Ugrás a tartalomhoz

Magyarország halfaunája

Dr. Harka Ákos, Sallai Zoltán (2007)

Dr. Harka Ákos és Sallai Zoltán

Állóvizek

Állóvizek

Az állóvizek közül elsősorban a nagy tavakat szokták környezeti viszonyaik és fajösszetételük szerint típusokba sorolni. Ilyen halászatbiológiai típust jelöl például a pisztrángos vagy a marénás tó elnevezés, hazai példaként pedig a süllős-pontyos tó vagy a csukás-compós tó említhető. Tavaink közül a Balaton eredetileg süllős tó volt, de a növényi tápanyagok feldúsulása, az úgynevezett eutrofizáció következtében megváltoztak biológiai sajátosságai, így jelenleg inkább süllős-pontyos tónak nevezhetjük.

A kettős név a valóságban is meglévő különbségekre utal. A tó nagyobb mélységekkel rendelkező és tisztább vizű keleti medencéje ma is inkább süllős víz, míg a sekélyebb, növényzetben gazdagabb, iszaposodó és algásodó nyugati medence inkább egy pontyos tónak felel meg. Halai közül a rendszeresen telepített ponty gyakori, a süllő és a garda ritkulóban van, a dévérkeszeg és a küsz tömeges.

A Velencei-tó, Fertő és a Kis-Balaton II. üteme úgynevezett csukás-compós tó. Vizük sekély, növényzettel dúsan benőtt, medrük üledékes. A névadó fajok mellett je­lentős bennük a bodorka, a vörösszárnyú keszeg és a karikakeszeg aránya. A Kis-Balaton I. üteme valószínűleg ugyanilyen típusú vízzé alakul majd, de stabilizálódása még hosszú időt vesz igénybe, a Tisza-tó viszont időszakos víztározó, melyet csak tavasztól őszig önt el a víz, ezért nem tekinthető igazi tónak.

A tavak halainak többsége a parti sávban él, mert itt talál a legkedvezőbb létfeltételekre. A folyók hosszú és keskeny holtágai hatalmas parti sávval rendelkeznek, ezért igen jelentős halasvizek. Halállományuk kevéssé függ attól, hogy melyik szinttájon alakultak ki – ez csupán az első években számít –, meghatározó jelentősége a holtág biológiai korának van. Biológiai koron azt értjük, hogy az egykori folyómeder a feltöltődésnek és az elmocsarasodásnak milyen stádiumába érkezett el. A fiatal, több méter mélységű és nagy szabad vízfelületű holtágakban a dévérzóna lassú vizet ked­velő, úgynevezett limnofil fajai gyakoriak: bodorka, szivárványos ökle, karikakeszeg, dévérkeszeg, ponty stb. Az elöregedett, sekély, dús növényzetű holtágakban az olyan általános előfordulású, igénytelen fajok mellett, mint a csuka, bodorka, ezüstkárász, a speciális alkalmazkodású mocsári vagy sztagnofil halak is megjelennek. Ilyen például a széles kárász, a réticsík, egyes helyeken a törpeharcsa és a lápi póc. A fiatal és elöregedett holtágak között az átmeneti állapotok sokasága létezik, ennek megfelelően halállományuk összetétele is nagy változatosságot mutat.

3.10. ábra - A nagy tavak változatos élőhelyet kínálnak a halaknak

A nagy tavak változatos élőhelyet kínálnak a halaknak

Egyéb állóvizeink (halastavak, horgásztavak, víztározók, bányatavak, kubikgödrök) halállományát általában a haltermelés és a horgászat igényeinek megfelelően alakítják ki, ezért fajösszetételük inkább a hasznosítás módjára jellemző, mint az élőhely típusára.

Itt említjük meg a csatornákat is, bár ezek – az igénybevételtől függően – egyes időszakokban állóvíznek, máskor folyóvíznek tekinthetők. Halfaunájukat alapjaiban a tápvíz fajai határozzák meg, de az állandó vizű nagyobb csatornákban, ahol a szaporodási feltételek adottak, „bennszülött” állományok is kialakulnak.

A múltban gazdaságilag is jelentős halasvizeknek számítottak nagy kiterjedésű mocsaraink, a csíkászat színterei, melyeknek napjainkra már csak töredékei maradtak fenn. A mocsarak változó nagyságú, szabad vízfelülettel is rendelkező, de túlnyomórészt magasabb rendű növényekkel sűrűn benőtt, sekély állóvizek. Vízszintjük erősen ingadozó, ennek következtében kiterjedésük is széles határok között változik. Apadáskor szárazzá váló mederrészeiken a szerves anyagok lebomlása felgyorsul, ezért talajuk tápanya­gokban gazdag.

3.11. ábra - Az öregedő holtágakon csökken a szabad vízfelület

Az öregedő holtágakon csökken a szabad vízfelület

A dús növényzet, a bőséges táplálékkínálat kihat az állatvilágra is, így érthető, hogy az édesvízi élőhelyek közül a mocsarak élővilága a leggazdagabb, legváltozatosabb. A halak számára azonban nem ideálisak az itt uralkodó viszonyok. A táplálék ugyan gazdagon terem számukra is, de a nagy mennyiségű szerves anyag lebontása gyakran oxigénhiányhoz vezet. Az oxigénhiányt kevés faj képes elviselni, ezért a mocsarak halfaunáját változatosság helyett inkább a kis fajszám, nagy egyedszám jellemzi.