Ugrás a tartalomhoz

Magyarország halfaunája

Dr. Harka Ákos, Sallai Zoltán (2007)

Dr. Harka Ákos és Sallai Zoltán

Bőr

Bőr

A halak egyik legjellemzőbb sajátossága testük síkossága, ami a bőrüket bevonó, védő és súrlódáscsökkentő szerepet egyaránt betöltő nyálkaréteg következménye. Bőrük két rétegből áll. Kívül találjuk a hámréteget (epidermis), amelyet el nem szarusodó többrétegű laphám alkot. A hámréteg legalsó sejtjei még hengeresek, a fölötte lévők kocka alakúak, csupán a felső sorokban laposodnak el (2. ábra).

1.2. ábra - A halbőr vázlatos szerkezete

A halbőr vázlatos szerkezete

A hámsejtek közt elszórva számos nyálkatermelő mirigysejt is található. Ezek egyik típusa bunkó, a másik – teljes kifejlettségét elérve – kehely alakú. A bunkósejtek a hámréteg alsó részében foglalnak helyet, nyálkájukat nem a test felszínére, hanem a sejtek közötti hézagokba juttatják. A kehelysejtek szintén a hám alsó rétegében keletkeznek, ám ekkor még gömbszerűek. Jellegzetes formájukat akkor veszik fel, amikor fölfelé vándorolva a bőr felszínén kifakadnak. A nyálkatartalom kiürítését követően a sejtek elpusztulnak, majd lekopnak. Ez történik azokkal az elszarusodó sejtekkel is, amelyek egyes pontyféléken szaporodás idején a szemölcshöz hasonló, nászkiütésnek vagy dorozsmának nevezett képződményeket alkotják.

A hámréteg alatti irharéteg (corium) rostos kötőszövetből áll: felső rétege lazább, az alsó tömöttebb szerkezetű. Az irhát gazdagon behálózzák az erek és idegek, itt csoportosul a festék- vagy pigmentsejtek többsége, és benne fejlődnek a halak jellegzetes kültakaró-képződményei, a pikkelyek (squamae).

A hazai halfajok többsége pikkelyes. Az ősibb típusokra a merev, úgynevezett ganoid pikkelyek, a fejlettebbekre a rugalmas – elazmoid – pikkelyek jellemzőek. A tokfélék ganoid pikkelyei szabálytalan vagy rombusz alakú csontlemezek, melyeket fogzománchoz hasonló, fényes és kemény ganoinréteg borít be. Nem alkotnak összefüggő pikkelyzetet, csupán a faroknyélen rendeződnek ferde sorokba. Több pikkelykezdemény összeolvadásával alakulnak ki, tehát lényegében nagyméretű ganoid pikkelyeknek tekinthetők e halak csontvértjei is, melyek öt hosszanti sorba rendeződnek. Közülük egy a háton, kettő az oldalakon, kettő pedig a has jobb és bal oldalán húzódik végig.

Csontoshalaink elazmoid pikkelyeiről hiányzik a kemény ganoinréteg. Alapjuk egy vékony csontlemez, amelybe szervetlen sók is lerakódnak, de igen sok fehérjét tar­talmaznak (ichthyolepidint és kollagént), ezért rugalmasak, hajlékonyak. Két típusukat különböztetjük meg, a kerek vagy cikloid, illetve a fésűs vagy ktenoid pikkelyeket. Előbbi például a pisztráng- és pontyféléket, utóbbi a sügér- és gébféléket jellemzi. A két pikkelytípus nem alakjában tér el egymástól elsősorban, hanem abban, hogy az előbbiek felülete sima, míg az utóbbiak felszínének hátsó harmadát – amelyet már nem fed az előző pikkely – finom tüskék, fogacskák borítják. A fésűs pikkelyű halak teste a nyálkaréteg ellenére is érdes tapintású. Ez különösen akkor érezhető, ha hátulról előre haladva simítunk végig a pikkelyeken, ugyanis a fogacskák kissé hátrafelé irányulnak.

A fiatal halivadék pikkelyei kezdetben még nem fedik egymást, tetőcserépszerű elrendeződésük csak később, a pikkelyek növekedésével alakul ki. A növekedés során a pikkelyeken növekedési vonalak, zónák képződnek. A nyári gyors növekedés időszakában képződött vonalak egymástól távolabb helyezkednek el, a téliek viszont sűrűn egymás mellett. A pikkelyeket átvilágítva láthatóvá válnak az évszakoknak megfelelő növekedési zónák, amelyek alapján – miként a fáknál az évgyűrűkből – következtetni lehet az életkorra. A pikkelyek sugara és a halak testhossza között meglehetősen szoros összefüggés mutatkozik, ezért az egymást követő évgyűrűk sugarából a korábbi életévekben elért testhossz is kiszámítható.

Egyes fajoknál jól fejlett, nagy pikkelyeket találunk (például az ezüstkárásznál), másoknál csupán csökevényeseket (például a csíkféléknél), és akadnak pikkely nélküliek is (például a harcsa vagy a kölönték). Általános szabálynak tekinthető, hogy minél gyengébben fejlett a pikkelyzet, annál vastagabb az irharéteg, és annál több a nyálkatermelő mirigy a hámrétegben. Jól látszik ez, ha például összehasonlítjuk a pikkelyes pontyot a tükörponttyal.

A pikkelyek típusa és fejlettsége mellett a pikkelysorok száma is fontos faji bélyeg. Határozásnál leggyakrabban a haránt irányú sorokat vesszük figyelembe. Ezek számát az oldalvonalon, hiánya esetén a test középvonalán, a kopoltyúréstől a farokúszóig végighaladva állapítjuk meg. Számos fajnál az oldalvonal fölött és alatt húzódó hosszanti­ pikkelysorok száma is jellemző. Előbbit a hátúszó eleje alatt, utóbbit a hasúszó töve fölött számoljuk az oldalvonalig. A pikkelysorok számát gyakran az úgynevezett pikkelyképlettel szokták kifejezni. A dévérkeszeg pikkelyképlete például a következő:

Ez annyit jelent, hogy a hal oldalvonalán (linea lateralis) 50-58 pikkely számolható, e fölött 11-14, alatta 6-8 pikkelysor húzódik. Az oldalvonallal nem rendelkező halaknál egyszerűbb a jelölés, csupán a testoldal hosszában sorakozó pikkelyek (squamae) számát adják meg. A tarka géb esetében például így: . A zárójeles számok az igen ritkán előforduló szélső értékeket, a zárójel nélküliek az általában tapasztalható pikkelyszámot jelzik. Halaink pikkelyképleteit a könyv végén található táblázat foglalja össze.

A halak színének kialakításában döntő jelentősége a bőrben felhalmozódó pigmenteknek van. Ezek a lebontófolyamatokban keletkező szerves vegyületek adják a halak valódi, úgynevezett kémiai színezetét. Molekuláikból apró kristályok, szemcsék képződnek, amelyek már elég nagyok ahhoz, hogy a fénysugaraknak útját állják.

Halaink legjellegzetesebb festékanyaga, a gyöngyházfényű guanin, amelytől tükörként csillog a szélhajtó küsz teste, és emiatt nevezi a halászati szaknyelv összefoglalóan „fehérhalaknak” a keszegrokonságot. Természetesen a többi halban is megtalálható, még az egészen sötét színűekben is, ahol elsősorban a hasoldal világosabb tónusát adja.

A harcsa, a törpeharcsa vagy a menyhal sötét színét a barnásfekete melanin okozza. Ez is általánosan elterjedt festékanyag, előfordul a „fehérhalakban” is, csak jóval kisebb mennyiségben. A sárga xantofill színe legkifejezettebben az aranyhalakon érvényesül, de más fajokon is megfigyelhető. Ez aranyozza be vadpontyaink pikkelyeit, ez festi sárgára a vaskos csabak oldalvonalát és a néhány éve meghonosodott fekete törpeharcsák hasoldalát. A legfeltűnőbb pigment – a piros eritrofill – inkább csak kis pettyekben, foltokban tűnik fel halainkon, például a sebes pisztrángon. Az úszók színének kialakításában viszont meghatározó lehet, a vörösszárnyú keszeg például a nevét is ez alapján kapta. Persze a pigmentek nem csupán a rájuk jellemző egyetlen színt alakítják ki, egymással keveredve a színek és árnyalatok sokaságát képesek létrehozni.

A festékszemcsék raktározására speciális sejtek, a festéksejtek vagy kromatofórák szolgálnak. Csekély számban jelen vannak e sejtek a bőr hámszövetében is, de túlnyomórészt az alatta lévő irharétegben gyülekeznek össze. A gyülekezés szó szerint értendő, hiszen amőbaszerű mozgásuk révén a fiatal kromatofórák – akárcsak a fehérvérsejtek – a helyüket is képesek változtatni. Később elvesztik e tulajdonságukat, s egy adott he­lyen megtelepedve felveszik végső formájukat. Soknyúlványú, csillag alakú sejtekké válnak, amelyek sejtplazmája pigmentszemcsék sokaságát tartalmazza.

A pigmentsejtek egyik csoportjában guanin, a másikban melanin, harmadik típusukban pedig sárga vagy piros festékanyag halmozódik fel. A kromatofórák rendszerint kis csoportokat alkotnak, amelyek állhatnak azonos, de eltérő festékanyagot tar­talmazó sejtekből is. Előbbieknek inkább a mintázatok létrehozásában, utóbbiaknak a kevert színek és az átmeneti árnyalatok kialakításában van jelentősége.

A színezet kialakításában a pigmentek mellett fontos szerepet játszanak a halbőr felszínén és mélyebb rétegein megtörő, illetve onnan részben visszaverődő fénysugarak is. A színeket fénytani jelenségek eredményezik, melyeket a bőr szerkezete, struktúrája idézi elő, ezért az így kialakuló színezetet optikai vagy struktúrszínezetnek nevezzük.

A határfelületekről visszaverődő fénysugarak interferenciája – hasonlóan a víztócsa felszínén szétterülő olajcsepp által keltett látványhoz – a spektrum bármelyik színét létrehozhatja. A megjelenő szín attól függ, hogy a bőr adott szerkezeti elemei milyen hullámhosszúságú sugarakat nyelnek el vagy vernek vissza, és hogy milyen közel vannak egymáshoz a fényvisszaverő rétegek. Mivel a bőr struktúrája, optikai hatást kifejtő rétegeinek vastagsága a test különböző részein eltérő lehet, azonos megvilágítás mellett is más-más színt mutathat. Ezt példázza a vaskos csabak oldalán kéklő sáv, a szivárványos ökle farkán húzódó csík, valamint a hím ökléken tavasszal megje­lenő szivárványszínű nászruha.

Az akváriumi halak körében a tenyésztők számos színváltozatot hoztak létre, olykor azonban természetes viszonyok között is találkozhatunk egy-egy normálistól eltérő színezetű halpéldánnyal. A legismertebb rendellenesség az albinizmus, amely más állatcsoportoknál és az embernél is előfordul. A szó fehérséget jelent, és arra utal, hogy az albínó példányok festékhiányosak, színtelenek. A jelenség oka a pigmentek képződésének zavara, amely lehet részleges és teljes. Előbbi esetben még képes a szervezet minimális mennyiségű festékanyag előállítására, utóbbi esetben azonban – bár ez ritkán fordul elő – teljesen hiányoznak belőle a pigmentek.

Valamivel gyakoribb hiba a xantorizmus, mely esetben az egész hal narancssárga színt ölt. Valamikor a jászkeszeg xantorisztikus változatai voltak a kerti díszmedencék aranyhalai, napjainkra inkább az ezüstkárász hasonló színezetű példányai terjedtek el. A xantorizmushoz hasonló jelenség az eritrizmus, melyben a piros szín dominál, valamint a melanizmus, melynél a halak feketék. Akváriumi halaink körében mind a piros, mind a fekete színváltozat megszokott, természetes vizeinkben azonban mindkettő ritkaságnak számít.

Érdekes rendellenesség az alampia. A görög eredetű szó fénytelenséget jelent, ilyenformán találó elnevezés. Alampia esetén ugyanis mindhárom színes pigment jelen van, csupán az ezüstös fényt adó guanin hiányzik a halakból, ám ennek következtében a bőrük áttetszővé válik.

Napi tapasztalat, hogy a különböző vizekből származó halak színe eltér egymástól. Az agyagkolloidoktól „szőke” Tiszában a törpeharcsák sárgásbarnák, a tőzeges aljú holtágak „barna” vizében szinte feketék. Ám ha a zavaros vízből fogott fakó halat egy jól megvilágított, színes környezetben álló akváriumba helyezzük, színezete néhány óra vagy olykor néhány perc alatt is sokkal határozottabbá, erősebbé válik.

A színváltozás a pigmentsejtek működésének eredménye. Ha a festékanyag a csillag alakú sejtek nyúlványaiba áramolva szétterjed, akkor nagyobb felületet fed be, ezért erősödik a szín, ha a sejtek központi részébe húzódik vissza, akkor halványul. A pigmentszemcsék szétáramlása, illetve koncentrálódása idegi parancsra és hormonhatásra következik be. A változást legtöbbször az új környezet színeinek látványa váltja ki, de előidézheti egy rivális hím megjelenése vagy a félelem is. Az öklék és a gébek hímjeinek szivárványszínű, illetve fekete nászruhájának kialakításában viszont elsősorban az ivari hormonok koncentrációjának növekedése játszik szerepet.