Ugrás a tartalomhoz

A magyar történelem tizedei

Bonfini, Antonio (1427/1434-1502), Kulcsár Péter (1934-)

Balassi Kiadó

25. fejezet - Negyedik könyv

25. fejezet - Negyedik könyv

Megmondtuk, hogy Zsigmondnak két felesége volt, Mária és Borbála; megírtuk, hogy amaz Lajos király, emez Hermán cillei gróf lánya volt. A császár temetése szertartás szerint megtörténvén, a Borbálától született Erzsébet férjével, Alberttel, meg az előkelők és püspökök sokaságával Fehérvárra ment a királyválasztó országgyűlésre; itt a pannonok népes gyűlése az összes rend és az egész nép szavazata nyomán január kalendáján a legnagyobb egyetértéssel köszöntötte a királyt és a királynét, Erzsébetet. Ugyanezen a napon szerencsés előjelek közepette szokás szerint mindkettejüket megkoronázták; ez ezernégyszáznyolcban[!] történt. A Pannóniákban tehát Zsigmond szándékai az ő elképzelése szerint valósultak meg. Azok a követek pedig, akik Csehországba mentek, összehívták a gyűlést, és nyilvánosan felolvasták a végrendeletet. (5) Ebből mindenki megértette, hogy az apa törvényesen Albertre és Erzsébetre testálta mindkét országot, és azt is, hogy súlyos méltánytalanság és erkölcstelenség lenne, ha ezeket az atyai örökségtől megfosztanák; de volt még egypár más tényező is, amely nem engedte, hogy Zsigmond végakaratát megmásítsák. Elsősorban Albert érdemessége a csehek szemében, vele született becsületessége, igazságossága, gazdagsággal és nemes származással párosult bölcsessége, ami miatt úgy vélekedtek, hogy a jelen pillanatban nem ismernek jobbat nála, akit elébe tehetnének; mondogatták, hogy a szomszédos uralkodók közül ő volt a legjóságosabb és a legnyájasabb a csehek és a morvák iránt. Megemlékeztek Jánosnak, Károlynak, Vencelnek és magának Zsigmondnak a csehek iránt tanúsított múlhatatlan jótéteményeiről; ha tehát náluk ez a vér kifogyott, súlyos bűn volna Erzsébetet, e fejedelmek és császárok egyetlen maradékát istentelenül megfosztani az atyai örökségtől. Ehhez járult továbbá, hogy érintetlenül fenn akarták tartani a Csehország királyai és Ausztria hercegei között megkötött és császári tekintéllyel megerősített egyezséget, mely szerint az az ország, amely előbb veszíti el a királyi törzsből származó uralkodócsaládot vagy férfiutódot, köteles a másiktól királyt fogadni; (10) Ausztriából pedig nem lehet tekintélyesebb utódot hívni annál, akit mind a saját, mind a felesége joga, mind az isteni Zsigmond akarata az összes többi fölé helyez. Ajánlatos a magyarok döntését követni, akik őt olyan mohón ragadták meg, mintha az ég küldte volna. A cseheket meggyőzték ezek az érvek, és május második nonaeján Albertet királlyá választották. Csak azok a főurak akadékoskodtak, akik Borbálával összeszűrték a levet, ezek azt mondták, hogy csak azzal a feltétellel adják szavazatukat Albertre és Erzsébetre, ha azok teljesítik a kívánságaikat. Ezek nevében Sternberg Elek elment a királyhoz, a követelés azonban egészen meghiúsult; mert Albert semmit sem mondott azon kívül, amit az apósa meghagyott. Eközben Borbála, akit a magyarok őriztek, átadott az új királynak néhány erős magyarországi várat, amivel visszaváltotta a szabadságát; a kincstárból élete fogytáig évi húszezer aranyat utaltak ki a számára. (15) Ennyit a cseh ügyekről. Most pedig vissza kell térnünk a pannóniaiakhoz, elbeszélendő, micsoda zendülés támadt Budán, miután Albertet szabályszerűen megkoronázták.

Albert megkoronázása után véres lázadás tört ki Budán; a városban ugyanis magyar és alemann nemzet lakott, és az eltérő szokások meg az ellentétes érdekek következtében súlyos pártoskodás gyötörte. A lakosság körében régi megállapodás szerint egyik évben az alemann, másik évben a magyar nemzetből választottak városi elöljárót, akit bírónak neveznek; bevett, elfogadott és szentségként tisztelt szokás volt ez. Az alemannok ipar, civilizáció, vagyon és műveltség tekintetében előbbre álltak, igyekeztek kitúrni a bíróságból ellenlábasaikat, gyakran léptek fel velük szemben törvénysértéssel, gyalázkodással, de azok nem viszonozták a gyűlölködést, hanem türelemmel kitértek a zaklatások elől; amazok a magyarok erejétől is féltek, és buzgón kémlelték, mi történik a másik közösségben. Most alkalom kínálkozott a gaztettre, mert alemann lett a király, ezért úgy gondolták, nem haboznak tovább, és elhatározták, hogy megsemmisítik a másik nemzetet. (20) Volt a városban egy előkelő magyar cívis, akit Ötvös Jánosnak hívtak, tekintélyes, megfontolt és ennek következtében számukra félelmetes férfiú, ő tudniillik nehezebben tűrte alávalóságukat, mint a többiek. Ő volt az egyetlen, aki sem a tanácsban, sem a nyilvánosság előtt, sem a magánéletben nem hagyta, hogy nemzete becsületét valamiképpen megsértsék, miért is azok egész gyűlöletét magára vonta. A magyarok viszont egyedül őbenne találtak pártfogójukra a közösségben, aki mindenütt szabad emberhez méltón nyilatkozott. Amazok tehát Jánost valami bűn ürügyével elfogták, házukban bilincsbe verték, majd egy félreeső belső helyiségben különféle kínzásokkal kezdték gyötörni, amitől végül is kiszenvedett, ekkor zsákba varrták, nyakára követ kötöttek, és titokban beledobták a Dunába. Vagy nyolc napig maradt rejtve a gaztett, aztán a tetem a felszínre emelkedett, a hullámok kisodorták a partra, és az alattomos gazságra fény derült; mivel sok sebhely és hasonló nyom volt rajta, a köznép azonnal rájött, hogy ezt csak az alemannok tehették, hiszen mindenki tudta, hogy azok mindig is ellenségüknek tartották őt. (25) Történetesen ez időben az új király kedvéért sok magyar nemes jött össze Budán, amikor a bűntett lelepleződése nyomán a magyarok nyugtalankodni kezdtek a városban, majd iszonyú ribillió tört ki. A gaztettbe beavatott alemannok behúzódtak a házaikba, reteszekkel, torlaszokkal elzárkóztak, fölfegyverkeztek, őrséggel erősítették meg magukat, mert látták, hogy fegyvert ragadnak ellenük. Akkor a tömeg rájuk rontott, először megostromolta a gyanús házakat, amelyek telve voltak a kereskedők káprázatos kincseivel, megölt mindenkit, akit előtalált, nem irgalmazott sem kornak, sem nemnek. Aztán a többiekre támadt, és mindenütt hasonló kegyetlenséggel garázdálkodott. A tömeg merészsége egyre növekedett, és zsákmányra éhesen rávetette magát a többi idegenre, a taljánokra, elsősorban a kereskedőkre. A vadállati népség őrjöngése az egész várost betöltötte öldökléssel és ordítozással. Ebben az időben Budán tartózkodott Jakab, az ascoli földön született szent életű férfiú, aki az isteni Ferenc rendjének megszilárdítása végett a hasonlóan szent Kapisztrán Jánossal nemrégiben jött Itáliából a Pannóniákba. (30) Megdöbbent a barbár nemzet kegyetlenségén, és a lázadás hallatára felragadta megváltónk keresztjét, majd a teljes papi testülettel kilépett János házából, és hol irgalomért kiáltozott, hol Jézus Krisztus segítségéért könyörgött, Krisztus szenvedésére kérte a fegyvereseket, hogy tegyék le a fegyvert, irgalmazzanak a keresztény polgártársak vérének, féljék az isten haragját; olykor térdre borulva rimánkodott, ne dühöngjenek tovább, hagyják józan ésszel istenre a törvénytelenség megbosszulását. Azok azonban, mintha azt hinnék, hogy isten az ő oldalukon áll, még esztelenebbül tombolnak, akire csak rátalálnak, tüstént felkoncolják, vagyonukat, árujukat, javaikat elragadják, kihordják a piacra, hogy a nép széthurcolhassa. Jakab látja, hogy az őrjöngő tömegben sem szóval, sem az isteni megváltó képmásával nem megy semmire, ezért visszahúzódik János házába, ahonnan az imént kijött. A magyarok végre beteltek az alemannok öldöklésével, és abbahagyták. Erről ennyit.

Albert tehát elnyerte a két országot, és ugyanakkor római királlyá és császárrá választották; e legmagasabb tisztségekben és a császári méltóságban mindenki megelégedésére tevékenykedett, egyetlen év alatt egyenrangúvá vált apósával, és arra kezdett törekedni, hogy hasonló dicsőséget is szerezzen. Először egy cseh háború tört ki. (35) Ptacsek ugyanis Elektől értesül Albert szándékáról, ezért magához hívatja pártja vezető embereit, mely párt nagy részt huszitákból áll; a párt összegyülekezik, és elhatározza, hogy más urat választ, majd királlyá kiáltja Kázmért, Lengyelország királyának ekkor még csak tizenhárom éves öccsét; haladéktalanul követeket indít, hogy szerezzenek segítséget, amellyel a neki szánt királyságot megvédelmezhetik. Ezalatt a császárválasztó hatalommal felruházott fejedelmek Frankfurtban Albertnek felajánlották a római kormányt. Ő azonban a római állam főségét nem merte elvállalni a magyar főurak beleegyezése nélkül, akiknek királysága kezdetén erre ígéretet tett, ezért először az ő tanácsukat kérte ki. Ezek a kérdésre Zsigmond király példájára hivatkoztak, és lebeszélték őt; az tudniillik Magyarországot a török martalékául hagyta, míg a keresztény közösség érdekében Itáliában, Germániában meg más területeken utazgatott; végül aztán, miután innen is, onnan is számos érv hangzott el, Albertet közmegegyezéssel felhatalmazták a római császárság elfogadására, mert nem akarták megfosztani e nagy méltóságtól, és ő ezt a németek nagy örömére elfogadta. A cseh nemzet nevében Lengyelország királyához követek mentek, akik közül az egyiknek Rabenstein János, a másiknak Plaueni Henrik volt a neve; arra kérték a királyt, ne engedje, hogy az öccse megháborítsa Csehország királyságát, hiszen azt semmiféle címen sem szerezheti meg, elvégre ott a főurak meg a nép akaratából és Zsigmond végrendelete értelmében Albert lett a király; (40) azt ajánlották, hogy emlékezzék a régi barátságra; befejezésül figyelmeztették, hogy ha jog és méltányosság ellenére mégis meg akarná azt kaparintani a fivére számára, hát majd úgy jár, hogy míg a másé után nyúlkál, a sajátjáért lesz kénytelen kapaszkodni; Albertnek és a cseheknek megvan az erejük, megvan a bátorságuk ahhoz, hogy megtartsák, megvédjék azt, ami az övék; ne bízzon a kevesek könnyelműségében és vakmerőségében; figyelmeztették, hogy Albert tekintélye és ereje néhány napon belül nagyra növekszik; gondolja meg, hogy az, amire vetemedni szándékozik, nemcsak a csehek ellen irányul, hanem a németek, a magyarok, az alemannok, sőt az egész keresztény társadalom ellen is. A lengyel erre kijelentette, hogy a csehekhez kölcsönös barátság fűzi, most sincs más szándéka, mint régebben, minden igyekezetével és tehetségével őrzi az ősök által megalapozott régi jóindulatot; ámde a fivérét, akit a legtekintélyesebb főemberek választottak ki, nem fogja megfosztani a jogos királyságtól, nem lép közbe soha, ha az a neki juttatott hatalmat elnyeri; sőt, arra biztatta a cseheket, hogy válasszanak rokon nemzetiségű királyt; a csehek és a lengyelek egy fajból származnak, amit nyelvük hasonlósága igazol; ha idegen uralkodót eresztenek magukhoz, ártalmukra válik, hogy állandóan tolmácsra lesz szükségük; (45) nem lehet azok között egyetértés és szeretet, akiket nem hangol össze a közös nyelv és szokás; a teutonok és a szarmaták szokásai és igényei annyira különbözőek, hogy mindeddig képtelenek voltak összhangba kerülni egymással; a saját országát egyáltalán nem félti, az idegen erőtől nem retteg; ezért nyomatékosan kéri és figyelmezteti őket, hogy inkább ők iparkodjanak az öccsét elnyerni, mint hogy az nyerje el őket, nehogy késő legyen a bánat. Miután ezt elmondta, drága prémekkel gazdagon megajándékozta és elbocsátotta őket. A másik fél követeinek pedig azt a választ adta, hogy hamarosan csapatokat küld.

Albert ezalatt Iglauba ment, ahol Rosenberg Ulrik, Majnard és egy sereg főember hő vágyakozással várta az új királyt. Ptacsek közvetítők útján figyelmeztette Albertet, hogy az ő pártja akarata ellenére ne lépjen be az országba, hanem kérje ki előbb a hozzájárulásukat, mert kereken kimondja, hogy ha ezt őket lebecsülve elmulasztja, Csehországban sohasem fogják királyként megtűrni. (50) Albert szerint viszont azt kell törvényes királynak tekinteni, akit Csehország nagyobb része megválasztott; emellett megígérte, hogy mindenki iránt jóindulattal lesz, óvakodni fog az ország nyugalmának megháborításától, ismeri azokat a problémákat, amelyek Csehországot régóta kínozzák, és inkább békét, mint háborúságot keres; aki nemzete számára nyugalmat és csendet óhajt, az soha semmit sem kér tőle hiába; vesse ki elméjéből a lázadás gondolatát, kövessen biztosabb megfontolásokat; végül tudatta az emberrel, hogy ha ellenkezőképpen cselekszik, azt nyomban megbánja. Albert felszedte a táborát, és erővel elfoglalta Kutnát, melyet Ptacsek őrség nélkül hagyott. Azután a nemzet fővárosába, Prágába vette az útját; üdvözlésére hatalmas tömeg sereglett ide, amely király és császárként köszöntötte. Ptacsek párthívei azt követelték, hogy újra hívják össze a diétát; ezt visszautasították, és július harmadik kalendáján Prágában szabályszerűen megkoronázták őt. Amikor Ptacsek megértette, hogy célját semmiféle beavatkozással sem tudja elérni, úgy gondolta, hogy fegyverrel kell fellépnie, és őrséggel, munícióval erősítette meg Kolint meg néhány más szövetséges várost; a lengyelektől kétezer lovast kapott. (55) Midőn úgy érezte, hogy már egyebekre is merészkedhet, mindenekelőtt súlyos támadást intézett azok ellen, akik Albert mellett álltak; ezek földjét pusztította, irtotta. Ezt a támadást akkora önbizalommal indította meg, hogy a kezdetben elfogott nemeseket eleresztette, miután megeskette őket arra, hogy a gyűlés napjára visszajönnek hozzá, a gyűlést pedig arra a napra tűzte ki, amelyen meghallják, hogy tábora Prága alá érkezett. Albert hasonlóképpen elrendezett és előkészített mindent, ami a hadakozáshoz szükséges volt; katonát toborzott, sorozást tartott, a két Pannóniából és Ausztriából csapatokat hívott. A csekély sereggel, amelyet a segédcsapatok megérkezése előtt a nagy kavarodásban rövid idő alatt össze tudott szedni, a lengyelek ellen indult, és kereste az ütközetet, amely elől azonban azok folyton kitértek; sőt, a kutnai hegyeken és Sobeslavon keresztül a taborita eretnekekhez vonultak, falaik előtt tábort vertek, és úgy határoztak, hogy a város előtt várják meg Albertet, mert arra gondoltak, hogy ha a csatában reményük ellenére fordulnának a dolgok, azonnal bemenekülhetnek a baráti városba, mintha az a saját váruk lenne. Ezalatt a király Benesovon át vonult a sereggel, hogy amilyen gyorsan csak lehet, találkozzék az ellenséggel. Követeket küldött előre, hogy figyelmeztessék őket, tartózkodjanak az öldökléstől és a gyújtogatástól, kíméljék a földet, az embert, a jószágot; (60) ő és Kázmér között Csehország birtokáért folyik a küzdelem, tehát a pert ütközettel és nem a tartomány elpusztításával kell eldönteni; mindkettőjüknek hasznosabb, ha művelt földet és nem sivatagot vesz birtokba; mindkettőjüknek hasznára válik, ha nem okoznak kárt a népnek; a nemzet ártatlan, nem azt kell kegyetlenséggel sújtani. A lengyelek azt válaszolták, hogy mihelyt megérkezik, megkapja a lehetőséget az ütközetre, amire annyira vágyott, és ők is jól tudják, hogy a halhatatlan istenek nem kedvelik azt, aki embervérre szomjúhozik; a szarmata nemzet nem szokta elutasítani a harcot, mert tudja, hogy arra született. Albert megörül ennek az üzenetnek, megindítja a tábort, és másnap négyszögű hadrendben a lengyelek elé érkezik; az ellenféltől körülbelül ezer lépésre táborozik le. Pár napon át alkalmi csatározások folynak, a hadrendek nem ütköznek össze, a lengyelek nem merik megpróbálni a döntést, csak hencegő szavakat kiáltoznak. (65) Ezalatt a király tábora kiegészül a mindenfelől érkező segélycsapatokkal, mert már megérkezett Kristóf, Bajorország hercege, aki később Dánia királyságát nyerte el, továbbá megjött Frigyes, Szászország, és Albert, Brandenburg hercege. Úgy mondják, hogy Albert táborában harmincezer ember volt, a lengyelekében tizennégyezer; ezek nem mertek hadrendbe állva csatába bocsátkozni, ezért húzódtak oly közel a taboriták falaihoz. Nem nyílván lehetőség az ütközetre, Albert az ellenség táborára irányított egy roppant masinát, amely akkora öldöklést rendezett, hogy hinni is alig lehet. Amint kilőtték, nyolcvan embert azonnal elpusztított; az emberek koponyáját betörte, karjukat, lábukat ízekre szedte, és mindent vérrel szennyezett; bizony, iszonyú látvány. A lengyelek megriadtak ettől a hajítógéptől, és behúzódtak a falak közé. Ezalatt Podjebrád György, aki Ptacsek pártján állt, kitűnő lovasságával már Tábor felé tartott, rátámadt Albert lovascsapatára, amely kénytelen volt ereje megfeszítésével verekedni, de vereséget szenvedett; Podjebrád itt szerzett először hírnevet. (70) Ekkor a király belátta, hogy a taboritákat nem lehet kiostromolni erővel, csak éheztetéssel, így tehát, hogy az időt ne töltse ott hiába, feloldotta az ostromot; ő maga Prágába ment. Frigyes, miközben hazafelé, Szászországba igyekezett, az ellenség csapdájába esett, de lélekjelenlétét a nagy riadalomban sem veszítette el, hanem a szónál gyorsabban felállította a hadrendet, összecsapott az ellenséggel, sok embert megölt, a többit megverte, megszalasztotta, és hatalmas tömeg fogollyal épségben hazavitte az embereit. A lengyelek elveszítették pénzüket, lovaikat, és kénytelenek voltak szégyenszemre visszavonulni Lengyelországba. Lengyelország királya, midőn még nem értesült övéinek sorsáról, kétszer akkora hadsereggel Sziléziába nyomult, hogy Csehországba siessen, de amikor meghallotta, hogy emberei menekülnek, csak feldúlta a földet és visszafordult. Albert késedelem nélkül meg akarta torolni a lengyelek vakmerőségét, ezért Ulrikot, Cilli grófját Csehország élére állította, maga pedig Szilézián át megállás nélkül elsietett Görlitzbe, a boroszlóiak gazdag és hírneves városába, a sziléziaiak fővárosába. Amikor a boroszlóiak hadvezért kértek tőle, hozzájuk küldte Albertet, a brandenburgi fejedelmet, aki a tartományt széltében-hosszában beszáguldozta, zsákmányt szedett, és a lengyeleket alaposan megbüntette. (75) Azonban néhány nap elteltével elkezdtek tárgyalni az egyezségről, mert a bázeli zsinat követ útján közbelépett; úgy tudják, hogy ez a spanyol származású, derék, becsületes és nagy tekintélyű Rodrig burgi püspök volt. Először Alberttel találkozott, aki előtt mindkét fél küldötteinek jelenlétében tárgyaltak a megegyezésről, de nem tudták tető alá hozni, mire a követ a saját hatáskörében fegyverszünetet rendelt el. Aztán Vratiszláv lengyel királynál hívtak össze gyűlést; Albert, odafelé igyekezve véletlenül leesett egy lépcsőről, alaposan megsérült, és egy darabig mozdulni sem tudott, úgyhogy a békekötés ismét meghiúsulván sántán bicegett innen haza Morvaországon keresztül Ausztriába; úgy vélekedett, hogy a jól induló békekötésben elárulták őt, és még kevesebbre becsülte a lengyel barátságot.

Mindehhez járult Ulrik gróf jogtalankodó magatartása, akit Csehország élére állított; ebből megállapítható, hogy nagy körültekintéssel kell eljárni, ha valakire egy ország vezetését bízzuk. (80) A hatalomvágyó Ulrik, miután megragadta e nagy ország kormányát, titokban azonnal tárgyalni kezdett a főurakkal az uralom megszerzéséről, naponta különböző módokon kereste az emberek kegyét. Albertet levélben figyelmeztették a barátai, hogy miket művel; ő ravaszul úgy döntött, hogy megfosztja a másikat attól az eszköztől, amellyel az a főurak lelkét csábítgatta, és nyomban megvonta tőle a megállapított fizetést. Ebből az rájött, hogy a hivatalból úgyszólván kitették, és önként lemondott róla, majd eltávozott a tartományból. A király parancsára Majnard és Rosenberg lépett a helyébe.

Míg ezek zajlottak, a törökök Zsigmond halálhíréből nagy bátorságot merítettek; látták ugyanis, hogy Rácországban, melyet a régiek Felső-Mysiának neveztek, könnyen kiterjeszthetik a hatalmukat. György despota, a tartomány kiskirálya, nem tudott ellenállni a bősz nemzetnek, átkelt a Száván, a Dunán, és Magyarországra költözött. (85) A többi nemes és pap követte őt, Mysiában csak egyik fia maradt, aki a Duna partján álló Szendrőt védelmezte a törökök ostromával szemben. Amikor a magyarok megtudták, hogy a török már elérte Alsó-Pannónia határát, és az ellenségtől csak a Száva választja el őket, egymásután szalasztottak a követeket a királyhoz, hogy küldjön csapatokat az ország megvédelmezésére; jelentették, hogy a hitvány népség a közvetlen közelből fenyegetőzik, könyörögve sürgették. Albertet a kellemetlen hír sietségre ösztökélte, nehogy ostromlóit szövetségesei vesztét kelljen látnia, ezért amilyen gyorsan csak tudott, szakadatlan menetben iparkodott Magyarországra. Mihelyt Budára ért, jelentették Palóci György esztergomi érsek halálát, és e nagy tekintélyű férfi végzete súlyos bánatot okozott neki; az ő őrizetére volt bízva az esztergomi várban a korona a királyi jelvényekkel. A király a királynéval együtt odautazott, és a várat átadta a feleségének; ez a kincstár felügyelőjének kíséretében megszemlélte azt, és nézelődés közben titkon elemelte a koronát, amelyet átadott egy vénasszonynak. Miután mindent szabályosan számba vettek és lepecsételtek, Albert nyomában visszament Budára. (90) Mivel a háború rettenete és riadalma a küszöbön állt, a király segédcsapatok nélkül megindította táborát Murád török király ellen, és a Tisza meg a Duna között állapodott meg. Mialatt a sürgetett segítséget várta, a törökök bekerítették Szendrőt, éjjel-nappal hevesen támadták, és annál erősebben rohamoztak, minél közelebb tudták a segítségül érkező ellenfelet, nem kímélték az ostromgépeket, és nem riadtak vissza a legsúlyosabb kockázattól sem. Sem reményük, sem buzgalmuk nem csalta meg őket; mert mielőtt Albert a táborral odaért volna, bevették a várat, amelyet a barbárok Szendrőnek neveznek, ámbár nevét Szent Endréről kapta. A város elfoglalása után szokásuk szerint kegyetlenkednek, elfogják Istvánt, a despota fiát, szemét kinyomják, nővérét fejedelmükhöz adják feleségül. Hasonlóképpen megvakítják István öccsét, Gergelyt. Lázár azonban, aki közülük a harmadik volt, apjával, Györggyel együtt elmenekült Magyarországra. A városlakókat az őrséggel együtt egy szálig lemészárolták. (95) Sokan, hogy kisebb kegyetlenséget szenvedjenek, a törökök által kitalált módszert alkalmazták, tüzes vasat húztak el a szemük előtt, így az irgalmatlan hőségtől kiszikkadt szem elveszítette a tisztaságát, és olyan benyomást keltett, mintha vak lenne. A bátor ifjú iránt nem keltett szánalmat a törökkel kötött rokonság sem, mert ezeknél az az illem, hogy a vagyon arányában ki-ki több feleséget vesz, ezért a szerelem több felé oszlik és könnyen elapad, mint a folyó, a sok feleség értéktelenné válik a szemükben, inkább szolgának tekintik, mint élettársnak és szövetségesnek. Úgy tudni, hogy Szendrőt augusztusban foglalták el. E szomorú hír megrendíti Albertet és Pannóniát. Látják, hogy a török várakozáson felül kiterjesztette a birodalmát, közvetlenül Magyarország határaira érkezett, sőt, ez az engesztelhetetlen és roppant erős ellenség a kapuban áll.

Megtudták, hogy a város elfoglalása után a törökök elmentek onnan, és csak őrséget hagytak hátra, azonban a király maga is kénytelen volt feloszlatni a tábort, és vissza kellett térnie Budára, mert a seregben zendülés támadt, mivel a nagy hőség miatt kegyetlen hasmenés gyötört mindenkit. (100) A rekkenő hőség következtében, ami e hadjárat idején uralkodott, őt is veszedelmes kólika és vérhas támadta meg. A betegség okául a sárgadinnye zabálását hozták fel, mert míg bensejét torka gyönyörűségére hűsíteni igyekezett, életét hozta veszedelembe. A király tehát, ha már a fosást nem tudta megállítani, halálát érezve Bécs felé vette az útját, hogy odahaza haljon meg. Esztergomba ment, ahol gyengesége miatt egy darabig elidőzött, de miután Esztergomból útnak indulva egy Neszmély nevű faluba érkezett, betegsége súlyosbodott, végrendelkezett, majd november hatodik kalendáján eltávozott az élők sorából. Néhányan azt írják, hogy Simon és Júdás ünnepén lehelte ki a lelkét. Két évet sem tölthetett el a királyságban, hanem egy évet, kilenc hónapot és huszonnyolc napot uralkodott. Meghalt pedig az üdvösség négyszázharminckilencedik esztendejében az ezredik után. A király halála után Erzsébet a főpapok és főnemesek nagy sokaságával Székesfehérvárra vitte a testet, és a legméltóbb végtisztességgel illette. Látszott ott, hogy három nemzet ugyanazon bánattal, zokogással siratja királyát; itt a noricusok, ott a csehek és a magyarok emlegették áradó könnyek között a legjobb uralkodó érdemeit. (105) A temetés páratlan pompával ment végbe, a testet a magyar főnemesek szokás szerint a királyok síremlékei között helyezték el. Albert a közepesnél kissé magasabb testalkatú volt, csodás bátorsággal és nagylelkűséggel tündöklő; páratlan erényei között említik hitbuzgóságát és jámborságát. Sötétbarna, tiszteletet ébresztő tekintetű, emellett igen szelíd, övéi iránt engedékeny volt, mint mondják. Mindenki úgy vélekedett, hogy a római császárság Magyar- és Csehországgal együtt szerencsésebb lett volna, ha tovább kormányozhatja.

Murád, a király halálhírétől nekibátorodva pusztította Felső-Mysiát, elfoglalta annak nagyobb részét; aztán a thessalonikiek ellen indította el a hadát, jól tudva, hogy ha megszerezheti ezt a régi és gazdag várost, Görögország többi területét könnyűszerrel birtokba veheti. Minden erejét e város ostromára fordította; odagyűjtött mindent, amit a földön megmozdíthatott. Végül Thessalonikét erővel elfoglalta, és táborát továbbvezette Aetoliába meg Epirusba; e tartományokat gyakori beütésekkel, folytonos zsákmányolással és rablással zaklatta, úgyhogy a lakosoknak vagy engedniük kellett a barbárnak, vagy távozniuk szülőföldjükről. (110) Az innen kiüldözött népek átkeltek az Adriai-tengeren, elárasztották Itália szembenfekvő partvidékét meg a tengermelléki városokat, és odaköltözésükkel ez időben új életre keltették ezeket, amelyeket a kedvezőtlen időjárás vagy a túlságos régiség már tönkretett. A törökök ügyének nagy lendületet adott az a belső széthúzás, amely Pannóniát ez idő tájt gyötörte.

Mikor elterjedt a hír, hogy Albert eltávozott az életből, a csehek, akik már két pártra szakadtak, és akiket erősen rázott a belső viszálykodás, valamennyien összegyűltek Prágában; először egy darabig az állam megreformálásáról vitatkoztak. Majd, hogy ezen túlvoltak, május kalendájára királyválasztó országgyűlést hirdettek meg. Miután az igaz hit atyja meghalt, az eddig erősen elnyomott eretnekeknek feltámadt a bátorságuk; Rokycana, akit Hradecba küldtek volt, azonnal visszajött Prágába, ahol a király halálával megereszkedett a gyeplő; itt szokásához híven pogány őrjöngésben tört ki, minden beszédében szégyentelenül káromolta a római egyházat, a pápát, az apostoli tanácsot, a pátriárkákat és a metropolitákat, a szerzetesrendeket, a szent testületeket, mindenki előtt hirdette, hogy a szent misztériumokat a sok vétek beszennyezte, és egyedül a csehek körében maradt fenn az igaz vallás eredeti szeplőtelensége. (115) Bűnös aljasságát megátalkodottságával tetézte; Krisztus legdrágább vérét csecsemőkre és bolondokra köszöntötte. Az ellenálló papokat kiakolbolította a házukból; aki visszautasította a titkos szövetség kenyér és bor színe alatt való felvételét, annak megtiltotta, hogy szentelt helyen temessék el; fölkeltette a lelkek átkos pestisét, és újrakezdte a lélekgyilkolást. Most, miután bemutattuk, milyen lázadást kezdtek a csehek a király halála után, röviden elő kell adnunk, mi történt Magyarországon.

Erzsébet, aki a király halála után terhesen maradt özvegy, visszatért a palotába, gyászban éldegélt, és azon töprenkedett, hogy férje elveszítése után rá is ugyanolyan szenvedések várnak, mint egykor Erzsébetre és Máriára; apja sorsából alaposan kitanulta a csehek marakodó, a magyarok csalafinta természetét. Leginkább az aggasztotta, hogy ő és a csecsemő, akit akkor még a méhében hordott, nem lesz más, mint a szerencse játékszere; férje halálából, saját korai özvegységéből, jelenlegi társtalanságából csak boldogtalanságot jövendölt magának, úgy vélte, hogy ő maga elhagyatott és nyomorult, gyermeke pedig, akár fiú, akár leány, még szerencsétlenebb lesz. Tekintetbe vette az asszonyi nem erőtlenségét is. Nem vetette el azt a gondolatot, hogy uralkodótárs legyen, mert így biztosabban állna a dolga; legkevésbé a vakszerencsének kívánta kiszolgáltatni magát bármely tekintetben is, ehelyett szeretett volna biztosabb életfeltételeket keresni, ha ezt tisztességgel megteheti. Leginkább azonban arra vágyott, hogy kiszállhasson ebből a játékból. (120) Zavaros gondolatai között így hányattatván, magához hívatta a vezetőket, elsősorban azokat, akikről tudta, hogy hazaszeretetük, bölcsességük, jámborságuk sokat ér. Magyarország akkoriban bővelkedett előkelőségekben, és nem kevésbé virágzott a főpapok serege. Mihelyt a sok főember összegyűlt, a királyné e szavakkal fordult hozzájuk: Atyák, mivel elveszítettük a legjobb királyt, sőt a legkegyelmesebb apát, immár a következő fejedelemről kell döntenünk, nehogy mi, előkelők, fő és kormányzó híján elpusztuljunk, de még inkább azért, mert hivatalunk és méltóságunk megköveteli, hogy gondoskodjunk a közjóról; kihunyván a ragyogó fény, sötétség borult rátok, és most minden ember énrám szegezi a tekintetét, mint a holdra, ezért őszintén meg kell vallanom, hogy én nem tudok nektek világoskodni. Állítom ugyan, hogy mint Zsigmond leánya, Albert király felesége és a ti tekintélyetek által rég elismert királyné az ország jogos örököse vagyok, mégis készséggel elismerem, hogy ily súlyos dolgokhoz gyenge vagyok, és nem szeretnék arra vetemedni, hogy korom és nemem erején felül e nehéz uralkodás terhét vállalni merészeljem. Nem kis mértékben rettent vissza ettől Mária és Erzsébet vakmerősége, mert jól ismerem a pannon fondorlatokat és a cseh pártoskodást. (125) Felmérve tehát nemem képességeit és teherbírását, belátom, hogy nem tudnám megfelelően irányítani a súlyos ügyeket. Ha a születendő gyermekre akartok várni, várakozásotok, bizony, hosszú és aggodalmas lesz; attól is félek, hogy lányt szülök és nem fiút. Gondoskodjatok tehát államotokról, én felhatalmazlak titeket, hogy válasszatok helytartót vagy kormányzót. Olyat keressetek, aki ez ország gyeplőjét ügyesebben tartja, mint egy asszony. Ebből megérthetitek, hogy én nagyon is szem előtt tartom a ti érdekeiteket, ezért a maga idején ti is emlékezzetek meg Erzsébetről és gyermekéről, akár fiú, akár lány legyen is az, ezek alapján mérlegeljétek irántatok érzett szeretetemet. Ám akkor, amikor erre felhatalmazlak titeket, atyák, nem mondok le az országról, nem engedem át a jogot, nem lépek vissza az örökségtől, sőt ellenkezőleg, az istenekre, Zsigmondra és a most távozott Albertre kérlek titeket és könyörgök, ne zárjatok ki a királyságból és jogaimból, ha pedig az isteni jóság áldott sarjat ad nektek, s mintegy az égből utódot küld számotokra, kérlek, örökölt királyságától ne fosszátok meg azt. (130) Istenre és az emberi hűségre, őrizzétek örökké emlékezetetekben szülője jóságát, és gondoljatok mindig arra, hogy ezt odaadó hűséggel kell viszonoznotok. Óvakodjatok attól, hogy hálátlansággal bűnt kövessetek el szelleme ellen, mert az isten azt sokkal szigorúbban torolja meg, mint bármely más vétket.

Ezután könnyezve elhallgatott. A királyné e szavaiból sok és hosszan tartó baj származott, mert a főemberek a felhatalmazás birtokában a királyválasztásról kezdtek tanakodni, amiből roppant veszedelem támadt, és ebből eredt a lengyel–magyar háború. Megegyezés szerint összehívták a királyválasztó országgyűlést, amely nyomban összeülése után fejedelemmé kiáltotta az ifjú Ulászlót, Kázmér testvérét, Lengyelország királyát. Úgy látszik, hogy ezt az elhamarkodott kikiáltást inkább a meggondolatlanság, mint a meggondolás szülte; ugyanis biztonságosabb lett volna, ha akkor interregnumot vezetnek be, mint hogy elvessék a hosszadalmas viszálykodás magvait. (135) Helytartóként kormányzót kellett volna választani, amivel elháríthatták volna a háború veszedelmét, mely minden királyválasztás alkalmával felüti a fejét. A királyt azzal a feltétellel választották meg, hogy a királynét feleségül veszi, és mert Alberttől esett teherbe, az utód megkapja Ausztriát meg Csehországot, míg Ulászlónak a királynétól születendő gyermekei Lengyelországra és Magyarországra nyernek jogot. A király kihirdetése után követeket választottak, hogy a szarmaták közül elhozzák az uralkodót. Azt mondják, ezek négyen voltak, a knini püspök, a raguzai Mátyus, Dalmácia kapitánya, Marcali Imre, a vajda fia, és Palóci László, akik az idő tájt hatalom és vagyon dolgában messze a többiek fölött álltak. A magyarok azért választották Ulászlót szívesen királlyá, mert a szomszédság, a derekasság, az igazságosság, a vallásosság és a roppant hatalom ajánlotta őt. De mert a túlzott sietség többnyire mindig megbánást szül, alig érkeztek meg a követek Krakkóba, máris gyorsfutárok jelentették, hogy a királyné egészséges és gyönyörű fiút szült, hát forduljanak vissza. (140) Mert visszaveszik tőlük a megbízást és visszavonják a felhatalmazást. Ezek az újságtól megzavarodva nemigen tudták, mitévők legyenek. A hír, hogy miért jöttek, már mindenütt elterjedt. Ulászló, mint illett, a legnagyobb tisztelettel és örömmel fogadta őket; a hosszú utazás fáradalmai miatt ugyan még nem kerültek a tanács elé, ezért az üzenetet még nem adhatták át, de a szóbeszédből már mindenki értesült arról. Töprengtek, és végül úgy döntöttek, hogy a királynénak és a közösség nagyobb részének akarata ellenére mégis átadják a meghívást, hogy ne távozzanak csúfsággal. Krakkóban voltak ekkor a törökök követei, akik még Albert életében indultak el Trákiából, és útközben értesültek a haláláról. Ezek Murád nevében pénzt és hadsereget ajánlottak Ulászlónak Albert ellen a háborúra Csehországban, amely Zsigmond halála óta két pártra szakadva hevesen forrongott, mert az egyik fele Kázmérnak ítélte a királyságot, a másik meg a feleség jogán Albertet próbálta megtartani. (145) Azzal a feltétellel akartak egyezményt kötni, hogy ha Kázmér elnyeri Csehországot, Ulászló felmondja a magyarok barátságát és szövetségét. A két követségről egy időben értesítették a tanácsot. A törököknek azt válaszolták, hogy Albert halálával küldetésük tárgytalanná vált; majd akkor kell beszélni az egyezségről, ha Ulászló Magyarországon lesz.

Így hát a pannonokat behívták a tanács elé, akik a főemberek népes gyülekezete előtt rendben átadták az üzenetet, amelyet valamennyi tanácsos nagy tetszéssel hallgatott. Bár sokan fejtették ki abbeli véleményüket, hogy nem örülnek e tekintélyes fejedelem távozásának, mégsem akadt senki, aki úgy vélekedett volna, hogy meg kell őt fosztani e hatalmas királyság dicsőségétől; azt remélték, hogy Kázmér virtusa kárpótolja őket e veszteségért. Végül is Ulászló a tanács beleegyezésével, a lengyelek nem csekély kárára, elfogadta Pannónia felkínált királyságát; a szarmata és a pannon örök szövetséget kötött. (150) Aztán sereget állítanak, mely Ulászlót Magyarországra kísérje. A követek az új királlyal együtt megállás nélkül igyekeznek Budára. Ulászló belép Magyarországra, és minden faluban, minden városban királyként üdvözlik. A lengyel főurak díszes serege kíséri; elsősorban Tancini András és János, Ostrorog Dobrogost és Sandivog, aztán két János, mindkettő Tarnówi, Samaluly Vince és Svidova, mellettük Górki Lukács, Lasocki Miklós, Sanoki Gergely, aki huszonöt esztendeig állt Lemberg élén, meg a hadművészetben tekintélyes gyakorlattal rendelkező Bobricki Leskó. A király elbocsátotta anyját, Zsófiát, és fivérét, Kázmért, akik két napon át kísérték őt. Érkezésének hallatára elősiettek Pannónia előkelői, hogy üdvözöljék. Mindenütt teljes tisztelettel fogadták. Ekkortájban Rozgonyi Simon egri püspök meghallotta, hogy Eperjest hanyagul őrzik, és alkalom adódván éjszaka elfoglalta a városkát, mely a lengyelek ádáz ellensége volt, őrséget helyezett bele, majd a király elé ment Késmárkra, és arra biztatta, hogy szerezze meg az országot; Budára vitte magával Tancini Andrást, Samaluly Vincét és Bobricki Leskót, mert Cillei Frigyes gróf azt még ő előttük el akarta foglalni, ezért megállás nélkül sietett, és utat tört a király számára. Hédervári Lőrinc, aki ez évben a nádorságot és szokás szerint egyúttal a helytartóságot is viselte, az érkező király előtt önként megnyitotta a budai várat, és elszállásolta őt a királyi lakosztályban.

(155) Amikor a pannonok Ulászló királyt Lengyelországból behívták és a királyságba beültették, az üdvösség ezer fölötti négyszáznegyvenedik esztendeje folyt, és a pünkösd ünnepe közeledett. Erzsébet, amikor rájött, hogy a magyarok visszaéltek a lehetőséggel, amelyet engedett nekik, holott ő gyönyörű fiúgyermeket szült, nyomban megbánta, hogy kiengedte a kezéből a hatalmat. Neki és barátainak fokozta szomorúságukat és fájdalmukat az a tudat, hogy a világra hozott gyermeket tulajdon hibájából és ostoba engedékenységből ő maga fosztotta meg az uralomtól. A szövetség, az Ulászlóval való egyezkedés és a házasság meghiúsult; az előkelők némelyike nem volt hajlandó megtűrni az új királyt, és haragudott a követekre, akik a visszahívó parancs ellenére önfejűen végrehajtották a megbízatást, ezért azokat, akik közülük elsőként érkeztek haza, börtönbe vetették, így hát két párt alakul az országban; sokan a lengyel mellé állnak, a többség a gyermek László oldalára, mert ezek úgy vélekednek, hogy nem illendő és nem tisztességes dolog a király és római császár fiát kisemmizni az öröklött királyságból. (160) Emellett sajnálták is gyámoltalansága és árvasága miatt, ami számos püspököt és kiskirályt vonzott az utószülött mellé; Zsigmond tetteit, jótéteményeit sem felejtették el az urak. Ezek a királynéval együtt arra az elhatározásra jutottak, hogy a kisfiút haladéktalanul meg kell koronázni, és megegyezésük értelmében az egész párt Fehérvárra sietett. Mihelyt ideérkeztek, a bíborosi méltósággal kitüntetett Szécsi Dénes esztergomi érsek az országgyűlés előtt tartott mise során szabályszerűen megkoronázta az anyja ölében rívó, még négy hónapot sem betöltött kisdedet. A koronázás közben, a tömeg előtt, Erzsébet képtelen volt visszatartani könnyei áradatát, mert úgy érezte, hogy a fiúcskát nem a nyugalom és boldogság, hanem a szenvedés és gyötrelem jegyeivel illetik, és még a csecsemő sírásából is valami szerencsétlenségre következtetett. A fiával együtt zokogó királynét a püspökök és a nézők sem tudták könny és jajszó nélkül nézni. (165) László király koronázásán a tekintélyesebb főpapok és főemberek közül ezek voltak jelen: Mátyás veszprémi és Benedek győri főpap, Ulrik, Cilli grófja, Újlaki Miklós, Garai László, Botos András, továbbá László és Imre, Kanizsai János vajda fiai, aztán Szécsi Tamás és a köznemesség népes tábora. A királynéhoz legközelebb Cillei Ulrik gróf, Erzsébet nagybátyja állt, és mert a királynak meg kellett esküdnie arra, hogy az ország szabadságát, törvényeit, rendeleteit és a nép akaratát sohasem fogja megsérteni, László király helyett ő esküdött. Viszonzásképp, miután Dénes főpap a csecsemőt a királyi szentségekkel illette, az összes főpap és előkelőség meg az egész nemesség neki esküdött meg arra, hogy örökös hűséget és engedelmességet tanúsít iránta. Miután a koronázási ünnepség lezajlott és a gyűlés feloszlott, az anya és a fiú a főemberek tisztes kíséretében elment Visegrádra, hogy a szentséges fejéket elhelyezze a roppant erős várban, amelynek parancsnoka Garai László volt, mert az ősök a korona őrzésére ezt az egyetlen helyet jelölték ki mint legmagasabbat és legbiztonságosabbat. Ámde, amikor a várba értek, a királyné becsapta az összes jelenlevő előkelőséget, félve tudniillik a bekövetkező viszontagságoktól, úgy tett, mintha visszahelyezné a koronát, miközben megint elcsente azt, ügyes szemfényvesztéssel kijátszotta a figyelő tekinteteket, aztán megparancsolta, hogy a ládikát a főurak zárják le pecséttel. (170) Ezután az országban uralkodó civakodásra hivatkozva elutazott Ausztriába Frigyeshez, a rómaiak királyához, Stájerország fejedelméhez, aki – mint többen állítják – a gyermek nagybátyja volt, és a fiút meg a koronát az ő hűségére bízta, amiből örökös visszavonás és az alemannokkal szüntelen háborúság származott.

De térjünk vissza a csehekhez, és nézzük meg, hogyan próbálta a királyné megszerezni ezt az országot. Amikor a csehek megtudták, hogy március nyolcadik kalendáján egy szép fiút szült, akit Lászlónak neveztek el, és akit Magyarország szent koronájával szabályszerűen megkoronáztak, követeket választottak hozzá, hogy tudassák vele, összeült királyválasztó országgyűlésük, és ha fenntartja a jogát Csehországra, küldjön szószólókat a gyermek nevében, akik a gyűlésen László érdekeit képviseljék; mégpedig idején gondoskodjék erről, mielőtt a fiúcskát kiebrudalják a jogaiból. A királyné az odaérkező követeknek megmutatta a bölcsőben Lászlót, akit Alberttől szült, aztán istenre és emberre kért, könyörgött hűségükért, hogy meg ne fosszák a kisfiút atyai örökségétől, halasszák el a gyűlés időpontját, amit tizenötöd napra jelöltek ki; ez az idő rendkívül rövid az összegyülekezésre; megígérte, hogy ha elnapolják, követeket küld, akik a gyermek jogát védelmezik. Volt a küldöttek között egy, akit a királyné igen-igen kedvelt, akit Albert király jótékonysága lekötelezett, ennek Rabenstein Prokop volt a neve, lovagrendű, tudományával, erkölcseivel kiemelkedő férfi, ez megígérte Erzsébetnek, hogy a gyermek érdekében mindent el fog követni a cseheknél. (175) Miután a királynét meghallgatták, és visszatértek Csehországba, Prokop beszélt Albert király minden régi barátjával, Erzsébet iránt szeretetre hangolta őket, és az ő nevében javasolta, hogy az országgyűlést napolják el, hiszen nagyon is méltatlan és káros lenne, ha egy ilyen fontos dolgot hebehurgyán elsietnének; elmagyarázta, hogy az elhamarkodott döntést és a meggondolatlanságot bánat szokta követni; ezt különféle régi és jelenkori példákkal bizonygatta; kijelentette, hogy a királyné kérése messzemenően jogos. Ezeket könnyen a maga véleményére hajlította. Vele szemben Ptacsek, aki Albert pártjának régi ellensége volt, azt hajtogatta, hogy az országról minél előbb gondoskodni kell; ilyen jelentős ügyben nem szabad asszonyra számítani, csecsemők rívására hallgatni, azonfelül sem Zsigmond, sem Albert nem tudta gondját viselni Csehországnak; mindenütt kikiáltatta, hogy az országgyűlést azonnal meg kell tartani, szembeszállt az ellenkezőkkel, és mint valami helytartó, kitűzte a gyűlés napját; László pártja viszont érvek sorával indokolta a határidő elnapolását, erősködött, hogy nem szabad annyira sietni, és napról napra húzta-vonta a dolgot, míg a királyné követei megérkeznek. Ptacsek nagyon felháborodott azon, hogy igyekezetét időhúzással meghiúsítják, és még mérgesebb lett, amikor meghallotta, hogy azok megjöttek.

Másnap megkezdődött az országgyűlés, a gyermek követei beléptek, és azon nyomban körülvették az előkelőket, kezüket szorongatták, mindegyiküknek felhívták a figyelmét László örökösödési jogára, erősen kérlelték őket, hogy emlékezzenek Zsigmond és Albert király jóságára, óvakodjanak a hálátlanság gyalázatos aljasságától. Aztán, amikor szót kaptak, így beszéltek:

(180) Ha valamelyiktek, főurak, csodálkoznék jövetelünkön, gondolja meg becsülettel, mi a jog, mi az igazság, és rá fog jönni, hogy nem azok érdeke és java hozott ide minket, akik ideküldtek, hanem azoké, akik itt hallgatnak. A szövetség és barátság feljogosít arra, hogy figyelmeztessük a méltányosságra, a kötelességre és az érdekre azokat, akikhez hűség és régi barátság köt, és senki sem érezheti kellemetlenkedésnek vagy zaklatásnak, ha a vele egyenrangúak vagy a fölötte állók barátságosan emlékeztetik a magán- meg a közérdekre. Erzsébet királyné azzal a kéréssel küldött minket, hogy sem őt, sem a fiát ne engedjétek Albert király halála után kitúrni Csehország királyságából, mert ők nem ezt érdemlik, akár Zsigmondnak, akár férjének, akár az ő őseiknek értetek tett szolgálatait tekintsük is, melyekre mindig emlékeznetek kell. Nagyon jól tudjátok, nagyurak, mit követel a nemzetek joga, a római birodalom törvénye, a szövetség, amely az ausztriaiakkal fennáll, a jótétemények emléke, a gyermek iránti szánalom, sőt, maga az érdek. Nincs is köztetek senki, aki be ne látná mindezt, ha egyéni elfogultságaitól eltekint. Kit lehetne megfosztani a tisztesség látszatával atyai és ősi örökségétől? (185) Milyen ésszerű érvet lehet ezzel szemben felhozni, hacsak nem folyamodtok erőszakhoz, a fegyver hatalmához, az isteni és emberi törvény megtiprásához? Bizony, semmilyet. És miképpen semmizhetnénk ki atyai és ősi királyságából a gyermeket, aki iránt a természet is jóindulatot szokott tanúsítani, hiszen a fészket, a búvóhelyet, a felajánlott áldozatot valami természetes ösztön és vallásos érzület parancsára egy élőlény sem meri megtámadni, kivéve azokat, amelyek rablásból élnek. Valaki talán arra hivatkozik, hogy ez az életkor zsenge, elégtelen, éretlen a nagy feladatra? Aki ezt hozza fel, óvakodjék, nehogy csúf gyalázattal illesse a cseheket és az ausztriaiakat. Nincs vajon e két nemzetben annyi kitűnő tehetség, hogy eligazítsa az országot addig, míg a kisfiú felnő? Mert bizony, már hogy meg ne sértselek benneteket, cseh férfiak, hiszen szeretném, ha jó néven vennétek, amit mondok, jaj, bárcsak kevesebb bölcsességet adott volna nektek az ég, és ne lennétek a szükségesnél okosabbak az isteni és az emberi dolgokban! (190) Higgyétek el, bizony nem szenvednétek oly rég e sok és súlyos belharctól. Nem felednétek el, hogy társadalmi rend nélkül semmi sem lehet rendben, és nemcsak a csecsemő, hanem az érett korú király mellé is tanácsadókat kell állítani, ott kell lennie a szenátusnak és a nép tekintélyének, hogy ezek nélkül semmit se cselekedhessek. Mind a felnőtt, mind a gyermek mellé a legalkalmasabb vezetőket kell rendelni, hogy ezek irányítsák a politikát. Egy ilyen király kormánya alatt sokkal biztosabban halad az állam, mert az ilyen nem merészel szembeszegülni a vezetőkkel, a törvényekkel, a tanács határozataival, míg a másfélét gyakran alantas vágyak tüzelik, és ha elragadja a hatalomvágy, mindent sárba tipor, a dolgokat kénye-kedve szerint intézi; a bíráskodást gyakran megfertőzi a vesztegetés, a törvényeket felrúgják, az atyák akaratát semmibe veszik. Ezért hát, főurak, ha nem akarjátok megsérteni a nemzetek jogát és a törvény tekintélyét, azt a királyt válasszátok, akinek nemcsak apját, de nagyapját és őseit is oly nagyon kívántátok egykor uralkodótoknak. Nem feledkezhettek meg arról a barátsági szerződésről sem, amelyet valaha az ausztriaiakkal kötöttetek, akik ezt az ősi szövetséget igen sokra becsülik. (195) Ha most nincs fejedelmetek, a helyzet azt kívánja, és a szövetség pontjai azt követelik, hogy mi e kényszerhelyzetben olyan urat kínáljunk nektek, aki nemcsak ausztriai, hanem jogos örökös is, akit a természet eredendően uralkodásra teremtett, és akit nem utasíthattok vissza a szövetség megsértése, a szerződés felrúgása, az isteni és emberi törvény áthágása, az ország örökös gyalázata, a kegyetlenség legsúlyosabb bűne nélkül. Ezenkívül olykor-olykor arra is gondolnunk kell, hogy mi illeti László király elődeit, akik oly sok feledhetetlen jótéteményben részesítettek titeket; ők nemcsak általában tettek jót a csehekkel, hanem személy szerint is. Hiszen ezt az országot császári méltósággal ékesítették, úgy szerettek titeket, hogy a római császárságot sem becsülték többre Csehországnál, nemzeteteket bel- és külföldön roppant tekintélyessé és dúsgazdaggá tették, és számos családot jeles tisztségekkel és uradalmakkal tüntettek ki. Töprengés közben bűnösök módjára ne felejtsétek el az indusok törvényét sem, amely a hálátlanokat halállal bünteti. Ha azok vagytok, akiknek lennetek kell, nem egykönnyen feledkezhettek meg arról, mit tett, mennyit szenvedett, milyen sokat használt Zsigmond és Albert országotok lecsendesítése, testi-lelki javatok megőrzése érdekében; bizony, csak az nem részesült e fejedelmek áradó jóságából, aki arra nem tartott igényt, vagy aki úgy utasította el, hogy nem is kérte. (200) Fontoljátok meg ezért, mit kíván szellemük, mit a sok kitüntetés, amelyett érdemeitekért kaptatok, és mit kötelességtudásotok. És mert ma megszolgálhatjátok, bármivel tartoztok is, kérlek, most alkalom nyílván, tetézve fizessétek és bőséggel öntsétek vissza a kedvezést. Ha mindez nem indítana meg titeket, amit a legkevésbé sem hiszek, hát teljesítsétek az emberiesség parancsát, mert emberek vagytok. Azt olvassuk, hogy az oroszlánok, tigrisek, farkasok és a legvérengzőbb vadak is ismerik a hálát, az irgalmat, a szánalmat, megkegyelmeznek a csecsemőknek, hajlandók a viszontszolgálatra, irgalmaznak az ártatlan életkornak és a balsors által sújtottnak. Ha néhanapján így cselekednek az állatok, amelyeket a természet megfosztott az emberségtől, mit tegyen az ember, aki e vele született tulajdonságáról kapta a nevét? Ó, mennyire másképp éreznétek most, főurak, ha látnátok a csecsemő Lászlót, akinek minden porcikája tanúsítja, hogy ősei legszerencsésebb tulajdonságait hordozza. Nagyobb reményt kelt, mint azok, és olyan akarat mozgatja, hogy az hihetetlen. Ha életben marad, tetteinek dicsőségével alkalmasint megelőzi őseit. (205) Frigyes császár gyakran viteti őt a középre, s mikor odateszik, először az előkelők koszorúját végigméri, aztán karját a császár felé nyújtja, sírással odahívja őt, átöleli bátyját, arcát könnyei nedvesítik, mintha gyámjának és a kereszténység kormányzójának ajánlaná magát, és kérlelné őt, hogy ne engedje országát elragadni tőle, megfosztani őt az atyai örökségtől; aztán megszemléli a körülállók gyűrűjét, a főnemesek ölelő karja körbeadja őt, mintha valamennyiüket felkeresné és kérné, hogy oltalmazzák zsenge méltóságát. Senkit sem ereszt el ölelés és csók nélkül, akaratát hol gügyögéssel, hol sírással fejezi ki, ezért sohasem kerül az emberek szeme elé anélkül, hogy minden bámulóját ne fakasztaná könnyekre. Nincs ebben a fiúban semmi, ami ne látszanék csodásnak, szerencsésnek, hihetetlennek; több van benne az isteniből, mint az emberiből. Aki e fiút látta, mind azt gondolja, hogy isteni oltalom alatt áll. Kétkedés nélkül el kell hinnünk, hogy az embereknek az úr ad minden hatalmat. Ki állhat ellent az isteni akaratnak? A csecsemő Cyrust kitették, Romulust és Remust a Tiberisbe dobták, Servius Tulliust fogoly anya szülte, mégsem akadályozhatta meg semmiféle erőszak sem, hogy elnyerjék az uralmat, amelyre születtek. Kövessétek ezért, nagyurak, az isten útmutatását, fogadjátok el azt, akit királyi törzsből adott, egybehangzó szavazattal válasszátok királlyá, üdvözöljétek örömteli szerencsekívánatokkal, hívjátok, tiszteljétek őt, mint az égből küldött angyalt, így űzhetitek el a meghasonlást, a belháborút, minden külső bajt; így állítjátok helyre a hajdani jólétet. (210) Mert kit kellene jobban szeretnetek, javatok érdekében buzgóbban kívánnotok, mint azt, aki a véretekből, udvarotokban, öletekben született és nevelkedett? Higgyétek el, sohasem eresztettek be még országba idegen fejedelmet úgy, hogy az ne eredményezett volna veszedelmes zavargásokat, szakadatlan bajt. így hát, hogy beszédemnek véget vessek, Istenre és az emberi hűségre kérlek, hogy, mint kötelességetek és javatok parancsolja, egyező akarattal válasszátok királlyá Lászlót, az igaz fejedelmet.

A követ beszéde után az előkelők nagy része tapssal helyeselte ennek javaslatát, úgy vélekedve, hogy ők sem gondolkozhatnak másképp, nehogy az igazságtalanság és hálátlanság örökös gyalázatával bélyegezzék meg egész Csehországot. Ezzel szemben azok, akik Albertet gyűlölték, a fiát nem akarták királlyá tenni; azt mondták, nincs meggondolatlanabb cselekedet, mint az ország élére éretlen és hasznavehetetlen embert állítani, pláne olyat, aki nemhogy kormányozni nem tud, de maga szorul kormányzásra; (215) hosszú-hosszú idő telik el addig, míg László alkalmassá válik az uralkodásra, Csehországban azalatt interregnum lesz, márpedig a háborgó ország nem nélkülözheti oly sokáig a derék kormányost; ezért, míg László felserdül, királyt kell választani, amit annál nyugodtabban megtehetnek, mert Frigyes, a frissiben megválasztott római király a királyválasztás jogát átengedte nekik. Végül is ez a vélemény diadalmaskodott, így tehát, amikor az új király megválasztásának kérdését föltették a főembereknek, ezek nagyobbik része Albertet, Bajorország hercegét választotta királlyá, aki kora gyermeksége óta Vencelnél nevelkedett; és kijelöltek néhányat a legelőkelőbbek közül, hogy hozza el őt Bajorországból. Vezetőjük Rosenberg Ulrik volt, aki ugyan mindig úgy mutatta, mintha Albert pártján állna, ezen az országgyűlésen mégis úgy vélekedett, hogy időnként engedni kell a körülményeknek. Mások viszont, akik helytelenítették ezt, méltatlankodtak, és Prokopot titokban elküldték Frigyeshez, kérték a császárt, ne engedje, hogy a kisdedet kitúrják az atyai királyságból, most lássa el serényen, mint illik, a gyermek védnökségét, amit éppen az imént vállalt el, gondoljon arra, hogy a Lászlónak kijáró uraság gyalázat nélkül nem kerülhet más kezére. (220) Prokop buzgón és megfontoltan teljesítette a megbízatást. Amikor Frigyes figyelmét felhívta erre az ügyre, az rögtön írt Albert hercegnek; óvta, intette őt, hogy ne foglalja el becsvágytól fűtve más országát; a csehek nem választhatnak mást királlyá, hiszen itt van az örökös, akit az ország megillet; akik a gyűlésen azt állították, hogy ő választójogot adott nekik, esztelenek voltak; határozottan leszögezi, hogy a cseheknek soha semmiféle jogot nem adott királyválasztásra. Azt mondják, amikor Albert megkapta a császár levelét, olyan önmérsékletet tanúsított, ami kevés embernél tapasztalható; mert amikor a cseh követek megérkeztek és felajánlották a gazdag és hatalmas országot, tisztességgel visszautasította. Mély hálát adott, amiért e kitűnő országra méltónak ítélték; mindazonáltal embertelenségnek jelentette ki, hogy csecsemők jogát kisebbítsék; nem lehet súlyos bűn nélkül megrövidíteni azt, amit mindenkinek gyarapítania kell; ő is nagyon jól ismeri azt az egyezményt, amelyet egykor a csehek és az ausztriaiak kötöttek. És ezért mindenki úgy vélekedett, hogy Albert derekabb királlyá vált a visszautasítás révén, mint amilyenné az elfogadás tette volna.

Amikor a csehek értesültek az elutasításról, újra gyűlést tartottak és úgy határoztak, hogy követeket menesztenek a császárhoz, azzal a kéréssel, hogy gyámként kormányozza az országot addig, míg László felnövekszik. (225) A küldöttek megvitték az üzenetet, amire a császár azt felelte, hogy most a császári korona ügyében a belgákhoz megy, de ha visszatér, megfelelően gondoskodik a csehek dolgáról. Amikor a császár visszatért Galliából, Csehországból számos főúr jelent meg előtte; Ptacsek, a kisgyermek ádáz ellensége, arra ösztökélte, hogy vesse el gyermek fölötti gyámság gondolatát; megígérte, hogy ha visszautasítja, azonnal megszerzi neki az országot; tudniillik, mint mondta, könnyen megtörténhet, hogy a szerződés jogán király hiányában a csehek a megegyezés szerint Ausztria idősebb hercegét kiáltják ki királynak. A császár visszautasította, hogy aljasul és bűnős módon kijátssza a fiúcskát, akinek a gyámságát elvállalta, és annak öröklött országát elfoglalja, de azt is, hogy Csehországot gyámként kormányozza, mert nagyon is tisztában volt azzal, hogy azt tetemes költség nélkül nem lehet igazgatni. A csehek ugyanis azonnal megtagadják az engedelmességet, ha nem kapnak uralkodóiktól naponta zsoldot vagy adományt. A kincstár üres, a királyi birtokokat a hatalmasok kisajátították, a hajdan bőséges ezüstbányák kimerültek, az élelemadó megfogyatkozott, a pénzadó elpárolgott. Bárki lesz is tehát király vagy kormányzó, nem élhet rangjához illően, ha nem keresi meg a kenyerét rablással, koldulással, vagy nem szerez pénzt a saját földijeitől. (230) Ezért azt ajánlotta, hogy míg László föl nem serdül, kormányozzák csak a csehek országukat, és ezzel a gazdagon megajándékozott követeket elbocsátotta. Amikor aztán a népnek kihirdették hogy az interregnum idején a császár javaslatára kormányzók fogják vezetni Csehországot, Ptacseket és Majnardot választották meg. A hivatalbalépés után egy darabig megőrizték az egyetértést, jóllehet az egyik a katolikus vallás élharcosa volt, a másik Rokycana fonákságainak a követője, mégis, hogy ne kerüljön sor a fegyverekre, a két pártvezér kiötlötte azt az igen hasznos áthidaló megoldást, hogy ki-ki éljen a saját meggyőződése szerint. Ptacseket nem sokkal később súlyos betegség támadta meg, amelybe belehalt, minek következtében Majnard tekintélye annyira megnövekedett, hogy a prágaiak és Csehország tekintélyesebb városai neki engedelmeskedtek. Az ellenpárt emberei nagyon nehezményezték ezt, Podjebrád Györgyhöz fordultak, akit úgy ismertek, mint bölcs, hadban jártas, tetteivel dicsőséget szerzett embert; (235) vezérükké választották, és nógatták, hogy ne tűrje pártja meggyengülését, sem azt, hogy Majnard, akinek Prága, a nemzet fővárosa engedelmeskedik, és aki a római vallás szertartásait helyezi előtérbe, eltörölje a hazai vallást, majd végül zsarnokságra törjön, és hatalmaskodva uralkodjék mindenütt; azt mondták, hogy a nép nehezményezi ennek uraskodását, míg viszont Rokycanának sok a barátja és a hű szolgája; Prágát könnyen kiragadhatja a kezéből, tehát arra kérik, hogy gondoskodjék a saját méltóságáról, ezzel együtt az övéi javáról. Györgynek nagyon tetszett a pogány tömeg beszéde, mert nagy lelke nagy tettekre vágyott; titokban széleskörű összeesküvést szőtt, és lázadást tervezett; egyeseket alattomban Prágába küldött, hogy puhatolják ki a polgárok véleményét, izgassák az elméket, érjék el, hogy Majnardot mint zsarnokot, mint idegen vallás hívét minden hatalomtól megfosszák. Kérjenek tanácsot Rokycanától, mi a teendő, és avassák be őt az összeesküvésbe. Miután a dolgokat előkészítették, és az összeesküvéshez sokan csatlakoztak önként, kitűzik a lázadás napját. Úgy határoznak, hogy a város egy félreeső zugában tüzet keltenek, hogy mialatt a tájékozatlan nép odarohan, a másik részen megnyitják a kaput György és csapatai előtt. A kijelölt napon minden a megállapodás szerint történik, és a terv sikerül. A tűzvész kitör, szokás szerint mindenki odaszalad; György időben megérkezik, benyomul a nyitott kapun, riadalommal, fegyvercsörgéssel tölt be mindent. (240) Eluralkodik a rémület; aki fegyveresen ellenáll, azt lecsapják. Szegény Majnardot elfogják, és miután a város az ő ellenfelének a hatalmába került, beviszik a várba és börtönbe csukják. Sokan azt mondják, hogy a börtön mocska, néhányan, hogy méreg végzett vele. Azt írják, hogy miután György megszerezte a teljes hatalmat, nyomban lecsendesítette a várost és Csehországot, aztán hosszú időn keresztül nyugalomban tartotta; senki sem merte volna megjósolni, hogy egy ilyen gaztettből ilyen békesség származik.

Csehországban mindez így zajlott, ahogy föntebb elbeszéltük, de nekünk azt kell előadnunk, ami Pannóniában történt, ezért a magyar történelem visszaparancsol minket oda. Miután Erzsébet Ausztriába utazott, és fia gyámságát Frigyesre bízta, ő maga híveinek tekintélyes tömegével visszajött Magyarországra. Mikor Pannónia határát átlépte, és a falvakon, városokon keresztülutazott, az arckifejezésekből, szavakból, a tömeg zajongásából észrevette, hogy az emberek hangulata megváltozott; ez bizony mindig így szokott történni az efféle dolgokban, részint mivel a köznép lelke folyton újdonságra vágyik, részint mivel az Ulászló felől támadt remény azt ígérte, hogy minden jóra fordul. Ehhez járult az eredendő és örökös gyűlölség a pannon és az alemann között, amely mindig is fennállt. Ulászló jó kiállású, izmos testű, harmonikus taglejtésű, barátságos tekintetű volt, és nyájasságáyal, szelídségével, valamiféle veleszületett erkölcsi tisztasággal gyorsan magához édesgette a nép hajlandóságát, mert az ilyesmi könnyen kelt kedvező visszhangot a tömeg körében. (245) Hozzájárult mindehhez jellemének többi kiváló tulajdonsága, a párját ritkító vallásosság, a buzgóság isten tiszteletében, emellett az igazságosság, a jámborság és a hallatlan önmérséklettel párosult állhatatosság. Lelke mindemellett nyugodt és egyszerű, bűntől érintetlen, csak arra törekvő, hogy a magyarok háláját és a halhatatlanságot kiérdemelje, harcban bátor és rettenthetetlen. E derék és királyságra érett férfit nem tüzelte mohóság, nem gyötörte uralomvágy. Mindig engedékenynek és kérlelhetőnek mutatkozott, amiért kedvelték, és nagy népszerűségre tett szert. Szájából sohasem hangzott el sértően vagy vakmerően okoskodó szó, amely rosszindulatot sejtetett volna. Viselkedése kedves, szokásai szelídek; mindezért úgy vélekedtek róla, hogy a szarmaták között nem egykönnyen lehetne még egy ilyen férfit találni. Ulászló e tulajdonságaival nagy szimpátiát keltett maga iránt. Ezért sok embernek megváltozott a véleménye, és sok főnemes, aki az ellenpárton állt, az előzmények ellenére az ő oldalára szegődött át, mindenekelőtt Újlaki Miklós, Horvátország elöljárója, aki észrevette, hogy a fiúcska tábora napról napra gyengül, miért is, hogy a saját javáról gondoskodjék, elállt a királyné mellől, Ulászló frakciójához csatlakozott, és a lengyel méltóságának védelmében oly keményen és határozottan állt ki, hogy nagyobb bátorságot látszott tanúsítani ennek védelmében, mint amennyi aljasságot mutatott annak elárulásában. (250) Úgyszintén Rozgonyi Simon, az egri püspök, meg valamennyi fivére állhatatosan a lengyel párt mellé szegődött. Rozgonyi átpártolásának Erzsébet volt az oka, mert az esztergomi érsekségért folyamodó, akkor még veszprémi püspök Simont azzal utasította vissza, hogy míg Erzsébet uralkodik, Simon nem lesz érsek; ez erre azt felelte, hogy míg ő él, Erzsébet nem lesz uralkodó. Az érsekséget a királyné akaratából Dénesnek adták. Mivel pedig Magyarország felső részein hatalomban és vagyonban a Rozgonyi család roppant tekintéllyel rendelkezett, e vidék főembereit és nemeseit tömegestől vonta Ulászló mellé.

Ezenfelül észrevették, hogy a lengyelt hathatósan támogatja Hunyadi János is, márpedig birtok és katonai erő tekintetében nem volt az időben nála nagyobb hatalom, mint ahogy ezt a következőkben, ahol a téma megkívánja, elegendőképpen kimutatjuk, ő oláh apától, görög anyától született, nemzetségét igyekezetével és jó tulajdonságaival minden várakozáson fölül elhíresítette; azt beszélték, hogy szülei egyáltalán nem voltak alacsony rendűek. (255) Apja állítólag igen sokra vitte az oláhok között, akik most a géták és a dákok helyén laknak, és bizonnyal hihető, hogy a római gyarmatosok közül maradtak hátra, mint nyelvük hasonlósága tanúsítja. Nemcsak eszességével és bőséges tapasztalataival szerzett magának tekintélyt, hanem erejével és vagyonával is, állandóan a csatatéren forgolódott és a katonáskodás révén legalább akkora gazdagságra tett szert, mint hírnévre. Corvinum faluban születvén nemzetségét a római Corvinus családra vezette vissza. Görög származású anyjáról pedig azt tartották, hogy ősi és császári vérből ered. Egyesek azt merészelik állítani, hogy Theodosius nemzetségére üt vissza. Kezdetben 12 lóval Demeter zágrábi püspöknél szolgált, és először Itáliában katonáskodott két évig a milánói Fülöpnél, mert miután Zsigmondot elkísérte Itáliába, ott maradt. Ugyanis azt beszélik, hogy Zsigmond az apa hírnevétől indíttatva Jánost még gyermekkorában a havasalföldi vidékről Erdélybe vitte át, és derék tetteiért megajándékozta őt a hunyadi birtokokkal, melyek Erdélynek külső, Oláhországra néző táján terülnek el. Úgy emlékeznek, hogy első zsoldját egy magyar zászlóaljparancsnok alatt kereste. (260) Egyszer mi is hallottuk, hogy az isteni Mátyás, amikor egy bizonyos kapitány fiát a színe elé bocsátotta, és vele atyjáról társalgott, bizalmasan mondta a többieknek: íme – így szólt –, ez annak a főúrnak a sarja, aki alatt apám először szolgált; eleinte félt a százados ordítozásától, de később virtusával és pártoló szerencséjével minden katonai feladatot a legnagyobb tisztességgel teljesített, derék újoncból vitéz katonává, katonából a legkiválóbb hadvezérré emelkedett. Amikor hírneve és dicsősége minden rend szemében bámulatra méltóan megnövekedett, tartományi parancsnokságokat kapott, és rokonságot kötött a Gerébek igen előkelő házával. Tőlük vette feleségét, Erzsébetet, aki Lászlót és Mátyást szülte. Olyan férfi volt, akiben fel lehetett ismerni a Corvinusok erényeit, lelki nagyságukat, a római bölcsességet és bátorságot. Tekintete méltóságteljes és tiszteletet ébresztő volt, katonai erővel megfékezhetetlen, szelíd és kiváló erkölcse megfelelt a római méltóságnak. (265) Szeme és arca kedvességet sugárzott. Szokásai minden tekintetben a legnemesebbek, minden barbár vadságtól mentesek. Nagy buzgalommal gyakorolta a vallást, az igazságot, a nagylelkűséget és a jótékonyságot. Nem hiányzott belőle a dicsőségvágy, ápolta a barátságot, a katonák jóindulatának megnyerésére és mások hálájának kiérdemlésére annyira kész volt, hogy egytől egyig mindenki szerette. Nyájassággal, jóindulattal, helyénvaló megbocsátással elhárította magától az ellenségeskedést és a gyűlölködést, úgyhogy e lekötelező fortéllyal mindenki bámulatára utat nyitott magának a méltóság csúcsára. E férfi kemény volt és magasztos lelkületű, észjárása okos és furfangos, semmit sem cselekedett meggondolatlanul, elhamarkodottan. Úgy látszik, nem vágyakozott semmire sem, amit ne tudott volna ügyességgel vagy megfontoltsággal elérni. A háborúzásban hol ilyen, hol olyan szerencse kísérte, de hogy ez ne lehessen iránta állandóan ellenséges, a hunyadi földön, amelyet egykor Zsigmondtól adományképpen kapott, egy magas hegyen kastélyt épített, amelyet csendes folyók öleltek körül, és amelyet emberi kéz meg a természet úgy megerősített, hogy semmiféle ellenséges támadástól sem kellett tartania. (270) Corvinus János tehát a többi hivatal után, melyeket a legnagyobb dicsőséggel töltött be, derék cselekedeteiért kiérdemelte Erdély kormányzóságát, és innen könnyedén jutott fel a legmagasabb fokra. Ezután, mint úgynevezett vajda, roppant tekintélyt és hatalmat vívott ki. Nos tehát, amikor egész Magyarországot a pártszakadás kínozta, neki úgy tetszett, hogy Ulászló oldalára álljon, ami az ellenfél erejét alaposan meggyengítette; a lengyelek pedig úgy megerősödtek, hogy könnyűszerrel megtehettek mindent.

Amikor tehát a királykoronázás ideje elérkezett, a kisfiú helyzete pedig napról napra rosszabbra fordult, a nádor gyűlést hívott össze Budára. Azonnal összesereglettek a főurak, a főpapok, a városok küldöttei, az ország egész nemessége, ezenfelül a köznépből mérhetetlen tömeg, és mindenki az új fejedelem uralmán örvendezett, ujjongott. Az összehívott országgyűlésen menlevél védelme alatt az ellenpártból is megjelent jó néhány főúr, mindenekelőtt Dénes esztergomi metropolita, azon idők legtekintélyesebb bíborosa, meg Garai László, a visegrádi vár kapitánya; kettejüket a főnemesség és a nemesség tekintélyes tömege követte; (275) ezek egyike igen-igen szerette a kisgyermeket, hiszen ő részesítette a szent keresztségben, másikuk kipróbált hűségével megérdemelten nyerte el a kincstár és a legerősebb vár őrének tisztét. Miután meglehetősen nagy várakozás közepette megérkeztek Budára, sok más főpappal és előkelőséggel együtt a királyi vár alá mentek, mire a gyűlés felbomlott, a többi országatyával együtt elébük ment, elállta az utat, és nem engedte addig továbbmenni őket, míg az új király kezébe le nem teszik a hűségesküt és László vissza nem adja a kincstárat meg Visegrádot. Kényszer alatt megtették, amit kívántak tőlük; erre hálásan eleresztették őket. Aztán, amikor a főrangúak eleget tanácskoztak Ulászló megkoronázásáról, valamennyien elmentek Visegrádra, hogy megszemléljék a kincstárat és átvegyék a szent fejéket. A kincstárat kinyitották, és mindent érintetlenül találtak, csak azt állapították meg, hogy Erzsébet ellopta a koronát. Emiatt óriási zavar támadt az előkelők között, és máris felmerültek a veszedelmes és hosszan tartó háborúság baljós előjelei, a tömeg pusmogni kezdett, és a pártoskodás varasodásnak indult sebei felszakadtak. (280) A lengyel párt azt kiáltozta, hogy azonnal Székesfehérvárra kell sietni, és meg kell koronázni a királyt; Székesfehérvárott nem fog hiányozni a szent korona; a királyokat nem egy idegen asszony, hanem a magyarság tekintélye teszi. A félelem és szégyen miatt mindenki lapított, aki a királynét és a kisgyermeket kedvelte. Egyesek elítélték a királyné tettét, azt mondták, hogy jogtalan és bűnös dolog szentségtörő módon eltulajdonítani a királyi felség isteni jelvényét, és azok kezére bízni, akik a magyarok iránt ősi, sőt mi több, eredendő gyűlölettel viseltetnek. És még sok bajt jósoltak emiatt. Méltatlankodó lázongás közben tódulnak Fehérvárra. A királyt híveinek nagy sokasága kíséri oda; Ulászlót az égi István bazilikájában a legnagyobb egyetértés közepette szertartás szerint megkoronázzák. (285) Mivel az igazi korona, melyet a királyné elcsent, nem volt meg, az isteni királynak arról a szobráról, amely a kápolnában állt, nagy áhítattal és engesztelő ceremóniával levették a fejdíszt, és, a szükség így kívánván, korona gyanánt azt helyezték a lengyel fejére. Ennek következtében Magyarország összebékíthetetlen pártokra szakadt, az egyetértés felbomlott, belső viszály keletkezett, fellobbant a vetélkedés és a gyűlölség. A törvény lekushadt, az igazságszolgáltatás szétzüllött; ki-ki kedve szerint cselekedett; ki-ki önmagának lett a bírája, dúlt az erőszak, a rablás, gyilkolás szanaszét; eluralkodott az ellenségeskedés; azt kiáltották ki jogtiprónak, aki kevesebbet markolt. Szégyenkezés nélkül elfoglalták az idegen birtokot, megsértették a templomok jogait, sem egyházi, sem világi hatalom nem riadt vissza a törvénysértéstől. Szaporította ezeket a bajokat, hogy mivel mindenki, aki a fegyvercsörgés közepette úgy érezte, hogy az ellenfelénél gyengébb, külső segítséget hívott, az mindkét felet dühöngve pusztította. (290) Ezek a gyermeket hívogatták, azok a lengyelt akarták megtartani. Némelyek az alemannokat, mások a lengyeleket szólongatták egymást túlkiabálva. A dühösség a végtelenségig feltüzelte a szittya nemzet barbár vadságát, amely egyébként is megveti az egyetértést meg a nyugalmat, és, ha nem csalódom, fogja is tüzelni mindaddig, míg meg nem tanulja, hogy mindenki mérsékelje magát, fékezze meg a nagyravágyását, adja vissza azt, ami nem az övé, hagyja a gyűlölködést, és kedvelje meg a kölcsönös egyetértést. De erről ennyit.

A fellobbant civakodásból tehát, amely Magyarországot kegyetlenül sanyargatta, végül is polgárháború támadt. László pártjának élén ezek álltak: Garai László, az úgynevezett báni tiszt viselője, Kórógyi Filpes János, aztán a Harapkó faluból való Botos András és Tamási Henrik, a vajda fia, akik ez időben haderejük, okosságuk és roppant vagyonuk következtében igen nagy tekintéllyel rendelkeztek. Ezek nyíltan elpártoltak a lengyeltől, és kijelentették, hogy keményen kitartanak a gyermek oldalán. Nemcsak Erzsébet királyné támogatta őket pénzzel, hanem saját költségükön is tekintélyes lovasságot és gyalogságot állítottak ki, hogy a Pannóniákat megszabadítsák a szarmata szolgaságtól. (295) Legelőször Alsó-Pannóniában keltettek lázadást, ahol tábort vertek Cikádor kolostornál, amelyet most Sziknek hívnak, és amely a Duna mellett Báta alatt körülbelül ötezer lépésre fekszik. E pártütők merészségének megfékezésére az új király Corvinus Jánost jelölte ki, aki Erdély tartományának igazgatása közben örökös vajdai címet szerzett; bajtársul kapta a hadjáratra Újlaki Miklóst, a macsói tartomány parancsnokát, aki később a bosnyák király rangjával ékeskedett. Fegyveres erővel, tekintéllyel, vagyonnal, hatalommal ez időben ők ketten emelkedtek ki, ezért az előkelők nem ok nélkül szemelték ki őket a fenyegető háború lángjának elfojtására. Miután gyors menetben megérkeztek a monostorhoz, mindössze egyetlen napot fordítanak testük felüdítésére, és már a következő hajnalon megkezdődik az ütközet. (300) A két részről még nem adják meg a jelet, már folynak a könnyű előcsatározások; a jobb szárny élén Corvinus áll, a balén Miklós, középen a lengyel. Nemsokára sor kerül az összecsapásra, és ekkor olyan hévvel rontanak egymásnak, mintha nem a saját nemzetükkel, hanem gyűlölt idegennel verekednének. A lengyeleket föllelkesítette a magyarok példája, és már csak azért is tüzesen akartak küzdeni, mert nem szerették volna, ha bátorságban lemaradnak azok mögött, akik nekik engedelmeskednek. E makacs verekedésben Corvinus elnyomta Garai Lászlót, aki a jobb szárnyon csatázott, ez kénytelen volt meghátrálni, és futásnak eredt, hogy ellenfele kezét elkerülje; ez a csúf gyalázat megzavarta emberei lelkét, soraik összezavarodtak. Henriket és Andrást a szarmaták szorították meg; Garai menekülésének, a hadrend felbomlásának láttára ők is félelembe esnek és megfutnak; a többiek azonnal odahagyják a tábort, a felszerelést, és beveszik magukat a közeli erdőbe. (305) Úttalan utakon haladnak, kémlelik a csapdákat, a legkülönbözőbb módokon próbálnak védekezni; amazok viszont hasonló fürgeséggel követik a nyomukat, üldözik, öldösik őket mindenütt. A roppant kegyetlen Botos Andrást menekülés közben megölik. Henriket elfogják. Garai Lászlót és Filpes Jánost kedvezőbb szerencse kísérte, jóllehet kövérségük mindkettejüket akadályozta; vaktában eredtek útnak, de végül kimenekültek a veszedelemből. Aki életben maradt, az többé nem merészkedett nyílt csatába bocsátkozni. János és Miklós a győzelem után szétdúlta a tábort, a hadifelszerelést, aztán megostromolta a Dunához közel fekvő Simontornyát meg a Dráva menti Siklóst. Azonban az ostrommal semmire sem mentek, tudniillik mindkettőt igen erős őrség védelmezte, ezért sebesen végigszáguldozták az alsó részeket, hogy az időt ne töltsék hiába apróságokkal, és Ulászló mellé fordították a lakosság ingadozó vagy ellenkező lelkületét. Midőn Budára visszatértek, a király és a főurak nagy örömmel fogadták és érdemük szerint dicsérték őket.

(310) Mialatt Alsó-Pannóniában ezek történtek, azok, akik a Felsőt lakták, Ausztria szomszédságának köszönhetően szinte valamennyien a királynénak fogták a pártját; először a zalai vidéken támasztottak lázadást, mindenféle támadásokkal zaklatták az Ulászlónak engedelmeskedő szomszédos falvakat és kastélyokat, minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a közelben lakókat a saját véleményükre állítsák. Mindenekelőtt Szécsi Tamás törekedett erre, Dénes esztergomi érsek hadra termett, testi-lelki adottságaival kitűnő testvére, aki képtelen volt letenni a gyermek iránti hűségről. Ő védte őrség élén Komárom királyi várát, amely a folyami sziget fejénél helyezkedik el, nem messze Esztergomtól. Amikor tudomást szerzett arról, hogy társai Corvinustól és Miklóstól vereséget szenvedtek, még jobban felgyűlt a harcra, az egész határt tűzzel-vassal háborgatta, széltében-hosszában száguldozott, óriási zsákmányt szedett, elhajtotta a barmot emberestől, felgyújtotta a falvakat, és mindent betöltött félelemmel. Merészsége odáig ment, hogy nem átallotta magát Budát is zaklatni, megvetve még a királyt is; tudniillik fegyvereseivel kiszállt az esztergomi várból, és feldúlt, elpusztított mindent, ami elébe került. (315) Óbudához érkezve félelem nélkül megrohanja Új-Buda külvárosát, mely a meleg vizeknél fekszik, és melyet most szkítául Felhévíznek neveznek. Először is tüzet vet az épületekre, az ellenállókat lekaszabolja, dühödten kegyetlenkedik a külvárosiak ellen. A király a várból nézi a rablást, gyilkolást, gyújtogatást, és félti a várost, mert látja, hogy annak falai erről az oldalról támadhatók; legfőképpen pedig attól tart, hogy a városban valami fondorlatot szőnek, amely Tamást beljebb segíti; parancsba adja, hogy mindenhova katonai posztokat helyezzenek, és a várat meg a várost a legnagyobb gonddal őrizzék. Hirtelenében nem mert kirohanni az ellenség visszaszorítására, elegendőnek tartotta, ha a várost megoltalmazza; a másik ugyanis olyan erős csapatokkal érkezett oda, hogy nem lehetett volna egykönnyen visszaverni. Tamás felégette a külvárost, feldúlta a mezőt, aztán visszavonult Esztergomba.

Ulászlót felbátorította, hogy övéi részéről hűséget tapasztalt, az ellenség pedig megfutott Alsó-Pannóniában, ezért elhatározta, hogy megfékezi Tamást, aki a megmaradók közül a legveszélyesebbnek mutatkozott. Összegyűjtötte a sereget, és először is Esztergomba sietett, megostromolta a várat, amely egy magas hegyen a Duna fölé emelkedik. (320) A város szoros bekerítése érdekében arra a hegyre, mely azzal szemben emelkedik és az isteni Tamás kápolnájáról kapta a nevét, őrséget állított, és muníciót, ostromgépeket helyezett el. A városbeliek gyakran kitörtek a várból, rajtaütöttek a táboron, egynéhány embert megöltek, majd visszahúzódtak a várba, emezek viszont körös-körül őrséget állítottak, fékezték a kitörők merészségét, és naponta hasonlóképpen pusztították őket. A jóságos, vallásos és tisztes életű Dénes érsek nem nézhette nyugodt lélekkel, hogy itt is, ott is naponta ömlik a magyar vér; nehezményezte ugyan, hogy a csecsemőt megfosztják a jogaitól, de azt mégsem tűrhette, hogy a belháború egyre súlyosbodjék, ezért könnyekben tört ki, és mennyei segítségért könyörgött; végre megelégelte a közös veszedelmet, és egy fiúval levelet küldött Ulászlónak a táborba, amelyben felajánlotta neki az egyezkedést. (325) A király, akit hasonló vallásosság fűtött, nem utasította vissza a méltányos ajánlatot; másnap közvetítők útján tárgyalni kezdtek; harmadnapra megkötötték a békét. Ez az ügy lezárulván, Ulászló Zala megyébe vezette a tábort, mert megtudta, hogy az elfordult tőle; itt elfoglalt két kastélyt, amelyet az alemann őrség makacsul védelmezett, az egyiket Pákának, a másikat Kígyósnak hívják. E helységek visszaszerzése és a tartomány megzabolázása után vidáman tért vissza Budára. Úgy gondolom azonban, hogy nem szabad elhallgatnunk azokat a súlyos bajokat és kártékony rablótámadásokat sem, amelyekkel ugyanebben az időben a szomszédok sújtották Magyarország különböző területeit, és amelyek körülbelül huszonnyolc évig, Mátyás király idejéig folytatódtak.

Míg Ulászló a két Pannóniában ezeket véghezvitte, a túlsó Magyarországon mindent felforgatott a külföldiek zsiványkodása és rablóháborúja. Erzsébet királyné ugyanis Albert király halála után Zólyom királyi városát és tartozékait eladományozta a Brandysiak nemes nemzetségéből született cseh Giskrának, e vállalkozó szellemű, bátor, folytonos hadakozásban edződött, máskülönben azonban a kelleténél mohóbb, rablásra hajlandó férfinak. (330) Neki adta emellett Kassa város és a bányavidék kapitányságát, hogy azt az embert, akiről tudta, hogy befolyása, fegyvere és tekintélye Csehországban igen sokat számít, e hivatalokkal lekötelezze magának, és ily módon ösztökélje őt buzgóságra fiacskája védelmezésében. Ez látta, hogy Magyarország főurai kölcsönös jogtalankodásokkal és belső háborúval marcangolják egymást, ami pompás alkalmat nyújtott kapzsisága kielégítésére, tehát beszáguldozta Kassa környékét és Felső-Magyarország egész területét, felgyújtotta a falvakat, mindenütt feldúlta a földet, roppant zsákmányt szedett, egyformán öldökölt embert és állatot. Leginkább azokat gyötörte kemény támadásokkal, akikről úgy tudta, hogy az ellenpárton állnak. Ha besúgói révén arról értesült, hogy valamelyik nemes szembenáll a gyermek pártjával, arra tűzzel-vassal rárohant, és hogy háborúskodását biztonságosabban tudja folytatni, külföldi katonaságot szegődtetett, seregét bűnöző elemekkel töltötte föl, akik zsiványkodással szokták megkeresni a kenyerüket. Aztán, amikor úgy számította, hogy eléggé bebiztosította vakmerő vállalkozását, nyílt háborúval támadta meg valamennyi ellenfelét, felgyújtotta a falvakat, sok mezővárost erőszakkal elfoglalt, és merészségével ráadásul a többiekét is fölgerjesztette. Zsákmányra éhesen csatlakozott hozzá Liptói Pongrác meg Komorowski Péter, aztán Axamit, Talafusz és Ribald, Krzki, Urik, Szlovák, velük együtt lengyelek és szlávok nagy tömege, közkatonák sokasága. (335) Az országban sok erődítményt, ideiglenes váracskát építettek, ezeket őrséggel rakták meg, a földet beszáguldozták, pusztították, zavarral és félelemmel töltöttek be mindent; amit a belháború megkímélt, azt a külső emésztette föl, és Magyarország abba a nyomorult helyzetbe jutott, hogy az övéi és az idegenek latorkodásai egyformán szorongatták a köznépet és a paraszti tömeget, amely sem naponkénti adófizetéssel, sem folytonos kiraboltatásával, kizsákmányolásával nem tudta megváltani a békét és a nyugalmat; végül is iszonyú nyomorra jutott, elhagyta a falvakat és a mezővárosokat, behúzódott az erdőkbe, a barlangokba, rejtekhelyeket keresett, sokan vadak módjára mocsarak közé bújtak, mert az örökös gyilkolás, gyújtogatás mindent elpusztított. Hogy e nagy felfordulásban a tűz egy darabkát se kíméljen meg, Ulrik, Cilli grófja, Erzsébet királynénak, mint mondják, nagybátyja, a krajnaiak és a noricusok területéről zaklatta súlyos támadásokkal a Pannóniákat. Azoknak a főembereknek és nemeseknek, akikről azt beszélték, hogy szembeszegülnek unokaöccsével, Lászlóval, úgy pusztította, rontotta, dúlta minden faluját és városkáját, mintha kérlelhetetlen pogány ellenséggel bánna el. (340) Mindenütt felégeti a tanyákat, az udvarházakat, elhajtja a barmot is, az embert is, ki nem felejti a rémületkeltés egyetlen eszközét sem, hogy a nemességet és a köznépet elidegenítse Ulászló király hűségétől, a szomszédokat pedig mind a magyarokra uszítsa. Azt tartanánk célszerűnek, ha mielőtt Corvinusnak a törökök ellen váltakozó szerencsével vívott háborúit érintenénk, előbb röviden elbeszélnénk azt, amit az ország határain belül művelt, elsősorban azt adnánk elő, hogy mit tett Giskrával szemben, aki, mint Pius pápa írja, két alkalommal is legyőzte őt. Az idővel való gazdálkodás azonban nem engedi ezt, ezért kénytelenek vagyunk megzavarni az előadásnak ezt a rendjét, és időrendben beszéljük el, ami történt. A török háború kerül tehát sorra, melyet kissé részletesebben kell felidéznünk.

Körülbelül abban az évben, amelyben Albert király távozott az életből, Murád, a törökök királya, a pannóniai lázongást kihasználva elfoglalta Felső-Mysiát, amelyet most Rácországnak hívnak, amit könnyen megtehetett, hiszen a magyar államnak nem volt királya, és megtörte a két frakció meg a belháború; Murád elzavarta György fejedelmet, és mert senki sem állt ellent, csak remélnie kellett, és már meg is valósult, amit akart. Mysia meghódítása után Magyarország megtámadására határozta el magát, amire az ország belső meghasonlása felbátorította; legelőször ostrom alá vette Görögfejérvárt, amelyet előbb Taurunumnak mondtak, és amely a Duna meg a Száva összefolyásánál fekszik. (345) A várat János, Vrána katonás főpapja, buzgó és nagy hírű férfiú tartotta őrséggel; ő Máténak, Horvátország bánjának volt a testvére, és a raguzai patríciusrendből származott. E kiváló erkölcsű és magasztos gondolkodású családot derék tettei miatt Zsigmond császár igen magasra emelte, és mindenféle méltósággal megtisztelte. Mihelyt észrevette, hogy az ellenség odaérkezett, kirohant a városból, hevenyészett csatába bocsátkozott, majd amikor megállapította, hogy a török erősebb, azonnal visszavonult, és bámulatos körültekintéssel megerősítette a várost. Az ellenség pedig olyan közel húzódott a falakhoz, amennyire lehetett, körül őrállásokat helyezett el, odavontatta a hadigépeket, körülzárta a várost, és a lehető legkeményebb ostrom alá fogta. Odabent hasonló buzgalommal gondoskodtak mindenről a városbeliek, éber őrséget álltak, váratlanul ki-kitörtek a táborra, majd néhány embert lekaszabolva visszahúzódtak, és meghiúsították az ellenség erőfeszítéseit. (350) Amikor Murád látta, hogy a gyakori kirohanások sok kellemetlenséget okoznak az övéinek, és napról napra többen hullanak el közülük, még elszántabbá vált, és annál inkább tüzelte magát a harcra. Nekiszegezte a masinákat, makacsul törette a falakat és bástyákat, néhány tornyot ledöntött, és a védők közül is mindennap sokan elestek. A nap mint nap döngetett falak részben tönkrementek, az ostromlottaknak nem volt pihenésük, hiszen napközben a várost védelmezték, éjszaka a ledőlt falakat állították helyre; összehordott földből, szemétből, állati ürülékből fával borított sáncot emeltek, és még inkább csúfolták az ellen erőfeszítéseit, támadásait. A két fél bátorsága néha annyira fölgerjedt, hogy azok a város alá lopakodva létrákat támasztottak a falakhoz, kézitusában rohantak fel, úgyhogy a fal hemzsegett az ellenségtől, ezek viszont csendben lapulva felbátorították őket, majd előugrottak, bárddal csépelték őket, olvasztott szurkot és ként zúdítottak a nyakukba, méhrajt eresztettek rájuk, mely fullánkjainak döfésével kínozta őket; buzogánnyal, karddal letaszigálták őket a falakról, és akik lezuhantak, azokat szikladarabokkal nyomban agyonzúzták; azok végül is súlyos veszteséget szenvedtek. (355) Amikor a török látta, hogy sem az egyik, sem a másik harcmóddal nem ér el semmit, megint a gépekbe vetette a reményét, és nem hagyott fel a város erős bombázásával; a városkapitányt ajándékokkal, ígéretekkel titokban gyakran megkörnyékezte. Ez enged nekik, olykor elfogadja az ajándékot, üres ígéreteket tesz, miközben nem bízva eléggé a külső falban, odabent egy árkot és egy magasabb töltést huzat. Sőt, az ellenséges támadás kellős közepén váratlanul kitör a városból, meglepi az óvatlan katonákat, és mielőtt a riadalom közepette a hadrend kibontakozhatna, súlyos csapást mér rájuk. A török császárnak eddig minden iparkodása kudarcot vallott, de még mindig nem akar felhagyni szándékával. Új tervet kovácsol, mert jól tudja, hogy ha Fejérvárt gyorsan elfoglalja, széles kapu nyílik számára a Pannóniákba, így hát még eltökéltebben veti magát a város ostromának, és azt tervezi, hogy rejtett föld alatti aknák segítségével foglalja el. (360) Két mérföldnyire emelkedett egy dombocska, amely mögött titokban bármit megcsinálhattak. Folytatja tehát az ostromot, úgy tesz, mintha csak a kimerültség miatt hagyna alább a rohamozással. Azonközben hozzáfog az alagúthoz; húszezer embert állít munkába; elkezdenek készíteni egy barlang formájú vájatot, éjjel-nappal ássák; hogy a kivájt földet könnyebben szállíthassák el, egy sereg ökröt, tevét, szamarat, öszvért hajtanak oda, és élelmiszerszállítás színe alatt hordják el, majd a közeli folyóba öntik. A városbeliek nem is gyanították a cselt, mert a szemben fekvő dombtól semmit sem láttak. Azok szakadatlan munkával már a falakig vitték az alagutat, és ezek a szerencsétlenek még mindig nem vették észre a török csalafintaságát; a járat olyan széles volt, hogy a lovasok négyes sorban könnyen lovagolhattak benne. Az isteni kegyelem azonban meghiúsítja a gonosz ellenség tervét, nehogy a hívek veszedelmére elbukjon Magyarország egyetlen védőbástyája, mely oly sok éven át magányosan dacolt a vad nemzettel szemben a keresztény társadalomért; a dolog kiderül. (365) Nem tudható, ki által és hogyan; némelyek úgy említik, hogy egy keresztény katona figyelmeztette az egyik városlakót; mások úgy mondják, hogy egy cédula árulta el, amelyet nyílvesszőre tűzve belőttek a fal fölött. A figyelmeztetésre Fejérvár kapitánya, ahogy hasonló esetben szokás, tüstént egy másik alagutat furat amazzal szemben; éjjel-nappal nyomul a törökök alagútja felé. Amikor bizonyos jelekből megállapítja, hogy már megközelítette azt, a saját vájatát gyorsan megtölti lőporral, kénnel, száraz rőzsével, egyéb gyúlékony anyaggal, aztán a bejáratot szorosan befalazza; csak egy egészen szűk nyílást hagynak az elzárt lyukon, melyen keresztül alkalmas időben tűzzel és gyúlékony anyagokkal meg tudják semmisíteni a sötétben lappangó ellenséget. Jánost nem csalta meg a reménye, mert amikor kémei útján megtudta, hogy az ellenséges akna a falak alatt összeért az övével, a lyukon keresztül azonnal lángot dobatott, odabent hatalmas tűz támadt, mindent betöltött a fekete füst, amely nem talált kiutat; az embereket és a barmokat megölte a tűz és a füst. Ugyanis az összetorlódott és sötétségbe burkolt tömeg megzavarodik, ki-ki a másikat akadályozva tolong, nem tud sem hátrálni, sem előremenni, rohan a közös pusztulásba. (370) Amikor odabent kitört a zűrzavar, azok, akik a bejáratnál tartózkodtak, a hatalmas dördülésre berohantak, előrenyomakodtak, és míg a baj okát keresték, feltartották a halálra ítélt tömeget, a tevék, szamarak, lovak megriadtak a lármától, hátráltatták, akadályozták a menekülőket, így az állatokon kívül tizenhétezer ember pusztult el az aknában. Murád, terve meghiúsulván, megparancsolta, hogy hordják ki a gödörből az odaveszett tömeget, embereinek katasztrófáját látva nagyon elkeseredett, és végre megértette, hogy veszedelmes nemzettel van dolga. Ezenkívül a város ostromában körülbelül nyolcezer embere veszett oda. Miután meggondolta, hogy hét hónap alatt semmit sem tudott elérni, feloldotta az ostromot, és elhatározta, hogy a magyarokat másutt fogja zaklatni. Elhagyta Mysiát, telelőre vonult vissza Macedóniába és Trákiába, hogy helyreállítsa és feltöltse a sereget. Raguzai János Fejérvár hősies védelmével örök dicsőséget szerzett magának és családjának.

Szült ez az idő egy férfit, Corvinus Jánost, akiről fentebb beszélni kezdtünk. (375) Ha őt e szörnyű felfordulásban nélkülözni kellett volna, bizony rég befellegzett volna a pannonoknak, a noricusoknak, a germánoknak, de az egész keresztény világnak is. Ő volt az ország és az igaz hit legelszántabb védelmezője, aki nemcsak a határokon belül fékezte meg a törököt, hanem számos csapással arra is rákényszerítette, hogy adja vissza Mysiát Györgynek, mint majd a maga helyén elbeszéljük. Hűségének és erényeinek jutalmául derék tetteiért az erdélyi tartomány teljhatalommal viselt kormányzóságán kívül hamarosan elnyerte Szörény és Temesvár kapitányságát is. Ezek a helyek ugyanis a török torkában feküdtek, őt pedig az ádáz ellenség feltartóztatása végett Magyarország alsó részének kapitányává tették. Jól tudta, hogy olyan feladatot kapott, amelyben a veszedelem virtusának és dicsőségének romolhatatlan emlékművet állít. Ennek tudatához járult a hazaszeretet és a közeli pusztulástól való félelem, amely erősen nyomasztotta őt. (380) A magyarok a belső viszálykodás közepette kölcsönös öldökléssel és rablással hizlalták kapzsiságukat, és eközben nem törődtek sem a hazával, sem a fenyegető veszedelemmel, önnön javukra sem gondoltak, és inkább akartak a töröknek, mint saját polgártársuknak behódolni. A magyar ekkor odáig jutott az őrjöngésben és dühöngésben, hogy nehezebben viselte a honfitárs, mint a török által okozott kárt. Murád pedig, aki a fejérvári ostrom alkalmával rengeteg pénzt és embert veszített, hogy el ne szalassza ezt a pompás alkalmat, ahol csak lehetett, támadta az országot; hol a Tiszánál pusztított a Duna túlsó oldaláig, felgyújtotta a falvakat, elhajtotta az embereket és az állatokat, hol meg azt dúlta, rabolta, ami a Dráva és a Száva között fekszik. Hol innen, hol onnan hajtották örökös rabságba a véneket és ifjakat, a férfiakat és asszonyokat, a gyermekeket, de Magyarország belviszálytól dühödött főurai még mindig nem tértek észhez. (385) Egyedül Corvinust hatotta át a hazaszeretet, ő szegült szembe a rengeteg bajjal, ő győzte le a törököket, ő szerzett békét az országnak. Mi azonban, akik e nagy férfiú tetteit leírjuk, nem a mindennapos csatározásokról számolunk be, hanem néhány híres, jelentős és emlékezetre méltó hadjáratról, míg a kisebb jelentőségű csetepatékat, melyek nem igazi ütközetek voltak, hanem csak portyázások, hadgyakorlatok, hallgatással mellőzzük.

Ebben az időben a határszélen két derék hadvezér találkozott egymással: Corvinus Magyarország alsó, Izsák pedig Rácország és Mysia felső végeit oltalmazta. Az egyik Temesvárt, a másik Szendrőt kormányozta. Az egyik megfontoltságban és virtusban volt nagyobb, a másik merészségben és ravaszságban kiválóbb; a dicsőségre és a győzelemre mindkettő egyformán áhítozott. Felső-Mysiát és Dácia jelentékeny darabját Izsák tartotta. Szerette volna elnyerni Murád tetszését, mert ő alatta kapta a legnagyszerűbb feladatokat, ezért minden erejével arra törekedett, hogy a birodalom területét kiterjessze. (390) Úgy határozott, hogy megtámadja a fejérvári földet, amelyen egykor a taurinok laktak, hogy a kétségbeesésbe kergetett jobbágyok kénytelenek legyenek onnan kiköltözni, és végre elfoglalhassa a végszükségre jutott Fejérvárt, amelyet a császár nem bírt bevenni, hogy innen aztán kényelmesebben közelíthesse meg a Pannóniákat. Minden rendelkezésére álló eszközzel kerülgette a törekvéseivel állhatatosan szembeszegülő Corvinust; néha beütött a tartományába, máskor cselt vetett neki, mikor az portyázni indult. Mindenféle utat, módot megrágott magában, amivel az óvatos és bátor ellenfelet tőrbe ejthetné. Először is tehát lerohanja Fejérvár környékét, lerombolja, felgyújtja a falvakat, emberek és állatok hatalmas tömegét ejti zsákmányul. A környező vidék elpusztítása után megtámadja a külvárost, ahonnan nagy nehezen vetik vissza. Corvinus nem nézheti nyugodtan, hogy körös-körül tűzzel-vassal grasszál, ezért titokban erős lovasságot szed össze, és néhány zászlóaljjal meg vezértársával, Újlaki Miklóssal átkel a Dunán, és tábort üt Fejérvár és Szendrő között, melyek egymástól hetven stádiumnyi távolságra fekszenek. (395) Izsák roppant tömegű seregével nagy merészen azonnal szembeszáll vele, nehogy úgy lássék, mintha megijedne a sok kártétellel és zaklatással felbőszített ellenféltől. Amikor alkalom nyílik az ütközetre, nem meri elodázni a csatát, hanem azonnal a középre vezeti fegyverbe állított csatasorát; ugyanezt teszi Corvinus is. A két szárnyra két könnyűlovaszászlóaljat helyez, mögéjük a vértes lovasságot állítja, ezek mögött a karabélyos lovasok következnek, a derékhadban nehéz- és könnyűfegyverzetű gyalogosok és íjászok foglalnak helyet, mögéjük erős tartalékot és tekintélyes őrséget rendel. Aztán megfúvatja a csatajelet, és azzal az elhatározással kezdi az ütközetet, hogy vagy dicső győzelem, vagy szép halál lesz az osztályrésze. Összecsapnak, és súlyos, véres verekedés kezdődik; a törökök hangos üvöltözéssel rohannak a csatába, azzal, hogy ha észrevennék, hogy nem nekik áll a szerencse, visszavonulnak; a könnyűlovas-zászlóaljakat hamar megingatják. (400) Amikor azonban a vértesekhez érnek, megtorpan a rohamuk; itt egy ideig mindkét fél hevesen küzd. Innen is, onnan is sokan hullanak el, emez erővel, amaz fürgeséggel iparkodik, de a közelharcban a törökök összeroppannak. Iszonyú öldöklés kezdődik, amiről Izsák tudomást szerez, és amikor már egy órája nézi a magyarok kitartását, menekülni kezd Szendrő irányába, hogy megmentse az irháját meg életben maradt embereit. Ahogy a vezér hátat fordít, ugyanezt teszi a többi is. A magyarok azonban a sarkukban vannak, János a többinél sebesebben üldözi őket, sok menekülőt leöldös, példájával buzdítja a többieket, egyszerre teljesíti a derék hadvezér és a vitéz katona kötelességét. Egészen Szendrő külvárosáig kergették az ellenséget; a törökök közül kevesen menekültek meg, a többséget részben elfogták, részben megölték. (405) A poggyászt és a rengeteg zsákmányt elvitték. Corvinus e fényes győzelem után hatalmas nyereséggel és rengeteg fogollyal tért vissza Fejérvárra; az elszenvedett károkat ezúttal tetézve fizette vissza a töröknek. Izsák ízelítőt kapott a Corvinus bátorságból, és ezután sokkal szerényebben viselte magát. Ez az esemény alaposan megnövelte János hírnevét, mert amikor Budán jelentést tettek a törökök vereségéről, mindenkit óriási öröm fogott el, legjobban Ulászló királyt, aki a diadalról tudósító levelet megkapva azonnal hálát adott a halhatatlan isteneknek, hosszú levélben gratulált Jánosnak, ékes dicséretekkel és bőséges ajándékokkal serkentette őt a háború folytatására. Ő ebből még nagyobb bátorságot merített, annál is inkább, mert olyan szent hadjáratot bíztak rá, amelytől méltán remélhette nemcsak vagyonának gyarapodását és az utókor előtt való halhatatlanságot, hanem lelkének biztos üdvözülését is.