Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

5. fejezet - IV. SZÜKSÉGSZERŰSÉG ÉS LEHETŐSÉG

5. fejezet - IV. SZÜKSÉGSZERŰSÉG ÉS LEHETŐSÉG

Amikor ezeket a sorokat írom, a számítógépem előtt ülök a dolgozószobámban. De ülhetnék most a kanapén is, vagy fekhetnék az ágyon. A számítógépem lehetne a pincében. A dolgozószobám két házzal odébb. Lehetne úgy, hogy nem is számítógéppel írok, hanem egyszerűen kézzel. És az is lehetséges lett volna, hogy meg sem születek. Lehetséges, hogy ezt a könyvet egy év múlva befejezem. Lehetséges, hogy a felénél sem tartok majd. S az is lehetséges, hogy egy év múlva már egyetlen szó sem fog emlékeztetni senkit arra, amit most írok. Esetleg elégetem a kéziratot, és mindent kitörlök a számítógép lemezéről. Röviden: lehetséges, hogy bizonyos dolgok, amik megtörténtek, nem kellett, hogy megtörténjenek. Lehetséges lenne, hogy bizonyos dolgok, amik most történnek, ne történjenek meg. És persze lehetséges, hogy bizonyos dolgok, amelyek meg fognak történni, ne, vagy ne akkor történjenek meg, amikor megtörténnek.

Ezek olyan hétköznapi igazságok, amelyekben nagyon kevesen kételkednénk. Bizonyos események megtörténnek, vagy a múltban megtörténtek, mások a jövőben meg fognak történni. De a legtöbb eseményről nem gondoljuk, hogy ne történhetne másképp, vagy hogy ne lenne lehetséges, hogy egyáltalán ne történjék meg. Hasonlóképp, nem gondoljuk, hogy ne lenne lehetséges, hogy bizonyos tárgyak ne rendelkezhetnének másféle tulajdonságokkal, mint amilyenekkel épp rendelkeznek. A szobám fala fehér. De lehetne sárga is. A rózsa az asztalomon piros, de lehetne fehér is. Az asztal, amin áll, ovális, de lehetne szögletes is. Satöbbi.

Nem szokás persze csak úgy, unalmas perceket elűzve azon elmélkedni, hogy valaki íróasztala lehetne most máshol is, hogy lehetne más színű a szobája fala, és csak különlegesen depressziós pillanataiban jár azon az ember esze, hogy lehetséges lett volna, hogy meg se szülessen, vagy hogy lehetséges, hogy a kéziratának egy év múlva nyoma se marad. Számtalan olyan kontextus van azonban, amelyben természetes módon merül fel az a kérdés, hogy mi lenne, ha a dolgok így vagy úgy állnának. Legelőször talán a döntési helyzetek jutnak eszünkbe. Ilyenkor azt mérlegeljük, melyek cselekedeteink lehetséges jövőbeli következményei. A mérlegelés értelmetlen lenne, ha azt gondolnánk, hogy csak ez, vagy csak az az esemény következhet be. Hasonlóképp, mérlegeléseink során el tudjuk képzelni, hogy a jövőben bizonyos dolgok más és más tulajdonsággal rendelkezzenek. A jövőbeli lehetőségekre tehát úgy gondolunk, mint az értelmes döntés feltételeire.

De nem csak a jövőbeli események kapcsán merül fel, hogy a dolgok állhatnának másképp is. Amikor jelenbeli dolgokat értékelünk, szintén abból indulunk ki, hogy a dolgok lehetnének másképp is. Ha ezt vagy azt tettük volna, vagy egyszerűen ez vagy az történt volna, a dolgok jobban is állhatnának. Ha nem lett volna vihar, most nem kellene a házam tetőszerkezetét javítani. De ha lett volna árvíz, most az alapjaitól építhetném újra. Állhatnánk jobban, de állhatnánk rosszabbul is.

Az események és dolgok értékelése és magyarázata során sokszor tekintetbe kell vennünk, mi lett volna, ha az események másképp történnének, vagy a dolgok más tulajdonságokkal rendelkeznének. Miért égett le a házam? Azért, mert rövidzárlat volt. Tehát ha nem lett volna rövidzárlat, a házam ma is állna. És miért volt rövidzárlat? Mert nem volt megfelelő a szigetelés. Állhatna a házam, ha a szigetelés megfelelő lett volna.

Láttuk már, hogy milyen kapcsolat áll fenn a kauzális magyarázatok és a manipulálhatóság, az események menetének befolyásolhatósága közt. Például nem akarom, hogy leégjen a házam. Elkerülhetném, hogy leégjen (vagy legalábbis csökkenthetem a valószínűségét), ha szigeteltetném az elektromos vezetékeket. Az események kauzális magyarázata, manipulálhatósága és a cselekvéshez vezető megfontolások fogalma között szoros kapcsolat áll fenn. Az egyik fontos közös elem, hogy mindegyik esetben szükség van a lehetőségek számbavételére. Ezt most kiegészíthetjük azzal, hogy bizonyos típusú értékelő kijelentések is feltételezik a lehetőségek számbavételét.

A különböző kontextusokban vizsgált lehetőségek közt természetesen fontos különbségek is vannak. Magyarázni azt szoktuk, ami már megtörtént. Értékelni jelenbeli, múltbeli és jövőbeli állapotokat egyaránt szokás. A döntést megelőző megfontolások viszont kifejezetten a jövőre vonatkoznak. Vajon van-e különbség aközött, amikor azt mondom: ez vagy az lehetne, vagy lehetett volna másképp, illetve aközött, amikor azt mondom: ez vagy az másképp lehet majd? Röviden: van-e különbség a múltbeli és a jövőbeli lehetőségek között? Vajon ugyanabban az értelemben használjuk-e a “lehetséges” kifejezést akkor, amikor azt mondjuk, ez vagy az történhetett volna másképp, és akkor, amikor azt állítjuk, ez vagy az a jövőben így is meg úgy is lehet majd? Az idő és a modalitás kapcsolatára vonatkozó kérdés a metafizika egyik legizgalmasabb problémája.

De nemcsak az lehetséges, hogy más események történjenek, mint amik éppen történtek vagy történni fognak, vagy hogy a dolgok ne pont olyanok legyenek, mint amilyenek, hanem az is, hogy más dolgok legyenek, mint amik éppen vannak. Élhetne ma eggyel több ember a Földön, mint amennyi valójában él. Három, Michelangelo által készített Pietà van, de lehetne négy is. A Földnek egy holdja van, de lehetne kettő is. Nincsenek repülő hüllők, de lehetnének. Nincsenek szirének sem, de (ki tudja?) talán lehetnének.

Azokat a kijelentéseket, amelyek arra vonatkoznak, milyen dolgok lehetnének, vagy a dolgoknak milyen tulajdonságaik lehetnének, vagy mi történhetett volna velük, modális kifejezéseknek szokás nevezni. A modalitást a magyar nyelvben az igealak segítségével szokás kifejezni, de az esetek egy részében kifejezhető úgy is, ha a mondatot a “lehetséges” kifejezéssel vezetjük be. (Ez nem minden esetben van így. De egyelőre, mint egyfajta aranyszabályra, erre a kritériumra fogunk hagyatkozni.) A lehetőség azonban a modalitás egyik esete csupán. A modalitások másik fontos esete arra vonatkozik, ami elkerülhetetlen, vagy más szóval: szükségszerű. Szükségszerű, hogy a kört nem négyszögesíthetjük. Szükségszerű, hogy 3+3 egyenlő 6-tal. Szükségszerű, hogy Leibniz nagymamája nő volt. A lehetőség modális párja a szükségesség, vagy szükségszerűség, amit a magyarban általában a “kell” segédigével fejezünk ki.

A szükségszerűség és a lehetőség fogalma nem független egymástól. Ami lehetséges, annak a tagadása nem szükségszerű. Ha lehetséges, hogy holnap esni fog, akkor nem szükségszerű, hogy holnap nem fog esni. Hasonló módon, ami szükségszerű, annak a tagadása nem lehetséges. Ha szükségszerű, hogy 2+2 egyenlő 4-gyel, akkor nem lehetséges, hogy a 2+2 ne legyen négy. Ezek az összefüggések (és néhány más olyan összefüggés, amelyet később még részletesebben tárgyalunk) a filozófusokban azt a benyomást keltették, hogy a modális kifejezések közti kapcsolatok könnyen formalizálhatók, vagyis viszonylag egyszerű szabályok határozzák meg, milyen modális állításokból milyen más modális állítások igazságára következtethetünk. A modális következtetések problémájával már a görög filozófusok is foglalkoztak, olyannyira, hogy – mint az közismert – az első modális logikai rendszert Arisztotelész dolgozta ki.

Már a középkori logikusok rájöttek azonban, s a modern logika ezt még világosabbá tette, hogy a modális következtetések rendszere igen bonyolulttá válhat, ha elismerjük, hogy a “lehetőség” és “szükségszerűség” fogalmai különböző kontextusban nem feltétlenül ugyanazt a modális tartalmat fejezik ki. A logika és a filozófia azzal a feladattal került tehát szembe, hogy megmagyarázza, mit “fejeznek ki” a modális kijelentések, vagyis hogy mi teszi a modális kifejezéseket igazzá. Ez volt az a kérdés, ami azután a modalitással kapcsolatos metafizikai nézetek megfogalmazásához vezetett. Persze nem minden filozófus ért egyet abban, hogy a kérdés megválaszolása metafizikai állásfoglalást igényel. A modális kijelentések talán kiküszöbölhetők, vagy metafizikai fogalmak nélkül is magyarázhatók.

1. A hume-i és a kanti örökség

A modalitás metafizikai értelmezésének kritikusai, mint azt már a kauzalitás és a természeti törvények kapcsán is említettük, Hume filozófiájához nyúltak vissza. Hume modalitással kapcsolatos kritikája nyilvánvaló összefüggésben áll empirizmusával. A hume-i kritika lényege, hogy a modális kifejezések nem értelmezhetők úgy, mint amelyek a természet vagy a természeti összefüggések valamely tulajdonságára vonatkoznak. A modalitás ugyanis elvileg megfigyelhetetlen. Ha tehát értelmes dolog szükségszerűségről beszélni, az csakis a megfigyelő személy (pontosabban a megfigyelő személy “elméjének”) valamely hajlamára, “késztetésére” utalhat. Hume szerint a modalitást illető alapvető kérdés arra vonatkozik, hogy

miféle ideát alkothatunk magunknak a szükségszerűségről, amikor azt mondjuk, hogy két tárgy szükségszerű kapcsolatban áll egymással?[65]

Bár az előző fejezetben már foglalkoztunk ezekkel, nem árt Hume válaszából két szempontot újra felelevenítenünk, illetve kiemelnünk. Az egyik, hogy mivel Hume a szükségszerűség fogalmát a kauzalitás kapcsán tárgyalja, a szükségszerűséget egy sajátos viszonynak, relációnak tekinti. A szükségszerűség fogalmát annak elemzése során tárgyalja, hogy (hume-i nyelven kifejezve) miként kapcsolódhatnak egymáshoz különböző ideák, különös tekintettel az ok és okozat ideájára. A másik, hogy Hume válasza e kérdésre (mint sok más kérdésre is) ambivalens. Egyfelől úgy tűnik, a szükségszerűség fogalmát Hume tulajdonképpen a kauzalitás segítségével kísérli meg értelmezni. A “szükségszerű kapcsolat” eszerint nem más, mint a kauzális kapcsolat, amelyet pedig, mint láthattuk, az ideák bizonyos feltételek közötti együtt járása segítségével értelmezhetünk. Másfelől viszont Hume szerint csak akkor beszélhetünk szükségszerű kapcsolatról, ha “az egyik idea nem gondolható el a másik nélkül”, ami pedig éppen nem jellemző a kauzális kapcsolatra, amelynek lényege, hogy ok és okozat egymástól függetlenül is elgondolható. Eszerint a kauzális kapcsolat egyáltalában nem lehet szükségszerű.

Ez utóbbi értelmezés vált mármost az empirista ismeretelmélet egyik alapvető tézisévé. Persze nem eredeti, hume-i, kissé pszichologizáló megfogalmazásában, hanem mint az ítéletek vagy kijelentések osztályozására vonatkozó szabály. Láttuk már, hogy vannak olyan kijelentések, amelyek igazságát kizárólag a bennük szereplő szavak jelentése határozza meg. Ezeket az ítéleteket modern kifejezéssel analitikus igazságoknak szokás nevezni. A modalitásról alkotott empirista elképzelés röviden a következőképpen foglalható össze:

Szükségszerűen igaz az, ami analitikusan igaz.

Szükségszerűen hamis az, ami egy analitikus igazság tagadása.

Például szükségszerűen igaz, hogy

Minden páros szám maradék nélkül osztható kettővel.

Ezért szükségszerűen hamis, hogy

Létezik egy páros szám, amelyik nem osztható maradék nélkül kettővel.

Mivel azonban e hagyomány szerint csak azok a kijelentések lehetnek szükségszerűek, amelyek analitikusak, egyszerűbbnek tűnt a kijelentéseket aszerint csoportosítani, hogy miként dönthetünk igazságuk felől. Egyes kijelentések pusztán a bennük szereplő szavak jelentésénél fogva igazak (ezek természetesen az analitikus ítéletek), más kijelentések esetében viszont a szavak jelentésének ismerete nem elégséges ahhoz, hogy dönthessünk igazságuk felől. Ez utóbbi ítéletek tehát esetleges igazságokat fejeznek ki.

De vajon mi volt az oka annak, hogy az empiristák csak az analitikus kijelentéseket tekintették szükségszerűnek? Az a meggyőződés, hogy csak az analitikus állítások igazsága független a tapasztalattól; másképp kifejezve: csak az analitikus igazságokat ismerhetjük a priori módon. Ha ugyanis egy meggyőződés alapja a tapasztalat, akkor mindig lehetséges, hogy a meggyőződés hamis; ezért aztán az az állítás, amelynek igazsága nem a priori forrású, nem is lehet szükségszerű.

Érdemes egy kicsit elidőzni e kissé bonyolultnak tűnő összefüggéseknél, mert ezek megértése nélkül számos, a modalitással és metafizikával kapcsolatos nézet nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhető. Bár a fogalomhasználat nem, az alapvető elképzelés Hume-tól származik. Láttuk, hogy Hume szerint a kauzális kapcsolatok ismeretére (kérdéses persze, hogy Hume esetében valóban ismeretről beszélhetünk-e) csakis a tapasztalat révén tehetünk szert. Márpedig ha egy kapcsolatnak a tapasztalat az alapja, az azt jelenti, hogy mindig értelmes feltenni, hogy a kapcsolat esetleg nem áll fenn. Amit tehát tapasztalati, empirikus úton ismerünk meg, az nem lehet szükségszerű. Az empirista hagyomány szerint tehát azt, hogy mi szükségszerű és mi nem, az ismeretszerzés módja vagy az ismeretek forrása határozza meg. Az a kijelentés például, hogy

Minden macskának négy lába van

e hagyomány szerint nem szükségszerű, mivel forrása a tapasztalat. Ezért lehetséges, hogy egyszer találkozunk egy kétlábon-járó, bajszát a tejfölözés után kezével törölgető macskával. Míg az a kijelentés, hogy

A háromszög szögösszege (eukleidészi térben) 180 fok

szükségszerűen igaz, mivel nem képzelhető el, hogy legyen olyan háromszög, amelynek szögösszege kisebb vagy nagyobb, mint 180 fok. (Mint később látni fogjuk, nem biztos, hogy el kell fogadnunk az “elképzelhetőséget”, mint a tapasztalattól független, a priori igazság kritériumát. Egyelőre azonban az egyszerűség kedvéért ne firtassuk a kritérium érvényességét.) Összefoglalva tehát, az empirista tradíció a kijelentéseket két alapvető csoportra osztotta:

1. Analitikus természetű igazságokat kifejező, a priori forrású kijelentések, amelyek egyben szükségszerűek is.

2. Szintetikus természetű igazságokat kifejező, a posteriori (vagy empirikus) forrásból eredő kijelentések, amelyek esetlegesen igaz (vagy hamis) állításokat fogalmaznak meg.

A fenti osztályozás alapján már talán érthető, miért gondolták a modern empiristák úgy, hogy a kijelentéseket elégséges analitikus és empirikus igazságokat kifejező állításokra osztani. Fontos azonban észrevenni, hogy a kijelentések e csoportosítása keveri az ismeretek természetén alapuló osztályozási szempontot (analicitás) az ismeretek forrásán alapulóval (empirikus jelleg). Ameddig azonban elfogadjuk, hogy a kijelentések alapvetően a fenti két csoportba oszthatók, ez az osztályozás nem helytelen, hiszen a három kritérium (analitikus – szintetikus, a priori – a posteriori, szükségszerű – esetleges) alapján ugyanolyan módon kell osztályoznunk a kijelentéseket. Mint láttuk, az empirista hagyomány szerint ráadásul az osztályozás döntő szempontja éppen az analicitás az egyik oldalon (az tehát, hogy egy kijelentést a benne szereplő kifejezések jelentése tesz igazzá), és az empirikus jelleg a másikon (vagyis az, hogy egy kijelentésről csak tapasztalat segítségével dönthető el, igaz-e vagy sem).

Az a meggyőződés, hogy a kijelentéseket ily módon érdemes csoportosítani, sokáig uralkodó nézet volt az empirista tradíción belül. Kant és nyomában a kantiánus hagyomány a kijelentések osztályozásának egy bonyolultabb rendszerét fogadta el. Hogy az analitikus igazságok a priori eredetűek, azt senki sem tagadta; s ha elismerjük, hogy vannak analitikus igazságok, értelmetlen is lenne tagadni. (Persze nem minden filozófus ismeri el, hogy léteznek analitikus igazságok, ezzel azonban most nem szükséges foglalkoznunk.) De vajon igaz-e, hogy minden a priori igazság analitikus? Kant két érvet is felhoz ez ellen.

Az egyik problémát a matematikai igazságok jelentik. A matematika igazságai nem tapasztalati igazságok. (E kérdésben meglepően nagy a filozófusok között a konszenzus. Én legalábbis kevés olyan filozófust ismerek, aki ezt tagadná.[66]) Ugyanakkor van néhány érv, amely az ellen szól, hogy analitikusnak tekintsük őket. Ezek közül a legfontosabb talán a következő. Az analitikus igazságokat mindenkinek ismernie kell, aki ismeri a szavak jelentését. De vajon mindenkinek tudnia kell-e, hogy nincs legnagyobb prímszám, aki ismeri a “legnagyobb” és a “prímszám” jelentését? Semmi esetre sem. Az állítás ugyan igaz, de hamisnak tarthatja valaki, még akkor is, ha ismeri a benne szereplő szavak jelentését.

Persze az analicitásról lehet más, a fentinél jóval bonyolultabb kritériumokat adni. (Az első fejezetben már említettük a Leibniz és Kant által javasolt kritériumokat.) Ez a kérdés azonban az ismeretelmélet és a nyelvfilozófia, s nem a metafizika tárgykörébe tartozik. Itt mindössze annyit érdemes megjegyeznünk, hogy az a felfogás, amely szerint a matematikai állítások analitikus igazságokat fejeznek ki, vitatott. Kant maga egészen bizonyosan nem fogadta el. Ezért a matematikai igazságok problémája önmagában is alapul szolgálhat arra, hogy megkülönböztessük az analitikus a priori és a szintetikus a priori igazságokat. Minthogy a matematikai igazságok senki által nem vitatott módon szükségszerű igazságok is, ezért a szükségszerűséget talán helyesebb az aprioricitás, s nem az analicitás fogalmához kapcsolnunk.

Kant másik érvével az első fejezetben már találkoztunk. Szerinte elfogadhatatlan a hume-i megközelítés azon következménye, mely szerint a newtoni természeti törvényeket nem tekinthetjük szükségszerűeknek. A szükségszerűséget Kant szerint az univerzalitás, a kivétel nélküli általánosság jellemzi. A hume-i hagyomány szerint pedig (s ezt Kant sem vitatja) az ilyen általánosságot csak az a priori igazságoktól várhatjuk el. De ha az a priori igazság csak az analitikus ítéleteket illetné meg, akkor a newtoni törvények csak abban az esetben fejezhetnének ki szükségszerűséget, ha analitikusak volnának. Csakhogy nem azok. (Vagy legalábbis egy részük nem az. A tömeg, erő és a gyorsulás összefüggésére vonatkozó törvényt például szokás a newtoni erőfogalom definíciójának tekinteni.) Létezniük kell tehát olyan szükségszerűen igaz kijelentéseknek, amelyek nem analitikus igazságok. A kantiánus megközelítés sokáig az empirizmus egyetlen jelentős alternatívája volt. E hagyomány sem kérdőjelezte azonban meg, hogy egy állítás szükségszerűségét csakis a priori forrása (vagyis tapasztalattól való függetlensége) igazolhatja.



[65] Hume 1976, 219.

[66] Például John Stuart Mill, vagy a kortárs filozófusok közül Harsányi János.