Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

6. Lehetséges világok és lehetséges individuumok

6. Lehetséges világok és lehetséges individuumok

Mint láttuk, az antirealista álláspont szerint a modális kijelentések logikája és episztemológiája jól értelmezhető a lehetséges világok egy viszonylag “gyenge” fogalma segítségével. A modális kifejezések értelmezése csak azt követeli meg, hogy a lehetséges világok között matematikai értelemben vett relációkat határozzunk meg. Az episztemológia pedig azt, hogy bizonyos kikötéseket tegyünk arra nézve, mely kijelentéseket tartunk majd igaznak, és melyeket hamisnak egy adott világban. A modális realizmus melletti érvek azt próbálják bizonyítani, hogy a lehetséges világok antirealista értelmezése nem elégséges a modalitással kapcsolatos logikai és episztemológiai kérdések megoldásához.

Eddig úgy tekintettünk a lehetőségre és a szükségszerűségre, mint a kijelentések sajátosságaira. A modalitások eszerint voltaképp a tényeket leíró mondatok jellegzetességei volnának: néhány mondat nemcsak az aktuális világban, hanem minden lehetséges világban igaz. Más mondatok ugyan nem igazak az aktuális világban, de van olyan világ, amelyben igazak. Megint mások nemcsak az aktuális világban hamisak, hanem valamennyi világban azok. A mondatok sajátosságaiként értelmezett szükségszerűséget és lehetőséget (a középkori szóhasználatot követve) de dicto modalitásnak szokás nevezni.

Mindaddig, amíg a szükségszerűségeket és lehetőségeket de dicto modalitásokként értelmezzük, a modális antirealizmus a lehetséges világok fogalma kielégítő értelmezésének tűnik. Az antirealizmus szerint a lehetséges világok olyan matematikai modellek, amelyek segítségével jobban megérthetjük a szükségszerűséget, illetve a lehetőségeket kifejező mondatok logikai szerkezetét; episztemológiai szempontból pedig segítenek annak megértésében, hogy modális jellegű meggyőződéseink miként függnek össze egyéb meggyőződéseinkkel. A lehetséges világokkal kapcsolatos antirealizmus és a szükségszerűség, illetve a lehetőségek de dicto értelmezése között tehát szoros kapcsolat van, amennyiben a modalitást mindkettő a megismerés, illetve a megismerés legfontosabb eszköze: a nyelv sajátosságaként értelmezi.

Felmerül azonban a kérdés: vajon mi teszi egyes modális meggyőződéseinket igazzá? Az antirealista azt állítja, hogy ezt is a nyelv vagy az ismeretek szerkezete dönti el. Ha például azt mondjuk:

Szükségszerű, hogy Szókratész ember

ezt értelmezhetjük így is: nem állíthatunk valamit Szókratészról anélkül, hogy ne egy emberről állítanánk valamit. Ezért van az, hogy minden lehetséges világban igaz lesz az az állítás, hogy “Szókratész ember”. Vagyis nem arról van szó, hogy Szókratész rendelkezne a “szükségszerűen ember” tulajdonságával, mivel ilyen tulajdonság nem létezik. Inkább arról van szó, hogy kikötjük: ha Szókratészról állítunk valamit (akár igaz, akár téves), akkor abból következik, hogy csakis egy emberről állíthatjuk, s nem pedig teszem azt egy zebráról. A modalitások tehát azt határozzák meg, hogy bizonyos kijelentések milyen más kijelentések igazságának elfogadását engedik meg.

Azonban arra már a középkori filozófusok is felfigyeltek, a modalitás ezen értelmezése túlságosan szűk. Vannak ugyanis olyan modális kifejezések, amelyeket csak a tények modális jellegére történő hivatkozással értelmezhetünk. Vegyük például a következő állítást:

Szükségszerű, hogy az, aki athéni, athéni.

Vajon igaz-e ez az állítás? Attól függ. A de dicto értelmezés szerint igen, hiszen nem feltételezhetjük, hogy valaki, akire mint athénire utalunk, ne legyen athéni. Mégis van egy olyan érzésünk, hogy az állítás hamis. Hiszen vegyük például Szókratész esetét, aki athéni volt. Miért is tartanánk lehetetlennek, hogy spártai legyen? Miután azonban Szókratész egy az athéniek közül, nem állítható, hogy minden athéni szükségképpen athéni. Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy a mondat de re értelmezése hamis. De mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a modalitásokat nem csak a meggyőződések vagy az őket kifejező mondatok sajátosságaiként értelmezhetjük. Mondatainkat a tények teszik igazzá. Egy tény a világ állapotát fejezi ki: azt rögzíti, hogy egy (vagy a relációk esetében: több) individuum (tárgy, személy stb.) egy adott időpontban milyen tulajdonsággal (vagy tulajdonságokkal) rendelkezik, vagy hogy egy adott pillanatban milyen esemény történik. Ha a modalitásokat nem a mondatok, hanem a tények sajátosságainak tekintjük, akkor feltételezhetjük, hogy egyes tulajdonságok szükségképpen illetnek meg bizonyos tárgyakat vagy személyeket, mások pedig nem. S ha így tekintjük, könnyen érthetővé válik a de dicto és a de re szükségszerűség közti különbség. A fenti állítást ugyanis kétféleképpen is érthetjük:

Szükségképpen, aki athéni, az athéni.

Aki athéni, az szükségképpen athéni.

Az első kijelentést részben az a mód teszi szükségszerűvé, ahogyan az athéniakra utalunk. A másodikat viszont az tenné igazzá, ha egyetlen athéni sem létezhetne, ha éppen ő nem volna athéni. Ez utóbbi természetesen nem áll, ezért a mondat hamis.

Mielőtt folytatnánk annak vizsgálatát, hogy a de re és de dicto modalitások megkülönböztetése milyen metafizikai problémákat vet fel, egy másik példa talán segíthet a probléma jobb megértésében. A példa azt mutatja, hogy vannak olyan esetek is, amikor csak a de re szükségszerűséget kifejező állítást tartanánk igaznak. Képzeljük magunk elé Leonardót, amint éppen a Mona Lisát festi. Ezzel kapcsolatban a következőket mondhatjuk:

Amikor Leonardo a képet festette, szükségképpen egy nőt festett

Szükségképpen, amikor Leonardo a képet festette, egy nőt festett.

Ami az első állítást illeti, a legtöbben elfogadnánk, hogy igaz. Az állítás ugyanis Mona Lisáról szól; azt az őt legtöbbünk szerint szükségszerű módon megillető tulajdonságot állítja róla, hogy nő volt. A második kijelentés esetében azonban a szükségszerűség az egész mondat tartalmára utal; azt fejezi ki tehát, hogy Leonardo az adott pillanatban nem festhetett volna, mondjuk, egy férfit. Nehéz belátni, mi tette volna ezt szükségszerűvé. A második állítás tehát hamis.

Vajon milyen metafizikai következményei vannak, vagy lehetnek a de re és de dicto modalitások megkülönböztetésének? Miként kell értelmeznünk a lehetséges világokat akkor, ha feltesszük, hogy a modalitások a tények és nem a kijelentések sajátosságai? Azt mondottuk, hogy egy állítás akkor igaz szükségszerűen, ha minden lehetséges világban igaz. Mi a helyzet akkor azzal az állítással:

Szükségszerű, hogy Szókratész ember.

Ha ezt az állítást de dicto modalitásként értelmezzük, akkor nehéz problémával kerülünk szembe. Az eddig vizsgált javaslat szerint a fenti kijelentés akkor igaz, ha minden elérhető lehetséges világban igaz, hogy Szókratész ember. Csakhogy ebben az esetben kijelentésünk nem lesz igaz, mivel – lévén, hogy Szókratész nem szükségszerű létező – nyilván vannak olyan elérhető lehetséges világok, amelyekben Szókratész nem létezik; ezért a “Szókratész ember” kijelentés ezekben a világokban nem lesz igaz.

Hogyan értelmezhetjük azonban a lehetséges világok segítségével ezt a kijelentést, mint de re modalitást? Úgy, hogy nem pusztán matematikai jellegű korlátozást vezetünk be akkor, amikor a kijelentés igazságát a lehetséges világokra történő hivatkozással igyekszünk eldönteni. Feltesszük: a világokat nem csak aszerint csoportosíthatjuk, hogy milyen módon érhetők el más világokból, hanem aszerint is, hogy léteznek-e bizonyos személyek vagy tárgyak az egyes világokban. Ebben az esetben azt mondhatjuk, hogy Szókratész azért szükségképpen ember, mert nincs olyan világ, amelyben létezik Szókratész, de amelyben Szókratész nem ember. A modalitások de re értelmezése tehát megköveteli, hogy feltegyük: különböző lehetséges világokban más-más individuumok (személyek, tárgyak) létezhetnek. Ezek közül némely az aktuális világban is létező individuum, némely pedig nem. Ennek a ténynek a későbbiek során (például amikor az azonosság kérdését tárgyaljuk) igen nagy jelentősége lesz.

A modális állítások egy jó részét tehát a tények sajátosságai teszik igazzá. A tények e sajátosságait pedig oly módon fejezhetjük ki, hogy azt mondjuk: bizonyos tények csak némely, mások minden, megint mások minden, bizonyos szempontok alapján elérhetőnek tekintett világban fennállnak. A modális antirealizmus szerint csak az aktuális tények léteznek; a modalitások csupán a tényekkel kapcsolatos episztémikus elkötelezettségeinket fejezik ki. Ez azonban ellentmondani látszik annak, hogy számos kijelentés modalitását csak úgy értelmezhetjük, ha elismerjük, hogy éppen a tények modális sajátosságai teszik őket igazzá. Ezeket a sajátosságokat pedig csak a lehetséges világok segítségével érthetjük meg. A lehetséges világokban fennálló tények pedig nem csupán arra vonatkozhatnak, milyen tulajdonságokkal rendelkeznek az aktuális individuumok, hanem arra is, milyen individuumok lehetségesek.

Mindez azt sugallja, hogy a szükségszerűséget és a lehetőséget kifejező állítások igazságfeltételei nem elemezhetők a pusztán matematikai modellként értelmezett lehetséges világok fogalma segítségével. Ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni a de re modalitásokat a de dicto modalitásoktól, és hogy a lehetséges (illetve lehetetlen) individuumokra vonatkozó kijelentések igazságát értelmezni tudjuk, úgy tűnik, a lehetséges világokat nem tekinthetjük pusztán az episztémikus elkötelezettségek logikai eszközökkel történő kifejezésének. Hiszen sem a tények sajátosságait, sem pedig az individuumok létét nem befolyásolja, hogy ismerjük-e őket.

Mielőtt azonban a modális realizmussal kapcsolatos kérdések fejtegetésébe kezdenék, érdemes megemlíteni még egy olyan érvet, amely a lehetséges világok realista értelmezése mellett szól. E kérdéssel más kontextusban (a kauzalitás és a természeti törvények kapcsán) már találkoztunk. A kauzalitás és a természeti törvények fogalmainak elemzése során többször is hivatkoztunk a természetes tulajdonságokra. Az érv szerint a természetes tulajdonságok mibenléte és metafizikai jelentősége a modalitás és a lehetséges világok realista értelmezése segítségével talán jobban megvilágítható.