Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

3. A természeti törvények antirealista értelmezése

3. A természeti törvények antirealista értelmezése

A természeti törvények azon sajátossága, hogy emberi szándék nem változtathatja meg őket, azt a benyomást kelti, hogy e törvények valamiféle szükségszerűséget fejeznek ki. A verifikacionizmus szerint azonban csak azok az állítások fejezhetnek ki szükségszerűséget, amelyek forrása a priori (tehát tartalmuk független a tapasztalattól), természetük szerint pedig analitikusak (tehát igazságértéküket csak a bennük szereplő szavak határozzák meg). A természeti törvényeket kifejező állítások igazságának forrása azonban, mivel e törvényeket megfigyelés révén fedezzük fel, csakis a tapasztalat lehet. S miután e törvények ismereteinket bővítik, igazságukról pedig nem dönthetünk pusztán a bennük szereplő szavak jelentése alapján, a természeti törvényeket kifejező állítások szintetikusak. Azok az állítások azonban, amelyek a posterioriak és szintetikusak, a hume-i és a verifikacionista hagyománynak megfelelően csakis kontingensek lehetnek. Az antirealista felfogás szerint ezért a természeti törvények nem szükségszerű, hanem kontingens igazságokat fejeznek ki.

A természeti törvényekről alkotott verifikacionista (vagy egyes filozófusok szóhasználata szerint konvencionalista) elképzelés szerint a természeti törvények bizonyos típusú mondatok. Azt pedig, hogy mely mondatok fejeznek ki természeti törvényeket, e mondatok logikai (szintaktikai, illetve szemantikai) és episztémikus jellegzetességei határozzák meg.

A klasszikus logikai empirista tudományfilozófia a kauzalitást “metafizikai” (tehát értelmetlen, vagy legalábbis az egzakt tudományos nyelvből kiküszöbölendő) fogalomnak tartotta, ezért a mindennapi nyelvben oksági terminusok segítségével kifejezett állításokat a szabályszerűség fogalmával kísérelte meg helyettesíteni.[23] A természeti törvény tehát annak a szabályszerűségnek a kifejezésére szolgál, amely a jelenségek magyarázatában az oksági magyarázatok helyét kellene, hogy átvegye. A szabályszerűséget a törvényt kifejező állításokban (vagy, ahogyan az angol neologizmus, a “lawlike” mintájára nevezni fogjuk: törvényjellegű állításokban) ezen állítások egyetemessége hivatott biztosítani. Az egyetemességet talán megkísérelhetjük egy mondat szintaktikai jellegzetességei segítségével értelmezni. Eszerint azokat a mondatokat nevezzük egyetemesnek, amelyekben szerepel a “minden …”, illetve az “egyik … sem …” kifejezés, vagy azokat, amelyek átfogalmazhatók oly módon, hogy e kifejezések szerepeljenek bennük. Például

Az emlősök elevenszülők

kijelentés átfogalmazható a következő módon

Minden emlős elevenszülő

“A svédek szőkék” vagy “A kutyák barátságosak” kijelentések viszont nem, hiszen ezek nem egyetemesen érvényesek minden svédre, vagy minden kutyára, csak bizonyos általánosítható, de nem univerzálisan érvényes tendenciákat fejeznek ki.

A logikai empirista megközelítésben tulajdonképpen az univerzalitás veszi át a szükségszerűség helyét. Az univerzalitás és a szükségszerűség közti kapcsolat nem új jelenség a filozófia történetében, tulajdonképpen a kantiánus hagyomány folytatása. Kant ugyan apodiktikusaknak, tehát szükségszerűeknek tartotta a természeti törvényeket, de szükségszerűségüket elválaszthatatlannak tartotta e törvények egyetemes jellegétől. (Szükségszerűség és univerzalitás kapcsolatával részletesebben foglalkozunk majd a negyedik fejezetben.) A logikai empiristák viszont (a hume-i hagyományt követve) nem ismerték el, hogy a természeti törvények szükségszerű viszonyokat fejezhetnek ki, mivel (később részletesebben is tárgyalásra kerülő megfontolásokból kiindulva), csak az analitikus igazságokat tekintették szükségszerűnek. Így azután a természeti törvényeket kifejező állításokat pusztán egyetemes jellegükre történő hivatkozással kellett volna meghatározni.

Kétségtelen, hogy mint azt a következő fejezetben látni fogjuk, az univerzalitás és a szükségszerűség fogalmai között van valamilyen kapcsolat. Ez jól látható néhány matematikai ítélet esetében. Ezekről általában mindenki elismeri, hogy szükségszerű igazságokat fejeznek ki. Tekintsük a következő elemi aritmetikai igazságot kifejező mondatot

Minden páros szám maradék nélkül osztható kettővel.

Ha ez a páros számokra vonatkozó univerzális állítás igaz, abból, úgy gondolnánk, az következik: lehetetlen, hogy egy páros szám ne legyen kettővel osztható. Az univerzalitás tehát, bizonyos esetekben, mintha maga után vonná egyes modális állítások igazságát. E ténynek igen nagy jelentősége lesz a természeti törvényeket kifejező mondatok elemzése során is.

Az univerzalitás szintaktikai jellegzetességei azonban nem elegendők ahhoz, hogy el tudjuk különíteni azokat a kijelentéseket, amelyek törvényeket fejeznek ki, azoktól, amelyek nem. Vannak ugyanis olyan állítások, amelyek a szó szintaktikai értelmében univerzálisak és igazak is, mégsem fejeznek ki természeti törvényt. A törvényjellegű állításokkal kapcsolatos filozófiai probléma éppen arra vonatkozik, hogy miként lehetséges megkülönböztetni egymástól a törvényeket kifejező, szintaktikai formájukat tekintve univerzális és igaz állításokat a többi, hasonló szintaktikai szerkezetű és igaz állítástól. Szintaktikai értelemben univerzális állítás például az is, hogy

Kovácsék udvarában minden macska fekete

hiszen a mondat alanya “minden” macska. De még ha igaz is, hogy Kovácsék udvarában csupa fekete macska kószál, azért senki nem állítaná, hogy ez a kijelentés természeti törvényt fejez ki. Az olyan kijelentéseket, amelyek szintaktikailag univerzális formájúak ugyan, de nem fejeznek ki természeti törvényt, véletlen (pontosabban “véletlenszerűen igaz”) általánosításoknak nevezzük. A természeti törvényekkel kapcsolatos kérdés tehát oly módon is felvethető, hogy mi különbözteti meg a véletlenszerű általánosításokat a törvényjellegűektől.

Talán úgy tűnik, könnyen módosíthatjuk kritériumunkat úgy, hogy sikerüljön kizárni a Kovácsék macskáira vonatkozó igaz kijelentést a természeti törvényeket kifejező állítások közül. Azt mondhatjuk ugyanis, hogy csak azok az állítások fejeznek ki természeti törvényt, amelyekben nem szerepelnek tulajdonnevek. A fenti állítás egyetemes ugyan, de egyetemességét korlátozza, hogy szerepel benne egy partikuláris személyre (más esetekben dologra vagy eseményre) történő utalás. A módosított kritérium szerint tehát ahhoz, hogy egy állítást természeti törvénynek tekintsünk, nem elegendő, hogy az állítás univerzális formájú legyen; azt is ki kell kötnünk, hogy nem szerepelhet benne tulajdonnév.

Ezzel a módosítással azonban nem jutottunk sokkal előbbre. Az első probléma, amivel szembe kell néznünk, hogy az ekképp módosított kritérium alapján olyan kijelentéseket sem tekinthetnénk “törvényjellegűeknek”, amelyekről általában elismerjük, hogy természeti törvényeket fejeznek ki. Azok a kijelentések, hogy

A bolygók a Nap körül elliptikus pályán keringenek

A Földön minden élőlény szervezete aminosavakból épül fel

természeti törvényeket fejeznek ki, pedig szerepelnek bennük tulajdonnevek. (Hogy ezek égitestek és nem személyek nevei, mint Kovácsék esetében, az szintaktikai szempontból lényegtelen.)

A másik probléma, hogy a tulajdonneveket nagyon sok esetben könnyedén helyettesíthetjük úgynevezett meghatározó leírásokkal (szaknyelven: definit deskripciókkal). Nem nevezhetünk el minden körülöttünk levő tárgyat. De szinte minden tárgyra képesek vagyunk valamilyen módon utalni. Ha a tárgy a beszélők közelében van, ezt legegyszerűbben a demonstratívumok (rámutató szavak) segítségével tehetjük meg. (“Azt a kalapot szeretném” – mondja a hölgy a kalapboltban az eladónak, miközben ujjával egy meghatározott kalapra mutat.) Sok esetben azonban nincs a környezetünkben az a személy vagy tárgy, akire vagy amire utalni szeretnénk. Ilyenkor használunk meghatározó (a rámutatást helyettesítő) deskripciókat. Tegyük fel például, hogy Kovácsék az egyetlen olyan magyar milliárdosok, akiknek tizenhárom macskájuk van. Fenti mondatunkat ekkor átfogalmazhatjuk következő módon:

Valamennyi olyan magyar milliárdosnak, akinek tizenhárom macskája van, minden macska fekete az udvarán.

Tegyük föl, hogy meghatározó leírásunk sikeres, és valóban Kovácsékról, és csakis őróluk lehet szó. Mondatunkban nem szerepel tulajdonnév, szerepel viszont az univerzalitásra utaló kifejezés (“minden …”). Attól azonban, hogy sikerült ily módon átfogalmaznunk, még nem mondhatjuk, hogy állításunk immár természeti törvényt fejezne ki. Ha ugyanis egy állítás természeti törvényt fejez ki, akkor valamennyi helyes átfogalmazásának is azt kell kifejeznie. Ha viszont nem fejez ki természeti törvényt, akkor egyetlen olyan átfogalmazása sem lehet helyes, amely természeti törvényt fejez ki.

Az univerzalitásnak eddig csak szintaktikai kritériumait vizsgáltuk. Azokat az állításokat tekintettük univerzálisaknak, amelyek tartalmazzák a “minden” vagy az “egyik sem” kifejezéseket (illetve átfogalmazhatók oly módon, hogy tartalmazzák ezeket). Azt találtuk azonban, hogy ez a feltétel önmagában nem elégséges a törvényjellegű kijelentések jellemzéséhez. A feltételt ezért megpróbáltuk kiegészíteni azzal, hogy a kijelentésben nem szerepelhet tulajdonnév. Azonban mint példáink mutatták, ez a feltétel sem nem elégséges, hiszen a tulajdonnevek meghatározó leírások segítségével kiküszöbölhetők, sem nem szükséges, hiszen vannak olyan kijelentések, amelyekről azt tartjuk, természeti törvényt fejeznek ki, annak ellenére, hogy tulajdonnév szerepel bennük.

Az univerzalitásnak azonban nemcsak szintaktikai, hanem szemantikai kritériuma is lehet. Mint azt az első fejezetben említettük, a szemantika a logikának az a része, amely nemcsak azt határozza meg, mikor jól formált egy kifejezés, hanem azt is, hogyan értékelhető, tehát hogyan dönthető el az igazsága. Amikor egyetemes kijelentésekről van szó, az igazságérték meghatározásában fontos szerepet játszik az, hogy melyik az a tárgyalási univerzum, amelynek vonatkozásában a kijelentést értelmezzük (“interpretáljuk”, a szó logikai, technikai értelmében). Amikor a sakktábla előtt ülve azt mondja valaki

Már egyetlen gyalog sem maradt

kijelentését nem az összes sakktáblán található összes gyalog, csak az előtte levő tábla helyzete, nevezetesen az, hogy már nincs rajta gyalog, fogja igazzá tenni. Ebben az esetben ezt a kijelentés kontextusa határozza meg. A tárgyalás univerzumát tehát implicit módon korlátoztuk. Más esetekben viszont a kijelentés explicitté teszi az értelmezési tartomány szűkítését. Hiszen azt is mondhatjuk

Már egyetlen gyalog sem maradt ezen a táblán.

Vannak tehát olyan kifejezések, amelyek arra szolgálnak, hogy explicit módon szűkítsék az egyetemesség hatókörét. A tulajdonneveknek, demonstratívumoknak, határozott leírásoknak, ha egy egyébként egyetemességet kifejező mondatban fordulnak elő, sokszor éppen ez a feladatuk (például “ezen a táblán”, “a Kovácsék udvarában” stb.). Ha tehát az univerzalitás kritériumát szemantikai értelemben használjuk, akkor a természeti törvények megkülönböztető jellegzetességeként talán azt említhetjük, hogy érvényességük köre nem szűkíthető.

De mit is jelent az, hogy a természeti törvények érvényességének köre nem szűkíthető? Talán azt, hogy a kijelentés nem tartalmaz sem explicit, sem implicit módon semmilyen térbeli vagy időbeli (vagy téridőbeli) megszorítást. Mindig és mindenhol érvényes. Ha azonban ez így van, akkor szembe kell néznünk a fentebb már említett nehézséggel. Vajon Kepler törvényei nem törvények, mert csak a Naprendszerről szólnak? A biológia nem állapíthat meg törvényeket, mert ezek csak a földi életre érvényesek? (Legalábbis egyelőre nincs okunk feltenni, hogy ne csak arra lennének érvényesek.)

Ezekre a kérdésekre kétféleképpen lehet válaszolni. A “radikális” válasz az lenne, hogy mivel e kijelentések nem elégítik ki kritériumainkat, valójában nem is törvényjellegű állítások. Előfordulhat ugyan, hogy valamely állítást “törvénynek” nevezünk, pusztán azért, mert valamiféle általánosságot fejez ki, valójában mégsem törvény. A tudomány történetéből erre szokás példaként említeni Bode törvényét, amely a bolygók Nap körüli elhelyezkedésében fellelhető szabályszerűséget írja le. Bár ezt az állítást törvénynek szokás nevezni, ma már senki sem tekintené törvényszerűségnek.[24]

Kepler törvényei azonban természeti törvények, még akkor is, ha érvényességi körük korlátozott. Hogyan lehetséges ez? Talán úgy, hogy a törvények közt különbséget kell tennünk aszerint, hogy hatókörük mennyire általános. Vannak törvények, amelyek egyetemesen, minden explicit és implicit korlátozás nélkül alkalmazhatók. De vannak olyan törvények is, amelyek az egyetemes törvényekből bizonyos téridő régiók vonatkozásában levezethetők. Ezeket a törvényeket szokás derivált törvényeknek nevezni. Keplernek a naprendszerre és bolygómozgásra vonatkozó törvénye Newton mechanikai, korlátozás nélkül érvényes törvényeiből levezethetők. Kepler törvénye tehát érvényes, derivált törvény. (Az egyszerűség kedvéért feledkezzünk el a relativitáselméletről és a kvantummechanikáról, amelyek szerint Newton törvényei sem érvényesek korlátozás nélkül.)

Meg kell azonban említenünk, hogy a meghatározott tér- és időbeli (vagy téridőbeli) régiókra történő utalás nem az egyetlen módja annak, ahogyan egy kijelentés egyetemességét korlátozhatjuk. A biológiai vagy orvostudományi általánosítások nem csak (sőt, talán egyáltalán nem) abban az értelemben korlátozottak, hogy kizárólag a földi életre érvényesek. Korlátozottak abban az értelemben is, hogy számos implicit feltételnek kell kielégülnie ahhoz, hogy e kijelentések igazak legyenek. Tekintsük a következő (feltételezhetően) törvényjellegű általánosítást:

A C-vitamin tabletta szedése elősegíti a meghűléses betegségek gyógyulását.

Persze nem lesz mindig igaz, hogy aki C-vitamint szed, az hamarabb meggyógyul. Ha például csak úgy fér hozzá a C-vitaminhoz, hogy bemegy egy hűtőkamrába, és ott órákon át keresgeti, akkor lehet, hogy hamarabb meggyógyulna, ha lemondana a C-vitaminról. Számos olyan törvényjellegű általánosítás van tehát, amely csak bizonyos feltételek kielégülése esetén érvényes. Ráadásul, lehetetlen mindezeket a feltételeket explicit módon felsorolni. Ezért ezeket a törvényeket ceteris paribus törvényeknek szokás nevezni, mivel pontos megfogalmazásuk a következő:

Normális körülmények között, a C-vitamin tabletta szedése elősegíti a meghűléses betegségek gyógyulását.

Mármost hogy melyek a “normális körülmények”, az nem tehető mindig tökéletesen explicitté, mivel csaknem végtelenül sok olyan feltétel van, amelynek ki kell elégülnie ahhoz, hogy a törvény érvényes legyen. Mint a fenti példa mutatja, mindig ki lehet találni olyan körülményeket, amelyek között a ceteris paribus klauzula nélkül megfogalmazott törvény érvényét veszti. Egyes tudományfilozófusok szerint még a legalapvetőbb fizikai törvényszerűségeket kifejező állítások is csak bizonyos feltételek mellett érvényes, ceteris paribus törvények.[25]

Nem tisztázott azonban, mikor beszélünk ceteris paribus, és mikor levezetett törvényekről. A newtoni mechanika törvényei például levezetett törvények a szónak abban az értelmében, hogy e törvények bizonyos feltételek mellett (például fénysebesség közeli sebesség esetén) érvényüket vesztik. Tehát csak bizonyos, de explicitté tehető feltételek kielégülése esetén érvényesek. Néhány filozófus a derivált törvényeket is ceteris paribus törvényeknek tekinti. A derivált törvényekkel kapcsolatos tudományfilozófiai problémák azonban nem kell, hogy tovább foglalkoztassanak bennünket. A ceteris paribus érvényes általánosítások azonban fontos metafizikai kérdéseket vetnek fel. Ezért a ceteris paribus törvények kérdésére később (a fizikai és a lelki tulajdonságok viszonyának kérdése kapcsán) még visszatérünk.

Vajon mondhatjuk-e ezek után, hogy a minden korlátozás nélküli, univerzális és igaz állítások természeti törvényeket fejeznek ki? A következő, Hans Reichenbachtól származó klasszikus példa bizonyítja, hogy nem. Vessük össze a következő két mondatot.

Nem létezik egyetlen olyan urániumgömb sem, amelynek átmérője meghaladná az egy mérföldet.

Nem létezik egyetlen olyan aranygömb sem, amelynek átmérője meghaladná az egy mérföldet.

Mindkét mondat szintaktikailag univerzális, szemantikailag pedig érvényességük sem explicit, sem pedig implicit módon nem korlátozott. Szinte bizonyos, hogy mind a kettő igaz. Mégsem fejez ki mind a kettő természeti törvényt. Hogy az univerzumban nincs ilyen hatalmas aranygömb, az puszta véletlen. Az uránium viszont, lévén hasadó anyag, a kritikus tömeg elérése után (amely jóval kisebb, mint amennyit egy mérföldnyi átmérőjű urániumgömb alkotna) felbomlik. Hiába áll az univerzalitás és a korlátlan érvényesség. További kritériumokra van szükség annak eldöntésére, mely kijelentés törvényjellegű, és melyik nem.



[23] Vö. Schlick 1932.

[24] Vö. Woodward 1992, 182. A törvény egyik megfogalmazójáról, Johann E. Bode, a XVIII. században élt német fizikusról kapta a nevét és a következőt állítja: ha a 0, 3, 6, 12, 24, … számsor elemeihez hozzáadunk négyet és mindegyiket elosztjuk tízzel, akkor megkapjuk a bolygók csillagászati egységben mért távolságát a Naptól; ahol a csillagászati egység a Nap és a Föld közötti távolság. Érdekes, hogy a törvény (a Neptun kivételével) megközelítőleg minden bolygóra áll.

[25] Emellett érvel például Nancy Cartwright. Vö. Cartwright 1983, 44–53.