Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

6. fejezet - V. IDŐ

6. fejezet - V. IDŐ

Az előző fejezetekben azt vizsgáltuk, milyen metafizikai kérdések kapcsolódnak a szükségszerűséget és a lehetőséget kifejező állításokhoz. A szükségszerűséget és a lehetőséget alethikus modalitásoknak is szokás nevezni. (A görög alétheia igazságot jelent.) Nemcsak az alethikus modalitásokkal kapcsolatban merülnek fel azonban metafizikai kérdések. A modalitások egy másik – metafizikai szempontból fontos – fajtája az idő. Magyarország államformája ma köztársaság. De Magyarország volt királyság, és volt népköztársaság is. Ma, amikor e sorokat gépelem, 2000-ret írunk; jövőre ilyenkor (ennyi legalább bizonyos) 2001-et fogunk írni. Vannak dolgok, amelyek a múltban léteztek, vannak, amelyek ma léteznek, és vannak, amelyek a jövőben fognak létezni. Vannak események, amelyek már megtörténtek, vannak, amelyek most történnek, és vannak olyanok is, amelyek a jövőben fognak megtörténni.

A múltat, a jelent és a jövőt temporális modalitásoknak nevezzük. A temporális modalitásokkal kapcsolatos alapvető metafizikai kérdés könnyen megérthető, ha visszagondolunk az alethikus modalitás kapcsán már tárgyalt kérdésekre. Az egyik kérdésünk az volt, vajon kiküszöbölhető-e valamilyen módon az alethikus modalitás. A másik, hogy mi teszi a modális következtetéseket igazzá. A harmadik, hogy léteznek-e a lehetséges világok, és ha igen, milyen értelemben beszélhetünk létezésükről.

A temporális modalitással kapcsolatban néhány, ezekhez nagyon hasonló kérdés merül fel. Először is, vajon szükségünk van-e a temporális modalitásokra (múltra, jelenre, jövőre), vagy kiküszöbölhetjük őket olyan kifejezésekkel, amelyek atemporálisak (tehát nem hivatkoznak a múltra, jelenre, jövőre)? Másodszor az a kérdés is felmerül, hogy mi teszi igazzá a múltra, jelenre vagy a jövőre vonatkozó kijelentéseinket. Végül a legérdekesebb metafizikai probléma, hogy létezik-e a múlt és a jövő. A jelennel kapcsolatban ez a kérdés ritkán merül fel, ahogyan általában azt sem szokás feltételezni, hogy nem létezik az aktuális világ. Hiszen ha valaki a jelen létét is tagadná, az a világ létét sem ismerhetné el – hacsak nem gondolja úgy, hogy a temporális megkülönböztetések teljesen értelmetlenek.

Az alethikus és a temporális modalitások egyes értelmezések szerint nem függetlenek egymástól. A szükségszerűség egy ókori eredetű értelmezése szerint például a szükségszerűség és a múlt, valamint a jelen fogalma szorosan összefügg egymással, mivel mindkettő a megváltoztathatatlanság fogalmához kötődik. Azt, ami elmúlt, nem változtathatjuk meg, mint ahogyan azt sem, ami szükségszerű. Látni fogjuk, hogy a modern elméletek egy része is szoros kapcsolatot tételez fel az alethikus és a temporális modalitás között.

A két eltérő típusú modalitás közti különbségekre is fontos azonban fölhívni a figyelmet. Először is, miután a temporális modalitás (szemben az alethikussal) épp annyira tudományos, mint amennyire logikai és metafizikai probléma, az idővel kapcsolatos néhány olyan kérdést is vizsgálnunk kell majd, amelyek a természettudomány és a metafizika határán helyezkednek el. Vizsgálódásaink természetesen nem természettudományos jellegűek lesznek. Nem kerülhetjük el azonban, hogy időnként ne hivatkozzunk néhány természettudományos példára és problémára. Az idő metafizikájával kapcsolatos problémák egy része ugyanis csak így érthető meg.

(A példákra történő hivatkozás azonban más természetű, mint a természeti törvények esetében volt. Az ugyanis, hogy mi egy természeti törvény, tisztán filozófiai kérdés. A tudomány jól működhet anélkül, hogy erről bármit is mondana explicit módon, vagy hogy a tudósok egyetértenének abban, hogy mit neveznek természeti törvénynek. Az idővel nem egészen ez a helyzet. Mint az közismert, különböző fizikai elméletek az idő különböző értelmezését követelhetik meg.)

A filozófiai érvelés és az érvelést megelőző meggyőződéseink kapcsolata, mint azt az alethikus modalitással kapcsolatban láthattuk, bonyolult kérdés. Egy filozófiai elmélet helyességének tesztje lehet, hogy az elmélet által javasolt megoldások milyen mértékben felelnek meg a filozófiai érvektől független meggyőződéseinknek (ezeket az ismeretelméletileg kitüntetett meggyőződéseket intuíciónak is szokás nevezni). Persze valószínű, hogy sok esetben lehetetlen olyan elméletet alkotni, amely valamennyi intuíciónkkal összhangban áll. Ezt vagy azt talán föl kell adni. Strawson nyomán azokat a metafizikai elméleteket, amelyek filozófiától független meggyőződéseinket támasztják alá, s legföljebb pontosítják azokat, deskriptív metafizikának nevezzük. Azokat viszont, amelyek megkövetelik, hogy valamely filozófiai érveléstől független meggyőződésünket az érvelés hatására módosítsuk, revizionista metafizikának hívjuk.[87]

Mármost a fentiek alapján az alethikus és temporális modalitások közti másik fontos különbség a következőképp érzékeltethető. Az alethikus modalitások esetében a filozófiai érvelést megelőzően az antirealista meggyőződés áll közelebb hozzánk. Sok és erős érvre van szükség ahhoz, hogy föladjuk azon meggyőződésünket, mely szerint nem léteznek lehetséges világok. Ezzel szemben a temporális modalitással kapcsolatban filozófiai érveléstől független meggyőződésünk inkább realista. Úgy gondoljuk, létezik múlt, jelen és jövő. Ezért a filozófiai érvelésnek kell (vagy kellene) meggyőznie arról, hogy ez a megkülönböztetés értelmetlen, vagy legalábbis kiküszöbölhető.

Mielőtt az idővel kapcsolatos realista és antirealista álláspontok vizsgálatába kezdenénk, egy olyan kérdést kell megvizsgálnunk, amely már az ókori görög filozófusokat is foglalkoztatta. Kis túlzással talán azt is mondhatnánk, ez volt az a probléma, amivel a nyugati metafizika története kezdetét vette. Az idő és változás fogalmának kapcsolatáról van szó.

1. Idő és változás

Ha kinézek az ablakon, látom, hogy felhők vonulnak az égen. Néhány pillanatra kisüt a nap, majd ismét beborul. Később érzékelem, hogy egyre sötétebb van. Látom, hogy esteledik. Amikor feljön a hold, még közel van a horizonthoz. Még később, ha ismét kinézek, látom, hogy egyre kisebb, de egyre erősebben világít. Ma telihold van. Ezért tudom, hogy ha holnap este is kinézek az ablakon, már kisebb lesz a hold. Viszont, ha nem lesznek felhők, láthatom a csillagokat.

A világ, amely körülvesz bennünket, szüntelenül változik. Talán vannak pillanatok, mikor nem érzékeljük, hogy valami változna körülöttünk, de tudjuk, hogy idővel változni fog, és emlékszünk rá, hogy volt idő, amikor a világ nem pontosan olyan volt, mint amilyen most. S még azokban a pillanatokban is, amikor nem változik körülöttünk semmi, tudatában vagyunk, hogy bizonyos dolgok megváltoztak, mivel emlékszünk rá, milyenek voltak valaha. Éber állapotban, ha nem is érzékelünk változást a külvilágban, miután folyamatosan mozog a szemünk, az, ahogyan a dolgok megjelennek számunkra, folyamatosan változik. De ha becsukjuk a szemünk, és hangokat sem hallunk, és semmilyen más módon sem veszünk tudomást arról, ami körülöttünk történik, akkor talán megszűnt számunkra minden változás?

Csak akkor, ha az eszméletünket is vesztjük. Ha éber állapotban vagyunk, akkor elménkben bizonyos tudatállapotok váltják egymást, amelyek vagy belső fizikai állapotainkról tudósítanak (például: egyre éhesebbek leszünk), vagy más mentális állapotainkról (például: emlékszünk rá, hogy elhatároztuk, nem nyithatjuk ki a szemünket, ha szeretnénk eljutni a tökéletes nirvána állapotába). Nincs tehát olyan pillanat tudatos életünk során, amelyben a fizikai környezet és/vagy tudatos, tapasztalati állapotaink ne változnának.

Ami változik, az változhat gyorsan és lassan. A változásnak mértéke van. Arisztotelész és az őt követő számos filozófus úgy gondolta, hogy az idő valójában a változás mértéke.[88] Ha az óránkat figyeljük, azt tapasztaljuk, hogy a mutatók állása folytonosan változik. A többi dolog változásának sebességét pedig ahhoz viszonyíthatjuk, hogyan változik az óramutatók állása. De vajon mondhatjuk-e, hogy az óramutató állása az idő múlásának megfelelően változik?

Ahhoz, hogy ezt a kérdést meg tudjuk válaszolni, két egymással összefüggő, az idő metafizikájával kapcsolatos problémát is meg kell vizsgálnunk. Először is, vajon értelmes dolog-e föltételezni, hogy van valami, amit az óra járása jelez? Valami, ami független attól, hogy a dolgok egymáshoz képest gyorsan vagy lassan változnak? Ha nincs, akkor az óra egy a számtalan változó dolog közül, és nincs semmi, amit a többi jelenség változásától függetlenül mérne. Egy méterrúddal megmérhetjük két tárgy hosszúságát, vagy azt a távolságot, amelyik elválasztja őket egymástól. Ha azonban az egyik tárgy megszűnik létezni, a távolságmérés fogalma értelmetlenné válik. Hasonlóképp, ha az idő a különböző események (tehát a dolgok változása) közti időbeli távolságot méri, értelmetlen lesz azt állítani, hogy a változásoktól függetlenül egy óra bármit is mérhet.

Képzeljük el például, hogy valamely világban csak egyetlen tárgy, egy belső szerkezet nélküli “óra” (mondjuk egy metronóm) létezik. Vajon mérhet-e ez az óra valamit? Talán igen: az időt. Ha viszont nincs valami, amit “az idő”-nek nevezünk függetlenül a világban zajló változásoktól, akkor az egyetlen értelmes válasz az lesz, hogy “óránk” nem mér semmit. Mondhatnánk ugyan, hogy önmaga állapotainak változását méri, de ezt nagyon nehéz lenne elfogadni. Képzeljünk el egy lehetséges világot, amelyben csak egyetlen tárgy van: egy méterrúd. Vajon értelmesnek találnánk azt a feltételezést, hogy a méterrúd saját hosszát méri?

Ha feltesszük, hogy egy világban csak egyetlen tárgy, egy “óra” van, de az valóban mér valamit, akkor az idő úgynevezett abszolút felfogását kell elfogadnunk. Ha ellenben válaszunk negatív, ha tehát azt állítjuk, hogy egy ilyen világban a metronóm nem mér semmit, akkor az idő relációs felfogását támogatjuk. (Mutatis mutandis ugyanez igaz a méterrúddal és a térrel kapcsolatban.) A modern newtoni fizikával kapcsolatos egyik legfontosabb metafizikai probléma az, hogy vajon fel kell-e tételeznünk az abszolút időt és teret? E kérdéssel majd később foglalkozunk.

Az idő és változás viszonyával kapcsolatos kérdést azonban más módon is feltehetjük. Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben vannak tárgyak és személyek, de semmi sem mozog vagy változik. Ezt persze nagyon nehéz a szó szoros értelmében elképzelni, hiszen a képzelet feltételezi a tudatosságot, a tudatosság pedig a belső, mentális változást. Mégis tegyük föl, hogy lehetséges olyan világ, amelyben nincs semmiféle változás, beleértve az ott élő emberek tudatának csak önmaguk által tapasztalható változását is. Ezt a világot talán “megfagyott világnak” nevezhetnénk, ahol is a “fagyás” az abszolút zérus fok elérését jelenti, a teljes mozdulatlanságot és változatlanságot.

Azok szerint, akik az idő fogalmát Arisztotelész nyomán a változás fogalmához kötik, egy ilyen világban nincs értelme időről beszélni. Túl azon, hogy egyáltalában elképzelhető-e egy ilyen világ, feltételezésének, úgy tűnik, abszurd következményei is lennének. (Mint említettük, a szó szoros értelmében nem tudunk elképzelni egy ilyen világot. “Elképzelni” ezt a világot valami olyasmit jelentene, mint egyfajta mentális távcsővel vizslatni. Ekkor viszont van egy olyan tulajdonsága a világnak, amely változik: viszonya a mi tudatállapotainkhoz.) Először is, honnan tudhatnánk, hogy milyen hosszú ideig tart a fagyás? Ha nincs változás, nincs óra sem, amelyik ezt mérhetné. Másodszor, ha feltételezzük, hogy létezhet ilyesmi, akkor mi bizonyítja, hogy a mi világunk nem fagy meg időnként? Hiszen a fagyásról semmiféle tapasztalatunk nem lehet.

Ha lehetséges lenne idő változás nélkül, igaz lehetne, hogy a mi világunk (az aktuális világ) ötpercenként megfagy tíz percre, vagy tíz percenként megfagy öt percre, vagy minden másodpercben megfagy egy millió évre, és így tovább. Röviden: végtelenül sok olyan, az idő múlására vonatkozó hipotézisünk lenne, amiről eleve tudjuk, hogy soha, senki, semmilyen módszerrel nem döntheti el, igazak-e vagy sem. Persze azt válaszolhatná valaki: attól, hogy nem tudjuk eldönteni, melyik hipotézis igaz, még lehetséges, hogy valamelyik valóban az. Az első fejezetben azonban amellett próbáltam érvelni, hogy elfogadhatjuk a minimális verifikacionizmus elvét, mint egy állítás vagy vita értelmességének kritériumát. Bizonyos, hogy számos értelmes hipotézis igazságának megállapítására jelenleg nincs módszerünk, s talán soha nem is lesz. De egy olyan feltevéssel élni, amely abból indul ki, hogy a belőle következő hipotézisek végtelen sokaságáról soha, semmilyen körülmények között, semmilyen emberi lény számára nem lehetséges eldönteni, hogy igazak-e vagy sem, már tarthatatlan.

Sokáig valóban az volt az általánosan elfogadott filozófiai álláspont, hogy Arisztotelésznek igaza van, és változás nélkül értelmetlenség időről beszélni. (Bár ez felvetett néhány, az örökléttel kapcsolatos teológiai kérdést. Az öröklét értelmezéseiről később, a szabad akarat kapcsán részletesebben is szólunk.) Sidney Shoemaker azonban, egy 1969-ben közölt cikkében egy olyan példát ír le, amely a változás nélküli idő lehetőségének kérdését új megvilágításba helyezi.[89] A példa azt bizonyítja, hogy van olyan eset, amikor egyáltalán nem abszurd az a feltételezés, hogy létezik idő egy olyan világban, amely teljesen “megfagyott”, tehát ahol nincs semmilyen mozgás vagy változás, beleértve a tudati változásokat is.

Shoemaker érve a következő. Képzeljük el, hogy van egy olyan világ, amely három jól elkülönült részre oszlik. Valamennyi tárgyról és személyről, amelyik ebben a világban él, egyértelműen eldönthető, hogy a világ mely szeletéhez tartozik, hasonlóképpen talán ahhoz, ahogyan minden tárgyról és személyről eldönthető, melyik országban tartózkodik. Persze van két fontos különbség az országok és a shoemakeri világ szeletei között. A “határok” az utóbbi esetében geometriai értelemben vett vonalak vagy síkok, amelyek a két terület elválasztására szolgálnak. Senki sem tartózkodhat tehát a “határterületen”: vagy az egyik oldalon van, vagy a másikon. S e világban nincsenek “szabad földek vagy tengerek”, olyan területek, amelyek a három közül egyik régióba sem tartoznak.

A különböző régiókban tartózkodó személyek mindent megfigyelhetnek, ami a másik régióban történik, kommunikálhatnak is egymással, de nem mehetnek át a másik régióba. (Ez utóbbi kikötésen enyhíteni lehet, de most az egyszerűség kedvéért fogadjuk el az erősebb változatot.) Nevezzük a szeleteket A, B és C régiónak. E három részre osztott világnak van egy különös tulajdonsága. Az egyes régiók időnként “megfagynak”. Leáll az élet, semmi nem mozdul, semmi nem változik. Amikor beáll a fagyás az egyik régióban, az a másik két régióból jól megfigyelhető.

Annak a régiónak a lakói, amelyik éppen megfagyott, csak azt veszik észre, hogy van egy olyan pillanat, amikor a másik két régióban nagyon sok dolog hirtelen megváltozik. Talán értetlenül állnak a jelenség előtt. A szomszéd régiók lakói azonban elmagyarázzák, hogy ez azért történt, mert az ő régiójuk megfagyott. Azt is meg tudják mondani, mennyi időre. A és B régió lakói elmondják C régió lakóinak, hogy megfigyelték, C régióban minden harmadik évben megáll az élet. C és A régió lakói elmondják B régió lakosainak, hogy ott ugyanez történik minden negyedik évben. Végül B és C régió lakói felvilágosítják A régió lakóit, hogy ők sem képeznek kivételt, régiójuk minden ötödik évben megfagy egy évre.

Egyetlen régió egyetlen lakójának sem lesz oka kételkedni abban, hogy az egy évnyi fagyás megtörtént a saját régiójában. Egyrészt nincs oka kételkedni abban, amit a többiek mondanak, hiszen látja, hogy hasonló dolgok más régiókban is előfordulnak; másrészt maga is érzi, hogy minden (régiótól függően) harmadik, negyedik, ötödik évben a többi régióban furcsa, hirtelen változások történnek. Ez azonban nem bizonyítéka annak, hogy értelmes dolog időről beszélni változás nélkül, hiszen az adott világban van változás. Az egyes régiók “fagyása” és a “fagyás” tartamának azonosítása feltételezi, hogy a világban valahol van valamilyen változás.

Igen ám, de mi történik minden hatvanadik évben? Tegyük föl, hogy a különböző régiók lakói már hosszú évszázadok óta megfigyelik, krónikákban feljegyzik, hogy a ciklikus fagyások kivétel nélkül bekövetkeznek minden régióban a megfelelő időben és a megfelelő időtartammal. Minden hatvanadik évben lesz azonban egy év, amikor a fagyások “egybeesnek”. Ebben “az évben” a világ lakói semmit sem érzékelnek. Nem érzékelik, hogy a másik régióban valami érdekes történt volna, és a többi régió lakói sem értesítik őket, hogy “kívülről” bármi érdekeset tapasztaltak volna. Az egyetlen, amit viszont mindenki tapasztal, hogy a másik két régióban mintha kimaradt volna a rendes “ciklikus fagyás”.

De valóban kimaradt? Nem inkább az a helyes feltevés, hogy igenis megtörtént, csak nem tapasztalható? A világ lakói joggal feltételezhetik, hogy pontosan egy évig a világukban nem történt semmi. Ez a feltevés, az ő helyzetükben sokkal plauzibilisebb, mint az, hogy minden hatvanadik évben, csak azért, mert véletlenül egybeesik a három régióban, kimaradna a “fagyás”. Sokkal helyesebb következtetésnek látszik, hogy bár nem tapasztalható, a fagyás bekövetkezett.

Tegyük föl például, hogy Robinson Crusoe még egyedül él szigetén. Az egész napi fáradságos munka után hajnalban nyugóvóra tér és a kimerültségtől álomtalanul alszik (legalábbis, amikor fölébred, nem emlékszik arra, hogy álmodott volna). Vajon plauzibilis föltevés volna-e részéről, ha azt gondolná, hogy amíg aludt és nem érzékelt változást, megszűnt létezni? Korábbi életéből persze tudja, hogy látott más embereket aludni, és arra is emlékszik, mások beszámoltak róla, hogy őt látták aludni, és ezalatt nem szűnt meg létezni. (Tegyük föl, hogy az “ő” szó Robinson Crusoe testére utal. Ez, mint látni fogjuk, leegyszerűsítés, de most az érv kedvéért megteszi.) Amikor azonban egyedül marad a szigeten, már nincs ilyen bizonyítéka. Senkit nem lát aludni, és senki sem számolhat be róla, hogy ő nem szűnik meg létezni, miközben alszik. Azt mondanánk tehát, ésszerű feltételeznie, hogy időnként bizonyos időre megszűnt létezni? Aligha. Inkább azt állítanánk, hogy bár az adott esetben nincs közvetlen bizonyítéka arra, hogy míg álomtalanul alszik, létezik, a korábbi bizonyítékok és a releváns körülmények azonossága elégséges ahhoz, hogy feltételezze, nincsenek olyan pillanatok, amikor megszűnne létezni.

A helyzet hasonló a Shoemaker-világban élők esetében. Igaz ugyan, hogy minden hatvanadik évben nem lesz közvetlen bizonyítékuk arra, hogy egy évig világukban nem változik semmi, de a korábbi bizonyítékok alapján elfogadhatóbbnak tűnik az a feltevés, hogy ha senki nem is tapasztalhatja, az idő halad tovább anélkül, hogy mozgás vagy változás történne, mint az a hipotézis, hogy világuk jól ismert törvényszerűségei hatvan évente felmondják a szolgálatot. Ezért egyáltalán nem képtelenség azt állítani, hogy az idő létezhet ott is, ahol nincs mozgás vagy változás.

Fontos persze látnunk, hogy a Shoemaker-világ nem azt bizonyítja, hogy az idő fogalma lehetséges lenne a változás fogalma nélkül. A Shoemaker-világban van változás. Egy olyan világban, ahol nem történik semmi, mi emberek aligha rendelkezhetnénk az idő fogalmával. Ennek egyszerű oka van. Az idő fogalmát nem érzékeljük közvetlenül, úgy mint mondjuk a körülöttünk levő tárgyakat és azok változásait. Amint erre már Kant is rámutatott, az idő önmagában nem tapasztalható, sokkal inkább a külső és a belső tapasztalat egyfajta feltétele. Az időtlen dolgokról (például számokról vagy univerzálékról) éppen ezért nem lehet tapasztalatunk. Az idő fogalmát nem lennénk képesek megérteni a mozgás és változás fogalma nélkül. A változás az, amit tapasztalunk. S csakis a változás fogalma segítségével érthetjük meg, mi az idő.

Akkor vajon milyen metafizikai következményei vannak Shoemaker érvének? Mielőtt ezt a kérdést megvizsgálnánk, előbb az idő abszolút és relációs felfogása közti vitát kell elemeznünk.



[87] Strawson 1959, 9–11.

[88] Vö. Arisztotelész: Fizika 218b, 221a.

[89] Shoemaker 1969.