Ugrás a tartalomhoz

MAGYAR ORVOSÉLETRAJZI LEXIKON

KAPRONCZAY KÁROLY

Mundus Kiadó

L

L

Ladányi Józsa (Debrecen, 1898. máj. 1. – Debrecen, 1985. szept. 14.) orvos, sebész, egy. tanár, az orvostud. doktora (1965). 1922-ben a debreceni orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét, majd 1922-től uo. a sebészeti klinikán tanársegéd, adjunktus. 1944-ben deportálták, 1945-ben a csecsemő- és gyermekkor sebészi betegségei c. tárgykör magántanára. 1948–1950-ben a debreceni városi kórház főorvosa. 1950-től a DOTE II. sz. sebészeti klinikájának az igazgatója, tszv. egy. tanár. 1962–1965-ben h. rektor, több alkalommal dékán. Jeles hasi sebész, ezenkívül nyúlajak, farkastorok és arc-hasadék műtéti korrekciójával foglalkozott, jó eredményeket ért el a kéz ujjainak replantációja területén is. Munkássága úttörő jelentőségű a korszerű égési sebészet és érsebészet hazai megalapozása terén, valamint a lábszárfekély gyógyításában. Kiemelten foglalkozott a gyomor-nyombélfekély, a hasnyálmirigy sebészetével. Számos külföldi tudományos társaság tagja (pl. a Német Sebész, a Lombard Tud., az Osztrák Sebész Társ.), a Nemzetközi Égésplasztikai Társ.-ban Mo. képviselője. A Balassa- (1964), a Pro Universitate (1978) és a Weil Emil-emlékérem (1980) tulajdonosa. – Fm.: Sebészeti propedeutica (Bp., 1951); Gyakorlati sebellátás (Bp., 1957); A plasztikai sebészet új problémái (Bp., 1972); Nyúlajak-farkastorok (Bp., 1975), Sebészeti diagnosztika (Bp., 1980), Visszaemlékezéseim (Debrecen, é.n.) – Irod.: L. J. (Orv. Hetil., 1982).

Lajkó Pál (Bp., 1898. aug. 2. – Bp., 1967. jún. 28.) orvos, röntgenológus, az orvostud. kandidátusa (1967). 1923-ban Bécsben szerzett orvosi oklevelet, amelyet 1926-ban Pécsett honosíttatott. 1923–1924-ben a bécsi egy. röntgen intézetében gyakornok, 1925–1928-ban a bp-i Szent István Kórházban belgyógyász, 1928–1931-ben a bp.-i Hadirokkant Otthon röntgen-szakorvosa. 1932-ben belgyógyász, 1935-ben röntgen- és rádiumsugárzás szakorvos, 1932–1941-ben a bp.-i Röntgen Int.-ben tanársegéd, 1941–1944-ben a MÁV, 1944–1949-ben a Szövetség u.-i Kórházban főorvos, 1949–1952-ben a Kapás u.-i rendelőint. főorvosa, 1952-től a Sportkórház röntgen-főorvosa, h. igazgatója. Elsősorban a sportorvoslás rtg-diagnosztikájával foglalkozott. – Fm.: A mozgató apparátus sportsérüléseinek és sportártalmainak röntgendiagnosztikai vonatkozásai (Bp., 1967).

Lajos László (Pécs, 1904. okt. 21. – Pécs, 1975. szept. 28.) orvos, nőorvos, egy. tanár, az orvostud. kandidátusa (1952), a M. Nőgyógyász Társ. elnöke. 1928-ban a pécsi orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1928-tól a pécsi szülészeti klinikán dolgozott. 1933-ban szakorvos, 1938-tól adjunktus, 1941-ben magántanár, 1946-tól ny. r. tanár, a klinika igazgatója, 1947–1949-ben dékán. Nőgyógyászati endokrinológiával, műtéttannal foglalkozott, leírta a placen­totropint, az agyalapi mirigyben termelődő pro­teohormont, amelynek hatásmechanizmusával, diagnosztikai értékével foglalkozott. Iskolát teremtett klinikáján. – Fm.: Szülészet (Horn B.-val, Zoltán I.-vel, Bp., 1953); Nőgyógyászat (Árvay S.-ral, Fekete S.-ral, Bp., 1957); Szülészet és nőgyógyászat haladása (társszerzőkkel, Bp., 1962); Szülészet (Bp., 1976) – Irod.: Gáti I.: L. L. (Orv. Hetil., 1976, 40. sz.); Csaba J.: Dr. L. L. (Pécsi Orvostud. Egyet. Évk., 1975/1976).

Lajtha László György (Bp., 1920. máj. 25. – Oxford, 1995. márc. 14.) orvos, egy. tanár, sugárbiológus, onkológus, az MTA külső tagja (1983). 1944-ben végzett a bp.-i orvosi karon. 1950-től Oxfordban kutató. 1973–1981-ben a Nemzetközi Rákkutató Mozgalom elnöke. 1976–1986-ban WHO-szakértő, 1977–1980-ban a nemzetközi Sejtbiol. Társ. elnöke, a JA­TE díszdoktora. 1944–1947-ben Szegeden tanársegéd, 1947–1950-ben Oxfordban ösztöndíjas, 1951–1962-ben Oxfordban a Churchill Kór­ház radiobiológiai osztályának a vezetője, 1962–1983-ban Manchesterben a Christie Kór­ház igazgatója, 1970–1983-ban a kísérleti onkológia professzora. Rákkutatással, hematológiával és sejtciklussal foglalkozott. Nevezetesek bizonyos rákféleségek és a leukémiák keletkezésének terápiás módszereire irányuló vizsgálatai. – Fm.: The Use of Isotopes in Haemato­logy (Oxford, 1961); Cellar Dynamics of Haemopoiesis (London – Philadelphia – To­rontó, 1979).

Laki Kálmán (Szolnok, 1909. febr. 1. – Bethesda, 1983. febr. 12) biokémikus, egy. tanár, az MTA tagja (1946, majd 1989), a debreceni orvostud. egy. díszdoktora (1976), Kossuth-díjas (1948), a New York Academy of Sci­ences, 1955-től a washingtoni National Acade­my of Sciences tagja. 1935-ben végzett a szegedi Ferenc József tudományegy. vegyészeti karán, 1936-ban doktorált. 1941-ben az orvosi karon a biokémia magántanára, 1947-ben ny.r. egy. tanár, 1948-ban a leedsi egy.-en vendégtanár, 1948-ban az USA-ban telepedett le. 1949-től a Nemzetk. Eü.-i Int. tud. munkatársa, 1963-ban a biokémiai labor vezetője. Számos országban volt vendégtanár és kutató. Fő kutatási területe a véralvadás vizsgálata, az izom- és kvantumbiokémia. 1938–1939-ben Rockefeller-ösztöndíjjal a manchesteri egy.-en tanult. Tud. pályáját Szent-Györgyi Albert tanítványaként kezdte. Felfedezte a vér addig ismeretlen fehérjéjét (XIII. faktor) és egy új izomfehérjét (tropomyosin A). – Fm.: Fibrinogen (New York, 1968); Contractile Protens and Muscle (New York, 1971) – Irod.: L. K.: Életrajzi töredékek (Biokémia, 1983); Muszbek L.: In memoriam L. K. (Biokémia, 1983); Mihályi K.: K. L. (Thrombosis Research, 1983).

Lambrecht Miklós (Bp., 1921. okt. 10. – 1992. aug. 2.) orvos, kórboncnok, orvostörté­nész. Lambrecht Kálmán fiaként erős vonzalommal volt a természettudományok iránt, így az orvosi pályát választotta. 1947-ben szerzett orvosi oklevelet a pécsi tudományegy. orvosi karán. Előbb a Rókus, majd az István, végül a Péterfi Sándor u.-i Kórház kórbonctani osztályán dolgozott. Az 1956-os magyar forradalom idején mentőorvos, majd az ún. Péterfi Sándor u. perben 15 évi fegyházra ítélték, amelyből – hat év után – az 1963. évi amnesztiával szabadult. Szabadulása után a Korányi Frigyes és Sándor Kórház proszektúráján kapott segédorvosi állást, innen ment nyugdíjba 1982-ben, utána haláláig a Semmelweis Orvostört. Múz. tud. tanácsadója. 1973-tól kezdve foglalkozott intenzíven orvostörténelemmel, tagja lett a Magyar Orvostörténelmi-, a Nemzetközi Orvostör­ténelmi Társaságnak, valamint több tudománytörténeti társaságnak. 1982-ben Weszprémi-éremmel tüntették ki, írásait az Orvostört. Köz­lem., az Orv. Hetil., a Halle-Wittenbergi Luther Márton Egyetem Közleményei közölték. A rendszerváltozás után a miskolci szabadegye­tem előadója, a Történelmi Igazságtételi Bizottság vezetőségi tagja, az 1990. évi önkormány­zati választáson bp.-i önkormányzati képviselő lett. – Irod.: Karasszon Dénes: A múlt magyar orvostörténészei (Bp., 2002).

Lang Jakab Ambrus, lagenthali (Eszel­wagen, 1663. – Rodostó, 1720.) orvos, tábori főorvos. 1692-ben szerzett orvosdoktori oklevelet Altdorfban, majd Besztercebánya főorvosa lett. 1705-től II. Rákóczi Ferenc udvari orvosa, katonai tábori főorvos. Még 1695-ben nemességet kapott. Megszervezte a szabadságharc orvos- és betegellátását, a gyógyszerbehozatalt, tábori gyógyszertárat állíttatott fel, miközben terveket készített a lábadozó katonák felgyógyulására. II. Rákóczi Ferencet követte az emigrációba. – Irod.: Takáts L.: A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc tábori katonai egészségügye (Bp., 2003).

Lange Márton (Boroszló, 1753. szept. 12. – Bodok, 1792. jún. 17.) orvos, megyei főorvos. 1777-ben Nagyszombatban szerzett orvosdoktori, sebész- és szülészmesteri oklevelet. 1780-tól Brassó főorvosa, 1789-től Háromszék vármegye főorvosa, később a Barcaság főorvosa. Főleg az erdélyi és moldvai pestisjárvány leküzdésében és különféle marhavészek felszámolásában játszott meghatározó szerepet. Több külföldi társaság tagja. Fm.: De ophtalmia com­mentatio medico-chirurgica. (Nagyszombat, 1777); Von der Glaubwürdigkeit der neuesten Pestberichte aus der Moldau und Walache (Bécs, 1787); Leányoknak, anyáknak és gyer­mekeknek, orvos asszonyjog... (Kolozsvár – Szeben, 1791).

Laufenauer Károly (Székesfehérvár, 1848. jún. 27. – Bp., 1901. ápr. 27.) orvos, elme- és ideggyógyász, egy. tanár, az MTA lev. tagja (1891). Orvosi diplomáját 1873-ban a pesti egy.-en szerezte, 1873–1878 között Schwartzer Ferenc magán-elmegyógyintézetének orvosa. 1876-1877-ben ösztöndíjasként a bécsi és a berlini egy.-en folytatott kutatásokat. 1878-ban az el­mekórtan magántanára, 1879-től a lipótmezei Orsz. Elmegyógyint., 1881-től a Rókus Kórház főorvosa, 1882-től ny. rk. tanár, 1890 és 1901 között a bp.-i orv. karon az elme- és idegbe­tegségek kór- és gyógytannak ny. r. tanára. Az agyvelő hisztopatológiájával, hipnózissal, epilepsziával foglalkozott, jelentős szerepe volt a elmebeteg-gondozás országos megszervezésében. – Fm.: Az elmegyógyintézetek túltömött­sége, annak okai és elhárítása (Bp., 1875); Agyszövettani vizsgálatok (Bp., 1879); Vizsgálatok az agy corticalis látómezejéről (Bp., 1880); Az agyműködések localisatiojáról, különös tekintettel az érző kéregmezőkre (Bp., 1882); A kétes elmeállapotok a törvényszék előtt (Bp., 1893); Az emlékező tehetségről (Bp., 1899), Előadások az idegélet világából (Bp., 1899) – Irod.: Hőgyes E.: Emlékkönyv... (Bp., 1896); Kéthly K.: Emlékbeszéd L. K. lev. tag felett (MTA Emlékbeszédek, XI., 1902); Kapronczay K.: L. K. emlékezete – születésének 150. évfordulóján (Orv. Hetil., 1976).

Lauschmann Gyula (Székesfehérvár, 1861. szept. 28. – Székesfehérvár, 1918. okt. 8.) orvos. Orvosi oklevelét 1884-ben a pesti egy.-en szerezte meg. Egy évig az egy. élettani intézetében gyakornok, 1885-től a Rókus Kórház, 1886-tól a pesti I. sz. belklinika alorvosa. 1889-ben Székesfehérváron telepedett le, ahol a Szent György vm.-i Kórház alorvosa, 1891-től tb. főorvosa, 1900-tól osztályos főorvosa. Or­vostörténelemmel és régészettel is foglalkozott, egyik kezdeményezője volt a székesfehérvári múz. megalapításának, a királysírok feltárásának. – Fm.: A phosphormérgezésről kóresetek kapcsán (Np., 1888); Agaricin és a tüdővészesek izzadása (Bp., 1897); Adatok a magyarországi járványok történetéhez... (Székesfehérvár, 1898); A székesfejérvári színészet múltja (Székesfehérvár, 1899); Virág és Ányos viszonya Székesfehérvárhoz (Székesfehérvár, 1905); Kreskay Imre pálos költő (Katolikus Szle., 1905) – Irod.: Lakasos D.: Dr. L. Gy. élete (Székesfehérvár, 1920).

Lazarits Jenő (Alsódabas, 1911. dec. 13. – Bp., 1976. ápr. 15.) orvos, sebész, az orvostud. kandidátusa (1966). 1936-ban szerezte meg orvosi oklevelet a szegedi orvosi karon. 1936–1945-ben a bp.-i I. sz. sebészeti klinikán működött, 1945–1976-ban az Újpesti Károlyi Á. Kór­ház sebész főorvosa, 1951-től igazgató főorvosa. Főleg hasi és gyomorsebészettel, valamint bal­eseti sebészettel foglalkozott. Elsősorban ide­gen nyelven publikált. – Fm.: Sebészi szövőd­mények korszerű kezelése cukorbetegeknél (Bp., 1965); Chirurgie bei Diabetes (Alánt O.-ral, W. Kothé-val, Bp., 1973) – Irod.: L. J. (M. Sebészet, 1976, 5. sz.).

Lazarovits Lajos (Tokaj, Zemplén vm., 1888. dec. 9. – Bp., 1967. máj. 17.) orvos, bőrgyógyász, az orvostud. kandidátusa (1960). Orvosi oklevelét 1911-ben a bp.-i egy. orvosi karán szerezte. Az I. vh. idején katonaorvos, majd hadifogoly. 1920-tól a Szövetség utcai Poliklinika főorvosa, a szifilisz belgyógyászati szövődményeit kutatatta. 1931-től a bőr- és nemi­beteggyógy. klinika orvosa, egy. magántanár, egy. docens. Haláláig az Orsz. Bőr- és Nemi­kórtani Int. tud. főmunkatársa volt. Kutatásainak eredményeit bel- és külföldi szaklapokban közölte. – Irod.: Földvári F.: L. L. (Bőrgyógy. és Venerol. Szemle, 1967, 4. sz.).

Láng Adolf Ferenc (Pest, 1795. júl. 1. – Nyitra, 1863. nov. 23.) gyógyszerész, botanikus, az MTA lev. tagja (1858). Gyógyszerészmesteri oklevelét 1812-ben a pesti egy.-en szerezte meg. 1812–1818-ban a pesti egy. botanikai gyűjt.-ben dolgozott, majd 1812–1828-ban pesti és bécsi gyógyszertárakban alkalmazott. 1828-ban Pesten, 1832-ben Nyitrán saját gyógyszertárat alapított, az utóbbit 1858-ig vezette. 1834-ben Nyitra város tanácsosa, 1844-ben városi kapitány és a vm. táblabírája lett, 1849–1850-ben vm.-i pénztáros. Elsősorban a botanika érdekelte. Mo.-i gyűjtéseiből 60 ezer lapból álló herbáriumot állított össze. Anyagilag is támogatta a hazai növénytani kutatást, ő adta ki Rochel Antal bánáti flóragyűjteményét. Sadler József vele és Rochellel tervezte kiadni Mo. teljes botanikai leírását. Tanulmányozta az emberi bőr növényi parazitáit, és állattannal is foglalkozott. Az első m. nyelvű gyógyszerészeti periodika megalapítója, szerkesztője. A Gyógyszerészi Hetilap Nyitrán jelent meg 1848. aug. 15. – nov. 15. között. 1856–1857-ben szerkesztette a Magyarhoni Természetbarát c. folyóiratot, amelynek német nyelvű változatát (Der Natur­freund von Ungarn) saját költségén jelentette meg. Több mo.-i és német tud. társ.-nak is tagja volt. – Fm.: Nuntium pro Entomologis (Pest, 1822); Enumeratio plantarum in Hungaria (Pest, 1824); Index systematicus Molluscorum Pannoniae (Pest, 1846); Rövid physiognomiá­ja a növényországnak Magyarhonban (M. Orv. és Term. vizsgálók munkálatai, VI., Pest, 1846) – Irod.: Láng A. F. (Gyógysz. Hetil., 1863, 50. sz.); Knöpfler V.: Emlékbeszéd L. A. F. felett (M. Orv. és Term. vizsgálók munkálatai, XI., Pest, 1866); Gombocz E.: A magyar botanika története (Bp., 1936).

Láng Béla (Békéscsaba, 1913. nov. 26. – Bp., 1984. okt. 22.) gyógyszerész. 1937-ben gyógyszerészi, 1939-ben doktori oklevelet szerzett a bp.-i orvosi karon. 1937–1945-ben a Wander Gyógyszergyár munkatársa, 1945-ben a Pasarét gyógyszertár vezetője, 1946-tól az OKI munkatársa, 1953-ban uo. az analitikai labor. vezetője, 1959-ben a Chinoin Gyógyszergyár kut. osztályának vezetője. 1970-ben Nigériában szakértő. 1957–1982-ben a Gyógyszerészet c. folyóirat főszerkesztője, 1974–1978-ban a MGYT főtitkára, számos közlemény szerzője. – Fm.: A tetraciklin antibiotikumról (Gyógyszerészet, 1959); 6. Magyar Gyógyszerkönyv (szerk., Bp., 1970) – Irod.: L. B. (Gyógyszerészet, 1984).

Láng Gusztáv (Pozsony, 1838. dec. 15. – Pozsony, 1869. febr. 5.) orvos, akadémiai tanár. Orvosi diplomáját 1863-ban a pesti egy.-en szerezte meg, majd annak élettani tanszékén tanársegéd, 1865-ben a kórszövettan magántanára, 1867-től a kolozsvári Orvos-Sebészi Akad. rk. tanára. Főleg kórbonctannal és szövettannal, de állattannal is foglalkozott. Írásai az Orv. Hetil.-ban, a Gyógyászatban és az Erdélyi Múzeumban jelentek meg. – Fm.: A pontyfélék, Cyprinoidei, hallásszerve, fő tekintettel az abban előforduló idegvégkészülékekre (Term. tud. Közl., 1863–1864); Az úgynevezett féreggumók, Wurm-Knoten, helyes magyarázata (Gyógyászat, 1864) – Irod.: Maizner J.: A kolozsvári orvossebészeti tanint. történeti vázlata, 1775–1872 (Kolozsvár, 1890); Hőgyes E.: Emlékkönyv... (Bp., 1896); Szinnyei J.: Magyar írók élete és munkái (Bp., 1910).

Láng Imre, Lang (Bp., 1899. szept. 7. – Szeged, 1972. jan. 18.) idegsebész, egy. tanár, az orvostud. kandidátusa (1952). 1924-ben szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1925–1926-ban a pécsi-, 1926–1940-ben a bp.-i II. sz. sebészeti klinika munkatársa, 1930–1931-ben Rockefeller-ösztöndíjas az USA-ban. 1941-ben az idegrendszer sebészete c. tárgykör magántanára. 1941-1952-ben Hódmezővásárhelyen sebész főorvos, 1951–1970-ben szegedi II. sz. sebészeti klinika igazgatója, ny. r. tanár, 1956–1957-ben dékán. Elsősorban az agysebészet gyakorlati kérdéseivel és műtéttanával foglalkozott. Jeles festő is volt. – Fm.: Az észak-amerikai idegsebészek műtéti technikájáról egyéves tanulmányút tapasztalatai alapján (Bp., 1933); Sebészeti propedeutika az általános sebészet elemeinek rendszerbefoglalásával (I–III. köt., Szeged, 1954–1969) – Irod.: Petri G.: L. I. (SZOTE Évk., 1970–1971).

Lányi Miklós (Bp., 1927. nov. 15. – Bp., 1973. máj. 23.) orvos, tüdőgyógyász és laboratóriumi orvos, az orvostud. kandidátusa (1959). 1951-ben szerezte meg orvosi oklevelét a BO­TE-n. 1951–1954-ben köztisztviselő, 1954-ben szakorvos, 1950–1951-ben az OKI-ban MTA-ösztöndíjas. 1951-től a bp.-i tüdőklinikán dolgozott, 1955–1963-ban tanársegéd. 1967-ben egy­éves tanulmányúton járt Groningenben (Hollandia), ahol Oie professzor klinikáján volt meghívott előadó. 1963–1970-ben adjunktus, 1970-től docens. Több hazai és nemzetközi tudományos társaság tagja. A mycobacterium tubercu­losis labor.-i diagnosztikájával, a tüdőbaj gyógyszeres kezelésével foglalkozott. Vezető szerepet játszott a chronicus aspecifikus légzési betegségek tanulmányozásában. – Fm.: Die Laborato­riumsdiagnostik der Tuberkulose (Eidus L.-val, Leipzig 1956); Atypusos mykobaktériumok jelentősége a tüdőgyógyászati gyakorlatban (Bp., 1959); Mycobacteriosis (Bp., 1964); My­kobakterien und mykobakterielle Krank­heiten (Jena, 1977) – Irod.: Major T.: L. M. dr. (Orv. Hetil., 1973, 18. sz.).

Lárencz László, id. (Bp., 1909. ápr. 6. – Bácsbokod, 1978. márc. 25.) gyógyszerész, vegyész. 1932-ben vegyész, 1936-ban gyógyszerészi oklevelet szerzett a szegedi orvosi karon. A szegedi Biokémiai Int.-ben Szent-Györgyi Albert munkatársa a C-vitamin előállításában, aminek nagyüzemű előállítását a Servita Gyógyszertárban már maga végezte. Később gyógyszerkísérleti állomásokon a mákszalma morfin­tartalmát vizsgálta. A szegedi egy. földtani int.-ben Carbolineum nevű növényvédő szert hozott létre, és forgalmazott.1950-től Bácsboko­don gyógyszertárvezető. – Irod.: Taplányi E.: L. L. (Gyógyszerészet, 1978).

László Ferenc (Pápa, 1897. dec. 11. – Bp., 1967. márc. 9.) állatorvos, az állatorvostud. kandidátusa (1953). 1920-ban állatorvosi, 1922-ben doktori oklevelet szerzett a bp.-i Állatorv. Főisk.-án. 1922–1926-ban honvéd-állatorvos, 1926-tól 1959-ig a győri Közvágóhíd higiéniai osztályán dolgozott, amelynek 1928-tól igazgatója volt. 1936-ban az endderin mirigyek kórbonctana magántanára. Az állatbetegségek kórtanával, kórszövettanával foglalkozott. A belső elválasztású mirigyek kórbonctanára vonatkozó kutatásai nemzetközi jelentőségűek. Az állat­orvostudomány és higiéné történetével is foglalkozott. – Fm.: A házinyúl belsőfülének szerkezete (Pápa, 1922); Endokrinológia (Bp., 1944, kézirat) – Irod.: Bodrossy L.: L. F. (M. Állatorv. Lapja, 1967, 4. sz.).

Lázár Jenő (Déva, 1906. dec. 2. – Bp., 1983. jan. 3.) gyógyszerész. 1930-ban szerezte meg gyógyszerészi oklevelet a szegedi orvosi karon. 1930–1945-ben Szegeden gyógyszerész, gyógyszertárbérlő. 1945–1950-ben az OTI szegedi gyógyszertárvezetője, 1952–1953-ban Csong­rád, 1953–1957-ben Pest m. főgyógyszerésze. 1957-től az Eü. Min. Gyógyszerészi és Műszerügyi Főigazgatóságának vezetője. Több közleménye hazai lapokban jelent meg. – Irod.: L. J. (Gyógyszerészet, 1984).

Lázár Szini Karola (Szárhegy, 1929. jan. 6. – Marosvásárhely, 2000. ápr. 15.) tanár, orvos-gyógyszerésztörténész. 1952-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegy.-men szerzett magyar szakos tanári oklevelet, 1966-ban az orvostör­ténelem tárgykörében szerzett oklevelet. Előbb a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumban tanított, innen került a marosvásárhelyi Orvos- és Gyógyszerésztörténeti Int.-be tanársegédnek, majd kabinetfőnöknek. Nyugalomba vonulása (1984) előtt a Teleki-Bolyai Könyvtárban dolgozott. Elsősorban a marosvásárhelyi orvosok és gyógyszerészek 18. századi tevékenységét dolgozta fel, foglalkozott a nők szerepével az orvostud. fejlődésében. Elsősorban román és magyar nyelvű szaklapokban publikált.

Lechner Károly (Pest, 1850. márc. 21. – Bp., 1922. jan. 19.) orvos, elmegyógyász, egy. tanár, az MTA lev. tagja (1921). Orvosi oklevelét 1873-ben a bp.-i orvosi karon szerezte meg, 1874-től tanársegéd a bp-i II. sz. belklinikán Korányi Frigyes mellett. 1877-től Schwartzer Ferenc magán-elmegyógyintézetének a főorvosa, 1884-től az angyalföldi Orsz. Elmegyógyintézet igazgatója, 1889-től az ideg- és elmekórtan, valamint a törvényszéki lélektan ny. r. tanára a kolozsvári Ferenc József Tud. egy.-en, 1918-tól a Szegedre menekült egy.-en. 1897–1898-ban az egy. rektora, több alkalommal kari dékán. 1901-től tagja az Orsz. Közeü.-i Tanácsnak, 1905-től az Orsz. Igazságügyi Orvostani Tanácsnak. Tud. kutatásai a reflexek kórtanára irányultak, de foglalkozott a hallucinációval, a tudatosság kérdésével, a reflexek örökléstanával is. Bizonyította a szerzett reflexek átörökíthetőségét. – Fm.: Zur Pathogenese der Gehrnblutungen der luethischen Frühformen (Wien, 1881); Adatok az ált. neurózisok alapján kifejlődő kóralakok ismeretéhez (M. Orv. Arch., 1891)); A tudatosság ténye szellemi életünk eseményeiben (Bp., 1892); Kétes elmeállapotok. Törvényszéki lélek- és elmekórtan (I–II. köt., Bp., 1896); Psychomechanikai törekvések az elmegyógyászatban (Kolozsvár, 1900); Az alkoholizmus ellen (Kolozsvár, 1906); Az emlékezésről (Bp., 1911); Az elmefogyatékosságokról (Bp., 1913); A beszámítás (Kolozsvár, 1913); Gyermektanulmány és orvosi tudomány (Bp., 1913); Az impressziókról (Bp., 1914); A tudatosságról és annak zavarairól (Kolozsvár, 1918); Közérzéseink az értelmi munka szolgálatában (Bp., 1922); L. K. vál. művei (Bukarest, 1956) Irod.: Buday K.: L. K. lev. tag emlékezete (MTA Emlékbeszédek, Bp., 1932); Réti E.: L. K. (A Magyar Orvosi Iskola mesterei, Bp., 1970); Kapronczay K.: Megemlékezés L. K.-ról (Orv. Hetil., 2001).

Lehoczky Tibor (Eperjes, 1897. máj. 14. – Bp., 1971. dec. 10.) orvos, c. egy. tanár, az orvostud. kandidátusa (1952). 1921-ben szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1921–1922-ben a bp.-i kórbonctani int.-ben, 1922–1926-ban az agyszövettani int.-ben gyakornok, 1926–1939-ben az ideg- és elmeklinikán tanársegéd. 1939–1970-ben a Szt. István Kórház ideggyógyász főorvosa. 1933-ban az idegbetegségek klinikája és kórszövettana témakör magántanára, 1941-ben c. rk. egy. tanár, 1963-ban c. egy. tanár. A gerincvelő fehérállományának megbetegedéseivel, hiánybetegségekkel, idült mérgezésekkel foglalkozott. Idegkórtani megfigyelései új utakat nyitottak. Számos külföldi társaság (pl. a Bp.-i Orvosegy., az Igazságügyi Orvosi Tanács, az amerikai, a francia és a német ideggyógyász társ.) tagja, az 1970. évi párizsi VI. Nemzetk. Neuropatológiai Kongresszus elnöke. – Fm.: Die neuroalle­rgischen Beziehungen in der Histopathologie der multiplex Sklerose (Bp. – Berlin, 1957); Allergische Erkrankungen des Nervensystems (Bp., 1959); Animal Experiments on the Aetiology of Myelopathy (Sós J.-fel, Halasi M.-tal, Bp., 1964) – Irod.: Miskolczy D.: L. T. (Ideggyógy. Szle., 1972, 5. sz.).

Lehoczky-Semmelweis Kálmán (Bp., 1889. szept. 5. – Bp., 1967. ápr. 26.) orvos, nőorvos, Semmelweis Ignác unokája. A Lehocz­ky-Semmelweis nevet uralkodói engedéllyel 1906-ban vette fel. Orvosi oklevelét 1912-ben szerezte meg bp.-i orvosi karon, majd a bp.-i I. sz. női klinikán dolgozott, 1926-ban a szülészeti és nőgyógyászati diagnosztika magántanára. 1929–1948-ban a Magyar Vöröskereszt Erzsébet királyné Kórházának nőgyógyász főorvosa, 1948–1964-ben rendelőintézeti felülvizsgáló főorvos. 1964–1967-ben a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum tudományos szaktanácsadója. 1938–1942-ben a Bp.-i Kir. Orvosegyesület főtitkára, 1939–1945-ben a M. Nőorvosok Társaságának a főtitkára. Elsősorban nőgyógyászati diagnosztikával foglalkozott, kiváló nőgyógyászati sebész volt. – Fm.: A méhnyakrák befolyása a szülésre és gyermekágyra (Bp., 1923); A therápiás és prophylaxiás rádiumkezelésről ezer eset kapcsán (Bp., 1926); A méhfibro­myoma therapiája (Bp., 1928) – Irod.: L. S. K. (Orvostört. Közlem., 1968, 45. sz.)

Lendvay Benő (Rév-Komárom, 1830 – Bp., 1901.) orvos, akadémiai tanár. Részt vett a szabadságharcban, majd medikus lett. 1855-ben szerzett orvosdoktori oklevelet Pesten. 1855–1860-ban magánorvos Pesten, 1860–1870-ben Pozsonyban hatósági orvos, 1870–1872-ben a királyi honvédség orvosszázadosa, 1874-től a pozsonyi Jogakadémia közegészségtan magántanára is. E tárgykörben született írásai az Orv. Hetil.-ban, a Gyógyászatban jelentek meg. Szá­mos alapvető orvosi munkát fordított magyar­ra. – Fm.: A hülyeség (cretinismus) a Csalló­közben (Pest, 1887); Pozsony vármegye gyer­mekegészségügyi helyzete 1894 (Pest, 1894).

Lengyel Dániel (Kolozsvár, 1815. nov. 15. – Pozsony, 1884. aug. 14.) orvos. 1842-ben avatták orvosdoktorrá a pesti egy.-en. Tanulmányai befejezését követően Kolozsvárott városi orvos, kollégiumi természettan-tanár, de fogorvosi gyakorlatot is folytatott. Az 1848–1849-es szabadságharc alatt Bem honvédseregében törzsorvos, akivel Törökországba emigrál. Rövid ideig a török hadsereg polgári orvosa, de 1851-ben hazatér. 1852-ben Zaránd vm.-ben tiszti főorvossá nevezik ki, majd 1853-tól a pesti Rókus Kórház segédorvosa, rövid ideig pedig Semmelweis Ignác munkatársa. 1854-től a nagykőrösi ref. gimnázium latin-görög tanára, majd fizika-kémia és természettan előadója. 1875 és 1878 között a fehértemplomi gimnázium igazgatója. Számos orvosi ismertterjesztő és felvilágosító munkát írt, az első fogorvosi munka szerzője, de műfordítással, versírással, valamint opera-szövegkönyv írással is foglalkozott. – Fm.: Fürdői Zsebkönyv Magyar, Erdély, Horvát és Tótország... ásványvizei és fürdőintézetei ismertetését tárgyalva (Pest, 1853, németül: 1854); Szülők kötelességei gyermekeik iránt... (Bp., 1861); Orvosi tanácsadó városon és falun (Pest, 1864) – Irod.: Ambrus M.: Vázlatok a losonci gimnázium háromszázados életéből (Losonc, 1885).

Lengyel Endre (Sárospatak, 1821. nov. 30. – Sárospatak, 1902. máj. 13.) orvos. Tanulmányait Sárospatakon végezte, 1843-ban a pesti egy. orvosi karára iratkozott be. 1848-ban, még mielőtt végzett volna, tanulmányait megszakítva honvédorvos lett, törzsorvosként harcolt a Felvidéken, Erdélyben, majd 1850-ben megszerezve orvosi diplomáját a sárospataki ref. főiskola orvosa és természettan tanára lett. 1855-ben megalapította a főiskola kórházát. Raisz Gedeon társaságában 1861-ben megalapította a Zemplén vm.-i Orvos gyógyszerész Egyesületet, 1873-ban érdemeket szerzett a kolerajárvány megyei leküzdésében. 1876-tól az Orsz. Közeü.-i Tanács tagja, 1877-től Zemplén vármegye Közegészségügyi Bizottságának az elnöke. Orvosi értekezései a közegészségtannal foglalkoznak, az Orv. Hetil.-ban és a Gyógyászatban jelentek meg. Részt vett az 1862-ben – Markusovszky Lajos által – kiadott Orvos-gyógyszerészi műszótár szerkesztésében. 1863-ban egy magyar orvostörténelmet feldolgozó munkát írt, amely azonban elveszett, csupán vázlata látott napvilágot. – Fm.: A magyar orvosi múlt (Pest, 1863) – Irod.: Kapronczay K.: A magyar orvostörténetírás története (Orvos­tört. Közlem., 1989, 101. köt.).

Lengyel József (Marosvásárhely, 1821. jan. 19. – Székelykeresztúr, 1895. aug. 29.) orvos, szépíró. 1842-ben kapott seborvosi oklevelet a kolozsvári Orvos-Sebészi Tanintézetben. Előbb gyakorló falusi orvos Erdélyben majd a szabadságharc alatt előbb Székelykeresztúron sorozóorvos, majd honvédorvos. Petőfit ő látta utoljára a segesvári csatamezőn. A költő holttá nyilvánítási eljárásában az ő vallomása alapján döntöttek. Szépírással is foglalkozott, írásai a Vasárnapi Újságban, a Honban, a Magyar Polgárban jelentek meg. – Irod.: Szinnyei J.: Magyar írók élete és munkái (Bp., 1910).

Lenhossék József (Buda, 1818. márc. 20. – Bp., 1888. dec. 2.) orvos, anatómus, egy. tanár, az MTA tagja (lev. 1864, r. 1873). Lenhossék Mihály Ignác fia, Lenhossék Mihály apja. Orvosi oklevelét 1841-ben szerezte meg a pesti egy.-en, 1842-től tanársegéd az anatómiai tanszéken. Az 1840-es években több európai tanulmányutat tett. 1851-ben az anatómia magántanára. Előadásain a kötelező latin helyett, főleg a sebészképzésben a magyart használta, amiért a Bach-kormányzattól feddést kapott. 1852–1854-ben a bécsi egy.-en E. W. Brücke int.-ében folytatott idegrendszertani kutatásokat. 1854-től a kolozsvári Orvos-Sebészi Tanint. anatómiai ny. tanára lett, 1859–1887 között a pesti egy. anatómiai és tájanatómiai ny. r. tanára volt, 1878–1879-ben az egy. rektora, több alkalommal a kari dékáni tisztséget is betöltötte. Jelentősek a gerincagy és a nyúltagy anatómiájára, a vese szerkezetére és a medence visszér-fonataira vonatkozó vizsgálatai, tőle származik a formatio reticularis elnevezés a nyúltagyvelő és az agytörzs hálózatos szerkezetű területeinek a megjelölésére. Antropológiával is foglalkozott, vizsgálódásainak középpontjában a torzított koponyák álltak. Tevékenységét a Francia Tudományos Akad. Monthyon-díjjal jutalmazta. A párizsi antropológiai, a prágai orvos-, a müncheni anatómiai, a firenzei antropológiai és pszichológiai, a philadelphiai amerikai filozófiai stb. társ. tagja – Fm.: Neue Unter­suchungen über den feinereen Bau des zent­ralen Nervensystems des Menschen (Wien, 1855); Memoire sur la structure intime de la moelle épinière (Paris, 1859); A közép idegrendszer szürke állományának és az egyes ideggyökök eredeteinek tájviszonyai (Pest, 1867); A Santorini visszeres fonatai férfiúnál (Pest, 1868); Az emberi gerincagy, nyúltagy és Varol-híd szervezetének górcsői tájviszonyai (Pest, 1869); A férfimedence visszeres torlata (Pest, 1871, németül is); Hyrtl Corrosio-anatomiája (Pest, 1871); Emberi koponyaisme (Bp., 1875); Az emberi vese visszér-rendszere (Bp., 1875); Deák Ferenc koponyáján tett mérések és ezekből vont következtetések (Bp, 1876); Az emberi vese Malphigi-féle lobrai (Bp., 1877); A mesterségesen eltorzított koponyákról (Bp., 1878); A szeged-öthalmi ásatásokról (Bp., 1882); Progén koponyák (Bp., 1885) – Irod.: L. J. (Orv. Hetil., 1888); Mihal­kovics G.: L. J. r. tag feletti emlékbeszéd (MTA Emlékbeszédek, 1893).

Lenhossék Mihály (Pest, 1863. aug. 28. – Bp., 1937. jan. 26.) orvos, anatómus, egy. tanár, az MTA tagja (lev. 1897, r. 1903), az MTA igazgatója (1933, tb. eln. 1934), Lenhossék József fia. Orvosi oklevelét 1886-ban a bp.-i egy.-en szerezte. Már medikusként, 1882-től gyakornok az anatómiai int.-ben, majd második tanársegéd a bp.-i I. sz. anatómiai tanszéken. 1886-ban az anatómia magántanára. 1889-ben a baseli anatómiai int. prosektora, a baseli egy.-en az anatómia magántanára. 1891-ben magántanár Würzburgban, 1895-ben Tübingenben. 1899–1934-ben ny. r. tanár a bp.-i I. sz. anatómiai tanszéken, az anatómiai int. igazgatója, több alkalommal orvoskari dékán, 1914–1915-ben a bp.-i tud. egy. rektora. Kiterjedt kutatásokat végzett az idegrendszerrel kapcsolatban. A neurontan egyik megalapítója, annak helyességét – Ramón y Cajal-lal egyidőben – bizonyította Apáthy Istvánnal szemben. Számos részletet tisztázott a tuber cinereum magvaival, a spinalis és az idegi dúcokkal, a neurológiával, az állati érzékszervek összehasonlító anatómiájával stb. kapcsolatban. Tőle származik az astrocyta, a lemnoblast és a tiroid elnevezés. Jelentősek a spermiogenesisre, a csillókra, az agyi paraszimpatikus ganglionokra vonatkozó kutatásai. Kiemelkedő antropológiai kutatásokat is végzett, e tárgykör professzora volt (1914 és 1925 között) a bp.-i egy.-en. 1934-ben a MTA másodelnökévé választották. A Szt. István Akad., a hallei Leopoldina Német Term. tud. Akad., a stocholmi orvosegy. és a würzburgi Physika­lisch-Medizinische Gesellschaft tagja. Az Orv. Hetil. szerkesztője 1905–1934-ben – Fm.: Ritkább bonctani rendellenességek (Bp., 1886); A gerincvelői idegek hátulsó gyökereiről (Bp., 1889); Die Geschmacksknospen (Würzburg, 1892); Beiträge zur Histologie des Nerven­systems und der Sinnesorgane (Wiesbaden, 1893); Der feinere Bau des Nervensystems im Lichte neuester Forschungen (Berlin, 1893); Die feinere Bau des Nervensystems im Lichte nevester Forschungen (Berlin, 1895); Über Spermathogenese bei Sängethieren (Tübin­gen, 1897); Útmutatás az anatómiai gyakorlatokhoz (Bp., 1900); Entwicklung des Glas­körpers (Leipzig, 1903); Az ember helye a természetben (Bp., 1914); A sejt és a szövetek (Bp., 1918); Az ember anatómiája (I–III. köt., Bp., 1922–1924) – Irod.: Zimmermann Á.: L. M. ig. és t. tag, másodelnök emlékezete (MTA Emlékbeszédek, Bp., 1937); Lenhossék Mihály 1863–1937 (Bp., 1937); Lambrecht M.: L. M. (Orv. Hetil., 1987).

Lenhossék Mihály Ignác (Pozsony, 1773. máj. 11. – Buda, 1840. febr. 11.) orvos, egy. tanár. Lenhossék József apja. Orvosi oklevelét a pesti egy.-en szerezte 1799-ben. 1799–1808 között Esztergom vm. főorvosa, az elsők között alkalmazta a Jenner-féle védhimlőoltást, amelyről több ismertetőt és alapvetésnek számító m. nyelvű tankönyvet írt. Az élettan tanára a pesti egy.-en (1808–1819) és a bécsi egy.-en (1819–1825), az 1817–1818-as tanévben a pesti egy. rektora, több alkalommal orvoskari dékán. 1825-ben országos főorvossá, helytartótanácsi ülnökké és az orvosi kar igazgatójává (1825–1840) nevezték ki Mo.-on. Mint országos főorvos 1829-ben elrendelte a himlő elleni védőoltásokat. 1831-ben jelentős szerepe volt a mo.-i kolerajárvány leküzdésében. A pesti egy.-en a rendkívüli tárgyak közé felvette az orvostörté­nelmet, a dietetikát, a gyermekgyógyászatot és az ortopédiát. Az életjelenségeket a szervezet alaki és kémiai tulajdonságaira vezette vissza. Nagy jelentőséget tulajdonított a pszichikai jelenségeknek a betegségek keletkezésében és gyógyításában. Alapvető munkái az élettan és a pszichológia tárgyköréből születtek. – Fm. Un­tersuchungen über Leidenschaften und Ge­müthsaffekten als Ursachen und Heilmittel der Krankheiten (Pest, 1804); Védhimlőoltás (Buda, 1804); Introductio in methologiam physiolgiae corporis humani (Pest, 1808); Physiologia medicinalis (I–V. köt., Pest, 1810–1818); Institutiones physiologiae orga­nismi humani usui academico accomodatae (I–II. köt., Bécs, 1822); Die Religion und Arz­neikunde in ihren wechselseitigen Beziehun­gen... (Bécs, 1824); Darstellung des mensch­lichen Gemüths... (I–II. köt., Bécs, 1824–1825); Observanda circa febrim scarlatinum (Buda, 1826); Summa praeceptorum in administ­rando variolae vaccinae... (Buda, 1829); Taxa medicamentorum pro regno Hungariae (Buda, 1829); Animadversiones circa curandam choleram orientalem... (Buda, 1831) – Irod.: Hőgyes E.: Emlékkönyv... (Bp., 1896); Szent­ágothai J.: L. M. (A Magy. Orv. Isk. mesterei, 1971).

Leszler Antal (Szombathely, 1903. aug. 29. – Bp., 1966. jan. 9.) belgyógyász, radiológus, az orvostud. kandidátusa (1955). 1927-ben szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1927–1934-ben a bp.-i I. sz. belklinikán tanársegéd, 1934–1937-ben uo. röntgen-orvos. 1937–1966-ban a II. sz. belklinika röntgenlaboratóriumának a vezetője. 1942-ben magántanár, 1945-ben a radiológia előadója a bp.-i orvosi karon. Röntgendiagnosztikai kérdésekkel foglalkozott. – Fm.: A tüdőgümőkór röntgenképe és elkülönítő kórisméje (Bp., 1965) – Irod.: Bogsch A.: L. A. (M. Radiol., 1966, 2. sz.); Zsebők Z.: L. A. (M. Radiol., 1966, 2. sz.).

Légrády Erzsébet (Bp., 1874. nov. 15. – Bp., 1959. nov. 15.) gyógyszerész, az első magyar nő, aki gyógyszerészdoktori oklevelet szerzett. 1903-ban gyógyszerészgyakornoki, 1905-ben gyógyszerészi, 1906-ban doktori oklevelet szerzett a bp.-i orvosi karon. A bp.-i VI. ker. Király u. 86. sz. alatt levő gyógyszertár tulajdonosa. 1913-ban részt vett a hágai XI.. Nemzetközi Gyógyszerészkongresszuson. A nők tudományos pályán való egyenjogúsításáért folyó mozgalom egyik vezetője, 1916-ban alapítója az egyetemet és főiskolát végzett nők egyesületének, az MGYT egyik alapítója (1924). 1937-ben Jakabházy Zs.-emlékérmet kapott. – Fm.: A fémeknek a fotografus-lemezre való hatásáról (Bp., 1906); Levél a hágai kirándulásról (Gyógysz. Hetil., 1913, 50. sz.) – Irod.: Bánóné Fleischmann M. – Zalai K.: A gyógyszerészeti gyakorlat és tudomány első női művelői Mo.-on (Gyógyszerészet, 1975, 12. sz.); Zalai K.: A magyar gyógyszerészet nagyjai (Bp., 2001).

Légrády László (Győr, 1785 – Pest, 1847.) orvos, kertész. 1808-ban a bp.-i egy.-en szerzett orvosi oklevelet, de főleg szőlészettel és gyümölcstermesztéssel foglalkozott. 1840-ben átvette az orsz. szőlőiskola vezetését, 1842-ben az ő irányításával indult meg hazánkban a vincellérképzés. 1846-ban betegsége miatt visszavonult. – Fm.: Lajstroma és rövid leírása azon honi és külföldi szőlőfajoknak, melyek a Magyar gazdasági egyesület országos szőlőiskolájában Budán, folyó 1844-dik évi ta­vasszal... eladatnak (Pest, 1844) – Irod.: Gal­góczy K.: L. L. (OMGE Emlékk., I. köt., Bp., 1879).

Lénárt György, 1902-ig Löwinger (Bp., 1896. dec. 18. – Bp., 1983. szept. 18.) orvos, gyermekgyógyász, c. egy. tanár. 1924-ben szerzett orvosi oklevelet Bp.-en. 1924-től egy. tanársegéd, 1936-tól a bp.-i Charité Poliklinika gyermekgyógyász főorvosa. 1946-tól a bp.-i egy.-en az örökléstan és annak gyermekgyógyászati vonatkozásai tárgykör magántanára. 1949-től a János Kórház főorvosa, 1963-tól genetikai tanácsadást szervezett. Vendégtanár volt a Harvard és a kaliforniai Stanford Egy.-en. Foglalkozott endokrinológiával, a gyermekkori tbc eseteivel, közel jutott az RH-faktor felfedezéséhez, kidolgozta a gyermekkori gyógyszeradagolás elveit. – Irod.: L. Gy. (Orv. Hetil., 1983. 45. sz.); Schuler D.: L. Gy. (Gyermekgyógyászat, 1984. 3. sz.).

Lénárt Zoltán, kakasfalvi (Nagytapol­csány, 1870. dec. 31. – Bp., 1953. máj. 10.) orvos, gégész, egy. tanár. Orvosi oklevelét 1893-ben Berlinben (más források szerint 1893-ban Bp.-en) szerezte meg. 1894–1896-ban a bp.-i II. sz. kórbonctani int.-ben tanársegéd, 1896-ban a II. sz. belklinikán dolgozott, 1898–1900-ban európai tanulmányúton volt, 1899-ben Bécsben szerezte meg gégeszakorvosi oklevelét. 1900-tól a bp.-i fül-orr-gége klinikán tanársegéd, 1909-ben az orr-, torok- és gégegyógyászat magántanára, 1902–1910-ben a Poliklinika főorvosa, 1910–1925-ben a Rókus Kórház főorvosa, 1909-ben rk. tanár, 1923-ban eü. főtanácsos. 1925–1940-ben a bp.-i orvosi karon az orr-fül-gégegyógyászat ny. r. tanára, klinikai igazgató. Kutatási területe a gégerák sebészeti megoldása, először végzett radikális mandulaeltávolítást Mo.-on. 1923-ban alapítója volt a M. Fül-orr-gégeorvosi Társ.-nak, számos hazai és külf. társ. tagja, az Acta Oto-Laryngologica társszerk.-je. – Fm.: Hans Wilhelm Meyer és az adenoid vegetatiok kór- és gyógytanának mai állása (Bp., 1899); Az orrüreg elsődleges rákjáról (Donogány Z.-sal, Bp., 1904); A ton­silla pharyngea hypertrophiájáról az öregkorban (Bp., 1905); Az ictus laryngisről (Bp., 1907); Kísérleti tanulmány az orrüreg és a tonsillák nyirokérrendezésének összefüggéséről (Eger, 1909); Laryngologie (Die Enstehung einer internationale Wissenschaftspolitik, Leip­zig, 1932) – Irod.: Dékány Z.: Szemelvények a magyar fül-orr-gégészet történetéből (Bp., 2000).

Lészai Dániel (fogarasi) (Szászvár, 1798 – Szászváros, 1872. nov. 9.) orvos, fogorvos, politikus. 1829-ben Bécsben szerzett orvosdoktori, sebész- és szülészmesteri oklevelet, majd Szászvárosban gyakorló orvos, fogorvos. Az 1848–1849-es országgyűlésen Szászváros képviselője, 1849. április 14-én megszavazta a Függetlenségi Nyilatkozatot. Ezért 1852-ig bujkált az erdélyi hegyekben. 1853-tól ismét Szászvárosban orvos, főleg a fogak betegségeivel foglalkozott. – Fm.: Dissertatio inauguralis ana­tomico-physiologoco- pathologico de dentitio­ne prima et secunda investigationibus novis illustrata (Bécs, 1829).

Lévai János (Bp., 1932. máj. 4. – Bp., 1976. jún. 1.) orvos, az orvostud. kandidátusa. 1956-ban a kijevi orvosi egy.-en szerezte meg orvosi oklevelét. 1956–1976-ban a Szt. László Kórházban dolgozott, 1972-től főorvos. 1966-ban a FAO liverpooli intézetében trópusi betegségekből nyert szakképesítést. 1968–1972-ben a moszkvai trópusi betegségek int.-ben aspiráns. Repülőgép szerencsétlenség áldozata lett. A féregbetegségek (helminthiasisok) diagnosztikai és terápiás kérdéseivel foglalkozott. – Fm.: Trópusi betegségek (Várnai F.-cel, Bp., 1973) – Irod.: L. J. (Orv. Hetil., 1976, 30. sz.).

Lévy Lajos (Bp., 1875. aug. 1. – London, 1961. ápr. 7.) orvos. Tanulmányait a bp.-i, a bécsi és a tübingeni egy. orvoskarán végezte. 1898-ban a bp.-i egy.-en szerezte meg orvosi oklevelét. 1900–1908 között Heidelbergben dolgozott, hazatérése után a Rókus Kórházba került, majd a Mária Valéria és a Zita Kórháznak lett a főorvosa. Az I. vh. alatt katonai szolgálatot teljesített, több hadikórház vezetője volt. 1919-ben a Zsidó Kórházba került, ahol 1921 és 1931 között főorvos, majd igazgató lett. A Gyógyászat című orvosi folyóirat szerkesztője 1924 és 1941 között. Az elektrokardiográfia jelentőségét felismerve az első között szervezett Mo.-on EKG-intézményt. 1955-ben kivándorolt, jelentős könyvtárát a SOTE könyvtárának adományozta.

Libbald Gyula Tamás (Morvao. 1780 k. – Dombóvár, 1846. aug. 3.) orvos, bölcsészdoktor. Orvosi oklevelét a prágai egy.-en szerezte meg. 1790-ben, majd 1794-ben Bécsben a bölcselet doktora lett. A napóleoni háborúk idején katonaorvos, de 1806-ban a keszthelyi Georgi­konban az állatgyógyászat tanárává nevezik ki. Természethistóriát, technológiát és kémiát tanított, de oktatott a líceumban és a lovasisko­lában is. 1818-ban Mosonmagyaróvárra hívták az akkor szervezett mezőgazdasági akadémiára, de 1819-ben visszatért Keszthelyre, ahol 1825-ig tanított. Élete végéig az Eszterházy-hitbizomány ozorai uradalmának főállatorvosa. – Fm.: Über die zweckmässigste Mode, die Schafe von den Blättern zu sichern... (Wien, 1817); Ratio studiorum in theoretico-practico scientiarum et artium ruralium conservatorio Georgicon (Wien, 1824) – Irod.: Süle S.: A keszthelyi Georgikon (Bp., 1967); Kurucz Gy.: L. Gy. (M. Agrártört. Életrajzok, II. köt., Bp., 1988).

Lichtenberg Kornél (Szeged, 1849 – Bp., 1933. okt. 15.) orvos, fülész, egy. magántanár. 1873-ban Bécsben szerzett orvosdoktori oklevelet, Politzer Ádám asszisztense volt. 1875-től a pesti Rókus Kórház orvosa, főorvosa, 1882-ben a fülgyógyászat egy. magántanára. 1883-ban egyik alapítója a Polyklinikának, amelynek 1895-ig helyettes igazgatója. Írásai hazai és né­met szaklapokban jelentek meg. – Fm.: Ideges süketségről (Bp., 1879); A budapesti általános polyklinika jelentése (Bp., 1892).

Liebermann Leó, 1905-től Szentlőrin­czi (Debrecen, Hajdú vm., 1852. nov. 28. – Bp., 1926. júl. 15.) orvos, higiénikus, egy. tanár. 1874-ben kapott orvosi oklevelet a innsbrucki egy.-en. 1874-ben az innsbrucki egy. orvosi vegytani tanszékén tanársegéd, 1875-ben uo. magántanár, 1878-ban a bp.-i egy. bölcsészeti karán a vegytan magántanára, 1879 és 1902 kö­zött a bp.-i Állatorv. Tanint., majd Főisk. vegytan tanára. 1881-től az első m. Borvizsgáló Állomás igazgatója, majd 1882-től az Áll. Vegy­kísérleti Állomás vezetője, 1892–1902 között az Orsz. Chemiai Int. és Közp. Vegykísérleti Állomás igazgatója. 1887-ben a bp.-i egy. orvosi karán a törvényszéki és orvosrendőri vegytan magántanára, 1902–1926-ban Fodor József halála után a közegészségtan ny. r. tanára, 1908–1909, 1911–1912-ben kari dékán, 1913–1915-ben rektor. Kutatásaival a biokémia kémiai ágának megalapozója. Vizsgálta a baktériumtoxinok összetételét, az antitesteket, az immunreakciók specificitását, tiszta haemolizint állított elő. Immunkémiai kutatásainak az összegzése az ún. „szelekciós hipotézis”, amelynek továbbfejlesztésével jutott el F. MacFarlane Burnet 1960-ban a Nobel-díjjal jutalmazott klónszelekciós elmélethez. Módszereket dolgozott ki a különböző élelmiszerek tápanyagtartalmának, szennyeződéseinek a meghatározására. Jelentősek még a fehérjékre, a guajakol-próbába, a kataláz-reakcióra vonatkozó kutatásai. Folytatta Fodor József közegészségtani kutatásait, településhigiéniai vizsgálatait, megalapozta a hazai iskolaegészségügyet stb. Az általa kidolgozott eljárás a fehérjék kimutatására Liebermann-Burchart-próba néven ismert, és ma is használatos. A hazai borvizsgálat megalapozója. Szakközleményei alkalmazott agrár- és élelmiszerkémiai, kémiai és higiéniai tárgyúak. Általános vegytani kutatásai is jelentősek. – Fm.: Der Begriff des Lebens (Innsbruck, 1876); Anleitung zu chemischen Untersuchungen (Stuttgart, 1877); Die chemische Praxis auf dem Gebiete der Medizinalpolizei (Stuttgart, 1881, 2. átdolg. kiad.: 1883); Az életvegytan jelen álláspontja (Bp., 1882); Tabellen zur Re­duction der Gasvolumina... (Suttgart, 1882); Die chemische Praxis auf dem Gebiete der Gesundheitspflege und gerichtlichen Medizin (Stuttgart, 1895); Chemia (Bujárszky I.-nal, Bp., 1900); Tanulmányok az oxyhaemoglo­binnak és néhány más anyagnak baktériumok okozta reductiójáról (Bp., 1909) – Irod.: Magócsy-Dietz S.: L. L. emléke (Kísérleti Közl., 1926); Kapronczay K.: L. L. emlékezete (Orv. Hetil., 1976, 28. sz.); Karasszon D.: L. L. (Híres magyar orvosok, III. köt., Bp., 2002).

Liebermann Leó (Bp., 1883. márc. 13. – Bp., 1938. dec. 23.) orvos, szemész. Lieber­mann Leó (1852–1926) fia. 1905-ben a bp.-i egy.-en szerezte meg orvosi oklevelét. 1906 és 1916 között gyakornok, majd tanársegéd a bp.-i szemészeti klinikán, Grósz Emil jeles tanítvá­nya. 1914-ben a szemészeti műtéttan magántanára. 1916-tól a Rókus Kórház főorvosa, 1923-tól rk. tanár a bp.-i egy.-en. A Magyar Szem­orvostársaság elnöke (1928–1932), a Budapesti Orvosi Újság szemészeti rovatának szerkesztője. Jelentősek a szem műtéttani érzéstelenítésre, a hályogműtétekre, a kötőhártya-gyulladá­sok kezelésére, az idegen testek kimutatásra vonatkozó tanulmányai. Legnagyobb érdeme a Sweet-féle röntgenlokalizációs eljárás és a fém idegentestek mágneses extractiójának a meghonosítása. Öngyilkos lett. – Irod: Grósz E.: L. L. (Orv. Hetil., 1939, 83. sz.), Bartók F.: A magyar szemészet története (Bp. 1965)

Liebezeit György Zsigmond (Sopron, 1689. nov. 11. – Sopron, 1739. nov. 11.) orvos. 1713-ban Leidenben szerzett orvosdoktori oklevelet, Sopron város és vármegye orvosa volt haláláig. 1721-ben a Leopoldinum tagjává választották. Fm.: Dissertatio inauguralis medi­ca: de tumore oedematoso podagrico (Halle, 1713).

Liebmann Mór (Györke, 1843. – Bp., 1908. márc. 24.) orvos, nőgyógyász. Orvosi oklevelét 1869-ben a pesti egy.-en szerezte meg, 1870-től Fleischer József mellett segédorvos a Rókus Kórház szülészeti osztályán. 1872-ben szülészmesteri vizsgát tett, majd 1873-ban a bécsi egy.-en – Billroth klinikáján – sebészorvosi oklevelet kapott. Visszatérve a pesti egy. szülészeti klinikáján gyakornok, 1875-től tanársegéd, 1878-tól a szülészeti műtéttan magántanára. 1883-tól a bp.-i Poliklinika nőgyógyászati és szülészeti osztályának a vezetője. Tanulmányait az Orv. Hetil.-ban, a Gyógyászatban és a Pester Medizinische Chirurgische Pressében közölte. – Fm.: A gyermekágyi fertőzés elhárításáról (Bp., 1905) – Irod.: Hőgyes E.: Emlékkönyv... (Bp., 1896).

Liebner Ernő (Bp., 1875. jan. 3. – Bp., 1974. jan. 11.) bőrgyógyász, egy. tanár, az or­vostud. kandidátusa (1952). 1920-ban szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1920–1934-ben a Poliklinika bőrrendelésén dol­gozott, 1934–1944-ben gyermekkórházi bőrgyó­gyász volt. 1945–1948-ban a Szabolcs u.-i Kórház szakorvosa, 1948–1952-ben a Szeretetkórház bőrgyógyász főorvosa, 1953–1974-ben az Orsz. Bőrgyógyászati és Nemibeteggondozó Int. h. igazgatója, 1964-től c. egy. tanár a bp.-i egy.-en. Csecsemő- és gyermekkori bőrbetegségekkel foglalkozott. – Fm.: Pyodermák (Rávnay T.-sal, Bp., 1957); Pemphigus (társszerzőkkel, Bp., 1967) – Irod.: Pastinszky I.: L. E. (Bőrgyógy. és Venerol. Szle. 1974, 3. sz.).

Ligeti Magda (Bp., 1909. okt. 6. – Bp., 1977. ápr. 18.) ideggyógyász, pszichoanalitikus. Peti Sándor színművész felesége. 1934-ben szerezte meg orvosi oklevelét a szegedi orvoskaron. 1935–1943-ban a bp.-i Zsidó Kórház idegosztályán dolgozott, 1945 után rendelőintézeti orvos, főorvos. Pszichonanalízissel és a gyermekek nemi felvilágosításával foglalkozott. – Fm.: Menekülő lelkek (Bp., 1943); Gyermekeknek felnőttekről (Bp., 1946) – Irod.: Mezei A.: Párbeszéd végső kérdésekről (Világosság, 1976, 11. sz.); Antal G.: L. M. (Magyar Nemzet, 1977. ápr. 26.).

Ligeti Viktor (Bezdán, 1912. dec. 15. – Bp., 1986. máj. 5.) gyógyszerész. 1935-ben a zágrábi orvos karon szerezte meg gyógyszerészi oklevelét. 1935–1940-ben Zomborban, majd 1940–1944-ben különböző városokban gyógyszerész. 1945-ben bp.-i gyógyszertárvezető, 1951-től az Eü. Dolg. Szakszervezetén belül a Gyógysz. Közp. galenusi laboratóriumának vezetője, 1950–1975-ben a gyógyszertári asszisztensképzés előadója. Az V. M. Gyógyszerkönyv és a Formulae Normales szerk. bizottsági tagja (1954). Amatőr festőművész. – Fm: Növénytani alapismeretek és drogismeret (Bp., 1959) – Irod.: L. V. (Gyógyszerészet, 1986).

Linzbauer Ferenc Xavér (Buda, 1807. dec. 7. – Mödling, Ausztria, 1888. szept. 26.) orvos, egy. tanár. Orvosi oklevelét 1832-ben a pesti egy.-en szerezte meg. Tanulmányai befejezését követően a Helytartótanács egészségügyi osztályának orvos munkatársa, 1845-től kamarai főorvos. 1849–1850-ben a pesti egy.-en az állattan tanára, 1851-től a sebészi tanfolyamon rk. tanár. 1850–1859-ben a bécsi Bel­ügymin.-ban az egészségügyi osztály főtanácsosa, majd 1859–1860-ban a sebészet rk., 1861–1871-ben r. tanára. Nyugalomba vonulása után Mödlingben élt. Orvosi statisztikával, közegészségtannal, gyógyszerészettel, orvostörténelem­mel foglalkozott. Több orv. társaság tagja volt. – Fm.: Conspectus thermarum Budensium... (Buda, 1832); Die warmen Heilquellen der Hauptstadt Ofen... (Pest, 1837); Codex sani­tario-medicinali Hungariae (I–II. köt., Buda­pest, 1852–1861); Statistik des Medizinal-Standes der Kranken- und Humanitäts-Anstalten, der Mineralwässer, Bäder, Trink- und Gesundbrunnen von Ungarn (Wien, 1859); A magy. kir. pesti egyetem növénykertének jelen állapota (Buda, 1866); Das in­ternationale Sanitätswesen der ung. Kron­länder (Buda, 1868); A magyar korona orszá­gainak nemzetközi egészségügye (Buda, 1868); Zur allgemeinen deutschen Ausstellung auf dem Gebiete der Hygiene und des Rettungs­wesens (Wien, 1882) – Irod.: Hőgyes E.: Emlékkönyv... (Bp., 1896); Szállási Á.: L. X. F. (Orv. Hetil., 1988).

Lippay Gáspár (Keszthely, 1809. jan. 4. – Gyirmót, 1895. febr. 11.) orvos, szemész, egy. tanár. Orvosi tanulmányait Pesten és Bécsben végezte, az utóbbi helyen szerezte meg orvos oklevelét (1834). 1836–1837-ben Bécsben, Berlinben, Párizsban és Baselben tett tanulmányutat. Elsősorban sebészettel és szemészettel foglalkozott. 1838–1846-ban Győr főorvosa, 1839-től országos szemorvos. 1847-től – Fabini János Teofil halála után – h. tanár a pesti egy.-en, az orsz. szemkórház igazgatója. Aulikus magatartása miatt a szabadságharc alatt eltávolították a pesti egy.-ről. 1850-ben a szemészet tanárává nevezték ki a pesti egy.-re. Az orvosi kar konzervatív szárnyához tartozott. 1874-ben nyugdíjba vonult. Több alkalommal az orvosi kar dékánja. – Fm.: De influxu electricitatis in organismum humanum... (Bécs, 1834) – Irod.: Bartók I.: A magyar szemészet története (Bp., 1954); Kapronczay K.: Lippay Gáspár (Orv. Hetil., 1974).

Lippich Ferenc Vilmos (Igló, 1799. jún. 13. – Bécs, 1845. dec. 12.) orvos, egy. tanár. 1823-ban Bécsben szerzett orvosdoktori oklevelet, 1833-tól Laibach másod főorvosává választották. 1834-től a padovai egyetem orvosi karán az orvosi gyakorlat tanára lett. Elsőnek használt sztetoszkópot Padovában. 1841-ben a bécsi orvosi karon az orvosi gyakorlat tanárává nevezték ki. – Fm.: Dissertatio inauguralis medico-pratica de metritide septica in puer­peras grassante (Bécs, 1823); Grundzüge zur Dipsobiostatik... (Laibach, 1834); Medizinische Topographie Laibachs (Laibach, 1834); Noso­graphologia (Padova, 1832).

Lipták Pál (Felka, 1887. jún. 29. – Bp., 1949. jan. 30.) orvos, gyógyszerkutató, egy. tanár. A bp.-i egy. orvosi karán szerezte meg 1910-ben orvosi oklevelét. Rövid orvos gyakorlat után 1914-től – Bókay Árpád meghívására – a gyógyszerismereti int.-ben tanársegéd, 1922-től adjunktus, majd igazgató. 1922-ben a gyógyszertan magántanára, 1932-től c. rk. tanár, 1939-től ny. rk. tanár, 1940-től a gyógyszerismeret ny. r. tanára Bp.-en. 1921-ben egyik megalapítója a M. Gyógyszerésztudom. Társ.-nak, 1925 és 1947 között főszerkesztője az MGYT Értesítőjének. Kutatási területe a farmakognózia volt, ezen belül főleg az ipekakuána gyökérre, az oximetil-antrachinon származékok hatástanára, a drogokra és a Secale cornutumra irányította a figyelmét. – Fm.: Vizsgálatok a gyógyszerismeret köréből (Bp., 1914); Mérges gyógynövényeinkről (Bp., 1923); Régi idők gyógyszerei (Bp., 1923); A mitri­datum (Bp., 1947); A gyógyszerismeret fejlődése az utolsó 100 esztendőben (Bp., 1948) – Irod.: Halmai J.: L. P. (Gyógyszerészet, 1959), Zalai K.: Az MGYT története (Bp., 1981).

Lissák Kálmán (Bp., 1908. jan. 13. – Győr, 1982. jún. 22.) orvos, fiziológus, egy. tanár, az MTA tagja (lev. 1948, r. 1956). 1933-ban szerzett orvosi oklevelet Budapesten. 1935-ben Grazban, 1936–1937-ben Berlinben, 1937–1939-ben az USA-ban ösztöndíjas. A Német. Tud. Akad. (1967), több európai és tengertúli tud. társ. tagja, a M. Élettani Társ. elnöke (1966–1982), Kossuth-díjas (1954). 1931–1933-ban az élettani int. gyakornoka, 1933–1939-ben Debrecenben tanársegéd, 1937-ben egy. magántanár, 1941-ben c. rk. egy. tanár, 1946–1951-ben ny. r. egy. tanár, 1943–1951-ben az élettani int. igazgatója, 1946–1947-ben 1950–1951-ben kar dékánja, 1947–1949-ben rektor. 1951–1978-ban a pécsi orvosegy. élettan tanára, tszv. egy. tanár, 1956–1957-ben rektor. Kutatási területe: élettan, idegélettan, magasabb idegműködés, a neuroendokrin szabályozás élettana. Utóbbinak hazai megalapozója. 1939-ben kimutatta az adrenalint, és felfedezett egy gátló hatású idegi faktort. – Fm.: Élettani gyakorlatok (Debrecen 1935); Kórtani gyakorlatok (Debrecen, 1936); Die neuroendokrine Steuerung der Adaptationstätigkeit (Bp., 1960, angolul 1965, oroszul 1967); Élettani gyakorlatok és bemutatások (Bp., 1962); A magatartás idegi és hormonális szerveződése (Bp., 1964, szlovákul: Pozsony, 1970); Hormones and Brain Func­tion (társszerzőkkel, szerk., Bp., 1973) – Irod.: Endrőczi E.: L. K. akadémikus (Orv. Hetil., 1982); Grastyán E.: L. K. (M. Tud., 1983. 2. sz.).

Littmann Imre (Bp., 1913. nov. 21. – Bp., 1984. aug. 21.) orvos, sebész, szívsebész, egy. tanár, az orvostud. doktora (1955), Kossuth-díjas (1954). 1937-ben szerezte meg orvosi oklevelét a pécsi orvosi karon. 1938–1939-ben a pécsi 9. sz. Honvédkórház sebésze, 1939–1941-ben a Horthy M. (ma Bajcsy-Zsilinszky) Kórházban, 1941–1942-ben a Bródy Kórházban sebész, 1943–1944-ben munkaszolgálatos orvos Balassagyarmaton a Közkórházban. 1945–1948-ban az Új Szent János Kórház adjunktusa, 1949–1951-ben a III. sz. sebészeti klinikán tanársegéd, 1951-től az OTKI sebészeti klinikájának az igazgatója, egy. magántanár. 1952-ben angliai ösztöndíjas, hazatérve elvégezte az első hazai ductus Botalli-lekötést. Klinikáján bevezette a szívkatéterezést, a veleszületett szívbetegség sebészi megoldásait. Az első m. szívsebész, aki megvédte doktori értekezését, és Kossuth-díjat kapott. 1956-ban elhagyta az országot, 1956–1958-ban a Toronto General Hos­pitalban dolgozott. Hazatért, 1958–1960-ban a László, 1960–1963-ban a Tétényi úti Kórház főorvosa. 1962–1968-ban az OTKI I. sz. sebészeti klinikájának az igazgatója, tszv. egy. tanár. Elsősorban sebészeti műtéttannal és congeni­talis szívhibákkal foglalkozott. – Fm.: A szív és a nagyerek veleszületett fejlődési rendellenességei (Fonó R.-vel, Bp., 1951, 1955, oroszul és németül 1957); Sebészeti műtéttan (társszerzőkkel, Bp., 1953, 2. kiad. 1968); Bauchchirur­gie, Indikation und Technik (Stuttgart, 1969, oroszul 1970); Sebészeti tudnivalók a körzeti orvosok gyakorlatában (Bp., 1982, németül: 1986) – Irod.: Petri G.: Dr. L. I. (Orv. Hetil., 1984).

Lobmayer Géza (Bp., 1880. máj. 16. – Bp., 1940. okt. 8.) orvos, sebész. A bp.-i egy. orvosi karán szerzett orvosi oklevelet 1903-ban, de már 1900-tól tanársegéd, majd adjunktus a II. sz. sebészeti klinikán. 1913-ban a sebészeti műtéttan magántanára, 1918–1935 között az Apponyi Poliklinika igazgatója. A hazai tüdősebészet megalapozója, eredményeket ért el a tbc sebészeti kezelése és a phrenicoexairesis műtéti megoldása területén. Az Orsz. Közoktatási Tanács és a Deutsche Gesellschaft für Urologie tagja. Főleg külföldi lapokban publikált. – Fm.: Májechinococcus műtéteinek végeredményei (Bp., 1906); Az urachus-sipolyról (Bp., 1909); A tüdő térfogatát megkisebbítő műtétekről (Bp., 1912); A tetanusról (Bp., 1914); A golyva sebészi kezeléséről (Bp., 1924); A thorakoskopia (Bp., 1925) A tüdőtuberkulózis sebészeti kezelése (Bp., 1928) – Irod.: Fekete S.: L. G. (Bp.-i Orv. Újság, 1940, 38. sz.).

Loessl János (Kistelek, 1887. júl. 3. – Debrecen, 1955. szept. 2.) orvos, anatómus, sebész, egy. tanár.. 1912-ben a bp.-i orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1912–1914-ben a bp.-i I. sz. anatómiai int. munkatársa, 1914–1918-ban katonaorvos, 1919-től a bp.-i I. sz. sebészeti klinikán tanársegéd, 1921-től a debreceni sebészeti klinika adjunktusa, 1927-ben a sebészeti műtéttan magántanára, 1939-ben rk. tanár. Ráksebészettel és ízületi rehabilitációval foglalkozott. Több könyve és számos közleménye jelent meg. – Fm.: Hereburok daganatok (Bp., 1924); Gümős csontízületek, nyirokcsomók sebészi kezelése (Debrecen, 1928); Epekő és gyomorresectio (Debrecen, 1930); Acidosis szerepe a sebészetben (Bp., 1933); A gyermekkor végtagsérüléseinek következményeiről... (Bp., 1938); Sósav, mint antisepticum (Bp., 1939); Sebészet (Debrecen, 1951) – Irod.: Szállási Á.: L. J. (Orv. Hetil.,, 1980).

Loew Károly Frigyes, Löw (Sopron, 1699. márc. 20. – Sopron, 1741. nov. 4.) orvos, botanikus. Orvosi előtanulmányait Windisch Já­nos pozsonyi orvosnál kezdte, ahol botanikai ismereteket is szerzett. 1717–1721-ben a jénai egy. orvosi karán tanult, itt szerezte orvosi oklevelét. Egy évig Sopronban folytatott orvosi gyakorlatot, majd 1722 és 1738 között Bécsben katona-, utóbb udvari orvos. Visszatért Sopronba, ahol orvosi gyakorlata mellett főleg flórakutatással foglalkozott. 1739-ben levélben fordult pályatársaihoz, hogy megyénként állítsák össze a Flora Pannonica növénytárat. Ebből csak a két Deccarddal közösen megírt Flo­ra Pannonica seu Soproniensis készült el kéziratban, amely 1098 növényt sorolt fel. E munkáért a berlini tudományos akadémia tagjává, az Academia Carolino-Leopoldina pedig alelnökévé fogadta. – Fm.: Dissertatio inauguralis medica praes. Wedelio de Polypodio (Jena, 1721); Kurtae doch gründliche Unter­suchung... (Bécs, 1730); De morbo petechiali, qui anno 1683... (Bécs, 1730); Epistola ad ce­leberrimos omnium regium botanicos... (Lipcse, 1739) – Irod.: Gombocz E.: A magyar botanika története (Bp. 1936); Rapaics R.: A magyar biológia története (Bp., 1953).

Lóránt Imre, Lichtscheidl (Pesterzsébet, 1909. jún. 9. – Bp., 1974. nov. 2.) gyermekgyógyász, egy. docens. 1933-ban szerezte meg oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1934–1937-ben a bp.-i Fehér Kereszt Gyermekkórházban segéd-, majd alorvos. 1938-tól Verebélyen körorvos. Is­kolaorvosi-egészségtan-tanári (1938), valamint községi orvosi képesítést is szerzett. 1946–1952-ben a bp.-i egy. II. sz. gyermekklinikáján adjunktus, 1952-től 1957-ig az Egészségügyi Min.-ban az anya- és csecsemővédelmi főosztály vezetője, majd ismét adjunktus. 1962–1974-ben docens a bp.-i orvos karon. Elnökségi tag a M. Gyermekorvosok Társ.-ban, az MTA és az Eü.-i Min. Anya- és Gyermekvédelmi Bizottságában. Főleg az ún. ritka kórképek problémáit tanulmányozta. Több dolgozata egészségügyi szervezési kérdésekkel foglalkozott. Mintegy 20 közleménye jelent meg. – Irod.: Schuler D.: Megemlékezés dr. L. I.-ről (Gyermekgyógyászat, 1974. 25. sz.); L. I. (Orvosegyetem, 1974. 18. sz.); L. I. (M. Paediater, 1974. 8. sz.).

Lovász Imre (Debrecen, ? – Pest, 1843) orvos, nyelvújító. 1831-ben szerzett Pesten orvosdoktori, sebész- és szülészmesteri oklevelet, majd gyakorló orvosként működött. Irodalommal, nyelvészettel, legfőképpen a szakmai nyelvújítás kritikájával foglalkozott. – Fm.: Dis­sertatio inauguralis physiologico-medica de perspiratione cutanea... (Pest, 1831); Értekezés a magyar nyelvújításról, és ennek némely nevezetesebb hibáiról (Pest, 1835).

Lovrekovich István (Újvidék, 1895. aug. 19. – Bp., 1960. aug. 6.) orvos, mikrobiológus, bakteriológus, az orvostud. kandidátusa (1952). Orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon szerezte meg 1922-ben. 1922–1926- között a kórbonctani int.-ben dolgozott, majd Johan Béla meghívására az Orsz. Közeü.-i Int. bakteriológiai osztályát vezette. 1939-ben a főv. Bak­terológiai Int. igazgatója lett, 1942–1946-ban az Orsz. Közeü.-i Int. igazgatója volt, ahonnan politikai döntés alapján távolították el. 1946–1950-ben a Phylaxia Áll. Oltóanyagtermelő Int.-ben, 1950–1954-ben a Gyógyszerip. Kut. Int.-ben az antibiotikumok ipari gyártásának kérdésével foglalkozott. 1954-től a főv. Közeü.-i és Járványügyi Állomás laboratóriumának h. igazgatója, 1957-től a Chinoin kutatója. Rausch Károllyal együtt kidolgozta a tífusz elleni csapadékos oltóanyag technológiáját. A M. Mikrobiol. Társ. vezetőségének, a Gyógyszerip. Kut. Int. tud. tanácsának tagja. – Fm.: Bakteriológia, immunitástan, parazitológia (Tomcsik J.-fel, Lőrincz F.-cel, Bp., 1935) – Irod: L. I. (Orv. Hetil., 1960, 40. sz.).

Lovrich József (Pest, 1868. márc. 19. – Bp., 1935. máj. 30.) orvos, egy. tanár. A bp.-i egy. orvosi karán 1892-ben szerzett orvosi oklevelet. 1892–1896-ban az I. sz. kórbonctani int. munkatársa, 1896–1913 között a I. sz. női klinikán tanársegéd, majd adjunktus. 1906-ban a nőgyógyászati műtéttan magántanára, 1913–1935-ben a bp.-i Bábaképző igazgatója, 1922-ben c. ny. rk. egy. tanár. Jelentős szerepe volt a bábaképzés szakmai-oktatási programjának kidolgozásában. – Fm.: Az I. számú női klinikán használatos gyógyeljárások (Bp., 1904); Az extractióról Mueller szerint (Bp., 1904); A scopolamin narcosisról (Bp., 1904); Bábaismeretek (Bp., 1929) – Irod.: Burger K.: L. J. (Orv. Hetil., 1935); Győry T.: Az orvostudományi kar története 1770–1935 (Bp., 1936).

Lőrincz Ferenc (Bálványosváralja, 1898. okt. 15. – Bp., 1986. máj. 15.) orvos, mikrobiológus és parazitológus, egy. tanár, az orvostud. kandidátusa (1952), doktora (1956). 1924-ben a szegedi orvos karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1923–1928-ban a szegedi anatómiai int. munkatársa, 1926-ban törvényszéki orvosi szak­képesítést szerzett. 1934-ben laboratóriumi szakorvos, 1928-1936-ban az OKI adjunktusa, megszervezte a kórszövettani és parazitológiai labor.-mot. A mo.-i humán parazitológia megteremtője. 1930–1931-ben Londonban, 1936-ban Olaszországban és Albániában, 1937-ben Európa országaiban Rockefeller-ösztöndíjjal járt tanulmányúton. 1934-től a bp.-i orvosi karon a közegészségtan ny. r. tanára és a parazitológia magántanára. 1940–1942-ben a kolozsvári orvosi karon a közegészségtan professzora. 1943–1946-ban az OKI egyik igazgatója. Saját kérésére nyugdíjazták, majd 1946-tól az Orsz. Kémiai Int. tud. tanácsadója, utóbb tud. igazgatója. 1948-tól a mikrobiol. és húsip. oszt. vezetője, 1950–1959-ben a MIKI, majd a Konzerv-, Hús- és Hűtőip. Kut. Int. húsipari oszt. vezető-je. 1959-től a Húsipari Kut. Int. igazgatója. A Népegészségügy c. folyóirat szerk. (1933–1936), a Húsipar c. folyóirat alapító szerkesztője, a Parasitologia Hungarica egyik alapítója (1968), szerk. biz. tagja (1968–1986). Az OKT r. tagja, a M. Higiénikusok Társ. alapító tagja (1932), 1964-től a M. Parazitológiai Társ. alapító és elnökségi tagja, 1967–1972-ben elnöke, 1972-től t. elnöke. A Népszöv. Eü.-i Szervezete Malária Bizottságában Mo. képviselője (1938–1944). 171 tud. közleményt és több könyvet jelentetett meg. A Balassa János-díj (1935), a Mészáros Károly-díj (1939), a Sigmond Elek-emlékérem (1965) tulajdonosa, 1980-ban a SZOTE díszdoktora. – Fm.: Az echinococcus gyakorisága Mo.-on (Burghoffer G.-val, Állatorv. Lapja, 1931); Bakteriológia, immunitástan, parazitológia (Loverekovich I.-nal és Tomcsik J.-fel, Bp., 1935); A malária (Bp., 1939); Húsipari kézikönyv (Bp., 1973) – Irod.: Kassai T.: Búcsú dr. L. F.-től (Orv. Hetil., 1986, 3. sz.); Len­csepety J.: Dr. L. F. (Húsipar, 1986).

Lőrinczi Ferenc, Laurencsics (Szekszárd, 1846. júl. 1. – Bp., 1898. márc. 1.) orvos, lapszerkesztő. A pesti egy.-en szerzett orvosi oklevelet 1870-ben, majd a Belügymin. eü.-i osztályán szolgált. Szervezési és igazgatási feladatok teljesítésén kívül annak szakirodalmi megalapozója is volt. Részt vett az 1876. évi közegészségügyi törvény előkészítésében, az 1890-es évek elejétől részt vett a hazai egészségügy és orvosi közigazgatás sorozatban kiadott törvénytárának összeállításában. Szakirodalmi munkásságának gazdagítása mellett szépirodalommal is foglalkozott. 1871–1874-ben a Mátyás Diák c. élclap szerkesztője, később különböző fővárosi lapok egészségügyi és felvilágosító rovatának szerkesztője, népszerű kiadványok kiadója és sorozatszerkesztője volt. – Fm.: Orvosi tanácsok mellbetegek számára (Bp., 1876); Vezérkönyv a közegészségügyi szolgálat terén (Bp., 1882); A közegészségügyi közigazgatás kézi könyve (Bp., 1890, 1892); Hogyan menthetők meg a tüdőgümőkórosok... (Bp., 1895) – Irod.: L. F. (Vasárnapi Újság, 1898).

Lőrinczy Ervin, Landgraf (Bp., 1898. okt. 4. – Bp., 1983. júl. 24.) orvos. fogorvos, az orvostud. kandidátusa (1955). 1922-ben szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. Mindvégig rendelőintézeti fogorvos, főorvos volt. Szájbetegségekkel és ezzel kapcsolatos szerológiai és haematológiai vizsgálatokkal foglalkozott. A Stomatologiai Közl. felelős szerk. (1937–1939). – Fm.: A szájnyálkahártya betegségei (Bp., 1940); A sztomatológia és a hae­matológia kapcsolatairól (Bp., 1946); Vizsgálatok a nyál chemizmusáról (Bp., 1949) – Irod.: Huszár Gy.: L. E. (Fogorv. Szle, 1983).

Lőte József (Maroscsúcs, 1856. márc. 19. – Bp., 1938. júl. 13.) orvos, egy. tanár. Orvosi oklevelét a kolozsvári egy. orvosi karán szerezte 1880-ban, 1880–1883 között Kolozsvárott, 1883–1890 között a bp.-i egy. általános kór- és gyógyszertani int.-ben, illetve a Pasteur Int.-ben tanársegéd. 1887-ben a kórélettan magántanára, 1890-től az általános kórtan ny. r. tanára Kolozsvárott, majd 1918-tól Szegeden, ahol részt vett a Kolozsvárról menekült m. egyetem letelepítésében, az új körülmények közötti megszervezésében. 1901–1902-ben a kolozsvári egy. rektora, több alkalommal orvoskari dékán. Az anthrax (lépfene) és a veszettség elleni védőoltással kapcsolatban végzett kutatásokat. Kidolgozta az ún. Hőgyes-féle veszettségellenes védő-óltó módszer alapeszméjét. Robert Koch berlini intézetében a gümőkor kísérletes gyógytanával kapcsolatban folytatott vizsgálatokat. Jelentős szakirodalmi munkásságot fejtett ki. – Fm.: Gyakorlati kórtan (ford., Bp., 1885); Az anthrax és veszettség-vírus beoltása után fellépő láz körülményeiről (Bp., 1887); Előadások az általános orvostanból (F. A. Hoffmann művéből ford., Bp., 1890); Adalék a kísérleti lépfene tüneteinek ismeretéhez (Bp., 1901); Jelentés a helybeli (kolozsvári) egyetem ált. kór- és gyógytani intézetében folyó vizsgálatokról a kísérleti veszettségre vonatkozólag (Kolozsvár, 1901); Módszertani adalék az állati szervezet fogékonysága fokának megállapítására vonatkozólag, a baktérium hatása iránt (Bp., 1902); A kísérleti veszettség egy tünetéről (az ún. praemonitorius lázról) (Bp., 1905); Módosítás a vérsejtszámláláson (Ko­lozsvár, 1907); A ragályos betegségek iránti fogékonyságról (Kolozsvár, 1910); Az ispora- (spóra-) festésről (Kolozsvár, 1915); Néhány szó a magyar orvosi nyelvről (Kolozsvár, 19l5) – Irod.: Bálint Nagy I.: L. J. (Paul de Kruif: Bacillusvadászok, Bp., 1930); Issekutz B.: L. J. (Orv. Hetil., 1938); Szállási Á.: L. J. (Orv. Hetil., 1988).

Löw (Loew) András (? – Sopron, 1710. május. 20.) orvos. Sopron vármegyei nemesi családból származott. 1679-ben Wittenbergben bölcsészdoktori, 1682-ben Jénában orvosdoktori oklevelet szerzett. 1682-től Sopronban gyakorló orvos. – Fm.: Dissertatio Medica de Lue venerea... (Jena, 1680); Historia epide­mica Hungarie (Wittenberg, 1680).

Lukács Hugó (Bp., 1874 – Párizs, 1939 ápr. 23.) orvos. 1896-ban végzett a bp.-i egy. orvosi karán. Az 1900-as évek elején a kolozsvári egy. ideg- és elmeklinikáján tanársegéd. A kolozsvári Bolyai Társ. elnökeként a radikális értelmiség egyik vezetője lett. Baráti köréhez tartozott Ady Endre, akit 1909. június-augusz­tusában klinikai kezelésben részesített. Ady Endre sokáig a Lukács családnál lakott, rajta keresztül került kapcsolatba Fejér Lipóttal és Somló Bódoggal. A költő haláláig leveleztek. 1909. augusztusában feladta klinikai állását, és a kolozsvári ker. mukásbiztosító főorvosa lett. Az I. vh. idején az orosz frontra került. 1919-ben a Népjóléti Népbiztosság munkatársa volt. A Tanácsköztársaság bukása után feleségével, Bernát Ilma festőművésszel Bécsbe menekült, majd onnan Párizsba ment. Öngyilkos lett. – Fm.: Az izmok és idegek villamos ingerlékenysége curara hatás alatt (Donáth Gy.-val, Bp., 1900); A trigeminus facialis reflexekről (Bp., 1901); Enkephalopathia infantilis esete (Bp., 1901); A korlátozott beszámíthatóságról (Bp., 1903); A szemtükri lelet jelentősége elmebetegeknél (Markbreiter I.-el, Bp., 1906); A beteg Ady Endre (Esztendő, 1919, 2. sz.) – Irod.: Szállási Á.: Ady orvosa és barátja: L. H. 1875–1939 (Orv. Hetil., 1973, 24. sz.); Andor L.: Találkozások Ady Endre orvosával (Szabad Föld, 1978. febr.).

Lumniczer Sándor (Kapuvár, 1821. márc. 29. – Bp., 1892. jan. 30.) orvos, egy. tanár. 1844-ben végzett a pesti egy. orvosi karán, 1843–1845-ben uo. Balassa János tb. tanársegéde, majd 1845–1847-ben Bécsben műtőnövendék, itt szerzi sebészorvosi oklevelét. Hosszabb külföldi tanulmányutat tett, felkereste Berlin, Párizs, London, Zürich, Heidelberg, Göttingen, Erlangen jeles sebészeti intézményeit. A márciusi forradalom után egyik tagja annak a reformbizottságnak, amely kidolgozta az egy. képzés reformjait. 1848 augusztusától a honvédorvosi tanfolyam egyik előadója, 1848. szeptember közepétől honvédorvos, Görgey Artúr törzsorvosa, 1849. május 21-től a Honvédelmi Min. 8. osztályának vezetője, főtörzsor­vosi rangban a honvédorvosi kar főnöke. A szabadságharc bukása után besorozták a császári hadseregbe, 1851-ig közkatonaként az egyik Bécs melletti katonakórházban betegápoló. 1851 után az államvasutak, majd 1855-től a Rókus Kórház sebészorvosa, 1861-től főorvosa. 1868-ban magántanár, 1872-ben rk. tanár, 1880–1892-ben ny. r. tanár, 1868-tól az Orsz. Közegészségügyi Bizottság tagja, 1872–1876-ban a bp.-i Kir. Orvosegyesület elnöke, 1881-ben egyik alapítója a Magyar Vöröskeresztnek. 1885-től főrendiházi tag. Az igazgatása alatt levő II. sz. sebészeti klinikán vezették be Mo.-on elsőnek az antiszepszist. A magyar orvosképzést és orvostudományt európai rangra emelte. A pesti orvosi iskola vezető egyénisége, Semmelweis tanainak népszerűsítője. – Fm.: Orvos-sebészi értekezés a képlő sebészetről (Pest, 1884); Jelentés a Pest városi. sz. Rókus közkórház II. sebészeti osztályának 1868. évi működéséről (Pest, 1870); Sebészeti tapasztalatok a bp.-i sz. Rókus Kórház II. sebészi osztályán 1875–76-ban (Bp., 1878) – Irod.: Janny Gy.: L. S. (Orv. Hetil., 1892); Hőgyes E.: Emlékkönyv... (Bp., 1896); Hedri E. – Salgó M.: L. S. élete és munkássága (Orv. Hetil., 1957); Antall J.: L. S. (A magyar orvosi iskola mesterei, Bp., 1971).

Lumnitzer István (Besztercebánya, 1749. ápr. 4. – Pozsony, 1806. jan. 11.) orvos, flórakutató, Lumnitzer Sándor nagyapja. Winterl Jakab tanítványaként Nagyszombatban, Jénában és Halléban végzett orvosi tanulmányokat, 1777-ben Nagyszombatban nyert orvosi oklevelét. Gyakorló orvosként Szentgyörgyön működött, majd 1779-től Pozsony város főorvosa volt. Pozsony környékén botanizált, Flora Posoniensis c. műve az első m. nyelvű megyei feldolgozás, 1008 virágos és 286 virágtalan növényt sorol fel. – Fm.: De rerum naturalium adfinitatibus... (Pozsony, 1777); Index Florae Posoniensis (Lipcse, 1936) – Irod.: Gombocz E.: A magyar botanika története (Bp., 1936); Győry T.: A magyar orvostudományi kar története 1770–1935 (Bp., 1936).

Lumnitzer Sándor (Bp., 1896. jan. 16. – Bp., 1958. dec. 24.) orvos, sebész, az agyaggalamb-lövészet háromszoros világbajnoka. 1942-ben végzett a bp.-i tud. egy. orvosi karán. Az első világháború alatt félbeszakította orvosi tanulmányait, frontszolgálatot teljesített. 1924-től az I. sz. sebészeti klinikán tanársegéd, majd 1934 és 1956 között a főv. Róbert Károly körúti kórház sebész főorvosa. 1929-ben (Stockholm), 1933-ban (Bécs) és 1939-ben (Berlin) egyéni világbajnok agyaggalamb-lövészetben. 1929–1939-ben hét alkalommal tagja a világbajnok anyaggalamb-lövész csapatnak. 1933-ban (Bécs), 1937-ben (Helsinki) Európa-bajnok. Nyolc alkalommal agyaggalamb-lövészetben, két alkalommal élőgalamb-lövészetben magyar bajnok. – Irod.: A Róbert Károly körúti Kórház törté­nete (Bp., 1985).

Lusztig Gábor (Gyula, 1925. szept. 9. – Kecskemét, 1991. ápr. 3.) orvos, patológus, az orvostud. kandidátusa (1963), doktora (1979). A M. Pathológusok Társ. elnöke (1980–1990), az European Society of Pathology tagja, Baló József-díjas (1990). 1943–1944-ben a kolozsvári egy.-en jogot tanult, 1944-ben munkaszolgálatos, 1944–1945-ben a sopronkőhidai fogházban raboskodott. 1951-ben szerzett a szegedi orvostud. egy.-en orvosi oklevelet. 1954-ben kórbonctani és -szövettani szakorvosi képesítést nyert. 1951-től a szegedi egy. kórbonctani és kórszövettani int.-ben szakorvosi ösztöndíjas, 1952-től gyakornok, 1953-tól tanársegéd, 1954–1956-ban adjunktus. 1956-tól haláláig a kecskeméti Hollós József M.-i Kórház patológiai osztályán főorvos. 1968-tól a szegedi orvos­tud. egy. c. egy. docense, 1973-tól c. egy. tanára. 1970–1971-ben Montrealban vendégkutató. Fő­ként a vérkeringési szervek megbetegedéseivel, elsősorban az arterioszklerózis patogenezisével foglalkozott. A Bács.-Kiskun M.-i Kórház Évk. szerk. (1962-től). – Fm.: Adatok a dextrán cholesterinsclerosist gátló hatásához (Kecs­kemét, 1962); Blood Coagulation Factors and Atherosclerosis (Acta Morphologica, 1965); Az emberi aorta-fal vízkötő-kapacitásának változása atherosclerosisban (Hesz Á.-val, Kecskemét, 1974); Az aorta-adventitia vastagságának, valamint a vér és aorta-fal choles­terin és lipoid tartalmának kapcsolata (Mák L.-lel, Morphologiai és Igazságügyi Orvosi Szle, 1975); Az atherosclerosis kórfolyamatának és az aorta-adventitiának kapcsolata (Kecskemét, 1978) – Irod.: Józsa L.: L. G. (Orv. Hetil., 1991,); Horváth A.-né: L. G. (Orvosi Könyvtáros, 1992).

Lübeck János Károly (Bazin, 1776. – Ipolyság, 1814. nov. 14.) orvos, mezőgazdasági szakíró. Orvosi oklevelét a bécsi egy.-en szerezte 1794-ben, majd pozsonyi, sövényházi és nagyszentmiklósi orvosi gyakorlat után 1805-től Hont vm. főorvosa lett. 1804-ben a Patrio­tisches Wochenblatt f. Ungarn, 1805–1807-ben az Ungarische Miscellen c. lapokat szer­kesztette. E lapokban írott cikkeiben a hazai mezőgazdaság és kertészet helyzetével foglalkozott. – Fm.: Allgemeines ökonomisches Lexikon... (Bécs, 1812); Der allgemeine ökono­mische Sammler (Pozsony, 1813–1814) – Irod.: Kiss L.: Orvos-mezőgazdász avagy mezőgazdász-orvos: L. J. K. (Orv. Hetil., 1990); Kiss L.: Orvos és mezőgazdász. L. J. K. (A m. tudomány évszázadai, Pozsony, 1994).