Ugrás a tartalomhoz

Magyarország madarai

Takács Zoltán (2006)

Hallgatói Információs Központ

XII. REND. SURRANÓK. STRISORES.

XII. REND. SURRANÓK. STRISORES.

Leginkább jellemzi őket szárnyalkatuk. Felső karcsontjuk igen rövid, ezért csak kevés (5–8) másodrendű evezőik vannak; ezek is rövidek, az elsőrendű evezők hosszának többnyire csak egy harmadát érik el, sőt ezt sem. A szárny tehát aránytalan hosszú, hegyes, igen kifejlődött, a lábak ellenben gyengék, kicsinyek s csupán üldögélésre, megkapaszkodásra valók, nem lépkedésre. Java részök a levegőben röpködve tölti életének legtöbb idejét. Farkuk 10 tollu; csőrük különböző, a nálunk élő nemeknél rövid, de mindannyinál puha káváju, gyenge.

XXXIV. CSALÁD. KECSKEFEJŐFÉLÉK. CAPRIMULGIDAE.

Lapos, vastagfejű, nagyszemű, hosszú hegyes szárnyú, meglehetős hosszú farkú, igen laza, puha tollazatu, kis csőrű, de rendkívül nagy szájú madarak, melyek szervezetöknél fogva éjjeli életmódot folytatnak. Az előre álló három lábujj tőben hányával van összekötve, a középső ujj jóval hosszabb a többinél.

103. NEM: KECSKEFEJŐ. CAPRIMULGUS L. 1758.

A szájzug előtt – a felső szájpadlás szélein – erős, hosszú serteszálak láthatók; második evezőjük (rendesen) leghosszabb; leghosszabb másodrendű evezőik az elsőrendűek feléig érnek; a középső karom belső fele «fésűs».

A KECSKEFEJŐ. Caprimulgus europaeus L. 1758.

[C. punctatus M. ///////&/////// WOLF. – C. maculatus BRHM. – C. vulgaris VIEIL.]

Népies nevei: álmosmadár (Vasm.); álomfilkó; tehénfejő; kecskeszopó (Alföld); bagolyföcske (Fehérm.); éjji föcske.

Jegyei: rigónagyságu, de sokkal hosszabb s nemi jegyei alapján bizton felismerhető.

Leirása. Öreg hím: felül főszine szürke; a fejtető közepén és a tarkón, hegyes, fekete, kissé rozsdásan szegett hosszanti foltok; egyébként fekete, rozsdás, agyagsárgás, fehér és barna foltokkal, tarkázatokkal, fröcscsökkel, hullámzásokkal rajzolt. A szárnyfedők hegyén és a nagy evezők hegye előtt egyes nagyobb fehér foltok; a torkon ugyanilyen szinű félholdalakú örv; alul rozsdás agyagsárga alapon feketebarnán sűrűen harántcsíkozott; a farkon szintén erősebb sötét harántsávolyok, a két szélső toll hegyén egy-egy fehér folt. Csőre és szemei barnák, lábai barnásak. A tojó hasonló a hímhez, de szárnyán a foltok nem fehérek, hanem agyagsárgásak, épp így a szélső farktollak hegyén is. A fiatalok alapszine sötétebb, inkább barna mint szürke; szárnyukon lévő foltok oly szinüek, mint a tojónál; a szélső farktollak hegyén lévő folt inkább csak széles szegés. (L. I. köt. V. és X. tábla.)

Mértéke: H. 26–27; Sz. 9–9,6; F. 13,6–14,3; L. 2–2,2; Cs. 0,9–1 cm.

Majdnem egész Európában, fel a 60° é. szél.-ig, előfordul a költés idejében. Ázsiában körülbelül Irkutskig terjed s itt csak az 50° é. szél.-ig hatol föl. Hozzánk való érkezésének országos középnapja április 22–23. Enyhe tavaszszal azonban április első hetében rendesen megjelenik a legtöbb helyen. Síkságon vagy hegyvidéken fekvő erdőkben lakozik s kiválóan szereti a fenyveseket, füves vágásokkal váltakozó területeket, a hol a hangafű (Calluna vulgaris) vagy az áfonya jól tenyészik s fiatal tölgysűrűségek, nyirfákkal, fenyőkkel vegyest nőnek. Szálas. sötét erdőt nem kedvel. Nagyobb kertekben is előkerül ha ilyenféle részleteket talál benne, vonuláson azonban gyümölcsösökben s kisebb kertekben is reábukkanhatunk. Sajátságos, hogy bizonyos fákat, ágakat menynyire kiválaszt magának s mennyire ragaszkodik azokhoz. Kertünkben (Kőszegen) eddig mindössze két izben láttam, még pedig több évi időközben. Mégis a második itt látott példányt ugyanarról az ágról rebbentettem föl, a honnét évekkel előbb az elsőt.

Napközben azonban ritkán kerül szem elé, mert a földön vagy valamely vastagabb faágon szunnyókál. A faágon nem ül más madarak módjára keresztbe, hanem hosszában s mindig meg is lapul; így azután a kérges, mohos fahéjra hasonlító tollazatával oly remeken alakoskodik, hogy még avatott szem is valami dudorodásnak, görcsnek nézi, ha egyáltalán észreveszi. Véletlenül reáakadva, rövid távolságra száll s ismét levágódik, hogy folytassa szundikálását. Mert az ő élete akkor kezdődik, mikor az esti bogár zümmög, a csillagok pislognak s a szürkületben csak a nyugoti ég pirja emlékeztet még a fényes napvilágra. Ilyenkor fecskeszerü repkedéssel hol a föld szintje fölött az erdei utakon, tisztásokon vagy a vágások fölött kalandoz, miközben sokszor feldobja magát, pár pillanatig csapkod, «függ» mint valami vércse, majd hirtelen alábukfenczezik, lehanyatlik s lassubb, galambszerű szárnycsattogtatással folytatja össze-vissza kanyargó reptét. Közbe-közbe folyton fogdossa az éjjeli rovarokat, pilléket; néha azonban a tisztások szélén felszáll bizonyos rendesen megtartott, váltogatva használt ágakra. Párosodáskor – mely májusban kezdődik s eltart junius közepéig – innét hallatja sajátszerű hangját, mely perczekig tartó, egy vagy két lélekzetű tyurrogás s körülbelül így hangzik: tyurrrrrrrrr-työrérrrrrrr, majd tyerrrrrrrrr-tyirrrrrrrrr.

Fészket nem épít, hanem a puszta földre, mohába, hanga-bokrozat aljába, gazok tövébe rakja két, aránylag nagy, hengeres tojását, melyek fehér alapon barnán és kékesszürkén foltozottak. Kőszegen leginkább junius első felében gyüjtöttem friss tojásait. (XL. tábla.)

Tojásmérték: H. 30–32; Sz. 21,5–22,2 mm.

Ha első költése tönkre megy, még egyszer szerencsét próbál, de ekkor már egy tojásnál többet nem szokott rakni. A kotlás tizenhat napig tart.

Szeptemberben javarészök Afrikába költözik, egyesek azonban néha október elején is mutatkoznak még.

Lappangó élete, alkonyatban való járása kelése, roppant nagy szája, nesztelen repte a régiek szemében megbabonázták őt; így keletkezett az a mese, melynek révén nevét is kapta, hogy éjszakának idején megfeji a kecskéket. Ma már kinevetjük az ilyen felfogást, mely ez ártatlan, hasznos, rovarevő madárnak ugyancsak furcsa szerepet osztott. Tápláléka főleg a sötétségben repkedő lepkékből, bogarakból, rovarokból áll, melyeket leginkább a levegőben kap el, néha azonban megszálltakra, mászkálókra is lecsapdos. A cserebogarakat is pusztítja ugyan, de inkább szereti a kisebb, puhább testű rovarokat. 1885 augusztus hóban – mint naplómban feljegyeztem – milliárd szunyog lepte el a Kis-Kárpátok, Modor városához tartozó, fenyveseit s alkonyatban olyan lármás volt a zümmögésük, hogy távolból hangzó békakuruttyoláshoz hasonlított. Minden vágás fölött kiadóan pusztították őket a kecskefejők s tisztán belőlük éltek. Egy-egy példánynak mintegy 300 lépés átmérőjű kiválasztott vadászterülete volt. A méheket szintén megeszi (BERLEPSCH szerint egy pár kecskefejő a méhes közelében 51 méhet fogott három óra alatt), de ez a kis kártétele igen helyi jelentőségű s egyéb hasznos tevékenységét alig homályosítja el.

XXXV. CSALÁD. SARLÓSFECSKEFÉLÉK. MICROPODIDAE.

Külsejökben, sőt némileg életmódjukban is, nagyon hasonlítanak a fecskékhez. Lényegesen különböznek azonban tőlük anatomiailag – s ezért nem sorozhatók a következő rendbe – kivált abban, hogy mellcsontjuk és karcsontjuk egészen más alkotású, egyébként pedig: hogy csak 10 farktolluk, 10 elsőrendű és 8 másodrendű evezőjük van; szájnyilásuk sokkal nagyobb; a lábuk is egészen más, mert az előreálló lábujjak majdnem egyforma hosszúak, teljesen szabadok, feltünő erős karmúak; a hátrafelé álló lábujj néha előre is vetélhető. Sarló alakú hosszú szárnyaikkal rendkívül sebesen repülnek s majdnem egész nap a levegőben mozognak, a földre soha sem szállnak; odvakban, üregekben – többnyire telepesen – költenek, kevés, hengeres idomú, fehér tojást raknak.

104. NEM: SARLÓFECSKE. MICROPUS Wolf. 1810.

Lábuk feltünő kicsiny, a csüd tollas, rövidebb mint a leghosszabb lábujj; lábujjaik mind előre irányultak, a legrövidebb azonban oldalt vetélhető.

A SARLÓSFECSKE. Micropus apus (L.) 1758.

[Hirundo apus L. – Cypselus apus ILL. – Micropus murarius M. ///////&/////// W. – Cypselus murarius TEMM. – Apus murarius LESS.]

Népies nevei: vísító v. vijjogó fecske; nagy fekete fecske; toronyi fecske; fali fecske; hanyi fecske (Csorna, Sopronm.); lábatlan-, kazári fecske (Hevesm.); kaszás fecske; kőszáli fecske (Erdély); hegyi fecske (Sopronm.); kalapács föcske (Hegykő Sopronm.); rácz fecske (Szabolcsm.); felhő fecske (Kolozsvár); eső fecske (Orosháza).

Jegyei: valamivel erősebb mint a füstifecske, sokkal hosszabb szárnyú, rövidebb és nem oly villás farkú; egészben barnásfekete, némi zöldes fénynyel, torka fehéres. Csőre fekete, szemei sötétbarnák, lábai feketésbarnák. A tojó valamivel kisebb. A fiatalok barnábbak, homlokuk fehéresszürke s egyes tollak szegélye is fehéres. (L. I. k. V. tábla és 28. kép.)

Mértéke: H. 17–18; Sz. 18–18,5; F. 7,4–7,8; L. 0,9–1; Cs. 0,6–0,7 cm.

Nyárszakán egész Európában, fel a Sarkkörig, gyakori; sőt Norvégia partvidékén azontúl is költ, itt a 69° é. sz. alatt találták fészkelve s látták a 70° é. szél. alatt is. Kelet-Európában azonban nem hatol magasabbra a 60° é. szél.-nél. Ázsiában szintén előfordul, ámbár többnyire valamivel világosabb tollazatu fajtában (Micropus apus pellinensis) szintúgy Egyiptomban (Micropus apus murinus). Tartózkodási helyekül főleg hegyes vidéken lévő, régi, magas falu várakat, tornyokat, Erdélyben sziklafalakat sőt nagyobb odvas fákat is választ. Legkésőbben érkező madaraink egyike, mely az országos középnap szerint: május 12–13-án érkezik s éppen csak költésével végez, mert augusztus elején ismét távozik tőlünk: Áfrika meleg égövébe. Kényes, gyenge természete sokszor nehéz próbákat szenved át, mikor május végén vagy junius elején, a «fagyos szentek» táján, zordabb időjárás szokott beköszönteni. Többen megfigyelték s 1881-ben junius 11-én magam is kiválóan tapasztaltam Sopronban, hogy hideg, szélvészes időben a környék várfalaiban fészkelő sarlós fecskék nagy számban kerestek menedéket az épületek közt, behatoltak a folyosókra, kapuszinekbe, sőt szobákba, s annyira bágyadtak, elkényszeredettek voltak, hogy számos helyen kézzel fogdosták őket össze. Többeket felbonczoltam akkoriban, de gyomruk kivétel nélkül üres volt. Úgy látszik tehát, hogy a mostoha időben azok a rovarok, melyeket fogdosni szoktak elbujtak s így éhséget szenvedve inségeskedtek, erőtlenedtek el ennyire. Azt is megfigyeltem, hogy ilyen kedvezőtlen viszonyok közt olyan területekre huzódnak, a hol különben nem találhatók, de a hol ugyanakkor – mikor tartózkodási helyeiken élelem hiányában vannak – melegebb idő jár s így ott nem nélkülözik a táplálékot. Ez különösen tavak környékére vonatkozik; így a Velenczei tónál és Fertőnél junius végén is, mikor hire járt, hogy a hegyvidékeken hűvös, szokatlan alacsony légmérséklet uralkodik, gyakran nagy számban láttam repkedni, máskor azonban soha sem találkoztam itt velök.

Kényes voltukat ismerve, annál csodálatosabb, hogy magas északi szélességek alatt is költenek! Igaz, hogy az odavalók körülbelül egy hónappal későbben érkeznek ottani költőhelyeikhez, mint a mieink mi hozzánk; de viszont körülbelül egy hónappal későbben is, vagyis akkor távoznak onnét, mikor a mieink már régen elbucsuztak. Az alkalmazkodás, éghajlathoz való edződés szép példája ez! Csak olyan mint az a gabonaszem, mely pl. Throndhjemben (Norvégia 63° 25' 36" é. szél.) ugyanannyi idő alatt terem, mint Egyptomban; noha másfelől megjegyzendő, hogy az Egyptomban termett szem északon elültetve egyáltalán termést sem adna.

A sarlós fecskék mindig néhány párban, rendesen azonban nagyszámban, valami magas falazatban, toronyban, odvas fákban ütik fel tanyájukat (Erdélyben, Szatmármegyében, Nagy-Somkuton); de Szarvasnál és Nagy-Bojár közelében, a Dráva meredek partjának repedéseiben és üregeiben is fészkelnek, (MOJSISSOVICS: Das Thierleben d. oest. ung. Tiefebenen 127. l.). Fogarasmegyében pedig – CZYNK szerint – sziklafalazat üregeiben. Szerbiában a szemendriai várban annyit találtam, hogy a zsibongó, repkedő, óriási méhrajhoz hasonlító ezernyi ezer madártársaság látványa valóságosan emlékeztetett az északi madárhegyek táján kibontakozó életre. Fészkelő helyeiken mindig kisebb-nagyobb csapatokban, szédítő gyorsasággal repkednek a falak körül, éktelen lármával, folytonos vijjogással támadva minden csendbontóra. Verebeket vagy más odatévedő madarakat mérgesen űznek el, az ember felé szemtelenül csapkodnak, majd a kalapját érintik, igen éles, átható, szakadatlanul hangzó fsz, fsz, szví, szfí, szvír, szfrí szólásukat hallatva. Reptük közben alakjuk csonkaszárú vasmacskához hasonlít. Nemcsak legkitartóbb repülésű, de legsebesebben nyílaló madarunk, mely egy másodperczben képes 89 met. távolságot megtenni. Sebes reptök igen változatos is, mert hol ide-oda ívelnek, kanyarognak, eleresztett szárnynyal, mintegy úszva hánykolódnak, majd meg gyors, reszkető szárnycsapással szelik a levegőt. Szép időben rendesen magasan járnak, borult, felhős napokon alacsonyabban. Fákra, sziklákra ritkán szállnak s akkor is nem úgy mint más madarak, hanem harkályszerűen megkapaszkodva mintegy oda akaszkodnak. Fészkelésre olykor más, lyukban költő, madarak otthonát elfoglalja s megfigyelték, hogy a fiókákat is kidobálja. Leginkább repedésekbe, odvakba, lyukakba építi fészkét, s többnyire megelégszik pár száraz szállal, tollal, melyeket nyálkájával össze-vissza keneget, úgy hogy megszáradva olyanokká válnak, mintha beenyvezték volna. Tojásait junius első felében leggyakrabban találtam. Ezek hosszúkás hengeres idomúak s porczellánfehérek; a fészekalj rendesen két, ritkábban három, sőt négy darabból áll. (XL. tábla.)

Tojásmérték: H 23,2–25; Sz. 15–16,8 mm.

Alighogy a fiókák felnevelődtek s megerősödtek, elhagyja fészkelő helyeit. Igy pl. Léka várából (Vasm.), mint éveken át feljegyeztem, augusztus első napjaiban hirtelen mindannyi eltünik.

Csakis repülő rovarokat, kivált legyeket, kis bogarakat, szunyogokat stb., (Culicidákat, Tipulidákat, Phryganeákat) fogdos. Nagy evő létére[174]* a kellemetlen, sőt káros rovarok pusztításával, azok számának korlátozásával hasznosan működik az ember javára, s megérdemli, hogy bántódása ne essék.

A HAVASI SARLÓSFECSKE. Micropus melba (L.) 1758.

[Hirundo melba L. – H. alpina SCOP. – Cypselus melba ILL. – Cypselus alpinus TEMM.]

Jegyei: jóval nagyobb. mint előbbi: főszine kormos szürkebarna, torka és hasa fehér.

Mértéke: H. 21–21,5; Sz. 21–21,4; F. 8,5–8,8; L. 1,4–1,5; Cs. 1,2–1,3 cm.

Hazája Dél-Európa hol az Alpokban s egyéb nagyobb, sziklás hegységekben, nemkülönben a sziklás tengerpartokon költ. Hazánkban csakis a horvát-tengermenti és a Quarnero öblére dülő szirtekben tartózkodik s valószinüleg fészkel is. Innét való példányokat a zágrábi muzeum őriz. Erdélyből is van néhány adatunk[175]* előfordulásáról, melyeket azonban elejtett példány kétségtelenül nem bizonyít. Életmódjában hasonlít az előbbihez.



[174] FLORENT PRÉVOST 18 példány gyomrában összesen 8390 drb rovart talált; egy gyomorban a legtöbb, 649 drb volt. Én egyben Agriotes-t (pattanó- v. kovacsbogár) is találtam.

[175] STETTER V. Magy. orv. term. vizsg. Munk. V. 1845. 151. l. – LÁZÁR K. gróf. Erd. Muz. egyl. Évk. 1862. 50. l. – BUDA Á. Hunyadm. rég. és tört. társ. Évk. 1882. 112. l. – DANFORD ///////&/////// H. BROWN. The Ibis. 1875. V. 301. l.