Ugrás a tartalomhoz

Magyarország halfaunája

Dr. Harka Ákos, Sallai Zoltán (2007)

Dr. Harka Ákos és Sallai Zoltán

5. fejezet - Halaink és elterjedésük

5. fejezet - Halaink és elterjedésük

Tartalom

Tiszai ingola – Eudontomyzon danfordi Regan, 1911
Dunai ingola – Eudontomyzon mariae (Berg, 1931)
Viza – Huso huso (Linnaeus, 1758)
Vágótok – Acipenser gueldenstaedtii Brandt & Ratzeburg, 1833
Simatok – Acipenser nudiventris Lovetzky, 1828
Sőregtok – Acipenser stellatus Pallas, 1771
Lénai tok – Acipenser baeri Brandt, 1869
Kecsege – Acipenser ruthenus Linnaeus, 1758
Angolna – Anguilla anguilla (Linnaeus, 1758)
Dunai nagyhering – Alosa pontica (Eichwald, 1838)
Bodorka – Rutilus rutilus (Linnaeus, 1758)
Leánykoncér – Rutilus pigus virgo (Heckel, 1852)
Gyöngyös koncér – Rutilus frisii meidingeri (Heckel, 1852)
Amur – Ctenopharyngodon idella (Valenciennes, 1844)
Fekete amur – Mylopharyngodon piceus (Richardson, 1846)
Vörösszárnyú keszeg – Scardinius erythrophthalmus (Linnaeus, 1758)
Nyúldomolykó – Leuciscus leuciscus (Linnaeus, 1758)
Domolykó – Leuciscus cephalus (Linnaeus, 1758)
Vaskos csabak – Leuciscus souffia agassizi (Cuvier & Valenciennes, 1844)
Jászkeszeg – Leuciscus idus (Linnaeus, 1758)
Fürge cselle – Phoxinus phoxinus (Linnaeus, 1758)
Balin – Aspius aspius (Linnaeus, 1758)
Kurta baing – Leucaspius delineatus (Heckel, 1873)
Küsz – Alburnus alburnus (Linnaeus, 1758)
Sujtásos küsz – Alburnoides bipunctatus (Bloch, 1782)
Állasküsz – Chalcalburnus chalcoides mento (Agassiz, 1832)
Karikakeszeg – Abramis bjoerkna (Linnaeus, 1758)
Dévérkeszeg – Abramis brama (Linnaeus, 1758)
Laposkeszeg – Abramis ballerus (Linnaeus, 1758)
Bagolykeszeg – Abramis sapa (Pallas, 1814)
Szilvaorrú keszeg – Vimba vimba (Linnaeus, 1758)
Garda – Pelecus cultratus (Linnaeus, 1758)
Paduc – Chondrostoma nasus (Linnaeus, 1758)
Compó – Tinca tinca (Linnaeus, 1758)
Márna – Barbus barbus (Linnaeus, 1758)
Petényi-márna – Barbus peloponnesius petenyi (Heckel, 1852)
Fenékjáró küllő – Gobio gobio (Linnaeus, 1758)
Halványfoltú küllő – Gobio albipinnatus Lukash, 1933
Felpillantó küllő – Gobio uranoscopus (Agassiz, 1828)
Homoki küllő – Gobio kessleri Dybowski, 1862
Razbóra – Pseudorasbora parva (Temminck & Schlegel, 1842)
Szivárványos ökle – Rhodeus sericeus (Pallas, 1776)
Széles kárász – Carassius carassius (Linnaeus, 1758)
Ezüstkárász – Carassius gibelio (Bloch, 1782)
Ponty – Cyprinus carpio Linnaeus, 1758
Fehér busa – Hypophthalmichthys molitrix (Valenciennes, 1844)
Pettyes busa – Hypophthalmichthys nobilis (Richardson, 1845)
Kisszájú buffaló – Ictiobus bubalus (Rafinesque, 1818)
Réticsík – Misgurnus fossilis (Linnaeus, 1758)
Vágócsík – Cobitis elongatoides Băcescu & Maier, 1969
Törpecsík – Sabanejewia aurata (Filippi, 1865)
Kövicsík – Barbatula barbatula (Linnaeus, 1758)
Törpeharcsa – Ameiurus nebulosus (Lesueur, 1819)
Fekete törpeharcsa – Ameiurus melas (Rafinesque, 1820)
Pettyes harcsa – Ictalurus punctatus (Rafinesque, 1818)
Harcsa – Silurus glanis Linnaeus, 1758
Afrikai harcsa – Clarias gariepinus (Burchell, 1822)
Csuka – Esox lucius Linnaeus, 1758
Lápi póc – Umbra krameri Walbaum, 1792
Nagy maréna – Coregonus lavaretus (Linnaeus, 1758)
Törpe maréna – Coregonus albula (Linnaeus, 1758)
Pénzes pér – Thymallus thymallus (Linnaeus, 1758)
Galóca – Hucho hucho (Linnaeus, 1758)
Pataki szajbling – Salvelinus fontinalis (Mitchill, 1814)
Sebes pisztráng – Salmo trutta m. fario (Linnaeus, 1758)
Szivárványos pisztráng – Oncorhynchus mykiss (Walbaum, 1792)
Menyhal – Lota lota (Linnaeus, 1758)
Szúnyogirtó fogasponty – Gambusia holbrooki Girard, 1859
Tüskés pikó – Gasterosteus aculeatus Linnaeus, 1758
Botos kölönte – Cottus gobio Linnaeus, 1758
Cifra kölönte – Cottus poecilopus Heckel, 1837
Naphal – Lepomis gibbosus (Linnaeus, 1758)
Pisztrángsügér – Micropterus salmoides (La Cepède, 1802)
Sügér – Perca fluviatilis Linnaeus, 1758
Vágódurbincs – Gymnocephalus cernuus (Linnaeus, 1758)
Széles durbincs – Gymnocephalus baloni Holčík & Hensel, 1974
Selymes durbincs – Gymnocephalus schraetser (Linnaeus, 1758)
Süllő – Sander lucioperca (Linnaeus, 1758)
Kősüllő – Sander volgensis (Gmelin, 1788)
Magyar bucó – Zingel zingel (Linnaeus, 1758)
Német bucó – Zingel streber (Siebold, 1863)
Nílusi tilápia – Oreochromis niloticus (Linnaeus, 1758)
Szivárványsügér – Herotilapia multispinosa (Günther, 1869)
Amurgéb – Perccottus glenii (Dybowski, 1877)
Folyami géb – Neogobius fluviatilis (Pallas, 1814)
Csupasztorkú géb – Neogobius gymnotrachelus (Kessler, 1857)
Kessler-géb – Neogobius kessleri (Günther, 1861)
Feketeszájú géb – Neogobius melanostomus (Pallas, 1814)
Szirman-géb – Neogobius syrman (Nordmann, 1840)
Tarka géb – Proterorhinus marmoratus (Pallas, 1814)

A továbbiakban J. S. Nelson rendszerét követve ismertetjük a magyarországi halakat. Ebben a családok és a fajok sorrendje kissé eltér a korábbi évtizedekben megszokott sorrendtől, de a rokonsági kapcsolatokra vonatkozó újabb ismeretek megkövetelték a változtatást.

A sorszámmal ellátott fajismertetők élén a hal magyar és latin neve látható, ezt követi a faj leírójának vagy leíróinak neve, valamint a tudományos leírás megjelenésének évszáma. Ha időközben a fajt más nemzetségbe sorolták, mint azt korábban a leírója tette, akkor a tudományos név első tagja megváltozik, s a szabályok szerint ilyenkor a szerző neve és az évszám zárójelbe kerül. A második helyen álló fajnévnek illeszkednie kell a nemzetségnév nyelvtani neméhez, ezért olykor ez is más végződést kap.

A név után a rokonsági kört jelző rendszertani családot, majd a faj angol és német nevét tüntetjük fel, az érintett fajok esetében pedig a fogási korlátozásokat vagy a védettséget is jelezzük. A további szöveges rész előbb a fontosabb ismertetőjegyeket és a hasonló fajokat veszi számba, ezután röviden jellemzi az élőhelyi, a táplálkozási és a szaporodási viszonyokat, végül bemutatja a faj elterjedését, és szól jelentőségéről.

Halaink hazai elterjedését ismertetve a leírások a következő csoportosításban so­rolják fel a lelőhelyeket:

  • A Duna és Magyarországon betorkolló mellékfolyóinak vidéke, a Közép-Dunántúl kivételével. Ide tartozik maga a Duna a mellékágaival, a Lajta, a Rábca, a Rába és az Ipoly vízrendszere, valamint a Dunába közvetlenül ömlő kisebb vízfolyások.

  • A Közép-Dunántúl folyói, nevezetesen a Zala, a Balaton környéki kisebb patakok, a Sió, a Sárvíz és a Kapos, valamint ezek mellékvizei.

  • A Dráva és a Mura vízrendszere, valamint a Dunába Horvátország területén ömlő Karasica.

  • Duna-Tisza közének vizei, az Égerláp (Ócsa), Kolon-tó (Izsák), Kondor-tó (Fülöpháza), Ágasegyházi-rét, Orgoványi-rét, Dong-éri-főcsatorna, Tőzeges (Szank), Kis- és Nagy-Csukás-tó (Kiskőrös), Vörös-mocsár (Császártöltés), Tőzegbányató (Ásotthalom), Kurjantó-tó (Fülöpszállás).

  • A Tisza és Északkelet-Magyarország folyóvizei. A Tisza teljes hazai szakasza mellett ide tartozik a Túr, a Szamos, a Kraszna, a Bodrog, a Sajó, a Hernád és a Zagyva, valamint e mellékfolyók teljes vízrendszere, továbbá néhány közvetlenül a Tiszába ömlő kisebb vízfolyás, valamint a Tiszából kiágazó Keleti- és Nyugati-főcsatorna.

  • A Körösök vízrendszere a Berettyóval és a Hortobágy-Berettyóval, valamint a Maros hazai szakasza.

  • Nagy tavaink, nevezetesen a Balaton, a Kis-Balaton, a Fertő, a Velencei-tó és a Tisza-tó.

  • Egyéb halasvizeink.

E csoportbeosztás egyrészt eligazít abban, hogy merre keressünk egy-egy kevéssé ismert patakot, másrészt segítségével különbség tehető az azonos nevű vízfolyások kö­zött. Nyilvánvaló ugyanis, hogy például a Kemence-patak a Duna vidékénél említve az Ipoly, a Tisza vízrendszerénél viszont a Bózsva mellékvizét jelenti. Vagy például a Szuha – attól függően, hogy melyik folyó neve után szerepel – lehet a Sajó és a Zagyva mellékpatakja is. Mivel a vízterületek csoportosítása minden fajnál hasonló, a lelőhelyi adatok könnyen kikereshetők.

Fontosabb tavaink és folyóink földrajzi helyzetét a következő vázlat mutatja be.

Néhány, történetileg a magyar halfauna részét képező fajnak mai országhatárainkon belül nincs bizonyított észlelési adata. Esetükben a szomszédos területek lelőhelyeire hivatkozunk, ahonnan alkalmilag hozzánk is elvetődhetnek. A határon túli vizek kö­zötti eligazodást a túloldali térképvázlat feliratai segítik.

Halaink elterjedésének leírása során a jelen vagy legalábbis a közelmúlt viszonyainak rögzítésére törekedtünk, ezért egykori neves kutatóink – Herman Ottó, Vutskits György, Vásárhelyi István, Berinkey László – faunatörténeti szempontból rendkívül értékes, de napjainkra elavult adatait nem vettük át.

Faunisztikai adataink zömét az elmúlt két évtizedben személyes terepmunkával gyűjtöttük össze, de a lelőhelyek feltérképezésénél a kutatótársak közleményire, valamint a jó halismerettel rendelkező halászoktól és horgászoktól kapott információkra is támaszkodtunk. Az adatok megbízhatóságára nagyon ügyeltünk: amelyekkel kapcsolatban kétely merült fel, eleve figyelmen kívül hagytuk. Ugyanígy jártunk el néhány megbízható, de kuriózumnak számító észleléssel – pl. alsó-tiszai vagy Tisza-tavi pisztráng, hortobágyi törpecsík –, amelyek inkább zavarták, mint segítették volna a reális elterjedési kép kialakítását.

A térképvázlatokon kétféle módon jelöljük a halak előfordulását.

  • Fekete körök jelzik az olyan lelőhelyeket, ahonnan az adott faj az utóbbi 25 évben előkerült. Amelyik vízterületen több fekete karika látható, ott természetesen a jelzések közötti szakaszokon is számítani lehet a hal fogására.

  • Az üres karikák a 25 évnél régebbi észlelési helyeket mutatják. Csak olyan fajoknál alkalmaztuk, amelyeknek újabb fogási adata nincs. Sajnos az ily módon je­lölt he­lyekről már valószínűleg eltűnt az illető halfaj, előkerülése nem várható.

Az állandó és alkalmi előfordulások között a jelölések nem tesznek különbséget, ugyanolyan fekete kör jelzi mindkettőt, az élőhelyi viszonyokra vonatkozó szöveges rész azonban segít az eligazodásban. Némi támpontot a térképek is nyújthatnak az állományokról: az egymáshoz közeli jelek folytonos jelenlétről és viszonylagos gyakoriságról árulkodnak, míg ez egyedülálló vagy egymástól távolabbi jelek ritkaságra, alkalmi előfordulásra utalnak.

A lelőhelyek felsorolásánál nem törekedhettünk teljességre. A nagyon sok vizünkben előforduló közönséges halaknál, mint például a bodorkánál, küsznél, csukánál hely hiányában nem sorolhattuk fel valamennyi ismert lelőhelyet. Ellenben a védett ritkaságoknál és a kímélendő fajoknál, amilyen például a lápi póc, a réticsík vagy a széles kárász, a Duna-Tisza köze sekély tavait és olyan kisebb csatornákat is megemlítünk, amelyeket az előbbieknél figyelmen kívül hagytunk.

Tiszai ingola – Eudontomyzon danfordi Regan, 1911

Család: Ingolafélék (Petromyzontidae)
Angol név: Carpathian lamprey
Német név: Karpatenneunauge
Fokozottan védett. Eszmei értéke: 250 000 Ft.

Ismertetőjegyek.  Vékony, megnyúlt, hengeres teste a férgekéhez hasonló, de úszói elárulják, hogy a halak rokonságába tartozik. Kifejlett példányain a két hátúszó, valamint a farok- és farkalatti úszó egységes úszószegéllyé olvad össze, páros úszói hiányoznak, teste pikkelytelen. Szája alsó állású, tölcsérszerű, állkapcsa nincs. Egyetlen orrnyílása mögött kétoldalt helyezkedik el a szeme, amelyet 7-7 kopoltyúnyílás követ. A faj azonosításához kifejlett példányok szükségesek. Ezek szájának alsó részén 8-12, a képen sárgás félkörívként látható fog sorakozik. A még táplálkozó példányok esetében a fogak hegyesek, sebzésre alkalmasak, az idősebbeknél azonban letompulnak. A tölcsérszáj felső részén az apró sertefogak 8-11 sort alkotnak. Utóbbiak közül a belső sor fogai alig nagyobbak, mint a következőben lévők. Teljesen kifejlett példányainak hossza 22-26 cm.

Hasonló fajok.  Közeli rokonától, a dunai ingolától (2) az különbözteti meg, hogy annak alsó ajaklemezén a fogak tompák, számuk 8-12 helyett csak 5-9, továbbá a száj fölső részén kevesebb (3-5) sort alkotó sertefogak közül a belső sorban állók lényegesen nagyobbak, mint a következőben lévők. Hasonló alakúak és méretűek lehetnek a fiatal angolnák (9) is, de azoknak állkapcsa és mellúszója van, ami biztos megkülönböztető bélyeg.

Környezet.  Elsősorban a hegy- és dombvidéki tiszta folyóvizek pisztráng-, pér-, illetve domolykózónáját lakják. Halakra tapadva alsóbb szinttájakra is lejuthatnak, de ivarszerveik teljes kifejlődésekor visszatérnek ívni a vízfolyások fölső szakaszaira.

Táplálék.  Kikelő lárvái az iszapba fúródva élnek, és főként szerves törmelékkel táplálkoznak. Négy-öt év múltán átalakulnak, kialakul jellegzetes szájszervük, amellyel halakra tapadnak. A kifejlett példányok élősködők. Főként a gazdaállat vérével és szövetnedveivel táplálkoznak, de bőr és izomdarabkákat is kimarnak belőlük.

Szaporodás.  Március és június között szaporodik, nőstényei a patakok csendesebb öbleinek aljzatjára rakják le ikrájukat. Az ikraszemek száma 7–10 ezer, átmérőjük kb. 1 mm. Az ivarérettséget elért példányok rendszerint két egymás utáni évben is részt vesznek a szaporodásban, utána azonban elpusztulnak.

Elterjedés.  A tiszai ingola a Kárpát-medencének olyan bennszülött faja, amely a Tisza vízrendszerében alakult ki, és a Temes folyót kivéve ma sem él sehol másutt a világon. Határainkon kívül a Sajó, a Hernád, a Bodrog a Felső-Tisza, a Szamos, a Körösök és a Maros vízrendszeréhez tartozó folyóvizek felső szakaszain él. Régebben idehaza is több lelőhelyét tartották számon, az utóbbi időkben azonban kevés vizünkből került elő:

  • Tisza, Bódva, Jósva, Ménes-patak, Hernád, Tolcsva-patak, Kemence-patak.

Jelentőség.  Régen, amikor még tömegesen is előfordult, a pisztrángtelepeken károkat okozhatott. Napjainkra a pisztrángosokból már eltűnt, természetes életközösségekben pedig nincs értelme az állatok hasznos vagy káros voltáról beszélni, mindegyiknek megvan a maga szerepe. Mint bennszülött és szűk elterjedésű ritka fajnak a természeti értéke igen jelentős, ezért a törvény fokozottan védi.