Ugrás a tartalomhoz

Magyarország halfaunája

Dr. Harka Ákos, Sallai Zoltán (2007)

Dr. Harka Ákos és Sallai Zoltán

Vágódurbincs – Gymnocephalus cernuus (Linnaeus, 1758)

Vágódurbincs – Gymnocephalus cernuus (Linnaeus, 1758)

Család: Sügérfélék (Percidae)
Angol név: Ruffe
Német név: Kaulbarsch

Ismertetőjegyek.  Teste megnyúlt, mérsékelten magas, oldalról összenyomott. Feje és lekerekített orra aránylag hosszú, a szeme nagy. Csúcsba nyíló szája kicsi, fölső állkapcsának vége nem ér a szem alá. Hátúszója hosszú és magas. Elülső részében 11-16 tüske, a hátulsóban 11-15 elágazó sugár számolható. Az úszó hátulsó részének a széle közel egyenes, és ha a vonalát meghosszabbítjuk, az hegyes szögben metszi a faroknyelet. Farkalatti úszója rövid, 5-7 osztott sugár található benne. Hasúszói előre tolódtak, szinte egy vonalban kezdődnek a mellúszókkal. Pikkelyei közepes nagyságúak, számuk a fölfelé ívelt oldalvonalon 35-40. Színe barnászöld, apró, szabálytalanul elszórt sötétbarna foltokkal tarkítva. Kis növésű halunk, jól fejlett példányai sem haladják meg a 10-15 cm-es hosszúságot.

Hasonló fajok.  Legközelebbi rokona, a széles durbincs (76) hasonlít hozzá legjobban, de annak oldalán az apró, sötétbarna pettyekből elmosódó nagyobb foltok, szabálytalan harántsávok állnak össze, és hátúszójának a hátsó része domború szélű, meghosszabbított vonala közel derékszögben metszi a faroknyelet. Az ugyancsak hasonló alakú sügér (74) az első hátúszója végén fekete foltot visel, oldala sávozott. A selymes durbincson (77) hosszanti csíkok vannak.

Környezet.  A lassabb folyóvizek és a nyíltabb állóvizek hala. Nagyobb folyóinkban a márnazónában még ritka, lejjebb gyakoribb, a torkolati félsós vizek zónájának pedig névadója. Kis folyóinknak inkább az alsó szakaszán él, a domolykózónában ritka. Az állóvizeknek főleg a mélyebb, növényzettől mentes helyeit keresi, az elmocsarasodó részeket kerüli.

Táplálék.  Kezdetben a táplálékát planktonszervezetek, később fenéklakó gerinctelen állatok alkotják. A nagyobb példányok alkalmilag egy-egy apró ivadékhalat is elfogyasztanak.

Szaporodás.  Két-hároméves korában szaporodik először. Ívása április és május folyamán több részletben játszódik le. A nőstények kis füzérek vagy csomók formájában a vízi növényzetre vagy a köves-kavicsos mederfenékre rakják le az ikrát. Az ikraszemek átmérője 1 mm, számuk példányonként 10-50 ezer.

Elterjedés.  Vizeinkben őshonos euro-szibériai faj, amely Angliától a Kolima folyó vízrendszeréig elterjedt. Hazai lelőhelyei:

  • Öreg-Duna, Mosoni-Duna, Duna, Rába, Által-ér, Ipoly, Sződi-patak, Dunavölgyi-főcsatorna,

  • Zala, Kapos,

  • Dráva, Mura, Zsdála,

  • Tisza, Batár-patak, Túr, Öreg-Túr, Szamos, Bodrog, Keleti-főcsatorna, Nyugati-főcsatorna, Sajó, Bódva, Rakaca, Hernád, Takta, Eger-patak, Csincse, Laskó, Zagyva, Tápió, Tarna, Tarnóca,

  • Hármas-Körös, Kettős-Körös, Hortobágy-Berettyó, Sebes-Körös, Berettyó, Fekete-Körös, Maros,

  • Fertő, Balaton, Kis-Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó,

  • egyéb tavak, holtágak, csatornák.

Jelentőség.  Apró méreténél fogva halászati és horgászati jelentősége nincs, habár húsa a süllőéhez hasonló ízű. Olyan vizekben, ahol sűrű állománya él, a ragadozók nagy mennyiségben és szívesen fogyasztják. Az utóbbi évtizedekben azonban számos vizünkben erősen csökkent a gyakorisága.