Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

4. Episztémikus és pragmatikus kritériumok

4. Episztémikus és pragmatikus kritériumok

Fentebbi vizsgálódásaink azt mutatják, hogy lehetetlen pusztán szintaktikai és szemantikai kritériumok alapján megkülönböztetni a természeti törvényeket a véletlenszerű általánosításoktól. Még ha el is fogadjuk, hogy egy állítás csak akkor fejezhet ki természeti törvényt, ha univerzális hatókörű, tehát nem tartalmaz explicit, és nem előfeltételez implicit korlátozást, Reichenbach példája azt bizonyítja, hogy e kritériumok nem elégségesek. Vajon milyen további kritériumok adhatók? Az egyik magától értetődő válasz az lenne, hogy a természeti törvények szükségszerűségét válasszuk el az univerzalitás kritériumától. Ebben az esetben azt kellene mondanunk, hogy léteznek olyan univerzálisan igaz állítások, amelyek csak esetlegesen igazak (ezek lennének a véletlen általánosítások), és vannak olyanok, amelyek szükségszerűen igazak (ezek lennének a természeti törvények). Ám ez a megoldás azt feltételezi, hogy el kell ismernünk a természeti szükségszerűség fogalmát, vagyis nem tagadhatjuk, hogy vannak olyan állítások, amelyeket nem pusztán a bennük szereplő szavak jelentése tesz igazzá, mégis szükségszerű igazságot fejeznek ki. Ennek elfogadását viszont a verifikacionista, antirealista megközelítés kizárja.

A szükségszerűség helyett az antirealisták más kritériumokat kerestek. A kritériumokat annak alapján próbálták meg azonosítani, hogy megvizsgálták, milyen szerepet töltenek be a törvényjellegű állítások a tudományos (és néhány esetben a mindennapi) tevékenységben. Az antirealista elképzelés szerint a törvényjellegű kijelentések legfontosabb jellegzetessége, hogy nem tényállítások. Azok a kijelentések például, hogy

A harmincéves háború harminc évig tartott

Spinoza és Locke ugyanabban az évben születtek

Händel később halt meg, mint Purcell

tényállítások, mivel mindegyiket egy tény teszi igazzá (vagy hamissá). Az okság metafizikai problémája kapcsán majd részletesebben is szólunk arról, mit nevezünk ténynek. Annyit azonban már most is előre kell bocsátanunk, hogy a tények tesznek bizonyos mondatokat igazzá, hasonló módon ahhoz, ahogyan például a személyek teszik helyessé a tulajdonnevek segítségével történő megnevezést. Ahogyan a “Spinoza”, “Locke” vagy “Händel” szavakat akkor használjuk helyesen, ha (a valaha élt) Spinozára, Lockre-ra, vagy Händelre utalunk velük, úgy a fenti mondatokat az a tény teszi igazzá, hogy a harmincéves háború harminc évig tartott, hogy Spinoza és Locke ugyanabban az évben születtek, és hogy Händel később halt meg, mint Purcell.

Nyilvánvaló, hogy nem minden mondat fejez ki tényállítást. Azok a mondatok például, hogy

Szerinted Verdi vagy Wagner írt jobb operákat?

Soha ne tegyél tequilát a sörödbe!

nem tényeket fejeznek ki, mivel nem kijelentések. Csakis a kijelentő mondatok fejezhetnek ki tényeket, mivel csakis ezekről van értelme feltenni, hogy igazak vagy hamisak. Ez túlságosan nyilvánvaló ahhoz, hogy több szót vesztegessünk rá. Sokkal érdekesebb kérdés azonban, hogy vajon igaz-e: minden kijelentő mondat tényt fejez ki? A “problémás eseteket” öt csoportra osztanám.

1. Az első csoportba az “analitikus állítások” tartoznak, vagyis azok a kijelentések, amelyeket a bennük szereplő szavak jelentése tesz igazzá, nem pedig a tények.

Az agglegények sohasem nősek

kijelentés például ilyen. (Érdemes azonban megjegyezni, hogy nem minden filozófus ért egyet abban, hogy az analitikus állítások valóban nem fejeznek ki tényeket. Hogy ez így van-e, az a természeti törvényeket kifejező állítások esetében különösen fontos kérdés.)

2. A második csoportba a negatív egzisztenciális állítások tartoznak, vagyis azok, amelyek valami, vagy valamilyen típusú dolog létét tagadják. Mint például

Nincsenek kentaurok.

Mint azt később látni fogjuk, bizonyos esetekben érdemes feltennünk, hogy vannak “negatív tények”. Érdekes tény lehet például, hogy egy járvány során miért nem kapott meg valaki egy betegséget. A negatív tényítéletet az teszi igazzá, hogy egy tárgy vagy egy személy nem rendelkezik valamely tulajdonsággal. A negatív egzisztenciális állítás viszont azt fejezi ki, hogy valamely (vagy valamely típusú) tárgy vagy személy nem létezik. Miután a nem létezők semmilyen tulajdonsággal sem rendelkezhetnek, a negatív egzisztenciális ítéletek nem fejezhetnek ki tényeket.

3. A harmadikba azok, amelyekben a kijelentés alanyát meghatározó leírás, tulajdonnév vagy fajnév nem utal valamely tényleges létezőre. Ezeket referencia-hiányos kifejezéseknek is szokás nevezni.

A jelenlegi francia király kopasz.

A paradicsommadár gyorsabban röpül, mint a sas.

Priaposz könnyen gerjed haragra.

Ezekről a kijelentésekről azt szokás mondani, hogy nincs igazságértékük – sem nem hamisak, sem nem igazak. [Vannak azonban olyan filozófusok (például Russell vagy Quine), akik szerint hamisak. De még ebben az esetben sem mondhatjuk, hogy ezek a kijelentések is tényt fejeznek ki, mivel átfogalmazásuk egy negatív egzisztenciális állítást tartalmaz.[26]]

4. Vannak azonban olyan kijelentések is, amelyekről nem vitatnánk, hogy igazak vagy hamisak, az azonban vitatható, hogy valóban tényeket fejeznek-e ki. Ilyenek a matematikai kijelentések, például azok, amelyek numerikus összefüggésekre utalnak.

Ugyanannyi páros szám van, mint racionális szám.

A matematika filozófiájának egyik legvitatottabb témája, hogy vajon vannak-e matematikai tények, amelyek a matematikai téziseket igazzá (vagy hamissá) teszik, s hogy vajon a matematikai igazságokat kifejező mondatok tényállítások-e. Annyit azonban mindenképp el kell ismernünk, hogy ha vannak is ilyen tények, megismerésükben akkor sem segít a megfigyelés vagy a mérés; tehát nem fedezhetjük fel vagy ismerhetjük meg őket azoknak az eljárásoknak a segítségével, amelyekkel a természet törvényeit igyekszünk megismerni.

5. Végül a problémás kijelentések ötödik csoportjába azok az állítások tartoznak, amelyek valamilyen (esztétikai, morális vagy egyéb) értéket fejeznek ki.

A lencsefőzelék finomabb, mint a babfőzelék.

Húst enni helytelen cselekedet.

Ezekkel a kijelentésekkel ugyanaz a probléma, mint a matematikai állításokkal. Vita tárgyát képezi, hogy tényeket fejeznek-e ki. Egyes filozófusok szerint ezek a kijelentések nem tényeket írnak le, hanem rejtett előírások, preskripciók. Nem leírnak valamilyen tényállást, hanem előírják, hogy bizonyos helyzetekben hogyan kellene cselekednünk (vagy mi kellene, hogy tessék).

Vajon azt állítja-e az antirealista törvényfelfogás, hogy a természeti törvények azért nem tényállítások, mert a fenti esetek valamelyikébe sorolhatók? Mint látni fogjuk, számos olyan természeti törvény van, amelyek könnyedén párhuzamba állíthatók a fenti példák valamelyikével.

1. Kezdjük az analitikusan igaz állításokkal. Bizonyos természeti törvényeket analitikusan igaz állításnak is tekinthetünk, mivel arra (vagy arra is) szolgálnak, hogy a terminusokat definiálják. Azt mondjuk például

A víz (normális atmoszférikus körülmények között) 100 oC-on forr.

A gének az örökölhető tulajdonságok hordozói.

Mivel ezek a törvények azt fejezik ki, mit jelentenek egyes kifejezések, legalábbis részben a megfigyelt jelenségek leírásának módját határozzák meg. Ahhoz azonban, hogy empirikus törvényszerűségekről beszélhessünk, a kijelentések értelmét a bennük szereplő szavak előzetesen rögzített értelme kellene, hogy meghatározza. Hiszen csak ekkor értelmes feltenni a kérdést, hogy a mondatot milyen tények teszik igazzá.

Bonyolult nyelvfilozófiai kérdés, hogy vajon az analitikus kijelentések élesen megkülönböztethetők-e a szintetikusaktól, s nem kevésbé nehéz tudományfilozófiai kérdés, hogy amennyiben a megkülönböztetés lehetséges, vannak-e olyan törvények, amelyek analitikus igazságokat fejeznek ki. Egyelőre azonban ezek a kérdések nem kell, hogy foglalkoztassanak bennünket. (A modalitás problémája kapcsán még visszatérünk rájuk.) Pusztán annyit kell látnunk, hogy ha vannak analitikusan igaz kijelentések, nem kizárt, hogy néhány természeti törvényt kifejező állítás is az.

2. Olyan természeti törvények is vannak, amelyek negatív egzisztenciális állításokat fejeznek ki. A legismertebb talán Einstein híres törvénye, miszerint

Semmi sem haladhat gyorsabban a fény sebességénél.

E fejezet végén még részletesebben is foglalkozunk az ily módon megfogalmazott törvényekkel, mivel mint látni fogjuk, számos metafizikai probléma megértése szempontjából kiemelkedő jelentőségük van. Egyelőre csak azt fontos észrevennünk, hogy léteznek olyan törvények, amelyeket negatív egzisztenciális ítéletek segítségével fejezünk ki.

3. Bár talán meglepő, egyes értelmezések szerint a törvényekben szerepelhetnek, sőt igen gyakran szerepelnek olyan kifejezések, amelyek nem referálnak. Érdemes két példát említenünk, Newton egyik törvényét és az egyesített gáztörvényt.

Az a test, amire nem hat erő, vagy egyenletes egyenes irányú mozgásban van, vagy nyugalomban.

Az ideális gázok esetében, a térfogat növekedése fordítottan, a nyomásé pedig egyenesen arányos a hőmérséklet növekedésével.

Nincs olyan test, amelyre ne hatna erő. Az ideális gázok pedig olyan részecskékből kellene, hogy álljanak, amelyeknek nincs kiterjedésük. Ez a két törvény tehát bizonyosan tartalmaz olyan kifejezéseket (“test, amelyre nem hat erő”, “ideális gáz”), amelyek nem referálnak. Már említettük, hogy egyes filozófusok szerint a közvetlenül meg nem figyelhető (“elméleti”) terminusok nem utalhatnak valóságos létezőkre. Ha ez igaz, akkor a modern mikrofizika szinte valamennyi törvényére áll, hogy a bennük szereplő terminusok nem referálnak (amiből az is következik, mint azt már fentebb említettük, hogy ezek a törvények nem igazak, vagy legalábbis nem igazak a szónak abban az értelmében, ahogyan a tárgyak megfigyelhető tulajdonságaira vonatkozó kijelentések igazak vagy hamisak).

4. A matematikai kifejezések szerepéről már szóltunk. Ezek használata szolgáltatja az egyik legfontosabb érvet azok számára, akik úgy vélik, hogy a törvényekben elkerülhetetlenül van valamilyen konvencionális elem. Vajon milyen tényeket fejeznek ki azok a törvények, amelyek ismeretéhez (mint ez a fizikában igen gyakori) matematikai levezetések segítségével jutunk el? Érdemes ezen a ponton megemlíteni, hogy annak feltételezése: léteznek matematikai tények, (akárcsak a természeti tények), amelyeket azonban nem a megfigyelés segítségével ismerünk meg, nem teszi könnyebbé a matematikai összefüggéseket is tartalmazó törvények realista értelmezését. Ha ugyanis valóban vannak ilyen tények, még mindig magyarázatra vár, hogyan viszonyulnak a természet tényeihez. Hiszen a matematikai igazságok bizonyosan nem természeti törvényeken alapulnak.

5. Végül, bármilyen meglepő legyen is, a természeti törvények egyes felfogások szerint nem állnak olyan távol az értékelő kijelentésektől, mint az talán elsőre tűnhet. Nem arról van természetesen szó, hogy ezek a törvények a természetet “értékelnék”. De mint láttuk, azok a filozófusok, akik az értékelő terminusokat nem tekintik tényállításoknak, azt feltételezik, hogy ezek valójában rejtett preskripciók. Az antirealista értelmezés szerint a természeti törvények is ilyen rejtett előírások. Persze nem a természeti jelenségekre, hanem az elméletalkotásra és bizonyos típusú következtetésekre vonatkozó előírások.[27]

Az antirealista felfogás szerint tehát a törvények azért nem fejeznek ki tényeket, mert feladatuk elsősorban nem az, hogy leírják a természetet, hanem az, hogy a természetről szóló tudományos beszámolók normájaként szolgáljanak. Röviden: a természeti törvények az ismeretszerzésben regulatív funkciót töltenek be. E regulatív funkciókat érdemes két csoportra osztani. Az egyik csoportba a pragmatikus kritériumok tartoznak, a másikba pedig episztémikusak. A pragmatikus kritérium a következőképpen fogalmazható meg:

Természeti törvények azok az állítások, amelyek segítségével

1. az események bekövetkezését előre tudjuk jelezni

2. az eseményeket meg tudjuk magyarázni.

E kritériumok feladata mármost az lenne, hogy segítségükkel meg tudjuk különböztetni a véletlenszerű általánosításokat a természeti törvényektől. A javasolt elmélet szerint a véletlenszerű általánosítások tényeket leíró mondatok, a természeti törvények viszont olyan szabályok, amelyek segítségével következtethetünk bizonyos jövőbeli eseményekre, illetve megmagyarázhatunk bizonyos múltbeli eseményeket.

A klasszikus logikai empirista magyarázatelmélet szerint az események helyes magyarázata feltételezi, hogy valamilyen szabályszerűség alá foglaljuk őket. Nem minden szabályszerűség lesz azonban magyarázó erejű. Az például, hogy egy macska miért fekete, nem magyarázható azzal, hogy a Kovácsék udvarán kószál. Azt ellenben, hogy azok a tárgyak, amelyeket elejtek, milyen irányban és milyen sebességgel gyorsulnak, jól magyarázza az a törvény, amely az alátámasztás nélküli tárgyak mozgására vonatkozik. De vajon miért csak a törvényjellegű kijelentések magyarázzák a jelenségeket?

A pragmatikus kritérium szerint azért, mert csak a törvényjellegű kijelentések segíthetnek abban, hogy egyes eseményeket előre tudjunk jelezni. A szabadesésről szóló kijelentés segítségével előre tudjuk jelezni, hogy ha egy bizonyos magasságból elejtek egy tárgyat, az mikor ér majd földet. A Kovácsék kertjében található macskák színéről viszont a fentebb példaként említett általánosítás alapján aligha tudnék bármit is sikeresen előre jelezni. Ha előrejelzésre akarnám használni a kijelentést, akkor fel kellene tételeznem, hogy amikor a szomszéd macskája átmászik a kerítés alatt Kovácsék kertjébe, bármilyen is volt korábban, Kovácsék kertjébe érve fekete lesz. Ezt azonban normális körülmények között egyetlen macskáról sem feltételeznénk.

A természeti törvények pragmatikus felfogásáról alkotott legszemléletesebb elképzelés Gilbert Ryle nevéhez fűződik. Ryle szerint a természeti törvények sajátos “következtetési jegyek” vagy “bérletek”.

Egy törvényt következtetés-jegyként, mondhatni bérletként használunk, amely a tulajdonosát feljogosítja arra, hogy bizonyos tényállítások kimondásáról átlépjen más tényállítások kimondására. De arra is feljogosítja tulajdonosát, hogy adott tények magyarázatát nyújtsa, és a kívánt tényállításokat a létező vagy megtörtént dolgok manipulálásával létrehozza. Nem ismernénk el igazán, hogy a tanuló megtanult egy törvényt, ha semmi mást nem tudna csinálni, mint hogy felmondja. Épp úgy, ahogy nem mondhatjuk a tanulóról, hogy tudja a nyelvtant, a szorzást, a sakk vagy az etikett szabályait, ha nem képes és hajlandó ezeket a szabályokat konkrét tevékenységeiben alkalmazni, azt sem mondhatjuk róla, hogy tud egy törvényt, ha nem képes és nem hajlandó alkalmazni a törvényt azokban a konkrét következtetéseiben, amelyeket bizonyos tényállásokból bizonyos tényállásokra vonatkozóan levon, illetve a tényállások magyarázata és talán a tényállások létrehozása vagy megakadályozása során. Egy törvény megtanítása, legalábbis inter alia, annyit tesz, mint megtanítani, hogyan kell új elméleti és gyakorlati dolgokat csinálni az egyes tényállásokkal.[28]

Ryle-éhoz hasonló felfogást képviselnek azok a filozófusok, akik a természeti törvényeket ugyancsak egyfajta regulatív elvként értelmezik, de akik szerint a természeti törvények egy sajátos elköteleződést követelnek meg.[29] Ez az elköteleződés nem csupán arra vonatkozik, hogy mikor, mire és hogyan alkalmazzuk a természeti törvényeket, hanem arra is, hogy minek a hatására vagyunk hajlandók megváltoztatni elkötelezettségünket.

A tényállítások igazságát nyilvánvalóan a tények támasztják alá, tehát a tények ismerete alapján tartunk ki igazságuk mellett, vagy vetjük el őket. A véletlenszerű általánosítások szintén tényállítások, tehát addig fogadjuk el őket, ameddig nincs olyan megfigyelés, amelyik ellentmondana nekik. Ha a Kovácsék udvarában lévő minden macska fekete, akkor igaznak tartjuk a példamondatban szereplő állítást, ha nem, akkor hamisnak.

A természeti törvények azonban, a jelenleg tárgyalt elmélet szerint nem tényeket fejeznek ki. Akkor milyen alapon fogadjuk vagy vetjük el őket? A válasz természetesen az, hogy tapasztalati bizonyítékok alapján. A vizsgált megközelítés szerint a természeti törvény elfogadása egy olyan sajátos elköteleződésen alapszik, amely meghatározza, hogy milyen tapasztalati bizonyítékok alapján leszünk hajlandók megváltoztatni meggyőződésünket. Ez az elköteleződés azonban a természeti törvények esetében erősebb, mint a véletlenszerű általánosítások esetében. Például, ha Kovácsék udvarában találnánk egy cirmos cicát, rögtön elvetnénk azt a meggyőződésünket, hogy az udvarukban található minden macska fekete. Ezzel szemben az a megfigyelés, hogy a földfelszíntől azonos távolságra lévő alátámasztás nélküli tollpihe és vasgolyó nem egyszerre ért földet, nem fogja megváltoztatni Galilei törvényébe vetett meggyőződésünket.

Ez utóbbi elképzelés, amely a természeti törvényeket kifejező állítások elemzése során az elkötelezettségekre hivatkozik, a pragmatikus kritériumokat összeköti bizonyos episztémikus kritériumokkal. Ezen ismeretelméleti kritériumok azt határozzák meg, milyen alapon fogadhatunk el egy természeti törvényt, illetve hogy a természeti törvényeket kifejező állítások milyen következtetések alapjául szolgálhatnak. A kritériumok a következőképpen foglalhatók össze:

Természeti törvények azok az állítások, amelyek

1. induktív érveléssel alátámaszthatók

2. alátámasztják bizonyos tényellentétes kijelentések igazságát.

Az induktív érvelés (talán helyesebb lenne következtetést mondani, miután azonban sok filozófus tagadja, hogy létezik induktív következtetés, a következőben megmaradunk a semlegesebb “érvelés” kifejezés mellett), azon állítások igazságának (vagy elfogadhatóságának – amennyiben a természeti törvényeket kifejező állításokat sajátos normáknak tekintjük) alátámasztására szolgál, amelyek igazságát nem dönthetjük el közvetlenül a megfigyelés segítségével. Annak az állításnak az igazságát például, hogy

Minden varjú fekete

induktív alapon fogadom el. Az induktív eljárás (a legegyszerűbb értelmezés szerint) megmutatja, miként terjeszthetők ki a már megfigyelt varjúk színére vonatkozó igazságok valamennyi (meg nem figyelt) esetre. Természetesen vannak bonyolultabb induktív problémák is, mint amilyen az elektronok töltésére vagy a maximális sebességre (fénysebesség) vonatkozó állítások, ahol nem csupán arról van szó, hogy a megfigyelt esetek alapján, az induktív érvelés segítségével, a meg nem figyelt esetekre is vonatkozó általánosításokat fogalmazunk meg. (Az elektronokat közvetlenül nem lehet megfigyelni, mint ahogyan azt sem, hogy mi nem történhet meg.) Az induktív érvelés logikai szerkezetét a konfirmáció-elmélet vizsgálja. A konfirmáció-elmélet olyan logikai-matematikai modell, amely azt mutatja meg, hogy egyes állítások, amelyek igazságát már igazolta a megfigyelés (pl. “Ez a varjú fekete”), hogyan erősítik meg (vagy kellene, hogy megerősítsék) a még nem vizsgált esetekkel kapcsolatos meggyőződéseinket, illetve, s számunkra ez lesz a fontos, univerzális általánosításokat kifejező mondataink igazságát.

Az episztémikus kritérium szerint mármost a véletlenszerű általánosítások és a természeti törvények közti egyik fontos különbség, hogy míg a természeti törvények igazságába vetett hitünk megfigyelés segítségével konfirmálható (megerősíthető), a véletlenszerű általánosításokra ez nem áll. Fenti példáinknál maradva, minden egyes megfigyelt varjú meg kell, hogy erősítse azon meggyőződésemet, hogy a “Minden varjú fekete” kijelentés igaz. Ennek egyik következménye például, hogy ha tudom, hogy holnap az állatkertben látok egy varjút, azt is sejtem, hogy a madár színe fekete lesz. Minél több fekete varjút láttam, a konfirmáció elmélete szerint annál inkább meg kell legyek győződve arról, hogy a következő varjú, amit látni fogok, fekete lesz. Tegyük föl azonban, hogy már megfigyeltem bizonyos számú macskát Kovácsék udvarában, és azok mind feketék voltak. Ez a tény nem fogja befolyásolni arra vonatkozó meggyőződésemet, hogy a következő macska, amit látni fogok, fekete lesz-e vagy sem, mivel a megvizsgált esetekből nem következtethetek arra, hogy Kovácséknál minden macska fekete.

Vajon miért nem? Erre a kérdésre nem könnyű választ adni anélkül, hogy el ne merülnénk a konfirmáció-elmélet részleteiben, amire most nincs mód. A konfirmálhatóság kérdése azonban összefüggésben áll a természeti törvényekre vonatkozó másik episztémikus kritériummal, s talán ez közelebb visz a fenti különbség megértéséhez is. Ez a kritérium azt köti ki, hogy a természeti törvényeknek alá kell támasztaniuk bizonyos tényellentétes (kontrafaktuális) állítások igazságát. Ezek olyan kijelentések, amelyek előtagja egy tényszerűen hamis állítást tartalmaz. Ennek ellenére néhány kontrafaktuális állítást igaznak, másokat pedig hamisnak tartunk. Milyen alapon? Az egyik legplauzibilisebb elképzelés szerint éppen a természeti törvények elfogadása alapján. Az a kijelentés, hogy

Ha a golyó nehezebb lett volna, hamarabb ért volna földet

azért hamis, mert ellentmond a szabadesés Galilei-féle törvényének. Az viszont, hogy

Ha nem lett volna a teremben oxigén, a papír nem lobban lángra

igaz, mivel a kémia törvényei szerint az oxigén jelenléte az égés elengedhetetlen feltétele.

Hasonlítsuk mármost össze két korábban vizsgált esetünket. Mivel feltételezésünk szerint a “Minden varjú fekete” kijelentés természeti törvény, jogosan következtethetünk arra, hogy a “Ha ez a madár varjú lenne, fekete lenne” tényellentétes kijelentés igaz. De vajon következik-e abból a kijelentésből, hogy “A macskák feketék Kovácsék kertjében” annak az állításnak az igazsága, hogy “Ha ez a macska Kovácsék kertjében lenne, fekete lenne”? Aligha, hacsak fel nem tesszük, hogy Kovácsék varázslók, akiknek kerítését átlépve minden cica hirtelen feketévé válik.

A két episztémikus kritérium nem független egymástól. Fentebb azt a kérdést vizsgáltuk, miért nem konfirmálják a Kovácsék udvarában megfigyelt fekete macskák a “Kovácsék udvarában minden macska fekete” kijelentést épp úgy, ahogyan a megfigyelt varjúk konfirmálják a “Minden varjú fekete” kijelentést. Mármost többek között éppen azért nem, mert a még meg nem figyelt esetekre vonatkozó állítások tényellentétes formában is kifejezhetők. Mint például

Ha megfigyelném, ilyennek és ilyennek találnám.

Amikor egy törvényt konfirmálok, vagyis a törvény igazságába vetett meggyőződésemet igyekszem megerősíteni, akkor ezzel közvetve bizonyos kontrafaktuális állítások igazságát is alátámasztom. A véletlenszerű általánosításokra azonban ez nem áll, mivel a megfigyelt esetek nem támasztják alá a kontrafaktuális állítások igazságát, az általánosítás nem fejezhet ki természeti törvényt.

Ezt a kissé bonyolultnak ható összefüggést egyszerűbben is beláthatjuk, ha visszagondolunk a természeti törvények antirealista felfogásával kapcsolatos alapvető tézisre, mely szerint a természeti törvények nem tényeket fejeznek ki, a véletlenszerű általánosítások viszont igen. Könnyen belátható azonban, hogy egy puszta tényt leíró állításból nem következik semmi arra vonatkozóan, hogy mi lenne, ha bizonyos tények nem állnának fönn. A Kovácsék kertjében lévő macskákról szóló igazság ugyanis kifejezhető a következő módon is:

Macska1 Kovácsék kertjében fekete, és Macska2 Kovácsék kertjében fekete, és Macska3 Kovácsék kertjében fekete, és .…, és Macskan Kovácsék kertjében fekete.

Ezeknek a tényeknek az összességéből azonban semmi sem következik a tekintetben, hogy az n+1. macska fekete lesz-e vagy sem. A természeti törvény azonban a pragmatikus kritérium szerint bizonyos értelemben “előírja”, hogy a következő megfigyelt varjú fekete “kell, hogy legyen”; ezért aztán alá is támasztja azt a kijelentést, hogy “Ha varjút fogok látni, fekete madarat fogok látni”.



[26] Russell elmélete a leírást tartalmazó kifejezések helyes logikai elemzéséről röviden a következőképp foglalható össze. Az a kijelentés, hogy “A jelenlegi francia király kopasz” valójában azt fejezi ki, hogy “Van egy és csakis egy olyan személy, aki jelenleg francia király, és ez a személy kopasz”. Az első tagmondat tagadása mármost nyilvánvaló módon egy negatív egzisztenciális állítás.

[27] Vö. például Ayer 1963, 230. vagy Ryle 1974, 176, 177.

[28] Ryle 1974, 177.

[29] Ayer 1963, 233.