Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

3. Tudomány és metafizika

3. Tudomány és metafizika

Hogyan értelmezhető tehát az a tézis, amely szerint csak azok a kijelentések értelmesek, amelyekről a tapasztalattal történő összevetés alapján eldönthető, hogy igazak-e vagy sem? Mit jelent itt a “tapasztalattal történő összevetés” és mit jelent az eldönthetőség?

A filozófia, azon belül a metafizika, de mindenekelőtt a tudomány olyan ismeretek szerzésére és átadására törekszik, amelyek elvben minden ember számára hozzáférhetők. A legtöbben nem értjük a bonyolult fizikai, biológiai vagy közgazdaságtani elméleteket, és egy tudományos folyóiratban közölt publikációk jóformán már csak egy szűk szakterület művelői számára érthetők. De ez csak azért van így, mert a tudományos ismeretek bővülése során a tudományok a specializáció olyan fokára jutottak, hogy az egyes problémák és elméletek megértéséhez hosszú évek gyakorlata szükséges. Semmi sincs azonban ezekben az elméletekben, ami elvileg lehetetlenné tenné, hogy bárki megértse őket, és (hogyha ehhez kellő tehetsége van) másoknak el tudja magyarázni. A verifikacionizmus szerint a tudományok ezen interszubjektivitását éppen a tapasztalattal való összevethetőségük biztosítja. Ha nem hiszed, hogy a fény 2 997 924 kilométert tesz meg másodpercenként, mondhatom, hogy mérd meg, s magad is látni fogod. Ha viszont tagadod, hogy a fény minden dolog végső elve, nincs mire hivatkozzam, hogy bebizonyítsam neked.

A tapasztalatra történő hivatkozással azonban van egy súlyos probléma. Nevezetesen, hogy magából a tapasztalat fogalmából nem következik az interszubjektivitás. Épp ellenkezőleg! A tapasztalat nem-filozófiai, hétköznapi fogalmát éppen a szubjektivitás jellemzi. Egy szakácskönyvből is megtudhatom, létezik savanyított gyömbér, de hogy milyen is az, csak az tudja, aki már evett belőle, tehát megtapasztalta. Ezer japán szakácskönyv sem pótolhat egyetlen falat gyömbért. És amit az tud, aki már evett belőle, soha nem lesz képes megosztani azokkal, akik csak hallottak róla. Általánosabban fogalmazva, amikor tapasztalatról beszélünk, akkor többek között arra a sajátos érzetminőségre (filozófiai szakkifejezéssel: “qualere”) is gondolunk, amely a legkevesbé sem interszubjektív, sőt minden dolgok közt valószínűleg a legszubjektívebb.

Az érzetminőségek mellett egy másik problémát is meg kell említenünk. Vannak, akik azt állítják, hogy misztikus tapaszatalatokkal rendelkeznek. A gyömbér íze ugyan nem interszubjektív, mivel értelmetlen föltenni azt a kérdést, hogy én ugyanazt az ízt érzem-e, mint valaki más, s ha nem, mitől és mennyire érzek másképp, vagy ha igen, én miért szeretem a gyömbért, a másik meg miért nem. De arra legalábbis elvileg mindenkinek lehetősége van, hogy megízlelje. Misztikus tapasztalatban azonban nem mindenki részesül, s egyes nézetek szerint nem is részesülhet mindenki. Éppen ezért persze tagadhatjuk, hogy az efféle tapasztalat létezik. De bizonyítani aligha tudjuk. Pontosan azért nem, mert a tapasztalat mindennapi fogalmában van valami eredendően szubjektív. Ezért nem hitelteleníti a másik tapasztalati beszámolóját az, ha kijelentem, én nem érzek, és soha nem éreztem ilyesmit.

Az következne ebből, hogy a tapasztalat alapján nem dönthetjük el, objektíve igaz-e egy kijelentés vagy sem? Ez természetesen nem következik. Arról van szó csupán, hogy amikor a verifikacionizmus kérdését tárgyaljuk, akkor a tapasztalat fogalmát egy viszonylag szűk értelemben használjuk, amely nem teljesen fedi a tapasztalat mindennapi nyelvben használt értelmét. A tapasztalat e sajátos fogalmát a legkönnyebben akkor érthetjük meg, ha arra gondolunk, mit jelent a “tapasztalat” a tudományos gyakorlatban: mérést, illetve megfigyelést. A mérés és a megfigyelés fogalma valóban összekapcsolódik az interszubjektivitás fogalmával. Ugyanazt a jelenséget bárki, aki a releváns szempontból hasonló helyzetben van, megfigyelheti; a mérések többsége pedig elvileg mindenki számára megismételhető. Ezzel persze még nem tisztáztuk a tapasztalat fogalmával kapcsolatos ismeretelméleti problémákat. (Fontos lenne például tisztázni, mit foglal magában “a releváns szempontból ugyanabban a helyzetben lenni” kifejezés. Csak a megfigyelő környezetére utal, vagy belső állapotára is? Ha az utóbbira nem, egy hallucinogén hatása alatt álló vagy egy rosszul látó ember megfigyelései egyaránt relevánsak? Ha viszont igen, vajon nem jutottunk-e vissza a tapasztalat szubjektív fogalmához?) További megfontolásaink számára azonban elegendő lesz, ha a tapasztalat fogalmát úgy értelmezzük, hogy az olyan folyamatokra, illetve eljárásokra utal, amelyek mindenki számára hozzáférhetőek, publikusak. Olyanokra tehát, mint a tudományos tevékenység során alkalmazott mérés, illetve megfigyelés.

De ha sikerült is megvilágítanunk azt, hogy a tapasztalat mely fogalmát használjuk olyankor, amikor egy kijelentés verifikációjáról beszélünk, még mindig nem tudjuk, mit jelent az, hogy egy kijelentés csak akkor értelmes, ha igazsága a tapasztalattal történő összevetés alapján eldönthető. Vannak persze esetek, amikor Napnál világosabb, miről van szó. Vegyük például a következő kijelentést:

A Földfelszín legmagasabb pontja a Mont Everest csúcsa.

Ez a kijelentés természetesen igaz, s nem követel különösebb szellemi erőfeszítést annak kitalálása, hogyan igazolható. Mindössze végig kell járnunk és le kell mérnünk a Föld magasabb hegyeit. (Ebből is látszik, mennyire különbözik a filozófiai és a fizikai erőfeszítés.) Ha úgy találjuk, hogy nincs a Mont Everestnél magasabb csúcs, állításunk igaz, ha pedig úgy, hogy van, állításunk hamis lesz.

Csakhogy a tudományban használt kijelentések egy jó része nem verifikálható ilyen egyszerű eljárással. Vegyük például a következő, középiskolai fizikából jól ismert kijelentést.

Minden felfüggesztés vagy alátámasztás nélküli test, súlyától függetlenül, azonos gyorsulással mozog a földfelszín irányába.

Galilei híres, szabadesésre vonatkozó tézisét, amelynek bizonyítása során Galilei megkérdőjelezte az arisztotelészi fizikát, ma is igaznak fogadjuk el. S még ha nem is fogadnánk el, akkor sem kérdőjeleznénk meg tudományos jellegét. De vajon verifikálható-e az általunk fentebb definiált értelemben, vagyis dönteni tudunk-e igazsága felől a megfigyelés és mérés segítségével? Maga Galilei természetesen úgy gondolta, hogy igen. Éppen ezért szokás a modern, kísérleti természettudomány kezdetét az ő nevéhez kötni. S valóban: az, hogy e kijelentést igaznak tartjuk, nem független attól, hogy mit tapasztalunk, tehát hogy mit figyelhetünk meg. Csakhogy megfigyeléseink nem igazolhatják Galilei törvényét olyan módon, ahogyan igazolják a Mont Everest magasságát kifejező mondat igazságát. Galilei törvénye ugyanis nem két vagy három, vagy négy tárgy mozgását írja le, hanem bármely tárgyét (testét), amely az adott körülmények közé kerül. Valamennyi testre vonatkozik, amely a múltban és jövőben szabadon esett vagy esni fog. Márpedig nyilvánvaló, hogy valamennyi szabadon eső tárgy elvileg megfigyelhetetlen, méghozzá nemcsak egy személy, de az egész emberiség számára is. A tárgyak már akkor is javában potyogtak a Földre, amikor (ha hihetünk az evolúcióelméletnek) az emberi faj még meg sem jelent a Földön.

A tudományos állítások egy jó része (talán mondhatjuk: többsége) nem igazolható pusztán a megfigyelés vagy mérés segítségével. Ahhoz, hogy ezeket az állításokat verifikáljuk, túl kell lépni a tényleges tapasztalat határain. Igaz ugyan, hogy amikor meghatározott testek mozgásáról van szó (például, hogy a ceruzám meg a radírom a földre esett), akkor a tapasztalat fogja igazolni, hogy azonos mértékben gyorsulnak. De a tudományos törvények olyan kijelentések, amelyek érvényeségi köre többnyire túlterjed mindazon, ami közvetlenül megfigyelhető.

A verifikacionizmusnak azonban egy ennél súlyosabb problémával is szembe kell néznie. Galilei tézise a kinematika egyik törvénye. A kinematika a tárgyak meghatározott körülmények közti mozgásának törvényeit írja le. De a modern fizikának csak egészen kicsiny területét alkotja a kinematika. Fizikai világképünket hosszú ideig (sőt bizonyos tekintetben mind a mai napig) a Newton által felállított dinamikai törvények határozták meg. Idézzük fel Newton egyik híres törvényét.

A gravitációs vonzerő egyenesen arányos két test tömegének szorzatával és fordítottan arányos a köztük levő távolság négyzetével.

E törvény verifikációja során már nemcsak azzal a nehézséggel kell szembenéznünk, hogy miként terjeszthető ki néhány test közt megfigyelt összefüggés valamennyi testre. A nagyobb problémát az okozza, hogy az összefüggés már két test mozgása esetében sem figyelhető meg. Ugyan ki látott már életében gravitációs vonzerőt? (A szexepil értelmében vett vonzerővel ellentétben a gravitációs vonzerő közvetlenül nem tapasztalható.) S természetesen a gravitációs erőre vonatkozó összefüggés csak egyike azoknak a tudományos kijelentéseknek, amelyeket pusztán a megfigyelés segítségével soha nem igazolhatunk, mivel olyan terminusok használatát követelik meg, amelyek közvetlenül nem megfigyelhető entitásokra vagy tulajdonságokra utalnak.

A verifikációs elv finomításra szorul tehát, hacsak nem akarjuk tagadni, hogy a tudományos kijelentések értelmesek. Márpedig, mint emlékszünk, a verifikációs elv megfogalmazásának egyik célja éppen az volt, hogy a tudományos elméletek kitüntetett szerepét igazolja (szemben például a metafizikai kijelentésekkel). A “finomítás” valójában az elv gyengítését kell jelentse. A módosított tézis szerint, bár szigorú értelemben a tudományos kijelentések igazsága a tapasztalat segítségével nem dönthető el, de legalábbis megerősíthető. Ez durván két dolgot jelent.

Egyrészt azt, hogy léteznie kell valamilyen logikai kapcsolatnak azok között az állítások között, amelyek tartalma túlterjed a tényleges tapasztalat határain, és azok közt, amelyek igazsága eldönthető a megfigyelés segítségével. E logikai kapcsolatot a konfirmációelmélet segítségével teremthetjük meg. (A konfirmáció problémájára a természeti törvények kapcsán még visszatérünk.)

Másrészt – és a metafizika és a tudományos kijelentések viszonyát illetően ez az érdekesebb kérdés – meg kell tudnunk magyarázni, hogyan verifikálhatók azok a kijelentések, amelyek tartalmaznak nem tapasztalati (tehát közvetlenül nem megfigyelhető tulajdonságokra utaló) terminusokat. Ezt szokás az elméleti (vagy teoretikus) terminusok problémájának nevezni, mivel a közvetlenül meg nem figyelhető tulajdonságokra (amilyen például a gravitációs vonzerő) utaló terminusokat elméleti terminusoknak nevezzük. Mármost a logikai empiristák eredeti elképzelése az volt, hogy olyan fordítási szabályokat kell bevezetnünk, amelyek segítségével az elméleti terminusokat tartalmazó mondatok “lefordíthatók” (azaz átfogalmazhatók) olyan mondatokká, amelyek igazsága már eldönthető vagy megerősíthető a megfigyelés segítségével (ezeket megfigyelési mondatoknak is szokás volt nevezni).[7]

A fenti két megfontolás miatt tehát a verifikációs elvet tovább kell gyengítenünk. Azt állíthatjuk csupán, hogy azok a kijelentések értelmesek, amelyek igazságába vetett hitünk a tényleges tapasztalatra történő valamilyen hivatkozással megerősíthető. Azonban még ez a megfogalmazás is túl erős. A következő mondatot például mindenki értelmesnek tartaná:

Julius Caesar halálának napján Róma városában tizenötezer pók szőtte a hálót.

Hacsak nem lehetséges időutazás (amiről majd később szólunk), ennek a kijelentésnek az igazságát sosem leszünk képesek a tapasztalat segítségével eldönteni. S mégha lehetséges lenne is, akkor sem valószínű, hogy egy nap alatt az összes római pókot meg lehetne találni. Márpedig a kijelentés, kár is lenne tagadni, értelmes. Ha tehát meg akarjuk menteni a verifikációs elvet, még tovább kell gyengítenünk. A kijelentés verifikálhatósága nem azt fogja immár jelenteni, hogy létezik olyan megfigyelés, amely segítségével alá tudjuk támasztani kijelentésünk igazságát, hanem hogy a kijelentés a tapasztalatra történő valamilyen hivatkozással igazolható lenne. Ezzel a lépéssel azonban a verifikálhatóság végleg elveszti eredeti robusztus ismeretelméleti jelentőségét. A fenti példa ugyanis azt bizonyítja, hogy a kijelentések értelmessége nem a tényleges megfigyeléstől, hanem a lehetséges tapasztalat alapján történő igazolhatóságtól függ.[8]

Komoly filozófiai viták tárgyát képezi, hogy érdemes-e kitartanunk a verifikációs elv valamely végsőkig gyöngített formája mellett, avagy az értelmesség és igazság fogalmait helyesebb lenne elválasztani az igazolhatóság problémájától. A verifikációs elv egy, a végsőkig gyengített formája ugyanis csak azt állítja, hogy az igazság és a jelentés fogalmai nem választhatók el az igazolhatóság fogalmától.

Azokat, akik szerint a verifikacionizmus bármely formája hamis, realistáknak szokás nevezni.[9] (Vigyázat, a realizmus még vagy három másik álláspontot is jelent majd. Attól függően, hogy milyen metafizikai vagy filozófiai nézetet tárgyalunk, a “realista” jelző más és más szekértáborra utal.) A realisták szerint elfogadhatatlan az a nézet, amely az igazság fogalmát az igazolhatóságéhoz köti, például azért, mert relativizmushoz vezet. Mint emlékszünk, a relativista sohasem állíthatja, hogy egy kijelentés igaz simpliciter, csak azt, hogy X-szerint-igaz. Az “X” ebben az esetben az igazolás módjára utal. A realista szerint azonban ez téves megközelítés. Nem az igazság fogalmát kell függővé tennünk az igazolás fogalmától, hanem épp ellenkezőleg, azokat az igazolási eljárásokat kell elfogadnunk, amelyek igaz meggyőződésekhez vezetnek. Az antirealista vagy verifikacionista nézet szerint viszont az igazolhatóság fogalmától elválasztott igazság fogalma szkepticizmusba torkollik. Végül is az igaz kijelentésekre azért van szükségünk, hogy segítségükkel megértsük és magyarázni tudjuk a világot. És mit ér az olyan igazság, amelyről eleve tudjuk, hogy sohasem ismerhetjük meg?

Jelen problémánk szempontjából azonban nem szükséges elmerülnünk a realizmust és a verifikacionizmust körülvevő nyelvfilozófiai és ismeretelméleti vitákban. Azt javasolnám inkább, hogy fogadjuk el a következő módszertani elvet, amelyet talán minimális verifikacionizmusnak nevezhetnénk. Az elv a következőt mondja ki.

Egy kijelentés értelmessége feltételezi, hogy létezik olyan, emberi lény számára hozzáférhető igazolási eljárás, amellyel a kijelentés igazsága megerősíthető, de nem feltételezi, hogy bárki ismeri vagy ismerni fogja az adott állítás igazságának eldöntésére szolgáló helyes eljárást.

A verifikacionizmus, mint emlékszünk, eredeti megfogalmazásában a kijelentések értelmességének kritériumaként szolgált. Az értelmességet az igazság, az igazságot pedig az igazolhatóság fogalmával kapcsolta össze. Ebben a nagyon tág értelemben a verifikacionizmus alighanem tartható elképzelés. Ha viszont nem az, annál könnyebb érvelnünk a metafizikai kijelentések értelmessége mellett. Ha az értelmesség csak attól függ, hogy egy állítás igaz vagy hamis lehet, de az igazság fogalma független az igazolhatóságtól, miért éppen az állítólag igazolhatatlan metafizikai kijelentések lennének értelmetlenek?

Csakhogy az ily módon rendkívül tágan értelmezett verifikacionizmus nem kell, hogy tagadja a metafizikai állítások értelmességét. Bizonyára van a tradicionális metafizikának néhány olyan kérdése, amely eleve kizárja, hogy létezzék eljárás, amelynek segítségével emberi lény el tudná dönteni a válasz igazságát. De semmi sem bizonyítja, hogy minden metafizikai állítás ilyen lenne.

Mint láttuk, a verifikációs elv a tapasztalat fogalma segítségével próbálta megkülönböztetni a tudományos állításokat az “értelmetlen” metafizikai kijelentésektől. Van azonban legalább egy olyan tudomány, amely bár nem tapasztalati tudomány, mégis senki által meg nem kérdőjelezett biztos alapokon áll. Ez a tudomány a matematika. Mi a matematikai igazság alapja? Ha nem a tapasztalat, akkor a logikai empirista elképzelés szerint csakis a konvenció lehet. Ez megmagyarázza, miért tartjuk a matematika igazságait bizonyosnak. Ugyanazért, amiért bizonyosnak tartjuk, hogy Leibniz nagymamája nő volt. A mondatban szereplő szavak jelentésének ismerete kizárja, hogy a mondat tagadása igaz lehessen. Hasonló módon a “2”, “+”, “4” és az “=” jelentése kizárja, hogy a “2+2=4” hamis legyen.

A matematikai igazságok természetét illetően azonban ez a válasz aligha lehet kielégítő. Először is nem világos, mit értünk a számok “jelentésén”. Másodszor, aki azt állítja, hogy Leibniz nagymamája nem volt nő, arról feltételezhetjük, hogy a mondatban szereplő valamelyik szó jelentését nem ismeri, vagy nem ismeri helyesen. Aki azonban nem tudja megmondani, mennyi 325 689 osztva 7684-gyel, arról azért nem állítanánk, hogy nem ismeri a számok vagy az osztási művelet jelentését. Harmadszor, ha a matematikai igazságok puszta konvenciók, megmagyarázhatatlan, miként alkalmazhatjuk őket olyan sikerrel a természeti jelenségek magyarázatában. Márpedig a logikai empiristák (Kantot követve) éppen a matematikai természettudományt tekintették a tudományok mintájának. (Kant maga csak a matematikai fizikát tekintette igazi természettudománynak. Ezért nemcsak a biológiát, de a kémiát is kizárta a “tulajdonképpeni” természettudomány köréből.[10])

A matematika filozófiája, amely a fenti kérdésekre keresi a választ, ma már külön filozófiai diszciplína. A metafizika lehetőségét illető fejtegetéseink szempontjából csak az a fontos, hogy lássuk, van az ismereteknek olyan területe, amely természetesen értelmes kijelentésekből áll, amelyet nyugodt szívvel tudományosnak nevezhetünk, de amellyel kapcsolatban szinte mindenki elismeri, hogy alapja nem a tapasztalat. A matematikai igazágok természetéről folyó vita azt mutatja, hogy lehet értelmes, ismeretgazdagító kijelentéseket tenni akkor is, ha még távolról sem világos vagy egyértelmű, mi teszi az adott állításokat igazzá.

Természetesen a metafizika nem matematika, a metafizikai problémák nem oldhatók meg a matematikai bizonyítások segítségével. De a matematika léte és természete érv amellett, hogy a metafizikát verifikacionista alapon ne tekintsük értelmetlennek. Még ha nem is ismerjük a matematikai igazság természetét, arról, ami matematikailag bizonyított, tudjuk, hogy igaz. Hasonló módon, ha nem is ismerjük a metafizikai igazság természetét, annyit megengedhetünk, hogy a metafizikai állítások mellett lehet értelmesen érvelni.

Mint említettem, a logikai empirizmus két filozófiai hagyományból merít. Az egyik a brit empirizmus, amely a tapasztalatnak kitüntetett szerepet tulajdonít az ismeretszerzés területén. A másik a kantianizmus, amelynek ismeretelméleti kiindulópontja a matematikai természettudományok episztemológiailag kitüntetett szerepe. Vizsgálódásaink azt mutatják, hogy a verifikacionalista elv segítségével nem sikerült a két tradíciót harmonikusan ötvözni. Ha a tudomány kitüntetettségét el akarjuk ismerni, a verifikációs elv olyan megfogalmazását kell adnunk, amely eltávolódik az eredeti, szigorúan empirista elkötelezettségtől. A verifikacionista elv azon megfogalmazása azonban, amelyet talán valóban az értelmesség (vagy akár a tudományosság) kritériumának tarthatunk, nem zárja ki, hogy bizonyos metafizikai állítások is értelmesek legyenek.



[7] Carnap 1956, Fehér 1983, 29–35, valamint Bence 1990, 120–128.

[8] Érdemes példaként Dummett megfogalmazását idézni az igazság azon fogalmáról, amely elengedhetetlen egy állítás jelentésének megértéséhez: “Ha egy állítás igaz, elvileg lehetséges kell legyen, hogy tudjuk, hogy igaz.” Dummett 1976, 99.

[9] klasszikus tanumánya nyomán; Realism, in Dummett 1978, 145–165.

[10] Azt állítom azonban, hogy a természetre vonatkozó ismeretekben annyi a tudományos tartalom, amennyi a matematika.” Ezért például “a kémia nem több, mint szisztematikus mesterség (Kunst) vagy kísérleti tan, amely azonban sohasem lehet tulajdonképpeni tudomány”. Kant 1786, 471.