Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

4. Metafizika és történelem

4. Metafizika és történelem

A logikai empiristák szerint tehát (és ebben a század első felének sok más filozófiai irányzata egyetértett velük), a tudománynak nincs szüksége metafizikai megalapozásra, hiszen a tudomány feladata többek között éppen az, hogy a korábban metafizikainak tekintett problémákat kiküszöbölje, vagy saját eszközeivel válaszolja meg. A tudomány biztos ismeretelméleti alapokon áll, szemben a metafizikával, ami, ha értelmes egyáltalán, csak igazolhatatlan dogmák rendszere. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy (ahogyan arról már Kant is panaszkodott) a tudomány halad, a tudományos ismeretek egyre bővülnek, miközben a metafizika, úgy tűnik, vég nélküli és hasztalan viták terepe: az önmaga számára megfogalmazott problémák megoldása felé egy jottányival sem jutott közelebb. Lehetséges, hogy értelmesek a metafizikai kijelentések, de a metafizikai viták értelmetlenek. Ezért a metafizikának, mint filozófiai diszciplínának nincs jövője, csak múltja van.

Könnyű lenne erre a kritikára azt válaszolni, hogy a huszadik század második felének tudományfilozófiája megmutatta, hogy a tudományban sincs haladás. A tudomány története nem haladás az ismeretbővülés értelmében, ahogyan azt a felvilágosodás, a XIX. század szcientizmusa, vagy a XX. század elejének logikai empirizmusa feltételezte. A tudomány története nem más, mint az egymást váltó, de egymással összemérhetetlen, sőt összehasonlíthatatlan tudományos paradigmák egymásutánja. Ez a nagy hatású, a logikai empirizmus tudományfelfogásának kritikáján alapuló tudománykép sokáig méltán volt népszerű, s jelentősége még ma sem elhanyagolható. Mégsem gondolom, hogy segítségével érvelni tudnánk a metafizikai viták értelmessége mellett.

Először is a tudományról alkotott eme felfogást manapság kevesebben osztják, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Ennek a tudományfilozófiai elképzelésnek a hátterében ugyanis olyan jelentéselméleti és tudománytörténeti feltevések álltak, amelyeket ma már egyre kevesebb filozófus oszt. A gyakorló tudósok körében pedig sohasem váltott ki osztatlan sikert. Bár a kérdés nyitott, úgy vélem, a modern tudományos tevékenység regulatív elve a haladás, az a meggyőződés, hogy a tudomány bővíti a világról alkotott ismereteinket, közelebb visz bennünket az igazság megismeréséhez.[11]

Másodszor, mégha igaz is lenne, hogy a tudományban sincs haladás, csupán a paradigmák (az elméletalkotás kereteit meghatározó fogalmak, problémák és íratlan szabályok) váltják egymást, akkor sem tagadható, hogy az adott paradigmán belül értelmes dolog sikeresebb és sikertelenebb megoldásokat megkülönböztetni. Tehát ha nincs is mód arra, hogy a paradigmák között rangsort állítsunk fel, vagy valamilyen módon válasszunk köztük, az egyes paradigmákon belül képesek vagyunk a megoldásokat értékelni. (Különben milyen alapon osztanák a Nobel-díjat?) A metafizikai elképzelések azonban aligha értékelhetők ily módon. (Többek között valószínűleg ezért nincs Nobel-díj metafizikából.)

Mindebből azonban nem következik, hogy a metafizikai viták haszontalanok. Pontosan mit is mond a haszontalanság vádja? Egyrészt jelentheti azt, hogy a metafizikai viták kimenetelének nincs a gyakorlatban hasznosítható következménye. Ez azonban nem komoly ellenvetés. Először is jó lenne tisztázni, mit jelent a gyakorlati következmény. Ha “gyakorlatin” pusztán a technológiailag alkalmazhatót értjük, akkor az állítás valószínűleg igaz, de érdektelen. Nemcsak a metafizika, de a tudományos tevékenység egy jelentős része sem alkalmazható technikailag. Ha azonban a “gyakorlati” fogalmába beleértjük a moralitást, a vallást, vagy a politikát, akkor egyszerűen nem igaz, hogy metafizikai meggyőződéseinknek ne lennének gyakorlati következményei. Az értékek természetéről, az akarat szabadságáról, a determinizmusról vagy a személy fogalmáról kialakított metafizikai elképzelések igenis fontos szerepet játszhatnak a morális ítéletek, sőt bizonyos esetekben a politikai intézmények megalapozásában.

Másrészt a hasznosság fogalma ebben az érvben egy tevékenység eszközértékére utal. De nem lehet minden érték eszközérték. Bizonyos dolgokat vagy tevékenységeket önmagukért értékelünk. Arisztotelész Metafizikájának híres első sora szerint minden ember természetes módon törekszik a tudásra. A tudás tehát öncél is lehet. Ha nem is mindenki, de azért jó néhány ember számára. Egy új csillag vagy egy új állatfaj fölfedezése talán soha nem fog semmiféle “hasznot” hajtani. Mégis értelmetlen lenne azt állítani, hogy “haszontalan” volt.

Csakhogy, mondhatná valaki, a metafizikában nincsenek fölfedezések. A metafizika nem tapasztalati tudomány sőt, a (már vizsgált okokból kifolyólag) valószínűleg félrevezető is lenne tudománynak nevezni. A metafizikai nézetek megismerése legföljebb annyiban gazdagítja ismereteinket, mint egy vers vagy egy regény elolvasása. Leszámítva, hogy csak keveseknek okoz esztétikai élvezetet. A metafizika regény történet nélkül, poézis forma nélkül.

Bizonyosan vannak olyan metafizikainak szánt művek, amelyekre ez igaz. De nem igaz a metafizika egészére. Ha igaz lenne, értelmetlen lenne eltérő metafizikai álláspontokról beszélni, hasonlóképpen ahhoz, ahogy értelmetlen azt állítani, hogy Dosztojevszkij és Flaubert regényei vitatkoznak egymással. Persze lehet, hogy a regényeik mögött meghúzódó értékrend különbözik, de a regények nem vitatkoznak egymással úgy, ahogyan a metafizikai értekezések teszik, és nem alternatívái egymásnak úgy, ahogyan a metafizikai álláspontok. Lehet ugyan értekezést írni a modern regényről, de az értekezés maga nem lesz modern regény. A metafizikai problémákról szóló mű viszont maga is metafizika, ahogyan egy kvantummechanikáról szóló könyv maga is fizika. Ebből a szempontból, ha nem is tudomány, a metafizika mindenképpen a tudományra hasonlít.

Az sem igaz, hogy a metafizika ne fejlődne. Természetesen nem úgy fejlődik, hogy az újabb “fölfedezések” háttérbe szorítják a régebbi “elméleteket”. A legtöbb metafizikai elképzelésnek, amely valaha fölmerült a metafizika története során, és valamennyire is értelmesnek bizonyult, akad modern védelmezője. De akadnak kifejezetten új metafizikai problémák is (hogy egy példát is említsünk: ilyen a fizikai indeterminizmushoz kötődő, a valószínűség értelmezését érintő probléma). Régi kérdések kapcsán új álláspontok fogalmazódnak meg (erre számos példát fogunk látni a kauzalitással kapcsolatban). S végül, a régi kérdésekre válaszolva, és akár a régi álláspontok mellett, új érvek fogalmazódnak meg.

A kortárs metafizika kétségtelenül nem kívánja megalapozni a tudományokat. De a tudás rendszerében az ilyesfajta alap-fölépítmény viszonynak (s ez maga is egy metafizikai jelentőségű belátás) nincs sok értelme. A tudományos fölfedezések hozzájárulnak a metafizikai belátások elmélyüléséhez, a metafizikai nézetek pedig segítenek abban, hogy a tudomány eredményeit az emberi tudás egészébe integráljuk. A metafizika kérdéseit meg lehet kerülni, de nem lehet semmibe venni. A metafizikának, talán a tárgy természeténél fogva, kétségtelenül jellegzetessége, hogy az egymásnak ellentmondó álláspontok ritkán jutnak végső nyugvópontra. De ez nem kell, hogy elvegye a kedvünket a metafizikai problémákkal kapcsolatos vizsgálódástól, s nem kell, hogy a metafizikával kapcsolatban szkeptikus következtetések levonására késztessen bennünket.

A metafizika módszere tehát az érvek harca, a védeni kívánt állásponttal ellenkező álláspont tarthatatlanságának vagy legalábbis gyengeségeinek kimutatása. Ebből azonban nem következik a metafizikával kapcsolatos szkepticizmus. Ennek legszebb és máig érvényes megfogalmazását Kant adta a tiszta ész antinómiáiról szóló fejezet bevezető paragrafusaiban. Mielőtt tehát nekifognánk a jelentősebb metafizikai viták elemzéséhez, érdemes Kantot idéznünk:

Módszerünk abban áll tehát, hogy szemügyre vesszük, vagy inkább magunk folytatjuk le az ellentétes állítások közötti vitát…

Ezt a módszert szkeptikus módszernek nevezhetjük. Egészen más, mint a szkepticizmus, a mesterkélt, tudóskodó tudatlanság elve, mely minden tudás alapjait aláássa, s azon van, hogy amennyire lehetséges, minden szilárd bizonyosságtól megfossza ismereteinket. A szkeptikus módszer célja ugyanis a bizonyosság, amit úgy próbál elérni, hogy a mindkét oldalon becsületesen és okosan megvívott vitában fölkutatja a félreértést okozó pontot, s így, akár a bölcs törvényhozó, tanul a nehézségekből, melyekbe a bírák ütköznek a peres ügyek során, és megtudja, mi volt hiányosan és pontatlanul meghatározva törvényeiben.[12]



[11] Kuhn tanairól és hatásáról kiváló összefoglalást ad Weinberg 1998.

[12] Kant 1781, 352.