Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

2. Realizmus és antirealizmus a természeti törvényekkel kapcsolatban

2. Realizmus és antirealizmus a természeti törvényekkel kapcsolatban

Bár a következőkben sokszor egyszerűen a “törvény” kifejezést fogjuk használni a bonyodalmas “természeti törvény” helyett, a törvényekkel kapcsolatos metafizikai vizsgálódásainkat azzal kell kezdenünk, hogy megkülönbözetjük a “törvény” kifejezés két nyilvánvalóan különböző értelmét. A magyarban (és a legtöbb más európai nyelvben) a törvény fogalmát ugyanis két eltérő értelemben is használjuk. A törvény egyik fogalma a jogi vagy morális törvényekre utal. Ezek a törvények azokat a szabályokat rögzítik, amelyeknek meghatározott körülmények között viselkedésünket irányítaniuk kell (vagy kellene).

E szabályoknak két olyan jellegzetességük van, amelyek alapján jól megkülönböztethetők a természeti törvényektől. Az egyik az, hogy ki lehet előlük térni. Az például, hogy egy jogi norma, amelyet egy törvény fogalmaz meg, egy adott államban érvényes, nem zárja ki, hogy bizonyos esetben egyesek ne e normával ellentétesen viselkedjenek. Sőt az is lehetséges, hogy az állampolgárok túlnyomó többsége megszegi legalább néhány alkalommal a törvényt. (Ugyan melyikünkkel ne fordult volna elő, hogy átment az út túloldalára olyankor is, amikor pirosat mutatott a lámpa?) Ettől azonban e törvények még nem lesznek kevésbé érvényesek. Képzeljük el azonban, hogy néhányan képesek lennének arra, hogy a gravitáció törvényére fittyet hányva, időnként, ha kedvük tartja, a földfelszín felett lebegjenek. Ha ilyesmi lehetséges volna, valószínűleg nem tartanánk többé a gravitáció törvényét érvényes természeti törvénynek.

A másik fontos különbség a természeti és az egyéb törvények között e törvények forrását illeti. A legális törvények esetében döntő jelentősége van a törvényalkotás folyamatának, abban az értelemben, hogy a törvények tartalmának forrása a törvényhozó szándéka vagy elhatározása. Ha a törvényhozó úgy dönt, hogy a törvényt el akarja törölni vagy módosítani kívánja, ezt megfelelő eszközökkel megteheti. Egyikünk sem képes azonban arra, hogy megváltoztassa a gravitáció törvényét. Ami mármost az erkölcsi törvények tartalmát illeti, vita tárgya, hogy ezek mennyiben függnek az emberi döntésektől. Az azonban kétségtelennek tűnik, hogy az erkölcsi törvények tartalma sem lehet olyan módon meghatározott, amilyen módon a természeti törvényeket meghatározottnak tekintjük.[20]

A “törvény” szó eredeti, elsődleges jelentése a jogi értelemben vett törvényekre utalt. Érdekes filozófia- és tudománytörténeti kérdés, hogy miként vált a törvény a tudományok központi fogalmává is, s hogy vajon mi a kapcsolat a törvényfogalom legális és tudományban történő alkalmazása közt. Ezzel a problémával azonban most nem foglalkozunk. Inkább azt kell megvizsgálnunk, hogy melyek a természeti törvények azon legáltalánosabb jellemzői, amelyek alapján úgy érezzük, meg kell őket különböztetnünk az egyéb törvényektől.

Az egyik ilyen jellegzetességet már említettük. Senki sem dönthet úgy, hogy a természeti törvények hatálya alól kivonja magát, pontosabban hogy viselkedése (mozgása, működése) ellentmondjon a természeti törvényeknek. A természeti törvényekről és arról, hogy engedelmeskedünk-e nekik, nem dönthetünk. A természeti törvények másik fontos, az előbbivel összefüggő jellegzetessége, hogy felfedezzük, nem pedig megalkotjuk vagy kiválasztjuk őket. Ez azt jelenti, hogy a természeti törvények érvényessége minden döntéstől függetlenül adott. Egy természeti törvényt kifejező állítás, ha igaz, az emberi döntésektől független tényezők teszik igazzá. Nem a mi döntésünkön múlik, hogy a különböző súlyú, alátámasztás nélküli tárgyak azonos, vagy különböző gyorsulással haladnak-e a földfelszín felé. Nem mi döntjük el, hogy az elefánt eleven utódokat szül-e, vagy tojást rak. S nem mi döntjük el, hogy aki megivott két deci ciánt, az meddig fog élni. Mindezeket a többé vagy kevésbé bonyolult összefüggéseket megfigyelés és mérés segítségével felfedezhetjük, ámde nem áll módunkban dönteni érvényességük felől.

Az, hogy a természeti törvények érvényességét nem tudjuk befolyásolni, vagy az, hogy tartalmuk felől nem döntünk, hanem felfedezzük őket, a természeti törvényekkel kapcsolatos realista felfogást támasztja alá. Eszerint a felfogás szerint a természet törvényei létezhetnek anélkül, hogy mi emberek léteznénk, vagy még általánosabban, hogy létezne olyan lény (legyen az angyal, marslakó vagy intelligens robot), amely képes lenne a világ megismerésére. Röviden, a természeti törvények “objektívek” a szónak abban az értelmében, hogy létezésük független bármely (tényleges vagy lehetséges) megismerő alany lététől. (A törvényekkel kapcsolatos realizmusnak van egy másik, specifikusabb értelme is, amelyet később részletesen tárgyalunk.)

A törvényekkel kapcsolatos antirealista felfogás ezzel szemben azt állítja, hogy a természeti törvények egy bizonyos értelemben nem függetlenek a megismerőtől: nem léteznének természeti törvények, ha megfogalmazójuk nem létezne. Miután a természeti törvényeket éppen annak alapján állítottuk szembe a legális törvényekkel, hogy előbbiekről nem dönthetünk, míg az utóbbiakról igen, ez a megközelítés eleve tarthatatlannak tűnik. De nem az. Az álláspont értelmessége azon áll vagy bukik, miként értelmezzük azt a kifejezést, hogy “a természeti törvények léte a megismerőtől függ”.

Hogy világossá váljék, milyen módon függhetnek a természeti törvények a megismerőtől, az első fejezetben már tárgyalt verifikacionizmus doktrínáját kell felidéznünk. A doktrína szerint minden állítást, így a természeti törvényeket kifejező állításokat is csak az teheti értelmessé, ha tudjuk, igazságuk milyen módon dönthető el. Az, hogy egy állítás igaz-e vagy sem, nem önkényes döntés kérdése. Hogy az elefánt nagyobb-e az egérnél, azt nem a törvényhozói akarat határozza meg. (Még akkor sem, ha a történelem során egyes törvényhozóktól nem állt távol, hogy erre kísérletet tegyenek.) A természeti törvények igazsága felől viszont valamilyen eljárás segítségével döntünk, márpedig egy igazoló eljárás alkalmazására csakis egy tudatos, megismerésre képes lény alkalmas.

A verifikacionizmus elképzelése szerint tehát a természeti törvények állítások, meghatározott típusú mondatok, amelyeket meghatározott feltételek kielégülése esetén tekinthetünk igaznak. A természeti törvényekről szóló filozófiai elméletnek azt kell megmutatnia, melyek azok a feltételek, amelyek alapján az ezeket kifejező állításokat igaznak fogadhatjuk el.

A verifikacionizmus doktrínáján túl azonban, bár attól nem függetlenül, van egy másik megfontolás is, amely a természeti törvények antirealista felfogását támasztja alá. A természeti törvények egy jelentős része tartalmaz olyan terminusokat, amelyek referenciája (az a nem nyelvi entitás, amire utalnak) nem figyelhető meg. Már a newtoni mechanika néhány alapfogalma, mint az erő vagy a tömeg, is ilyen. És természetesen ilyen a modern termodinamikában vagy részecskefizikában alkalmazott terminusok többsége. Mire szolgálnak mármost ezek a terminusok? Hiszen azon mondatok igazságáról, amelyekben szerepelnek, nem dönthetünk közvetlenül a megfigyelés segítségével. Alkalmazásukat azonban igazolhatja, hogy segítségükkel jobban megérthetjük a megfigyelhető jelenségeket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az “erő”, az “energia” vagy a “pozitron” szavak épp úgy valami létezőre utalnának, ahogyan a “varacskos disznó”, a “mákos guba” vagy az “esős idő”.

A dolog könnyebb megértése érdekében vegyünk egy művészettörténeti példát. (Nem fogunk itt azzal a tudományfilozófiai problémával foglalkozni, hogy a művészettörténet, egyáltalán a történelem tudomány-e vagy sem. A művészettörténet példája analógiaként szolgál, nem esettanulmány.) Bizonyos műalkotásokra, mondjuk Tintoretto vagy El Greco képeire azt a jelzőt fogjuk használni, hogy “manieristák”. E jelző használata segít abban, hogy elhelyezzük az adott alkotást a művészet történetében, jelentését, esztétikai értékét helyesebben értsük. Tegyük fel, hogy a “manierizmus” fogalma valóban segít bizonyos művészettörténeti és esztétikai kérdések megválaszolásában. Vajon mondhatjuk-e, hogy “létezik a manierizmus”? Bizonyos értelemben nyilván igen. De akármeddig bámuljuk is a képeket, egyetlen manierizmust sem fogunk fölfedezni rajtuk. A manierizmus “nem lesz ott” a képen, abban az értelemben, ahogyan a manierista képek, vagy azokon a puttók, angyalok és aktok “ott vannak”. (Bár az is érdekes kérdés, hogy ezek milyen értelemben “vannak ott”. Nyilván nem ugyanúgy, ahogyan a virágok, a kisgyerekek vagy a mezítelen nők.) A manierizmus kifejezés használatát tehát nem az igazolja, hogy létezne valami, amiről igaz, hogy “ez a manierizmus”.

Az antirealista hasonló módon érvel a természeti törvényekben szereplő elméleti terminusokkal kapcsolatban. Hasznos lehet számunkra, ha a természeti jelenségek megértése során “erőkre”, “energiára” vagy különböző részecskékre hivatkozunk. De ebből nem következik, hogy ezek a fogalmak “valódi” létezőre utalnának. Sokkal inkább olyan konvencióról van szó, amely elősegíti a megfigyelhető természeti jelenségek közti összefüggések megértését. Az elméleti terminusokkal kapcsolatos antirealista álláspontnak természetesen meg kell tudnia válaszolni, mi teszi igazzá azokat a kijelentéseket, amelyekben e terminusok szerepelnek. Mitől igaz az, hogy

A mozgás változása arányos a mozgató erővel

ha “valójában” nem létezik erő?

A radikális nézet szerint: a kijelentés szigorú értelemben véve nem igaz. Az “elméleti terminusokat” tartalmazó kijelentések e felfogás szerint nem lehetnek igazak ugyanabban az értelemben, ahogyan a megfigyelhető entitásokra vonatkozó ítéletek azok. Hogy mégis hogyan “hihetünk bennük”, vagy fogadhatjuk el őket, az vitatott kérdés marad.[21]

Nem szükséges azonban a radikális választ elfogadnunk. Létezik egy másik, s talán ígéretesebb válasz is. Kétségtelen, hogy a természeti törvények egy jó része olyan terminusokat is tartalmaz, amelyek nem megfigyelhető entitásokra vagy folyamatokra utalnak. Az is lehet, hogy nincs is olyan entitás, amelyre ezek a kifejezések utalnának. Ennek ellenére azok az állítások, amelyben szerepelnek, igazak lehetnek. Méghozzá azért, mert nem áll az, hogy egy kijelentést önmagában, más kijelentésektől függetlenül szembesíthetünk a tapasztalattal. Amikor azt állítjuk

A második világháború 1945. május 8-án ért véget

senki sem vitatná, hogy igaz kijelentést teszünk, s azt sem mondaná, hogy minden tapasztalaton túllépő metafizikai képzelgésekben tetszelgünk. Pedig a második világháború nem figyelhető meg. Sok, rövidebb eseményt figyelhetünk csak meg, amelyek közül egyik sem lesz világháború, s ezek összességét nevezzük el aztán világháborúnak.

Az tehát, hogy bizonyos események összességét világháborúnak nevezzük, konvenció eredménye. Az egyes események külön-külön nem jelölik a világháborúkat, de az események összességéről már értelmes módon állítható, hogy világháború volt. Amiről pedig tudjuk, hogy mikor ért véget. Nem szembesíthetünk tehát minden állítást közvetlenül a tapasztalattal. Sok esetben inkább bizonyos állítások egymással összefüggő rendszere tehet más állításokat igazzá. A gravitációs erőt sem figyelhetjük meg, de használhatunk olyan állításokat, amelyekben a terminus szerepel, és amelyek segítségével a testek bizonyos körülmények közti mozgását helyesen tudjuk értelmezni. A gravitációs erő mégsem létezik abban az értelemben, ahogyan az egyes gyorsuló testek, mint ahogyan a második világháború sem létezik abban az értelemben, ahogyan az egyes lövöldöző katonák. Ez azonban nem zárja ki, hogy a gravitációval vagy a második világháborúval kapcsolatban igaz kijelentéseket tegyünk.

Ezzel az érvvel természetesen aligha dőlt el a teoretikus terminusok értelmezését érintő vita. Nem biztos, hogy a világháború és a gravitáció közti analógia helytálló. De még ha helytállónak is tekintjük, akkor sem oldottuk meg a teoretikus terminusokra vonatkozó problémát. Egyes eseményekről vagy tulajdonságokról talán nem kell feltételeznünk, hogy elkülönült létezőre utalnak. E nélkül is igaznak tarthatjuk azokat az állításokat, amelyekben szerepelnek. De mi a helyzet a következő állítással:

Az elektron tömege 9.1093897 10-31 kg.

Hogyan lehet ez az állítás igaz, ha nem létezik elektron? S ha létezik, csak épp nem abban az értelemben, ahogyan a tárgyak, akkor mit jelent az a “más értelem”, amelyben meg létezik? A legtöbben azt mondanánk, hogy a fenti állítás csak akkor lehet igaz, ha léteznek elektronok, méghozzá ugyanabban az értelemben, ahogyan a körülöttünk levő tárgyak léteznek. (Később majd azzal az állásponttal is megismerkedünk, amely szerint csak az elemi részecskék léteznek, a tárgyak nem.)

Mielőtt rátérnénk annak részletes vizsgálatára, hogy mely mondatokat tekintik az antirealisták törvényeknek, érdemes még egy fontos érvet megemlítenünk az antirealista álláspont mellett. A legtöbb természeti törvény matematikai összefüggéseket is tartalmaz. (Ezeket, a matematikai függvényekre utalva, funkcionális törvényeknek is szokás nevezni.) Törvények határozzák meg továbbá az elektron tömegét és elektromágneses töltését, vagy a fény sebességét, s ezeket természetesen számok segítségével azonosítjuk. A matematikai (funkcionális) összefüggéseket azonban pusztán a megfigyelések nem tehetik igazzá. Hogy valaminek mekkora a sebessége, tömege vagy töltése, az a mérési konvenciótól (a mértékegység meghatározásától) is függ. A terjedési sebességet meghatározó szám más lesz, ha a távolságot kilométerben mérjük és más, ha mérföldben. A törvények egy részében tehát mindenképpen van valami konvencionális, valami, ami nem létezhetne, ha nem létezne megismerő. A realista felfogás számára ezért talán a matematika természettudományos alkalmazásának lehetősége a legnehezebben megválaszolható kérdés.[22]



[20] Egyfelől senki sem dönthet úgy, hogy holnaptól az emberölést helyes cselekedetnek tartja. Másfelől nyilvánvalónak tűnik, hogy bizonyos erkölcsi megfontolásokban van konvencionális elem

[21] Van Fraassen szerint például az, hogy egy elmélet “empirikusan adekvát” nem jelenti azt, hogy igaznak is kellene tekintenünk. Vö. van Fraassen1980, 64–69.

[22] Egyes filozófusok szerint ezért például a számokat ki kell küszöbölnünk a fizikai törvényszerűségek megfogalmazásából; vö. pl. Field 1989, 17–18.