Ugrás a tartalomhoz

Magyarország halfaunája

Dr. Harka Ákos, Sallai Zoltán (2007)

Dr. Harka Ákos és Sallai Zoltán

3. fejezet - A halak élőhelyei

3. fejezet - A halak élőhelyei

Számos gerinctelen és kétéltű állatnak a csapadékból összegyűlő időszakos vizekben is népes állománya alakul ki, ám ezekben halakat nem találunk. Utóbbiak számára ugyanis nem elegendő a víz megléte, illetve megfelelő mérete, hanem viszonylagos állandósága is fontos. Halasvizeink részben folyó-, részben állóvizek, az átfolyásos tározók pedig átmenetet képeznek a két alaptípus között.

Nagy folyók

A közepes és nagy folyók rendkívül változatos élőhelyek. A forrás- és torkolatvidékük között folyamatosan változó környezeti adottságok igen sok, egymástól nagyon különböző igényű faj számára biztosítanak életlehetőséget. A XIX. század derekától több kutató is megkísérelte a folyók biológiai alapokon történő szakaszokra bontását. A német Borne 1878-ban egy olyan zónabeosztást alakított ki, amely kisebb módosításokkal még ma is kitűnően használható. A zónák – másként szinttájak vagy régiók – jellemző halaikról kapták nevüket. Európa nagyobb folyóin a forrástól a torkolat felé haladva a pisztráng-, a pér-, a paduc-, a márna-, a dévér- és a durbincs­zóna követi egymást. A névadó halfajok egyben indikátorok is, amelyek jelenlétükkel, illetve állományuk nagyságával jelzik az ott uralkodó viszonyokat, például a víz sebességét, mélységét, hőmérsékletét, oxigéntartalmát (21. ábra).

3.1. ábra - A nagy folyók szinttájainak áttekintése

A nagy folyók szinttájainak áttekintése

Pisztrángzóna a folyók kezdeti szakasza, ahol a meder köves, a víz sebessége ­1,5-2 m/s. Hőmérséklete nyáron se haladja meg a 13 Celsius-fokot, ebből következően oxigéntartalma magas, 8-9 cm3 literenként. Jellemző halai a sebes pisztráng, kövicsík, fürge cselle, botos kölönte. Magyarország területén tipikus formában nem találjuk meg ezt a szinttájat, ugyanis nincsenek magas hegyeink, melyeknek fokozatosan olvadó hótakarója nyáron is bőséges mennyiségű hideg vízzel táplálná a patakokat. Csekély vízhozamú középhegységi patakjainkban csupán a rendszeres telepítéseknek köszönhető a pisztráng jelenléte. Botos kölönte patakjainkban nem él, fürge cselle is viszonylag kevés helyen található. A kövicsík ugyan gyakori – számos hegyvidéki patakunknak egyetlen hala –, de nem kizárólag a pisztrángzónát jellemzi.

3.2. ábra - A pisztrángzóna alsó szakasza

A pisztrángzóna alsó szakasza

A pérzónában a medret kövek és nagyobb kavicsok bélelik. A víz sebessége 1,1-1,5 m⁄s, hőmérséklete nyáron sem emelkedik 16 oC fölé, így oxigéntartalma még mindig igen magas, literenként 7-8 cm3. Jellemző halai a pénzes pér, a Petényi-márna, a vaskos csabak. A pisztrángzónánál említett okok miatt típusos formájában ez a szinttáj sem található meg határainkon belül. Nyilván ezzel függ össze, hogy az utóbbi évtizedekben a pénzes pérnek csupán egy-két példánya került elő vizeinkből. Petényi-márna több he­lyen él hegyi vizeinkben, ám olyan faj, amely a hegylábi és alföldi szakaszokra is lehúzódik, tehát előfordulása nem jelent szükségszerűen pérzónát.

3.3. ábra - A pérzóna köves medre

A pérzóna köves medre

Paduczónát csak az olyan folyókon találunk, ahol a hegyi és az alföldi szakasz kö­zött fokozatos az átmenet, tehát a folyó esése a pérzóna után sem szenved hirtelen törést. A paduc­zónában a meder kavicsos, a víz sebessége 0,7-1,1 méter másodpercenként, hőmérséklete nyáron is 20 fok alatt marad, oxigéntartalma 6-7 cm3 literenként. Jellemző halai a paduc, a galóca, a felpillantó küllő. Ilyen környezeti viszonyokat és halfajokat már a Felső-Tisza hazánkat érintő szakaszán is találunk, de csupán Tiszabecs és Tiszacsécse között, valamint a Dráva és Mura folyó hazai felső szakaszán. A folyó paduczónája természetesen nem ilyen rövid, csak a nagyobb része határainkon kívül esik.

3.4. ábra - A paduczónában a medret ökölnyi kavicsok bélelik

A paduczónában a medret ökölnyi kavicsok bélelik

A márnazónát a dombvidéki és alföldi folyók olyan szakaszain találjuk meg, ahol a meder sóderes vagy durva homokos, és az átlagos vízmélység csapadékszegény időszakokban is meghaladja a fél métert. Ezen a szinttájon a víz sebessége 0,5-0,7 m/s, hőmérséklete nyári kánikulában sem sokkal haladja meg a 20 fokot, oxigéntartalma literenként 5-6 cm3. Jellemző halai a márna, a szilvaorrú keszeg, a nyúldomolykó, a sujtásos küsz és a homoki küllő, valamint a magyar és német bucó. Ilyen jellegű folyónk a Rába (kivéve a duzzasztott és a torkolati szakaszát), a Mura alsó sza­kasza és a Dráva Barcs alatt. Szintén a márnazónába sorolható egyes közbülső szakaszokat le­számítva a Duna Szigetköztől Dunaföldvárig, a Tisza Tiszacsécsétől Vásárosnaményig (esetleg Záhonyig), továbbá a Hernád és torkolati részét kivéve a Maros.

3.5. ábra - A márnazóna jellemzői a sóderzátonyok

A márnazóna jellemzői a sóderzátonyok

A dévérzóna a folyók lassú, alföldi szakasza, ahol a vízsebesség már 0,5 m/s alatt marad, a meder homokos és iszapos. A víz mély, de hőmérséklete tartós nyári kánikulában elérheti a 25 Celsius-fokot, oxigéntartalma 4-5 cm3 literenként. Jellemző halai a dévér-, lapos-, karika- és bagolykeszeg, a ponty, a halványfoltú küllő és a jászkeszeg, továbbá a harcsa. Ez a szinttájjelleg uralkodik a Dráva alsó szakaszán, a Dunán Budapesttől délre, a Tiszán Záhonytól lefelé, valamint a Bodrog és a Körösök hazai szakaszain.

3.6. ábra - Nagy folyóink alföldi szakasza a dévérzónát képviseli

Nagy folyóink alföldi szakasza a dévérzónát képviseli

A durbincszóna a tengerbe ömlő folyók félsós vizű torkolatvidékét foglalja magába, ahol édesvízi és tengeri halak egyaránt előfordulnak. Erre való tekintettel durbincs_lepényhalzónának is nevezik ezt a legalsó szinttájat, amelyet csupán a teljesség kedvéért említünk.

3.7. ábra - A folyamok torkolati szakaszán helyezkedik el a durbincszóna

A folyamok torkolati szakaszán helyezkedik el a durbincszóna

A zónák ismertetése megfelel annak a sorrendnek, amely szerint a valóságban is követik egymást. Olykor azonban előfordul, hogy egy síkvidéki szakasz után ismét megnő a folyó esése, majd újra lecsökken, aminek következtében felborul a szokásos sorrend, márnazóna ékelődik két dévérzóna közé. Gyakoribb ennek a fordítottja, amikor a márnazónában épített vízlépcsők fölött lelassuló vízben rendre dévérzóna alakul ki.

A folyóvizek természetéből adódik, hogy a szinttájak nem különülnek el egymástól élesen. A márnazóna kanyarulatainak belső oldalán például gyakran inkább dévérzónára jellemző viszonyok alakulnak ki, míg a dévérzóna sodrott szakaszait a márnazóna sajátosságai jellemzik. A meglehetősen önkényesen megadott határok tehát csupán azt jelzik, hogy fölöttük inkább az egyik, alattuk inkább a másik szinttáj jellegzetességei dominálnak, de az átmenet nem köthető egyetlen ponthoz, hanem fokozatos és folytonos.

Hasonló a helyzet a szinttájak jellemző halainál is. A márna például gyakori a dévérzóna felső régiójában és a paduczónában is, bár nyilván nem annyira, mint saját szinttáján. A zónajelleg helyes megállapításához tehát nem elegendő csak azt meghatározni, hogy a jellemző fajok előfordulnak-e az adott folyószakaszon, hanem azt is figyelembe kell venni, hogy a gyakoriságuk hol a legnagyobb. És természetesen a teljes fajösszetételt vizsgálni kell ahhoz, hogy a dominanciaviszonyokat – a fajok egymáshoz viszonyított gyakoriságát – helyesen értékelhessük.