Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

4. fejezet - III. OKSÁG

4. fejezet - III. OKSÁG

A metafizika lehetősége körüli viták a XVIII. század óta szorosan összefonódnak az okság fogalmának elemzésével. Ez mindenekelőtt David Hume-nak köszönhető, aki az Értekezés az emberi természetről című művében a metafizika kritikáját összekapcsolta az okságról alkotott sajátos felfogással. A metafizikai problémák tárgyalását ezért érdemes az okság fogalma körüli vitákkal folytatni.

Első látásra talán úgy tűnhet, hogy az okság fogalmánál semmi egyszerűbb vagy magától értetődőbb nincsen. A körülöttünk zajló eseményekről és mások cselekedeteiről gyakran úgy számolunk be, hogy az események vagy a cselekedetek okaira hivatkozunk. Ha egy történelmi művet olvasunk, számtalan olyan megállapítással találkozhatunk, hogy ezt vagy azt az eseményt ez vagy az okozta. Az orvosi jelentésekben mindig ott szerepel a betegség vagy (rosszabb esetben) a halál oka. Az 1999-es napfogyatkozáskor az újságok tele voltak annak magyarázatával, hogy mi okozza a napfogyatkozást, meg azzal, hogy milyen szemkárosodást okozhat, ha szabad szemmel nézünk a napba. Gyermekkorunk óta azért a kárért vonnak felelősségre bennünket, amit mi okoztunk. Az okokra történő hivatkozás át- meg átszövi mindennapi diskurzusainkat.

Miért állíthatjuk mégis, hogy az okság metafizikai probléma? Az okság fogalma jól mutatja, hogy a metafizikai kérdések egy része éppúgy mindennapi tapasztalatainkból, jól ismert fogalmainkból indul ki, akárcsak a jelenségek tudományos vizsgálata. De az oksággal kapcsolatos probléma azt is jól érzékelteti, miben különbözik a metafizikai kérdésfeltevés a tudományostól. A tudományos tevékenység egy jelentős része a jelenségek okait kutatja. A történettudósok szeretnék megtudni, mi volt az oka a középkorban a falvak tömeges elnéptelenedésének. Az orvosok szeretnék tudni, mi okozza a rákbetegséget. A csillagászok szeretnék tudni, mi az oka a napfogyatkozásnak. A közgazdászok, hogy mi okozza az inflációt. Szinte minden tudomány részben azzal foglalkozik tehát, hogy felfedezze a jelenségek okait.

A filozófust azonban nem egészen ez érdekli. A filozófus arra szeretne választ kapni, hogy miként értelmezhető az okság fogalma. Az tehát, hogy mi a közös, illetve hogy van-e valami közös mindabban, amit az okságra hivatkozva magyarázunk. Néhány olyan állítás, amelyben az okság fogalma szerepel, igaz lesz. Mások pedig hamisak. De vajon mi teszi igazzá az oksági állításokat? Elemezhető-e az okság más, intuitíve könnyebben érthető fogalmak segítségével, és ha igen, hogyan? S vajon az a tény, hogy oly sokszor hivatkozunk az okságra, igazolja-e, hogy valóban létezik okság?

Az, hogy az okság fogalma a metafizikai vizsgálódások középpontjába került jellegzetesen modern filozófiai jelenség.[44] Az okságra természetesen mindig is hivatkoztak a filozófusok (éppúgy, mint mindenki más). Hume előtt azonban az okság fogalmának elemzése elsősorban a különböző típusú okok megkülönböztetését jelentette. E megkülönböztetések aztán különböző metafizikai meggyőződéseket támasztottak alá. De az okságról adott elemzések inkább egyes filozófiai és tudományos nézetek alapjául, mintsem tárgyául szolgáltak. Az, hogy az okság a metafizikában magyarázó fogalomból fokozatosan magyarázandó fogalommá vált, természetesen összefügg a modern természettudományok megjelenésével. Ezek a tudományok ugyanis egy egységesített ok-fogalmat feltételeztek; azt tehát, hogy az ok fogalma nem különbözhet az egyes tudományokban, illetve a fogalom használatának különböző kontextusaiban.

Ez elsősorban a Galilei-féle matematikai természettudomány megjelenésének következménye. A modern természettudomány a jelenségek okokkal és célokkal történő magyarázatának éles elkülönítésén nyugszik. Ez az elkülönítés nem létezett az arisztoteliánus metafizikában, amely a célokat az okok egy típusának tekintette. Nem véletlenül. Amikor például az emberi cselekedeteket magyarázzuk, bizony gyakran használjuk az “ok” kifejezést akkor is, amikor a cselekvő céljára utalunk. Azt kérdezzük például valakitől, hogy mi okból tette ezt vagy azt, és a válasz természetesen arra vonatkozik, hogy az illetőnek mi volt a célja a cselekedetekkel. Ám a modern fizikai magyarázatok azon a feltevésen alapulnak, hogy a célokat nem helyes okoknak tekinteni. (Ez nem jelenti azt, hogy a modern természettudományok kialakulása után a filozófusok ne próbálták volna “megmenteni” a cél-okok fogalmát. Hogy miért, azt már az előző fejezet elején tárgyaltuk.)

Hume (egyik) filozófiatörténeti jelentőségű belátása mármost az volt, hogy az ok és az okozat közti viszony, amit az “univerzum cementjének”, tehát a világegyetemet alkotó jelenségek összekötő erejének tekintett, alaposabb elemzésre szorul. Hume oksági viszonyról adott elemzése mind a mai napig a kauzalitásról szóló filozófiai fejtegetések kiindulópontjaként szolgál. A metafizika problémájának szempontjából különösen érdekes, hogy Hume az okság fogalmának elemzése során egy sajátos metafizika-kritikát is kifejtett. A modern metafizika jó néhány problémája ezért úgy is értelmezhető, mint a hume-i metafizika-kritika kritikája.

1. A hume-i okságfogalom

Mint azt az első fejezetben láthattuk, a metafizika modern kritikája szorosan kapcsolódik a verifikacionizmushoz, vagyis ahhoz az ismeretelméleti elképzeléshez, miszerint csak azok a kijelentések értelmesek, amelyek igazsága tapasztalati úton eldönthető. A verifikacionizmus egyik elődje minden kétséget kizáróan Hume volt. Bár Hume nem a kijelentések, hanem a meggyőződések igazságáról értekezett, a tapasztalatnak ő is kiemelt szerepet tulajdonított nem csupán annak eldöntésében, hogy mely meggyőződés igaz vagy hamis, de annak eldöntésekor is, hogy mely filozófiai probléma értelmes, és melyik nem. Az okság fogalma mármost, pontosabban annak egy bizonyos értelmezése központi szerepet játszott Hume metafizika-kritikájában. Az általa adott elemzés mind a mai napig meghatározza azt, amit sok filozófus a kauzalitás fogalmáról gondol.

Hume szerint az okság metafizikai fogalma megköveteli, hogy két jelenség közt szükségszerű kapcsolatot tételezzünk fel. De mit jelent itt az, hogy “szükségszerű”? (Az is fontos kérdés lesz majd, mik azok a “jelenségek”, amelyek közt ez a viszony fennállhat, erről később még részletesen szólunk. Annyit azonban már most érdemes megjegyeznünk, hogy Hume nem vizsgálta kellő alapossággal ezt a kérdést, talán nem is tekintette problémának.) Hume szerint a szükségszerűség csak egyetlen dolgot jelenthet: akkor mondhatjuk, hogy két jelenség szükségszerű kapcsolatban áll egymással, ha az egyik jelenséget nem tudjuk elképzelni vagy felfogni a másik nélkül. De igaz-e az, hogy képtelenek vagyunk annak elképzelésére, hogy az ok fennálljon az okozat nélkül? Hume szerint a válasz egyértelműen: nem.

Azt, hogy legyen olyan kör, amelynek valamely pontja nem a többivel azonos távolságra helyezkedik el a középpontjától, nem tudjuk elképzelni. A körre vonatkozó meggyőződés a hume-i elképzelés szerint tehát azért szükségszerű, mert nem tudunk elképzelni, illetve felfogni olyan esetet, amikor nem áll fenn.[45] Bármilyen oksági relációra gondoljunk is azonban, el tudjuk képzelni, hogy az ok és okozat egymástól függetlenül létezzék. Gondoljuk el például, hogy valaki megiszik egy üveg tiszta szeszt. Azt fogjuk mondani, ez rosszullétet fog okozni. De el tudjuk-e képzelni, hogy valakinek ez meg se kottyan? Hát persze, hogy el. Ha a száraz gyufaszálat végighúzzuk a skatulya oldalán, a gyufaszál lángra lobban. El tudjuk-e képzelni, hogy ne lobbanjon lángra? Hát persze, hogy el. Ha a kínai vázánkat leverjük az asztalról, az össze fog törni. El tudjuk-e képzelni, hogy ne törjön össze? Hát persze, hogy el. Hume szerint mármost akármilyen kauzális kapcsolatra gondoljunk is, nem lesz elképzelhetetlen, hogy az ok ne vonja maga után az okozatot. Másképp fogalmazva, mindig lehetséges, hogy az ok és okozat egymástól függetlenül is fennálljanak. Ezért nincs a kettő közt szükségszerű kapcsolat.

A hume-i elmélet első fontos következménye tehát, hogy a megfigyelhető jelenségeket összetartó erőket nem tekinthetjük szükségszerűnek. Ennek számos további érdekes metafizikai következménye van. De mielőtt ezek elemzésére térnénk, meg kell vizsgálnunk Hume néhány más, kauzalitásra vonatkozó feltevését. Hiszen bár tagadhatjuk, hogy a kauzalitás két dolog közti szükségszerű viszonyt fejez ki, de ebből önmagában nem következik, hogy az okság fogalma értelmetlen. A hume-i elemzésből csak az következik, hogy nem a szükségszerűség fogalma segítségével kell az okságot értelmeznünk.

Miben áll mármost Hume szerint az oksági viszony különössége? Pontosabban, miért éppen a kauzalitással kapcsolatban jelent problémát, hogy nem szükségszerű viszonyt fejez ki? Budapest északabbra van, mint Kecskemét, de el tudjuk képzelni, hogy Kecskemét északabbra legyen, mint Budapest. A Mátra magasabb, mint a Bükk, de el tudjuk képzelni, hogy fordítva legyen, vagy hogy a két hegy közül csak az egyik létezzen. Az emberi testben a szív a nyaktól balra helyezkedik el, de el tudjuk képzelni, hogy ne így legyen. Akkor miért éppen a kauzális viszonyokkal van a gond?

Hume első, és egyik legmaradandóbb tézise az oksággal kapcsolatban, hogy szemben a fentebb felsorolt példákkal, a dolgok közti oksági viszony nem figyelhető meg. Megfigyelhetem, hogy valaki megiszik egy üveg tiszta szeszt, és azt, hogy utána rosszul lesz. Megfigyelhetem, hogy amikor a száraz gyufát végighúzom a skatulya oldalán, a gyufa lángra lobban. Megfigyelhetem, hogy a kínai váza leesik és összetörik. De a kauzális viszonyt nem láthatom, nem hallhatom, nem szagolhatom, nem figyelhetem meg és nem mérhetem le. Ezért szemben más viszonyokkal (mint például, hogy valami északabbra van valami mástól, hogy valami magasabb valami másnál, vagy hogy valami balra van valami mástól) az oksági viszony fogalma elemzésre szorul. Hiszen igazsága nem dönthető el annak alapján, hogy mit lehetetlen elképzelni; de nem határozható meg pusztán a megfigyelés segítségével sem. Akkor honnan tudom, hogy valóban fennáll-e két jelenség közt, vagy sem?

Talán sehonnan sem. Hume szerint az oksági relációról kialakított feltevéseink nem tekinthetők tudásnak. Ezért a kauzalitásról szóló elméletnek nem azzal kell foglalkoznia, hogy megadja az oksági állítások igazságfeltételeit, vagyis hogy megmagyarázza, mi teheti ezen állításokat igazzá. A filozófia célja inkább az, hogy megmagyarázza, miért vagyunk hajlamosak bizonyos jelenségek közti viszonyokat oksági relációnak tekinteni. A hume-i elmélet szerint az oksági viszony ugyanis nem a jelenségek között áll fenn, hanem a jelenségek reprezentációjának egy sajátos módja. Miután nem tapasztalhatjuk a kauzális viszonyokat, nem is tehetjük föl, hogy e viszonyok a jelenségek közt állnak fenn. Helyesebb azt mondani, hogy azért tulajdonítunk oksági “erőt” a dolgoknak, és tételezünk oksági viszonyokat a jelenségek között, mert az emberi elme mintegy “projektálja”, kivetíti saját megszokáson alapuló hajlamait a természeti jelenségekre. De semmi alapunk sincs annak feltételezésére, hogy magukat a természeti jelenségeket valami olyasmi kapcsolná össze, amit általában okságnak szoktunk nevezni.

Melyek tehát a jelenségek tapasztalatának azok a jellegzetességei, amelyek alapján kauzális kapcsolatot vagyunk hajlamosak tulajdonítani nekik? Az első ilyen feltétel a térbeli érintkezés.[46] (Amit Hume kiegészít az időbeli érintkezéssel. Mi most csak a térbeli érintkezéssel foglalkozunk, mivel az idő problémáját később részletesebben is elemezzük.) Amikor például egy biliárdgolyó nekiütődik egy másiknak, és az ettől mozgásba jön, azt feltételezzük, hogy az előbbi golyó mozgása okozta az utóbbi mozgását. Ha viszont olyan helyzetet képzelünk el, amikor a második golyó valamivel azelőtt kezd el mozogni, hogy az első hozzáérne, feltételezzük, hogy mozgását valami más okozta, és nem pusztán az, hogy az első közeledett felé. Hume feltételezése szerint térbeli érintkezés híján nem vagyunk hajlamosak kauzális kapcsolatról beszélni.

Hogy az oksági kapcsolat valóban feltételezi-e a térbeli érintkezést, az persze ilyen egyszerű példákkal nem igazolható. Hume-nak valószínűleg igaza van abban, hogy hajlamosabbak vagyunk kauzális relációt feltételezni olyan dolgok közt, amelyek a térben érintkeznek, mint olyanok közt, amelyek nem. De azért az nem áll, hogy ne lennének olyan esetek is, amikor oksági viszonyt tételezünk anélkül, hogy térbeli érintkezést feltételeznénk. A newtoni gravitáció például “távolba ható” erő, amiként az elektromágneses hatás is az. Ha az asztal alatt egy mágnest mozgatok, az asztal tetején mozogni fog a tű. A tű mozgásának oka a mágnes mozgása lesz, pedig a két tárgy közvetlenül nem érintkezik. Ahhoz persze, hogy a mágneses erőket vagy a gravitációt a hume-i kritérium cáfolatának tekintsük, az ilyen és ehhez hasonló példák nem elégségesek. Hiszen ha feltételezzük, hogy vannak mágneses és gravitációs mezők, akkor az érintkezést ezek segítségével magyarázni tudjuk.

De más típusú ellenpéldákat is lehetne említeni. Tegyük föl például, hogy a termosztát szabályozóját beállítom egy bizonyos hőfokra. Ez lesz az oka annak, hogy egy másik szobában két órával később a fűtőtest elkezd melegedni. Se térbeli, se időbeli érintkezés nincs a szabályozó beállítása és a fűtőtest állapotváltozása közt, mégis oksági viszonyt feltételezünk. Erre az ellenvetésre azt válaszolhatnánk azonban, hogy oksági kapcsolatot két módon tulajdoníthatunk. Az egyik esetben azok a dolgok, amelyek közt a reláció fennáll, szomszédosak egymással. A másik esetben valójában nem két, hanem sok dolog közt tételezünk oksági kapcsolatot, és amikor azt mondjuk, a szabályozó beállítása okozta a fűtőtest melegedését, csak egy hosszú oksági láncot rövidítettünk le. A szabályozó beállítását a fűtőtest melegedésével olyan oksági lánc kapcsolja össze, amelynek minden eleme szomszédos (érintkezik) a másikkal.

A térbeli érintkezéssel kapcsolatban a legsúlyosabb ellenvetés valószínűleg nem a fizikai jellegű oksági viszonyokhoz kapcsolódik. Mint azonban fentebb már láttuk, nem csak fizikai jelenségek közt szoktunk kauzális viszonyokat feltételezni. Például azt szokás mondani, hogy a tatár hódítás okozta Oroszország elmaradottságát, vagy hogy Gavrilo Princip merénylete volt az első világháború kitörésének oka. Ezekben az esetekben nem az az érdekes, hogy lehet-e az események közt valamilyen térbeli kapcsolatot találni, vagy sem. Sokkal inkább az, hogy úgy gondoljuk, a térbeli kapcsolat irreleváns az állítások helyességének megítélésekor. Az érintkezés mint a kauzális kapcsolat tulajdonításának egyik feltétele tehát csak akkor tűnik igazán plauzibilisnak, amikor fizikai jelenségek kapcsán hivatkozunk az okságra.

Hume szerint a kauzális kapcsolat tulajdonításának másik fontos feltétele az “állandó együtt járás”. Ezt szokás a hume-i okság-felfogás legfontosabb elemének tekinteni; ezért hívják a kauzalitás hume-i indíttatású elméleteit “regularitás” vagy “szabályszerűség” elméleteknek. A gyakran idézett példa megint csak a biliárdgolyók mozgására hivatkozik. Tegyük föl, hogy látom, amint az egyik biliárdgolyó közeledik a másik felé. Miután számtalanszor láttam már hasonlót, szükségképpen arra fogok gondolni, hogy amikor a mozgó golyó nekiütődik az állónak, az utóbbi bizonyos irányban és bizonyos sebességgel mozogni kezd. Hume a kauzális reláció “szükségszerűségét” éppen ezzel magyarázza.[47] (Persze szigorú hume-i értelemben a kauzalitás nem lehet szükségszerű viszony. Hume időnként a szükségszerűséget mégis a kauzalitás jellegzetességének tekinti. De ez talán csak pontatlan fogalmazás. A valódi probléma, hogy miért tűnik számunkra úgy, hogy ok és okozat szükségszerű kapcsolatban áll egymással.) A megszokás arra ösztönzi az elmét, hogy az egyik jelenség láttán egy másik “képe” merüljön föl benne.

A biliárdgolyó példája azonban nyilvánvalóan félrevezető. Elsősorban azért, mert a biliárdasztal és a biliárdgolyók olyan mesterséges környezetet teremtenek, ahol mi sem könnyebb, mint megállapítani, mi hasonlít mire. De tekintsünk egy másik példát. Képzeljük el, hogy egy alkotása sikertelenségén elkeseredett szobrász hozzávágja a Michelangelo Dávidjáról készült miniatűr másolatát műtermének színes üvegablakához. Az ablak ripityára törik. Tegyük föl, hogy az őrjöngést néhány jelenlévő barát és pályatárs is látja. Ha mármost megkérdezzük őket, hogy miért is tört be az ablak, valószínűleg egyikük sem habozna azt állítani, hogy azt a Michelangelo Dávidjáról készült miniatűr másolat nekicsapódása okozta. A kauzális viszony azonosítása nem okoz számukra problémát. Pedig, szemben a biliárdasztalon történtekkel, valószínűleg korábban egyikük sem látott Michelangelo Dávidjáról készült miniatűr szobrokat, amint színes üvegablakokat törnek. Ennek következtében azt sem feltételezhetjük, hogy elméjük megszokta már, hogy az egyik jelenséget a másik követi. Akkor hogyan lehetséges, hogy mégis felismerik az oksági kapcsolatot?

A hume-i felfogás szerint az oksági reláció tulajdonításának lényeges eleme, hogy hasonló dolgok hasonló dolgokat követnek. A fenti példa talán azért félrevezető, mert rossz helyen keressük a hasonlóságot. Nem kell ahhoz repülő Dávid-szobormásolatokat és ripityára törő színes üvegablakokat látnunk, hogy a hasonlóság alapján tulajdonítsunk kauzális kapcsolatot a két jelenség között. Minden dolognak számos különböző tulajdonsága van ugyanis. Némely tulajdonságuk megegyezik, mások különböznek. Az Eiffel-torony és az úttestet a járdától elválasztó korlát hasonlít egymásra abból a szempontból, hogy mindkettő vasból készült, ezért ha nem kezelik őket megfelelően, az eső korrodálja őket (“rozsdásodásukat okozza”). De ha az a kérdés, át tudom-e ugrani őket, ha akarom, a két tárgy nem hasonlít egymásra.

Amikor tehát azt állítjuk, hogy bizonyos dolgok állandó együtt járása kelti bennünk a “szükségszerű kapcsolat” képzetét, akkor csak azt kell feltételeznünk, hogy bizonyos szempontból hasonló dolgok között áll fenn kapcsolat. A fenti példa esetében teljesen mindegy, hogy egy miniatűr Michelangelo-másolatról van-e szó vagy sem, hogy a szobor fehér-e vagy szürke, vagy hogy egyáltalán szobor-e vagy csak egy faragatlan kődarab. A tárgy oksági szempontból releváns tulajdonsága az, hogy kemény, rugalmatlan, és hogy milyen súlyú. Éppígy az ablak esetében is mindegy, hogy színes-e vagy színtelen. A lényeg, hogy nem törhetetlen üvegből készült. Ekkor pedig már könnyű felfedezni a hasonlók közti ismétlődést: valószínűleg mindenki látott már olyat, hogy egy kemény tárgy nekiütődik egy törékeny tárgynak, ezért az utóbbi összetörik. A hasonló tehát hasonlót követ, és ez magyarázza, miért ismeri fel rögtön a jelenlevő közönség az őrjöngő szobrász által elhajított Dávid-szobor és a színes üvegablak összetörése közti kauzális kapcsolatot.

Ezzel a feltevéssel azonban sajnos nem tudjuk megmagyarázni, hogy miként kelti fel a szemlélőben a hasonló jelenségek ismétlődése az oksági viszony képzetét. Kétségtelen persze, hogy ha a fenti módon írjuk le, a jelenség magyarázható a hasonlóságra történő hivatkozással. Ha már megtaláltuk, hogy melyek a releváns szempontból hasonló tulajdonságok, a megfigyelt dolgokat könnyen társítani tudjuk más, már megfigyelt dolgokkal. Csakhogy, mint a fenti példa bizonyítja, nem a megfigyelt dolgok és jelenségek közt első látásra felismerhető hasonlóság magyarázza, hogy miért feltételezünk oksági kapcsolatot közöttük, hanem épp fordítva, mivel feltételezzük, hogy a két dolog közt oksági kapcsolat áll fönn, képesek vagyunk megtalálni azokat a tulajdonságokat, amelyek az okság szempontjából relevánsak. Vagyis nem azzal magyarázzuk az oksági viszonyt, hogy bizonyos dolgok, amelyek hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek, rendszeresen együtt bukkannak fel, hanem épp fordítva, azért gondoljuk, hogy ez vagy az a dolog bizonyos tulajdonsággal rendelkezik (például kemény vagy törékeny), mivel ezt vagy azt az oksági hatást tulajdonítjuk neki.[48]

Nem fogadható el tehát Hume-nak az a nézete, hogy az okság fogalma, mint “szükségszerű kapcsolat”, a hasonlók együtt járásán alapulna. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy az okság regularitás elméletét el kellene vetnünk. Lehetséges, hogy az oksági kapcsolatot nem a szabályszerűség alapján tulajdonítjuk a jelenségeknek, mivel ez megkövetelné, hogy okként és okozatként azonosított dolgokat vagy jelenségeket anélkül is “hasonlatosnak” tarthassunk egymáshoz, hogy speciálisan oksági tulajdonságaikra hivatkoznánk. De ettől még lehetséges, hogy az oksági viszony feltételezi a szabályszerű együtt járást. A regularitás-elmélet e gyengébb változata szerint az oksági viszonyok tulajdonításának feltétele, hogy azonosítani tudjuk azokat a kauzálisan hatékony tulajdonságokat, amelyek a dolgokat és jelenségeket egy bizonyos kontextusban okká, illetve okozattá tehetik.

Az állandó együtt járás, mint az oksági reláció feltétele, azonban egy másik problémát is felvet. Megfigyelhetjük, hogy nagy mennyiségű alkohol fogyasztása részegséggel jár együtt. Hogy valahányszor a gyufát a skatulya oldalán végighúzzuk, az lángra lobban. Hogy a vas, ami vízben áll, rozsdásodni kezd. De az együtt járás önmagában nem elegendő ahhoz, hogy a kauzális viszonyt értelmezni tudjuk. Mégpedig azért nem, mert ha egy dolog együtt jár egy másikkal, akkor szükségképpen az utóbbi is együtt jár az előbbivel. Ha az alkoholfogyasztás együtt jár a részegséggel, akkor a részegség is együtt jár az alkoholfogyasztással. (Ezt röviden úgy fejezhetjük ki, hogy az együtt járás szimmetrikus viszony. Szimmetrikus viszony például az, ha valaki testvére valaki másnak. Hiszen ha Péter testvére Pálnak, akkor Pál is testvére kell, hogy legyen Péternek.) Ez azonban nem áll az oksági kapcsolatokra. Abból, hogy az alkoholfogyasztás a részegség oka, nem következik, hogy a részegség is oka lenne az alkoholfogyasztásnak. Sőt, épp az ellenkezője következik. (Az okság tehát aszimmetrikus reláció. Egy másik példa aszimmetrikus relációra: ha Péter bátyja Pálnak, Pál nem lehet bátyja Péternek.) Röviden tehát: az együtt járás segítségével talán azonosítani tudjuk, hogy mely dolgok állnak kauzális viszonyban, de azt már nem tudjuk megmondani, hogy a kettő közül melyik lesz az ok, és melyik az okozat.

De még az sem egyértelmű, hogy az együtt járás segítségével meg tudjuk-e állapítani, hogy kauzális viszony áll fönn két jelenség között. Ha például valaki fia megnősül, akkor az mindig együtt fog járni azzal, hogy az illető anyóssá válik. Mégsem mondanánk, hogy fiának nősülése okozta az anyóssá válást. Valahányszor egy varjút látunk, egy fekete madarat látunk. Mégse mondanánk, hogy a varjúság okozta a feketeséget. És valahányszor egy tömeget látunk felvonulni, sok embert látunk felvonulni, mégse mondanánk, hogy a tömeg felvonulása okozta, hogy sok ember vonul fel az utcán. A szabályszerű együtt járás alapján tehát nemcsak az okokat és az okozatokat nem vagyunk képesek megkülönböztetni; az együtt járás még ahhoz sem elég, hogy kauzális kapcsolatokat tulajdonítsunk.

A két probléma Hume szerint az időre történő hivatkozással oldható meg. Feltételezése szerint az ok mindig meg kell előzze az okozatot. Ezért nem mondhatjuk, hogy a részegség okozta az alkoholfogyasztást, vagy a rozsdásodás a nedvesség közelébe kerülést. Csak az időben korábban történő jelenségek okozhatnak később történő jelenségeket. Ugyanez áll a nősülésre és anyóssá válásra, vagy a hollóságra és feketeségre. Miután ezek a dolgok egy időben történnek vagy állnak fenn, nem állíthatjuk, hogy egyikük oka a másiknak.

A hume-i felfogásból ezért az következik, hogy nem lehetséges sem időben visszafelé irányuló, sem pedig szimultán (egyidejű) kauzális hatás. E feltétellel kapcsolatban két kérdést kell tárgyalnunk. Egyrészt azt, hogy valóban nem lehetséges-e visszamenő irányú vagy szimultán kauzalitás, másrészt, hogy helyes-e az okság elemzése során kikötni, hogy az okok meg kell előzzék okozataikat.

Ami a múltba irányuló kauzális hatást illeti: valóban nehéz elképzelni, hogy ilyen lehetséges lenne. Nagyon mély metafizikai meggyőződésünk ugyanis, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni. Ha viszont létezne múltba irányuló kauzális hatás, akkor lehetséges lenne, hogy valaki megváltoztathassa azt, ami már megtörtént. Ezért általában elfogadjuk, hogy az okozatok nem előzhetik meg az okokat. (Az érdekesség kedvéért talán megjegyezhetjük, hogy vannak olyan fizikai elméletek, amelyek szerint létezik visszamenőleges oksági reláció. De ezzel a fizikusok közt is vitatott kérdéssel most nem foglalkozunk.) Az azonban már korántsem áll, hogy nehéz lenne példát találnunk olyan esetekre, amikor az okok egyidejűek az okozataikkal. Képzeljük el például, hogy egy mérleghinta egyik felére egy bizonyos súlyt helyezünk. Ez azt fogja okozni, hogy a hinta másik fele felemelkedik. De nem később, mint ahogy a ráhelyezett súly következtében az egyik fele elindul lefelé. Ha a kuktában levest melegítünk, a kuktában egyre nagyobb lesz a nyomás. A melegítés okozza a nyomás növekedését, de az nem áll, hogy a kukta előbb lesz meleg, mint hogy nőni kezdene benne a nyomás. Következésképp nem áll az, hogy az okok és okozatok ne lehetnének egyidejűek.

Mindezek az ellenvetések azonban megválaszolhatók, ha feltételezzük, hogy bár a fenti példákban szereplő jelenségek számunkra szimultán jelenségeknek tűnnek, valójában egymást követő, közvetlenül nem érzékelhető mikrofizikai változások megnyilvánulásai. Időbe telik, míg a mérleghinta egyik fele mozgásba hozza a másik felét, a melegítés a gázmolekulák mozgásának növekedése révén csak bizonyos idő elteltével vezet a nyomás növekedéséhez. Kérdés azonban, hogy a megfigyelhető jelenségek mikrofizikai folyamatokkal történő magyarázata meg kell-e győzzön bennünket arról, hogy a kauzalitás fogalma megköveteli: az okok meg kell előzzék okozataikat. Talán a fizika egy nap minden kétséget kizáróan igazolni fogja, hogy nem létezhet szimultán kauzalitás. De még ha így lenne is, a kauzalitásról alkotott fogalmunk nem követeli meg, hogy így legyen. A kauzális hatásokat sokszor egyidejűnek képzeljük okaikkal. Vagyis, még ha ténylegesen nincsenek is ilyen okok, el tudunk képzelni egy olyan világot, ahol a szimultán kauzalitás lehetséges. Ez pedig azt jelenti, hogy a kauzalitás metafizikai fogalma az ok és okozat megkülönböztetésekor nem támaszkodhat arra a feltevésre, hogy az okok mindig meg kell előzzék okozataikat.

Befejezésül érdemes megemlíteni, hogy még ha az okok valóban minden esetben megelőznék okozataikat, akkor sem biztos, hogy helyes ezt a kritériumot bevezetni a kauzalitás fogalmának elemzésekor. Csakis akkor helyes ugyanis az időbeli viszonyokra hivatkoznunk az okság fogalmának elemzésében, ha feltételezzük, hogy az időbeli rend független a kauzalitástól. Sok filozófus (élükön Kanttal) gondolta azonban úgy, hogy ez a feltevés nem áll. Valójában a dolgok időbeli rendje feltételezi a kauzalitást. Nem az időbeli rend szolgál az okok és okozatok elkülönítésére, hanem épp ellenkezőleg, az okok okozatoktól történő elválasztása kell, hogy az időbeli rendet magyarázza. Ezért az oksági viszony elemzésekor jobb, ha nem hivatkozunk a jelenségek időbeli rendjére.



[44] Mint minden filozófiatörténeti általánosítás, egy kicsit persze ez is sántít. Nemcsak Arisztotelész, de a középkori arab gondolkodók, valamint néhány neoplatonista és skolasztikus is foglalkozott az okság problémájával. Erről lásd Sorabji 1983, 297–318.

[45] Hume 1973, 91.

[46] Hume 1976, 219–220.

[47] Hume 1976, 243.

[48] Vö. Shoemaker 1980.