Médiaetika
Krokovay Zsolt (2004)
L'Harmattan Kiadó
A rendszerváltás első határvonalai

A rendszerváltás első határvonalai

Az azonban fontos különbség, hogy valami hivatalos személy mondanivalója, például egy volt kommunista ország közalkalmazott újságírójának tollából, állami kiadóban, állami hírügynökség közleményében jelent-e meg, illetve állami rádióban vagy televízióban hangzott-e el, avagy a valódi sajtó tette-e közzé (13. §).

Amikor a Kurír nevű, ma már nem létező bulvárlap 1990. július 27-én azt írta, hogy legy cigány… terhes nő, aki éppen szoptatott, a délceg rendfenntartó láttán földhöz vágta csecsemőjét, feltépte virágos pongyoláját, és megmutatta óriási, domborodó hasát, amiben a következő gyerek alukált békésenl, akkor az újságíró és a kiadó minden "büntetése" abban állna egy fejlett demokráciában, hogy a magukra valamit adó emberek nem veszik kezükbe ezek után többé a lapot. Ha viszont egy hivatalban lévő rendőrkapitány cigányozik, akkor ebben az a közvetett diszkrimináció, hogy ő nem a szólásszabadságát gyakorolja e rasszista módon, ahogy például korábban legendásan tette ezt a Bűn az élet írója, hanem az állam hivatalos tisztségviselőjeként beszél, minden felelősségre vonás nélkül. Vagy ha az állam létrehoz közpénzen egy "közszolgálati" hírügynökséget, ami a volt kommunista országokban általános gyakorlat, akkor az ott dolgozó újságíró szólásszabadsága, például fajelméleti szempontból, nem egészen ugyanolyan, mint a Kurír tollforgatójáé.

Márpedig 1990. július 17-én reggeli címoldalán azzal kérkedett merészen a Kurír, hogy felkarolja a hivatalos személyek eljárásaiban érvényesülő nyílt etnikai diszkrimináció ügyét. Alig néhány hete mentegetőzött akkoriban a belügyminiszter, hogy kényszerű szakmai meggondolásból helyez vezető pozícióba olyan rendőrtisztet, aki, bár később elnézést kért érte, valamikor a cigánybűnözés kriminalisztikai jellemzőiről szónokolt. Most egy másik közalkalmazott, ezúttal a Magyar Távirati Iroda munkatársa karolta fel e népszerűnek gondolt fajelméleti kategorizálást. Azt kérdezte ugyanis minden kertelés nélkül az állam embere, ahogy a lapban olvasható, hogy miként alakul a helyi cigánybűnözés. "Mi nem beszélhetünk cigánybűnözésről – felelte hamiskásan e másik rendőrtiszt –, mi állandó lakhellyel nem rendelkező, munka nélküli magyar állampolgároknak hívjuk őket". Senki se higgye persze, hogy az újság megszűnésének akár a legcsekélyebb mértékben is köze lenne az ilyen cikkekhez.

Vegyünk egy másik honi példát. Mónus Imre írt egy nem túl eredeti és nem túl építő szellemű könyvet a történelemről, s 1991-ben a hatóság megvizsgálta ezt abból a szempontból, vajon engedélyezhetők-e a hatályos törvény szerint az abban szereplő felháborító gondolatok. Az elgondolás az, hogy amennyiben a hitlerista gondolatokra vonatkozó gyanú beigazolódik, a szerzőt bíróság elé állítják, s ha bűnös, elítélik. Annak ellenére, hogy nem tett mást, mint megírta a maga nézeteit a minket körülvevő világról és az okokról, amelyek szerinte életünket alakítják. Kétségtelen, bőséges Hitler-idézetekkel.

Mindjárt az új köztársaság első napjaiban, 1990-ben, többé-kevésbé érthető politikai hisztériák és újhitű túlbuzgóságok következtében, az újjáformálódó és némiképp ugyancsak helyét kereső ügyészség is belekeveredett időnként, sajnálatos módon, a hazafias, csendőri és "tudományos-fantasztikus" zsidózások, nemzetgyalázások körüli politikai botrányokba. Ahelyett, hogy a hivatal kivárta volna az alkotmányozás folyamatában, vagy legalábbis a rohammunkát végző törvényhozásban a szólásszabadság megnyirbálását szolgáló, homályos sandaságú paragrafusok eltávolítását, maga kezdett el fenyegetőzni a diktatúrák e fegyelmező eszközeivel. Sőt, a sajtó megleckéztetése nem állt meg az intelmeknél, s mentségére szóljon az ekkor már zömmel tisztességes szándékú és a jogszerűségnek szakmailag elkötelezett ügyészi karnak, hogy esetenként az ilyen tisztogatási akciók a magát szabadelvűnek proklamáló ellenzék tekintélyes részének a tetszését is elnyerték. A képviselők szinte minden héten felszólították a nyomozókat a szerkesztőségi szobák átvizsgálására, s egy-két esetben az ügyészség hallgatott is a buzdításra. Vád alá helyezték a Szent Korona nevű időszakos kiadvány főszerkesztőjét nyilvánvalóan szélsőséges politikai meggyőződéseket terjesztő gyalázkodások közzétételéért. Körözést adtak ki egy floridai illetőségű öreg csendőr ellen, aki – az emlékiratait gondozó lakitelki patrónusok figyelmét bizonyára kijátszva – kertelés nélküli őszinteséggel mesélte el, miként látja ő, nem pusztán szemtanúként, de önérzetes résztvevőként, a zsidók bevagonírozásának napjait. E nyomozásban az amerikai hatóságok is érdekeltté váltak, persze nem a mondanivaló tűrhetetlensége okán, hanem azért, mert a nyilas emlékező annak idején nyilasságát eltagadva szerzett bevándorlási engedélyt.

A nyílt zsidózásra, s néha a durva cigányozásra, "szomszédnépekezésre", valamint a fejlődő országok lakóival kapcsolatos sértő megfogalmazásokra természetesen könnyűszerrel ráhúzható volt akkor még a közösség elleni izgatás paragrafusa. Igaz, amikor vezető kormánypárti politikusok biboldóztak vagy néger félmajmokról tréfálkoztak a közpénzen működtetetett állami rádióban, akkor az ügyészségnek volt akkora döntési szabadsága, hogy az irodalmi példázatot, a félresikerült hasonlatot vagy a belemagyarázásra alkalmas szófűzést csekély társadalmi veszélyességűnek ítélje.

Az ügyészség azután a szép legitimációs sikerektől, úgy tűnhet, annyira nekibátorodott, hogy amíg az első napokban még széltében-hosszában hangoztatták vezető tisztségviselői politikai fenntartásaikat egy-egy nyíltan fajgyűlölő magyar gondolat törvényi megfékezésével szemben – bár minden okuk meglenne rá, mondták gondterhelten, politikailag azonban nem lenne judiciózus ilyen kezelésük – egyszer csak engedtek a legújabb hordószónoki követelésnek, és felléptek a Hölgyfutár nevű avantgarde, művészeti folyóirat ábrázolata, egy kétségkívül sokak számára bántó, nemzeti érzéseket sértő, de hát a címer-vitát kigúnyoló, s így egyértelműen politikai mondanivalójú karikatúra ellen. Külön figyelmet érdemel, hogy az eljárás kapcsán a helyettes főügyész végső tromfként az Emberi Jogok és Alapszabadságok Európai Konvenciójának szerinte erre vonatkozó bekezdésére hivatkozott. A 10. cikkely kérdéses második bekezdése, amit fel is olvasott az országgyűlés plénuma előtt, így szól:

E szabadságjogok gyakorlása a hozzájuk kapcsolódó kötelességek és felelősségek következtében alávethető olyan formaságoknak, feltételeknek, megszorításoknak vagy büntető szankcióknak, amelyeket törvény ír elő, és amelyeket egy demokratikus társadalomban elkerülhetetlenné tesz a nemzetvédelem, az ország területi egységének vagy közbiztonságának érdeke, a közrend és a bűnözés megelőzése, a közegészség és a közerkölcs ügye, mások jó hírnevének vagy jogainak védelme, a bizalmasan kapott tájékoztatás nyilvánosságra hozásának megakadályozása, az igazságszolgáltatás tekintélyének és elfogulatlanságának megőrzése. (Barendt 1987, 35.)

A szomorú csak az a történetben, hogy számos képviselő jól láthatóan elhitte a tudós jogásznak, hogy az állam ily módon Nyugat-Európában akármikor büntetést szabhat ki politikai nézeteket nyilvánosságra hozó könyvek, folyóiratok, rajzok megjelentetéséért.

Szerencsére nem tanácsos arra spekulálni, hogy nekünk itt abba az alkotmányos demokráciába kell beletanulnunk, ami az óceán innenső partján kínálkozik számunkra. Amikor ugyanis az Európai Bíróság szembekerült az alkotmányosan csakugyan rettenetesen homályos, kétségtelenül elijesztő hatású "demokratikus társadalomban elkerülhetetlen" fordulat pontos értelmezésének kérdésével, a Sunday Times-ügyben, akkor kifejezetten az amerikai alkotmányjog filozófiájára utalva szögezte le, hogy csak akkor hagyja majd jóvá a bekezdésre hivatkozó állami beavatkozást, ha a kormányzat előzetesen bizonyította, a megfelelő törvényes szigorúsággal, hogy azt az adott meghatározott körülmények között légető társadalmi szükségl teszi nélkülözhetetlenné.

Visszatérünk ezekre a kérdésekre a politikai mondanivaló lehatárolására javasolt újabb meggondolások, az úgynevezett gyűlöletbeszéd meggondolásainak vizsgálatánál (12. §). Előbb azonban vegyük szemügyre a mondanivaló tartalmi korlátozásának két területét, az üzleti mondanivaló (10. §) és a megbotránkoztatás (11. §) kategóriáját, amely a csekélyebb értékű mondanivaló tartalmilag semleges szabályozásának kérdéseit veti fel.