Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

7. Realizmus és univerzálék

7. Realizmus és univerzálék

A Ramsey–Lewis-féle értelmezés realista, vagy legalábbis adható róla realista értelmezés is, a szónak abban az értelmében, hogy a természeti törvényeket függetlennek tekinti mindattól, amit jelenleg tudunk. Nem realista azonban a szónak egy másik, hagyományosabb (a középkori metafizikában használt) értelmében. A Ramsey–Lewis-féle elmélet szerint ugyanis a világot kizárólag egyedi, partikuláris tények, események, dolgok alkotják. Azok a kijelentések, amelyeket természeti törvényeknek tekintünk, tulajdonképpen e partikuláris jelenségek, dolgok, események rendje segítségével értelmezhetők.

A hetvenes években azonban több filozófus is amellett érvelt, hogy a természeti törvény fogalmát hibás a szabályszerűség fogalmához kötni.[36] A regularitás-elméletek kritikusai szerint ez a megközelítés nem képes helyes magyarázatot adni arról, mi különbözteti meg a természeti törvényeket a véletlenszerű általánosításoktól. Mi több, a szabályszerűség-elmélet még az önmaga által felállított episztémikus és pragmatikus kritériumokat sem képes kielégíteni. Az elmélet kritikusai tehát nem vitatják, hogy a megfogalmazott kritériumok érvényesek. Azt állítják azonban, lehetetlen, hogy e kritériumoknak bármelyik, a regularitás fogalmán alapuló elmélet eleget tudjon tenni. A természeti törvények olyan értelmezésére van tehát szükség, amely realista a szónak abban a középkori filozófiai hagyományból származó értelmében is, hogy nem nominalista.

A nominalista felfogás szerint minden, ami a világban létezik, partikuláris. Nem könnyű pontosan definiálni, mit is jelent az, hogy “partikuláris”, egyelőre elegendő lesz, ha példák segítségével érzékeltetjük. (A modalitás és azonosság problémája kapcsán még részletesebben tárgyaljuk a partikularitás problémáját.) Partikuláris dolog például az a szék, amelyen most ülök, a számítógép, amelyen ezt a szöveget írom, a ház, amelyben lakom, a Parlament és az Eiffel-torony. Partikuláris esemény az első holdra szállás, a második világháború, és a harmadik gól a híres angol–magyar meccsen a Wembleyben. De nem csak fizikai tárgyak vagy események lehetnek partikulárisak; pontosabban a nominalizmus nem tagadja, hogy másfajta partikulárék is létezhetnek. Amikor meghallom, hogy csöngetnek, vagy észreveszem, hogy felforrt a konyhában a tej, vagy arra gondolok, hogy mi történt tavaly ősszel, vagy érzem, hogy fáj a fogam – ezek a jelenségek is mind partikulárisak (akár fizikai eseményeknek tekintjük őket, akár nem). Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban azonban csak fizikai partikulárékra fogunk hivatkozni.

A realista álláspont szerint nem csak partikuláris tárgyak vagy események léteznek. Mi más létezhetne még? A dolgokat és eseményeket tulajdonságaik segítségével szoktuk jellemezni. Mint fentebb már láttuk, partikuláris tárgyakra csak viszonylag ritkán utalunk nevekkel, hiszen lehetetlen mindennek nevet adni. Ehelyett meghatározó leírásokat adunk róluk. A meghatározó leírás éppen arra szolgál, hogy kiemelje azt a tulajdonságot (vagy azokat a tulajdonságokat), amely lehetővé teszi, hogy a valamely partikulárét (tárgyat vagy eseményt) azonosítsuk. Úgy tűnik tehát, ha léteznek partikuláris dolgok, a tulajdonságoknak is létezniük kell.

De vajon helyes-e ez a következtetés? A tulajdonságok természetét firtató kérdés a metafizika egyik klasszikus problémája. Mi is részletesebben fogjuk tárgyalni az okság, valamint a szükségszerűségek és a lehetőségek problémája kapcsán. Ebben a fejezetben csak a természeti törvények realista értelmezése szempontjából vizsgáljuk a tulajdonságok problémáját. Arra leszünk tehát kíváncsiak, mi a kapcsolat a természeti törvények és a tulajdonságok természete között.

Minden tárgynak és eseménynek számtalan tulajdonsága van. Ezek közül a tulajdonságok közül sokat a megfigyelés segítségével ismerhetünk meg. Ha ránézek, tudom például, hogy az íróasztalomon fekvő könyv milyen színű, milyen alakú, ha fölemelem, érezni fogom, milyen súlyú. Sok más tulajdonságát is ismerhetem, bár nem közvetlenül a megfigyelés révén. Tudom például, melyik évben adták ki, hol jelent meg stb. És olyan tulajdonságokat is állíthatok róla, amelyek (ha csak éppen nem filozofálok) soha eszembe nem jutnának. Tudom például, hogy ez a könyv sosem volt száz kilométernél közelebb a hold felszínéhez, tudom, hogy nagyobb, mint a legnagyobb bolha, és kisebb, mint a legkisebb elefánt, és tudom, hogy sose lesz képes megtanulni beszélni. A számtalan tulajdonság közül tehát vannak olyanok, amelyek érdekesek, és vannak olyanok (a tulajdonságok többsége természetesen ilyen), amelyek teljesen érdektelenek.

A tulajdonságokat azonban nemcsak aszerint osztályozhatjuk, hogy mely tulajdonságok érdekesek számunkra és mely tulajdonságok nem. Aszerint is osztályozhatók, hogy mely tulajdonságok relevánsak a tudomány számára, és melyek nem. A kémia számára például nem lesz releváns, hogy a könyvem nagyobb, mint a legnagyobb bolha, fontos viszont az, hogy milyen elemekből áll. A fizika szempontjából nem lesz releváns, hogy milyen színű a borítója, viszont fontos lesz, hogy mekkora a tömege. A tulajdonságokat tehát csoportosíthatjuk aszerint, hogy melyek relevánsak a jelenségek tudományos magyarázata szempontjából, s hogy melyek nem. (Ez az osztályozás nyilvánvalóan kapcsolatban áll azzal, amit a kauzalitás kapcsán már többször említettünk.)

A törvények realista felfogása mármost éppen ezen a különbségtevésen alapul. A realista szerint a tudományban használt tulajdonságoknak kitüntetett szerepük van. Ebben valamennyi törvényfelfogás egyetért. Hiszen senki sem vitatja, hogy a tudomány feladata (részben legalábbis) bizonyos tulajdonságok felfedezése, vagy a jelenségek tudományos magyarázata szempontjából releváns tulajdonságok azonosítása. Egyes filozófusok szerint azonban a tulajdonságok ezen osztályozása csak úgy érthető meg, ha feltesszük, hogy a tulajdonságoknak önálló létük van.

Mit jelent ez? Az asztalomon fekvő könyv szögletes. Tehát rendelkezik a “szögletesség” tulajdonságával. Mármost ez úgy is kifejezhető, hogy a könyv a “szögletesség” egy esete (instanciája). Minden szögletes dologban kell, hogy legyen valami közös, hiszen ennek alapján állíthatjuk róluk, hogy megilleti őket a szögletesség tulajdonsága. Másképp fogalmazva: valamennyi a szögletesség tulajdonságának instanciája. Ezért ha léteznek szögletes tárgyak, léteznie kell a “szögletesség” tulajdonságának is. Az ily módon létező tulajdonságokat nevezzük univerzáléknak.

A természeti törvényekről alkotott realista elképzelés szerint nem minden tulajdonság univerzálé. (A következőkben, hacsak külön nem jelzem, realizmuson mindig a tulajdonságokkal kapcsolatos realizmust fogom érteni.) Az, hogy a könyvem sosem került elég közel a hold felszínéhez, vagy hogy kisebb a legkisebb elefántnál, épp úgy tulajdonságai a könyvnek, mint mondjuk az, hogy milyen tömegű. De ezek a tulajdonságok nem univerzálék. Másképp fogalmazva: amikor ezeket a tulajdonságokat állítom a könyvemről, akkor nem feltételezem, hogy ezek azért illetnék meg, mivel egy univerzálé instanciája. A tudományos kutatás egyik célja mármost éppen az, hogy felfedezze, illetve a már ismertek közül kiválassza azokat a tulajdonságokat, amelyek univerzálékra utalnak.

Természeti törvények és a (vizsgált elmélet értelmében vett) univerzálék között tehát szoros kapcsolat van. Egyrészt a természeti törvények felfedezése segítségével azonosíthatjuk az univerzálékat. Azok a kifejezések utalnak univerzálékra, amelyek a törvényekben szereplő tulajdonságokat neveznek meg. A súly, a kémiai összetétel, az elektromágneses töltés például univerzálékra utalnak; az viszont, hogy nagyobb-e valami a legnagyobb bolhánál vagy járt-e a holdfelszín közelében, nem. (Érdekes kérdés, hogy vajon az alak vagy a szín univerzálé-e, vagy sem. A jelenségek mechanikai magyarázata szempontjából ezek a tulajdonságok nem relevánsak, mégis lehet amellett érvelni, hogy valójában a színek és az alak univerzálékra utalnak.) Másrészt viszont azt, hogy mi is egy természeti törvény, a realista felfogás szerint csak az univerzálék fogalma segítségével érthetjük meg.

Mint láttuk, a regularitás-elmélettel kapcsolatban az a fő kifogás, hogy nem tud megfelelő választ adni arra, mi különbözteti meg a természeti törvényeket a véletlen általánosításoktól. Ha felidézzük Reichenbach arany-, illetve urániumgömbre vonatkozó példáját, könnyen belátható, milyen nehézséggel kell szembenéznie a regularitás-elméletnek: két univerzális hatókörű igaz állítás közül csak az egyik fejez ki természeti törvényt. Vajon miért? A regularitás-elmélet arról sem tud számot adni, miért támasztják alá a természeti törvények a tényellentétes állítások igazságát, és hogyan konfirmálhatók. Bár az indukció és a konfirmáció problémája elsősorban az episztemológia és nem a metafizika kérdéskörébe tartozik, egy kicsit részletesebben szólnunk kell az indukcióval kapcsolatos néhány problémáról, mivel ezek döntő szerepet játszanak a realista törvényfelfogás melletti érvekben.

Az indukcióval kapcsolatos klasszikus (“hume-i”) probléma a következő: hogyan terjeszthetők ki (illetve kiterjeszthetők-e egyáltalán) a megfigyelt esetekre vonatkozó igazságok valamennyi azonos típusba tartozó esetre? Ezzel a kérdéssel már foglalkoztunk az első fejezetben, a verifikacionizmus kapcsán. Nelson Goodman a negyvenes években azonban felhívta a figyelmet arra, hogy a természeti törvények konfirmálhatósága (elfogadásuk valószínűségének megerősítése), két másik problémát is felvet. Mindkettő azzal kapcsolatos, hogyan fogalmazunk meg egy természeti törvényt. Tekintsük például a következő mondatot:

Minden smaragd zöld.

Azt gondolnánk, hogy e mondat igazságát minden egyes megfigyelt smaragd alátámasztja. Hogy pontosan milyen módon, arról a konfirmáció különböző elméletei egymástól némileg eltérő beszámolót adnak. Számunkra azonban elegendő lesz annak feltevése, hogy ha a fenti állítás természeti törvényt fejez ki, akkor minden megfigyelt zöld smaragdnak alá kellene támasztania a fenti mondat igazságát. Vizsgáljuk meg azonban a következő mondatot

Minden smaragd zöké.

A “zöké” a fenti mondatban nem elírás, hanem egy Goodman által bevezetett műszó a következő tulajdonság kifejezésére: “zöld 3000 előtt, kék azután”. (Az eredeti példában 2000 szerepelt, úgyhogy azt már tudjuk, hogy egyetlen smaragd sem zöké.) Vajon megerősítik-e a megfigyelt esetek, hogy minden smaragd zöké? Az a benyomásunk, hogy a már megfigyelt smaragdokból semmilyen következtetést sem vonhatunk le a még meg nem figyelt esetekre nézve. A megfigyelt esetekről ugyanis nem tudjuk eldönteni, vajon azt támasztják-e alá, hogy minden smaragd zöld, vagy azt, hogy minden smaragd zöké.

Goodman véleménye szerint ezért arra van szükség, hogy megkülönböztessük azokat a predikátumokat, amelyek alkalmasak az induktív általánosításokra (ilyen lenne a zöld), azoktól, amely nem (ilyen a zöké). De milyen alapon különböztethetjük meg az induktív általánosításra alkalmas, illetve az arra alkalmatlan tulajdonságokat? A realista szerint természetesen adódik a válasz: csak azok a kijelentések alkalmasak arra, hogy az induktív eljárással konfirmáljuk őket, amelyekben a kifejezésekben szereplő predikátumok univerzálékra utalnak. A “zöké” kifejezés nem utal univerzáléra, a “zöld” (a példa kedvéért ezt most ne vitassuk) viszont igen.

A másik goodmani probléma megértéséhez egy kicsit részletesebben kell szólnunk arról, mit mond a regularitás-elmélet a törvényeket kifejező állítások logikai szerkezetéről. Mint már láttuk, az elmélet szerint csak akkor mondhatjuk, hogy egy állítás természeti törvényt fejez ki, ha átfogalmazható oly módon, hogy a “minden” vagy a “semelyik… sem…” kifejezés szerepeljen benne. Például

A varjak feketék

állítás azért fejezhet ki természeti törvényt, mert átfogalmazható oly módon, hogy

Minden varjú fekete.

További feltétel azonban, amit eddig még nem említettünk, hogy ez a mondat kifejezhető legyen feltételes mondat formájában. Az átfogalmazott mondat a következőképp hangzik:

(Minden dologról igaz, hogy:) Ha a dolog varjú, akkor a dolog fekete.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a regularitás-elmélet szerint a természeti törvényt kifejező állítások univerzális (logikai nyelven szólva: univerzálisan kvantifikált) feltételes (“kondicionális”) állítások. Goodman másik, indukcióval kapcsolatos problémája szempontjából különösen fontos annak megértése, miként fogalmazhatjuk át a kondicionálisokban szereplő mondatokat úgy, hogy logikailag egyenértékű mondatot kapjunk. A kondicionálisok logikai szerkezetével kapcsolatban a következő érdekességre kell felhívnunk a figyelmet. Az úgynevezett kontrapozíció szabálya szerint a fenti mondat logikailag egyenértékű a következővel:

(Minden dologról igaz, hogy:) Ha a dolog nem fekete, akkor nem is varjú.

Az azonban, hogy e két mondat logikailag egyenértékű, komoly problémát fog okozni akkor, amikor azt vizsgáljuk, miként konfirmálható egy törvényjellegű állítás igazsága. A problémát könnyű megérteni, ha figyelembe vesszük a következő, logikai egyenértékűségre vonatkozó elvet:

Δ Ha két kijelentés logikailag ekvivalens, akkor ugyanazok az igazságfeltételeik.

Azt gondolom, ez az elv olyannyira magától értetődő, hogy nehéz lenne érvelni mellette. Azok a mondatok például, hogy

Három fiú és négy lány volt az osztályteremben

Négy lány és három fiú volt az osztályteremben

logikailag ekvivalensek. De az is nyilvánvaló, hogy nem két különböző, hanem ugyanaz a tény teszi (vagy teheti) őket igazzá. Amikor a törvények konfirmációjáról van szó, azt mondhatjuk tehát, hogy valamely törvény két, logikailag ekvivalens megfogalmazásának igazságfeltételei azonosak kell, hogy legyenek. Ebből viszont az következik, hogy ugyanazon tények kell, hogy konfirmálják őket. Ez a belátás azonban paradox következményekhez vezet a következő érv alapján:

[1] A “Ha a dolog varjú, akkor a dolog fekete” és a “Ha a dolog nem fekete, akkor nem is varjú” állítások logikailag ekvivalensek

[2] A logikailag ekvivalens állításokat ugyanazok az ismert tények kell, hogy konfirmálják

[3] A “Ha a dolog nem fekete, akkor nem is varjú” állítást konfirmálja az, ha egy fehér madárról kiderül, hogy hattyú

∴A “Minden dologról igaz, hogy ha a dolog varjú, akkor a dolog fekete” állítást minden fehér hattyú konfirmálja.

Ez a konklúzió nyilvánvaló módon elfogadhatatlan. Az következnék ugyanis belőle, hogy minden kék bálna, minden szál zöld fű, minden sárga barack, és vörös csillag meg kellene erősítsen bennünket azon meggyőződésünkben, hogy a “Minden dologról igaz, hogy ha varjú, akkor fekete” természeti törvény. Ez pedig abszurd. Képtelenség azt gondolni, hogy minden dolog, ami nem fekete és egyben nem is varjú, alátámaszthatná a varjak feketeségére vonatkozó természeti törvényt.

A realista felfogás szerint a törvények konfirmációjával kapcsolatos nehézségek azt mutatják, hogy helytelen a természeti törvényeket univerzális kondicionálisoknak tekinteni. Ha másképp elemeznénk a törvények logikai szerkezetét, a fenti nehézségek mind elkerülhetők lennének. A regularitás-elmélet ugyanis nominalista, ezért állítja, hogy a törvényjellegű állítások olyan egyetemes szabályszerűségekre utalnak, amelyek a kondicionális állítások segítségével fejezhetők ki. Ha azonban nem ragaszkodunk a nominalizmushoz, akkor a törvényeket nem kell egyetemes szabályszerűségeknek tekintenünk. Ha a törvények kifejezhetők anélkül is, hogy kondicionális kifejezéseket használnánk, akkor az ebből adódó paradoxonok nyilvánvalóan elkerülhetők.

A realista felfogás szerint a természeti törvények nem szabályszerűségeket, hanem partikuláris tényeket fejeznek ki, méghozzá univerzálisokra vonatkozó tényeket. Azt az állítást például, hogy

A varjak feketék

a “varjúság” (tulajdonsága) és a “feketeség” (tulajdonsága) közt fennálló tény teszi igazzá. Ezt a kijelentést talán nem árt egy kicsit alaposabban megmagyarázni. Vegyük a következő két állítást:

A konyhaasztalon fekvő citrom színe sárga.

A konyhaasztalon fekvő padlizsán színe lila.

Nyilvánvaló, hogy két olyan tényállításról van szó, amit az adott konyha asztalán fekvő zöldségek állapota tesz igazzá. Ugyanez áll a következő kijelentésre is:

A konyhaasztalon fekvő citrom színe világosabb, mint a konyhaasztalon fekvő padlizsán színe.

A fenti három állításból azonban a következő is adódik:

A sárga világosabb a lilánál.

Az “adódik” kifejezés itt nem ugyanazt jelenti, mint az, hogy “logikailag következik”. Kétségtelen azonban, hogy a három kijelentés igazságfeltételei között van valamilyen kapcsolat. Ami pedig különösen fontos: az utolsó mondat kétségkívül értelmes, sőt valószínűleg igaznak is tartanánk.

De vajon mi teszi igazzá? Az a tény, mondhatnánk, hogy a sárga szín világosabb a lila színnél. Ha van ilyen tény, az nem vonatkozhat partikuláris dolgokra, hiszen nincs olyan tárgy vagy esemény, hogy sárga szín vagy lila szín. De talán vannak olyan univerzálék, amelyeknek a sárga citromok és lila padlizsánok instanciái, esetei. Ha valóban vannak univerzálék, akkor a fenti kijelentést az teszi igazzá, hogy a sárga szín és a lila szín között, mint univerzálék közt meghatározott viszony áll fenn: jelesül az egyik világosabb, mint a másik. A tulajdonság-realista mármost azt állítja, hogy bizonyos kijelentéseket az univerzálékra vonatkozó tények tesznek igazzá.

Hogyan kapcsolódik mindez a természeti törvények problémájához? A realista elmélet szerint a természeti törvények, a fenti példához hasonlóan, olyan tényállítások, amelyek univerzálék közti relációkat fejeznek ki. “A hollók feketék” mondatot tehát, amennyiben valóban természeti törvényre utal, egy olyan tényállításnak kell tekintenünk, amely a hollóság és a feketeség mint univerzálék közti viszonyt fejezi ki.

Az elmélet védelmezői szerint a tulajdonság-realizmus segítségével választ tudunk adni valamennyi, a természeti törvényekkel kapcsolatos problémára. A konfirmációval kapcsolatos paradoxonok fel sem merülhetnek. Először is, a “zöké” típusú tulajdonságok nem univerzálékra utalnak (láttuk már: nem igaz, hogy bármely tetszőlegesen kiválasztott tulajdonság univerzáléra utal), ezért nem szerepelhetnek a természeti törvényeket kifejező állításokban. Másodszor, mivel a természeti törvények nem szabályszerűséget fejeznek ki, hanem partikuláris tényekre utalnak, nem szerepelnek bennük kondicionálisok. A konfirmációval kapcsolatos másik paradoxon tehát fel sem merülhet.

Azt is könnyű megérteni, miként támaszthatják alá a tényellentétes kijelentések igazságát a természeti törvények. A javasolt értelmezés szerint a tényellentétes állítások azt fejezik ki, hogy ha egy tárgy egy bizonyos univerzálé esete (instanciája) lenne, akkor az univerzálék közt fennálló kapcsolat miatt egyben egy másik univerzálé esete is kell, hogy legyen. A “macskaság” és a “feketeség” között nem áll fönn ilyen viszony, ezért nem igaz, hogy ha Kovácsék kertjébe macska érkezne, akkor az fekete lenne. Ellenben a “varjúság” és a “feketeség” közt van egy ilyen viszony, ezért ha Kovácsék almafájára varjú szállna, akkor valami fekete is lenne ott.

Ahhoz azonban, hogy a realista elméletet elfogadhassuk, még számos kérdést meg kellene tudnunk válaszolni. A következőkben amellett szeretnék érvelni, hogy ezek a kérdések sajnos megválaszolhatatlanok.

Könnyű lenne a realista értelmezést elvetni egyszerűen azon az alapon, hogy (Ockham híres realizmus-bírálatára utalva) feleslegesen szaporítja a létezőket: a tapasztalat által közvetlenül hozzáférhetetlen entitásokat vezet be. A legtöbben láttunk már fekete varjút, fekete hollót, feketerigót és fekete aktatáskát. Nincs rá különösebb okunk, hogy kételkedjünk benne: ezek a dolgok léteznek. (Szigorú értelemben persze azért ez nem igaz. Számos metafizikai megfontolásból az következik, hogy van okunk a kételkedésre. Annyit azért nyugodtan kijelenthetünk, hogy a filozófiai érvelést megelőzően nem szoktunk kételkedni a létezésükben.) De vajon hol vannak a feketeségek, a varjúságok, a rigóságok, nem is beszélve az aktatáskaságokról?

Ez az ellenvetés azonban ebben a formában nem állja meg a helyét. Már korábban is láttuk, hogy azokat az entitásokat, amelyekre az elméleti terminusok referálnak, nem érzékelhetjük közvetlenül. Mégsem állítanánk, hogy értelmetlen lenne feltételezni, hogy létezőkre utalnak. Hasonló problémák merülnek fel a diszpozíciókkal kapcsolatban, amiről később (a dualizmussal és a redukcionizmussal kapcsolatban) még részletesebben is szólunk. Ha valóban igazolható, hogy szükségünk van az univerzálékra a természeti törvények értelmezéséhez, akkor a megfigyelhetőség kritériumán alapuló ontológiai purizmus nem elégséges ok arra, hogy bevezetésüket értelmetlennek tartsuk.

De vajon valóban szükségünk van-e rájuk? Ahhoz, hogy a természeti törvényeket olyan tényeknek tekintsük, amelyeket univerzálék közti relációk alkotnak, értelmezni kellene tudnunk egyrészt azt, hogy miként viszonyulnak az univerzálék az egyedi dolgokhoz és eseményekhez; másrészt azt, hogy miként viszonyulhatnak egymáshoz. Az első kérdéssel majd a negyedik fejezetben foglalkozunk részletesebben. Jelenleg vizsgált problémánk szempontjából a második az érdekesebb.

A sárga szín világosabb a lila színnél

állításról tudjuk, vagy legalábbis sejtjük, hogy miféle tény teheti igazzá. Nem látjuk ugyan a sárga szín univerzáléját, sem pedig a lila színét, de látunk sárga és lila dolgokat, amelyeket a színük tekintetében összehasonlíthatunk egymással. Azt mondhatjuk, az egyik világosabb színű a másiknál. Ennek analógiájára talán azt is mondhatjuk, hogy a sárga szín és lila szín közt ahhoz hasonló viszony áll fönn, mint ami a sárga színű dolgok és a piros színű dolgok közt áll fenn színük tekintetében.

Mi a helyzet azonban a természeti törvényekkel? Vajon mi különbözteti meg a feketeség és macskaság közti viszonyt a feketeség és varjúság közt fennálló viszonytól? Pontosabban: honnan tudhatjuk, hogy az utóbbi két univerzálé nomikus kapcsolatban van, míg a másik két univerzálé között nincs ilyen kapcsolat? A realista felfogás szerint onnan, hogy egyes univerzálék közt az úgynevezett “nomikus kapcsolat” viszonya áll fenn. A nomikus kapcsolat azt hivatott kifejezni, hogy az egyik univerzálé esete nem állhat fenn anélkül, hogy a másik esete ne lenne. De pontosan hogyan, vagy minek analógiájára értelmezhető a nomikus kapcsolat viszonya?

Az embernek óhatatlanul az az érzése, hogy mindezzel bizony nem jutottunk előbbre a természeti törvényekkel kapcsolatos problémák megoldásában. A sárga szín és a lila szín esetében legalább van valamiféle elképzelésünk arról, hogy minek analógiájára értelmezhetjük a köztük lévő viszonyt. Ez a viszony valami olyasmi, ami színük tekintetében a partikuláris sárga és lila dolgok közt is fennáll. Egyetlen konkrét madár esetében sem tapasztalható azonban varjú mivolta és feketesége közti “nomikus kapcsolat”.

A realista mármost a következő választ adja a nomikus kapcsolat azonosíthatóságára vonatkozó kérdésre. Egyfelől a természeti törvények és az univerzális kondicionálisok közti viszony aszimmetriájára hivatkozhat. A természeti törvényekből következik bizonyos univerzális feltételes állítások igazsága. De az nem áll, hogy minden univerzális és igaz feltételes állítás természeti törvényt fejezne ki, hiszen mint láthattuk, vannak véletlenszerűen igaz általánosítások is. Az egyes varjú és az ő feketesége között nem tapasztalhatunk semmiféle nomikus kapcsolatot, minthogy a nomikus viszony nem figyelhető meg. Viszont sok megfigyelt fekete varjúból következtethetünk rá, hogy a varjúság és a feketeség közt efféle viszony áll fönn.

Ez a válasz azonban aligha elégítene ki bárkit is. Hiszen mi más ez, mint az eredeti regularitás-elmélet bonyolultabb formában történő újrafogalmazása? Bonyolultabb, mivel a regularitás-elmélet esetében világosan látjuk a természeti törvények, és az egyes megfigyelt esetek közti logikai kapcsolatot. A törvényeket egy egyszerű deduktív következtetés segítségével alkalmazhatjuk az egyes esetekre:

[1] Minden varjú fekete. (Természeti törvény)

[2] Ez a madár varjú. (Kezdeti feltétel vagy állapot)

∴Ez a madár fekete.

Előfordulhat persze, hogy egy megfigyelt jelenség csak számos törvény és/vagy sok kezdeti feltétel bevezetésével magyarázható. Bár ez a következtetést bonyolultabbá teheti, a logikai szerkezet nem változik: a törvényekből a kezdeti feltételek segítségével logikailag dedukálható egy dolog állapota vagy valamely esemény.

Mi a helyzet mármost az univerzálék közti viszonyokkal? Az érvelés a következőképpen kellene, hogy kinézzen.

[1] A varjúság és a feketeség nomikus kapcsolatban van

[2] Ez a madár varjú

∴Ez a madár fekete.

Ilyen következtetés azonban nem létezik. Az univerzálék közti viszonyból logikailag semmi sem következik a tekintetben, hogy a körülöttünk repkedő madarak milyen tulajdonságokkal rendelkezhetnek. Talán következne, ha figyelembe vennénk, hogy a természeti törvényeket univerzálisan igaz állítások segítségével is kifejezhetjük. Ekkor azt mondhatnánk, hogy

[1] A varjúság és a feketeség nomikus kapcsolatban van

∴Minden varjú fekete.

Csakhogy ilyen logikai köveztetés sincs. Egy partikuláris tényre utaló kijelentésből (márpedig azt feltételezzük, hogy az első kijelentés valamely, az univerzálék kapcsolatára vonatkozó tényt fejez ki) nem következik, hogy egy másik, univerzális feltételes állítás is igaz lenne. A szó logikai értelmében bizonyosan nem. Az elmélet képviselői szerint valamilyen más értelemben következhet. Ez azonban azt jelenti, hogy az univerzálékon, és a köztük fennálló rejtélyes viszonyokon túl újabb ismeretlennel bővült az elméletünk; azzal a speciális, nem logikai következtetési viszonnyal, ami a természeti törvényeket kifejező állítások és az univerzális kondicionálisok között áll fönn.[37]

Röviden összefoglalva tehát a dilemma a következő: a rejtélyes nomikus viszony valamilyen rejtélyes módon meghatározza mindazokat a partikuláris dolgokat és eseményeket, amelyeket megfigyelhetünk. Nem kell ahhoz nyakas verifikacionistának lennünk, hogy ennyi rejtély hallatán, kis bizonytalanságot érezzünk az elmélet elfogadhatóságát illetően.

Talán érdemes megemlíteni, hogy az elmélet egyik képviselője, David Armstrong egy másik megoldást javasol.[38] Szerinte az, ahogyan a megfigyelt esetekből a természeti törvényekre következtetünk, nem áll távol attól, ahogyan a sárga és lila szín közti viszonyra következtetünk a sárga és lila tárgyak közti viszonyból. Megoldásának lényege abban áll, hogy felteszi: az események közti kauzális kapcsolatok közvetlenül megfigyelhetők. A következő fejezetben látni fogjuk, hogy ez a feltételezés legalábbis problematikus. Nem valószínű ugyanis, hogy a természeti törvények fogalma nélkül is értelmezni tudnánk az oksági viszonyokat. Ezért a javasolt megoldás körben forgónak tűnik.

De az érv kedvéért tegyük föl, hogy ez mégis lehetséges. Akkor sem kapunk választ arra, hogyan értelmezzük azokat a természeti törvényeket, amelyek nem kauzális kapcsolatra utalnak. A varjúság nem okozza a feketeséget, a kiterjedés és a hőmérséklet nem okozza a nyomást stb. Sokkal inkább arról van szó, hogy bizonyos tulajdonságok más tulajdonságokkal együtt állhatnak csak fenn. Hiába is tudnánk a kauzális relációt megfigyelni, abból legföljebb csak a kauzális törvényekre tudnánk következtetni – ha egyáltalán vannak ilyenek. Hiszen a következő fejezetben azt is látni fogjuk: abból, hogy az okság természeti törvényt feltételez, nem következik, hogy feltételezett törvények szükségképpen oksági törvények lennének.

A “nomikus kapcsolat” relációjának meghatározhatatlansága a természeti törvények realista felfogásával kapcsolatos legnagyobb nehézség. De van azért néhány apróbb probléma, amelyet érdemes megemlíteni.

Először is, nemcsak az univerzálék közti relációként értelmezett törvények és az univerzális kondicionálisok közti viszony problematikus, hanem az univerzálék és eseteik közti viszony is. Már Platón és Arisztotelész számára is problémát jelentett annak magyarázata, hogy miként viszonyulnak az univerzálék eseteikhez, vagyis az őket hordozó (“instanciáló”) egyedi dolgokhoz és eseményekhez. Ezzel a kérdéssel a negyedik fejezetben még részletesebben foglalkoznunk kell. A természeti törvényekkel kapcsolatban azonban felmerül egy speciális kérdés, amely független attól, hogy miként értelmezhető a “hordozás” (“instanciálás”) fogalma általában.

Vajon léteznek-e olyan univerzálék, amelyeknek egyáltalán nincsenek eseteik? Úgy tűnik, fel kell tételeznünk, hogy léteznek, ha meg akarjuk magyarázni, hogyan fejezhetnek ki bizonyos állítások természeti törvényeket. Hogy miért, azt már korábban láthattuk. Bizonyos törvények megfogalmazása olyan tulajdonságokra utal, amelyek sohasem valósulhatnak meg. Példaként felidézhetjük azon törvényeket, amelyek szerint

Az a test, amelyre nem hat erő, vagy egyenletes egyenes irányú mozgásban van, vagy nyugalomban.

Az ideális gázok esetében a térfogat növekedése fordítottan, a nyomásé pedig egyenesen arányos a hőmérséklet növekedésével.

Ezekben a törvényekben olyan tulajdonságokra történik utalás, amelyeknek nincsenek eseteik, hiszen nincs olyan test, amelyre ne hatna erő, és nincsenek ideális gázok.

Ha az univerzálékra történő hivatkozás nélkül értelmezzük ezeket a természeti törvényeket, azt mondhatjuk, hogy valójában tényellentétes formában kifejezett törvényekről van szó. Az első törvény azt mondja ki, hogy ha lenne olyan test, amelyre nem hat erő, az így és így mozogna. A második szerint pedig ha lennének olyan gázok, amelyek ilyen és ilyen tulajdonságokkal rendelkeznek, akkor a törvény által kimondott összefüggés is fennállna. A realista elképzelés szerint azonban a természeti törvények univerzálék közti viszonyokat fejeznek ki. Ezért vagy azt kell mondanunk, hogy a fenti összefüggés nem törvény, vagy pedig azt, hogy olyan univerzálék közti összefüggést fejez ki, amelyeknek nincsenek eseteik.

Van olyan filozófus, aki elfogadná ez utóbbi megoldást. (Egyébként nem a fenti, hanem más, fantasztikus példák alapján, amelyeket most nem idézünk.[39]) Azokat a realistákat, akik feltételezik, hogy léteznek olyan univerzálék, amelyeknek nincsenek eseteik, a patinás “platonikus” jelzővel szokás illetni. A többségünk azonban berzenkedne egy efféle “platonikus” megoldástól. Hiszen már a szükségképpen instanciákkal rendelkező “arisztoteliánus” univerzálék értelmezése is súlyos problémákat vet fel. Amellett azonban, hogy miért kellene a világot olyan univerzálékkal benépesítenünk, amelyek semmiféle kapcsolatban nem állnak a természetben megfigyelhető jelenségekkel, már nagyon nehéz érveket felhozni.

De tegyük fel, hogy valamiképp meg tudjuk magyarázni, miért nélkülözhetetlen az eset nélküli univerzálék bevezetése. A “platonikus” megoldás még ekkor is nehézségeket fog okozni a realista számára. Ha elfogadjuk az univerzálék “platonikus” értelmezését, akkor további magyarázatra szorul, hogy egyes univerzáléknak miért vannak esetei, és miért nincsenek másoknak. Nehéz elképzelni, milyen elfogadható magyarázatot találhatnánk erre.

Az “arisztoteliánus” megoldás szerint mármost nincsenek olyan univerzálék, amelyeknek ne lennének esetei. De hogyan értelmezhetjük akkor a fenti állításokat? A realista értelmezés számára marad még egy válaszlehetőség: tagadhatja, hogy ezek az állítások természeti törvényt fejeznének ki. Azért tartjuk őket igaznak, mert vannak olyan “magasabb rendű” természeti törvények, amelyek univerzálék közti viszonyt fejeznek ki, és amelyekből bizonyos tényellentétes hipotézisek levezethetők. Fontos megjegyeznünk (az okság kérdése kapcsán majd világossá válik, miért), hogy a törvények esetében a kontrafaktuálisok nem egyes eseményekre vagy tényekre vonatkoznak, hanem esemény-típusok közti összefüggésekre utalnak. Nem arról van szó, hogy miképp függ össze egy bizonyos tárgyra ható erő annak mozgásával, hanem arról, hogyan hathat az erő általában bármely tárgy mozgására olyan körülmények között, amelyek a valóságban sosem állnak fenn.[40]

Kérdés marad azonban, hogy miként értelmezhetjük ezeket az állítólagos “magasabb rendű” törvényeket. Bizonyos esetekben világos, miről van szó. Archimédesz törvénye a vízbe mártott testekről alesete a folyadékok felhajtóerejére vonatkozó általánosabb törvényszerűségnek, Galilei törvénye az alátámasztás nélküli testek gyorsulásáról alesete a gravitációról szóló newtoni törvényeknek. Csakhogy az esetek nélküli univerzálék problémája a “legmagasabb rendű” törvények esetében is fennáll. Nemcsak a kontrafaktuális formában megfogalmazott, vagy “levezetett” törvények esetében fordulhat ugyanis elő, hogy olyan kifejezések szerepelnek bennük, amelyek nem univerzálék, mert nincsenek eseteik. Igaz ez minden olyan törvényre is, amely bizonyos tulajdonságok közti matematikai összefüggéseket mond ki. Idézzük fel Newton törvényét, mely szerint

A gravitációs vonzerő egyenesen arányos két test tömegének szorzatával és fordítottan arányos a köztük lévő távolság négyzetével.

Igaz, Newton törvénye nem a “legmagasabb rendű” törvény, amennyiben levezethető más törvényekből (például az általános relativitáselméletből), de ez most számunkra lényegtelen, mivel a probléma ez utóbbiak esetében épp úgy fennáll. A következőről van szó. A fenti törvények bizonyos tulajdonságok közti matematikai összefüggéseket fejeznek ki. Mivel a matematikai változók végtelen sok értéket vehetnek föl, végtelenül sok tulajdonságot reprezentálhatnak. (A test tömege például lehet 1 kg, 1,11 kg, 1,111 kg stb.; ezek az értékek mind különböző tulajdonságot reprezentálnak.) A tulajdonság-realista elmélet szerint minden egyes ilyen érték esetén a törvényt valamely univerzálék közti viszony teszi igazzá. Csakhogy bizonyos, hogy a természetben nem valósul meg valamennyi érték. Ezért vagy azt kell feltételeznünk, hogy végtelen sok olyan univerzálé van, amelynek nincsenek esetei, vagy azt, hogy a matematikai összefüggéseket kifejező törvények valójában nem törvények.[41]

Úgy gondolom tehát, a törvények realista értelmezése nem ad megfelelő magyarázatot a természeti törvények természetéről. Nem tudja ugyanis megmagyarázni a feltételezett univerzálék közti viszonyok természetét, sem pedig azt, hogy ezek segítségével miként magyarázhatjuk a természetben megnyilvánuló rendet. Vajon az következne ebből, hogy csak a természeti törvények antirealista értelmezése fogadható el? Talán nem. Létezik a természeti törvényekről olyan realista elképzelés is, amelyik nem tételezi fel az univerzálék létezését.



[36] Tooley 1977; Drestke 1977; Armstrong 1983.

[37] Hozzátehetjük még, hogy a “nomikus kapcsolat” kifejezés szimmetriát sugall. De nyilvánvaló, hogy nem minden tulajdonság közti nomikus kapcsolat szimmetrikus. Igaz ugyan, hogy adott tömegű dolgok esetében adott erőhöz adott gyorsulás “kapcsolódik”, és viszont. De az már nem áll, hogy bármely fekete dologhoz a varjúság tulajdonsága kellene, hogy társuljon, csak azért, mert a varjúsághoz a feketeség társul.

[38] Armstrong 1993.

[39] Tooley 1987, 39–53.

[40] Armstrong 1983, 117–127.

[41] Mellor 1991, 140.