Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

2. Okság és törvények

2. Okság és törvények

A hume-i okság-elméletnek van két olyan sajátossága, amelyet egyetlen, az okságról szóló modern elmélet sem fogadna el. Az egyik, hogy Hume az oksági relációt tulajdonképpen pszichológiai módon értelmezi: az oksági kapcsolat nem más, mint az elme egy sajátos, megszokáson alapuló hajlama. E hajlam (propensity) “kényszerít” arra, hogy bizonyos dolgok tapasztalata más dolgok képzetét idézze fel bennünk. A másik az a feltevés, hogy az okság fogalma a hasonlóságon alapszik. Mint láttuk, ennek épp ellenkezője az igaz: bizonyos dolgokat és jelenségeket, amelyek egyéb tulajdonságaikban teljesen különböznek, az általuk kiváltott vagy elszenvedett oksági hatások miatt tartunk hasonlónak.

Hume persze nem véletlenül kísérelte meg az oksági viszony fogalmát a pszichológiai hajlamok és a hasonlóság fogalmára alapozni. Mint láttuk, fő célja az volt, hogy az oksági reláció “szükségszerűségének” olyan értelmezést adjon, amely mentes a metafizikától, a megfigyelhetetlen és ezért értelmezhetetlen “kauzális erőkre” történő hivatkozástól. Ezért gondolta úgy, hogy a kauzális viszonyt az oksági kapcsolatok tulajdonításának módja segítségével kell megadni. És ezért gondolta úgy, hogy ennek alapja csakis a hasonlóság lehet. A hasonlósági viszonyt, szemben az oksági viszonnyal, Hume szerint az érzékelés segítségével is felismerhetjük. Ezért a kauzalitás értelmezhető úgy, mint pszichológiai hajlam arra, hogy hasonló viszonyokat más hasonlókkal társítsunk.

A modern hume-iánusok szerint azonban ahhoz, hogy a kauzalitást metafizikai fogalmak nélkül értelmezzük, nincs szükség arra, hogy pszichológiai hajlamokra vagy a hasonlóságra hivatkozzunk. Szerintük a hume-i felfogás lényeges felfedezése nem abban áll, hogy a kauzalitást pszichológiai terminusokban kell elemeznünk, hanem abban, hogy az oksági viszony értelmezése során a szükségszerűség helyett a szabályszerű együtt járásra kell hivatkoznunk. Az viszont már nem áll, hogy a szabályszerűséget a hasonlóság segítségével kellene értelmeznünk.

A modern felfogás szerint az okságra vonatkozó filozófiai kérdést a következőképp kell föltennünk: vajon mi teszi az egyes kauzális kapcsolatokat kifejező állításainkat igazzá? A válasz mármost azon a feltevésen alapszik, hogy az oksági viszonyt kifejező állításokban szereplő terminusoknak a természeti törvényekben is szerepelniük kell. A természeti törvényeket pedig (mint azt az előző fejezetben láthattuk) olyan állításoknak tekintették, amelyek bizonyos jelenségek közti egyetemes szabályszerűségeket fejeznek ki. Olyanokat, mint hogy minden alátámasztás nélküli test azonos gyorsulással mozog a föld középpontja felé, vagy hogy a fémek jól vezetik az elektromosságot, vagy hogy bizonyos típusú koleszterin rugalmatlanná teszi az érfalakat.[49]

Miután a természeti törvények problémájának egy egész fejezetet szenteltünk, most csak a következőket kell megjegyeznünk. Először is fontos látnunk, hogy a modern hume-iánus értelmezés szerint a természeti törvények fogalma feltételezi a regularitást; ez felel meg a hume-i “állandó együtt járás” fogalmának. Másfelől viszont természetesen nem minden szabályszerű együtt járást állító mondat fejez ki törvényjellegű kapcsolatot. Hogy mi egyebet kell még feltételeznünk egy állításról ahhoz, hogy természeti törvénynek tekinthessük (valamint hogy valóban feltételeznünk kell-e az együtt járást), azt már részletesen tárgyaltuk az előző fejezetben. Most azt kell megvizsgálnunk, hogy a modern hume-iánusok szerint hogyan kapcsolódnak a regularitást kifejező törvényjellegű állítások az okság fogalmához.

Az elmélet lényege mármost abban áll, hogy amennyiben ismerjük a szabályszerűséget kifejező törvényt, akkor valójában mindent tudunk, ami ahhoz kell, hogy az oksági viszonyt értelmezhessük. A törvény ugyanis éppen azt fogja kimondani, hogy minden olyan esetben, amikor egy bizonyos ok fennáll, akkor azt egy bizonyos típusú okozat követi. Például Galilei szabadesésre vonatkozó törvénye azt állítja, hogy ha egy tárgyat “megfosztunk” az alátámasztástól, akkor az ilyen és ilyen típusú mozgásba lendül. Két jelenség közti kauzális viszony tehát nem más, mint megfelelés egy kauzális törvénynek. A kauzalitás ezek szerint annyiban tekinthető “szükségszerű” viszonynak, amennyiben, ha egy általánosítást igaznak tartunk, akkor “szükségszerűen” annak minden egyes esetét is igaznak kell tartsuk. Akkor mondhatjuk, hogy a pénztárcám elejtése okozta a pénztárcám leesését (és gyorsulását), ha úgy tekintünk erre a két eseményre, mint egy adott törvényjellegű általánosítás speciális esetére.

A regularitás-elmélettel kapcsolatban két megjegyzést kell tennünk. Az egyik, hogy természetesen az elmélet használhatósága azt feltételezi, hogy léteznek kauzális szabályszerűségeket kifejező törvények. A másik, hogy az elmélet szerint ahhoz, hogy oksági relációt legyünk képesek feltételezni két jelenség között, ismernünk is kell ezeket a törvényeket.

Ami az első kérdést illeti, nyilvánvaló, hogy nagyon sok törvény nem kauzális törvény.  Valójában a fenti példában idézett Galilei-féle törvény sem az (csak a kissé trükkös megfogalmazás kelti azt a benyomást, hogy kauzális törvényről van szó). De egy másik példával talán könnyebben érzékeltethető, miért nem mondhatjuk a törvényekről általában, hogy kauzális viszonyra vonatkozó általánosítások lennének. Biológiai törvény például, hogy

Minden varjú fekete.

De ebből nem következik, hogy a varjúság okozná a feketeséget, vagy fordítva. (Nem azért, mert talán vannak albínó varjúk is. Mint azt az előző fejezetben láthattuk, sok törvényjellegű általánosítás megengedi a kivételeket. A VII. fejezetben még visszatérünk erre a kérdésre. Most gondoljunk a törvényekre úgy, mint amelyek igaz általánosításokat fejeznek ki, s tekintsünk el a különleges helyzetektől vagy a kivételektől.)

Hasonló a helyzet a fizika jó néhány (sőt talán valamennyi) törvényével. Az erő, a tömeg és a gyorsulás viszonyát meghatározó newtoni törvény nem kauzális. Nincs szó benne arról, mi okoz micsodát, csak arról, hogy melyek azok a mechanikai tulajdonságok, amelyekkel egy tárgy egyszerre rendelkezhet. Ahogyan egy állat nem lehet varjú, és nem lehet fehér, úgy nem gyorsulhat, ha nem hat rá erő. De ez önmagában nem fejez ki semmilyen kauzális összefüggést. Ahhoz tehát, hogy az elmélet elfogadható legyen, azt kell feltételeznünk, hogy létezik számos kifejezetten kauzális törvény. De hogy valóban léteznek kauzális törvények, az egyáltalán nem nyilvánvaló. Természetesen egészen bizonyosan léteznek olyan általánosítások, amelyek kauzális viszonyokra vonatkoznak. Az azonban már egy másik kérdés, hogy ezeket valóban törvényeknek tekinthetjük-e, vagy pedig csak kauzális viszonyokra vonatkozó hasznos általánosításoknak. Hiszen láttuk, hogy nem minden igaz általánosítás törvény. Valószínűleg az is egy igaz általánosítás, hogy ha későn megyek a boltba, már nem fogok friss kenyeret kapni. De azért ezt nem tekintenénk törvényszerűségnek. Másodszor, mert lehetséges, hogy nem az oksági viszony tulajdonítása alapul az oksági törvényen, hanem épp fordítva: az oksági törvény nem más, mint egyedi oksági viszonyok általánosítása. Ha pedig így van, akkor értelmetlen arról beszélni, hogy az oksági viszony feltételezi az oksági törvényt. Nem azért lesz igaz, hogy valaki meghűlése okozta a lázát, mert a meghűlést mindig láz követi; hanem épp fordítva, azért lesz igaz, hogy a meghűlést mindig láz követi, mert a meghűlés mindenki esetében lázat okoz.

Fogadjuk el azonban, hogy számos esetben léteznek olyan kauzális törvények, amelyek a kauzális viszonyt kifejező állítások igazságának alapjául szolgálnak. Az orvostudomány például a betegségek okait kutatja, és ha netán sikerül is megtalálni, akkor azt egy kauzális törvény formájában fogalmazza meg. De vajon igaz-e, hogy csak akkor tudhatjuk, hogy egy állítás oksági viszonyt fejez ki, ha ismerjük azt a kauzális törvényt, amelynek egy esetével van dolgunk? Néha, például éppen az orvostudomány esetében, valószínűleg igen. Azért mondhatom, hogy Brúnó esetében a kézmosás hiánya okozta a fertőzést, vagy a sok cukorka rágcsálása a fogszuvasodást, mert ismerem azokat a törvényeket, amelyek a kosz és a fertőzés, vagy a cukor és a fogszuvasodás közti szabályszerűséget mondják ki. Ha nem ismerném ezeket a törvényeket, valószínűleg az egyes esetekre vonatkozó állításokat sem tartanám igaznak.

Csakhogy ez nem áll minden kauzális kapcsolatot kifejező állításra. Tekintsük a következő példát

Brúnó leesett a lépcsőn, és betörte az orrát.

Az első dolog, amire érdemes fölhívni a figyelmet, hogy az oksági viszonyt ebben az esetben nem úgy fejezzük ki, hogy használnánk az “okoz” igét. Ami azt illeti, a kauzális kapcsolatok legnagyobb részét az “ok” szó használata nélkül fejezzük ki. Számos olyan igénk van, amely oksági kapcsolatra utal, ezért nincs szükség arra, hogy minden esetben az “okoz” szót használjuk. Amikor például azt mondjuk, hogy

Az árvíz tönkretette Brúnó nyaralóját

akkor nyilvánvaló módon egy oksági viszonyt fejezünk ki anélkül, hogy az “okoz” igét használnánk. Amikor azt mondjuk, hogy valaki megégette magát, akkor oksági állítást teszünk, anélkül, hogy használnánk az “okoz” igét és anélkül, hogy megemlítenénk az okot. Ez a tény már önmagában is gyanússá teheti a regularitás elméletet. Hiszen miféle regularitás kell ahhoz, hogy tudjuk, valaki megégette magát, vagy hogy az árvíz (amit talán életünkben először láttunk) tönkretesz egy házat?

Úgy tűnik tehát, bizonyos kauzális kapcsolatokat képesek vagyunk a kauzális törvények ismerete nélkül is azonosítani. Erre azonban a következőt lehetne válaszolni. Nem arról van szó, hogy minden esetben ismernünk kell valamilyen kauzális törvényt ahhoz, hogy képesek legyünk felismerni a kauzális kapcsolatot két jelenség között. Inkább a következőt állítjuk: minden esetben fel kell tételeznünk, hogy ahol létezik kauzális kapcsolat, ott létezik egy kauzális törvény is. Ez nem jelenti azt, hogy valahányszor felismerjük a kauzális kapcsolatot, ismernünk kell a törvényt is. Csak azt jelenti: fel kell tételeznünk, hogy van ilyen törvény. Ha ugyanis ezt nem tételeznénk fel, akkor nem lennénk képesek megkülönböztetni azokat az eseteket, ahol az egymást követő jelenségek oksági viszonyban állnak egymással azoktól, amelyekben nem.

Ezt az elképzelést a következőképpen értelmezhetjük. Tegyük föl, hogy azt halljuk

Brúnó nős.

Ahhoz, hogy eldöntsük, az állítás igaz-e vagy sem, nem kell ismernünk azt a személyt, aki Brúnó felesége. De fel kell tételeznünk, hogy ha az állítás igaz (mert például megbízható forrásból értesültünk róla) akkor kell, hogy legyen egy olyan személy, aki Brúnó felesége. Még ha nem is tudjuk, kicsoda, pontosabban, ha semmi többet nem tudunk róla, mint hogy ő Brúnó felesége. Ezzel analóg módon, az oksági kapcsolat esetében ahhoz, hogy eldöntsük, valóban az árvíz okozta-e Brúnó házának pusztulását, fel kell tételeznünk, hogy létezik egy olyan általános szabályszerűséget megfogalmazó törvény, amelynek ez az egyedi tragédia egy esete. De vajon értelmes-e föltennünk, hogy létezik ilyen törvény?

Természetesen, aligha tartanánk elfogadhatónak, hogy létezik egy, az árvizek és a nyaraló-pusztulások közti viszonyt kifejező törvény. De ha visszagondolunk a Dávid-szobor és a színes üvegablak példájára, tudni fogjuk, hol keressük a megoldást. A Dávid-szobor és a színes üvegablak bizonyos tulajdonságaik alapján hasonlítanak a már megfigyelt jelenségekre. A problémánk az volt, hogy ezek a tulajdonságok nem azonosíthatók a kauzális hatásoktól függetlenül. Mármost az árvíz és a ház esetében is ez a helyzet. Olyan tulajdonságok segítségével kell a kauzális kapcsolatban álló dolgokat leírnunk, amelyek valamilyen szabályszerűséget kifejező törvényben is szerepelnek. Létezhet például olyan kauzális törvény, amely az áramló folyadék és a szilárd testek viselkedésének kapcsolatát fejezi ki. Talán ismerjük ezt a törvényt, talán nem. De ha azt állítjuk, hogy a Brúnó nyaralóját ért kár oka az árvíz volt, akkor fel kell tételeznünk, hogy létezik ilyen törvény. Hasonló módon ahhoz, mint amikor fel kell tételezzük, hogy létezik olyan személy, aki Brúnó felesége, ha elhisszük róla, hogy nős.

Az okság modern hume-iánus felfogása tehát azon a feltevésen nyugszik, hogy minden olyan esetben, amikor azt állítjuk, az egyik jelenség oka a másiknak, fel kell tételeznünk, hogy az adott jelenségek leírhatók valamely kauzális törvény eseteiként. Mivel maga a törvény a dolgok egymásra következésének szabályszerűségét fejezi ki, a modern elmélet, akárcsak a hume-i, valamiféle ismétlődéstől, szabályszerű együtt járástól teszi függővé az egyedi oksági relációk létét. Ezért is szokás ezt az elméletet az okság regularitás-elméletének nevezni.

Az okság ezen értelmezésével szemben azonban számos kifogás hozható fel. Az első, hogy a fenti megfontolások nem bizonyítják, hanem egyszerűen föltételezik, hogy a kauzális törvények az oksági kapcsolat elengedhetetlen feltételei.[50] Hume eredeti elmélete azon a feltevésen alapult, hogy képtelenek vagyunk az egyedi jelenségek közt kauzális viszonyokat azonosítani. Csak ugyanazon típusú dolgok ismételt együtt járása magyarázhatja, hogyan lehetünk képesek arra, hogy kauzális kapcsolatokat azonosítsunk. Ha viszont igaz, hogy bizonyos esetekben minden további nélkül képesek vagyunk egyszer tapasztalt jelenségek közt kauzális viszonyt felismerni, akkor semmi sem bizonyítja, hogy az ismétlődés elengedhetetlen feltétele az egyedi kauzális kapcsolatnak. Persze föl lehet tenni, hogy minden esetben létezik egy, a kauzális kapcsolat alapjául szolgáló törvény, és hogy ezért mindig léteznie kell egy olyan leírásnak, amely az oksági kapcsolat tagjait egy kauzális törvény eseteivé teszi. De még ha helyes is e föltételezés, igazsága független lesz az arra vonatkozó megfontolásoktól, hogy miként vagyunk képesek az oksági kapcsolatot felismerni.

Az elmélettel kapcsolatos másik nehézség, mint azt már korábban említettük, a kauzális törvények fogalma. Egyrészt e törvények logikai szerkezete más kell legyen, mint a nem kauzális törvényeké; többek között azért, mert általában elvárjuk tőlük, hogy valamilyen módon kifejezzék az okság időbeliségét. De a logikai probléma talán nem megoldhatatlan.[51] Viszont tény, hogy sok alapvető fizikai törvényszerűség nem oksági törvény. Ezért további magyarázatot igényel, mi a viszony az állítólagos oksági törvények és a fizika alapvető törvényei között.

De tegyük föl, hogy a kauzális törvényekkel kapcsolatos problémák is megoldhatók, és ezért elfogadhatjuk, hogy két jelenség csak akkor állhat oksági kapcsolatban, ha egy kauzális törvény eseteiként írhatók le. Még akkor is szembe kell néznünk a következő kérdéssel: miért pont ez vagy az a dolog volt egy jelenség közvetlen oka? Ha ugyanis vannak kauzális törvények, akkor azok nem csak az árvizet és a ház pusztulását kapcsolják össze, hanem az árvizet és (mondjuk) a hegyekben a hóolvadást is. Vajon miért nem a hóolvadás lesz az oka a nyaralóház összeomlásának? Azt válaszolhatnánk erre, hogy hát persze, a hóolvadás is ok volt, ha létezik olyan kauzális törvény, amelynek eseteként a kapcsolat leírható. S miután a két esemény kauzálisan nem független egymástól, kell, hogy létezzék ilyen törvény. Csakhogy ez a törvény épp olyan érvényes kauzális viszonyt fogalmaz majd meg, mint az, amelyik az árvíz és a ház romba dőlése közti viszonynak szolgál alapul, a hóolvadás épp úgy közvetlen oka a ház romba dőlésének, akárcsak az árvíz. De, nyakaskodhatna valaki, a hóolvadás vajon nem függ a hirtelen felmelegedéstől? Már hogyisne. Ezért a ház összeomlását a hirtelen felmelegedés okozta, amennyiben ezek a jelenségek valamely kauzális törvény eseteiként írhatók le. De mivel kauzálisan nem függetlenek egymástól, nyilván leírhatók ily módon. Ezért a felmelegedés is közvetlen oka lesz a ház pusztulásának. És így tovább, egészen a világegyetem kezdetéig.

Könnyen lehet, hogy a szó egy bizonyos értelmében valóban mindennek a világegyetem kezdeti állapota az oka. De azt nem mondanánk, hogy mindennek közvetlen oka. Mégpedig azért nem, mert az oksági állításoktól általában elvárjuk, hogy a jelenségeket magyarázzák. A magyarázat pedig nem más, mint egy “miért”-kérdésre adott informatív válasz. Márpedig ha arra a kérdésre, hogy miért futott ki reggel a konyhámban a tej, ugyanazt a választ fogjuk adni, mint arra, hogy miért tört ki az első világháború (nevezetesen azért, mert az ősrobbanást követő pillanatban az univerzum ilyen és ilyen állapotban volt), akkor az oksági kapcsolat magyarázóértéke egyenlő lesz a nullával. Mi pedig olyan beszámolót szeretnénk az okságról, amelyik érthetővé teszi, miért magyarázunk sokszor, a tudományban és a mindennapokban is, bizonyos jelenségeket az okaikkal.



[49] Ehhez hasonló értelmezést ad az okságról például Schlick 1932.

[50] Anscombe 1971, 92–95.

[51] Ilyen például Davidson rekonstrukciója a kauzális törvények logikai szerkezetéről. Davidson 1980, 158.