Ugrás a tartalomhoz

A magyar történelem tizedei

Bonfini, Antonio (1427/1434-1502), Kulcsár Péter (1934-)

Balassi Kiadó

31. fejezet - Tizedik könyv

31. fejezet - Tizedik könyv

Uralma kezdetén Mátyás király elé három nehéz háborút állított a sors, mégpedig olyat, amely nem valami ifjoncot, hanem másik Hannibált vagy Sándort kívánt volna, mert meg akarta mutatni, hogy mint Herkules, roppant fáradozásra született; egyik a római, másik a török császárral folyt le, harmadik a csehekkel, akik maguk között szövetségeket alakítottak, ezeket testvériségeknek nevezték, és mint föntebb elmondtuk, Giskra vezetésével a túlsó Magyarország egész területét szakadatlan rablásaikkal és dúlásaikkal olyannyira bizonytalanná tették, hogy sem otthon, sem úton nem lehetett biztonságban senki; még Pest külvárosát is naponta meg-megrohanták és fosztogatták; a füstöt meg a cseh portyázókat Újbudából is látni lehetett. Amikor ugyanis Erzsébet királyné Giskrával és Talafusszal a cseheket behozta Magyarországra, ezt rablásnak, öldöklésnek, gyújtogatásnak tette ki, úgyhogy a világ egyetlen tája sem volt nyomorultabbnak mondható.

Így tehát a földkerekség két császárával állt küszöbön a háború, és hogy ez milyen nehéz és veszedelmes volt, azt ki-ki könnyen felmérhette. (5) Ezek egyikét az örök ellenség, a török nagyratörése és korlátlan uralomvágya indította újra, aki azt hitte, hogy Pannónia elfoglalása után a keresztény közösség többi tartományát egykettőre uralma alá vetheti. Nem feledte a mérhetetlenül súlyos vereséget sem, amelyet múltkorjában Görögfejérvárnál Corvinus Jánostól szenvedett, sőt, bár a Mátyás király megválasztásáról szóló hírt aggódva fogadta, hogy a Corvinusok szerencséje már megint halálra gyilkolja, visszaadta a bátorságát a fiatalember tapasztalatlansága és hozzá nem értése, mivel kora folytán eddig még nem kellett rettegnie tőle. A másikat Frigyes császár hatalomvágya és Újlaki Miklós pártütése okozta, aki – ha már a királyságban nem reménykedhetett – inkább óhajtotta magát a cézárnak, mint az ifjú Corvinusnak alávetni. Graffeneck, Paumkircher, Ellerbach, Bánfi Pál, Palóci László és az innenső Magyarország néhány más fejedelme követte őt. Továbbá a főnemesi nemből született, vagyonban, földekben, falvakban, mezővárosokban, szolgaszemélyzetben, atyafiságban hatalmas Zsigmond gróf, akinek mellékneve Szentgyörgyi volt, az alemannok pártjához csatlakozott, mivel ennek a tartományúrnak a magyarok és az ausztriaiak között feküdt a birtoka. Ezek azt javasolták a cézárnak, hogy ne adja vissza a koronát, tartsa meg magának, kergesse ki a kisfiút az országból, és aztán uralkodjék szerte Magyarországon. (10) Ígértek nagy segítséget, élelmet, fegyvert, pénzt, Frigyes pedig ezek uszításárá mindjárt nekitüzesedett, hogy Mátyást kiűzze az országból. E három roppant veszedelmesen fenyegető háborúra ráadásul ott volt az üres kincstár, a belső meghasonlás, a főurak pártoskodása, a magyarok szándékainak és törekvéseinek széthúzása, és bizony mindez nemhogy a gyengécske király lelkét, de a legvitézebb férfiak akármelyikét is megriasztotta volna. Mindehhez Mátyás és nagybátyja közé sokan a súlyos viszály magvát szórták, hogy az ifjú elméje számos ballépéssel botladozva tévútra tántorodjon, és végül is kénytelen legyen önként lemondani az uralomról.

Nos hát a király e rengeteg vész és nehézség közepette nem jön zavarba, hanem mindezt megbeszéli Mihály nagybátyjával, aki a kormányzói tisztet törvényesen viseli; tanácskozik atyai barátaival, elsőben is János váradi püspökkel, Kanizsai Lászlóval, Rozgonyi Sebestyénnel, Imre kincstartóval és Pongráccal. (15) Végül e veszedelmes és súlyos ügyekkel a tanácshoz fordul, hiszen elhatározta, hogy annak megkérdezése nélkül semmit sem cselekszik. A tanács úgy dönt, hogy ha három háború fenyeget, és elhárítani egyiket sem lehet, akkor állítsanak egyidejűleg három hadvezért, kapja meg mindegyik a maga feladatát, hogy a harctéren ügyködjön. Nagy Simont, Rozgonyi Sebestyént és Szilágyi Mihályt jelölik ki; hivatalosan megbízzák Simont Frigyes cézár ellen, aki a követektől megtagadta a szent koronát, Sebestyént a csehek, Mihályt a törökök elleni hadjárattal. A vezérállítás után sorozást tartanak. Ások veszéllyel kerített magyarok versengve jelentkeznek, nehogy úgy lássék, mintha bosszulatlanul roskadnának le az ellenség előtt; elhatározzák a légiók feltöltését. És mert a kincstár üres, a főurak és főpapok kénytelenek tehetségük arányában állami zsold nélkül kiállítani a lovascsapatokat és a gyalogosszázadokat.

(20) A király előterjesztése alapján a tanács még alig határozta el azt, amiről beszéltünk, amikor híre futott, hogy Újlaki Miklós, Paumkircher, Ellerbach, Zsigmond meg az alemann párt többi híve majdnem az egész innenső Magyarországgal együtt átpártolt a királytól Frigyes császárhoz. A túlsóban a csehek tomboltak naponta, öldökléssel és latorkodással egészen Pestig veszélyeztették azt. A törökök betörésétől mindennap félni kellett. A háború először Ausztria felől lángol fel. A cézár ugyanis, ahogy Miklóssal meg a többi párthívével megegyezett, Pannónia megszerzésének reményében megparancsolja kapitányának, hogy ötezer emberrel rontson rá Felső-Pannóniára. Ez a parancs szerint először Szombathely környékét támadja meg, dúlja a tanyákat, több kisvárost megadás útján bevesz, a cézárnak engedelmeskedni vonakodókat öldösi, rengeteg foglyot elhurcol, sok makacsabbul ellenállót gyilkolással, gyújtogatással, fosztogatással büntet. Majd előrenyomul abba a tartományba, amelyet Vasvár megyének neveznek, hogy a táborát egyesítse barátaival. (25) A megállapodás értelmében Alsó-Pannóniából odasiet Miklós háromezer lovassal, kik közül ezer páncélos, a többi könnyűfegyverzetű; hoz továbbá négy gyalogosszázadot is. A többi összeesküvő a saját csapataival gyorsan odagyűlik.

Mátyás pedig e kavarodásban meg nem rémül, hanem megparancsolja Nagy Simonnak, hogy igyekezzék a városból seregével az ellenségre. A háború súlyossága nem csökkentette az önbizalmát, hanem inkább növelte, mert arra gondolt, hogy a római császár ellenében nyugodtan harcolhat, hiszen ha győz, az nagy dicsőségére szolgál, ha alulmarad, abból egy kamaszra nem származik csúfság. E sok támadás közepette tehát nem veszítette el a bátorságát, sőt, a háborúskodás bőséges lehetőségéből a halhatatlanság nagyobb reményét merítette. Lelkesedését fokozták a legderekabb főurak, az apja háborúiban gyakorlott, a hadtudományban tapasztalt, békében, háborúban bölcs és magasztos lelkületű barátok. (30) Simon elindította a sereget a támadóval szemben; ahol az ellenpártiak földjein, városkáin haladt keresztül, ott szanaszét mindent lerombolt és feldúlt. A hűtlenség bűnöseivel kegyetlenkedett, számos tanyát felégetett; végül elérkezett Körmend mezővároshoz, amely Vasvár megyében fekszik, mert azt hallotta, hogy az ellenfél ott vert tábort. Aztán seregével vakmerőén látótávolságban állapodott meg, és egy magaslatról felmérve az ellenség erejét, kezdte bánni, hogy oly nagyon iparkodott; megállapította, hogy számban és erőben nem ér fel azzal, és fejetlen sietségén rágódva nemigen jutott az eszébe, hogy mit kéne tennie. A csatát gyalázatos szökés nélkül nem kerülhette el, megvívni vereség nélkül nem lehetett; de azt sem feledte, hogy a bátraknak nagyon gyakran kedvez a szerencse. (35) Katonái elszántságának látványa arra ösztönözte, hogy ne kerülje az ütközetet; végül is szívesebben szállt csatába, mint hogy hátat fordítson. Amikor észrevette, hogy az ellenfél ütközetre vezeti fel a seregét, ő is felállította a hadsort, és fölemelt jelvényekkel megkezdődött a harc. Miklós a jobb, Zsigmond a bal szárnyat tartotta, középütt az alemannok csapatteste küzdött. A két fél nagy lendülettel csapott össze. A katonáskodásban tapasztalt Miklóst, a hatalmas vezért megszállta a harci vágy meg a düh, attól félt, hogy ha enged a királyi seregnek, nagy bajokat kell elszenvednie, míg ha győz, alkalmasint a király helyett uralkodhat. A császáriakat sem kisebb félelem tartotta fogva, akik arra gondoltak, hogy ha a sors rosszindulata miatt elesnek, a cézár őfelségére örök szégyenbélyeg tapad; bátorságukat erejük nagysága növelte. (40) Simon viszont csak a szerencsében bízott, biztatta a magyarokat a csatasorban, és különösen a hadastyánokat, hogy vívjanak derekasan, hírnevüket ne homályosítsák el gyalázattal; a félénkeket és menekülőket visszaparancsolta a sorba, a lankadókat megsegítette, az ingadozókat bátorította, a jó katona és vezér kötelességéből semmit sem mulasztott el; ezek meg ugyanolyan buzgalommal megtettek mindent; először a bal szárnyon Miklós szorította hátra a királyiakat. Ahogy ezt az alemannok észrevették, a darabontokkal és a vértes lovassággal akkora rohamot indítottak középen, hogy Simon csatasorát hátratolták, mert azt katonák hiányában nem lehetett tartalékkal megtámogatni. Mivel az ütközetben mindkét részről már korábban sokan elestek, Simon feladta a reményt, és hogy futásban keressen menedéket, jelt adva megparancsolta, hogy mindenki fordítson hátat, és vele együtt inaljon el; a háta mögött erős lovasságot hagyott, hogy az üldözők rohamát késleltesse. Zsigmond és Miklós azonnal visszavonulót fúvatott, mert nem akarta, hogy az alemannok a rokon fajzaton töltsék ki a dühüket, elvégre a győzelem és nem a dühösködés kedvéért verekedtek; (45) a magyar hullák láttán egynémelyiküket elfogta a megbánás és a szomorúság, sokan könnyet ejtettek, és sokan voltak, akik csataközben látva, amint az alemannok magyarokat mészárolnak, megundorodtak a polgári meghasonlástól, és lanyhábban tusáztak. A megvert és megkergetett Simon visszatért Mátyáshoz. A győzelemmel eltelt hetyke császáriak tábort bontva visszavonultak Ausztriába.

A királyi katonák, akik Simon fősége és vezérlete alatt első háborújukban balszerencsével küzdöttek, olyan szégyennel és fájdalommal teltek el, hogy azt kérték a királytól, tizedelje meg őket. Ő pedig nem búskomor, hanem nyugodt és vidám ábrázattal fogadta őket, azt magyarázgatta, hogy az efféle a jövendő győzelem előhírnöke; szerencsés az a fejedelem, akit kezdetben balsors kísér; a szerencse állhatatlan és változékony; ha eleinte sikert ad, aztán keserű véggel szolgál; ha az elején ellenséges, forgandósága folytán kétségtelenül kedvező kimenetelt hoz; (50) Sándor szakadatlan győzelmi sorozata közepette állandóan arra kérte az isteneket, hogy vessenek közbe valami kedvezőtlent is, nehogy – ha a boldogság folyama megszakad – a nyomorúság rá szakadó súlya összenyomja; Polycrates eleinte sokáig a legboldogabb, végezetül a legnyomorultabb lett. Kér tehát mindenkit, hogy nyugodjék meg, ez a visszavonulás ne csökkentse régi vitézségüket és merészségüket, hiszen számra és erőre nézve az ellenségnél gyengébbek voltak; arra kell a jövőben törekedniük, hogy ezt a foltot fényes diadallal letöröljék.

A király tehát a legkevésbé sem rendül meg, ésszerű megoldást keres, tudva, hogy ezt az összeszövetkezést fel kell bomlasztania, mert – mint mondják – a sok szálból sodort fonalat sem lehet könnyen eltépni, ha szét nem bontják. Követeket meneszt az összeesküvés fontosabb vezetőihez és elsősorban Zsigmondhoz meg Miklóshoz, hogy mindkettőt beszéljék le vállalkozásukról, győzzék meg őket, hogy a belháborúval oly sokáig gyötört államot nem szabad tovább sanyargatni, az eddigi bajokból következtessenek a bekövetkezőkre; méltóbb rokon és törvényes királynak, mint idegennek és pártoskodónak engedelmeskedni; ígérjenek nekik idehaza zsírosabb hivatalokat, szélesebb uradalmakat és Mátyással közös hatalmat; ő a közösségtől kapott királyi címen kívül semmit sem tart meg magának; végül intsék őket, hogy kerüljék el a jövőben a hűtlenség és felségsértés bélyegét meg egész Magyarország gyűlöletét. (55) Végül is a folytonos követjárások mindkettőt meggyőzik, és visszatérnek a király hűségére; mert az iménti háborúban megtapasztalták, milyen káros lehet a községre a belső széthúzás, és bár nehezen viselik az újdonsült ifjú király uralmát, mégis úgy döntenek, hogy inkább eltűrik azt önnön hasznukkal és méltóságuk gyarapodásával, mint hogy Magyarország a cézár szolgálatába essen; abból aztán ki nem lábalna, még ha akarnák is. Ezután a békefeltételek következtek; a nemzetségével és vagyonával fényeskedő Miklóst, Mátyás vetélytársát, a hatalomvágy ösztökélte, hogy a királytól elpártoljon; Zsigmondot Ausztria közelsége, mely miatt úgy látta, hogy baj nélkül nem térhet el a cézár akaratától. De mivel nagyobb veszedelem fenyegette a magyarok, mint az ausztriaiak részéről, szorultságba kerülve végül is inkább akarta a magyarok javát, mint a cézár ambícióit támogatni. Mátyás, aki kora gyermekségétől nyílt és gyors észjárású volt, úgy vélte, hogy mindkettőt tekintetbe kell vennie. Miklós nagyravágyását a boszniai királyság koronájának felajánlásával elégítette ki, Zsigmondot Felső-Pannónia kapitányságával békítette meg, öccsének, Jánosnak pedig az Erdély tartománya fölötti hatalmat ígérte. (60) Miután a császári pártról elvonta azt a két fejedelmet, aki erőben, megfontoltságban és tekintélyben a legnagyobb volt, a császár frakciója alaposan meggyengült. Azon nyomban újjászervezte ellene a hadsereget, nehogy úgy lássék, hogy az büntetlenül támadta meg az országot, amelyhez semmi joga sem volt.

A cézár viszont, akinek önbizalmát az iménti győzelem megdagasztotta, bosszúsan fogadja ugyan amazok kijózanodását, mégis a vállalkozására kezdetben rámosolygó szerencse mellé szegődik. Csapatait idejekorán felújítja, segítséget szerez, a pártütés kezdeményezőit elhalmozza ígéretekkel, biztatja őket, hogy megint ragadjanak fegyvert a király ellen; úgy látja, hogy ezek sokkal kelletlenebbül mozognak; ugyanis haragjuk már lelohadt, elfogta őket a lelkifurdalás, és azoknak a társaiknak a példájára sandítanak, akik nemrégiben visszaálltak a király mellé; végül Frigyes noszogatására szövetséges seregükkel megint csatlakoznak hozzá. (65) Mátyás a támadóval szemben kiparancsolja Simon társaságában Zsigmondot, és két légiót meg tartalékot ad neki; ez átvéve a sereget bátor lélekkel indul ellenük; amikor a cézár embereivel Felső-Pannóniában szembetalálkozik, úgy gondolja, hogy az ütközetet nem kell halogatni, hanem társával együtt elhatározza, hogy késedelem nélkül fölveszi a harcot. Nem lehet, Simon – mondja –, királyokat némi civódás nélkül választani, az emberek gondolkodásmódja eltérő, szándékaik különbözőek, és sohasem lehet ilyen nagy fontosságú dologban egy akarattal dönteni. Az emberek a veszekedés után kijózanodnak a tapasztalat jóvoltából, mely a dolgok tanítómestere, és felismerik véleményük ferdeségét. Őszintén bevallom, hogy elpártoltam a királytól, mert a királyválasztó gyűlés erőszakos volt, és nem volt meg a szavazat szabadsága, és nemigen tudtam meggyőzni magam arról, hogy a közösség hasznára válnék, ha egy még meg sem koronázott kölyök hatalma alá vetjük magunkat, és azt sem hittem, hogy a királyban ilyen koraérett bölcsesség lakozik. (70) Hidd el, hogy te, aki az ő parancsára hadat vezettél ellenünk, és kudarccal harcoltál, te is vallottal bizonyos szégyent. Most, Simonom, itt az idő, amikor mindketten lemoshatjuk a gyalázatot; kérlek, töröljük el most a szégyent, én hűségesebb, te óvatosabb küzdelemmel. Már jelentették a kémek, hogy közel az ellen; ha te is jónak látod, amit gondolok, kérlek, holnap hajnal előtt csatasorba állva nyomuljunk a császáriak ellen. A merészség olykor megijeszti az ellenfelet, pláne az alemannt, aki természettől fogva hetvenkedő, és ha félelmet tapasztal az ellenfélben, akkora magabiztosság költözik bele, hogy senki sem bír neki ellenállni; ha megijed, a szívében kihuny a bátorság, hogy nemigen lehet újraéleszteni. Hívjuk tehát össze a századosokat és a kapitányokat, tartsunk tanácsot, és intsük őket, hogy mielőtt megvirrad, készítsék föl a fegyvert, és adott jelre rohanják meg az ellenséget.

(75) Simon helyesli Zsigmond elképzelését, hiszen bátor és eszes hadvezér. A katonai tribunusokkal, századosokkal, hadnagyokkal megállapodnak ebben, és a megbeszélés szerint még pirkadat előtt megtámadják a császáriakat; ahogy ezek észreveszik, hogy a pannonok váratlanul felbukkannak, eléggé megrémülnek. A szekerek karéja ugyan sáncként védelmezi őket, az ellenség rohamát mégsem tudják könnyen feltartóztatni; mindenfelé kitörvén a zűrzavar és az óriási lárma, a seregben olyan fejetlenség keletkezik, hogy míg egyesek a tábort tartják, mások alig tudják hevenyében kialakítani a hadrendet. Aztán ahogy kitörnek, a magyarok azonnal kaszabolják őket; a többiek nem tudják visszaszorítani a benyomuló tömeget, ezért a tábor túloldalán poggyászukat odahagyva megfutnak. Simon a lovassággal kergeti őket, és menekülés közben sokat leterít. Zsigmond a tábor elfoglalása után visszavonulót fúvat, megdicséri a katonákat, és ujjongva hazaviszi a királyhoz a sereget. A király tehát hadvezérei révén már két hadjáratot vezetett Frigyes ellen, az egyikben legyőzetett, a másikban diadalt aratott. (80) A császár nagyon elkeseredett, amikor meghallotta, hogy Zsigmond leverte a seregét, és aztán pironkodva bánkódott e háborún. A legnagyobb szégyennek tartotta, hogy egy fiatalember legyőzte a cézárt, lemondott a királyság reményéről, és a következőkben békésebb húrokat pengetett. Oktalan nagyravágyását bánva saját méltóságának gondja kezdte foglalkoztatni, és aki nemrégiben még idegen ország zaklatására törekedett, az most messzebbre tekintett előre a jövőbe, és kezdte félteni a saját uraságát. De bárcsak a helyzet követemlényeinek megfelelőbb ötletek jutottak volna az eszébe, mintegy belelátva a jövőbe!

Mátyás viszont állhatatosan törekedett a szent korona visszaszerzésére; a tanács határozatából más követeket rendelt, hogy azok sokkalta udvariasabban kérjék az őt illető fejéket, mint előzőleg, semmiféle szemtelenséget se mutassanak, mert az a Corvinus méltóságban sohasem volt észlelhető; (85) emellett tárgyaljanak a békéről, biztassák őt és kérjék, hogy Mátyást tekintse fiának, vállaljon, mint illik, a magyarok fölött védnökséget, és semmiben se legyen különbség a magyar meg az alemann között. A küldöttség feje a váradi püspök volt. Amikor ezek az ausztriai Újhelynél találkoztak a cézárral, rendben tolmácsolták a király üzenetét, és jobb indulatú fejedelmet találtak, mint a múltkor, és mert a püspök úgy látta, hogy engedékenyebbé vált, bölcs és ékes bőbeszédűséggel rávette, hogy őszintén ígérje meg a korona visszaadását, hogy Mátyást fiaként fogja tartani, a pannonnal tartós szövetséget köt, csak az mindkét fél számára egyenlő feltételekkel legyen. Elismerte, hogy a korona nála letétben van, és nem titkolta, hogy azért jog és méltányosság ellenére rengeteg bajt kellett elviselnie; azt mondta, hogy ezért szenvedte el Újhely ostromát, a mindenféle veszedelmes beütést, a földek feldúlását, a falvak kifosztását és felégetését; Lászlóra is képtelen költséget áldozott, és erősítgette, hogy méltányos mindezeket számításba venni; ezután kijelentette, hogy megértette Mátyás király szándékát, aki békét kíván, és nem utasítja el az üdvös nyugalmat, ő többé semmit sem kezdeményez Magyarország ellen, főleg akkor, ha azt hallja, hogy Magyarországon levő régi barátaival és híveivel a király tisztességesen bánik, a pártoskodásokat és vetélkedéseket megszünteti. (90) A követek erre a fejedelem nevében határozottan megígérték, hogy ha a béke létrejön, és a korona visszakerül, Mátyás minden sérelmet elfelejt, és a jövőben jobban bánik a cézár, mint a Corvinus pártján levő emberekkel. Ezzel az egyezséggel a cézár elbocsátotta a követeket, hogy beszéljék meg a királlyal a költségek megtérítését és a korona kiváltását, ne kapkodják el a dolgot, mindkét fél határozzon a feltételekről, és úgy válaszoljanak. Eközben háborítatlan és sértetlen fegyverszünet legyen.

A Budára visszatérő követek a királyt a cseh háborúval elfoglalva találták; ugyanis megparancsolta Rozgonyi Sebestyénnek, hogy két légióval keljen át a Dunán, és a túlsó Magyarországot szabadítsa meg azoknak a cseheknek a fosztogatásaitól, akiket először Erzsébet királyné hozott be oda Giskra vezetésével, sőt, Hédervári László egri püspököt is fegyverbe szólította ellenük. Miután a követeket meghallgatta, és rájött a cézár bibéjére, látva, hogy a nagy kapzsiság gyötri, elragadta az öröm és a megkönnyebbülés, mert azt remélte, hogy a három háború közül az elsőt és legsúlyosabbat a cézár mohóságának kielégítésével megszüntetheti, és abban bízott, hogy a többit sikerrel viszi végbe. A cézár válaszát a tanács elé terjesztette, és az atyák hasonlóképpen megörültek; úgy döntöttek, hogy a békefeltételekről és a korona kiváltásáról nyugalmasabb körülmények között fognak tárgyalni; (95) egyetlen nehézséget láttak az ügyben, de nem túlságosat, hogy sok pénzre lesz szükség, amit azonban, ha a dolog sorra kerül, bárhonnan is össze fognak kaparni. Mátyás számára sokkal kisebb jelentőségű volt ez a kérdés, mint a szenátusnak, ő ugyanis tudta, hogy a magyarok gyűjtés útján is készek lesznek kiváltani a szent koronát. Mihály, a király nagybátyja, eközben Alsó-Magyarország végeit védelmezte mindenfelé a törökökkel szemben, és amikor tudomást szerzett a császárral kötött fegyvernyugvásról, nagy kő esett le a szívéről.

Körülbelül ebben az időben tartották a királyi menyegzőt, mivel fentebb említett első menyasszonyának halála után már elkövetkezett a házasság György cseh király lányával, akit a börtönből való szabadulása előtt jegyzett el. Gyönyörű készülettel hozta el, és csodás szerelemmel szerette. A cseh főnemesek Trencsénig elkísérték, itt a magyar főpapok és előkelők fejedelmi pompával fogadták, és elvitték Budára, ahol az esküvői ünnepség lezajlott. (100) Katalin volt a neve. Alig töltött el a királlyal négy esztendőt, és a koronázás előtt korai haláltól elemésztetvén az isteni Zsigmond egyházában temették el.

Tehát küszöbön állt a cseh háború, amely Magyarországot iszonyúan megnyomorgatta. Azt mondják, e bajnak Erzsébet, László király anyja volt az oka. Ő hozta be először Giskrát és Talafuszt, akiket odaállított Kassa, Zólyom és a túlsó Magyarország több városa élére. Ezután benyomultak a csehek testvéri szövetségei, amelyek körös-körül mindenféle hevenyészett váracskákat emeltek, ezeket megrakták katonával, és ki-kitörve széltében-hosszában dúltak minden helyet, fosztogatásból éltek, gyilkolással, rablással, égetéssel tettek tönkre mindent. Körülbelül huszonnyolc évig tombolt ez a pestis a túlsó Magyarországon; ez az istentelen horda az egész környéket Pestig latorkodásával elviselhetetlenné tette. Megírtuk, hogy Corvinus Jánost kétszer megverte és megugrasztotta. Mátyáson kívül senki sem akadt, aki képes lett volna ezt az átkozott népséget kiirtani és az országot ettől a fertőtől megtisztítani. (105) A háború kegyetlen és nehéz volt, és öt év alatt is alig lehetett véghezvinni. Azokon kívül, akikről szóltunk, ez ártalmas bandának volt két másik vezére, akik kapitányi tisztet viseltek, az egyiket Komorowskinak, a másikat Valgatának nevezték. Ezek kezében volt Sóvár, Szécs, Kassa, Zólyom, Beszterce, Szepes és sok más város, továbbá Komorowski és Valgata a hegyekben hirtelenében most emelt két erődítményt, amelyből széles körben biztonságban zsiványkodtak. Még nem telt el uralkodásának első éve, amikor a király lezárva a cézárral a hadakozást, megindította a cseh háborút. Rozgonyi Sebestyén, akire a hadvezetést rábízták, mint mondottuk, átkelt a Dunán, és Eger felé vonult a seregével, hogy egyesüljön Lászlóval, az akkori egri főpappal. Gyorsan iparkodott Egerhez, hogy azt a két erődöt, amelyet a csehek a hegyek között most építettek, előbb lerombolja, mint ahogy munícióval és katonasággal megrakják; ezek most adták az egyiknek a Galgóc, a másiknak a Vadna nevet. (110) Sebestyén először a hegycsúcsra települt Vadnához siet, amelyet még nem fejeztek be; fivére seregét otthagyja a síkon, hogy az erődítményekből kirajzó cseheket akadályozza meg az egyesülésben. Első rohammal a két vezérükkel kint heverésző csehekre támad. Kitörvén a zűrzavar, Valgata egy jó nagy csapattal beveszi magát Vadnába, hogy a magyarok támadása ellen megvédje, de amikor a bástyáról letekintve észreveszi, hogy Sebestyén akkora hévvel rohamoz, hogy semmiképpen sem tudja azt megtartani, rögtön inába száll a bátorság, a túlfélen leugrik, és elszalad Galgócra. Rozgonyi továbbra is serényen ostromolja Vadnát, három órán belül beveszi a fellegvárat, az ellenségből csak hetet vág le, a többit fogolyként küldi a királyhoz. Azután hasonló indulattal siet Galgóchoz, ahová Komorowski és Valgata az elébb futott be. Ezeket Vadna elfoglalása megijeszti, ezért felhagynak Galgóc megvédelmezésének a reményével, és be sem várva a támadókat elrohannak innen, hogy Szécsre húzódjanak vissza, mely Eger közelében fekszik. (115) Ahogy azonban leérnek a síkra, útjukat állja László püspök a királyi csapatokkal, amelyeket Sebestyén a hegyek lábánál szétterített, hogy a szerteszaladókat feltartóztassa, és nem tudnak bejutni Szécsre. A két vezér ennek láttán mintegy hétszáz csehvel gyorsan futásnak ered a közeli erdőkbe; a püspök gyors lovasságával utánuk vágtat, és a sűrűben sokat lekaszabol; az éjszaka közeledtével kiküld egy csomó lovast, hogy megállás nélkül kergessék és kutassák őket, maga pedig visszatér a táborba. Másnap az üldözők nagy parasztcsapatot uszítottak rájuk, így az öldöklés folytatódott. Hogy túl messzire ne bolyongjanak el, a harmadik napon 250 fogollyal visszajöttek a táborba. A parasztok vagy nyolc napon keresztül szakadatlanul kergették a gyűlölt és átkozott cseh csőcseléket, és folytatták a mészárlást, akit a bozótban, vápában, tanyán elkaptak, irgalom nélkül helyben felkoncolták. (120) Végül is valamennyien elestek a 250 foglyon meg az erdőben elfogott Valgatán kívül, akiket Sebestyén elküldött a királyhoz, így tehát a másik vezér kivételével a hétszázból egy sem maradt életben. Ez az akció, a csehek ellen az első, a mennyei György ünnepe táján ment végbe.

Sebestyén győzelme akkora örömet szerzett mindenkinek, hogy a csehek rablásainak oly sok éven át kitett többi terület felszabadításáért sokan ingyen vállaltak katonáskodást, sőt, a lelkesedés mindenkit úgy elfogott, hogy a parasztnépből körülbelül ötezer ember önként fegyvert fogott, bal mellére varrva a kereszt jelét viselte, hogy másokat is buzdítson e szent vállalkozásra. Ezek Sebestyén és Magyar Balázs mellett gyűltek össze; a pünkösd előtti harmadik napon bámulatos gyorsasággal bekerítették Miszlóka kastélyát, amelyet amazok régebben az isteni szűz temploma mellett építettek fel és nagy őrséggel láttak el (ez Kassától háromezer lépésre feküdt), és akkora hévvel kezdték ostromolni, hogy a támadást abba sem hagyták addig, míg az erődítményt be nem vették. Az odabent tartózkodó négyszázat az utolsóig leölték; egyetlen asszonyka maradt meg, akinek nemére való tekintettel megkegyelmeztek. (125) Sebestyén, fivére, László, és Magyar Balázs úgy vélte, hogy e nagy siker és lelkesedés közepette nem állhatnak meg; pünkösd táján megtámadták és erővel elfoglalták Gálszécs cseh erősséget. Ezután Talafusz és Axamit jeles rablóvezérek ellen indították a tábort, akik Sárospatakot és a különböző kastélyokat tartották; Sárospataknál ütköztek meg mindkettővel. Mivel azonban Talafusz mellett mindössze kétezer cseh volt, a nagy tömeg rohamát nem viselhette el; nem volt hosszú a csata, jóllehet az elején nagyon véres; hatszázat azonnal megöltek közülük, 200-at pedig elfogtak. Mivel a többi elmenekült, azokon a parasztok dühöngték ki magukat. Végül is a kétezer cseh közül alig említenek 200 megmenekültet. Axamitot az ütközetben ölték meg. Azt mondják, Talafusz mindössze tizennégy lovassal szaladt el.

(130) A győzelem és a népakarat Rozgonyiékat a cseh háború folytatására ösztönözte, de ugyanezt az utasítást hozták naponta Mátyás üzenetei is. László üldözőbe vette a szökevény Talafuszt, aki a meredek hegyre települt, nemcsak a természet, hanem a mesterség jóvoltából is alaposan megerődített Sáros várába húzódott vissza. Üldözése közben megostromolta Jászót, amelyet a csehek egy templom mellé építettek erődnek, mert meghallotta, hogy a gonosztevő népség egyik vezére, Uderski ott van. Uderski éjszaka titokban kiszökött, és elfutott egy másik erődhöz, amelyet Lengyelország határán épített, és amelyet Berzevicének neveztek. László másnap megadással megszerezte Jászót. Uderski szökése ugyan Berzevice ostromára ingerelte, Sáros azonban, ahol Talafusz tartózkodott, visszatartotta. Ez néhány napos ostrom után megadással a kezére került. (135) Aztán Uderski nyomába eredt, és mert kémeitől megtudta, hogy az elmenekült a Lengyelország határán fekvő Újvárba, a közeledő tél elől diadalmasan visszatért Magyarországra a királyhoz. Mindez, amiről beszéltünk, ezen a nyáron folyt szerencsésen a csehek ellen. Mely háborút, bizony, ezután négy év alatt is alig sikerült befejezni.

Ez idő tájt az irigyek mesterkedése és fondorkodása következtében a király olyannyira megharagudott Szilágyi Mihályra, hogy nagyérdemű nagybátyja halálára gondolt. A nézeteltérés okát senki sem ismeri biztosan. A talpig becsületes, minden nagyravágyástól ment derék férfiút egyesek azzal rágalmazzák, hogy egyeduralomra tört, holott ha akarta volna, a királyválasztó gyűlésen számos főúr által felkínált trónt megkaphatta volna, s nem küszködött volna annyit unokaöccséért. Akik méltányosabban látszanak ítélkezni, azt mondják, hogy a gyűlöletes kormányzói tisztség meg a roppant hatalom keltette föl ellenségei féltékenységét, és a baj oka a király szigorú bírálgatása volt. (140) Olyan szabadosan zabolázta Mátyás fiatalos túlzásait, mint az apja, olykor négyszemközt kemény szavakkal dorgálta, nehogy ifjonti hibái súlyos féktelenségre ragadják. Azok pedig, akik a király kegyét a gyönyörűségekre való csábítással próbálták keresni, meg azok, akik Mihály hatalmától féltek vagy tekintélyét irigyelték, azok versengve igyekeztek megutáltatni őt az unokaöccsével; egyesek azért, hogy a király hasonló legyen hozzájuk, mások, hogy a gyűlölt ember befolyását csökkentsék, és hogy bosszút álljanak a gyűlésen tanúsított példátlan vakmerőségért. Hogy pedig ezt könnyebben elérjék, a király előtt mindenféle rágalmakkal illették; megvádolták zsarnokságra törekvéssel, különböző gyanúkat élesztettek, szókimondó zsörtölődéseit, erélyes bírálatát minden tekintetben rosszra magyarázták. Ehhez járult a király kevély lelkülete, amely az öreg fennhatóságát és ösztökéjét nehezen tűrte. (145) Bizony emlékszem, hogy Mátyás kevéssel a halála előtt Bécsben gyakran mondogatta, hogy az ország kormányzásában sohasem szorult más tanácsára, és még uralmának kezdetén is alig egy esztendeig tudta elviselni egy kormányzó irányítását és útmutatását. Ezért aztán könnyen kiszolgáltatta magát a vádaskodó besúgóknak. A viperanyelvűek odáig hajtották a dolgot, hogy rávették az uralkodót Mihály megbilincselésére, remélve, hogy aztán halálba hajszolhatják. A megtévesztett király fontos megbeszélésre a Tisza folyóhoz parancsolta a nagybátyját, azt üzenvén, hogy hamarosan ő is ott lesz. Ez öccse kézírását látva gyors lovassággal odasietett, mert nem akarta, hogy rosszakarói gyanúsítgatása ura lelkét elfordítsa tőle, hiszen ismerte azok iránta ellenséges érzületét; hanem a vérség joga, az atyai szeretet ereje és a feledhetetlenül nagy jótétemény minden gyanakvást kiűzött az elméjéből.

Amikor megállapodásuk szerint egy, a Tiszához közeli faluban találkoznak, megparancsolja, hogy Mihályt fegyveres lovasság azonnal vegye körül, fogja el, és verje bilincsbe. (150) Alig hogy ezt kimondja, a testőrkülönítmény meglepetésszerűen lefogja őt, aki nem kevéssé elcsodálkozik unokaöccse tettén és a dolog váratlanságán, sőt, egyes fonákul gondolkodók szerint, amikor a király kéz- és lábbilincset kért, nagybátyja ezt vágta rá: Az én kocsimon keressétek, mert előkészítettem azokat a király számára, hogy ha a gazemberek rágalmaira tenni merészelne valamit a bátyja ellen, a kormányzó így büntesse meg őt. E szavak miatt egyesek az egyeduralomra törekvés hamis vádját szórják erre a becsületes emberre. Ezzel szemben azok, akik jelen voltak, azt mondják, azonnal felkiáltott: Mit jelentsen e szokatlan dolog, Mátyás? Hát így fizeted vissza nagybátyád érdemeit a királyság körül? Ez a bőséges hála? Vajon ezt érdemli Mihály hűsége és szeretete? Hiszen jóságos atyád gyanánt kimentettelek a börtönből, amikor családoddal együtt végveszedelembe jutottál, és felemeltelek az ország trónjára; (155) ide vitt téged a gazok tanácsa és rágalma, hogy hallatlan hálátlanság gyalázatával alapozod meg királyságodat? Ó, szerencsétlen kezdetű uralom, ó, istentelen gyermek, ó, minden nemzetek között elhíresedő hálátlanság! Ha a sajátjaidnak ellenségük vagy, melyik idegen lesz hozzád hű? Nem a magam tragédiáján gyötrődöm, nem a jog és méltányosság ellenére elszenvedett gyalázaton, hanem nevednek és a beléd fektetett reménynek a vesztén; eleget éltem, elég dicsőséget szereztem békében, háborúban; nem féltem magam, derék tetteim tudata jó reménnyel tölt el. Az rettegtet engem nagyon, a büntetés, amely reád származik e gaztettből, amelyet a kegyeletsértést megbosszuló istenek fognak kimérni.

(160) Ezt a lármát a király nem viselhette tovább, megparancsolta, hogy verjék bilincsbe, aztán hátat fordított. Azok álltak körülötte, akik arra biztatták, hogy dugja be a fülét nagybátyja szavai előtt, azt állították, hogy jogosan fogatta el, mást mond a királynak, és mást tervezett; szavai nem egyeznek tetteivel; unokaöccsével mindig rideg és morcos volt, szelíd soha, szavait, tetteit egyaránt helytelenítette, és hogy mindenért magának sajátítsa ki a dicsőséget, ugyanezt a módszert alkalmazta a kormányzóságban is; Magyarországnak sohasem volt két, egyenlő hatalommal parancsoló ura; az országnak elég Mátyás, mégpedig azzal a bölcsességgel, amely nem szorul gyámra, gondnokra; csak azok mellé ad ilyet a törvény, akit megfontolásra és gondolkodásra képtelennek tartanak. Az ifjú indulatát effélékkel úgy tűzbe hozták, hogy amikor a másik beszélni akart vele, kereken visszautasította. (165) Másnap a király utasítására Mihályt a testőrkülönítmény őrizete alatt gúzsba kötve a törökökkel szomszédos Vilagusvarumra viszik, amit Világos várnak értelmeznek. Rábízzák a két várkapitányra, akik a török fenyegetés miatt erős őrséggel tartják azt. Közülük az egyiknek Lábatlan Gergely, a másiknak Dolhai György a neve. A rájuk bízott férfit becsukják a börtönbe, őröket állítanak oda, a szökés minden lehetőségét elzárják. Egyebekben rangja szerint tisztességgel tartják. Kérésére megengedik, hogy régi, hű, ura ízlését jól ismerő szakácsa szolgáljon neki.

Ezenközben Mihály ellenségei nem óhajtanak tétlenkedni, és haláláért sokat ügyködnek a királynál, a nyavalyásra rengeteg vádat szórnak, hogy az unokaöcsöt a nagybácsi halálos ítéletére rávegyék. (170) Végül is az ifjú gyengécske akaratát legyűri a gonosz uszítás, és az irigyek óhaja szerint királyi oklevél hagyja meg az őrkapitányoknak, hogy Mihályra mérjenek halálbüntetést. Akik a történtek valóságát gondosabban nyomozták, úgy tartják, hogy ezt a király tudtán kívül hamis levéllel tették meg. A fővételre utasított Gergely és György úgy vélekedett, hogy ilyen nagy fontosságú ügyben nem szabad hirtelenkedve cselekedniük; gyanakodtak, hogy mindez gazfickók álnokságából és a király tudta nélkül történik, ezért egymással tanácskozva úgy döntöttek, hogy a király szándékának kipuhatolása végett egyikük elmegy, és Mihály megbüntetéséről nem döntenek addig, míg a hírszerző a kemény parancsot magának a királynak a szájáról nem hallja; úgy vélekedtek, hogy fejedelmi rokon ellen nem kell sem elhamarkodottan, sem egyetlen parancsra kegyetlenséget elkövetni, csak ha a második meg a harmadik rendelet is ugyanazzal a fő- és jószágvesztéssel bünteti. A király szándékának kitudakolására Gergely indult el.

(175) Ezalatt a ravaszdi és egyben hű szakács három hasonlóképpen megbízható szolgatársával összebeszél ura kiszabadítására; a dolog megvalósítása érdekében váratlan török rajtaütést kohol; kiáltozik a várban, hogy itt a török, a testőrszázadot meg a börtönőröket kardra szólítja, maga is fegyverben handabandázik. A hiszékeny sokaság kitódul a várból; ő három cimborájával leghátra maradva úgy tesz, mintha követné őket, majd a kivonulók háta mögött bevágja a kaput, a várban visszamaradók közül egyet-kettőt ledöf, betör a tömlöcbe, és Mihályt előhozza, visszaadja korábbi szabadságát, és megteszi a vár urának. Akik a hamis riadóra kivonultak, nem láttak semmit, nyomban visszajönnek, és ott találják a kastélyt Mihály kezén, a kaput bezárva; megpróbálják erővel visszavenni, de elűzetve távoznak. Mihály tehát váratlanul menekülést és egyúttal várat lelvén megtölti a városkát hozzá ragaszkodó paraszttömeggel meg élelemmel, majd összehívja a barátait, a légióit, és őrséggel megerősíti azt. (180) Mondják, hogy ezután emlékezetre méltó önmérséklettel élt, amennyiben életét és hatalmát visszanyerve nem öccse meg ellenfelei jogtalankodásának megtorlására törekedett, hanem az alsó-magyarországi török betörések visszaszorítására; a következőkben távol kívánt maradni az udvartól. A királyhoz később jelentést küldött szabadulásáról, tudatva, hogy többel tartozik egy szakácsnak, mint neki, mivel az egyikük igazságtalanul börtönbe csukta, a másikuk hűséggel kiszabadította a rabságból, eképpen az egyik hálátlanságával, a másik hűségével szerzett magának örök nevet. Azt beszélik, hogy Mátyás nem kevéssé pirult emiatt; és nem is mutatta a bosszúság jelét. Ráébredt, hogy mások hibájából követett el kegyetlenséget, és ebből tanulta meg első ízben, hogy a rossznyelvűekre nem szabad könnyelműen odahallgatni. Nagybátyjának azt válaszolta, hogy szabadulásának, amely már küszöbön állt, nagyon örül, éppen csak az az illetlen közlése szomorítja, hogy a szabadságát megszerző szakács megfosztotta őt a megkegyelmezés és a magára eszmélés dicsőségétől. Kijelenti, hogy mindez mások vétkének a következménye, mert kezdő uralkodó volta, a fiatalság fogyatékossága, még meg nem szilárdult uralkodói tekintélye kiszolgáltatta őt ezek akaratának; állítja, hogy nem gondol róla egyebet, mint amit jótéteményeinek nagyságára és a rokonság szentségére tekintve illik. (185) Megvallja, hogy éppen a történtek révén tett szert meglehetős tekintélyre, mert számos jellemtelen uraság most kezdte el tisztelni és félni a királyi felséget. Tehát megnyugtatta, és azt üzente, hogy a legközelebbi jövőben tisztességgel kiengeszteli. Vannak, akik azt beszélik, hogy Mátyás készakarva járt el így, hogy a felségének kijáró tiszteletet és az előkelőségek rettegését először nagybátyjától nyerje el. De erről ennyit.

A következő évben, amikor még hátravolt a cseh háború Magyarország belsejében és Mihály elengedhetetlen kiengesztelése, a király parancsára Rozgonyi Sebestyén a lehető legkorábban elindította táborát a csehek ellen; ő maga máris indult a Tisza folyóhoz, hogy bátyjával kibéküljön, noha az országos ügyek némi késedelmet okoztak. (190) A csehek a hegyen egy favárat csináltak, amelyet Patának neveztek el, és amelyet nemcsak helyzete, hanem temérdek volta, a szakértelem és a népes őrség is erődített. A király hadnagya először ide megy, és ezt támadja meg; az első napon, amikor az ostromnak nekiveselkedik, a csatát félbeszakítja a zápor; másnap megismétli a támadást, feltölti az árkot, és nekimegy a sáncnak, megparancsolja, hogy minden vitéz bátran hágjon fel a fakerítésre. Amazok viszont, amikor látják, hogy keményen szorítják őket, a feltörekvőket letaszigálják, a falhoz támasztott létrákat ledöntögetik, ezekre kődarabokat hajigálnak, azokat fejszével fejbe verik. Ezek nyíllal, lándzsával, kénes lövedékkel veretve dühödten támadnak. E napon sokan meghalnak, még többen megsebesülnek. (195) Miután Rozgonyi megállapította, hogy erőfeszítései hiábavalóak, hogy az időt ne töltse hiába, elhatározta, hogy elmegy a királyhoz, mert rájött, hogy ehhez a háborúhoz királyi haderő illik. Meghallotta, hogy az a kibékülés végett a Tisza folyóhoz indult; ezért rögtön a nyomába eredt, és a Tisza innenső partján, Várkonynál talált rá. Bácsikája, Mihály, a túlsón tartózkodott, Tiszavarsánynál; egypár napig itt időztek; a megbeszélést a Tisza-parton tartották; mindkét részről néhány tanú volt jelen. Eleinte mindkettő vádakat meg panaszokat hozott fel, mindkettő mentegetőzött. Végül kölcsönösen bocsánatot kértek és kaptak egymástól, indulataik lecsitultak, odahívták a főpapokat, a légiók kapitányait, az előkelőségeket, és könnyek között megtörtént a kibékülés, ünnepélyesen létrejött az örök szövetség. (200) Szilágyi Mihály ezután a királyt elkísérte Egerig, hogy ott a fenyegető háborúságok és a hadjáratok felosztása ügyében országgyűlést tartsanak. Mihály itt visszakapta korábbi rangját, és felhatalmazással elnyerte Alsó-Magyarország tartományát, hogy szokott buzgalmával és bátorságával védelmezze azt a törökök betörései ellen. Sebestyén a király parancsnoksága és irányítása alatt visszament a csehekre, hogy a királlyal meg a többi főnemessel együtt megszabadítsa Felső-Magyarországot a rablótámadásoktól és a csehek szolgaságától. Mihály ezután tartományába leutazva csodás szakértelemmel és mindenféle munícióval megerősítette a Szendrő melletti Kévét, nehogy valami baj érje Szendrőből, amitől erősen tartott.

Mátyás a bátyjával való kibékülés után a nyomasztó kellemetlenségtől egészen megszabadulva bátor lélekkel vág neki a cseh hadjáratnak, és mindenekelőtt kemény ostrom alá veszi Patát, amelyről említettük, hogy Sebestyén hiába támadta, mégpedig azzal az elhatározással, hogy nem tágít onnan addig, amíg a fenyegető és veszedelmes várost be nem veszi, tudva, hogy az az útonállók menedékhelye. (205) Az ellenfél megijed a király megjelenésétől és felkészültségétől, ezért közbenjárók révén rögtön tárgyalni kezd vele, hogy kössön velük négynapos fegyverszünetet, mialatt a megadásról megegyeznek. A fegyvernyugvás létrejön, és megállapodnak abban, hogy ha meghatározott napig nem érkezik segítség, megadják magukat. Mivel a király minden bejáratot elfoglalt, segítséget nem kaphattak, és az egyezség szerint az adott időben megadták magukat. Maradt még számos váracska és kastély, amelyet részint egykor a magyarok, részint maguk a csehek építettek, és makacsul tartottak. Pata bevétele után Mátyás megostromolja Sajónémeti és Sajófő várát, amelyeket hajdan emeltek Felső-Magyarországon, és azokat nagyobb gond nélkül megszerzi. (210) Azután viszi a tábort Balassavárhoz, elfoglalja a várost, és néhány hónap alatt három erősséget ostromol ki, először Gömört, aztán Derencsényt, harmadjára Ozorint. Maradtak még mások, amelyek miatt a cseheket nem lehetett kikergetni Magyarországról; Mátyás nem sokkal később ezeket mind a hatalmába hajtotta. Mert részint erővel, részint megadás útján elfoglalta Rimaszécset, Serkét, Zagyvafőt, Salgót és néhány mást. Pata ostromától eddig a napig két évet töltött el itt, és még nem nyúlt hozzá Giskrához, a csehek fejedelméhez, e háború irányítójához, aki Zólyom messze környékén uralkodott.

Az imént felsorolt erősségek és városkák elfoglalása után a király visszatért Budára, és tekintélyes haderővel hátrahagyta itt Imrét, az ország kincstartóját. Ugyanis Magyarország felső részeinek élére Imrét, az atyai barátok között kétségkívül első, próbált bátorságú és bölcsességű férfiút, az alsókra nagybátyját, Mihályt nevezte ki hivatalosan. (215) Imre mellé ezenfelül társul adta az ősi magyar nemzetségből született Bátori Istvánt is, aki – mint ennek az egész történetnek számos helyéből megállapítható – igen derék, éppen hadakozásra termett, kora ifjúságától kezdve a legjobb reményeket keltő férfi volt, hiszen újonckorától fogva akkora bátorságot, okosságot, hallatlan becsületességgel párosult szigorúságot tanúsított, hogy már akkoriban is bárki könnyen megállapíthatta, mennyit fog majd érni. Imre öccse, István, kisebb tekintéllyel, ámde hasonló bátorsággal és vitézséggel vett részt ebben a háborúban, úgyhogy fivére dicsőségével vetekedett. Bátyja egyetértésével körülzárta Sáros városát, amelynek élére Giskra erős őrséggel odaállította a kipróbált vitézségű és hűségű századosokat, Pán Mátyást, Korabint, Macist, Beliát és Russiát. Ez egy hegycsúcson állt, amelynek lábánál volt egy cseh favár, melyet a magyarok erővel elfoglaltak. István gyalogsága az ő távollétében és tudta nélkül megtámadta és megostromolta Sárost. Meggondolatlanul bocsátkoztak a csatába, ezért sikertelenül harcoltak; mert ebben az ütközetben több magyar esett el és került fogságba, mint cseh. (220) Sárostól egyféle Eperjes, másfelé Szeben van; öt mérföldnyire Eperjes, tízre Szeben, ahol István telelt; az egész fából épült. A csehek az iménti győzelemmel eltelve Sárosból kiszálltak Szebenhez, hogy a favároskát felgyújtsák, Istvánt és csapatait foglyul ejtsék. A táborban tartózkodó lovasság azonban látva a csehek támadását, a hátukba került. Mialatt ezek nekikezdtek Szeben ostromának és felégetésének, rombolták a külvárost, azalatt ezek hátba támadták őket, és az egész rohamot magukra vonták. Ebből ádáz és csúnya verekedés kezdődött; sokáig küzdöttek váltakozó szerencsével, mindkét részen sokan megsebesültek és elestek. Végül ebben a hevenyészett összecsapásban a számra és erőre feljebb álló csehek megingatták a magyar lovasságot; kénytelenek voltak meghátrálni, szétszóródtak a közeli erdőben, és az éjszaka beálltával a csata félbeszakadt.

(225) Imre és István megtudva, hogy az övéik szerencsétlenül harcoltak, a korábbinál sokkal nagyobb elszántsággal és szorosabb ostromgyűrűvel veszi körül Sárost, és mert ezt a helyet a természet meg az emberkéz roppant erőssé teszi, úgy látszik, hogy erővel bevehetetlen, elhatározza, hogy kiéheztetéssel győzi le, minden utat eláll, hogy Giskra ne szállíthasson be élelmet. A csehek látják, hogy az ellenfél elzárta előlük a vizet meg a kenyeret, és hogy éhen ne vesszenek, levelet küldenek Imréhez és Bátori Istvánhoz, amelyben találkozót kérnek tőlük, és miután ezt könnyen elérik, Pán Mátyás társaival együtt elkezd tárgyalni Sáros átadásáról meg ennek feltételeiről. Egy-két nap alatt megállapodnak, mégpedig azzal a feltétellel, hogy testük és holmijuk sértetlensége fejében átadják a várost. Imre elfogadja a kikötést, és harmadnapon birtokba veszi Sárost. Sáros visszavétele után, ami nagyon fontosnak látszott, a sereget Újvárhoz helyezte át, hogy megszerezze a környező városkákat, amelyek még a csehek kemény uralma alatt nyögtek, és néhány hónap alatt elfoglalta Újvárt, Rihnyót, Szepest, Késmárkot. Részint megadás útján, részint pénzért megszerezte a csehek többi kastélyát és erősségét is.

(230) Egyedül a kiváltképpen ravasz, tapasztalt és bátor lelkű Giskra maradt hátra; ez a fejedelem jellemét kiismerve, mivel tudta, hogy erőben alatta marad, úgy gondolta, hogy tettetett jóindulattal kell vele tárgyalnia, hiszen nem őt akarta felülmúlni jótékonykodásban, hanem magát és övéit megmenteni csalafintasággal. A király ellene készülő támadását és a magyarok gyűlöletét egy kurta levéllel elhárította: A néhai László király iránti nagy szeretetem miatt kezdtem latorkodásba és útonállásba, nemes király, isten engem úgy segéljen, kelletlenül; Erzsébet királyné hívott be engem a túlsó Magyarország e részébe, és adta azt nekem, hogy az utószülött királyságának jogát a lengyellel szemben megvédjem. Ezután gazfickók mindenféle bandája jött a nyomomban, és nagy szabadságot adva nekik szívesen bebocsátottam ezeket, hogy a rám bízott tartományt a lehető legalkalmasabban megvédhessem. (235) Amennyire rajtam állt, nem kevésbé eltökélt, mint hű lélekkel cselekedtem ezt. A polyákokat sokszor megvertem; atyáddal kétszer csaptam össze, nem annyira légióim erejének, mint a féltékeny magyarok árulásának köszönhetően sikerrel. A rám bízott országrészt mindeddig megtartottam a hatalmamban, és ha László még élne, az ő fennhatósága alatt meg is tartanám. Most viszont, amikor azt látom, hogy ő meghalt, te pedig a mennyei istenség segítségével minden várakozás ellenére a tömlöcből a királyi felség csúcsára emelkedtél, nem vetkőztem ki emberségemből, és nem hagyott el a józan eszem, hogy a magyarok ellen továbbra is erőszakoskodni, az örökkévaló akarata ellen rugdalózni akarnék. Jól tudom, mennyit érnek atyád erényei és érdemei, mennyit fivéred méltatlan halála és a te nemes tulajdonságaid, koraérett bölcsességed. Bátor lélekkel elkergetted és megsemmisítetted azokat a kalózkodó testvériségeket, amelyek itt az én védnökségem és nevem alatt széltében-hosszában fosztogattak; egyedül Giskra maradt hátra, mind a mai napig ellenfeled, aki, nem is tudod, milyen sokat tart Mátyás diadalairól és tekintélyéről. (240) Ezért, hogy dicsőséged és győzelmed első próbáit az istenségek akarata ellenére ne nehezítsem, tudd meg, föltettem magamban, hogy tartományomból önként távozom, engedelmeskedem Mátyás diadalmas jobbjának, és bárhol a világon teljesítem parancsait, fogadom megbízottait, és önként visszaadok minden várost és községet.

Giskra nem csalódott reményében és ötletében. A király elolvasta a levelet, úgy gondolta, hogy sokkal illőbb dolog, ha az ellenség fegyverrel győzi le, mint ha jóindulattal, tüstént követeket indított hozzá, hogy azok vegyék vissza a városokat, a távozni készülő Giskrát az ő nevében tartóztassák, és helyezzenek kilátásba remek feltételeket és mindenféle bőséges adományt. A küldöttek elintézték a feladatukat, rendezték az ügyet, és Giskrát sértetlenség ígéretével elvitték a királyhoz. Ő kegyes és víg tekintettel e szavakkal fogadta: Hidd el nekem, Giskra, hogy sohasem fogsz engem jóindulattal legyűrni; hitvány dolog, ha király csatában szenved vereséget, de hitványabb, ha jóságban; sőt, a királlyal szemben szerzett érdemnek uzsorakamatra kiadott tőkének kell lennie, hogy a felséges méltóság illendőképpen fennmaradjon. Jól ismerem hűségedet és erényeidet. És mert te, Giskra, a kevesek közé tartozol, nem engedem, hogy más szolgálatába lépj. Katonáskodj ugyanazzal a hűséggel Mátyás vezérlete és jogara alatt, mint egykor Lászlónak. (245) Azért, mert harc nélkül visszaadtad, ami a mienk, hogy úgy döntöttél, nem fogsz több gondot okozni, amiért velünk inkább nagylelkűségben, mint ütközetben akartál megmérkőzni, halld először ezt a te Mátyásodtól: Vedd vissza Lippa és Zólyom városát, fogadj el ajándékba 25 ezer aranyat, vállalj nagy tisztességű rokonságot Magyarország főnemeseivel, és katonáskodj velem jókedvvel. Giskra zavarba jött a fejedelmi nagylelkűségtől, mivel inkább büntetésre, mint nagyszerű adományokra tartotta magát méltónak, könnyekre fakadt, és kevés szóval válaszolva szent esküvéssel a leghívebb örök engedelmességet ígérte és fogadta a királynak. Néhány hónap múlva kiválasztotta magának az előkelő főnemesnek, Ország Jánosnak több lánya közül az egyiket, akivel ünnepélyes külsőségek között házasságot kötött, és a királynak ígért hűségét haláláig szentül megtartotta. Talafusz pedig, aki előzőleg vereséget szenvedett, hazament Csehországba. Mivel senkihez sem volt hű, azt mondják, akkora nyomorra jutott, hogy a piacon tányérozott, és olykor egy fityingje is alig akadt, amiből a kocsmában egy kis húst vehetett volna. (250) Így adta meg tehát álnokságának és latorkodásának árát a gazfickók fejedelme. Ezzel ért véget a cseh háború. Mert miután Giskra engedett, semmi sem maradt hátra. A szerencsétlen Magyarországot, amely mintegy 28 esztendőn át szenvedett a csehek útonállásaitól és rablótámadásaitól, és soha semmiféle erő nem tudta megszabadítani, Mátyás uralkodásának kezdetén végre megtisztította a kóbor csőcseléktől.

Ezekben az időkben kezdődött a török háború; Mahomet ugyanis Pannónia leigázásának a fejérvári vereséggel hajdan megtépázott reményét kezdte élesztgetni. Ingerelte a király ifjúsága, az előkelők viszálykodása, Frigyes hatalmi törekvése, meg a belső és külső háborúság, mert nem értesült arról, hogy ez addigra szerencsésen megoldódott. Tehát megparancsolta Ali bégnek, Felső-Mysia parancsnokának, hogy rontson át a Száván Pannóniába, és tűzzel-vassal pusztítson mindent. (255) A Száva apadásakor először a szerémi vidéket rohanja le, lerombolja és fölégeti Kölpényt és Szentdemetert, e népes városkákat; aztán bátorságra kapva széltében-hosszában pusztít, elszáguld a Duna partján fekvő igen gazdag Futakig, amelyet az árok meg a fakerítés alig-alig képes megvédelmezni a bősz horda rohamától. Szétszalad a hír, hogy a törökök kényükre mindent felbolygatnak, összerontanak, Mihály és Szokoli Péter, a csanádi püspök apja, serény és erőteljes, nem kisebb lelkierővel, mint hadi tudománnyal jeleskedő férfi, hevenyészett csapatokkal nyomban odasiet, meg ne engedje, hogy Alsó-Pannónia eme szélső traktusa, amelyet máig Nagy-Itáliának neveznek, a törökök rabságába jusson. Futak közelében rohanják meg a bő zsákmánnyal cammogókat; Ali bég szorosabban megkötözi a foglyok raját, lerakja a prédát, és hadra kész lovassággal ellenük fordul. Az összecsapás mindkét részről nagy hévvel indul, mert az egyik el akarja hurcolni, a másik vissza akarja szerezni a zsákmányt; egy ideig egyforma erőbedobással verekednek. Ali bég azonban látva a magyarok kitartását és erejét, végül otthagyja a prédát, és hátat fordít, nehogy a gazdagság kedvéért az életét áldozza; lovaik fürgeségét kihasználva példáját a többi török is követi. Péter üldözi őket, visszaszerzi a zsákmányt meg a foglyok hosszú sorát, és még mindig igyekszik megbüntetni a támadókat. (260) Hasonló gyorsasággal kíséri őt a király könnyűlovassága. Ahogy pedig a Száva folyóhoz elérnek, a parton megújul a nagy öldöklés; mert azok a törökök, akik a hátulról szorongató ellenségtől félnek, belevetik magukat a folyóba, elárasztja őket a nyílzápor, és egyúttal alámerülnek. Mások, hogy ne essenek el bosszulatlanul, szembefordulnak az üldözőkkel, és makacsul verekednek halálig. Sokan a parton ismét csatasorba állva bátran küzdenek, és szépen halnak meg ott. A Száván lovastól átúsztatva kevesen vonultak vissza Szendrőbe. Azt mondják, Péter egészen Sarno városkáig kergette őket.

Ali bég elfutott Szendrőbe; a csúf menekülés gyalázata annyira kínozta, hogy mihamar jóvá akarta azt tenni. Kiválasztott négyezer könnyűlovast, hogy észrevétlenül lerohanja Erdélyt, és óriási öldöklés, gyújtogatás után gyorsan visszahúzódjon Mysiába. Mátyás, aki korát meghazudtolva ismerte a pogány ellenfél ravaszságát, tudta, hogy az nem fog nyugton maradni, és az összes légiókapitánynak megparancsolta, hogy fokozott éberséggel vigyázza a határokat, és még óvatosabban bánjon a törökkel. (265) Utasította őket, hogy titkos kémek útján tudják meg, mit forral; ezek beszámoltak az Erdély ellen tervezett lerohanásról. A király figyelmeztette Pongrácot a fenyegető veszedelemre, és megparancsolta neki, hogy állítson mindenfelé őrszemeket, védje meg a tartományt a törökök rohamától, vagy ha megtudja, hogy ezek másfelé vették az útjukat, álljon elébük. Pongrác a királyi utasításnak megfelelően erős székely sereggel Temesvárnál szembeszáll a törökökkel; véres csata keletkezik itt. Ali bég igyekszik eltörölni az iménti szégyent, Pongrác viszont meg akarja óvni a tartományt, és meg akarja törni a veszedelmes népség merészségét. Mindkét oldalon sokan esnek el, de amikor a törökök már nem állhatják tovább a magyarok erejét, Ali bég engedélyével futásnak erednek. (270) A székelyek kergetik őket, Pongráccal az élen nem csekély vérengzést rendeznek, és a Dunáig a nyomukban maradnak. A megvert, megszalajtott Ali bég Szendrőbe vonul vissza, és az új király szerencséjét látva úgy vélekedik, hogy a jövőben óvatosabban kell viselkednie az ifjúval. Az immár kétszeres vereség erősen aggasztja, mert attól tart, hogy hírnevén nagy csorba esik.

Mátyás ezzel szemben napról napra nagyobb bátorságra kap, lelkében egyre nagyobb terveket szövöget, és ha eddig, hogy úgy mondjam, az életéért küzdött, ezután a dicsőségért kíván hadakozni. Csak az az egy akadályozta, hogy látta, míg szabályszerűen nem koronázzák meg, nagy aggályoskodás nélkül semmit sem tud kezdeményezni; ezért a korona visszaváltásának a dolgát rábízta a közismert hűségű és bölcsességű János váradi püspökre. (275) Ez bizalmasan, de a király tudtával úgy egyezett meg a császárral, hogy Magyarország hetvenezer aranyért visszavásárolja a koronát. Ahogy ezt a főurak véletlenül megtudták, írtak a császárnak, hogy a váradi Jánossal kötött egyezményről ők csak az imént szereztek tudomást, és nagyon csodálkoznak azon, hogy a saját koronájukat ilyen drágán kell visszaváltaniuk; figyelmeztetik őfelségét, hogy óvatosan tárgyaljon Jánossal, mert igencsak félő, hogy az kijátssza őt, ugyanis e rendkívül fontos egyezkedésről eddig még semmi sem került a tanács elé; márpedig tanácsi határozat nélkül az semmiképpen sem jöhet létre; mindaz, amit ők ketten Jánossal megbeszéltek, akaratukon és tudtukon kívül történt. Ahogy a császár kézhez vette ezt a levelet, nyomban írt Jánosnak; hogy amennyire, az országnagyok leveléből megértette, a köztük létrejött paktumot azok semmisnek tekintik, morognak és panaszkodnak a súlyos ár miatt, amelyet nem képesek megfizetni, de ha bírnák is, sohasem adnának ennyit; kéri tehát, tudassa vele mielőbb, vajon a megkötött megállapodást ténynek, avagy hiábavalóságnak és képtelenségnek kell-e tekintenie. (280) János, aki történetesen Váradon tartózkodott, e levél olvastán, hogy egyes főurak fukarságát és aljasságát leleplezze, a császár levelét a sajátjával együtt azonnal átküldte Mátyáshoz Szegedre, aki ott szervezte a csapatait, hogy a havaselviekre induljon. Amikor a király mindkettőt átolvasta, nem akart oly színben feltűnni, mint aki a cézárt becsapja, ezért a főurakkal azonnal elment Váradra, ott összehívta a szenátust, és tárgyalni kezdtek a háborúról meg a koronáról. Innen Szebenbe ment tovább, ahol előbb határozatot hoztak a korona kiváltásáról, majd ugyanott az atyák határozatából megválasztottak egy hetes bizottságot, amely a szent koronát váltsa vissza, és ha kiváltotta, hozza haza, mint illik, tisztes kísérettel. A hetes bizottságba ezeket jelölték: elsőként János váradi főpapot, István kalocsai metropolitát, Újlaki Miklóst, Palóci Lászlót, Imre királyi kincstárnokot, Lambergert és Turóci Benedeket. A tanács szétoszlása után a király elsietett a havaselviekhez, a megbízottak a cézárhoz. Szóljunk pedig először Mátyásról, aztán a korona kiváltásáról.

(285) Azt mondták, hogy a király a havaselviek ellen indul, hogy kiszabadítsa a törökök markából Drakulát, akinek a saját rokonságából adott asszonyt törvényes házastársul. Miután odament, nem tudom, mi okból, ugyanis erről senkinek sincs fogalma, Erdélyben elfogta Drakulát, és mindenki várakozása ellenére megerősített egy másik Drakulát, akit a török állított a tartomány élére. Amazt fogolyként Budára vitte, és tíz év tömlöccel büntette. Úgy említik, hogy Drakula hallatlanul kegyetlen és igazságos volt. Mondják, hogy a törökök követei üdvözlés közben nemzeti szokásuk szerint vonakodtak frígiai sapkájukat levenni, mire három szöggel rögzítette azt a fejükhöz, hogy a szokást megerősítse, és többé le se vehessék; számtalan törököt húzott nyársra, és a barátaival ezek között lakomázott jó étvággyal; máskor minden végsőkig legyengült, szerencsétlen egészségű és sorú koldust bőséges traktán látott vendégül, majd étellel-itallal teletömve tűzzel emésztette el őket; továbbá a török rabok talpát gyakran megnyúzta, őrölt sóval bedörzsölte, majd a sós talpakhoz nyaldosó kecskéket engedett, amelyek érdes nyelvükkel a fájdalmat fokozták; (290) amikor egyszer nyugtalankodott amiatt, hogy a pénze, amelyet egy firenzei kereskedőre bízott, megvan-e, azt kifektette az út közepére, és csak akkor bocsátotta el bántatlanul, amikor éjszaka a pénzt megszámolta, és kiderült, hogy az nem csapta be őt; akkora szigorúsággal élt, hogy ezen a barbár vidéken még az erdő közepén is bárki biztonságban lehetett a holmijával együtt. Később Mátyás visszahelyezte a korábbi méltóságába; de aztán a török háborúban elesett; fejét ajándékba küldték Mahometnek.

A követek vagy háromezer lovast vittek magukkal, hogy a koronát méltóságához illőn hozzák el. Mivel hallották, hogy a cézár az ausztriai Újhelyen tartózkodik, Sopronba mentek, de mielőtt a városba beléptek volna, engedélyt kértek tőle, hogy élhessenek a soproniak vendégszeretetével, mialatt a koronáról tárgyalnak, majd a dolog lebonyolítása után a várost sértetlenül hagyhassák el. Erzsébet ugyanis egykor Sopront a várral együtt elzálogosította a cézárnál. A diplomaták ezután az egész lovassággal igyekeztek Újhelyre. Ahogy a város közelébe értek, a cézár a várban meghökkent a csapatok nagyságán, és ennek szokatlan volta miatt aggódni kezdett, majd bezáratta a kapukat, és strázsákat állíttatott a falakra; azt hitte, hogy ez nem követség, hanem támadó hadsereg. (295) Amikor a kapu elé értek, és kérték, hogy a követség jogán nyissák meg előttük, még szorosabban bezáratta. Valamivel később a cézár küldönce kijött a városból, mondván, hogy ekkora sereggel és harcra kész lovassággal nem koronát visszakérni, hanem városon rajtaütni, ostromolni, zsákmányt szedni, földeket dúlni szokás; végül is, nehogy a megkötött paktum sérelmet szenvedjen, úgy tetszett a cézárnak, hogy a városba be vagy onnan ki csak János váradi püspök léphet bántatlanul kétszáz lovassal. A követek azt válaszolták, hogy a szent korona tisztelete miatt jöttek nagyszerű lovassággal; gyanakvásra semmi ok, ők a cézár kívánságától nem térnek el. Így hát János mindössze kétszáz lovassal vonult be Újhelyre; társai visszatértek Sopronba. János egy hónapot töltött itt. Végül is rendezvén a dolgot a császárral, keresztülvitte, hogy Sopronból Újhelyre hívták Palóci Lászlót, hogy a szent koronát azonosítsa. (300) Az a hír járta, hogy a császár két hamis koronát készíttetett mesterien, hogy a valódit ne lehessen felismerni, és ezt a rómaiak példájára tette, akik Mamurius mesterrel tizenkét pajzsot csináltattak, hogy az igazit nehezebb legyen ellopni. Az odahívott László egy bizonyos jelről az első pillantásra felismerte a valódi és szent koronát. A cézár elküldte Sopronba a többiekhez Paumkirchert és Graffenecket, hogy kísérje őket a városfalhoz, és ellenőrizze a pénzt, amit hoztak. Másnap megérkeztek a külvárosba. Ekkor megint kitört a civakodás a két fél között, mert ezek a koronát pénz, azok a pénzt korona nélkül nem voltak hajlandók átadni. Ugyanaz az aggály állt fenn mindkét részen. Végül a váradi és a passaui püspök közbelépésére mindkét fél esküje mellett abban maradtak, hogy a város kapujában egy és ugyanazon pillanatban adassék át itt a korona a küldötteknek, ott a pénz a cézárnak, és egyidejűleg történjék meg a csere, így tehát a dolog a megállapodás szerint végbement, és a szent korona 80 ezer aranyon visszaváltatott, mindkét fél megkapta az örökös béke feltételeinek ugyanazon példányból kiírt szövegét, hogy azt ne lehessen egykönnyen megsérteni vagy semmisnek tekinteni.

(305) Aki a Frigyes cézár és Corvinus Mátyás, a Pannóniák királya között most kötött szövetséget és egyezséget ismerni kívánja, ezt olvassa el: A cézár, hogy a nála letétben levő koronáért folyó háborúnak véget vessen, adja azt vissza tulajdonosának, a pannonnak, hogy az országok kormányzója ne lássék jogsértőnek; a jogszerűen megállapított pénzösszeget vegye át, Mátyást mindig fia gyanánt tartsa, az országra való jogot egészen engedje át neki. Ezzel szemben Mátyás, hogy a jóságot illő hálával viszonozza, csak a cézárt tekintse szülőjének; ha törvényes fiak nélkül fejezné be az életét, a pannóniai királyság joga azonnal legyen a cézáré, és kerüljön az ő birtokába néhány újhelyi területhez tartozó, Pannónia határán belül fekvő kisváros és falu is; alemannt és magyart mindkét fejedelem minden megkülönböztetés nélkül kezeljen, a régi jogtalankodások folytatójának vagy a viszálykodások újjáélesztőjének feje vétessék; végezetül pedig, aki e szabályosan és szentül megkötött egyezséget megsérti, vagy a teljhatalommal felruházott megbízottak révén létrehozott szerződést megháborítja, mint a köznyugalom és a közbékesség felforgatója, a védelmező istenek ellensége, mocskos disznóként tűzzel-vassal pusztuljon.

(310) Tehát a koronát, amely 24 éven át a cézár hatalmában volt, felszalagozva, páratlan pompával és ünnepélyes vidámsággal Sopronba viszik, mintha az égből szállt volna alá. Itt a megbízottak felhatalmazása alapján felhívást tesznek közzé, és messze tájon kihirdetik, hogy akiket a visszanyert szent korona szeretete és tisztelete felindít, Sopronban három napon át mindenkinek módja nyílik megszemlélésére és megvizsgálására. A szomszédos városkákból és falvakból az áhítatos szeretet számlálhatatlan sokaságot vonzott oda, felismerték, és felismervén mély alázattal imádták; aztán Budára vitték, és elhelyezték a várban. A követek pedig siettek a királyhoz, akit Szerém vidékén a törökök ellen készülődve találtak. Ugyanis a törököket Márkus László, légióinak kapitánya révén most kergette el innen, ettől fellelkesült, önbizalmát tovább növelte, hogy a szent diadémot visszaszerezte, a földkerekség egyik császárával pedig békét kötött, és sietett Jajca ostromára. Ez a város Illyricum területének a közepén egy magas hegyen fekszik, két folyó öleli körül, mely meredek sziklákkal és vizekkel oltalmazza, ezek a várost megkerülve a hegy lábánál folynak össze, és aztán egymásba vegyülve ömlenek a Szávába; (315) mögötte széles síkság (hajdan a boszniai királyság fővárosa volt ez), bevehetetlen várral, az ellenség számára megközelíthetetlen. A történetet távolabbról kell áttekintenünk.

György despotának, akiről odafent sokat beszéltünk, három fiúgyermeke volt: István, Gergely és Lázár; Istvánt és Gergelyt a török megvakította. Istvántól a hallatlan bátorságú Vuk, Gergelytől a mi időnkbeli despoták, János és fivérei születtek. Lázár, aki a királyságban következett, csak egy leányt nemzett, ezt István, a bosnyákok királya vette feleségül. Apósa, Lázár halála után nemcsak feleséget, hanem országot is nyerve tőle Bosznián és Rácországon egyszerre uralkodott, mégpedig ádáz lelkülettel, határtalan kegyetlenséggel és pogány vallással. A megváltás ezer fölötti négyszázhatvanharmadik esztendejében, midőn Felső-Mysián széltében uralkodik, a törökök császára, Mahomet, nyájaskodással titkon kiédesgeti a várból, a megbeszélésre menőben hirtelen elkapják, és a barbár parancsára megnyúzzák; így vesztette el életével együtt az országot is, amelyet az apjától csellel őrzött el. (320) Eképpen az ő meggondolatlansága és hibája miatt került török kézre Rácország, Bosznia meg Szerbia nagy része.

Mátyás tehát látva, hogy a töröktől csak a Száva választja el, úgy határozott, hogy a szent koronához méltó tettet hajt végre. Kipuhatolta a jajcaiak lelkületét, akik a török igáját nehezen viselték, hatalmas sereggel haladéktalanul átkelt a Száván, és elment Jajcához, mely a Szávától négynapi járóföldre fekszik. Az ifjú lelkét dicső tettre ösztönözte az a hír is, hogy Pius pápa Róma városából egész Európát a törökök ellen tüzeli, így hát a várost, amelynek lakói nem álltak ellen, az első rohammal megszerezte. Csak a vár maradt hátra, amelyet a török erős őrséggel tartott; ezt nemcsak fekvése, hanem emberkéz, katona, gépezet és felszerelés is roppantul megerősítette, és éjjel-nappal kezdte ostromolni. Minden módszerrel és leleményességgel, erővel, ígérettel, cselfogással szakadatlanul támadja. Végre a várkapitány, a harámbég, találkozót kér a királytól; engedélyt kap, hogy felkeresse. Miután a király tisztességgel fogadja, egy darabig mindkettő hallgat. (325) Végül a török kezd bele, megígéri, hogy az ínség miatt átadja a várat, ha életük és poggyászuk sértetlensége mellett a foglyok tömegét magával viheti; ha nem, fenyegetőzik, császára mihamar itt terem. A király azt feleli, hogy hiszen éppen a foglyok kiszabadítása végett kezdte ezt a háborút, és a legkisebb inast sem engedi át. Végül is létrejött a megállapodás a vár átadásáról; a törökök engedélyt kaptak, hogy aki közülük a király alatt kíván szolgálni, az akadálytalanul megtehesse; aki nem akar, az biztonságban elmehet. A harámbég kétszáz lovassal követte a királyt, és koronázásának fényét a friss győzelem tanúságával emelte. Október kalendáján vette be a várost, január 17. kalendáján megszerezte a várat. Hogy a hadsereg ne töltse a telet unalmas tétlenségben, ugyanezen időben elfoglalt 27 környező városkát. (330) A tartományban rendezve a dolgokat, Jajcába őrséget helyezett, és üdvözítőnk születésnapján diadalmasan ujjongva bevonult Budára, ahol a tanács meg a nép óriási örömmel és tetszéssel fogadta. A halhatatlan isteneknek könyörgéseket rendeztek, minden oltárnál misét mondtak. Corvinus király akkora hírnévre tett szert, hogy nemcsak a pannonok tekintették őt méltónak a szent diadémra, hanem a velencések, a pápák és a keresztény társadalom minden fejedelme is a török ellenében választandó egyetlen hadvezérnek.

Azt mondják, hogy amikor az oszmán Mahomet értesült Jajcának, ama tartomány központjának az elfoglalásáról, úgy nekibúsult, hogy a szíve kis híján megszakadt. Hihetetlenül gyorsan összeszedett egy körülbelül harmincezer emberből álló sereget; korábban a kegyetlen tél miatt nem tudott Jajcának segítséget vinni. De sohasem is gondolta volna, hogy a vár olyan gyorsan elesik. Emellett csináltat ostromtetőket, katapultákat, kosokat, más efféle szerszámot, főleg kénes lövegeket; ki nem felejt semmi újfajta eszközt, és a tél dühének enyhültével, mihelyt lehetséges, nekiindul Jajca ostromának. (335) A magyar őrséggel védett városkát körben felállított kosokkal, ércmasinákkal éjjel-nappal töri, most ágyúkkal ijesztgeti, rontja, most éjszakai támadással gyötri kitartóan. A városbelieknek nem hagy pihenőt, akik hol a falakat javítgatják, hol a belső árkot, sáncot, töltést igyekeznek erősíteni; az asszonyok és gyermekek is katonai szolgálatot vállalnak, ki-ki egyforma buzgalommal küzd a közös ügyért. Amikor aztán Mahomet úgy véli, hogy a fal már eléggé leromlott, nyílt rohammal merészeli megtámadni a várost, emellett – rengeteg embere lévén – annyi csapatot készít fel, hogy a támadást három napon át egyvégtében folytathassa. Mielőtt ugyanis az utolsók is elfogynának, az elsők újult erővel könnyen bocsátkozhatnak ismét harcba. Tehát mindenfelől nekiesik a városnak; megparancsolja, hogy a katonák ne csak a járható, hanem a megközelíthetetlen részeken is támadjanak; ő maga hátulról intézkedik, mindenkit harcra biztat, a vitézeknek hadikoszorút meg óriási jutalmakat ígérget, üvöltözik, hogy Jajcát el kell foglalni. (340) Mivel a török még semmit sem szerzett, amit erővel vettek volna el tőle, fölemlegeti és fölhánytorgatja a bajtársaik tunyasága miatt elszenvedett gyalázatot, és óbégat, hogy azt mostani virtusukkal kell lemosni. A törökök akkora lendülettel másznak fölfelé a falakon, hogy sokan felhágnak az oromzatra és a párkányra, úgy látszik, hogy több falszakaszon kitűzik a zászlójukat, de aztán a városbeliek visszavetik őket. Megemlékeznek egy magyar ragyogó hőstettéről, aki észrevette, hogy egy török ki akarja tűzni a császári jelvényt az egyik toronyra, mire a magasból a támadóval együtt levetette magát a mélybe, hogy továbbra is Corvinus zászlaját lássa mindenki. E napon akkora volt a mészárlás, hogy az árkot eltömítette az ellenség. A védők közül sokan elestek, és szinte mindenki megsebesült. Mátyás Jajca irgalmatlan ostromáról értesülve a szepesi Imrét két légióval haladéktalanul odaparancsolja. Ez a serény és derék, nem kevesebb bátorsággal, mint ésszel és ravaszsággal felruházott férfi a parancsot a leggyorsabban végrehajtja, számos hírnököt küld előre, aki elterjeszti, hogy Corvinus király mérhetetlen sereggel mihamar megérkezik. (345) A török mindenfelől hallja, hogy a magyarok rögtön itt lesznek. Eszébe jut, hogy apja, Murád, és ő maga nyílt csatában hányszor és milyen balszerencsével vívott Corvinus vezér ellen. Erre azonnal rátör a félsz, amelyet Mátyás előbbi váratlan győzelme is fokoz. Aztán egyre hangosabb lesz a szó Corvinus király jöveteléről, jelentik, hogy már itt is van, mire iszonyú rettegésében hátrahagyja a muníciót, a hadigépeket, a poggyászt, és visszavonul Macedóniába. Imre puszta hírveréssel megszabadította a várost a kemény ostromtól. Aztán felfrissítette a helyőrséget, Jajcát megerősítette, és igyekezett a koronázásra, amelyet a király meghirdetett. Itt legyen a harmadik tized vége.