Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

2. fejezet - I. A TUDOMÁNYFILOZÓFIÁTÓL A METAFIZIKÁIG

2. fejezet - I. A TUDOMÁNYFILOZÓFIÁTÓL A METAFIZIKÁIG

A huszadik századi filozófia fejlődése, amennyiben azt a metafizika lehetőségének kérdése szemszögéből vizsgáljuk, két szakaszra osztható. A század első felét (vagy inkább első két harmadát) az új filozófiai diszciplínák megjelenése jellemezte. A század utolsó harmadában viszont újrafogalmazódtak a hagyományos filozófiai problémák. Egy filozófiai probléma újrafogalmazása természetesen új érveket követel meg. Az új érvek forrásául pedig részben az új diszciplínák szolgáltak. Ez a tény bizonyos fokig paradox, hiszen az új diszciplínák közül néhány egyik fő feladatának annak kimutatását tekintette, hogy a hagyományos filozófiai problémák jó része értelmetlenség. Ezért az új diszciplínák egyik fő célkitűzése az volt, hogy a hagyományos filozófiai problémákat újakkal helyettesítse.

Mint látni fogjuk, bizonyos mértékig e célkitűzés be is teljesült. A kortárs metafizikai problémák sok esetben a hagyományostól eltérő formában merülnek fel, s számos olyan is akad, amelyik csak az új filozófiai diszciplínák keretében, pontosabban az általuk vizsgált problémák fényében nyeri el értelmét. Oly sok alapvető változás után, vajon értelmes-e még metafizikáról, mint önálló filozófiai diszciplínáról beszélnünk? Egyáltalán, mi tesz egy filozófiai problémát metafizikaivá? S vajon minek köszönhető, hogy a század elején a metafizikai problémákkal való foglalatoskodás haszna, sőt e problémák értelmessége is megkérdőjeleződött? Hogy választ tudjunk adni e kérdésekre, részletesebben elemeznünk kell a filozófia és a szaktudományok, illetve egy hagyományos filozófiai diszciplína, az episztemológia és a metafizika közti viszonyt. A természet- és társadalomtudományok XIX. században végbement fejlődése ugyanis azt a benyomást keltette, hogy a hagyományosan metafizikainak tekintett problémák egy része megválaszolható a természettudományok segítségével, más részük pedig, ismeretelméleti érvekkel bizonyítható módon, megválaszolhatatlan, sőt értelmetlen. A metafizikai problémák helyét az empirikus tudományok és az ismeretkritika látszottak átvenni.

Tudomány és ismeretelemélet természetesen létezett már a XIX. század előtt is. A tudomány szerepéről, valamint ismeretelmélet és tudomány viszonyáról azonban a XIX–XX. század során fokozatosan egy, a korábbitól radikálisan eltérő, új felfogás alakult ki. Descartes (akit joggal tekinthetünk a modern filozófia első nagy alakjának) a metafizikát minden egyéb ismeret alapjának tekintette. A klasszikus XVII–XVIII. századi értelmezés szerint pedig tudomány és metafizika egymás kiegészítői voltak. S még azok a filozófusok és tudósok, akik kevésbé előkelő helyet jelöltek ki a metafizikának az ismeretek rendszerében, sem tekintették a tudományokat a metafizika helyettesítőjének. Az ismeretelmélet feladata sem a metafizikai meggyőződések kritikája, hanem épp ellenkezőleg, ezek alátámasztása volt: eszerint csakis az a tudományos vagy metafizikai elmélet az elfogadható, amely megfelel bizonyos ismeretelméleti kritériumoknak.

A huszadik század elejére a helyzet alapvetően megváltozott. Elméleti és technológiai sikerének köszönhetően a tudomány fokozatosan kitüntetett szerepre tett szert nemcsak az emberi társadalomban, de a filozófián belül is. A tudományos ismeret vált az emberi megismerés mintájává. Ennek megfelelően nem az ismeretkritika a tudományos elméletek helyességének tesztje, hanem sokkal inkább azon mérjük az ismeretelméletek helyességét, hogy mennyiben járulnak hozzá az elfogadott tudományos eredmények alátámasztásához. Mármost, ha a metafizikai kérdések megválaszolhatóságát vagy értelmességét az ismeretkritikától tesszük függővé, az ismeretkritika mércéjének pedig azt tekintjük, hogy az mennyiben képes magyarázni a modern tudományok sikerét, akkor a metafizikai kérdések státusza nem lehet független attól, mit gondolunk a modern tudományokról. Ha azokat a metafizika helyettesítőjének, vagy legalábbis alternatívájának tekintjük, akkor a metafizikai kérdések értelmüket vagy érdekességüket vesztik. Ha azonban kiderül, hogy a tudományos vizsgálódás nem helyettesíti, sőt bizonyos esetekben nem is független a metafizikai kérdésektől, akkor a metafizikát nem küszöbölhetjük ki.

Azt a dilemmát, amivel a modern metafizikának szembe kell néznie, a huszadik század filozófusait megelőzve, Kant ismerte fel a legvilágosabban. Mint az közismert, Kant filozófiája két hagyomány találkozásának fényében értelmezhető.

Az egyik a brit empirizmus, amely mint látni fogjuk, sok tekintetben a modern metafizika-ellenes ismeretelméleti megközelítés előképe. (Még akkor is, ha kétségtelenül igaz, hogy a modern metafizikai problémák egy részét éppen a brit empirista filozófusok fogalmazták meg először.) A klasszikus empirizmus ugyanis, mint az az elnevezésből is kiderül, a tapasztalat valamely formáját tekintette a természettudományos ismeretek kiindulópontjának. Mármost a metafizikai (sőt általában a filozófiai) álláspontok a tapasztalat segítségével nem igazolhatók és nem is cáfolhatók meg. A metafizika tehát ebben az értelemben nem lehet tudomány. S ha igaz, hogy a tudományok alapja pusztán a tapasztalat, nyilvánvaló módon a metafizikai vizsgálódás a tudományok alapjául sem szolgálhat.

A másik a descartes-i és leibnizi racionalista tradíció, amely a metafizika és a természettudomány között sokkal szorosabb kapcsolatot feltételez. A racionalista álláspont szerint a metafizika a világ létének értelmét kutatja, márpedig az egyes természeti jelenségek közti kapcsolat nem érthető meg anélkül, hogy az egész értelmét ne látnánk. Newton híres kijelentése, mely szerint ő csak a dolgok mikéntjét szeretné megismerni, anélkül, hogy meg kívánná mondani, miért történnek, Leibniz számára éppen azért elfogadhatatlan, mivel magyarázhatatlanná teszi a természeti jelenségeket.[1] A racionalista hagyomány szerint ugyanis (Arisztotelészt követve) a jelenségek tudományos magyarázata apodiktikus, tehát szükségszerű ismereteket követel meg, amelyek pedig (később tárgyalandó okoknál fogva) metafizikai megalapozás nélkül elérhetetlenek.

Kant számára mindkét megközelítés elfogadhatatlan volt. Tagadhatatlan: a természettudományos ismeretek valamilyen értelemben a tapasztalattól kell, hogy függjenek, ezért a metafizikát a szó ismeretelméleti értelmében nem tekinthetjük a tudomány alapjának. Minthogy a tudomány szükségszerű és általános ítéleteket fogalmaz meg, a tudomány által megfogalmazott ítéletek alapjául mégsem szolgálhat pusztán az egyes megfigyelő esetleges tapasztalata. Mi több, nemcsak a természettudományos ismeretek apodiktikus jellegét kell megmagyaráznunk. A modern tudomány, állítja Kant, olyan természetfelfogáson alapszik, amely szükségképpen túlmutat mindazon, ami tapasztalható. A tapasztalaton túlmutató, metafizikai kérdések azonban az emberi ész számára megválaszolhatatlanok. Kant tehát mindenki másnál világosabban fogalmazta meg a modern ember metafizikához való viszonyát: se vele, se nélküle nem megy.[2]

A filozófusok viszonyát a metafizikához azonban hosszú ideig nem annyira Kant metafizikáról alkotott véleménye határozta meg, sokkal inkább az a törekvése, hogy a filozófiai tevékenységet, a filozofálás célját összhangba hozza a modern tudományok fejlődésével. A XX. századi tudományfilozófia (még ha a mozgalom alapítói közül sokan talán ezt nem is ismerték el), a kanti, pontosabban a neokantiánus filozófia örököse, amennyiben a filozófia központi feladatának a tudományos tevékenység ismeretelméleti megalapozását tekintette. A metafizika sorsa bizonyos értelemben tehát a tudományokétól függött: ha a tudományfilozófia szerint a tudományos ismeretek természete azt bizonyítja, hogy a metafizikai vizsgálódások értelmetlenek, akkor nyilvánvaló módon a metafizikának csak múltja (vagyis története) van. Ez esetben azonban nem beszélhetünk metafizikáról, mint önálló filozófiai diszciplínáról.

1. Logika és nyelvfilozófia

A huszadik századi tudományfilozófiának természetesen csak az egyik forrása a kantianizmus. Egy másik a korábban már említett brit empirizmus, amely elsősorban a XIX. századi osztrák filozófia közvetítésével jutott el a tudományfilozófiai mozgalom alapítóihoz.[3] A harmadik, és talán legfontosabb forrás a modern logika, s azzal párhuzamosan, a modern nyelvfilozófia megszületése.

A logika és a filozófia közti szoros kapcsolat nem a modern tudományfilozófiák találmánya. Arisztotelész vagy Kant filozófiájában is fontos szerepet játszottak a logika tudományából származó megfontolások. Elég, ha arra a jól ismert tényre utalunk, milyen szorosan összefügg Arisztotelész vagy Kant kategóriákról kialakított felfogása az általuk használt logikával. Ez különösen Kant esetében feltűnő, aki a tudomány (ami számára egyet jelentett a newtoni mechanikával) metafizikai alapjait azoknak az értelmi kategóriáknak az alkalmazhatóságában vélte felfedezni, amelyeket a logikából kölcsönzött. Arisztotelész és a skolasztikusok azonban a logikát elsősorban metafizikai nézeteik kifejtése vagy megalapozása során használták. Ezzel szemben a modern tudományfilozófia a logikát a metafizika-kritika szolgálatába kívánta állítani. A logika egyik feladata ezért a metafizikai problémák értelmetlenségének kimutatása lett volna.

Mielőtt rátérnék annak rövid tárgyalására, hogyan próbálta a korai tudományfilozófia a logikát a metafizika-kritika céljaira felhasználni, talán érdemes néhány szót szólni arról, miért van a logikának kitüntetett szerepe a filozófiában. Mint fentebb láthattuk, az egyik érv a tudományos és a metafizikai megfontolások összefüggése mellett azon a feltevésen alapul, hogy a tudomány célja apodiktikus, szükségszerű igazságok felfedezése. A korai modern filozófia egységes álláspontja szerint azonban csak az aritmetika, a geometria és a logika képes arra, hogy apodiktikus ismereteket nyújtson. A többi tudomány által nyújtott ismeretek ezért csak annyiban tekinthetők tudásnak, amennyiben az aritmetikán vagy a geometrián alapulnak. E meggyőződés hátterében Galilei, Descartes és Newton matematikai fizikájának sikere állt. Ahhoz azonban, hogy az ismeretek szükségszerű voltát filozófiailag is meg tudjuk alapozni, meg kell tudnunk magyarázni, miként alkalmazható az aritmetika és a geometria a természeti jelenségekre.

Durván három álláspontot érdemes e kérdésben megkülönböztetni. A racionalista (Descartes és Leibniz által képviselt) álláspont szerint a természet elvei matematikai és metafizikai princípiumokból vezethetők le. Az empirizmus szerint (amelyet legkarakterisztikusabban Hume képviselt) nem tudjuk megmagyarázni, hogy a matematika és a geometria hogyan alkalmazható a természeti jelenségekre, ezért a természetről alkotott elképzeléseink sohasem lehetnek apodiktikusak. Végül Kant nézete szerint, amit talán konstruktivistának nevezhetnénk, a természet törvényeit ugyan a tapasztalat segítségével ismerjük meg, azok mégsem a tapasztalatból erednek, amennyiben az (általában vett) emberi értelem a tényleges tapasztalat folyamatától független elvei határozzák meg őket.

A korai modern metafizikák tehát, részben az új fizika hatására, az aritmetika és a geometria fizikai jelenségekre történő alkalmazását tekintették metafizikailag kitüntetett problémának, s ezért a logika filozófiában játszott szerepe elhomályosult. Ez nem jelentette azt, amint az különösképp Leibniz és Kant esetében jól érzékelhető, hogy a logika ne működött volna közre bizonyos filozófiai tézisek megfogalmazásában. Azt viszont jelentette, hogy az antik és középkori (skolasztikus) hagyománnyal szemben, amelyekre jellemző volt, hogy sok esetben kifejezetten logikai jellegű megfontolások vezettek filozófiai és általában metafizikai problémákhoz, a korai modern metafizikákban a logika filozófiai probléma-konstituáló szerepe háttérbe szorult. Érdekes módon tehát éppen a matematikai természettudományok előtérbe kerülése okozta a logika filozófiában játszott szerepének leértékelődését.

Logika és metafizika viszonya tekintetében azonban alapvető fordulatot jelentett a XIX. század végén és a XX. század elején megjelenő új logika. Bár megalkotóinak, Gottlob Fregenek és Bertrand Russellnek eredeti szándéka a matematika logikai megalapozása volt, rövidesen kiderült, hogy az új logika számos más filozófiai probléma megfogalmazására, illetve hagyományos filozófiai problémák újrafogalmazására is lehetőséget kínál. Azok a filozófusok azonban, akik az új logikát először kívánták a matematika filozófiáján túlmutató kérdésekre alkalmazni, annyiban még mindig a korai modern filozófiák örökösei voltak, hogy kitüntetett feladatuknak a természettudományok filozófiai megalapozását tekintették.

Vállalkozásuk során mind az empirizmus hume-i, mind a racionalizmus kanti formájából sokat merítettek. E két filozófiai hagyományt azonban furcsa módon próbálták meg ötvözni. A kantianizmusból elfogadták, sőt ha lehet még komolyabban vették a matematikai természettudományok kitüntetett szerepét az emberi ismeretek között; nem osztották tehát Hume tudományokra is kiterjedő szkepticizmusát. Másfelől viszont elvetették a kanti, illetve racionalista apriorizmust, vagyis elfogadták a radikális empiristák azon nézetét, mely szerint minden tudományos ismeret kizárólag a tapasztalatból származhat. A két álláspontot a modern logika, valamint egy sajátos nyelvfilozófiai nézet, a verifikacionizmus segítségével kísérelték meg összhangba hozni. Mint látni fogjuk, a verifikacionizmusnak központi szerepe lesz a korai huszadik század tudományfilozófiai indíttatású metafizika-kritikájában.

Az új logika egyik fontos következménye a logika feladatának, illetve alkalmazási lehetőségeinek újragondolása volt. Hagyományosan a logika tárgyának a helyes gondolkodás és érvelés szabályainak meghatározását tekintették. Mint említettem, a modern logika megalapítójának, Fregenek eredeti szándéka egy, a logikára alapozott matematikafilozófia kidolgozása volt. Alapeszméjéül az az (eredetileg Leibniztől származó) gondolat szolgált, hogy a matematikai igazságok levezethetők a logikai ellentmondás törvényéből. Ennek következtében azonban a logika feladata is megváltozott: a “gondolkodás szabályainak” meghatározása helyett a nyelv matematikai-formális elemzése lett a központi cél. Az új logika nem elemezhette a következtetés helyesnek tartott szabályait anélkül, hogy ne foglalkozott volna a jelentés, a referencia és az igazság kifejezetten a nyelvi kifejezést érintő problémáival. Frege logikája tehát egyben a modern nyelvfilozófia egyes problémáinak legfontosabb forrása is.

A huszadik század egyik legérdekesebb filozófiai irányzata, a logikai empirizmus mármost a fregei–russelli logikát, a nyelvfilozófiát és a tudományok megalapozásának problémáját kísérelte meg sajátos módon ötvözni. Fontos azonban megjegyezni, mivel a tudomány és metafizika viszonyát érintő kérdés szempontjából döntő jelentőségű lesz, hogy a “megalapozás” nem ugyanazt jelenti a logikai empiristák és a korai racionalista metafizikák számára. Mint láttuk, a korai modern racionalista filozófiák szerint a tudományos igazságoknak végső soron metafizikai igazságokon kell nyugodniuk. A logikai empirizmus szerint viszont a “megalapozás” kizárólag azoknak az ismeretelméleti kritériumoknak a megadásában áll, amelyek segítségével megmutatható, hogy egyéb meggyőződéseinkkel összevetve miért kitüntetettek a tudományos ismeretek.

Ahhoz, hogy megértsük, miként szolgálhatott a logika a XX. századi nyelvfilozófiai vizsgálódások kiindulópontjaként, mindenekelőtt érdemes a logikai vizsgálódások két szintjét megkülönböztetnünk; annál is inkább, mert ezzel a megkülönböztetéssel még a későbbiek során is dolgunk lesz.

A modern logikában különbséget teszünk logikai szintaxis és logikai szemantika között. A logikai szintaxis analóg – bár nem teljesen azonos – azzal, amit általában “grammatikai (vagy nyelvtani) szabálynak” szokás nevezni. A grammatikai szabályok egy nyelvi kifejezés “jólformáltságával” foglalkoznak, függetlenül attól, hogy mi e kijelentés tartalma. A grammatika például megmondja nekünk, hogy milyen ragokat kapcsolhatunk a főnevekhez és milyeneket az igékhez, hogy a főnevek és igék milyen sorrendben követhetik egymást, és így tovább.

A grammatika elsajátítása a nyelv helyes használatának fontos része, de önmagában nem biztosítja sem azt, hogy mondataink igazak, sem azt, hogy értelmesek lesznek. Az a kijelentés például, hogy

Elefánt voltam, jámbor és szelíd

grammatikailag helyes és értelmes is, de nem igaz. Az a kijelentés pedig, hogy

Simon egy régi hegedűn zongorázott

grammatikailag még mindig helyes, de értelmetlen. A grammatikai helyességet (jólformáltságot) tehát általában a sikeres nyelvi kommunikáció szükséges, de közel sem elégséges feltételének tekintjük. (Ez sem teljesen igaz, hiszen sokszor megértünk nem teljesen helyesen formált kifejezéseket, például amikor egy gyermek, vagy egy idegen anyanyelvű beszél hozzánk. Bizonyos mennyiségű vagy típusú hiba azonban nyilvánvalóan lehetetlenné teszi a sikeres kommunikációt.)

Mint említettem, a logika feladata hagyományosan a helyes következtetések elemzése volt. Helyes az a következtetés, amelyben a következmény tagadása összeegyeztethetetlen a premisszák igazságával. Úgy tűnik tehát, a “logikailag helyes” fogalma elválaszthatatlan az igazság fogalmától. Fontos azonban látnunk, hogy a modern logika, vagy legalábbis annak egy része értelmezhető az igazság fogalma nélkül is.

Tekintsünk például valamely egyszerű logikai törvényt, mint például az úgynevezett konjunkciós szabályt, amely szerint egy olyan összetett kifejezés, amelyet több egyszerű kifejezésből az “és” szó (vagy annak valamely szinonímája) segítségével kapunk, csak akkor lehet igaz, ha valamennyi, az összetett kifejezést alkotó egyszerű kifejezés igaz. Például a következő összetett kifejezés

A kettő a legkisebb prímszám és Batthyány Lajos volt Magyarország első miniszterelnöke

igaz lesz, mivel a benne szereplő két egyszerű kifejezés (vagy logikai nyelven szólva: tagmondat) igaz. Először is azt kell megjegyeznünk, hogy az összetett kifejezés igazsága teljesen független attól, hogy mi az egyszerű kifejezések tartalma. Másodszor, a konjunkciós szabály szerint, ha tudjuk, hogy egy összetett konjuktív kifejezés igaz, akkor abból következtethetünk a benne szereplő bármely kifejezés igazságára.

A konjunkciós szabályt az igazság fogalmára történő hivatkozással határoztuk meg. A szabály azonban megfogalmazható anélkül is, hogy utalnánk a kifejezések igazságára. Mondhatjuk egyszerűen ezt is: ha egy konjunktív kifejezést állítunk, állíthatjuk az egyes egyszerű kifejezéseket is. Ha mármost az egyes kifejezéseket, ahogyan az a logikában szokásos, szimbólumokkal helyettesítjük, akkor fölállíthatunk olyan szabályokat, amelyek meghatározzák, milyen szimbólumokat milyen más szimbólumok követhetnek, ahogyan például a sakkjátékban meghatározzuk, hogy milyen állásban milyen bábúval milyen lépéseket lehet tenni. A logika, vagy annak bizonyos része tehát értelmezhető úgy, mint szabályok egy olyan rendszere, amely azt határozza meg, hogy miként manipulálhatunk bizonyos (nyelvi) szimbólumokat.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az igazság fogalmára egyáltalán ne lenne szükség a logikában. Megpróbálkoztak ugyan vele, hogy a logikát pusztán szintaktikai szabályok rendszereként értelmezzék, de ez az elképzelés nem terjeszthető ki a logika minden területére. Ráadásul nem is lenne érdemes erre törekedni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy tetszőleges, önkényesen meghatározott szabályrendszer állítható fel, amelyek között csak akkor vagyunk képesek választani, ha valamiképpen értelmezzük is az általuk meghatározott formális szabályokat. Ezt pedig csak akkor tehetjük meg, ha a szimbólumokra úgy tekintünk, mint amelyek igazságértékkel rendelkező kifejezéseket reprezentálnak. Ennek ellenére annak a feltevésnek, hogy a logika elvileg megalkotható egy olyan szabályrendszer segítségével, amely tisztán szintaktikai, tehát az értelmezés (a logika nyelvén szólva: szemantikai interpretáció) nélkül is működik, komoly filozófiai jelentősége van. Mint látni fogjuk ugyanis, az a kérdés, hogy szükség van-e metafizikára a filozófiában, összefügg azzal a problémával, hogy bizonyos típusú logikákhoz szükség van-e szemantikára, és ha igen, hogyan alkotható meg.

Mindezek után a logika és modern tudományfilozófia kapcsolata a következőképpen világítható meg. A filozófia feladata nem a tudományos ismeretek metafizikai megalapozása, hanem a tudományok nyelvének logikai rekonstrukciója. A “logikai rekonstrukció” ideális esetben tisztán szintaktikai. Azokat a formális szabályokat kell rögzítenie, amelyek betartása elengedhetetlen ahhoz, hogy egy tudományos elméletet ellentmondás-mentesnek tartsunk. Természetesen az ellentmondásmentesség (konzisztencia) csak szükséges, de nem elégséges feltétele egy tudományos elmélet elfogadhatóságának. Az elfogadhatóság további feltételeit majd a verifikacionalizmus kapcsán tárgyaljuk. A metafizika problémája szempontjából számunkra most az az érdekes, hogy a tudományos elméletek filozófiai megalapozásának problémája a metafizika területéről a logika kérdéskörébe került át.

Mint fentebb láttuk, a logikai problémák szintaktikai és szemantikai kérdésekre oszthatók. A logikai szemantika a következtetések helyességének megállapításakor használja az igazság valamely technikailag (is) értelmezhető fogalmát. A logikai empiristák ezért a jelentés elméletét egyben az igazság elméletének is tekintették, méghozzá az igazság valamely formális elmélete értelmében. Ám a jelentés problémája nemcsak a logika keretén belül vethető fel, hanem általános nyelvfilozófiai problémaként is. Létezik olyan huszadik századi metafizika-kritika is, amely kapcsolódik a logikai empirizmus tudományfilozófiai alapú kritikájához, de nem azonos azzal: a metafizika nyelvfilozófiai bírálata.

A metafizika nyelvfilozófiai bírálata kapcsán először is meg kell említenünk, hogy a nyelvfilozófia egy sajátos, jellegzetesen huszadik századi formájáról van szó. A nyelvvel kapcsolatos filozófiai problémák nagyjából egyidősek magával a filozófiával, hiszen az a kérdés, hogy miképpen képesek a nyelvi szimbólumok jelentést hordozni, már számos ókori és középkori gondolkodót is foglalkoztatott. A huszadik század elején azonban a nyelvfilozófia különleges státusra tett szert. A filozófusok egy jelentős csoportja ugyanis nem egyszerűen a nyelvvel kapcsolatos filozófiai problémákat kívánta megoldani, hanem úgy gondolta, hogy a filozófiai problémák tulajdonképpen értelmezhetők nyelvi, tehát tágabb értelemben vett szemantikai problémaként. Röviden: a filozófiai (köztük a metafizikai) kérdések egy jó részét megoldhatónak vélték oly módon, hogy választ próbáltak adni a “mit jelent?” típusú kérdésekre.

A válaszok egyik fele arra a szomorú következtetésre vezetett, hogy: semmit. A cél ebben az esetben az volt, hogy kimutassák bizonyos metafizikai kérdések értelmetlenségét. Egy metafizikai, vagy általában filozófiai kérdésről kétféleképpen lehetséges kimutatni, hogy értelmetlen. Egyrészt meg lehet mutatni, hogy a kifejezést tartalmazó szavak nem jelentenek semmit. Például

A lelki szubsztanciának nincsenek részei

állítás értelmetlen, mivel (az érv szerint) a benne szereplő “lelki szubsztancia” kifejezés nem jelent semmit. (Érdemes megjegyezni, hogy ez az eljárás korántsem új: már Hobbes is sokat élcelődött azokon a skolasztikus kifejezéseken, amelyeknek szerinte nincs jelentésük.) Ez a módszer azonban ritkán vihető sikerre. Hiszen vegyük például a következő metafizikai állítást:

Az időnek nem volt kezdete.

Nagyon kevesen fogadnánk el, hogy ez az állítás azért értelmetlen (ha az), mert a “idő” vagy a “kezdet” kifejezés értelmetlenek. (Bár megjegyzendő, hogy voltak filozófusok, akik úgy gondolták, bizonyítható, hogy számos köznyelvben használt kifejezés értelmetlen.) Viszonylag könnyebb megmutatni azonban, hogy a kifejezés azért értelmetlen, mert a szavakat a “normálistól” eltérő kontextusban, helytelen módon használjuk. Például mondhatjuk, hogy a “kezdete volt” predikátumot csak olyan eseményekre alkalmazhatjuk, amelyeknek időtartama óra segítségével mérhető. Miután az idő maga nem egy esemény, nincs időtartama, ezért értelmetlen felvetni vele kapcsolatban azt a kérdést, hogy volt-e kezdete. Ezért hiába mondjuk, hogy a szavak, amelyeket a kifejezés tartalmaz, önmagukban értelmesek, a mondat egésze értelmetlen lesz, valahogy úgy, ahogyan az “intelligens” és az “szekrénysarok” szavak is értelmesek, de értelmetlen lesz, ha azt állítom

E szekrénysarok roppant intelligens.

Természetesen nem minden filozófus gondolta azt valamennyi filozófiai problémáról, hogy a “mit jelent?” kérdésére a helyes válasz csakis az lehet: “semmit”. Lehetséges, hogy annak alapos vizsgálata, hogyan használunk bizonyos kifejezéseket a filozófiai kontextuson kívül, nem a filozófiai használat értelmetlenségét bizonyítja, hanem arra szolgál, hogy világosabbá tegyük a terminus filozófián belüli jelentését. Annak vizsgálata például, miként használjuk a filozófián kívüli kontextusban az “igaz” szót, közelebb vihet az igazság fogalmának filozófiai megértéséhez.

A modern logikának és nyelvfilozófiának igen sokat köszönhet a kortárs metafizika. Egyrészt azért, mert kétségtelen, hogy vannak metafizikai problémák, amelyek ha talán nem is értelmetlenek, de lehetséges, hogy eredeti megfogalmazásuk félrevezető. Másrészt azért, mert a modern logika és nyelvfilozófia számos olyan kifinomult és érdekes érvelési technikát dolgozott ki, amely minden filozófiai kérdés, így a metafizikai kérdések vizsgálatakor is segítségünkre lehet. Bizonyos értelemben akkor mondjuk, hogy egy metafizika vagy egy metafizikai kérdés tárgyalása “modern”, ha ezeket a technikákat is alkalmazza. Ugyanakkor, ha a logikai és nyelvfilozófiai vizsgálódások célja az volt (mint ahogy egyes esetekben nyilvánvalóan az volt), hogy meggyőzzön a metafizikai kérdések értelmetlenségéről, akkor célját, úgy gondolom, nem érte el.

Annak megértéséhez, hogy e célt miért nem érhette el, érdemes kicsit részletesebben szemügyre venni azt a tézist, ami a metafizikai viták állítólagos értelmetlensége bizonyításának alapjául szolgált. A logika segítségével megmutathatjuk, hogy egy elmélet inkonzisztens (ellentmondást tartalmaz). A logikai vagy a nyelvfilozófiai vizsgálódások megmutathatják, hogy bizonyos mondatok nem jólformáltak és ezért értelmetlenek. Ez azonban még mindig nem elégséges ahhoz, hogy az állítólag értelmetlen metafizikai állításokat “ki tudjuk szűrni”, azaz el tudjuk választani az értelmes és tartalmas tudományos állításoktól. Tekintsük például a következő két állítást:

Az elektron töltése negatív.

A lélek halhatatlan.

Vajon mi teszi az első állítást “értelmessé”, a másodikat “tartalmatlanná”? Ennek megértéséhez közelebbről szemügyre kell vennünk a logikai empirizmus központi tézisét, a verifikacionizmust.



[1] Vö. Leibniz: Szükségszerű és esetleges igazságok, in Leibniz 1986, 174, 175; Kant bár némileg más megfontolásokból, de ugyanezen a véleményen volt. Vö. Kant 1786, 468.

[2] “Semmi kétség tehát: a metafizika mind ez idáig sötétben botorkált, s ami a legrosszabb, puszta fogalmak között. De mi az oka, hogy ezen a területen még nem sikerült rátalálni a tudomány biztos útjára? Netán lehetetlen volna? De akkor miért ültette el a természet eszünkbe a törekvést, hogy egyik legfontosabb feladataként fáradhatatlanul keresse amaz utat? Mi több, mily kevés okunk van megbízni eszünkben, ha az egyik legfőbb dolog kapcsán nem csupán cserbenhagyja tudásvágyunkat, de hamis látszatokkal hitegeti, és a végén becsapja!” Kant 1781, 33–34.

[3] Vö. Altrichter Ferenc Bevezetését, in Altrichter 1972, valamint Passmore 1970, 367–371.