Ugrás a tartalomhoz

Magyarország halfaunája

Dr. Harka Ákos, Sallai Zoltán (2007)

Dr. Harka Ákos és Sallai Zoltán

Selymes durbincs – Gymnocephalus schraetser (Linnaeus, 1758)

Selymes durbincs – Gymnocephalus schraetser (Linnaeus, 1758)

Család: Sügérfélék (Percidae)
Angol név: Schraetzer
Német név: Schrätzer
Védett. Eszmei értéke: 10 000 Ft.

Ismertetőjegyek.  Teste megnyúlt, mérsékelten magas, oldalról összenyomott. Feje és orra hosszú, a szeme nagy. Kis méretű szája csúcsba nyíló vagy félig alsó állású. Hátúszója igen hosszú és elég magas. Elülső részében 17-19 keményebb tüske, hátulsó részében 12-14 lágy úszósugár található. Farkalatti úszója rövid, benne csupán 6-7 elágazó sugár van, a farokúszó enyhén bemetszett. Hasúszói a mellúszók alatt foglalnak helyet, de kevéssel hátrébb kezdődnek. Oldalvonala a hát közelében fut, majdnem párhuzamosan annak ívével. Pikkelyei aprók, de erősen ülnek, számuk az oldalvonalon 50-63. Alapszíne zöldessárga, hátán és oldalán 3-4 sötétbarna, helyenként megszakadó, keskeny hosszanti csík húzódik. Kis termetű hal, a nagyobb példányok testhossza 15-20 cm.

Hasonló fajok.  Alakja, színe és mintázata eléggé jellegzetes ahhoz, hogy a kép alapján azonosítani lehessen, mivel igazán hasonló faj nem él vizeinkben. Hátúszójának felépítése ugyan egyező a vágódurbincséval (75) és a széles durbincséval (76), de a selymes durbincson látható hosszanti csíkozáshoz hasonló mintázat sem ezeken, sem más hazai rokon fajon nincs.

Környezet.  Elsősorban a közepes méretű és a nagyobb folyók áramláskedvelő hala. Nem annyira az áramlás erőssége, mint inkább annak állandósága fontos számára, emellett azonban a jelentősebb víztömeget is igényli. Ennek megfelelően sem a kis folyókban, sem a tavakban nemigen fordul elő. Csak látszólag jelent kivételt ez alól, hogy a Tisza-tóban 2000-ig gyakori volt, ugyanis valójában nem a tározótérben, hanem a rajta keresztülhaladó folyómederben találja meg a létfeltételeit, ahol állandó az áramlás. Legnagyobb állományai a márna- és a dévérzónára jellemzőek, de már a paduczóna alsó régiójában is gyakori lehet.

Táplálék.  A mederfenékről szedegeti táplálékát, amely kicsiny szájának megfelelően apróbb fenéklakó állatokból és a víz által sodort szerves törmelékből kerül ki.

Szaporodás.  Hároméves korban válik ivaréretté, április-májusban szaporodik. A nőstények íváskor a folyók sóderes szakaszain a mederfenékre szórják ikrájukat, amely a kavicsokhoz tapad. Az ikraszemek átmérője kb. 1 mm, számuk egy-egy ikrásnál 5-10 ezer.

Elterjedés.  Őshonos és bennszülött halunk, elterjedése lényegében ma is a Dunára és mellékfolyóinak vízrendszerére korlátozódik. Hazai lelőhelyei:

  • Öreg-Duna, Mosoni-Duna, Duna, Rába, Lapincs, Pinka, Strém, Marcal, Ipoly,

  • Dráva, Mura,

  • Tisza, Öreg-Túr, Szamos, Kraszna, Bodrog, Keleti-főcsatorna, Nyugati-főcsatorna, Sajó, Hernád,

  • Hármas-Körös, Kettős-Körös, Sebes-Körös, Fekete-Körös, Maros,

  • Tisza-tó (folyómeder),

  • áramló vizű nagy csatornák.

Jelentőség.  Az igényeinek megfelelő folyószakaszokon nagy állománysűrűséget érhet el, ilyen helyeken a ragadozók táplálékában is nagyobb arányban fordul elő, de közvetlen gazdasági jelentősége nincs. Természeti értéke ellenben kiemelkedő, hiszen olyan halunk, amely itt alakult ki, és Földünknek csak ezen a táján él, ezért törvény által védett.