Ugrás a tartalomhoz

Magyarország halfaunája

Dr. Harka Ákos, Sallai Zoltán (2007)

Dr. Harka Ákos és Sallai Zoltán

Kis folyók

Kis folyók

Az eddigiekben ismertetett zónabeosztás csak a nagyobb folyókra érvényes, az erősen változó vízhozamú kis folyókra nem. Utóbbiakon a román Bănărescu két szinttájat különített el: fölül a domolykózónát, alul a sügérzónát. Dombvidéki és alföldi sza­kasznak is nevezhetnénk ezeket, habár megkülönböztetésükben nem a tengerszint feletti magasság, hanem a víz lejtésviszonyokból adódó energiája a döntő szempont.

A domolykózónából a víz elsodorja az apró szemcséjű anyagokat, ezért a meder kemény, rendszerint kavics, durva homok, márga vagy kemény agyag alkotja. Ellentétben a magas hegységek pisztrángos, péres vizeivel, a hőmérséklet és az oxigéntartalom itt tágabb határok között változik, és jelentős évszakos ingadozásokat mutat. Jellemző halai a domolykó, a fenékjáró küllő és a kövicsík, melyekhez néhol sujtásos küsz vagy fürge cselle társul. Középhegységi patakjaink túlnyomó többségét pontosan ilyen környezeti viszonyok jellemzik, és ugyanezek a fajok népesítik be. A magyarországi hegyi patakok tehát – néhány esetleges kivételtől eltekintve – nem a pisztrángzónába, hanem a változó vízhozamú kis vízfolyások fölső szakaszaira jellemző domolykózónába tartoznak.

3.8. ábra - Kőszórással kialakított zúgó a domolykózónában

Kőszórással kialakított zúgó a domolykózónában

A sügérzóna lelassult vize már nem képes elszállítani a hordalékot, ezért a meder üledékes: finom homok és iszap borítja. A víz hőmérséklete nyaranta magasabb, mint a fölső szakaszon, oxigéntartalma ellenben kisebb, ezért kevésbé igényes fajok népesítik be. Jellemző fajai a karikakeszeg, a küsz, a bodorka és a sügér mellett esetleg a balin és a jászkeszeg, a halványfoltú küllő és a vágócsík. Valamennyi dombvidéki és alföldre érkező kis folyónkon megtalálható ez a zóna, példaként a Marcal, a Zala és a Zagyva alsó szakasza említhető.

3.9. ábra - Egy alföldi kis folyó sügérzónája

Egy alföldi kis folyó sügérzónája

Az erősen változó vízhozamú kis folyók alacsony tengerszint feletti magasságban erednek, vizük rendszerint számos csekély hozamú forrásból, szivárgó érből szedődik össze, ezért nyaranta a felső szakaszuk is erősen felmelegszik. A hasonló méretű és hozamú, de egy-két bővizű forrásból táplálkozó folyók forráshoz közeli szakasza azonban nyáron is hűvös marad, élőhelyet kínálva a pisztrángok, kölönték számára. Az ilyen folyókon a domolykózóna fölött egy szabályos pisztrángzóna is kialakul, tehát három szinttáj különíthető el rajtuk. Ilyen folyó például a Berettyó és a Túr, melyeknek azonban a felső szakasza határainkon kívül esik.

Napjaink ökológiai ismereteinek fényében többen is megkérdőjelezik a folyóvizek szakaszokra tagolásának jogosságát. Azzal érvelnek, hogy a folyókra nem a lépcsőzetes, döccenésszerű változások jellemzőek, hanem épp ellenkezőleg: az átmenetek folytonossága, ami a víz fizikai sajátosságaira és élővilágára egyaránt vonatkozik. Ez a felfogás, melyet a folyók folytonosságának koncepciójaként szoktak emlegetni, olyan hosszirányban összekapcsolódó rendszerek egységének tekinti a folyókat, amelyben az alsóbb szakaszok történéseit nagyrészt a fölöttük lévő szakaszok folyamatai hatá­rozzák meg, tehát meghatározó vonásuk a kontinuitás, a folytonosság.

A másik felfogás, amelyet a folyók szakaszosságának koncepciójaként lehet említeni, nem tagadja, hogy a folyóvizek legfőbb jellemzője biológiai szempontból is a folytonosság – egyebek közt ezért nincsenek éles határok a szinttájak között –, ennek ellenére a szakaszbeosztás megőrzése mellett foglal állást, mert ez a gyakorlatban jól használhatónak bizonyult. A két koncepció között egyébként nincs föloldhatatlan ellentmondás, csupán nézőpontjuk más. Ökológiai szempontból a folytonosság a meghatározó a folyók életében, halászatbiológiai szempontból viszont fönnáll a sza­kaszosság. Nem kell tehát lemondanunk ezekről a jól bevált fogalmakról, csak nem szabad tényleges jelentésüknél mélyebb tartalommal felruházni, önálló ökológiai egységeknek tekinteni őket.