Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

3. fejezet - II. TERMÉSZETI TÖRVÉNYEK

3. fejezet - II. TERMÉSZETI TÖRVÉNYEK

A természettel kapcsolatos alapvető metafizikai kérdés arra vonatkozik, hogy miképp értelmezhető és honnan ered a természetben megfigyelhető rend. A klasszikus metafizikai elképzelések szerint, s ezt még Leibniznek az új természettudományos eredményeket integrálni igyekvő metafizikája sem tagadja, a természetben fellelhető rend a világban tapasztalható események célszerű elrendezésében mutatkozik meg, tehát a világ teleologikus szerkezetében. A teleologikus elrendezés legjobb példái a biológiai organizmusok. Ezek esetében ugyanis szembetűnő, hogy miként szolgálják az egyes szervek az élőlény fennmaradását, és miként rendeződnek egységes egésszé. De sajátos rendet figyelhetünk meg például a csillagászati jelenségekben, a nappalok és éjszakák, vagy a dagály és az apály változásaiban is.

Mindamellett előfordulnak olyan események vagy jelenségek, amelyek nem illeszkednek ebbe a rendbe. Időnként megmozdul a Föld, nappal is sötét lesz, kétfejű csirkék vagy ötlábú kutyák születnek, sőt egyéb (még megdöbbentőbb) csodák is történnek. A célszerű elrendezés (épp úgy, mint az, hogy időnként a dolgok folyása eltér a rendezettől, vagyis attól, amit elvárnánk), azt látszott bizonyítani, hogy a természetben tapasztalható rend valamilyen transzcendens szándékból ered. Ebből következően a természet működését csak akkor érthetjük meg, ha képesek vagyunk azonosítani a világot irányító szándékot. Ahhoz hogy megérthessük a dolgokat, meg kell állapítanunk, milyen szerepet töltenek be az univerzum célszerű egészében. Eszerint tehát a természeti jelenségek magyarázata rendet, a rend pedig célszerűséget és értelmet feltételez.

A természeti rend e teleológiai (célszerűségen alapuló) magyarázatát kérdőjelezték meg a modern természettudományok, elsősorban a modern mechanika. Talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy a modern fizika szerint a világban tapasztalható rendet a célszerűség helyett a kauzális kapcsolatok magyarázzák. Ezért nevezhette Hume a kauzalitást a “világegyetem cementjének”. Ez a fogalmazás azonban, bár nem teljesen jogosulatlan, kissé félrevezető.

Először is érdemes megemlíteni, hogy a természeti jelenségek magyarázatában nem csak a modern felfogás tulajdonít kitüntetett szerepet az okságnak. Arisztotelész is úgy gondolta, hogy egy jelenség magyarázata a jelenség (dolog vagy esemény) okainak azonosítását feltételezi. Igaz persze, hogy az okság arisztotelészi fogalma nem azonos az okság modern értelmezésével. (Az okság modern értelmezésével kapcsolatos kérdéseket a következő fejezetben tárgyaljuk.) Arisztotelész ugyanis mindazokat a tényezőket, amelyek véleménye szerint relevánsak valamely jelenség megértése során, a jelenség okának tekintette. Ennek alapján az okok négy típusát különböztette meg: az anyagi, a formai, a ható- és a cél-okot. Egy jelenség magyarázatakor mind a négy okot azonosítanunk kell. Az anyagi és formai ok mibenlétével itt most nem kell foglalkoznunk, mivel ezek értelmezése megkövetelné, hogy részletesebben foglalkozzunk az arisztotelészi metafizika egyéb fogalmaival, ami viszont meghaladná könyvünk kereteit. A cél-ok fogalmát azonban viszonylag könnyű megérteni a többitől függetlenül is. Röviden: Arisztotelész úgy vélte, hogy a jelenségek magyarázatához funkciójuk, céljuk azonosítása elengedhetetlen. Az arisztotelészi és az őt követő metafizikai hagyományban ezért a kauzális magyarázat és az ok fogalma nem zárta ki, hanem feltételezte a célszerűség fogalmát.[13]

Másodszor, amikor Hume az okságot a világegyetem cementjének nevezte, a kauzalitásról alkotott saját elképzelése lebegett a szeme előtt. Mint látni fogjuk, ennek az elképzelésnek egyik központi eleme, hogy az oksági kapcsolat szabályszerűséget feltételez. A “világegyetem cementje” metafora e feltételezés alapján érthető csak meg. Az ugyanis, hogy minden ténynek vagy eseménynek van oka (ha egyáltalán igaz, de az érv kedvéért tételezzük fel, hogy az), önmagában nem biztosítja a jelenségekben tapasztalható rendet. Képzeljünk el például két zenekart. Az egyik rendszeresen próbál egy zenekari művet az előadás előtt. A másik zenekar tagjai az előadás alkalmával látják egymást először, ráadásul különböző művek kottái vannak előttük. Aki az előbbi zenekar műsorát hallgatja, rendet és harmóniát fog tapasztalni. Aki az utóbbiét, az káoszt és hangzavart. De természetesen nem igaz, hogy az utóbbinak, pontosabban az utóbbit alkotó eseményeknek (például az egyes zenészek játékának) ne lenne oka.

Az ok fogalma tehát csak akkor szolgálhat a természetben megnyilvánuló rend metafizikai alapjául, ha azt a regularitás valamilyen formájához kötjük. Azt is látni fogjuk, hogy a modern felfogás szerint ezt a kapcsolatot a kauzalitás és a természeti törvények közti összefüggés hivatott biztosítani. Az okság ezért csak annyiban alapja a természeti rendnek, amennyiben a kauzális hatásoknak valamilyen módon a természeti törvények szolgálnak alapul. Mindez összhangban áll azzal a tudományos gyakorlatot is meghatározó felfogással, amely szerint a modern tudományok (legalábbis egyik alapvető) célja, hogy felfedezzék a természetben uralkodó törvényszerűségeket. Az új megfigyelések és mérési eredmények, illetve ezek rendszerezése csak eszköz a végső cél eléréséhez, ami a természet törvényeinek azonosítása.

Hozzá kell azonban tegyük, hogy az az elképzelés, mely szerint a tudomány célja a természetben megfigyelhető rend természeti törvények segítségével történő magyarázata, önmagában nem zárja ki a teleológiai megközelítést. Bár az egyes jelenségeket a törvények magyarázzák, a törvények maguk további magyarázatra szorulnak. Vajon miért pont a newtoni mechanika törvényei szerint mozognak a testek? Ez a kérdés számos XVIII. századi gondolkodót foglalkoztatott. Newton maga úgy gondolta, hogy erre a kérdésre nem szükséges választ adnunk ahhoz, hogy az általa felfedezett törvényeket érvényesnek tartsuk. Mint azt már említettük, Leibniz és később Kant más véleményen volt. Leibniz szerint a fizika törvényei nem lehetnek esetlegesek, még ha nem is szükségszerűek abban az értelemben, ahogyan például a logika törvényei azok. A fizika törvényei ugyan Isten választásától függnek, és ennyiben különböznek a logika törvényeitől, amelyeket még Isten döntése sem érvényteleníthet.[14] Azonban bár Istennek szabadságában állt a fizika törvényei felől dönteni, választása nem volt önkényes (s ezért a természeti törvények nem esetlegesek, véletlenszerűek).

Legmagasabb bölcsességénél fogva Isten a mozgás legalkalmasabb törvényeit választotta, amelyek legjobban illenek az elvont vagy metafizikai okokhoz. (Az ok fogalma itt a rációt, ésszerű alapot jelenti. – H. F.) És meglepő, hogy ha csak a hatóokokat és az anyagot vizsgáljuk, akkor nem tudjuk megmagyarázni a mozgásnak ezeket a napjainkban felfedezett törvényeit, melyeknek egy részét én magam fedeztem fel. Azt találtam ugyanis, hogy a célokokhoz kell folyamodnunk, és hogy ezek a törvények nem a szükségszerűség elvétől függnek, mint a logika, az aritmetika és a geometria igazságai, hanem az alkalmasság elvétől, vagyis a bölcsesség választásától. És ez Isten létének egyik legjelentékenyebb és leghatékonyabb bizonyítéka azok számára, akik a dolgok mélyére tudnak hatolni.[15]

Ezt az érvet, amely a természeti törvényeket Isten létének bizonyításával próbálja összefüggésbe hozni, fizikoteológiai érvnek szokás nevezni. Legszebb megfogalmazását a Leibniz elveit újrafogalmazó (tehát a filozófiai zsargon által “prekritikusnak” nevezett) Kant adta Az ég általános természettörténete és elmélete című írásában.

Az önmagát legáltalánosabb törvényeivel meghatározó matéria természetes viselkedése, vagy, ha úgy tetszik, vak mechanikája által rendezett következményeket hoz létre, amelyek egy legfőbb bölcsesség tervének látszanak. Ha önmagában tekintjük, a levegő, a víz és hő hozza létre a szeleket és a felhőket, a tájakat megnedvesítő folyókat és mindama következményeket, amelyek nélkül a természet szomorú, sivár és terméketlen maradna. E következményeket azonban nem pusztán véletlenként vagy vak esetként produkálja, amely ugyanilyen könnyen rosszul is alakulhatna, hanem – mint látjuk – természetes törvények szorítják őket arra, hogy csak így és ne másképp működjenek.[16]

Nem érzi-e az ember ezek után indíttatva magát, hogy megkérdezze: miért éppen olyanoknak kellett lenniök a matéria törvényeinek, hogy rendet és összhangot eredményezzenek?, lehetséges-e, hogy a dolgok, noha természetük minden esetben független egymástól, éppen úgy határozzák meg egymást, hogy mindebből jól rendezett egész keletkezzék?, s ha így volt, vajon nincs-e cáfolhatatlan bizonyíték eredetük közösségéről, s nem egy mindenható legfőbb értelemnek kell-e lennie ennek a közösségnek, amelyben a dolgok természete az egyeztetett célok szerint megterveztetett?[17]

Miután könyvünknek nem célja, hogy a teológiával határos metafizikai kérdéseket tárgyalja, a fizikoteológiai érvet nem fogjuk részletesebben elemezni. Két dolgot azonban érdemes megjegyezni magával a problémával kapcsolatban. A kortárs tudomány által általánosan elfogadott nézet szerint a természeti törvények magyarázzák a természeti jelenségeket. A természeti törvények léte szavatolja a természetben tapasztalható rendet. Az a kérdés azonban, hogy mi magyarázza a törvényeket, továbbra is válaszra vár. Bizonyos értelemben az erre a kérdésre adandó válasz vezet el bennünket a természeti törvények mibenlétét firtató modern metafizikai problémához. A fizikoteológiai érv másik érdekessége, hogy kapcsolatot keres az egyes törvények és a törvények rendszere között. Ennek a kapcsolatnak a vizsgálata számos érdekes metafizikai probléma felvetéséhez vezet majd.

1. Példák

Mielőtt a természeti törvényekkel kapcsolatos filozófiai kérdések vizsgálatába kezdenénk, nem árt tisztázni, általában mit is értünk természeti törvényen. A “mit is értünk valamin” kérdés két módon válaszolható meg. Az egyik, hogy definíciót próbálunk adni a vizsgált fogalomról. Erre most nyilvánvaló módon nem vállalkozhatunk, hiszen az egész fejezet többek közt épp azzal foglalkozik, hogy miként is határozhatjuk meg a természeti törvényeket.

Létezik azonban más módszer is arra, hogy világossá tegyük, mit értünk egy fogalmon, különösképp, ha általános vagy elvont fogalmakról van szó. Tegyük föl, hogy valaki nincs tisztában azzal, mit jelent a “színes” kifejezés. Ha az illetővel meg akarjuk értetni, mit jelent a “színes” fogalma, akkor nem valamilyen definíciót keresünk majd, inkább példák segítségével próbáljuk megvilágítani, mire alkalmazzuk a “színes” szót. Azt fogjuk mondani, hogy a piros, a kék, a zöld stb. tárgyak színesek, a fekete vagy a fehér meg nem. Nem szükséges az összes színt felsorolnunk (nem is lenne lehetséges, mivel nincs is szavunk minden olyan árnyalatra, amelyet képesek vagyunk megkülönböztetni). Valószínűleg lesznek tárgyak, amelyek esetében nem tudjuk eldönteni, igaz-e rájuk az “Ez a tárgy színes” kijelentés. Mégis, normális esetben példák segítségével jól meg tudjuk magyarázni, mit értünk a “színes” kifejezésen. (Ami nem jelenti azt, hogy ne merülne fel számos probléma azzal kapcsolatban, hogyan tudjuk egy fogalom jelentését példák segítségével megvilágítani. Néhánnyal ezek közül később lesz majd dolgunk. Most csak annyit kell elfogadnunk, hogy ilyesmi, akárhogy is, de lehetséges.)

A természeti törvények kapcsán is érdemes hasonló módon, a meghatározott kontextusban használt példák segítségével kezdenünk az elemzést. Ami a természeti törvények fogalmát illeti, persze nincs okunk feltételezni, hogy itt meg is kell állnunk. A filozófiai elemzés kiindulópontjaként ugyanis az szolgál, hogy az egyes természeti törvények tartalmaznak olyan közös jellegzetességeket, amelyek fogalmilag is megragadhatók. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy vizsgálódásaink eredménye az is lehet, hogy belátjuk, nem létezik ilyen közös jellegzetesség. Ha valóban így lenne, abból talán azt a következtetést kellene levonnunk, hogy a természeti törvények fogalma nem határozható meg; vagy azért mert túlságosan is alapvető ahhoz, hogy további értelmezésre szoruljon, vagy pedig azért, mert túlságosan is szerteágazó, egymással csak távoli, vagy távoli kapcsolatban sem álló fogalmakat kapcsol össze.[18] Az utóbbiról érdemes részletesebben is szólnunk, mivel ez az érv nemcsak a természeti törvényeket illeti, hanem sok más metafizikai kérdést is érint.

A problémát jól szemlélteti egy, Wittgensteintől származó példa. Hogyan definiálhatjuk a “játék” fogalmát? A definíció feltételezné, hogy azokban a tevékenységekben, amelyeket játékoknak nevezünk, van valami közös, valahogy úgy, ahogyan azért nevezünk bizonyos élőlényeket állatoknak, mert valamennyiük közös jellegzetessége, hogy helyváltoztató mozgásra képesek. A játékokban azonban nem találunk olyan közös tulajdonságot, amely valamennyit egyaránt jellemezné. Hogyan lehetséges akkor, hogy oly sok különböző tevékenységet mégis képesek vagyunk a “játék” szóval illetni? Úgy, hogy a különböző tevékenységeket “családi hasonlóság” fogja össze. (Az elnevezés kissé félrevezető, hiszen éppen arról van szó, hogy a kosárlabda, a sakk vagy a lóverseny nem igazán hasonlítanak egymásra, mégis helyes őket ugyanabba a tevékenység-típusba sorolni. A következőkben azonban tartjuk magunkat e bevett terminológiához.) Egy távoli rokonunk talán már egyetlen olyan ismertetőjegyet sem visel, amelynek alapján azt állíthatnánk, hogy hasonlít ránk. Van azonban egy olyan hasonlósági lánc, amely összeköt vele. Mondjuk az én orrom hasonlít az unokatestvéremére, akinek a haja épp olyan, mint a nagyapám testvéréé, és így tovább. Ha egyes jegyek összekötik az egyes párokat, azok olyan láncot alkothatnak, amelyek összetartoznak, még akkor is, ha egyetlen olyan ismertetőjegy sincs, amely valamennyit megilleti. Ez a lánc elégséges ahhoz, hogy bizonyos tárgyakat, személyeket, eseményeket vagy tevékenységeket “rokonoknak” tekintsünk, tehát egy fogalom alá rendeljük őket.[19]

A családi hasonlóságra történő hivatkozás gyakran szolgált a metafizika-kritika alapjául. Egyes kritikusok szerint (talán maga Wittgenstein is közéjük tartozik), a metafizikai problémák abból a hiábavaló törekvésből származnak, hogy valami közös jellegzetességet fedezzünk fel ott, ahol valójában csak családi hasonlóságról érdemes beszélni. Felesleges például azon vitatkozni, mi “a tárgy”, vagy “az esemény”, vagy “az idő”, vagy “a létező”, hiszen ezeknek a fogalmaknak az alkalmazását a családi hasonlóság elve határozza meg. A természeti törvény esetében ez azt jelenti, hogy nincs közös jellegzetessége azoknak az állításoknak, amelyekről úgy véljük, a természet törvényeit fejezik ki.

A családi hasonlóságra történő hivatkozással azonban (mely manapság igen divatos a filozófiában) óvatosan kell bánnunk. Kétségtelenül sok fogalomról igaz, hogy tartalmuk nem fejezhető ki meghatározott közös jegyek felmutatása alapján. Ha azonban ez igaz lenne a fogalmakra általában, a tudományos tevékenység értelmetlenné válna. A tudományos tevékenység lényeges eleme ugyanis a jól meghatározható fogalomhasználat. A fogalmak tudományos igényű klasszifikációja feltételezi, hogy meghatározott jegyek alapján el tudjuk különíteni egymástól a jelenségeket. Hagyományosan a filozófiáról is feltételezték, hogy képes az általa használt fogalmakról pontos és tartalmas meghatározást adni. A filozófia által vizsgált fogalmakra alkalmazni a családi hasonlóság érvét tehát annyit tesz, mint megkérdőjelezni valamely filozófiai probléma értelmességét.

A természeti törvényekkel kapcsolatos filozófiai kérdésfeltevés értelmességében azonban csak akkor van jogunk kételkedni, ha vizsgálódásaink már megmutatták, hogy nincs olyan közös jellegzetesség, amely legalábbis nagy számú természeti törvénynek tartott állítást megilletne. A természeti törvény fogalma ugyanis lényegesen különbözik például a “játék” fogalmától. A “játék” esetében már a közös jegy keresését megelőzően, az esetek többségében eleve tudjuk, milyen tevékenységet nevezünk játéknak, és mit nem. Másképp kifejezve, a “játék” kifejezést értjük anélkül, hogy képesek lennénk meghatározást adni arról, mi egy játék. A természeti törvényekkel más a helyzet. Nem egyértelmű, hogy mely kijelentéseket tekintsünk természeti törvényeknek. Ebben az esetben tehát nem csak arról van szó, hogy egy szótár számára definíciót keresünk valamely fogalomról, amelyről már ezt megelőzően tudjuk, mikor alkalmazható. A természeti törvényekről alkotott filozófiai elmélet normatív elvként is szolgálhat. Meghatározza, mely kijelentésről állíthatjuk, és melyekről nem, hogy természeti törvényt fejeznek ki.

Az érvelés kiindulópontjaként tehát a legtöbb esetben példák szolgálnak majd. Példáinkat úgy kell válogatnunk, hogy segítségükkel jól érzékeltethetők legyenek a természeti törvényekkel kapcsolatos problémák. Az első szempont, amelyet tekintetbe kell vennünk az, hogy milyen tudományágakban fogalmazhatók meg törvények. Később tárgyalandó okoknál fogva a természeti törvények tárgyalásakor kitüntetett szerepet játszanak a fizika törvényei. Ez azonban nem jelenti azt, hogy úgy gondolnánk, más tudományok ne fogalmaznának meg törvényeket. Beszélni szokás kémiai, biológiai, pszichológiai stb. törvényekről, sőt még társadalmi törvényekről is. (Ez talán furcsán hangzik. A társadalmat “természeti törvények” irányítanák? Attól függ, mit értünk itt a “törvény” kifejezésen. A következőkben abból indulunk ki, hogy lehetséges törvényeket megfogalmazni társadalmi jelenségekkel kapcsolatban, mivel példáink során a törvények legátfogóbb értelemben vett fogalmát kívánjuk elemezni. Kiderülhet persze, hogy nincsenek társadalmi törvények. De az is kiderülhet, hogy kémiai, biológiai, pszichológiai stb. törvények sincsenek. Talán a fizika az egyetlen tudomány, amelyről senki sem tagadná, hogy törvényeket fogalmaz meg.)

Túl azon, hogy mely tudományágban fogalmazták meg őket, számos olyan szempont van még, amelyek alapján a különböző típusú törvényeket osztályozhatjuk. Egy ilyen szempontot már említettünk az első fejezetben. Egyes törvények (példaként Galilei kinematikai törvénye szolgált) megfigyelhető tulajdonságok közti összefüggéseket érintenek. Más törvények olyan tulajdonságokat is feltételeznek (erre szolgálnak példaként Newton dinamikai törvényei), amelyek nem figyelhetők meg (mint például az erő, tömeg, elektromágneses töltés). Egy másik osztályozási szempontot is említhetünk. A klasszikus mechanika törvényei determinisztikusak voltak. A modern kvantummechanika azonban feltételezi, hogy léteznek valószínűségi törvények is. A kortárs fizika egyik központi kérdése, vajon nem lehetséges-e ezeket a valószínűségi törvényeket determinisztikusakkal helyettesíteni. Ez a kérdés részben a fizika, részben a fizika filozófiája kérdéskörébe tartozik, ezért itt nem kell foglalkoznunk vele. Ha elismerjük ugyanis, hogy nem csak a fizika fogalmaz meg törvényeket, mindenképpen szükségünk lesz a statisztikus (nem determinisztikus) törvények fogalmára. Az efféle törvények használatára a legjobb példa talán az orvostudomány.

A következőkben a természeti törvények más típusaival is megismerkedünk majd. A természeti törvényekről alkotott különböző elképzeléseket annak fényében vizsgáljuk, hogy elfogadható magyarázatot tudnak-e adni arról, miért fejez ki valamely kijelentés természeti törvényt. A példák használata azonban – és ezt fontos ismét hangsúlyoznunk – nem zárja ki, hogy módosítsuk szóhasználatunkat. Az elemzés során kiderülhet ugyanis, hogy a kezdetben törvénynek tekintett kijelentések valójában nem fejeznek ki törvényt. A törvényfogalommal kapcsolatos metafizikai vizsgálódásoknak talán ez lehet az egyik legérdekesebb következménye.



[13] Arisztotelész ok-fogalmáról ld. D. Ross 1996, 98–103. Az okok klasszifikációját és legvilágosabb értelmezését a Fizika 194b-ben találhatjuk.

[14] Leibniz 1986, 175.

[15] Leibniz 1986, 299–300.

[16] Kant: Az ég általános természettörténete és elmélete… in Kant 1974, 40.

[17] Kant op. cit. 43.

[18] Hasonló módon érvel a természeti törvények magyarázhatatlansága mellett például Carroll 1994.

[19] Wittgenstein 1992, 66. pont.