Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

10. Az újrakombinálhatóság elve

10. Az újrakombinálhatóság elve

A modális realista és a modális aktualista felfogás radikálisan különbözik egymástól ontológiai elkötelezettsége tekintetében. A modális realista szerint számtalan konkrét világegyetem létezik, a modális aktualista szerint viszont csak egyetlen egy. A két elmélet lehetséges világokról kialakított felfogásának azonban van egy közös hume-i gyökere. Az eddig vizsgált antirealista, aktualista és realista elméletek mind igaznak fogadják el azt, amit David Lewis nyomán az “újrakombinálhatóság elvének” nevezhetnénk.

Azt javaslom, hogy legyünk tekintettel az elkülönült létezők szükségszerű kapcsolatának hume-i cáfolatára. A lehetséges világok teljességének (plenitude) érzékeltetése céljából elfogadom az újrakombinálhatóság elvét, ami szerint különböző lehetséges világok részeinek összetoldozásaiból újabb lehetséges világok jönnek létre. Durván azt mondhatnánk, hogy az elv szerint bármi együtt létezhet bármi mással, feltéve, hogy más helyet foglal el a téridőben. Hasonlóképp, bármi létezhet bármi más nélkül is.[85]

De vajon miért kell elfogadnunk az elkülönült létezők szükségszerű kapcsolatának hume-i cáfolatát? A hume-i érv lényege, mint láttuk, abban állt, hogy el tudom képzelni vagy “fel tudom fogni”: az okozat nem követi az okot; ezért nem tagadhatom, hogy az ok és az okozat kapcsolata esetleges. Ha pedig ok és okozat kapcsolata esetleges, akkor lehetséges, hogy ok és okozat egymástól függetlenül álljanak fenn. Ellenben nem tudom felfogni, hogy a háromszög szögösszege ne száznyolcvan fok legyen, ezért szükségszerű, hogy minden háromszög szögösszege száznyolcvan fok.

Sok modern filozófus elfogadja az “újrakombinálás” elvét, mivel úgy gondolják, csak így lehetséges a matematikai, logikai, vagy az analitikus ítéleteket megkülönböztetni az empirikusan felfedezhetőektől. A tudomány célja a természeti tények és törvények megfigyelés segítségével történő felfedezése. Azt a kijelentést van értelme empirikusan tesztelni, amiről elképzelhető, hogy hamis. E megközelítés szerint, ha a szükségszerűség fogalmát kiterjesztenénk arra, amiről felfogható, hogy másképp is lehet, nem leszünk képesek megmagyarázni, miben különbözik egymástól az empirikus és az a priori (és/vagy analitikus) ismeret. Másképp fogalmazva: nem leszünk képesek a természeti törvényekre vagy az oksági viszonyokra vonatkozó ismereteinket megkülönböztetni a matematikára, logikára vagy a nyelvhasználatra vonatkozó ismereteinktől. Ennek a félelemnek azonban nincs alapja. Még ha talán lenne is, az “újrakombinálhatóság” elve, amely alapvetően a hume-i felfoghatóságra vagy elképzelhetőségre vonatkozó feltevésekből indul ki, semmiféleképpen sem szolgálhat a megkülönböztetés alapjául.

A természeti szükségszerűség fogalmával kapcsolatos aggodalmak forrása az a hume-i és kanti hagyomány, amelyet a modern tudomány- és nyelvfilozófusok is elfogadtak, és amely az ismeretek metafizikai természetét származásuktól tette függővé. Csak az a priori ismeretek (amelyek az empirista tradíció szerint, mint láttuk, egyben analitikusak is kell, hogy legyenek) lehetnek szükségszerűek. Mivel a természeti törvények forrása nem a priori, ezért ezek nem tekinthetők szükségszerűnek. Láttuk már, erős érvek szólnak amellett, hogy az ismeretek forrásának kérdését el kell választanunk metafizikai természetük vizsgálatától. Még ha el is fogadnánk, hogy az a priori ismeretek mind szükségszerűek (amit nem képtelenség tagadni), akkor sem kell elfogadnunk, hogy lehetetlen olyan szükségszerű viszonyokról alkotott ismeret, amelynek forrása (legalábbis részben) a tapasztalat.

Az újrakombinálhatóság elve szempontjából azonban fontosabb a következő kérdés: igaz-e, hogy ami felfogható, az lehetséges is? Láttuk, ez a feltevés szolgált a hume-i megközelítés alapjául. Bizonyos esetekben a feltevés érvényessége persze nem vitatható. El tudom képzelni, hogy egy biliárdgolyó ütközzék egy másikkal, mire a másiknak szárnya nő és elrepül. El tudom képzelni, hogy ráteszek egy lábas vizet a forró főzőlapra, mire az megfagy. El tudom képzelni, hogy vannak születésüktől fogva lila hattyúk. El tudom képzelni, hogy a tehenek kentaurokat szülnek és a strucctojásból griffmadár kel ki. De vajon helyes-e azt állítani, hogy miután mindezeket el tudom képzelni, ezért lehetségesek is, van tehát olyan világ, amelyben a fenti állítások igazak?

Nem egészen. Sokkal több dolgot tudok elképzelni, mint ami a javasolt elmélet szerint lehetséges, és sokkal kevesebb dolgot tudok elképzelni, mint ami valójában az. Hume valószínűleg nem tudta elképzelni, hogy a háromszög szögösszege ne 180 fok legyen, pedig tudjuk, hogy gömbfelületen ennél nagyobb is lehet. Már Descartes felhívta rá a figyelmet, hogy bár nem tudjuk elképzelni az ezerszöget, a szögösszegére vonatkozó tétel igaz lehet. El tudjuk képzelni, hogy a Fermat-tétel hamis, holott ma már bizonyított, hogy igaz. Számos, jóval egyszerűbben átlátható matematikai tételről fel tudjuk fogni, hogy hamis, hiszen a matematikai bizonyítások jó része éppen ezen alapszik: tegyük föl, hogy a tétel hamis, majd lássuk be, hogy ez lehetetlen.

Nemcsak arról van tehát szó, hogy lehetnek olyan empirikus ismeretek, amelyek szükségszerű igazságok, hanem arról is, hogy a szükségszerűen hamis ítéleteket is “fel tudjuk fogni”. Semmivel sem nehezebb azt felfogni, hogy létezik legnagyobb prímszám, mint azt, hogy az aranyat alkotó atommagokban található protonok száma nem 79. Számos dolgot fel tudok fogni, aminek a tagadása szükségszerű, és számos dolgot nem tudok felfogni, ami pedig szükségszerű igazság. A felfoghatóság fogalma tehát nem szolgálhat alapul annak megállapítására, mi lehetséges és mi nem. A hume-i újrakombinálhatósági elv viszont a felfoghatóság kritériumán nyugszik. Ezért ha a felfoghatóság elve nem helyes, azt sem kell elfogadnunk, hogy minden, ami elképzelhető, az lehetséges, és csakis az lehetséges, ami elképzelhető.

Mi következik mindebből a lehetséges világokra nézve? Ha a lehetséges világok fogalmát elválasztjuk a felfoghatóság episztémikus kritériumától, akkor azzal veszthetünk, de nyerhetünk is valamit. A veszteségekkel kezdem, mivel szerintem ezek csekélyebbek a nyereségeknél, s mivel úgy gondolom, hogy a lehetséges világokkal kapcsolatos realista álláspont csak akkor védhető, ha a hume-i újrakombinálhatóság elvét elvetjük.

A legnagyobb veszteség a következő. Ha elfogadjuk, hogy nem lehetséges minden, ami felfogható, és lehetségesek olyan dolgok, amelyek felfoghatatlanok, akkor a lehetséges világok fogalma segítségével nem tudjuk azonosítani gondolataink, mentális állapotaink tartalmát. Mit jelent ez? Amikor valaki a Parlamentre gondol, az, amit csinál, vagy amilyen állapotban van, értelmezhető úgy, mint egy sajátos viszony közte és a Parlament között. (Ezt a viszonyt intencionális viszonynak nevezzük.) De nem csak ténylegesen létező tárgyakra vagy ténylegesen megtörtént eseményekre gondolhat valaki. Gondolhat valaki Zeuszra vagy egy kentaurra is. Ezt a gondolatot értelmezhetjük úgy, mint az illető és egy olyan objektum közti viszonyt, amely valamely lehetséges világban létezik.

Röviden: ha a gondolati tartalmat a gondolkodó személy és a gondolat tárgya közti viszonyként értelmezzük, a lehetséges világok lehetővé teszik, hogy olyan gondolatok tartalmát is meghatározzuk, amelyeknek semmi sem “felel meg” az aktuális világban (vagy mert azok a tárgyak vagy tulajdonságok, amelyekre vonatkozik, nem léteznek az aktuális világban, vagy mert egyetlen tárgy sincs az aktuális világban, amely az adott tulajdonságok együttesével rendelkezne). Ha viszont a lehetséges világokat oly módon korlátozzuk, hogy számos felfogható dolgot nem tekintünk lehetségesnek, akkor e gondolatok tartalmát nem elemezhetjük a lehetséges világokra történő hivatkozás segítségével.

Ez a probléma azonban akkor is felmerül, amikor például valaki azt képzeli, hogy a nagy Fermat-tétel hamis, vagy hogy lehetséges a kört négyszögesíteni. Hogyan értelmezhetjük a lehetséges világok segítségével ezeket a gondolatokat? Hiszen tudjuk, hogy a nagy Fermat-tétel nem lehet hamis, és nincs négyszögesíthető kör. Az egyik (az osztrák platonista Meinongtól származó) elképzelés szerint ezért be kellene vezetnünk a lehetetlen világok fogalmát is. Létezne tehát az aktuális világ, és hasonlóképp léteznének a lehetséges és a lehetetlen világok. Ez a megoldás azonban aligha tartható, ugyanis annak elfogadását feltételezi, hogy lehetséges: vannak lehetetlen világok. Ha egy kicsit alaposabban belegondolunk, rögtön világosság válik, hogy ennek a lehetetlen világok lehetőségének feltételezése nehezen elfogadható következményekkel jár.

Mint láttuk, a lehetséges világok bevezetését az motiválta, hogy megmagyarázzuk, mi teszi igazzá (illetve hamissá) a modalitást kifejező mondatokat. Egy lehetőséget kifejező mondat akkor igaz, ha létezik egy (a mi világunkból elérhető) világ, amit többek között olyan tényállások alkotnak, amelyek az adott világ vonatkozásában igazzá teszik a mondatot. Amennyiben nincs ilyen világ, akkor a lehetőséget kifejező mondatunk hamis. Ha azonban elismerjük a lehetetlen világok létét is, ez a megkülönböztetés értelmét veszti. Mondhatnánk persze, hogy a lehetőséget kifejező állításokat a lehetséges világok, a lehetetlenséget kifejezőket pedig a lehetetlen világok teszik igazzá. De ez elfogadhatatlan megoldás. Először is, ami lehetetlen, azt semmi nem teheti igazzá; ezért valami különös viszonyt kellene bevezetnünk a lehetetlen világ és a lehetetlenséget kifejező mondat közt. Másodszor a javaslat körben forgónak tűnik, hiszen az következik belőle, hogy a világok, illetve az azokat alkotó tényállások csak úgy tehetik igazzá a lehetőségeket kifejező mondatokat, ha a világokat előzetesen, és éppen a lehetőségre hivatkozva osztályoztuk.

Összefoglalva tehát, mindenképpen kétséges, hogy a gondolatok tartalma értelmezhető lenne a lehetséges világok fogalma segítségével, mivel gondolataink tartalma lehetetlen világokra is utalhat. Ez nem jelenti azt, hogy a lehetséges világok valamilyen korlátozott módon ne lennének alkalmazhatók a gondolati tartalmak kifejezésére, vagy hogy ne lennének hasznosak például az ilyen tartalmakat kifejező kijelentések logikai szerkezetének vizsgálatakor. Talán azok. Azt azonban jelenti, hogy amikor ebben a kontextusban használjuk a lehetséges világok fogalmát, nem helyes azokat realista módon értelmezni. És ami még ennél is fontosabb, hogy nem kell feltételeznünk, hogy a lehetséges világ fogalma ugyanazt jelenti akkor, amikor episztémikus kontextusban (a gondolatok tartalmának és igazságának elemzésére), és amikor metafizikai kontextusban használjuk őket.

Ha viszont úgy gondoljuk, hogy a lehetséges világok fogalmának metafizikai és episztémikus kontextusban történő használata elválasztható, akkor semmi sem akadályoz abban, hogy a metafizikai értelmezés során elvessük az újrakombinálhatóság hume-i elvét. Ez pedig azt jelenti, hogy nem kell elfogadnunk: minden, amit elkülönülten is fel tudunk fogni, valóban létezhet is elkülönülten. Hogy mi lehetséges és mi nem, az tehát nem episztemológiai, hanem metafizikai kérdés.



[85] Lewis 1986, 87–88.