Ugrás a tartalomhoz

Magyarország halfaunája

Dr. Harka Ákos, Sallai Zoltán (2007)

Dr. Harka Ákos és Sallai Zoltán

Vázrendszer

Vázrendszer

Halaink belső vázát részben porc, részben csont építi fel. A tokféléknél még a porc dominál, bár koponyájukat ezeknek is csontok erősítik, fejlettebb halainknál viszont a csont veszi át a főszerepet. Csontvázrendszerüket három részre tagolhatjuk, a koponyavázra, a tengelyvázra és az úszók vázára (3. ábra).

1.3. ábra - A süllő vázrendszere

A süllő vázrendszere

A koponyaváz igen bonyolult, mintegy 200-250 kisebb-nagyobb csont építi fel, melyek közül itt csak néhányat említünk meg. Két fő részre tagolható, az agy vé­delmét szolgáló agykoponyára (neurocranium), valamint a tápcsatorna kezdeti sza­kaszát körülvevő zsigerkoponyára (viscerocranium) (4. ábra).

1.4. ábra - A koponya váza

A koponya váza

Az agykoponyán négy régió különíthető el, az orr-, a homlok-, a halló- és a nyakszirti tájék. Az orrtájék csontjai a két orrcsont (nasale), a középső és külső rostacsont (mesethmoideum és ectethmoideum), továbbá alul az alapékcsont (parasphenoideum). A homloktájékot a szemek között hátra elnyúló két homlokcsont (frontale), valamint a szemüreg peremét kialakító kis csontok (orbitalia) alkotják. A hallótájék felépítésében a két falcsont (parietale) mellett számos apró csont vesz részt. Ez a régió foglalja magában a halló-helyzetérző szervet (labirintus), amelyben a hallóköveknek nevezett mészképződmények, az otolitok találhatók. Az agykoponyát hátul lezáró nyakszirti tájékot a felső (supraoccipitale), az oldalsó (exooccipitale) és az alsó nyakszirtcsont (basioccipitale) alkotja. Utóbbi alsó részén a pontyféléknél egy garatig érő csontnyúlvány található, amelynek szarubevonatú rágólapját keserűfognak nevezzük.

A zsigerkoponya főbb részei a felső állkapocs, a szájpadlás, az alsó állkapocs és a kopoltyúfedők. A felső állkapocs két csontból áll: eleje az előállcsont (praemaxillare), hátsó része a felső állcsont (maxillare). A szájüreg boltozatát az ekecsont (vomer) elül­ső része, a szájpadcsont (palatinum), valamint a három röpcsont (pterygoideum) alkotja. Az alsó állkapocs csontjai elölről hátrafelé a fogcsont (dentale), az ízületcsont (articulare) és a szögletcsont (angulare). Az alsó állkapocs előbb a négyszögcsonttal (quadratum) ízesül, majd két újabb elem közbejöttével a nyelvkapocscsonttal (hyomandibulare), amely végül az egészet hozzákapcsolja az agykoponyához. Ugyancsak a nyelvkapocscsonthoz ízesülnek a légzőszerv védelmét szolgáló kopoltyúfedők. Felépítésükben négy lapos csont vesz részt, melyek közül legnagyobb a fedélcsont (operculum). Előtte foglal helyet az előfedél (praeoprculum), alatta a fedélalj (suboperculum), és utóbbi kettőt köti össze a köztesfedél (interoperculum). Csontok szilárdítják a kopoltyú vázát adó kopoltyúíveket is. Közülük azonban csak az első négy vesz részt a légzőszerv felépítésében, az ötödik ívből az alsó garatcsontok (ossa pharyngea inferiora) képződnek, melyeken a ponty- és csíkféléknél fogak nőnek. Ezek – az előbb említett keserűfoggal együtt – a táplálék felaprításában játszanak szerepet. A garatfogak száma és elhelyezkedése fontos határozóbélyeg, amelyet garatfogképlettel fejezünk ki. A vörösszárnyú keszeg fogképlete például 3.5–5.3. Ez azt jelenti, hogy a bal és jobb oldali garatcsonton a külső sorban egyaránt 3, a belső sorban 5 fog található. A garatcsontok a kopoltyúívek mögött helyezkednek el, s a már élettelen kisebb halakból a kopoltyúrésen át csipesszel is kiszakíthatók. A rájuk tapadt ín- és izomdaraboktól egy-két perces főzés után könnyedén megtisztíthatók. A könyv végén található, pikkelyképleteteket bemutató táblázatban halaink garatfogképletei is megtalálhatók.

Csontoshalaink tengelyvázát a csi­golyákból álló gerincoszlop és a törzstájék csi­golyáihoz kapcsolódó bordák alkotják. (Az ingoláknak és a tokféléknek még nincsenek csigolyái, tengelyvázuk meghatározó része a gerinchúr (chorda dorsalis), amely egész életük során megmarad.)

A gerincoszlopot (columna vertebralis) csigolyák (vertebrae) alkotják, amelyeket porckorongok kapcsolnak össze. Számuk fajonként eltérő lehet, 15 és 300 között változik. Fő tömegüket a korongszerű csigolyatest (corpus vertebrae) teszi ki, melynek mindkét ízesülő felszíne homorú. Háti részükről két nyúlvány, a két idegívszár indul ki, amelyek rövidesen felső tövisnyúlvánnyá egyesülnek. Az idegívszárak (neurapophysis) neve onnan adódik, hogy az általuk képzett nyílásokon át húzódik a gerincvelő a fejtől a farok felé. A farokcsigolyáknak a hasi oldala is hasonló alakulású. Az itt lévő nyúlványok – a vérívszárak (haemapophysis) – a farokvénát és farokartériát fogják közre, majd egyesülve az alsó tövisnyúlványt adják. A törzs csigolyáinak alsó részéről hiányoznak a vérívszárak, viszont ezek harántnyúlványaihoz kapcsolódnak a bordák (costae), amelyek a testüreget határolják (5. ábra).

1.5. ábra - Farokcsigolya

Farokcsigolya

Az úszók annyira jellegzetes szervei a halaknak, hogy kissé részletesebben kell velük foglalkozni. Az ingoláknak még csak páratlan úszói vannak, fejlettebb halainknál ellenben már a páros úszók is megtalálhatók. Páratlan úszó a hát-, a farok- és a farkalatti vagy anális úszó, páros a mell- és a hasúszó. Előbbiek a test középsíkjában, utóbbiak a jobb és bal oldalon szimmetrikusan helyezkednek el.

A mellúszó (pinna pectoralis, jele P) függesztőöve a vállöv. Jelentősebb csontjai a zárcsont (cleithrum), a hollócsőrcsont (coracoideum) és a lapocka (scapula). Helyzetük megszabott, mivel más csontok révén végül a koponyához ízesülnek. Ez okozza, hogy a hozzájuk kapcsolódó mellúszó mindegyik halnál lényegében ugyanazon a helyen, közvetlenül a fej mögött, a hasoldalon található. Ezzel szemben a hasúszó (pinna ventralis, jele V), amelynek függesztőövét mindössze egy-egy a hasfal izomzatába ágyazódó csontlemez alkotja, nincs kapcsolatban a vázrendszer többi részével, ennélfogva helyzete változó. Tipikus esetben a mellúszó mögött foglal helyet, de például a sügérféléknél a mellúszó alá, a tőkehalféléket képviselő menyhalnál pedig még előrébb, a toroktájra helyeződik. E három helyzetnek megfelelően hasállású, mellállású és torokállású hasúszót különböztetünk meg.

A hátúszó (pinna dorsalis, jele D) helyzete is változó. Többnyire középütt helyezkedik el, de a harcsánál például a fejhez, a csukánál a farokúszóhoz kerül közelebb. Halaink többségének egyetlen hátúszója van, de például a süllő- és bucófajoknál kettőt találunk (jelük D1 és D2). A farkalatti vagy anális úszó (pinna analis, jele A) a végbélnyílás és a farokúszó között foglal helyet. Hossza, amelyen mindig az alapjának a hossza értendő, tág határok között változhat. A márnáé például egészen rövid, a harcsáé viszont a farokrész teljes hosszán végighúzódik. Egyes családoknál – például a pisztráng- és a törpeharcsaféléknél – a hát- és a farokúszó között egy zsírtartalmú bőrlebeny található, melyet zsírúszónak nevezünk. Valójában azonban nem tekinthető úszónak, mert vázelemeket nem tartalmaz és a mozgásban nincs jelentősége.

1.6. ábra - Részaránytalan farokúszó

Részaránytalan farokúszó

A helyváltoztatásban kitüntetett szerepet játszó farokúszónak (pinna caudalis, jele C) két típusával találkozunk a hazai halaknál. A tokfélék részaránytalan (heterocerk) farokúszója a fölső és alsó lebeny eltérő fejlettségéből adódóan kifejezett aszimmetriát mutat (6. ábra), míg többi halunk külsőleg részarányos (homocerk) úszójának alsó és felső fele nagyjából egyforma (7. ábra), csupán a belső vázban mutatkozik eltérés. Ez utóbbi típuson belül – aszerint, hogy milyen az úszó hátsó szélének vonala – négy formát különböztetünk meg. Lehet a farokúszó bemetszett (például dévérkeszeg), homorú vagy öblös (széles kárász), egyenesen levágott (vágócsík) és domborúan lekerekített (lápi póc, réticsík).

1.7. ábra - A részarányos farokúszó típusai

A részarányos farokúszó típusai

Az úszók hártyáját úszósugarak, illetve az ezeket mozgató izmok feszítik ki, amelyek páros úszók esetén a függesztőöv csontjain, páratlan úszóknál az úszósugarakat támasztó, izomba ágyazott csontokon tapadnak. Az úszósugarak két legfontosabb alaptípusa: a villásan elágazó osztott sugár és az el nem ágazó osztatlan sugár (8. ábra). Előbbiek mindig lágyak, azaz könnyen hajlíthatók, szerkezetüket pedig az jellemzi, hogy két szimmetrikus félből tevődnek össze, illetve ízekre tagoltak. Az első néhány sugár kivételével ilyen osztott sugarak merevítik a ponty, a széles kárász és a különböző keszegfajok hátúszóját.

1.8. ábra - Az úszósugarak típusai

Az úszósugarak típusai

Az osztatlan sugarak ezzel szemben lehetnek kemények, mint a süllő első hátúszójának sugarai vagy a törpeharcsák mellúszóinak csonttüskéi, de lehetnek lágyak is, ahogyan a kölönték második hátúszójában látható. Az igazi kemény sugarak mindig egyetlen csontból állnak és ízeltséget nem mutatnak. A ponty hátúszójának elején lévő bognártüske azonban főzéskor egy jobb és egy bal oldali félre válik szét, bizonyítva, hogy itt valójában egy osztatlan lágy sugár alakult át kemény csonttüskévé.

Az úszók alakja, mérete és elhelyezkedése, valamint az úszósugarak típusa és száma fontos határozóbélyeg. A sugarak számlálásánál azonban ügyelni kell arra, hogy a legutolsó osztott sugár sok esetben kettős (tehát valójában két darab egymáshoz nagyon közel álló sugár alkotja), ennek ellenére egynek kell számítani. Jó tudni továbbá, hogy az úszók elején az első egy-két osztatlan sugár gyakran olyan csökevényes, hogy alig észrevehető (9. ábra).

1.9. ábra - Az úszósugarak számozása

Az úszósugarak számozása

Az úszók jellegzetességeit gyakran az úgynevezett úszósugárképlet segítségével fejezik ki. Ebben az úszókat latin nevük kezdőbetűjével, a bennük található eltérő típusú (osztatlan vagy osztott, illetve kemény vagy lágy) sugarakat pedig római és arab számokkal jelzik. A süllő hátúszójának és farkalatti úszójának képlete például a következő:

, illetve .

Szavakkal kifejezve: az első hátúszóban 13–18 osztatlan sugár, a másodikban 1–3 osztatlan és 19–24 elágazó sugár számlálható, illetve az anális úszó esetében az osztatlan sugarak száma 2–3, míg az osztottaké 11–13, ritkán 10 vagy 14. A 2. táblázat ebben a formában mutatja be halaink határozás szempontjából legfontosabb úszóinak sugárszámát.

A római számok arab számokkal helyettesíthetők, ha az eltérő típusú sugarakat / jellel választjuk el egymástól. A süllő előbbi úszói így a következőképpen írhatók le:

, illetve .

Halaink határozása szempontjából legfontosabb úszóinak felépítését a könyv végén lévő táblázat mutatja be.