Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

2. Verifikacionizmus

2. Verifikacionizmus

Mint fentebb jeleztem, a logikai pozitivizmus két hagyomány folytatójának is tekinthető. (Más kérdés, hogy megalapítói semmilyen hagyomány folytatóinak nem tekintették magukat. Bár az önértelmezést, ha lehet, illik tiszteletben tartani, filozófiatörténeti távlatokból nem kell mindig elfogadni.) A tudomány ismeretelméletileg kitüntetett szerepét a kantiánus filozófiából örökölték. Konkrét ismeretelméleti nézeteik azonban az empirista hagyomány újrafogalmazásának tekinthetők. Érdemes megjegyezni, hogy számos olyan nehézség, amely a metafizikai problémák újrafogalmazásához vezetett, éppen abból fakadt, hogy a kísérlet a két hagyomány összeegyeztetésére sikertelennek bizonyult.

A verifikacionizmus doktrínája tulajdonképpen az empirista ismeretelmélet modern változataként is értelmezető. A verifikacionizmusnak számos változatát fogalmazták meg. Jelen pillanatban azonban csak a tézis legáltalánosabb jellegzetességeit fontos kiemelnünk.[4] A verifikacionista doktrína alapvetően két részre osztható. Az első egy tézis vagy elv megfogalmazása. A tézis azt mondja ki, hogy egy kijelentés csak akkor értelmes, ha képesek vagyunk megmondani, mi teszi igazzá vagy hamissá. A doktrína második része azzal foglalkozik, hogyan specifikálhatók azok az eljárások, amelyek segítségével eldönthető, hogy a kijelentés igaz-e vagy sem. Természetesen a doktrína két része nem független egymástól. Hogy tartható-e a tézis, az részben attól függ, sikerül-e a megfelelő eljárást azonosítanunk.

A klasszikus elmélet az igazságfeltételeket két típusba sorolta. Mint fentebb láthattuk, a logika annak eldöntésében lehet segítségünkre, hogy a kijelentések valamely rendszere ellentmondásmentes-e vagy sem. Azt is tudjuk, hogy a szintaxis szabályainak nem megfelelő mondatok értelmetlenek. De az igazán érdekes kérdés csak ezek után merül fel. Mi teszi igazzá azokat a mondatokat, amelyek szintaktikailag helyesek és ellentmondás-mentes rendszert alkotnak? Az eredeti verifikacionista elképzelés szerint vannak olyan mondatok, amelyeket a bennük szereplő szavak jelentése tesz igazzá. Ezeket a kijelentéseket tekintették “analitikus” igazságoknak.

Az “analitikus” igazság (pontosabban: ítélet) kifejezés Kanttól származik. Kant (Leibniz nyomán) azokat az állításokat tekintette analitikusaknak, amelyek alanya tartalmazza az állítmányt.[5] Ha például azt a kijelentést teszem:

Leibniz nagymamája nő volt

avagy

Minden üdítőital folyékony

a kijelentéseimet az teszi igazzá, hogy a nagymama fogalmának “részét képezi” az, hogy az illető nőnemű, mint ahogyan az “üdítőital” fogalmának is része az, hogy folyékony. E definíciónak persze van egy hiányossága. Először is meg kellene tudnunk mondani, mit jelent az, hogy “fogalom”. (Megjegyzendő, hogy ezt meg tudjuk mondani, legalábbis a vizsgált probléma szempontjából elégségesen pontos körülírást tudunk adni róla. Ezzel a kérdéssel most nem foglalkozunk.) Másodszor, nehéz pontosan meghatározni, mit jelent az, hogy egy fogalom “tartalmazza” a másikat, illetve hogy egy fogalom “részét képezi” a másiknak. Nyilvánvaló, hogy itt csakis metaforákról lehet szó. A fogalom nem térbeli entitás, így a szó elsődleges értelmében nem tartalmazhat semmit, és nem lehet semminek a része. (A “tartalmazás” fogalmát a modern logikában is használják, az analicitással rokon, ám pontosabban meghatározható értelemben. A modalitás kapcsán erre a kérdésre még röviden visszatérünk.)

A logikai empiristák ezért az analitikus igazságoknak a kantinál pontosabb meghatározását kívánták adni. A javasolt megoldás szerint azok a mondatok fejeznek ki analitikus igazságokat, amelyeket pusztán a bennük szereplő szavak jelentése tesz igazzá. Minden mondat esetében igaz persze, hogy részben a szavak jelentése teszi igazzá őket. Az a mondat, hogy

A kutya testét pikkelyek fedik.

természetesen hamis, de könnyen igazzá tehető: mindössze azt kell feltételeznünk, hogy a “kutya” szó (pontosabban: hang- vagy betűsor) a halakra, vagy a “pikkely” a szőrzetre utal. A fentebb említett “analitikusan igaz” mondatok és a “szintetikus” (azaz nem analitikus) igazságokat megfogalmazó mondatok között a következő a különbség. A korábban említett mondatok tagadása, ha már rögzítettük a bennük szereplő szavak jelentését, mindenképp hamis. (Nem állíthatom, hogy Leibniz nagymamája férfi volt, ha ismerem a “nagymama” és a “férfi” szavak jelentését.) Ez azonban nem áll az utóbbi mondatra. Ebben az esetben a szavak jelentésének rögzítésén túl, valami másra is szükség van ahhoz, hogy az állítás igazsága felől dönteni tudjunk. Ezt a szükséges többletinformációt pedig a (legalább is részben) érzékeink nyújtotta tapasztalatból merítjük. Az az eljárás tehát, amelynek segítségével a nem analitikus (tehát szintetikus) ítéletek igazságáról dönthetünk, a tapasztalattal (vagy “tapasztalati adatokkal”) történő egybevetés.

A verifikacionizmus szerint tehát egy kijelentés akkor értelmes, ha igazságértéke eldönthető vagy 1. pusztán a benne szereplő szavak előzetesen rögzített jelentése, vagy 2. a jelentés által meghatározott tartalom tapasztalati adatokkal történő összevetése alapján. Ellenkező esetben a kijelentés értelmetlen.

A verifikacionista állásponton belüli viták mármost akörül forogtak, hogy mit is jelent valójában “rögzíteni egy kifejezés jelentését”, valamint hogy mit jelent a “tapasztalattal történő összevetés”. Ami az előbbit illeti, a legelfogadottabb álláspont szerint az analitikus igazságok konvención nyugszanak. A “konvenció” jelenthet explicit megállapodást, mint amikor előzetesen meghatározzuk vagy kikötjük, hogy miként használunk egy szót vagy kifejezést. Amikor az égre nézünk, azt mondjuk, hogy sok rajta a csillag. De nem minden fénylő égi pont csillag. Néhány közülük bolygó. Definíció szerint azokat az égitesteket nevezzük bolygóknak, amelyek egy csillag körül keringenek. Azon tehát el lehet vitatkozni, hogy egy fénylő pont az éji égen csillag-e vagy sem, de azt nem állíthatjuk, hogy

Nini, az a bolygó nem egy csillag körül kering.

Persze nyilvánvaló, hogy nem adható meg minden szó jelentése explicit definícióval, méghozzá legalább két okból. Először is vannak kifejezések, amelyek természetüknél fogva alkalmatlanok arra, hogy jelentésüket így adjuk meg. Ilyenek például a színek vagy az ízek. Aligha lehetséges egy szótárból vagy egy tankönyvből megtanulni a “piros” vagy a “savanyú” szavak jelentését. Ezekben az esetekben az explicit definíció helyett “osztenzív” definícióról szokás beszélni. (Mivel az ízekre vagy a szagokra aligha mutathatunk rá, helyesebb lenne a “demonstratív” kifejezést használni. A “demonstratív” olyan kifejezésekre utal, amelyeket az “ez a …” mutatónévmás különböző alakjai segítségével alkotunk.) Például akkor, amikor rámutatok egy paradicsomra, és azt mondom:

Ennek a színe piros

pontosabban, bár magyartalanabbul

A “piros”: ennek a színe.

Vagy azt mondom, miközben valakit ráveszek arra, hogy egy citromba harapjon

A “savanyú”: ennek az íze.

Számos megoldatlan probléma marad még az osztenzív vagy demonstratív definícióval kapcsolatban, amelyeket ehelyütt nem szükséges tárgyalnunk.[6]

Van azonban egy másik oka is annak, miért nem mondhatjuk, hogy minden konvenció explicit megállapodás eredménye. Egy definíció mindkét oldalán jelentéssel bíró szavak állnak. Általában a definíció bal oldalán szereplő kifejezésről szokás azt állítani, hogy a jobb oldalon szereplő szavak határozzák meg a jelentését. (Persze ez maga is csak egy konvenció, akár lehetne fordítva is.) Ahhoz azonban, hogy a bal oldalon szereplő szó (vagy szavak) értelmét a jobb oldalon lévő szavakkal definiálni tudjuk, természetesen már ismernünk kell a jobb oldalon szereplő szavak jelentését. Bár ezek jelentését is megadhatjuk explicit definíció segítségével, a meghatározások sorának valahol véget kell érnie. Kell hogy legyenek tehát olyan szavaink, amelyek jelentését nem explicit konvenció, tehát nem definíció segítségével azonosítjuk.

Az egyik legnehezebb, ha nem a legnehezebb nyelvfilozófiai kérdés, hogy miként lehet értelmezni azt az implicit konvenciót, amely szavaink többségének jelentését adja. Miután tárgyunk nem a nyelvfilozófia, a lehetséges álláspontok ismertetésére most nem szükséges kitérnünk. Azt azonban fontos megemlítenünk, hogy létezik olyan nézet, amely szerint a szavak jelentését az implicit konvenciókból nem határozzák meg egyértelműen. Ha e nézetet elfogadjuk, abból két, a metafizika szempontjából igen fontos, de egymástól radikálisan eltérő következtetést vonhatunk le. Egyfelől érvelhetünk a következőképpen:

[1] Csak akkor tekinthetjük a szavak jelentését rögzítettnek, ha létezik olyan implicit konvenció, amely rögzíti jelentésüket

[2] Nem létezik ilyen implicit konvenció, mivel az “implicit konvenció” fogalma értelmezhetetlen

tehát

A szavak jelentése nem rögzített.

Ez az érv az alapja a jelentéselméleten alapuló relativizmusnak. Miután az implicit konvenció előföltétele annak, hogy képesek legyünk rögzíteni a szavak jelentését, ám az érv szerint az implicit konvenció fogalma értelmezhetetlen, ezért a szavak jelentése nem rögzített, tehát bizonyos fokig önkényes. Különböző nyelvhasználók különbözőképpen érthetik ugyanazt a szót, s nincs olyan kritérium, amelynek a segítségével eldönthetnénk, hogy a kettő közül melyik helyes. Csupán annyit mondhatunk hogy egyikünk emígy, másikunk meg amúgy használ egy kifejezést.

A relativista felfogásnak azonban nehezen elfogadható következményei vannak. Mint láttuk, minden kijelentést részben a benne szereplő szavak tesznek igazzá. Ha azonban a szavak jelentése nyelvhasználónként változhat, értelmetlenné válik az “igaz kijelentés” fogalma. Lehetetlen lenne ugyanis eldönteni, hogy két nyelvhasználó, akik közül az egyik szerint egy kijelentés igaz, a másik szerint viszont hamis, vajon a tényekről vitatkozik, vagy csak félreérti egymást. Csupán azt mondhatjuk, hogy az egyik igaznak tart egy olyan kijelentést, amit a másik hamisnak tart. Értelmetlen lenne azonban feltenni azt a kérdést, igaz-e a kijelentés. E felfogást azért nevezzük relativistának, mert nem ismeri el, hogy egy kijelentés igaz lehet simpliciter. A relativista szerint egy kijelentést csak a következőképpen értékelhetünk. (Az “értékelés” kifejezés itt az igazságérték meghatározására utal.)

Ez és ez a kijelentés X-szerint-igaz.

A relativizmus egyes képviselői eltérő módon határozzák meg, mi az az X, ami szerint valami igaz. A lehetséges legradikálisabb nézet szerint minden egyes nyelvhasználó különbözőképpen értékelheti egy kijelentés igazságát. Ezt a nézetet azonban nagyon kevesen fogadnák el, hiszen könnyű belátni, hogy lehetetlenné tenne minden, az információátadás értelmében vett kommunikációt. Népszerűbbek azok a felfogások, amelyek szerint az X valamely kulturálisan vagy történelmileg elkülöníthető csoportot vagy korszakot határol körül. Megint mások szerint azonos kultúrán belül is meg tudunk különböztetni egymástól eltérő implicit konvenciókat. Ezeket szokás néha “fogalmi sémáknak” nevezni.

Sok filozófus azonban nem fogadja el a fenti, relativizmushoz vezető érvet. Szerintük a jelentéssel és implicit konvenciókkal kapcsolatban a következőképpen helyes érvelni:

[1] A szavak jelentése rögzített

[2] Az implicit konvenció segítségével a szavak jelentése nem rögzíthető

tehát

A szavak jelentését nem az implicit konvenció határozza meg.

Ez az érv elkerüli ugyan a relativizmust, de csak akkor állja meg a helyét, ha képes az implicit konvenció helyett valami mást találni, amivel a szavak jelentését rögzíthetjük. A megfelelő helyettesítő feltárására számos kísérlet van, ám egyelőre úgy tűnik, a végső megoldás (ha egyáltalán van ilyen), még várat magára. (Egy igen széles körben elfogadott nézet szerint például a jelentést nem a konvenció, hanem az okság fogalma segítségével kellene elemeznünk.)

Mindezek a nyelvfilozófiai viták azonban bennünket csak annyiban érintenek, amennyiben relevánsak a metafizika-kritika szempontjából. Ami mármost a relativista álláspontot illeti, a relativizmus általában összekapcsolódik a metafizika kritikájával. A metafizikáról általában azt feltételezzük ugyanis, hogy az általa feltett kérdésekre létezik simpliciter igaz válasz. Ezért ha minden igazság relatív, a metafizikai kérdésfeltevés értelmetlen. Csakhogy ez a tudomány által felvetett kérdésekre is igaz. A tudomány is olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyekről feltesszük, hogy a vizsgált problémákra létezik simpliciter igaz válasz. Ezért a relativista álláspont egyformán érinti a tudományt és a metafizikát. A kettő együtt áll, vagy együtt bukik.

A metafizika modern bírálata azonban azon az előfeltevésen alapult, hogy a tudomány értelmes vállalkozás, amely igaz állításokat fogalmazhat meg, szemben a metafizikával, ami nem egyszerűen hamis, de értelmetlen is. E felfogás szerint tehát a tudományos elméletek igazak vagy hamisak simpliciter, a metafizikai állítások pedig nem “relatíve igazak”, hanem tartalmatlanok. A fenti megfontolások alapján talán azért mondhatjuk, hogy a metafizikai állítások értelmetlenek, mert nincs olyan implicit konvenció, amely meghatározná a metafizikai állításokban szereplő kifejezések értelmét. Például egy fentebbi példánkat idézve mondhatnánk, hogy a “szubsztancia” kifejezés nem jelent semmit.

Ennek a megközelítésnek már láttuk a korlátait, hiszen például “Az időnek nem volt kezdete” kijelentésben szereplő szavakról aligha tagadhatja bárki, hogy van jelentésük. Azonban egy további nehézségre is fel kell hívnunk a figyelmet ezzel az érvvel kapcsolatban. Tény, hogy a buszon vagy a villamoson, avagy meghitt családi körben ritkán hallunk valakit a szubsztanciákról cseverészni. Lehetséges, hogy a legtöbb ember, ha a “szubsztancia” kifejezést hallja, értelmetlennek találja majd. De ebből nem következik, hogy valóban az. A buszon, a villamoson és meghitt családi körben ritkán értekezünk a kvarkokról, a peptidekről vagy az allélokról. Ez azonban nem jelenti azt, hogy értelmetlenek lennének. A fizika, a kémia vagy a biológia explicit definíciót tud adni e szavak jelentéséről. Miért ne tudna a filozófia használható definíciót adni a szubsztanciáról?

Természetesen tud, vagy legalábbis megpróbálkozhat vele. Ám a metafizikai kijelentések, a logikai empiristák szerint akkor is értelmetlenek, ha valamilyen módon sikerül rögzíteni a bennük szereplő szavak jelentését. A verifikációs elmélet szerint ugyanis egy kijelentés nemcsak akkor értelmetlen, ha rosszul formált, vagy ha nem rögzített a benne szereplő szavak jelentése, hanem akkor is, ha a mondatról a tapasztalattal történő összevetés alapján nem dönthető el, hogy igaz-e vagy hamis. Ez a verifikacionizmus empirista hagyományból táplálkozó központi tézise. És ez metafizika-kritikájának alapja is. Az az állítás, hogy

A fény másodpercenként 2 997 924 kilométert tesz meg

értelmes, mert létezik olyan tapasztalati eljárás, amelynek segítségével el tudjuk dönteni, hogy igaz-e. Ellenben az a kijelentés, hogy

A fény minden dolog végső elve

értelmetlen még akkor is, ha szintaktikailag jól képzett és a benne szereplő szavak jelentését ismerjük. Nem létezik ugyanis olyan tapasztalati eljárás, amely segítségével el tudnánk dönteni, hogy a kijelentés igaz-e vagy hamis.

A verifikacionizmus a metafizika legerősebb kritikája. A verifikacionizmust megelőző kritikák ugyanis (például az antik eredetű szkepticizmus) nemcsak a filozófiai vagy metafizikai, hanem szinte valamennyi egyéb (mindennapi, erkölcsi, tudományos) ítéletünk igazságát is megkérdőjelezték. Ennek következtében a szkepticizmus kritikája nem specifikusan a metafizikát érintette. Ha valaki elfogadta a kritikát, a metafizikai meggyőződéseivel együtt lemondhatott a többiekről is. Ha nem, a metafizikai állításokat éppúgy igaznak tarthatta, mint a többi meggyőződését. A huszadik század elejének filozófiája azonban kitüntetetten igaznak vélte a tudományos ismereteket, viszont értelmetlennek a metafizikai elképzeléseket. (A “kitüntetett” igazságon itt a következőt értjük: ha két kijelentés előzetes mérleges alapján egyformán igaznak tűnik, de kiderül, hogy következményeik ellentmondanak egymásnak, akkor azt a kijelentést, amelynek igazságához még ezek után is ragaszkodunk, kitüntetettnek tekintjük. Így például ha egy tudományos ítélet ellentmond mindennapi meggyőződéseinknek, akkor ha a tudományos ítéleteket tekintem kitüntetettnek, akkor mindennapi, “tudományelőtti” meggyőződéseimen kell változtatni.) Ez a megközelítés sokkal meggyőzőbb, mint az, amelyik nem tesz különbséget metafizikai és egyéb vélekedéseink közt.

Ráadásul nagyon erős intuíciók szólnak amellett, hogy a verifikacionizmus elmélete helyes. Kétségtelen: a tudományos elméleteket részben az különbözteti meg például a vallási meggyőződésektől, hogy a tudományos elméletek elfogadásakor mindig értelme van annak a kérdésnek, “miért hiszed el?”, s azt is elvárjuk, hogy a válasz valamilyen módon kapcsolódjék a tapasztalathoz (például mérhető, vagy legalábbis megfigyelhető adatokra hivatkozzék). Kétségtelen az is, hogy sok esetben (bár korántsem mindig) valóban értelmetlennek találjuk azokat az állításokat, amelyek nem kapcsolódnak valami megfigyelhetőhöz, tapasztalhatóhoz. A verifikacionizmus ezért fontos kritériuma lehet annak, hogy miről van értelme beszélni, milyen problémákkal érdemes foglalkozni.

A verifikacionizmusnak azonban nem sikerült meggyőzően bizonyítania, hogy a metafizikai problémák értelmetlenek. Ha ugyanis alaposabban megvizsgáljuk, hogy a verifikacionista kritérium mit tekint egy kijelentés vagy probléma értelmessége kritériumának, azt fogjuk találni, hogy a vízzel együtt a gyereket is kiöntöttük. Vagy oly módon értelmezzük az elvet, hogy a metafizikai kijelentések fennakadnak a kritériumon, akkor azonban a tudományos elméletek egy jórészét (méghozzá éppen a legkedvesebbeket) is értelmetlennek kell tartanunk, vagy pedig addig “gyengítjük” az elvet, amíg a tudomány szépen átmegy a szűrön; ekkor viszont egyre nehezebb lesz megérteni, mi a baj a metafizikával.



[4] Vö. Altrichter 1972, 24–35; Forrai 1984, 44–53.

[5] Leibniz: Az alapvető igazságok, in Leibniz 1986, 162; Kant 1981, 58.

[6] Leibniz: Az alapvető igazságok, in Leibniz 1986, 162; Kant 1981, 58.