Ugrás a tartalomhoz

Magyarország halfaunája

Dr. Harka Ákos, Sallai Zoltán (2007)

Dr. Harka Ákos és Sallai Zoltán

Tüskés pikó – Gasterosteus aculeatus Linnaeus, 1758

Tüskés pikó – Gasterosteus aculeatus Linnaeus, 1758

Család: Pikófélék (Gasterosteidae)
Angol név: Stickleback
Német név: Dreistachliger Stichling

Ismertetőjegyek.  Kissé zömök, oldalról lapított hal. Háta és hasa ívelt, farokrésze rövid és nagyon elvékonyodó. Feje és szeme nagy, orra közepesen hosszú. Előrenyúló fölső állású szája aránylag kicsi, benne apró és hegyes fogak találhatók. Hátán, a hátúszó előtt általában 3, hasúszói helyén 1-1 hegyes, felmereszthető csonttüske van. A hátúszóban 10-14, az anális úszóban 7-11 úszósugár számlálható. Mindkét úszó a test hátsó részén foglal helyet, a szélük ferdén lemetszett, és körülbelül egy vonalban végződnek. A farokúszó viszonylag jól fejlett, háromszög alakú, a széle megközelítőleg egyenes. Pikkelyei nincsenek, azok védő szerepét a bőrben található csontlemezek veszik át. Oldalszervének nyílásai a csontlapokat is átfúrják, így oldalvonala teljes. Színe zöldesbarna, sötét foltokkal mintázva, ívás idején a hímek torka és hasa vöröslő. Apró termetű hal, édesvizekben a hossza csupán 6-8 cm, de a tengerparti vizekben élőké sem sokkal haladja meg a 10 centit.

Hasonló fajok.  Alapos szemrevételezés után semmi mással nem téveszthető össze, mert vizeinkben nem él olyan faj, amely igazán hasonlítana hozzá. A hátán és a hasúszói helyén található csonttüskék, valamint az oldalán lévő csontlemezek alapján minden más hazai fajtól biztosan elkülöníthető.

Környezet.  A tüskés pikó nagyszerűen alkalmazkodik a különböző hőmérsékletű és sótartalmú vizekhez, ezért tengeri és édesvízi állományai egyaránt léteznek. A tengeriek vándorló életmódot folytatnak. Szaporodás idején felúsznak a folyókba, ahonnan az ívás befejeztével visszatérnek a sós vízbe. Az édesvízben élők jobban kötődnek élőhelyükhöz, csak kisebb utakat tesznek a megfelelő ívóhely fölkutatására. Az eddigi hazai tapasztalatok szerint mind a márna-, mind a dévérzóna megfelel igényeinek, de található népes állománya tiszta vizű csatornákban és nem túl iszapos medrű síkvidéki patakokban is.

Táplálék.  A fiatalok kezdetben planktonevők, később emellett algákat, vízre hulló apró magvakat, rovarokat és egyéb vízi gerinctelen állatokat fogyasztanak.

Szaporodás.  Már egyévesen ivarérett, szaporodása áprilistól júliusig is elhúzódik. A hímek ragadós veseváladékukkal növényi szálakból barlangszerű fészket építenek, ez szolgál ívóhelyként. A nőstények 60-80 ikraszemet raknak le. A megtermékenyített ikrát – sőt rövid ideig a kikelt ivadékot is – a hímek őrzik.

Elterjedés.  Nagyon nagy területen elterjedt faj. Európa atlanti-óceáni és földközi-tengeri partvidékén szinte mindenütt megtalálható, ugyanígy Ázsia és Észak-Amerika csendes-óceáni partjai mentén, Koreától a Bering-szoroson át egészen Kaliforniáig. Közép-Európában nem őshonos, akvaristák telepítették be a Duna német és osztrák szakaszára, ahonnan tovább terjedt. Nem kizárt, hogy hazánkba az Al-Duna felől érkeztek az első példányok, de gyakoribbá csak az 1980-as években vált, s ebben az osztrák Duna-szakaszon fölszaporodott állomány inváziója játszotta a főszerepet. Lelőhelyei egyelőre a Duna mentére korlátozódnak:

  • Öreg-Duna (főként a mellékágakban), Mosoni-Duna, újrónafői csatorna, Duna, Cuhai-Bakony-ér, Sződi-patak.

Jelentőség.  Gazdasági jelentősége nincs, felmereszthető tüskéi miatt a ragadozók táplálkozásában sem játszik érdemi szerepet. Az állatok viselkedését kutató etológusoknak az egyik kedvelt akváriumi hala volt.