelmetlenség. A Taj Mahal és a dinoszaurusz létezik, a kentaur pedig nem. Minden, ami időben létezik, az egy bizonyos ideig és egy bizonyos korban létezik. Ez az időtartam átfedheti azt az időtartamot, amelyben mi, akik a kijelentést tesszük, létezünk. A “létezni” ige különböző időalakjai csak arra utalnak, hogy e két időtartam átfedi-e egymást. A Taj Mahal esetében igen, ezért a jelen idejű alakot használjuk. A dinoszauruszok esetében nem, ezért a múlt idejű alakot használjuk. De ettől még a két létezés a legkevésbé sem különbözik egymástól.

Aki viszont a dinamikus időfelfogás mellett érvel, az azt fogja állítani, hogy mégha a múlttal kapcsolatban meggyőző lenne is ez az érv (nemsokára látni fogjuk, hogy talán nem annyira az, mint ahogyan első pillantásra tűnik), a jövő vonatkozásában elfogadhatatlan következményei vannak. Ha igaz az, hogy már ma létezik az a könyv, amit most írok, akkor akár abba is hagyhatom az írását. Ugyan minek pazaroljam az időmet a megírására, ha már most vagy igaz, vagy hamis, hogy létezik? Erőfeszítéseimnek csak akkor van értelme, ha igaz az, hogy a könyv most nem létezik, de létezik a jövőben, azaz létezni fog. A statikus időfelfogás ezen érv szerint tehát óhatatlanul fatalizmushoz vezet.

Mindebből viszont az is következik, hogy amennyiben elfogadjuk a dinamikus időfelfogást, azt is el kell fogadnunk, hogy vannak olyan kijelentések, amelyek – bár tényekre vonatkoznak – se nem igazak, se nem hamisak. Miután a jövőbeli tények a jelenben még nem állnak fenn, ezért a rájuk vonatkozó kijelentéseknek nincs igazságértékük. Ahhoz azonban, hogy lássuk, valóban így van-e, még alaposabban meg kell ismerkednünk a statikus időfelfogás melletti érvekkel, valamint a szabad döntés lehetőségére vonatkozó metafizikai problémával. Ezért e kérdést majd a szabad akarattal kapcsolatos fejezetben tárgyaljuk.



[97] Vö. Arisztotelész: Fizika 217a–218b.

[98] A paradoxonok a folytonosság és a végtelen oszthatóság problémájához kapcsolódnak, akárcsak a mozgással kapcsolatos paradoxonok. Erről lásd részletesen Sorabji 1983, 7–16.

[99] Arisztotelész: Fizika 218a.

[100] Augustinus 1982, 361.

[101] Augustinus 1982, 359.

[102] Augustinus 1982, 363.

[103] Augustinus 1982, 365.

[104] Vö. például Tooley 1997, 29.