Ugrás a tartalomhoz

Magyarország halfaunája

Dr. Harka Ákos, Sallai Zoltán (2007)

Dr. Harka Ákos és Sallai Zoltán

Szaporodás, egyedfejlődés

Szaporodás, egyedfejlődés

Hasonlóan a gerinces állatok többségéhez, a halak is általában váltivarúak. Az ivarjelleg meghatározottsága azonban nem olyan erős náluk, mint a fejlettebb gerinceseknél, hormonhatásra a nemük megváltozhat. Olykor természetes viszonyok közt is láthatunk erre példát (ezüstkárász), a tenyésztői munkában pedig napi gyakorlattá vált az átszexálás.

Halainknál a hímeket tejeseknek, a nőstényeket ikrásoknak nevezik. Az ivari kétalakúság viszonylag ritka jelenség körükben, de például szaporodási időszakban a szivárványos öklék hímjei színpompás nászruhát öltenek, jó néhány pontyféle tejeseinek fejét és hátoldalát pedig nászkiütésnek nevezett gombostűfejnyi szaruszemölcsök lepik el.

A halak szaporító szervrendszerét az ivarmirigyek (gonádok) és az ezekhez kapcsolódó járulékos ivarszervek alkotják. A hímek ivarmirigye a hasüreg két oldalán elhelyezkedő here. Kezdetben vékony, tömlőszerű képződmény, amely az ivarsejtek termelődése során zsákszerűen kitelik. A hímivarsejtek (spermiumok, ondósejtek) keletkezésének leglényegesebb mozzanata az a sejtosztódás, amelyet meiózisnak nevezünk. Ennek során a kiindulási kétszeres kromoszómaszámú (diploid) sejtből négy olyan utódsejt keletkezik, amelyben a kromoszómák száma csak fele a testi sejtekének (haploidok). További érés és átalakulás során ezekből alakulnak ki a farokkal (ostorral) rendelkező, tehát aktív mozgásra képes érett spermiumok.

Mozgékonnyá azonban az érett spermiumok is csak a vízzel érintkezve válnak, amikor a hasfal izomzatának segítségével a járulékos ivarszerveken át kijutnak a szervezetből. Ennek során először a here belsején végighúzódó csatornába, majd az ennek folytatását jelentő, de már a herén kívül lévő ondóvezetékbe kerülnek. Az egyesülő bal és jobb oldali ondóvezeték a végbél és a húgycső nyílása között torkollik a külvilágba. A vázolt általános képtől eltérően, a vérteshalak spermája a vese elvezető rendszerén keresztül távozik a szervezetből, a pisztrángfélék ivarterméke pedig – mivel ondóvezetékük hiányzik – előbb a hasüreg elkeskenyedő hátulsó részébe jut, majd onnan kerül ki a szabadba.

A nőstények ivarmirigye, a páros petefészek sok vonásában hasonlít a heréhez. Szintén a hasüreg két oldalán helyezkedik el, és ugyancsak egy tömlőszerű képlet, ami petesejtekkel (ikrával) telítődve vaskos zsákká formálódik. A petesejtek képződésében is döntő fontosságú a számfelező sejtosztódás (meiózis), melynek során négy haploid sejt képződik. Közülük azonban – az egyenlőtlen osztódás következtében – csupán egy tartalmaz szikanyagot. További érést követően ebből lesz az érett petesejt (ovum vagy ovium), míg a másik három, amely tartalék tápanyagot nem tar­talmaz, elpusztul.

Halaink többségénél a petefészek belsejében egy üreg húzódik. Az ennek falát alkotó sejtek folyamatosan beérve előbb az üregbe, majd ennek folytatásaként a petevezetékbe kerülnek. A kétoldali petevezeték egyesülve közös nyílást képez a végbél és a húgycső szájadéka között. A vérteshalak és a pisztrángfélék itt is kivételt jelentenek. Előbbiek ikrája a húgyvezetéken át ürül ki a petefészekből, utóbbiaké pedig – petevezeték híján – a hasüregbe hullik, ahonnan az ivarnyíláson át jut a külvilágba.

A halak ívásnak nevezett násza csak meghatározott vízhőmérséklet mellett játszódik le, mégis elhúzódhat októbertől egészen júliusig, mert igényeik fajonként változóak. A megfelelő ívóhelyek felkutatása kisebb nagyobb vándorlással jár együtt­. A pisztrángok például a vizek felső folyását, a kecsege és a márna a folyók sóderes mederszakaszait, a ponty és a dévérkeszeg a növényzetben gazdag sekély szélvizeket keresi fel. Nagyobb távolságot tesznek meg az anadrom, vagyis a tengerből édesvízbe vonuló tokfajok, és még nagyobbat a katadrom angolna, amely Európa édesvizeiből az Atlanti-óceánt átszelve jut el sargasso-tengeri ívóhelyére.

Az ívás az ivartermékek lerakásával fejeződik be, ami történhet csoportosan (például ponty, dévérkeszeg) vagy párosan (kurta baing, süllő). A megtermékenyített ikra általában a növényzetre vagy a mederfenékre tapad (előbbire példa a ponty, utóbbira a márna), ritkábban szabadon lebeg a vízben (garda, amur). A megtermékenyítés lényege a két haploid ivarsejt genetikai anyagának egyesülése, amelynek eredményeként létrejön egy továbbfejlődésre képes diploid sejt, a zigóta.

A halak egyedfejlődésében öt életszakaszt különíthetünk el. Első közülük az embrionális fejlődési szakasz, amely a megtermékenyítéstől a lárva kikeléséig tart (17. ábra). Időtartama fajonként változó és nagymértékben függ a víz hőmérsékletétől.

1.17. ábra - Az egyedfejlődés kezdeti szakasza

Az egyedfejlődés kezdeti szakasza

A második szakasz, a lárvaállapot a kikeléstől az önálló táplálkozás megkezdéséig tart. Ekkor a lárva még a petesejt szikanyagából él, amit a hasoldalán duzzadó szikzacskó tartalmaz. Harmadik fejlődési szakasz az ivadékkor, amely az önálló táplálkozás megkezdésétől az ivarérettség eléréséig terjed. Tógazdaságokban azonban csak az egy év alatti példányokat nevezik ivadéknak, ezt követőn a kétnyaras, háromnyaras megje­lölést alkalmazzák, noha az ilyen korú pontyok, amurok, busák biológiai ér­telemben még ivadékok. Negyedik életszakaszuk az adult- vagy felnőttkor, ami az ivarérettség elérésével veszi kezdetét. Kis testű fajoknál ez már az első életév végére bekövetkezhet, de a többségnél csak a harmadik-ötödik évben. Ötödik és egyben utolsó életszakaszuk az öregkor (szenektív szakasz), amelyet a növekedés lelassulása és a szaporodóképesség csökkenése jellemez.

Az ivadékgondozás viszonylag ritka a halak körében, és többnyire csupán az ikra őrzésére korlátozódik, de például a szivárványos ökle különleges módon gondoskodik csekély számú utódjának biztonságos fejlődéséről. Nőstényeinek a szaporodás előtt néhány centiméteres tojócsöve fejlődik, és érett ikráikat ennek segítségével a felkutatott nagyobb testű kagylók kopoltyúlemezei közé rakják. A hímek kibocsátott tejével megtermékenyített ikrából e védett helyen alakul ki az embrió, majd a hallárva, amely csak akkor hagyja el rejtekhelyét, amikor már önálló mozgásra és táplálkozásra képessé vált.

Testméretükhöz hasonlóan és azzal összefüggésben a halak élettartama is széles határok között változik. A kis termetű fajoké mindössze néhány év, a közepes méretűeké egy-két évtized, a nagy növésűek viszont 50-80 évet is megérhetnek. A száz évnél idősebb példányokról szóló hírek azonban valószínűleg túloznak, inkább a le­gendák körébe tartoznak.