Magyar néprajzi lexikon
Takács Zoltán (2006)
Hallgatói Információs Központ
19. fejezet - O

19. fejezet - O

obligáció, jobbágy-kötelezvény, reverzális: általában valamely kötelezettség elismeréséről kiállított okirat. Több fajtája ismeretes, pl. örökösödési, házasságkötési stb. nyilatkozat. Egyik legfontosabb változata az egyénileg vagy kollektíven valamely birtokon megtelepedett jobbágyok (rendszerint menekültek, szökevények, telepesek stb.) kötelezvénye, amelyben alávetik magukat új uruknak. A → jövevények ilyen módon – saját elhatározásból vagy a földesúr nyomására – lemondtak, ha volt, költözési szabadságukról, magukat → örökös jobbágyságra adták. E jogi aktust nevezi a szakirodalom hitlevélrendszernek, az okiratot hitlevélnek, obligációs levélnek, lekötelező levélnek, reverzálisnak. Az elszökött, de urához visszatért jobbágy is reverzálisban kötelezte magát örök hűségre, a kirótt szolgáltatások teljesítésére. (→ még: jobbágyköltözés) – Irod. Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767 (Bp., 1969).

Török Katalin

obsit, obsitos: A kiszolgált katona (obsitos), amikor letöltötte szolgálati idejét, elbocsátó levelet (obsitot) kapott.

ócskasor, ócskapiac: a piacok, vásárok sok helyen önállósult része, melyen az emberek saját használt holmijukat, főleg ruhaneműket, ill. kereskedők az ún. ócskások portékájukat árulták. Nevezték még bolhapiacnak, sőt tetűpiacnak is. Némely helységben külön ócskasor alakult ki. Legnevezetesebb Bp.-en a mindennapos, előbb Teleki téri, majd az Ecseri útra áthelyezett használtcikk piac, és a debreceni, hetente kétszer tartott ócskasor, helyi nevén zsibogó.

Dankó Imre

Oedipus: → novellamese, → sorsmese. A klasszikus görög monda továbbélése a szájhagyományban: a jóslat beteljesedik, a hős megöli apját, s anyját feleségül veszi (AaTh 931). Egyetlen magyar változata van, noha Honti János katalógusa négyet, Berze Nagy Jánosé kettőt tartott számon. A mesetipologizálás módszereinek finomodásával a többi szöveg egyéb típusszámok alá került. A Gömör megyei változat cselekménye: bírónál megszáll két vándorlegény. Éjszaka a felesége fiat szül. A vándorok eltávozásuk előtt papírra jóslatot írnak: a fiú megöli apját, s anyját feleségül veszi. Sok év után kerül elő a cédula. A szülők bánatukban világgá mennek, fiuk keresésükre indul. Egy erdőben menyecskét talál, feleségül veszi. Juhász lesz. Egyszer hazatérve egy embert talál az ágyában, megöli. Felesége elájul, az ember az ő ura és a fiú apja volt. Két vadmacska jelenik meg az ablakban, akik elmondják a fiúnak, hogy mit tett. A fiú öngyilkos lesz. A mesét a Magy. Nyelvőr közölte 1895-ben, Juhász László gyűjtéséből, Otrokócsról. Elmondója minden valószínűség szerint népkönyv vagy ponyva révén ismerte meg a történetet. Feltehető, hogy hasonló módon a magyar nyelvterület más részein is ismert volt, hiszen Európa minden népe számon tartotta szinte az egész középkoron át napjainkig. A Gesta Romanorumban Julianus „vitézlő Férfiú”-ról mondja el Oedipus történetét (Katona Lajos kiadása, Bp., 1900. XVIII. rész). – Német és svéd középkori legendák Júdásról, orosz mesék a vérfertőző Andrej Kritszkijről, Európa egyéb népeinél feljegyzett mesék Oedipusról, ill. Józsefről szólnak. Európán kívül is elterjedt, feltehetően mindenütt irodalmi hatásra. – Irod. Boggs, R. S.: Index of Spanish Folktales (Helsinki, 1930; FFC., 90); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Ortutay Gyula–Kovács Ágnes–Dégh Linda: Magyar népmesék (III., Bp., 1960). Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (Bp., 1960; MNKF 1.); Krzyzanowski, J.: Polska bajka ludowa (Wroc³aw–Warszawa–Kraków, 1962); Tubach, F. C.: Index exemplorum (Helsinki, 1969; FFC., 204).

Nagy Ilona

offer: → fogadalmi tárgy

oikotípus <gör. oikosz ’ház’ + tüposz ’vonás, alak’>: egy típus helyi redakciója, helyi típus. Az elnevezést C. W. von Sydow javasolta, a földrajz-történeti iskola egyoldalú → redakció-fogalmának kiküszöbölésére. Véleménye szerint az oikotípus egy típusnak bizonyos földrajzi és történeti (kisebb mértékben társadalmi) körülmények között kialakult sajátos képződményei, amelyek megrögződnek. Előbb csak a mesében, később a mondában is feltételezte meglétét. A többi kutatási területen ritkán használt elnevezés. A magyar mesekutatás alig említi, inkább a nemzeti redakció elnevezés használatos, ez azonban nem teljesen azonos vele. St. Thompson a mesék elterjedésének és nagy műfaji tömbjeinek a neveként használja, von Sydow tanítványai mesék típusainak összefüggő csoportját nevezik így. Az újabb folklorisztika a helyi redakciók kategóriáját alkalmazza szívesebben, ennek történeti, etnikus vagy földrajzi mibenlétét illetően azonban elég heves viták dúlnak. (→ még: hagyomány, → típus, → változat) – Irod. von Sydow, C. W.: Kategorien der Prosa-Volksdichtung (Selected Papers on Folklore, Copenhagen, 1948); Rooth, A. B.: The Cinderella Cycle (Lund, 1951); Swahn, Jan-Öjvind: The Tale of Cupid and Psyche (Lund, 1955); Dégh Linda: Az AaTh 449/A mestípus magyar redakciója (Ethn., 1960); Lüthi, M.: Megjegyzések a meséről (Folcloristica, 1971).

Voigt Vilmos

oka, okka: súlymérték. Az egykori török birodalom területén, elsősorban a Balkánon használták. A Bácskában, Szlavóniában, sőt az Ormánságban is ismerték. Nagysága változó volt, 1,23 kg-tól 1,76 kg-ig terjedt.

Dankó Imre

okarina: a → cserépsípok családjába tartozó ajaksíp. A nemzetközileg ismert 10 hangképzőnyílású okarinák mellett magyar fazekasok a II. világháború előtt olyan változatokat is készítettek, amelyeknek 6 hangképzőnyílásuk volt, hogy azok, akiknek keze a magyar furulyához szokott, nehézség nélkül játszhassanak rajta. Ennek ellenére az okarina a magyar nép között nem honosodott meg. Jelenlegi közismert formájában a 19. sz.-ban kezdték készíteni. Olaszo.-ban.

Okarina. Általános forma.

Sárosi Bálint

Okos Kati, Butuk Miska: tréfás realisztikus mese (→ reális mese), mely női és férfi hős szereplővel egyaránt ismert. Cselekménye: Munkába menő ember (templomba menő asszony) meghagyja, hogy felesége (férje) jó ebéddel várja. Süssön kolbászt, és hozzon bort a pincéből. A kolbászt a kutya megeszi, a bor elfolyik, s azt az asszony (ember) liszttel hinti be (AaTh 1387; BN, MNK 1412*). Folytatása rendszerint „Az edényeit rendező asszony” (AaTh 1293A*, BN 1388*). A férj, látva felesége esztelenségét, megtakarított pénzét egy fazékba teszi, s megtiltja az asszonynak, hogy hozzányúljon. Távollétében edényáruló emberek jönnek, az asszony a pénzért, anélkül, hogy hozzányúlna, megveszi az egész kocsirakományt. A fazekakat felaggatja. Valamennyi el is fér, egy kis csupor kivételével. Felszólítja a fazekakat, hogy adjanak helyet a kicsinek is. A fazekak természetesen nem válaszolnak. Haragjában valamennyit leveri, s felakasztja azt az egyet. (Folytatása AaTh 1291 – AaTh 1291B – AaTh 1653A). A hazatérő ember azt mondja feleségének, hogy most immár semmijük sincsen, mehetnek világgá. Az asszony feltarisznyál egy korsó ecetet, egy tarisznya kökényt, három sajtot és egy karika vajat. Az úton elgurul egy sajt. Okos Kati utána kiált, hogy jöjjön vissza. A sajt nem fogad szót. Utánaküldi a másikat, majd a harmadikat. Később látja, hogy a földet elvágta a kerék. Megsajnálja és bekeni vajjal, hogy gyógyuljon meg. Eszébe jut, hogy otthon nem zárta be az ajtót. Hazaszalad, kiemeli a sarkából, és magukkal viszi azt is. Éjszakára egy fára másznak. A fa alatt rablók telepszenek meg. Okos Kati sorra lepotyogtatja a kökényt, lecsurgatja az ecetet, végül ledobja az ajtót. A rablók elmenekülnek. Okos Kati és férje az ennivalóval és a pénzzel megrakodva, hazatérnek. – A stabil szerkezet és az „illetlen” motívumok gondos kerülése irodalmi forrást sejtet. Az ostoba asszonyról (emberről) szóló mesemotívumok és rátótiádák (→ falucsúfolók) azonban ismeretesek más kombinációban az egész magyar nyelvterületen, s különösen népszerűek Erdélyben. – Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (UMNGy, VI., II., Bp., 1943); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (UMNGy, VIII., I., Bp., 1955).

Kovács Ágnes

okos parasztleány, az: → novellamese, számos változata → Mátyás-mese. Cselekménye: a király (Mátyás) országjáró (feleségkereső) útja során tudomást szerez egy parasztlány okosságáról, oly módon, hogy: a) hintója kereke összetörik egy malomkövön. Meghagyja, hogy mire visszatér, a falu lakói nyúzzák meg a követ. (Válasz: előbb vegye vérét a király); b) parasztember szántás közben aranymozsarat talál. Leánya határozott tiltakozása ellenére elviszi a királynak ajándékba. A király követeli rajta, mint ahogy ezt az okos parasztleány megjósolta, az ütőjét is; c) a földesúr látva a szegény paraszt kínlódását, megengedi, hogy földjéből egy darabot felszántson és rajta kunyhót építsen. A kunyhónak szánt gödörbe beleesik a gazdag paraszt tehene, s ottpusztul. Törvényre mennek a földesúr elé. Ez három kérdést tesz fel nekik: mi a legkövérebb, a leggyorsabb, a legédesebb. A károsult gazda szerint az ő disznója, lova, méze. A szegény embernek lánya ad tanácsot: legkövérebb a föld, leggyorsabb a gondolat, legédesebb az egészség (álom). d) Mátyás álruhában gyalogszerrel vándorol. Egy ital vízre (éjszakai szállásra) betér a parasztember házához. Csak a leányát találja otthon. Megkérdezi tőle: – Hol van édesapád? – Elment, hogy a törökbúza nevét elváltoztassa. – Hát édesanyád? – Elment házdísziért és ételíziért. – Hát a nénéd? – Az a tavalyi örömét siratja. Az okos parasztleány megmagyarázza válaszai értelmét: apja őrletni van, anyja seprűért és sóért a boltba ment, a nénje vajúdik (AaTh 876). A király ha ez eddig nem történt volna meg, megkísérel megbizonyosodni a parasztleány okosságáról. Megparancsolja, hogy: a) fonjon (szőjön) 100 esztendős kenderszöszből aranyfonalat (inget, lábravalót az egész ármádiának; → aranyhajú ikrek). A leány visszaüzen, hogy egy darabocska forgácsból csináltasson a király neki ehhez (arany) orsót, szövőszéket. A király újabb parancsot ad: foltozzon meg egy 100 esztendős agyagkorsót. Az okos parasztleány visszaüzen, hogy előbb fordíttassa ki. A király megparancsolja, hogy jelenjen meg a színe előtt a) felöltözve is, nem is, b) lóháton is, nem is, c) hozzon is ajándékot, nem is. A leány megjelenik meztelenül egy halászhálóba burkolva, szamárháton, két szita közt galambot (két tenyér közt egeret) hoz. Mivel nemcsak okos, de szép is, a király feleségül veszi azzal a feltétellel, hogy ítélethozatalába, az ország kormányzásába nem szól bele. Egy alkalommal a király távollétében pörlekedő fuvarosok érkeznek. Egyiknek a kancája a másik taligája alá csikózott, s a csikó a király ítélete értelmében most a taligás ember tulajdona. A kancás ember ebbe nem nyugszik bele. A királyné azt tanácsolja, hogy helyezkedjék a hazatérő király útjába, s kezdjen el halászni az út porában, a király álmélkodó kérdésére pedig válaszolja, hogy úgy lehet halászni a szárazon, ahogyan a taliga megcsikózhat. A király megváltoztatja ítéletét, de a feleségét kiutasítja a palotából azzal, hogy ami a legkedvesebb, magával viheti. A királyné álomport tesz italába, s magát a királyt viszi haza a szülői házba. A király megbocsát, s visszaviszi feleségét a palotába (AaTh 875). – Egyike legnépszerűbb meséinknek. 37 népköltési szövegváltozatát s több irodalmi megszövegezését ismerjük (Kiss János, Jókai Mór, Tóth Béla). Több változat csupán a mese egyik vagy másik felét tartalmazza. Az ismert Grimm mese („Die kluge Bauerntochter”) láthatólag nem nagy hatással volt a magyar változatokra. Ezek változatosságuk és motívumgazdagságuk ellenére egységes felépítésűek. Ennek talán egyik magyarázata a mese gyakori megjelenése tankönyvekben és meséskönyvekben. – A típus egész Európában, É-Afrikában, DNy-, D- és K-Ázsiában (pl. Kínában és Japánban is), valamint Spanyol-, Angol- és Francia-Amerikában elterjedt. – Irod. de Vries, J.: Die Märchen von klugen Rätsellösern (Helsinki, 1928, FFC 73.); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Konsza Samu–Faragó József: Háromszéki magyar népköltészet (Marosvásárhely, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).

Kovács Ágnes

Okos Zsófi: → novellamese, ill. annak hősnője. Egy királynak (grófnak, kereskedőnek, szegény embernek) van három lánya. Háborúba (messzi útra) kell mennie. Elutazása előtt lányainak egy-egy tő rozmaringot (koszorút, kismadarat) ad; visszatértekor ezek épsége szolgál majd bizonyítékul a lányok szüzességének épségére. A két idősebb lány (kártyán) elveszti szüzességét, a szerencsés nyerő a legkisebbnél is hasonlóra törekszik. Okos Zsófi látszólag beleegyezik, az ágyat azonban az árnyékszék fölé veti. Az udvarló beleesik, s amikor nagy nehezen kikecmereg, bosszút esküszik. Összeszövetkezik a két idősebb lánnyal, azok betegnek tettetik magukat, és elküldik a legkisebbet az udvarlóhoz a) ennivalóért, b) innivalóért, c) gyümölcsért. Okos Zsófi szakácsnénak, pincemesternek öltözve elhozza a kívánt ételt és bort, a többit kiborogatja, elfolyatja, s az ajtóra felírja, hogy „Itt járt Okos Zsófi!” Harmadszor az udvarló egy nyaláb vesszőt készít ki, hogy Okos Zsófit elverje, de őt magát verik meg. Megbetegszik. Okos Zsófi háromszor megjelenik orvosi ruhában, s az udvarlót újra meg újra megveri, sebeibe oltatlan meszet, sőt, paprikát, üvegcserepeket hint, s mind betegebbé teszi. A férfi, hogy bosszúját tölthesse, feleségül veszi. Okos Zsófi a nászéjszakán ágyába egy cukorbabát (vérrel telt hólyagot) tesz. A férj karddal odacsap, s egy darab cukor (egy csepp vér) a szájába repül. Azt hiszi, hogy a Zsófi vére. Tettét megbánja. Zsófi előjön rejtekhelyéről, kibékülnek, s boldogan élnek. A király a két idősebb lányt, kiknek virága elhervadt (madara megbetegedett) megbünteti (AaTh 883B). – Az egész magyar nyelvterületen nagy egyöntetűséget mutató mese feltehetően irodalmi forrásból terjedt el a forrásul szolgáló népkönyv azonban eddig nem került elő. A mesét különösen női mesemondóink kedvelik. Hősnője Okos Zsófi, Arany Zsáda, kis Térszéli Katica egyike az általános népszerűségnek örvendő, talpraesett leányhősöknek (→ táltos fiú, a, → Incula, → okos parasztleány, az). Az orvosi ruhában elkövetett bosszú motívuma ismeretes → Lúdas Matyi meséjében is, melynek mesénk női párja. A mese Európa-szerte ismert, előfordul Basile és Perrault gyűjteményében, de a nagy hindu mesegyűjteményekben is. Hozzánk valószínűleg olasz forrásból került. – Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Raciti, M.: Le conte „Le vas de basilic” ou „La poupée, en sucre et en miel” (IV. International Congress for Folk Narrative Research in Athens, Laographia, 1965); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).

Kovács Ágnes

oktató fabula: → állatmese. Az oktató fabula tanító célzattal előadott rövid, általában prózai, ritkábban verses elbeszélés. Tárgya egyszerű történet, mellékepizódok és árnyalt jellemábrázolás nélkül. Szereplői emberek, állatok, természeti lények, elvont fogalmak külön vagy együtt. Az oktató fabula célja valamilyen általánosan érvényes erkölcsi szabály egyes esetre való alkalmazásának bemutatása. Előadásmódja egyszerű, tömör, frappáns, szemléletes, párbeszédekel élénkített. Tanulsága egyértelmű és közérthető, az oktató jelleg az esztétikai szépséget nem nyomja el. Az antikvitásban jól ismert, nálunk különösen nagy szerepe volt a reformáció idejében, amikor a prédikációkban gyakran szerepelt oktató fabula. Funkciójában közel áll a → példázathoz. – Irod. Koltai Virgil: Az oktató mese és szemelvények magyar meseírókból (Bp., 1901); Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei (Bp., 1944); Whitesall, F. R.: Fables in Mediaeval Exempla (The Journal of English and Germanic Philology, 1947); Horváth János: A reformáció jegyében (Bp., 1953); Perry, B. E.: Fable, Studium Generale 12:1 (Berlin, 1959).

Szemerkényi Ágnes

ól: → istálló

Oláh Andor (Bp., 1923–): orvos. A bp.-i orvostudományi egy.-en végezte tanulmányait (1949). Körzeti orvos Szentendrén. A népi gyógyítás történetének és néprajzának kutatásával, ezen belül elsősorban a gyógyító ember személyiségének vizsgálatával, továbbá a népi pszichoterápiával és pszicho-szomatikus szemlélettel foglalkozik. A népi orvoslásról gyűjtött és értékelő tanulmányokkal kísért, feldolgozott anyaga a bp.-i Néprajzi Múz. Ethnológiai Adattárában található. Tanulmányai és cikkei hazai és külföldi néprajzi és orvostörténeti szakfolyóiratokban jelennek meg.

Oláh leány tánca: dramatikus táncaink (→ dramatikus táncok) egyik típusa az „elveszett juhait kereső pásztor történeté”-vel kapcsolódó táncpantomim, amelyet a magyar néptánckutatás oláh leány tánca néven tart számon. E dramatikus-pantomimikus tánc cselekményének a mozzanatai, felépítése a következő: A pásztort („oláh leányt”) megszemélyesítő férfi elveszett juhait, kecskéit (kecskéjét) siratja és keresésükre indul. A siratást és keresést bánatos dallam fejezi ki. Keresése közben több olyan tárgyat vagy jelenséget észlel (szikla, bokor, szenes tuskó, felhő stb.), amely megtéveszti s azt hiszi, hogy a nyáját találta meg, éppen ezért örömében táncolni kezd. Miután csalódott, újra kesereg. Ezt ismét bánatos dallam érzékelteti. A juhok keresése közben felbukkanó különböző nehézségek többször ismétlődhetnek. Végre megtalálja a nyájat és örömében táncra perdül. – Az egyes változatok epizódjait olykor különböző hangulatfestő dallamok (pl. furulya- és dudaimitáció) fejezik ki. A tánc előadása közben egy parlando rubato keserves dallam és egy gyors táncdallam váltogatja egymást. A lassú, bánatos rész hangulatát, a cselekményt pantomimikus mozdulatokkal eljátsszák, míg a gyors dallamra táncolnak. A történet szövegét rendszerint a zenét szolgáltató muzsikusok adják elő. A gyors dallam többnyire a vidék egyik jellegzetes régi táncdallama, amelyre valamely régi típusú táncot járnak (→ botoló, → kanásztánc, → legényes, → ugrós), bár az újabb táncfajták is előfordulnak (→ csárdás). – A juhait kereső pásztor története a magyar és a román folklórban főleg hangszeres programzene formájában él. E zenei műfajra, „nótára” Balassi Bálint utalt először négyszáz évvel ezelőtt. Az összegyűjtött nagy mennyiségű román változatban a pásztor, a juhász („pãcurar”, „cioban”) keresi az elveszett juhait vagy kecskéit, ritkábban az öregasszony vagy pásztorlány. Az utóbbi változatokat csak a bánsági és Timok vidéki (Jugoszlávia) románok ismerték. A mo.-i történetekben a pásztor mellett az „oláh leány” szereplése gyakori. Ezek a variánsok a Duna mellékéről (Tolna, Fejér megyék és Kiskunság) kerültek elő. Az ismert történeti források is az „oláh leányról” (Balassi nótajelzése), „oláh fátáról” (Andreas Frank erdélyi országgyűlési jegyzőkönyvíró feljegyzése 1659-ből) tesznek említést. E pantomimikus táncot főleg lakodalmakban és a tavaszi juhbemérések (Erdély) alkalmával adták elő. Az erdélyi magyar folklórban hangszeres (programzene) és mimikus-táncos változatai mellett balladás formái is ismeretesek. – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Faragó József: A juhait kereső pásztor a magyar folklórban (Igaz Szó, 1963); Habenicht, G.: Poveºtea ciobanului care ºi-a pierdut oile (Revista de Etnografie ºi folklor, 1968); Pesovár Ferenc: A juhait kereső pásztor tánca (Táncműv. Ért., 1970).

„Az elveszett nyáj siratása” (Perkáta, Fejér m., 1965)

„Az elveszett nyáj siratása” (Magyarlóna, v. Kolozs m., 1969)

„Az elveszett nyáj megtalálása”. Örömtánc (Magyarlóna v. Kolozs m., 1969)

„Az elveszett nyáj megtalálása”. Örömtánc (Magyarlóna v. Kolozs m., 1969)

Pesovár Ferenc

oláhos, olájos, olá’tánc: az → ugrós táncfajta fejlett, az Alföld keleti peremén, főként a DK-Alföldön előforduló altípusa. A szóló férfi- vagy párostánc szabályozatlan szerkezetű, de a kísérődallam egységeihez már nagymértékben alkalmazkodik. Nevét gyakori – → kanásztánc ritmusú – kísérődallamának szövegéről (Az oláhok, az oláhok facipőben járnak…) és erdélyi kapcsolatairól nyerhette. Az erdélyi → legényes egyszerűbb altípusainak (ardeleana, féloláhos) közvetlen rokona. A → cigánytánccal és a szlovák ún. valah táncréteggel is érintkezik. A 17–18. sz.-i források már több ízben említik (Kájoni- és Vietorisz-kódex, Esterházy Pál nádor). – Irod. Martin György: Magyar tánctípusok kelet-európai kapcsolatai (MTA I. Oszt. Közl., Bp., 1964); Martin György: Adatok Tápé tánchagyományaihoz (Tápé története és néprajza, Tápé, 1971).

Az „oláhos” táncírása (Tápé, Csongrád m.)

Martin György

olajkészítés: olajos növényi magyvak étolajjá, világítóolajjá való feldolgozása. A 19–20. sz.-ig országszerte szokásos házi és kisipari tevékenység. Peremterületeken szórványosan napjainkig is előfordul. Az olajkészítés helyi alapanyagokra épül. A régebbiek közül leggyakrabban takarmánytök magját használták; kendert, lent ritkábban, diót, mákot kivételesen, erdőn gyűjtött bükkmakkot az utóbbi évszázadban csak Erdélyben. Viszont a 18. sz. második felében még híres bükkmakkolaj-készítő volt a Bakony-vidék. A → napraforgó és a → repce elterjedésekor a paraszti házilagos olajkészítés már visszaszorulóban van. Pogácsájukat, ami a hizlalásban a 20. sz.-ban nagy szerepet játszik, többnyire gyáraktól szerzik be. DK-Dunántúlon a németek a földibodza magjából ütött olajat orvosságként használták. A magvak törmelékéből, lisztjéből főzéssel vagy sajtolással nyerték az olajat. Noha összehasonlíthatatlanul sikeresebb a nálunk már a középkor óta ismert sajtolás, a 19. sz. végén szórványosan előfordult még az egyszerűbb házi olajfőzés, amelynél a megtört magot vízbe keverve felforralták. A kioldódó könnyebb olaj feljön a víz tetejére és a folyadék lehülése után elkülöníthető (Őrség, Somogy, Ormánság). A sajtoló olajkészítés munkamenetének fő szakaszai: a mag felaprítása, pirítása és sajtolása. Az egyes olajkészítő üzemek a munka különböző számú szakaszára, az azonos szakaszokra pedig eltérő módon voltak berendezve. Egy részük tulajdonképpen sajtolóműhely. Ezekben rendszerint volt pirító is, magtörő viszont nem feltétlenül tartozott hozzájuk. Ha volt, úgy általában emberi erővel működött. A különböző meghajtású és aprítószerkezetű olajmalmok fő feladata viszont éppen a magtörés, noha a malomházban rendszerint pirító és sajtó is volt. Az utóbbi a malom energiaforrásától többnyire független. Azokat a munkákat, amelyeket a sajtolóműhely, ill. az olajmalom nem vállalt, az olajkészíttetők saját háztartásukban végezték. Tökmagnál külön feladat volt a magnak héjából való kifejtése, amihez általában ragaszkodtak. A kézi köpesztés gyakran szomszédsági segítséggel végzett munka. Az olajmagvakat otthon fából készült → mozsárban vagy → lépőkölyűben; sajtoló műhelyben kölyüben, egyes vidékeken vályúban gördülő törőkoronggal vagy kőasztalon járó görgőhengerrel (→ kendermorzsoló henger), ill. olykor kézi meghajtású rúdkalapácsos zúzóberendezésen törték; az olajmalmok egy része rúdkalapácsos szerkezettel dolgozó törő, a többiekben a magot darálásra vagy őrlésre állított kőre öntötték fel. A századforduló táján kismalmokba hengerszéket is szereltek olajos magvak aprítására. Kölyüben olykor külön héjaltak és törtek. Egyébként a héjalatlan törmelékből a héjrészeket esetleg kirostálták, kiszitálták. Erdélyben az aprítás törő változatai dominálnak, s ez adja itt az egész olajkészítés munkájának olajtörés nevét. Az elkészült lisztet, darát vízzel, többnyire forró vízzel keverik, tésztaszerűre gyúrják. Ezt azután edényben tűzön pörkölik, majd háziszőttes vászonba, gyapjúszövetbe göngyölve helyezik a sajtóba, ahol belőle az olajat kipréselik. A visszamaradó kipréselt anyag a szak, amit korong alakja nyomán neveznek pogácsának. Maguk a sajtolóberendezések különböző szerkezetűek. Az egyik típusváltozat – az éksajtó – működtetési elve nyomán nevezik ezt az eszközt, de másféle sajtolókat, valamint a sajtolóműhelyeket és gazdájukat, az olajmalmokat is gyakran → olajütőnek. – A 15–16. sz.-ban az olajkészítéssel foglalkozó olajverő megjelölése is szokásos volt. Malomtól független sajtolóműhelyek legtovább D-Dunántúlon, a keleti Felföldön és D-Erdélyben működtek nagyobb számban. A parasztgazdaságban készült és melléküzemként működő olajsajtók általában több nemzedéken keresztül biztosítottak kiegészítő jövedelmet. Műhelyében a gazda irányította az olajütést, de a munkában a készíttetők is részt vettek. Az olajmagvak őrlése, törése gyakran a lisztelő kő-, ill. kender-, gyapjúzúzó, hántoló malmok fenntartásához kapcsolódott. Olajmalmok legtovább a keleti népterületen működtek nagyobb számban. Az olajkészítés ellenszolgáltatása mind a sajtolóműhelyben, mind az olajmalomban az olaj meghatározott része volt, amivel az olajütők, molnárok kereskedtek. Olajkészítő üzem korábban sem volt minden helységben, sok helyen viszont több is dolgozott. A parasztok – általában csoportosan – távolabbi falvakba is eljártak olajat üttetni. Az olajkészítés fő időszaka a tél, különösen a két hosszú böjti időszak előtti hetek. Az olajütők kisebb része tartozott csak önálló céhbe (pl. Kolozsvárt, 1514), ill. a céhekhez hasonló szervezetekbe. A debreceni „olajos társaságban” a 18. sz. végén 22 olajütő tömörült. Az 1884-es országos – egyébként hiányos – iparstatisztikai adatgyűjtés 527 „olajsajtoló háziiparost” talált, főként Brassó, Pozsony és Zemplén megyékben. A 18–19. sz.-ban fél Európát, és természetesen Mo.-ot is, bevándorló túróci, zólyomi, nyitrai és trencséni szlovák → olejkárok, nem étolajjal kereskedők, hanem vándor „gyógyszerárusok” járták be. – Irod. Viski Károly: Adalékok Udvarhelyszék néprajzához. Makkászás (Népr. Ért., 1932); Tuzson Sándor: Olajüttetés Felsőháromszéken (Miscellanea Ethnographica, 1947); Molnár István: Bükkmakktörés, olajfacsarás (Miscellanea Ethnographica, 1947); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967).

Kisbán Eszter

olajnyomat: → nyomat

olajütő: olajos magvak olajtartalmának kinyomására szolgáló technikai eljárás műhelye, felszerelése és gazdája. Az olajütés háztartási szinten is folyhatott elmaradott, archaikus vidéken. Magyar nyelvterületen azonban az olajütőket specialisták, felkészült szakemberek működtették. Az olajütők berendezése, technológiai felszerelése és üzemeltetése a molnármesterség speciális ágazatává vált. Az olaj egyfelől népélelmezési cikként is szerepet játszott, különösen az olyan vallási csoportoknál, ahol a böjtös étrend nagy jelentőségű volt; másfelől az ásványolajtermékek, ill. a gázféleségek (pl. karbidgáz) elterjedéséig világító anyagul is használták. – Az olajütés az olajtartalmú magok törésével, zúzásával kezdődik. A mag törésére kölyüs, lábbal hajtott vagy forgó energiát hasznosító ejtő, bakós törőszerkezeteket (amelyek az érczúzók, kendertörők módjára működnek) is használtak (pl. Parajdon, Székelyföldön), általánosabb volt azonban a görgőhengeres magtörés. Ilyenkor vályúban vagy kőlapon oldalukra fordított malomköveket forgattak körbe. Meghajtásuk az előbbi esetben általában vízi energiával történt, az utóbbi esetben gyakoribb volt az állati energia igénybevétele. A megtört magot vízzel péppé gyúrták, s ezt állandó keverés közben megpörkölték. A törés és pörkölés a növényi rostokat elroncsolta, mintegy előkészítve az olajnak a növényi szövetek közül való kipréselését. A magyar olajütés kifejezés a régi olajpréselés technikájára utal. Eredetileg a pörkölt, préselésre kész masszát rögzített elhelyezésű állványzatba vagy akár élő vagy száraz fának a megfelelően kivájt, kiképzett részébe helyezték, majd a masszára préselő lapot tettek, s azt ékek beütésével mindjobban összenyomták, összepréselték. Ezáltal a rostok között levő olaj kipréselődött, kifolyt és kicsepegett. Fejlettebb módszert jelentett a különféle orsós, csavaros prések használata. Kedveltek voltak szőlőprésekhez hasonló olajütő mechanizmusok. A legfejlettebb régi olajütő-műhelyek fekvő A betűre emlékeztető szerkezetűek voltak. Csúcsokban erős kalodába támaszkodtak. Csúcsukhoz közel préselő köldököt helyeztek az egyik gerendára, a másikon kis mélyedés volt. Ide tették lukacsos vas, acél lábasba a préselendő masszát. A prés nyitott szárában elhelyezett vízszintes tengelyű orsóval – melynek közepén nagy, erős küllős kereket képeztek ki – a prés két szárát nagy erőkifejtést biztosítva összezárták. A préselő köldök a masszát az edényben összenyomta. A présedényből kivett maradékot, olajpogácsát takarmányozásra jól használhatták. Az így nyert növényi olaj még jelentékeny mennyiségű vizet tartalmazott, amelyet főzéssel párologtattak el. – Az olajütés országszerte elterjedt mesterség volt. Egyfelől a hidraulikus présgépekkel dolgozó gyárak, másfelől a böjtös étrend szigorúságának megszűnése, valamint az ásványolaj-származékok és a disznózsír elterjedtebb használata a II. világháború után hazánkban a hagyományos olajütők teljes felszámolódásához vezetett. A magyar nyelvterületen még Erdélyben maradtak meg olajütők. Az utolsó olajütő-műhelyek felszerelési teljességükben vagy részleteikben múzeumokba kerültek. – Irod. Ecsedi István: Kunsági olajütők (Népr. Ért., 1927); Bátky Zsigmond: Táplálkozás (I., A magyarság néprajza, Bp., 1941–43); Vajkai Aurél: Olajütők Veszprém vármegyében (Népr. Ért., 1942); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967).

Olajütő: 1. keringő, 2. láda, 3. pogácsák (Kunmadaras, Szolnok m., 20. sz. eleje)

Függőlegesen ható nyomással működő olajütő. Elöl a sárból rakott gömbölyű tökmagpörkölő kemence, mögötte olajoshordó (v. Szolnok-Doboka m., 1900-as évek)

Olajütő pörkölő és keverője (Táp, Győr-Sopron m.)

Olajütő hajtószerkezete (Táp, Győr-Sopron m.)

Filep Antal

ólaskert: → szálláskert

olasz korsós minta: → virágtő

olasz köles: → rókafarkú köles

olaszok: az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó, újlatin nyelvet beszélő, Itáliát benépesítő nép, az olasz nemzet tagjai. Olaszok élnek még Jugoszláviában (Isztriában, Dalmáciában), D-Svájcban és DK-Franciao.-ban. Az olasz nyelv az itáliai provincia és szűkebb környezetének romanizálódott ókori lakosságának és a középkor elején bevándorlóknak (főként germánok) nyelvéből fejlődött ki. Az olasz kultúra a középkor folyamán az európai fejlődés élvonalában állt. Az olaszok gazdasági, társadalmi, politikai kapcsolatai a Földközi-tenger medencéjén kívül a Közel-Keleten Közép- és K-Európában is jelentősek voltak. – A magyarság a Kárpát-medencébe való beköltözésétől kezdve részben közvetve, részben közvetlenül állandóan érintkezett az itáliai, dalmáciai olaszokkal. Városainkban a középkorban egyéb újlatin népelemek mellett itáliai, dalmáciai olaszok is voltak [Szepesolaszi (v. Szepes m.), Bodrogolaszi (Borsod-Abaúj-Zemplén m.), Nagyolaszi (v. Liptó m.), Olasztelek (v. Udvarhely m.) stb.] A középkori magyar nyelvben az olasz szó azonban nemcsak itáliai eredetű, hanem vallon népességet is jelölt. Az újkorban kisebb földműves telepeik is keletkeztek (Bánság). Katonai személyeken kívül földmunkások is kerültek az olaszok közül Mo.-ra, azonkívül az ún. „kőfaragó és a kútásó taliánok”. Az olasz népnév eredetileg általában olyan újlatinokat jelölt, akik a Ny-i egyház hívei voltak. Olasz szavunk a szláv nyelvekben elterjedt újlatin jelentésű vlach szó többes számú alakjából származik. Később szűkült le jelentéstartalma az itáliai olaszok megjelölésére.

Filep Antal

oldal: –1. a → szűr oldalának neve, eredetileg → aszaj. Ezt a végszűrből keresztben lehetett csak leszabni, így hosszúsága nem lehetett több, mint a szűrposztó szélessége, azaz egy sing (63 cm). Miután a szűr hosszúságához képest ez nem volt elég, alul-felül ki kellett toldani. A végszűrből a gallér leszabásakor kis darab leesett, ezt toldották felül az aszajhoz, ez a → pálha. Az aszaj alatti toldott rész neve oldal. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930). – 2. Oldalszalonna (→ szalonna) – 3. → szekéroldal – 4. → kocsioldal.

Gáborján Alice

oldalági rokonság: → rokonság

oldalág öröklése: az → öröklésnek az az esete, amikor → leszármazók (lemenők) öröklése és → felszállók (felmenők) öröklésének hiányában az oldalági rokonok örököltek, de az → ősi vagyonban csak azok, akik maguk vagy elődjeik osztályosok voltak abban a vagyonban, amelyből a hagyaték származott. Elsősorban az örökhagyó testvérei örököltek fejenként egyenlően; ha valamelyikük kiesett, helyébe leszármazói léptek. Ha ebben a körben örökös már nem volt, előtérbe léphettek az örökhagyó apjának vagy anyjának azok a testvérei, akik az örökhagyó apjával osztályt tettek. Ebben a vonatkozásban is érvényesültek különböző → öröklési jogi szokások, pl. sok helyen az oldalág öröklése megelőzte a felszállók öröklését.

Tárkány Szücs Ernő

oldalfa: → bűrfa

oldalgombolós mellény: az elej (→ mellbőr) és a hátbőr továbbfejlesztett formájából (→ kacagány, → elejbőr) készült bőrmellény. Egyéb elnevezései: melles, mejjesbunda, derékravaló, puszli, bőrlajbi, mellény, bujjbeleködmön. – A bőrökről levágták a lábakat, kikerekítették a nyak- és karöltő részeket, a jobb oldalon összevarrták az oldal- és vállrészeket, a másik oldalára és vállára megkötő sallangokat vagy gombokat kötöttek. Az elejét egyenesre vágták, ha azt akarták, hogy a hasat és hátul a derekat is melegítse, mélyen lekerekítették. Egyszerűségénél fogva a szegény pásztor, zsellér és cselédembernek ősi ruházata lehetett, mivel maga is könnyűszerrel össze tudta tákolni. Csak a bőrét puhította meg sós vízzel, a keze között törte ki, amíg a jószág után ment. A → bőrmellény ezen egyszerű formáját az alföldi pásztorok még az 1930-as években is viselték. Kedvelték, mert szabadon mozoghattak benne, s mivel elejhasítása nem volt, jól védte a mellet. Kora ősztől nyár kezdetéig viselték. Ingre öltötték fel, kabát alá. Volt fejlettebb, nagyobb gonddal kialakított formája is, melyet a debreceni szűcsök 1793. évi limitációja „mellyre való ködmön puszli”-nak emleget. A szűcsök készítette oldalgombolós mellényt barnára festették, széleit irhával beszegték, mellére vagy aljára zsebet varrtak, szerényen irházták vagy virágozták. Főleg az Alföldön és D-Dunántúlon viselték. Erdélyben a hímzéssel és irházással gazdagon díszített mellesnek sok szép női és férfi változata van. Kalotaszeg vidékén és Torockón a nőkét zöld posztóval borították. – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Fél Edit: Kalotaszegi mellrevalók (Muskátli, 1932).

Juhász, oldalgombolós mellényben (Kunmadaras, Szolnok m., 1924)

Dorogi Márton

oldalház, oldalkamra, oldalszoba: a hagyományos lakóházak bővítésének elterjedt módja. A lakóépület hátsó homlokzatához a lakószoba felényi, harmadnyi szélességének megfelelő méretű helyiségsort emeltek. Különösen boronafallal építkező vidékeinken voltak gyakoriak az oldalházak. A boronatechnika alkalmazása ugyanis különösen kedvezett szélesebb alaprajzú épületek létesítésének. Erdélyi leltárak a 16–18. sz.-ból széles körű előfordulását mutatják, a → keleti háztípus elterjedésterületén mind a polgári, mind a nemesi rétegek gyakorta építettek lakóházaikhoz oldalházakat, de a paraszti közösségekben is széles körben elterjedt. Ilyen típusú a kolozsvári szabadtéri néprajzi múzeum együttes 17. sz.-i (1678-ra datált) mestergerendájú, Kászonimpérről átszállított székelyháza. Egyéb házvidékeinken sem volt ismeretlen megoldás az oldalházakkal való épületbővítés, azonban szinte kivétel nélkül mezővárosi polgárosult elemek vagy nemesi építtetők éltek ezzel a megoldással. Így vagyoni szintet jelző szerepe volt. Erre utal az a tény is, hogy feltűnően nagy számban fordulnak elő hegyaljai településeink központjaiban. – Az oldalházak építészeti kiképzése nem tért el általában egyéb helyiségekétől. Ablakaik a szomszédos lakószobáéval azonos méretűek voltak. Az erdélyi oldalházakat és a szobákat elválasztó falakba általában nem építettek be ajtókat, sőt néha egészen széles nyílást készítettek, alkóvszerű kialakítással éltek. A nyelvterület központi vidékein mindig ajtót építettek be. Ajtó vezethetett az oldalházból a pitvar mögötti térbe is. Előfordult, hogy oldalházat alakítottak ki az udvar felől a folyosó-tornác beépítésével. Ezt azonban ritkán nyitották össze a lakószobával. Az oldalházakat elsősorban hálóhelyként hasznosították. Irod. B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben (Bukarest, 1970); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Barabás Jenő: A székely ház alaprajzi fejlődéséről (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973); Gilyén Nándor–Mendele Ferenc–Tóth János: A Felső-Tiszavidék népi építészete (Bp., 1975).

Oldalkamrás ház alaprajza (Kászonimpér, v. Csík m., 1950-es évek)

Filep Antal

oldalköz: → szekérderék

oldaltarisznya: fehér házivászonból varrott, kis méretű zsákocska, amit pántjánál fogva, vállra akasztva hordoznak. Szélessége 20–30 cm, a szájnyílás két végéhez varrott pánt teljes hossza 100–110 cm. A vászon oldaltarisznya egykor az egész nyelvterületen ismeretes volt, mint a férfiak jellegzetes teherhordó eszköze. Elsősorban az elemózsiát vitték benne a mezőre a szántani, kaszálni induló férfiak. A 19. sz.-ban már sok vidéken elhagyták a vászon oldaltarisznyát, különösen az Alföld és a Dunántúl polgárosultabb vidékein. Helyét a szőrtarisznya (→ szeredás), ill. a → bőrtarisznya foglalta el. A vászon oldaltarisznya a 20. sz. elején a peremvidékekre szorult. A göcsejiek még kaszálás közben sem tették le a nyakukból az eleséges oldaltarisznyát. Hetésben pedig a nők is hordtak vászon oldaltarisznyát. Északon és az Alföld északi részein századunk első harmadában iskolás gyerekek is használtak vászon oldaltarisznyát. Bekötött szájú tarisznyában vitték a mezőre a kaszaélesítés szerszámait (tokmányos tarisznya). – A vászon oldaltarisznyának számos táji elnevezése ismeretes. Bakó a neve a Tiszántúlon, és a régi Partium területén; tarisnya, tanyiszra a palócoknál, a székelyeknél; félkéz-tarisznya a Ny-Dunántúlon; baszárka elnevezése ismeretes a D-Dunántúlon. Kápsa a kenyeres tarisznya neve a Nyitra és Bars vidéki magyaroknál; szuszák a kalotaszegieknél; nyakbaöltőnek nevezik Hontban; hurkos, korcos a Felső-Tisza vidékén. A székelyek ridike, lityike, ódalnyüzsgő néven is emlegetik; szütyő, szütyőke néven a Tiszántúlon és Vasban ismeretes. Elnevezései közül többet átvittek a később terjedő, igényesebb szőrtarisznya megjelölésére (pl. bakó, félkéz-tarisznya). A vászon oldaltarisznya a → tarisznya legrégibb változatai közé tartozik, amely megtalálható a szomszéd népek parasztságánál is. – Irod. Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956); Gunda Béla: Unkarilaisten talonpoikien kantovälineet (Kotiseutu, 1965); Andel, K.–Markus-, M.: Lúdový transport v strednom Zemplíne (Slovenký Národopis, 1971).

Paládi-Kovács Attila

oldás: → kötés

olejkár: vándorló szlovák gyógyszerárus. A mai Szlovákia (Csehszlovákia) területéről a volt Turóc, Zólyom, Nyitra és Trencsén m.-kben élő szlovákok valószínűleg a 16. sz.-ban a Felvidékre telepített jezsuitáktól tanulták el a gyógyszerkészítés titkait. Mindenféle kenőcsöket, illó olajokat, fűszereket és gyógyszereket árultak. Ezeket maguk gyűtötték és kotyvasztották össze, hogy végig házalják egész É- és D-Európát. Adatok igazolják, hogy útjaik Szicíliától Szibériáig terjedtek. A 18. sz.-ban kb. háromezer olejkár járta huszár ruhában – magát vengerszki doktornak nevezve – Európa útjait. A gyógyszerárusításon kívül az olejkárok kuruzslással is foglalkoztak gyógyhatású növényeik segítségével. Az I. világháború idejéig virágzott ez a mesterség. – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (II., Bp., 1929).

Hoppál Mihály

óli hamvas: → szénaruha

ollóháló: 2 db 2–3 m hosszú, ollószerűen mozgatható rúdra szerelt aprószemű bő háló. Egyéb elnevezése: ághegy, sebháló, vótháló. Használatkor az ágakat egy keresztfával feszítik szét. Csónakról meregetik vele a felszínen járó halakat, vagy bokrok elé tolják, és belezavarják a halat (→ emelőhalászat). Használat után összecsukják, hálóját felcsavarják a rudakra. Szegény emberek, alkalmi halászok szerszáma. Mo.-on ritka, a Szamosról ismerjük ághegy, Dunaszekcsőről vótháló, Szeged környékéről ollóháló, s Erdélyből sebháló, román vizekről trandadaia néven. Német vizeken több változatban ismert, telepesek révén kerülhetett hozzánk még a 13. sz. folyamán. Hasonló szerszámokat ismertet Biró Lajos Új-Guineából. – Irod. Demoll–Maier: Handbuch der Binnenfischerei… (Stuttgart, 1926); Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Morvay Péter: Ághegyelés a Szamoson (Népr. Ért., 1936).

Ollóháló (19. sz. második fele)

Solymos Ede

ólmozás, ólomöntés, ónöntés: az ón vagy ólom felhasználásával készült fémintarzia, amivel a pásztorok az ostornyelet, a bot végét, a dudafejet, a duda basszus toldalékát (szárát), a kés nyelét stb. díszítették. A hengeres formájú ostornyélen, boton, guzsalyszáron stb. az ónnal történő kiöntésre szánt árkokat úgy vésték a fába, hogy azok egymásba kapcsolódjanak. Ezután a kiárkolt részt papírral körültekerték úgy, hogy a papír a kivésett tárgy végén mintegy 6–8 cm hosszú csövet képezzen. A díszítésre szánt tárgyat függőlegesen tartva, ebbe a papírcsőbe öntötték – rendesen fémkanálból – a megolvasztott ónt, ami a papír alatt a kivésett barázdákba befolyt. Az össze nem függő vésett barázdákba, lapos felületekbe a megolvasztott ónt becsurgatták. Mikor az ón kihűlt, és megkeményedett, lecsiszolták, hogy a fával egy szintben legyen. A pásztorok ólmozásra régebben az ónedényt, később a szódás üveg fejét használták fel. Ezt a díszítőtechnikát leggyakrabban az ostornyél végén alkalmazták, ahol a nyél végébe helyezett karika megerősítésére is szolgált. Az ólmozásos díszítmények között a mértanias formákon, a körbefutó gyűrűkön, a fűrészfogas szalagdíszeken kívül a virágokat, a készítő nevének kezdőbetűit, a készítés évszámát is megtaláljuk. A technika eredetileg nyilván a hengeres tárgyak, mint pl. a bot, fuvola hasadástól való megvédését, vagy a kés pengéjének a nyélben történő rögzítését szolgálta, s csak később alkalmazták díszítő technikaként. – Az ólmozás nyomait az ország minden részén és a szomszédos népek körében is megtaláljuk. Hazánkban a legutóbbi évtizedekig ostornyeleik díszítésére a v. Hont, Nógrád, Heves és É-Pest m.-i kanászok, csordások alkalmazták. – Irod. Herman Ottó: Ősfoglalkozások: Halászat és pásztorélet (Bp., 1898); Madarassy László: A palóc „binkó” és egyebek (Népr. Ért., 1933); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 19722).

Borotvatartó ólomberakással (Nagyszalonta környéke, v. Bihar m., 1844) Bp. Néprajzi Múzeum

Manga János

ólomfejű barát, ólombarát, taknyos ólombarát: emberfeletti erejű mesealak, a → testen kívül elrejtett erő motívum (AaTh 302A*) egyik redakciójának negatív hőse. A mese (meserészlet) cselekménye: A hős az ólomfejű barát hatalmába kerül. Az ólomfejű barát szép felesége s a hős egymásba szeretnek vagy el kell hoznia számára Tündér Ilonát (→ Árgirus) (ez gyakran a → hatan a világ ellen: AaTh 513A, ritkábban → táltospárbaj, kancatejfürdő: AaTh 531 típus keretében történik), vagy egy gályát indítanak útnak, amelyben a hős mint kereskedő szép ruhákat, cipőket árul. Tündér Ilonát a hajóra csalja. Amíg az a ruhákat próbálja, a hajó elindul (Thompson, Motif-Index K 1332; → hű szolga, a: AaTh 516). Egymásba szeretnek s megállapodnak, hogy Tündér Ilona megtudja, miben rejlik az ólomfejű barát ereje. Ezért három pofont kell elviselnie. Tündér Ilona először felvirágozza a seprűt, majd az ajtófélfát, mert az ólomfejű barát azt állítja, hogy erejét abban tartja. A pofonokat megkapja, de végül megtudja, hogy az erdőben van egy nagy fa, a fában egy fészek, a fészken galamb, a galambban tojás, a tojásban darázs, abban van az ólomfejű barát ereje. A hős mindezeket elpusztítja („Hálás állatok”: AaTh 554 vagy → állatsógorok: AaTh 552A segítségével), ennek következtében az ólomfejű barát is elpusztul, s a hős Tündér Ilonát magával viszi (MNK 302A**; ld. ehhez az → égig érő fa egyik állandó összetételét: AaTh 468 + AaTh 302A*). Az epizód a magyar meseanyagban legtöbbször az → Égitestszabadító, olykor a → Mirkó királyfi vagy a → Hajnalkötöző királyfi típusokhoz kapcsolódik, rendszerint azok befejező része, ritkán önálló mese. A mesének 16 változatát tartjuk számon. – Irod. Kálmány Lajos: Hagyományok (I., Vácz, 1914); Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I–V., Leipzig, 1913–31); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (MNKF, 4., Bp., 1968).

Kovács Ágnes

ólommáz: cserépedényeken alkalmazott máz. Alapanyaga ólomoxid, kvarc és kaolin meghatározott arányú keveréke, mely színtelen is lehet. Színes → mázak készítésekor ehhez az alapanyaghoz különféle fémoxidokat kevernek: sárga máz készítésekor vasoxidot, zöld mázhoz rézoxidot, kék mázhoz kobalt-oxidot, barna máz készítésekor mangánoxidot. Feldolgozásuk, finomításuk nagy szakértelmet kíván a fazekastól. A feldolgozás egyik eszköze a mázőrlő kő. Az ólommáz égetési hőfoka 860–1050 °C. Az ólommáz egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy átlátszó. Ennek következtében az alatta levő színes festékek (→ földfestékek) színtelen máz felvitele esetében láthatókká lesznek az égetés után. Mivel ez a módszer más mázak esetében nem alkalmazható, elmondhatjuk, hogy ez az ólommázas kerámia jellegzetessége. Alkalmazható azonban az ólommáz alapfesték nélkül is közvetlenül az edény felületén. Az ólommáz kétféle céllal kerülhet a cseréptárgyra: az egyik csupán funkcionális jellegű – az edény felületének vagy egyes részeinek a védelme; a másik cél a díszítés, tehát esztétikai hatás elérése. – Európában a rómaiak által készített edényeken figyelhető meg a zöld és a sárga ólommáz. Alkalmazásának ismerete különféle utakon jutott el Európába. Nálunk első alkalmazása a 14–15. sz.-ban funkcionális céllal jelentkezett: sárga, barna, zöld ólommázzal védték a korsók nyílásait, a fazék belsejét. A 15. sz.-ból, Mátyás udvarából ismert padlócsempéken és kályhacsempéken az ólommázat és az → ónmázat együttesen alkalmazták. – Irod. Wartha Vincze: Az agyagipar technológiája (Bp., 1892); Csányi Károly: A magyar kerámia és porcelán története és jegyei (Bp., 1954); Voit Pál: Hunyadi Mátyás budavári majolikagyártó műhelye (Bp. régiségei, 1955); Holl Imre: Középkori kályhacsempék Magyarországon, I. Az udvari központok műhelyei és hatásuk a vidéki fazekasságra. XIV. század–XV. század közepe (Bp. régiségei, 1958); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

István Erzsébet

ólomöntés: → ólmozás, → öntés

Olosz Katalin (Kovászna, 1940–): romániai magyar néprajzkutató. Egy.-i tanulmányait a kolozsvári tudományegy. bölcsészeti karán végezte. A marosvásárhelyi pedagógiai főiskola tanársegéde (1962–), a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi filiáléjának tudományos munkatársa (1967–). Kutatási területe a népköltészet (népmese, ballada), a folklóralkotások stilisztikája, az erdélyi magyar népköltészeti kutatások története. Tanulmányait a romániai magyar szakfolyóiratok és irodalmi lapok közlik. – F. m. Magyargyerőmonostori népköltészet (Almási Istvánnal, Bukarest, 1969); A kecskésember (Bukarest, 1972).

Olsvai Imre, Vavrinecz (Bp., 1931–): népzenekutató, zeneszerző. Népzenekutatói (1956) és zeneszerzői oklevelet szerzett a bp.-i Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán (1958). A Néprajzi Múz., a Népművészeti Intézet Néprajzi Osztálya és az MTA Népzenekutató Csoportjának külső (1951–), majd belső munkatársa (1957–). 1958-tól az MTA Népzenekutató Csoportnál dolgozik. A Magyar Népzene Tára zenei elvű rendszertani kiépítésén, különböző monográfiákon munkálkodik. Azonkívül a magyar népzene törzsrétegében variáns-vizsgálattal foglalkozik. Tanulmányai zenetudományi folyóiratokban jelennek meg. Sajtó alá rendezte a Magyar Népzene Tára VI. kötetét Járdányi Pállal együtt (Népdaltípusok, 1973). – F. m. A somogyi magyarság népzenéje (Együd Árpád: Somogyi népköltészet c. műben, Kaposvár, 1975).

óltanya: paraszti használatban levő pusztai → istálló, amelyben ember és állat együtt, egy helyiségben tanyázik, mivel mellette a tanyaudvaron még nem áll lakóépület. Az óltanya elnevezésben ól szavunk régi istálló jelentése őrződött meg. A 18. sz.-i és a 19. sz. eleji óltanya tulajdonképpen az egykori szálláskerti tüzelős istálló (→ tüzelős ól) határba kikerült utódának tekinthető. Egyosztatú, nádtetős, mennyezet nélküli épület volt. Egyik végét a sárfallal kerített tüzelőhely és a szénatartó foglalta el, másik végében pedig a jászol állt. A négyszögletes tüzelőhelyet két vagy három oldalon sárpadkák vették körül. Ezeken üldögéltek és feküdtek az állatokkal kint tartózkodó emberek. A teleltető férfiak bográcsban főztek, amelyet főzőfára erősítettek. A tűz a földön égett, a füst az ajtón távozott. A 19. sz. közepétől egyre gyakoribbá vált, hogy asszony is telelt a tanyán, akinek kedvéért keskeny szobát is építettek a pusztai „ól” mellé. A szoba ajtaja az istállóból nyílt a szénatartó és a tüzelőhely között, kemencéjét pedig a tüzelőhelyből lehetett fűteni. Amint a pusztai főzés az asszonyok dolga lett, a kemenceszáj elé a városi konyhák mintájára → katlannal ellátott → tüzelőpadka épült. Az egész tüzelőhely fölé, oszlopokra támaszkodó, deszkából és tapasztott nádból készült füstfogó került, amely a tetőn kívül kéményben végződött. Az ilyen átalakult óltanyákat, amelyekben a tüzelőhely már konyha funkciót látott el, de a füstfogóval borított konyhát és a jószágok mennyezet nélküli istálló részét még fallal nem választották el, pitarólnak is nevezték. Az óltanya bővülhetett hátrafelé is ököristállóval és fészerrel. Az ököristállóban azonban már nem tüzeltek. – Óltanyák a 18. sz.-tól épültek a Tiszántúl több vidékén. Maga az óltanya kifejezés is tiszántúli eredetű tájszóból származik. Különösen jellemző volt az óltanya a Nagykunság területén. Itt pitaról formájában jellemző tanyatípus maradt a 20. sz. elejéig. Ezután azonban a pitarólak száma csökkent. Többségük melléképületté vált, vagy lebontásra került. A nagykun gazdák régi óltanyái helyén vagy szomszédságában városi mintára szoba-konyhás-kamrás tanyaházak épültek. (→ még: tanya) – Irod. Györffy István: A nagykun tanya (Népr. Ért., 1910); Miskolczy László–Vargha László: A Nagykunság vidék népének építészete (Bp., 1943).

Bárth János

oltár: asztalszerű építmény a r. k., gör. kat., gör.-kel. és ev. templomban, ahol a különböző szertartásokat végzik (áldozás, ima). A néphitben gyakorolt s a templomban véghezvitt → mágikus eljárások legtöbbje körülötte zajlik le. A felette elmondott → mise adja meg gyógyító, betegségűző, szerencsét hozó erejét mindannak, amit mágikus céllal az oltárra, a terítő és vánkos alá tesznek vagy rejtenek. Már a Debreceni Codex megemlíti azt a hiedelmet, hogy az elszáradt menta az éjféli misén (→ karácsony) az oltárra téve újra kizöldül. Bácsban a → pünkösdi mise alatt oltáron tartott koszorú porával dörzsölgetik a szemmel vert gyermeket. Egy 18. sz. közepéről való csepregi feljegyzés szerint a gyermek szem- és szájtörlő kendőcskéjét az oltárra teszik, hogy jó alvó legyen. 17. sz.-i szokás volt, hogy a gyermekágyi avatás befejezése után az anya a bábával az oltárt körüljárta (→ körüljárás). Az oltár tartozékai a hit szerint gyógyításra is alkalmasak voltak, pl. Göcsejben úgy tartották, hogy az oltárterítő sarkával ledörzsölt csecsemő arca megtisztul minden csattogzástól. Biharban a fájós fogat az oltárdeszka kis szilánkjával piszkálgatták. – Irod. Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos: Részletek a készülő magyar babonaszótárból (Ethn., 1940).

Diószegi Vilmos

oltás: a növényi szövet átültetésén alapuló vegetatív szaporítási mód a → gyümölcstermesztésben. A múlt században elterjedt korszerű gyümölcstermesztési ismereteket megelőzően az oltásnak két egyszerű módját ismerték a paraszti gyümölcstermesztők: a) Párosítás: a hajtást és a vad alanyt ferde síkban elmetszik és pontosan összeillesztik úgy, hogy a kérgek is fedjék egymást. Hánccsal körülkötik és beszurkozzák. – b) Hasítás: a 3–5 cm vastag (2–3 éves) vad alanyokat behasítják, ékkel szétfeszítik. Az oltóágat ék alakúra megfaragják és úgy illesztik be, hogy a kérge a vad alanyéval összeérjen. Kiveszik az éket és a heget kéregdarabbal, hánccsal, majd sárral, iszappal vagy marhaganéval lefedik. A Duna menti és a Felső-Tisza vidéki ártéri gyümölcsösök gazdái az ártéri és erdei gazdátlan fákat is beoltogatták, hogy később arra járva terméséből szakíthassanak. Határbeli gazdátlan vad gyümölcsfák beoltása más vidékeken is szokásban volt (Somogy, Moldva). (→ még: oltó, → szőlőoltás) – Irod. Benedekfalvy Luby Margit: A szilva hazája (Népr. Ért., 1939); Andrásfalvy Bertalan: Duna menti gyümölcsöskertek (Klny, Bp., 1964).

Balra: nyakoltás, jobbra: hasító (Gyöngyös, Heves m., 1960-as évek)

Kósa László

oltó: a → tejfeldolgozás növényi vagy állati eredetű segédanyaga. Hatóanyaga tejalvasztó enzim, amely a friss tej sajtanyagát savanyodás nélkül alvasztja meg. Az oltó enzimek hatására a kazein két részre bomlik: a nem oldódó rész gyűjthető össze → sajtnak, oltott túrónak (→ túró), míg az oldódó rész az édes savóban marad. A növényi eredetű oltót (Gallium verum, Lactarius piperatus, Rumex acetosa, keserű gomba stb.) főleg a Kárpátok hegyi pásztorai használják. Közép- és K-Európában a → juhtej-feldolgozáshoz állati eredetű száraz és kanalas vagy savós oltó használata az általános. Tejalvasztó enzimek előfordulnak a kérődző állatok szopós kicsinyeinek gyomrában, de sertés-, nyúlgyomorban is. A természetes gyomoroltót az európai tejfeldolgozásban évezredeken át nagy területen alkalmazták. A magyar népi juhtejfeldolgozó, sajtkészítő gyakorlatban napjainkig használatos borjú, bárány, kecskegida, sertés és házinyúl gyomrából házilag készült oltó. Ezek egyikének sincs zárt elterjedési területe. Párhuzamosan használt többféle oltó közül századunk elején leggyakoribb volt a Felföldön a borjúoltó, a Duna–Tisza közén, a Hortobágyon és Erdély K-i felén a bárányoltó, a Tiszántúl nagy részén és Erdély Ny-i felében a disznóoltó. Kecskeoltó csak Erdélyben gyakori, s elsősorban ugyanitt fordul elő nyúloltó. Az oltóanyagnak tartalékolt oltógyomrot többnyire egészben, üresen vagy megtöltve, megszárítva tárolják; felhasználáskor darabjait vízbe vagy savóba áztatják, az átszűrt lé az oltó. Az üresen szárítandó gyomrot tisztítás után sós vízben áztatjk, majd levegővel felfújva, bekötve teszik félre. A szárítandó oltógyomrot töltik sóval és édes tejjel, ill. édes savóval, a gyomor eredeti túrótartalmával. Ritkábban fordul elő, hogy az oltógyomrot felvagdalva sózzák, megszárítva tárolják, felhasználáskor áztatják. Ezzel szemben a disznóöléskor nyert sertésgyomrot többnyire azonnal felvagdalva készítik elő oltónak, ritkábban tárolják egészben. Ez utóbbi esetben tisztítás után csak sóval, ill. magát a gyomrot előbb megsózva tartósított túróval töltik meg. Megszárad, összefonnyad, felhasználáskor vízben vagy savóban oldják fel. Az évi disznóölések a juhfejő idényt általában jóval megelőzik. Addig többnyire beszárítva tárolják a tisztítás után rögtön felvagdalt, különböző módon előkészített disznógyomrot is. Ezt apró kockákra vagdalják és összegyúrják: a) csak sóval; b) sóval és tartósított túróval; c) sóval és korpával, ill. kukoricaliszttel; d) sóval, tartósított túróval, majd korpával. Magát a gyomrot előzőleg olykor savóban, ecetben áztatják. A száraz oltót felhasználáskor savóba, vízbe áztatják. Az oltó hatásának legkedvezőbb hőfoka 40 °C körül van. Használat során az elfogyott mennyiséget → zsendice savójával utána töltik. – Az oltó mindkét fajtáját minden évben újból készítik, ha szükség van rá, esetleg év közben is. – Üzemszerűen előállított tejoltó századunkban por, tabletta és folyadék alakjában egyaránt került kiskereskedelmi forgalomba, és sokfelé erőteljesen visszaszorította a házi készítésű oltók alkalmazását. – Irod. Ecsedi István: Hogyan készül az ótó, a gomolya és a zsendice a szilajpásztorok kezén (Népr. Ért., 1929); Ränk, G.: Från mjölk till ost (Lund, 1966); Gunda Béla: Tejoltó növények a Kárpátokban (Ethn., 1967).

Kisbán EszterBalogh István

oltott tej: → joghurt

olvasó, rózsafüzér: zsinórra fűzött gyöngyszerű szemekből álló füzér az elmondott imák számolására (r. k.). Előírásszerű vallásos használatán kívül → mágikus tárgy is volt. A neki tulajdonított rontáselhárító (→ rontás elhárítása) erőt egyházi használatának, szentelt voltának köszönheti. Elsősorban az anya és csecsemő hiedelemkörében szerepel. Pl. gyakori szokás volt, hogy az → újszülött nyakára kötötték elváltás megelőzésére (→ váltott gyerek). Borsodban és Göcsejben a keresztelőre menet a pólyakötőbe dugták, Göcsejben ott tartották avatásig vagy a gyermekre tették, ha az anya kiment a szobából. Ugyanitt a beszélni nem akaró gyereket valamelyik újhold-vasárnap olvasóval vezették át az úton. Általános → boszorkány-elhárító eszköz volt. Pl. Besenyőteleken a kilincsre csavarták, hogy a boszorkány meg ne nyomja az alvókat. Göcsejben a → vadászok olvasószemmel lőttek a boszorkányra, ill. olvasót dobtak a → forgószélbe, hogy a benne táncoló boszorkányt elűzzék. A baranyai Darázson boszorkányt meglesni akarók olvasóval kötötték körül a keresztúton a Luca székét (→ Luca napja). Mádon → tűzvész elhárítására olvasót tettek a felfordított asztalra. A → kincs hiedelmeiben is helyet kapott – pl. a Vas m.-i Kemenesszentpéteren a nagypénteken fellángoló kincset jelző tűzbe dobták. (→ még: halotti melléklet) – Irod. Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos: Részletek a készülő magyar babonaszótárból (Ethn., 1940).

Diószegi Vilmos

O. Nagy Gábor, Otrokócsi (Debrecen, 1915–Bp., 1973): nyelvész, irodalomtörténész. Tanulmányait szülővárosában és Berlinben végezte, magyar–német tanári oklevelet szerzett. Tanított a hódmezővásárhelyi, a debreceni ref. gimnáziumban és tanítóképzőben, majd a debreceni egy.-i könyvtárban dolgozott. Később az MTA Nyelvtudományi Intézet munkatársa lett. Pályájának kezdeti szakaszán a régi magyar irodalom kérdéseivel foglalkozott. Nyelvészként a szótárszerkesztés, ill. a szólás- és közmondáskutatás volt elsősorban a munkaterülete. – F. m. (néprajzi érdekűek) Mi fán terem? Magyar szólásmondások eredete (Bp., 1957, 1965, 1980); Magyar szólások és közmondások (Bp., 1966); A magyar frazeológiai kutatások története (Bp., 1977). – Irod. Kovalovszky Miklós: O. N. G. (nekrológ, Magy. Nyelvőr, 1973).

Kósa László

ónmáz: az agyagedény óntartalmú, kb. tejfölsűrűségű, átlátszatlan máza. Fedőmáznak is nevezik, mert a tárgy alapszínét, szemben az → ólommázzal, elfedi. Ha ehhez az anyaghoz színező fémoxidot adnak, színes fedőmáz jön létre. Kb. 850–1000 °C-on égetik, hogy kitűnjenek a jellegzetes ónmáz színek: az antimonsárga, a mangánlila, a kobaltkék és a türkizzöld. Ezeket alkalmazták és alkalmazzák a majolika-, ill. a fajanszedények díszítésére is. Mindkét nevű edényféle technológiája és festékanyaga ugyanaz, de a majolikán az olasz reneszánsz termékeit értjük, azokat, melyeknek elnevezése a spanyol Mallorca szigetéről ered. A fajansz elnevezése az olaszo.-i Faenza várostól származik, ahonnan ez a technika továbbterjedt Európába. Ezt az elnevezést a hollandiai Delftből, a reneszánsz után is virágzó, szintén ónmázas technikával készült edényekre is alkalmazzuk. Itálián kívül a 15. sz.-ban Mátyás reneszánsz udvarában a padló- és a kályhacsempék színezésére használtak ónmázat. Széles körű mo.-i elterjedését a 16–17. sz. folyamán nálunk megtelepedett, anabaptista vallású habán fazekasok (→ habán kerámia) működésének köszönhetjük. – Irod. Csányi Károly: A magyar kerámia és porcelán története és jegyei (Bp., 1954); Voit Pál: Hunyadi Mátyás budavári majolikagyártó műhelye (Budapest régiségei, Bp., 1955); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

István Erzsébet

Ónody András: → Angyal Bandi

ónöntés: → ólmozás

Óperencia: mesés, távoli ország (→ Bergengócia, → Girgácia). A Kunszery Gyula által közölt kéziratos adat valószínűsíti régi etimológiáját: Tárkány Béla 1846. évi karlsbadi és gasteini útjáról szólva így ír naplójában: „A meséshírű Oberenczián (Ober Enns) keresztül estére Mölkbe értünk.” Az elnevezés valószínűleg az alsó-ausztriai Wels városában állomásozó magyar huszároktól ered. Meséinkban legtöbbször → Óperenciás tengeren is túl szókapcsolat formájában fordul elő, s nagyon távoli, az ismert világ határán túl lévő területre utal. – Irod. Kunszery Gyula: Óperencia (Magy. Nyelv, 1964); Györffy György: A honfoglalásról újabb történeti kutatások tükrében (Valóság, 1973, 7. sz.).

Kovács Ágnes

Óperenciás tengeren is túl, az: állandósult szókapcsolat, → mesei sztereotípia, → népmesei szólás = valahol nagyon messze, a kézzelfogható, hétköznapi világ határain túl. Egyike legtöbbet vitatott kifejezéseinknek. Megfejtését, tér- és időbeli lokalizálását nagyon megnehezítette az, hogy → Óperencia (az ausztriai Ober Enns tartomány) közelében nincs tenger. Meséink valószínűsíteni látszanak azt a feltevést, hogy azoknak a katonáknak a számára, akik itt állomásoztak, az Óperenciás tengert a salzkammerguti tavak jelentették. Ámi Lajos tulajdon meséi alapján összeállított világképe a többi konkrét ’nagy víz’-re vonatkozó elképzelést is valószínűvé teszi. Eszerint a szárazföldet mindenünnen tenger veszi körül, nemcsak a szélein, de alattunk és felettünk is egyetlen összefüggő víztömeg van. Ha viszont az ’Óperenciás tenger’-t tréfás, makaronikus kifejezésnek fogjuk fel, hiszen mellette gyakran ilyen → hazugságmesébe illő kifejezések szerepelnek: „ az Óperenciás tengeren is túl, ahol a tetűt s a bolhát rézpatkóba verték, hogy a súlyba s a fenébe meg ne botorkázzék”, „az Óperenciás tengeren is túl, volt egy kidűlt-bedűlt kemence, melynek egy csepp oldala sem volt, mégis annyi pogácsa megsült benne, hogy egy meztelen cigánypurdé a kebelében mind elvitte…” stb., – akkor a különböző elvont fogalmakból alkotott deákos szócsinálmányokkal kapcsolatos feltevések sem látszanak valószínűtlennek. – Irod. Steuer János: Tibériás Tenger, Óperenciás tenger, Bergengócia (Magy. Nyelvőr, 1886); Dömötör Sándor: Az Óperenciás tenger és a valóság (Magy. Nyelvőr, 1948); Erdész Sándor: Ámi Lajos mesemondó világképe (Ethn., 1961).

Kovács Ágnes

oppidum: a történelmi és jogi értelemben vett → mezőváros latin neve. Földesúri joghatóság alatt álló, de a közönséges jobbágyfalvaknál szabadabb, vásártartási joggal és bizonyos autonómiával rendelkező település. Az oppidumok alakulásának jelentős korszaka volt a 14. sz. és a 15. sz. első fele. Ebben az időszakban kb. 800 falu kapott mezővárosi jogot a történeti Mo. területén. A 15–16. sz. fordulóján az ország lakosságának mintegy 16–20%-a lakott oppidumokban. A mezővárosok száma később jelentősen nem szaporodott, sőt közülük sok visszasüllyedt a közönséges jobbágyfalvak közé. Néhánynak hosszú harc és sok pénz árán sikerült leráznia a földesúri fennhatóságot és elérni a → civitás címet. (→ még: város). – Irod. Makkai László: A magyar városfejlődés történetének vázlata (Vidéki városaink, szerk. Borsos József, Bp., 1961); Bácskai Vera: Magyar mezővárosok a XV. században (Bp., 1965); Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon a IX–XV. században (Bp., 1966); Ladányi Erzsébet: Libera villa–oppidum–civitás (Bölcsészettudományi Kar Bp., Annales, Sectio Hist., VIII.).

Bárth János

óra: időmérő eszköz. A középkor végén még ritka foglalkozás volt az órásoké többnyire lakatosokkal, puskaművesekkel és rézművesekkel alkottak céhet. Európában híres volt a svájci, nürnbergi, schwarzwaldi órás háziipar, amely a 16. sz. óta nemzedékről nemzedékre öröklődött. Az órásipart hazánkban bevándorolt német mesterek terjesztették el a 17. sz. elején. Óráik kezdetben csak a gazdagabb embereknek voltak, nagyobb városokban az időt a templomon lévő toronyórák mutatták. Az óra a parasztságnál viszonylag későn, jórészt csak a 18. sz.-ban és azután terjedt el. A magyar parasztságnál számba jöhető órák mind kerekes órák. – 1. Falióra. Működési elve szerint súlymeghajtású mechanikus óra. A korábbi típus orsós gátszerkezetű, kerékgátlásos óra (foliot-járatú óra), azt váltotta fel a kezdetben ugyancsak orsós, majd horgony gátszerkezetű ingagátlásos óra. Az inga kezdetben kis méretű volt (lencse-inga) és az óralap előtt mozgott (tehénfarok-inga). A 17–18. sz.-ban Mo.-on működtek órásmesterek, céhek, melyeknek viszonylag olcsóbb készítménye volt a vasból kovácsolt, lencse-ingás óra. Ez az osztrák vas órák formáját követte: a számlap négyszögletes, kisebb félkörös orommal, dísze többnyire festett virágornamentika, az ormot vallásos vagy világi jelenettel díszítették. Olcsó, fa szerkezetű órával a schwarzwaldi óragyártó háziipar látta el Mo.-ot; javítást is vállaló órások házaltak vele. A szállítás megkönnyítésére a 18. sz.-i kerékgátlásos faóra kicsiny, hasáb alakú óraházban volt elhelyezve, amit virágos festés díszített. Vastag zsinegen függő patakkő súlyok működtették. Ezt a faórát gyakran ébresztőművel is ellátták. Az 1740-es évektől kezdték Schwarzwaldban az ingaórát gyártani, eleinte ezt is fa szerkezettel, az előbbivel egyező felépítéssel. Valószínűleg a schwarzwaldi faórák hatására, székely ezermesterek is faragtak fából. A 19. sz.-ban az egyedileg kovácsolt vasórát végleg kiszorította a schwarzwaldi tömegóra. A 18. sz. második feléből ennek a gyártásában győzött a modernebb horgony gátszerkezet; mivel pedig fából ezt már igen nehézkes volt előállítani, a század végére fokozatosan általánossá vált a sárgaréz szerkezet. Az óraház továbbra is a fa maradt, innen az ilyen órára is gyakran alkalmazták, tévesen a faóra megjelölést. Az újabb schwarzwaldi órák számlapja a vasóráénak megfelelő formájú. Eleinte felragasztott és színezett metszet került rá, majd az 1770 körül meginduló, önálló óralapgyártó ipar kialakította a jellegzetes, kréta alapozású, fehér alapon virágosan festett, lakkozott óralapot. A kései példányokra jellemző az ormon elhelyezkedő, jelenetes matricakép. Ezek mellett a 19. sz. második felében tűntek fel a porcelán és a bekeretezett, domborított fémlemez számlapok. Az órához tartozó vas súlyokat az árusok az eladás helyén készítették, eleinte kovácsolva, majd hozott forma segítségével öntve. Szokásban volt, hogy javításkor az óramesterek, segédek, inasok a számlap belsejére a javítás idejét és helyét is felírák, esetleg tréfás „üzenetet” küldtek a későbbi javítóknak. A 18. sz. derekától kezdve gyártott schwarzwaldi kakukkos órát a magyar parasztság csak elvétve fogadta be. – 2. Lábasóra (óraszekrény, óraállvány). → Asztalosbútor, mely az ingaóra hosszan lógó tartozékai, a súlyok (körték) és az inga (sétáló) védelmére alakult ki a 17. sz.-ban, angol és holland területen. A 18. sz.-ban annyira elterjedt, hogy Ny-, É- és Közép-Európa számos vidékén a parasztszoba szokásos tartozékává vált. A magyar parasztságnál a 19. sz. elejétől mutatható ki, de csupán a székelyeknél vált viszonylag általánosabbá, s elvétve az ÉNy-mo.-i területeken. Egyszerűbb formája a falhoz simuló deszka, felső részén akasztóval vagy kis üvegajtós szekrénykével az óra számára, alján pedig felfelé nyitott ládikával a súlyoknak és az ingának. A szekrény formájú lábasóra teljesen zárt, elején ajtóval; az órát befogadó rész lehet terjedelmesebb, míg az alsó pillérszerű, keskeny. A 19. sz.-i változatok a helyi → bútorfestés modorában virágozottak. – 3. Ébresztőóratok (óratartó). A 19. sz. végén, egymástól függetlenül, különböző területeken is megjelent a parasztházban az ez időben terjedő gyári, álló ébresztőóra megóvására. Egyszerűbb formája a fali → gyufatartóhoz hasonló, fölfelé nyitott óraládikával és felnyúló akasztólyukas hátlappal ellátott. Az órásipar készítette asztali állóóra hatását mutatják a zárt szekrénykék. Az ajtó a számlapnak megfelelően kivágott, esetleg üvegezett. Az ilyen óratok lehet falra akasztható vagy sublótra állítható. A Dunántúlról pásztorfaragású, a Felvidékről színesen virágzott óratokok ismertek, az Alföldről és a Felföldről → ólommázas cserép példányok maradtak, virágos, figurális dísszel. – 4. Zsebóratartó. A zsebóra paraszti használatának elterjedésével, a 19. sz. második felében néhol a használaton kívüli zsebóra megőrzésére, felakasztására is készültek hagyományos ízléssel díszített tartók. Figyelemre méltó köztük a székelyföldi festett virágozású óradeszka. Ismeretes szűrhímzésű, ill. tarkán horgolt, bojtos zsebóratok is, a Dunántúlról pedig fából faragott, korong alakú dobozka, spanyolozott dísszel. – Az óra helye a magyar parasztház korábbi kötött szobaberendezésében általában az egyik oldalsó falon volt. Halálesetkor szokás volt az órát megállítani. – Irod. Kisthner, A.: Die Schwarzwälder Uhr (Karlsruhe, 1927); Pritz István: Magyar órák (Bp., 1943); Horváth Árpád: Az óra regénye (Bp., 1957); Deneke, B.: Bauernmöbel (München, 1969); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).

Vasszámlapos óra (Ny-Magyarország, 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Vasszámlapos óra „tehénfarok” ingával (Ny-Magyarország, 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry KláraBodgál Ferenc

óralánc, csontlánc, szarulánc: a dunántúli pásztorok a múlt század végén, ill. a századforduló táján a fémből készült óralánc mintájára szaruból és csontból faragták. Az összekötő karikák mindig szaruból készültek, majd forró vízben megpuhították, aztán egy helyen átvágták, s az így képzett nyíláson keresztül kapcsolták hozzá a következő karikát vagy a csontból kifaragott tagot. Az összekapcsolás után a karika nyílását összenyomták, s amikor kihűlt, így keményedett meg. Az óraláncra szaruból, csontból, makk, szív, kereszt stb. alakú lógókat is faragtak. – Irod. Manga János: Hirtenkunst in Transdanubien (Acta Ethn., 1961).

Csontból faragott óralánc (Homokszentgyörgy, Somogy m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Manga János

Orbán Balázs (Lengyelfalva, 1829–Bp., 1890): író, néprajzi gyűjtő, történész, az MTA l. tagja (1887), politikus. A székelyudvarhelyi ref. kollégiumban végzett tanulmányai megszakadtak, mert családja 1847-ben örökösödési ügyben Töröko.-ba utazott. 1849-ben szabadcsapatot szervezett, de mire Mo.-ra ért, megtörtént a világosi fegyverletétel. Ezután közelkeleti utazásra indult, majd csatlakozott a szabadságharc Ny-Európában élő emigránsaihoz. Baráti viszonyba vagy jó ismeretségbe került Kossuthtal és körével, Victor Hugóval, Mazzinivel és Louis Blanc-kal. 1859-ben hazatért és a közigazgatásban helyezkedett el. Bejárta a Székelyföldet és ekkor írta meg hatkötetes nagy művét. 1868-ban Pestre költözött. 1871-től haláláig függetlenségi programmal képviselő volt. Újabb jelentős művet nem alkotott. A Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötetében 11 meséje és mondája jelent meg (Székelyföldi gyűjtés. Bp., 1882). Fő munkája, A Székelyföld leírása az államismereti-statisztikai irodalom hagyományain nevelkedett enciklopédikus mű, erősen érzelmi telítettségű, a magyar romantika elkésett nagy alkotása. Orbán Balázs helyszíni adatgyűjtéssel, könyvészeti és levéltári kutatásokkal páratlanul gazdag anyagot gyűjtött össze. Nemzedékek nevelődtek könyvén, amely tevőlegesen hozzájárult a székelyek történeti tudatának erősödéséhez és máig nélkülözhetetlen, értékes tudományos forrás. – F. m. Utazás keleten (I–VI., Kolozsvár, 1861); A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest–Bp., 1868–73); Torda város és környéke (Bp., 1889); Székelyföld képekben (Bevezette Erdélyi Lajos, az előszót írta Sütő András, Bukarest, 1971). – Irod. Ki volt Orbán Balázs? (Székelykeresztúr, 1929); Tavaszy Sándor: Erdélyi csillagok (II., Kolozsvár, é. n.); Kós Károly: O. B., a néprajzkutató (Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének 80. évfordulójára, Kolozsvár, 1957); Ortutay Gyula: O. B. (Írók, népek, századok, Bp., 1960); Kósa László: O. B. (Valóság, 1968).

Orbán Balázs

Kósa László

orbánc: → Szent Antal tüze

Orbán-nap: → szőlőhegyi védőszent

orcatakaró: rendesen négyzetes fehér pamutvászon vagy gyolcs-, ritkábban fekete selyemkendő; a kiterített halott arcát fedik, ill. rejtik el vele abban az esetben, ha nem volna „szép”. A házi felszereléshez tartozik, amit nem adnak a halottal. Egyes vidékeken arra az időre is leterítik a halottat, amíg magára hagyják. Szerény csipke szegi; néhol a Szentírásból vett, az alkalomhoz illő igét hímeznek rá. Kalocsa vidékén a csecsemő-halottnak orcatakaró a szemfedele. Múltja nincs tisztázva. Az orcatakaró talán kapcsolatba hozható a honfoglaláskori sírokban, a halott arcán talált négyzetes bőrkendővel. – Irod. Fél Edit–Varga Marianna: Népviselet. Orosháza néprajza (Orosháza, 1965); Fél Edit–Hofer Tamás: A Néprajzi Múzeum 1965. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1966); Fél Edit–Hofer Tamás: A Textil Gyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1970).

Orcatakaró (Györgyfalva, v. Kolozs m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

orda: → túró

orgona (lat. Syringa vulgaris): díszcserje. Valószínűleg az oszmán törökök kezdték díszkertbe ültetni. Tőlük került Bécsbe a főúri kertekbe, s csak ezután polgári és paraszti virágos kertekbe. Mo. szerte a 18. sz. végén terjedtek el nemesített változatai. A Syringa nemnek a Balkánon és Erdélyben néhány őshonos faja él. Ezek virágját D- és Ny-Erdélyben magyarok és románok nagyon kedvelik. Szokás leszakítva magukkal vinni a templomba, és ott istentisztelet idején szagolgatni.

Kósa László

orgonapont: → bordun

óriás: a magyar → népi hitvilágban lényegében ismeretlen, alakja csak a mondákban maradt meg. A bakonyi és az É-i felvidék, valamint Erdély hegyei között található különös alakú bemélyedést, árkot még ma is mint az óriások sarkának, talpának, öklének stb. nyomát mutogatják, vagy egy-egy furcsa formájú sziklát az ő működésük eredményének tartják. Számos hatalmas, ember formájú szikláról szóló monda lényege, hogy az óriások valamely tettük miatt változtak kővé. De arról is tud a monda, hogy az óriások változtattak kővé valakit. Az óriás alakja világszerte elterjedt, ismert a zsidó, a görög, az ind és az északi mitológiákban, de megvolt a szláv, az altaji és az uráli népek hitében is. – Irod. Szendrey Zsigmond: A nép élő hitvilága (Ethn., 1938).

Diószegi Vilmos

Ormánság: Baranya m. DNy-i szögletében Sellye és Vajszló környezetében egyes meghatározásoktól függően 45–22 községnyi terület. Nagy múltú élő népi tájnév. Korábban lényegesen kiterjedtebb terület megjelölésére szolgált. A Ny-baranyai sík, erdős terület Árpád-kori (1257) neve Ormán volt, Szigetvár és Szentlőrinc is beletartozott (→ Aljvidék). A ma Ormánságnak nevezett terület Árpád-kori neve Ormánköz, ill. Bőköz. A tájfogalom kiterjedtebb területre vonatkozott még a reformációt követő időkben is, amint az egyházban egyházigazgatási egységként szinonim előfordulása a 17. sz. végéről tanúsítja, a Superintendentia Barovia egyik egyházmegyéje volt a Tractus Superior sive Ormánság = Felsőbaranyai egyházmegye. Így a Dráva mente ref. községeire való leszűkítése feltehetőleg újabb fejlemény. – Az Ormán földrajzi név eredete vitatott. Valószínűleg egy „erdő” jelentésű török szóból származik. Felmerült finnugor származtatása is, eszerint +or, +urmán, +ormány „hát, kiemelkedés” jelentésű szóból ered. Különben Baranya számos pontján bukkannak fel korai középkori forrásainkban török eredetű helynevek. A honfoglalás idején a mai szűkebben vett Ormánságban és környezetében szláv lakosságot talált a magyarság, erre vallanak egyes folyóvizek és falvak nevei. Az itt talált szlávok valószínűleg hamarosan felszívódtak a magyarságba. A késő középkorban az alföldi parasztság műveltségével azonos jellegű kultúra kifejlődésével kell számolnunk (pl. lakóházfejlődés); D-alföldi kapcsolatokra vall az Ormánság népének őző nyelvjárása is. A vidék kedvező földrajzi adottságai ellenére a hódoltság alatt nagyon erősen elpusztult. (Különösen a Szigetvárott vívott harcok során.) Polgárosult közösségei elmenekültek, részben a → Kiskunság területén húzódtak meg. Később visszatelepedtek, de némely községe sohasem éledt újjá. A 18. sz. során a lassan, zökkenőkkel beálló új rendben meginduló élete a paraszti polgárosulás irányában fejlődött. Korlátozott volta azonban anyagi deklasszálódást és tudati válságot indított el. Erre vezethető vissza az Ormánság demográfiai válsága, az „egyke”-kérdés is. A késő középkorban országos viszonylatban is kiemelkedő szintű baranyai táj e vidéke a törökellenes felszabadító háborúktól a közelmúltig feltartóztathatatlanul periferikussá vált; ármentesítése, közlekedéshálózata, kereskedelmi kapcsolatrendszere, iskolahálózata stb. nem épült ki korszerű szinten. Ezért a 19. sz. második felétől, de különösen a 20. sz. első felében a szépirodalom, a publicisztika és a néprajz érdeklődésének kereszttüzébe kerülve, országosan ismertté vált. – Irod. Elek Péter–Gunda Béla–Hilscher Zoltán: Elsüllyedt falu a Dunántúlon – Kemse község élete (Bp., 1936); Kiss Géza: Ormányság (Bp., 1937); ifj. Kodolányi János: Problémák az ormánsági etnikai csoport körülhatárolásában (Népr. Ért., 1958); ifj. Kodolányi János: Ormánság (Bp., 1960); Zentai János: Adatok az Ormánság néprajzi határának megállapításához (A pécsi Janus Pannonius Múz. Évkve, 1966); Zentai János: Az Ormánság nyugati határa és belső tagolódása (A pécsi Janus Pannonius Múz. Évkve, 1971).

Református templom külső képe és belseje. A festett mennyezet és a kórus 1795-ben és 1834-ben készült (Kórós, Baranya m.)

A sellyei falumúzeum szobabelsője (Baranya m., 1970-es évek)

Lakóház udvari homlokzata. Épült a múlt század második felében (Nagydobsza, Baranya m.)

Ormánsági falukép gazdaházakkal, ref. templommal és parókiával (Adorjás, Baranya m., 1970-es évek)

Módos gazda lakóháza (Tésenfa, Baranya m., 19. sz. vége)

Filep Antal

ormánsági szőttesek: → baranyai szőttesek

ormánsági viselet: a D-dunántúli öltözetek régies, egyszerű csoportja, mely letűnéséig ilyennek maradt meg (nem parasztosodott el). A férfiak rövid derekú, elöl kötővel záródó, T szabású bő ujjú vászon ümögjét (férfiing) a múlt század végére már felváltotta a felálló gallérú, melle-részén kivarrott, gombos, kézelőbe ráncolt ujjú ing. Ez idő tájt a korábban 2–3 szeles vászongatyát 13–20 szél bőségűre már gyolcsból varrták. Nadrágot ekkor kevesen viseltek, azt is külső oldalán nyitva, ill. végig gombolódó szárral, a csizmán kívül hordták (→ rajthúzli). Az ingen csuhát vagy kiscsuhát (mellény), télen ujjatlan mellyes bundát vagy → levest viseltek. Ekkor még általános volt a bevarrott fenekű, ujjakkal ellátott, széles, díszített gallérú szűr használata; bundája kevés embernek volt. A századfordulóig fekete (gyászban fehér) → nyakravaló kendő, félrevágott, oldalán benyomott persián sipka volt a divat. – Az asszonyok felső testükre rövid és szűk ujjú kisimögöt, erre a fiatalok fátyolszerű tilánglit, az idősebbek gyolcs vagy lenvászon, bő és hosszú, mellévarrott buggyos ujjú imögöt húztak. Az ujjakat a felső karon fekete szalaggal lekötötték és buggyosra húzták a csipkés szálvonással díszített tászliny (ujjvég) felett. Alsó testükön legalul szűk, halványan kékített kisbiklát, azon a fiatalok bő, fátyolszerű, az idősebbek gyolcs, gyászban lenvászon biklát vagy kebélt viseltek. A kisbikla elöl lévő hasastékját az eruhával takarták el. A biklák fölé széles, színes selyem, az idősebbek és gyászolók fehér kötényt kötöttek. Az ingen télen, a múlt század közepén páncét, a század végén röpikét, hidegebb időben kasmír mellyest, prémmel szegett és tulipánokkal kivarrott ujjas bundát vagy kék posztó → mentét hordtak. Szorosan hozzátartozott a női ormánsági viselethez az összehajtogatva a karra helyezett pácás fehér terítő (az esőruha), amelyet esőben magukra borítottak. – A lányok hajukat kétoldalt koszorúba fonták és a hátrafésült többi hajjal csak vállmagasságban fonták össze egyetlen cicába. Az asszonyok fékötője a korhoz igazodott. A fiatalok piros szalagokkal, rezgőkkel, művirágokkal ékesített fékötője az idősebbeknél egyre dísztelenebb, egyszerűbb és kisebb lett, melyen már a kék szín uralkodott, végül pedig az öregek kicsi, egyszerű, fehér gyolcsból valót hordtak. Ünnepélyes alkalmakkor a fiatalok selyem, az idősebbek gyolcs hátravető kendőt (→ hátravető) borítottak a fejükre, a főkötő fölé, de már a század végén helyette a fiatalok selyemből való, az idősebbek fehér féruhát vagy fejeruhát (fejkendő) viseltek. Csizmát vagy topánkát a módosabbak is csak ünnepnap húztak, a múlt század közepén a nők télen-nyáron mezítláb jártak. – Irod. Kiss Géza: Az ormánysági népviselet (Ethn., 1931).

Ünneplőbe öltözött felnőttek és gyerekek (Ormánság, Baranya m., 20. sz. eleje)

Új menyecske hátravetővel és öltöztetőasszony (Csányoszró, Baranya m., 1930)

Ormánsági viselet Főkötők. A fiatalasszony fejviseletétől a legidősebb korig egyre egyszerűsödő és színtelenedő változatai (Ormánság, századforduló), Bp. Néprajzi Múzeum

Andrásfalvy Bertalan

Ormos Ede (Hódmezővásárhely, 1873–Németo., 1944): szociológus, publicista. A bp.-i tudományegy.-en ügyvédi képesítést szerzett. 1895-től az MSzDP tagja. 1899-ben Makón nyitott ügyvédi irodát 1904-ben Bp.-re költözött, a Népszava szerkesztőségében dolgozott, 1919-ben Bécsbe emigrált, majd Kolozsvárt a Keleti Újságnál dolgozott. A húszak évek végén hazatért, a Friss Újság munkatársa lett. Szépirodalmi munkákat is írt. A paraszti társadalom és a falu szociológiai vizsgálatával, az agrárproletariátussal foglalkozó munkái értékesek. – F. m. A szocializmusról, különös tekintettel a hódmezővásárhelyi munkáskérdésre (Hódmezővásárhely, 1896); A hódmezővásárhelyi munkászendülés 1894. április 22. (Bp., 1919); A tanyától a városig (Bp., 1919); A földosztás (Bp., 1919).

Filep Antal

ornamentika: 1. a tárgyak felületén, ünnepélyessé tétel vagy egyéb célból alkalmazott díszítmények, ill. az ilyenekből összetevődő rendszer. Mivel a → népművészeti alkotásoknak túlnyomó többsége ornamentika jellegű, szokás a népművészet egészét ornamentális művészetnek, díszítőművészetnek nevezni. Ez azonban nem helytálló, részint mivel vannak a népművészeten belül önálló, ábrázoló igényű és többnyire minden ornamentika nélküli alkotások, → képek és szobrok is (elsősorban → kegyképek), részint pedig mivel gyakorlati rendeltetésű tárgyakon kapott helyet az elbeszélő műfajoknak a túlnyomó többsége is, tehát a népi epika jeleneteit megelevenítő illusztrációk, önábrázolások és hasonló jellegű életképek, noha gyakran ezek is ornamentális keretbe foglalva vagy esetleg ornamentikába ágyazva (→ emberábrázolás). A népi ornamentika túlnyomórészt síkdíszítmény jellegű; legkisebb önálló elemei az egyes ornamensek vagy díszítőelemek, amelyek a kompozíción belül fő- vagy mellékmotívumként szerepelnek. A motívum állhat egyes tárgyakon önmagában is, sokszor megkülönböztető jegyként – főként az írástudás általánossá válásáig, a névjelek, → feliratok alkalmazásának meggyökeresedéséig. A népművészeti motívumok lehetnek geometrikus jellegűek (így általában a rozetta, svasztika, vízfolyás) vagy szabad vonalvezetésűek, mégpedig rendszerint növényi eredetűek (pl. → gránátalma, → rózsa, → tulipán, → virágtő), ritkábban figurális elemek, többnyire → állatalakok, pl. → madár, kiskutya. Lényegében még a természethűségre törekvő motívumváltozatok sem jelenségszerűen ábrázoltak, hanem többé-kevésbé elvontak, mivel nem közvetlenül a természet megfigyelése nyomán keletkeztek. A népművészet alapmotívumainak a nagy többsége igen régi eredetű. A régészeti emlékek arra engednek következtetni, hogy ezek a kezdeti, naturális megfelelés céljával készült változatok után korán elnyerték, esztétikai igénnyel leegyszerűsítve, jellemző stilizálásukat. Az ismétlődő újrafogalmazások nyomán keletkeztek azután a koronként, ill. helyileg eltérő későbbi variánsok. Az idők folyamán a motívumok értelmezése is sokban módosult, és többnyire oda vezetett, hogy az elemek elveszítették esetleges kultikus-mágikus tartalmukat és pusztán ornamensekké lettek. Az átértelmezés befolyásolhatta a későbbi népművészeti alkalmazás terét is (pl. → szív). – A népművészet motívumai összefüggő ornamentális rendszereket alkotnak, ezek közül az európai és egyben a magyar népművészet szempontjából a legjelentősebb és legátfogóbb a → mértanias díszítés rendszere és a → növényi ornamentika. Kivitelezésükre esetenként sajátos díszítőeljárás is szolgálhatott, mint a fafaragás mértanias ékítményeihez az → ékrovás. Az egyes ornamentális rendszereken belül számos nagy múltú kompozíciós séma érvényesült, néha egy-egy tárgycsoportot is saját kompozíciós megoldások jellemeztek (pl. → ácsolt láda, → lőporszaru). A népművészeti ornamentikában ritka az egyes elemek kötetlen egymás mellé sorolása (ld. pl. tiszántúli ostornyelek → berakása, a 20. sz.-i → Kalocsa vidéki hímzés „dobált rózsás” mintája); gyakoribb a kötött szerkesztés, leginkább az egész felület vagy az egyes motívumegységek részarányos felépítése. Egyes tárgykörökben szokásos a centrális szimmetria (különösen kerek tárgyakon, mint a → tál, tányér, de pl. → kályhacsempén is). Kedveltebb azonban a tengelyes szimmetria, amelynél a kompozíció vázát leginkább egy rendszerint 3 vagy 5, de mindenképpen páratlan ágú virágbokor alkotja. A szimmetria nem feltétlenül jelenti a két oldal teljesen pontos megfelelését. Maga a tengely sem mindig mereven függőleges állású, lehet ívelt vonalú vagy S alakban hajlított, esetleg szétváló és ismét egyesülő. A motívumegységek a felület kívánalmai szerint ismétlődhetnek. A menyasszonyi → ládákon pl. a kétszeres ismétlés. Gyakoribb az egységek szoros egymás mellé sorakoztatásával képzett, csíkmintát alkotó ismétlés (pl. → lepedőszélen). A sorminta változata a középvonalra felépített indadísz, amely a függőleges állású változatok többségénél, de néha a vízszintes vezetésűeknél is cserépből vagy szívből indul ki és zárómotívumban végződik. Más díszítményeknél is, de különösen az indákon jellemző az azonos motívumok ritmikus ismétlődése (formaritmus), amit gyakran a színezés szabályos ismétlődése is támogat (színritmus). A végtelen terülőminta ritka, leggyakoribb egyes erdélyi → kandallókon, amikor is a csempék mindegyike azonos rajzú, mely az egész mintázat egy alapegységét, ill. annak többszörözését hordozza. Előfordul a végtelen minta → keresztöltéses munkákon is, ilyenkor sorminta, → mesterke szegélyezi alul és fölül. Végtelen minta lehet az abroszok szőtt mintázata (darázslépes, szilvamagos stb., pl. → baranyai szőtteseken), ez azonban többnyire csak az alapot képezi, aminek a két végébe a szokott módon elhelyezett színes csíkminta illeszkedik. Nagyobb felület díszítésénél általában gyakoriak a jellemző mintatársulások. Gyakran a felület megszabott módon tagolt. Elemi fokon maga a geometrikus felületfelosztás is mintát képezhet, többnyire a felületszakaszok váltakozó hangsúlyozásával (→ húsvéti tojás). – Az ornamentika a legtöbb tárgyon annak bizonyos részére vagy részeire, lehetőleg a használatnak kevéssé kitett, ill. jól szembetűnő felületére került. Gyakran az ornamentikát keretminta övezi, ill. határolja el az üres („paraszt”) felületektől. A díszítés mértéke koronként, helyileg, de tárgykörönként is meghatározott, általában azonban korábban inkább csak egyes különleges szerepű tárgyakra volt jellemző a teljes felület ornamentikával való borítása. A díszítés túltengése főként a 19. sz. második felében vált jellemzővé. Mindig is élt azonban az a törekvés, hogy az ornamentika számára kijelölt felületet lehetőleg teljesen betöltsék, így gyakran, főként a kései szakaszban a figurális ábrázolások közeit is → virágozással (horror vacui, ’irtózás az űrtől’). – Irod. Wersin, W.: Das elementare Ornament und seine Gesetzlichkeit (Ravensburg, 1940); Ott, M.: Das Ornament im bäuerlichen Kunsthandwerk des Kantons Appenzell (Zürich, 1945); Balogh Jolán: A népművészet és a történeti stílusok (klny., Bp., 1967); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); Györgyi Erzsébet: A tojáshímzés díszítménykincse (Népr. Ért., 1974). 2. → dallamdíszítés

„Ágyfütül való” részlete, egymás mellé sorakoztatott virágbokor és csíkminta díszítéssel (Szilágyság, 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Kendő sarka, ismétlődő motívumokból képzett szélmintával (Tura, Pest m., 20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete, hullámos középvonalra felépített indadísszel (Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Tál, centrálisan szimmetrikus díszítéssel (Székelyföld, 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Jobbra: bokály, ismétlődő virágmintával díszítve (Siklós, Baranya m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Kendő széle, szélesebb-keskenyebb sorokból összetett díszítménnyel (Sárköz, 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Ácsolt láda, minden szerkezeti elemén különálló kompozícióval (Bogdása, Baranya m., 19. sz. közepe) Pécs, Janus Pannonius Múzeum

Menyasszonyi láda, virágos ágat tartó madárpárral. Komáromi készítés (Szeremle, Bács-Kiskun m., 1820-as évek) Bp. Néprajzi Múzeum

Templomi mennyezet táblája, virágkehelyből kiinduló, tengelyes szimmetriájú virágbokorral (Magyarókereke, v. Kolozs m., 1746) Bp. Néprajzi Múzeum

Széktámla, fa- és spanyolviasz berakással, kereszteződő szárú virágcsokorral (Szentgál, Veszprém m., 1848) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

oromzat: szélesebb értelemben az épület rövid oldala, főleg utcára néző vége. Szűkebb értelemben a csonkakontyos vagy nyeregtetős lakóházak utcára néző végének tetőzet alatti, padlásteret lezáró része. – Az oromzat megjelölésére tájanként eltérő terminusok alakultak ki: bütü (Erdély), tűzfal (Ny-Dunántúl, ÉK-Mo.), csúcsfal, homlokfal, homlok (Dunántúl), humlok (Duna–Tisza köze, Kalocsa környéke), fürfal, fürgát (Nógrád, Duna–Tisza köze), házvég, végfal (D-Alföld), vértelek (Közép-Tiszavidék, Tiszántúl), vért, front (Felvidék), üstök (D-Dunántúl), kibli (Bácska). A 19. sz. végétől országszerte elterjedt és uralkodóvá vált a tűzfal elnevezés. – A sátortetős, mindkét végén farazatos épületnek nincs oromzata. Az oromzat vagy homlokzat kiképzésére a 19. sz.-ban többféle anyagot és technikát alkalmaztak. Nádas vidéken az oromzatot nádból korcolták, majd sárral tapasztották be és bemeszelték. Országszerte elterjedt volt a vesszőből font, sárral tapasztott és meszelt, vagy a tapasztás nélküli oromzat. A deszkaoromzatok ugyancsak jellemzőnek tekinthetők a magyar nyelvterületen. A legegyszerűbb deszkaoromzatot függőlegesen egymás mellé szegelt deszkák alkották (Kisalföld, Alföld, Dunántúl). Ny- és D-Dunántúlon a deszka oromzatot vésetekkel, faragásokkal, faragott betétekkel, díszes vízvető- és széldeszkákkal, az Őrségben és Göcsejben színes festéssel, a Dunántúl É-i részén és D-Alföldön mintásra zsaluzott deszka borítással, Szeged környékén faragott lécekből kialakított napsugár ábrázolással díszítették. A 19. sz. második felében (a kőépítkezés területén előbb) terjedtek el a kővel, vályoggal, téglával felfalazott, vakolt és festett (meszelt) oromzatok, melyek a 20. sz.-ban uralkodóvá váltak a magyar nyelvterületen. A nád és vessző oromzatot gyakran, a deszka és falazott oromzatot mindig ellátták egy vagy két nyílással (padláslyuk, szellőző), mely a padlástér megvilágításán és szellőzésén kívül az oromzat díszítését is szolgálta. A falazott oromzatot gyakran díszítették vakolt évszámokkal, a tulajdonos névbetűivel, stilizált virágmintákkal, rozettákkal. A Balatontól É-ra a tetősíkon felülre falazott, a Duna–Tisza közén, a D-Alföldön és ÉNy-Dunántúlon pedig a barokkosan kiképzett oromzatok terjedtek el. Az oromzat formáját a ház tetőszerkezete és tetőformája határozza meg. Ezért a hagyományos népi építészetben tájanként más és más oromzat típusok alakultak ki. A 19. sz.-ban Ny-Dunántúlon, ÉK-Mo.-on és Erdélyben zömmel sátortetőt alkalmaztak, itt az oromzatot a farazat alkotja. A csonkakontyos, kis farazatok, oromzatok Ny- és D-Dunántúlon, ÉK- és D-Mo.-on, valamint szórványosan Erdélyben terjedtek el. A Felvidékre volt jellemző a széles vízvetővel kiképzett oromzat. A Kisalföldön és a Nagy-Alföldön a nyeregtető, és a nádból, vesszőből, deszkából, vályogból, téglából készült oromzat volt az uralkodó. A 19. sz. második felétől rohamosan tért hódított az egész magyar nyelvterületen a falazott és vakolt oromzat. (→ még: tetőformák) – Irod. Cs. Sebestyén Károly: Szegedi napsugárdíszes házvégek (Népr. Ért., 1904); Viski Károly: Bakony–balatonvidéki kőépítkezés (Bp., 1926); Vajkai Aurél: Balaton melléki présházak (Bp., 1958); Tóth János: Göcsej népi építészete (Bp., 1965).

Festett deszkaoromzat részlete (Gősfa, Zala m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

„Napsugár díszes” deszkaoromzat (Zenta, v. Bács-Bodrog m., 20. sz. eleje)

Torombakötéses, fűrészelt rátét díszítésű oromzat (Martos, v. Komárom m., 20. sz. eleje)

Vakolatdíszes oromfal présházon. Felirata: N.D.M.N.K.J. 1826. (Kővágóörs, Veszprém m.)

Vakolatdíszes oromfal, szőlőbeli présházon. Felirata: Szabó Flórián, Anno 1852 (Szigliget, Veszprém m.)

Oromfalas lakóház a 19. sz. végéről (Konyár, Hajdú-Bihar m.)

Oromzat Szabó Pál háza (Lesencefalu, Veszprém m., 1830)

Vakolatdíszes oromfalú lakóház (Nemesvita, Veszprém m., 1893)

Füzes Endre

orosházi hímzés: a → régi tiszántúli hímzések egyik csoportja. Feltehetően nem csupán egyetlen mezőváros hímzésanyaga. Egyik jellemzője, hogy csak szálszámolásos emlékei vannak nagyszámú kendervászon párnavégen. Mintakincse igen változatos, tiszta rajzú, egy-egy minta megszerkesztésénél csak a fő mondanivalóra szorítkozik. A jól ismert pelikános, négyes tulipános, kakastaréjos vagy hullámindás-makkos motívumok többféle elrendezésben is jelentkeznek. A párnavégeken előfordul a dunántúli szerkesztésmód: a keskeny középmező, széles peremdísszel; megtalálni a Vásáhelyről már ismert szerkesztést: a perem a középhím motívumait ismétli vagy variálja pl. a négyes tulipános mintánál, s végül gyakoriak azok a párnavégek, amelyeken igen széles a középmező és mellette elenyésző a perem. Itt a két peremdísz sokszor eltérő vagy az egyik peremdísznek van kísérő szegélycsíkja is, míg a másik vékony záróvonalhoz simul. Fő színek: a rozsdabarna, sötétzöld, fekete, kék. Egyes példányait különösen vastag szőrfonallal varrták. – Irod. Fél Edit: Ungarische Volksstickerei (Bp., 1961); Knotik Márta: Keresztszemes szőrhímzések a Délalföldön (Móra Ferenc Múz. Évkve, 1970–71).

Párnavég részlete. A középmezőben mértanias elemek sora, a szélén virágbokrok sora (Orosháza, Békés m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Négyes tulipános mintával díszített párnavég (Orosháza, Békés m., 18–19. sz. fordulója) Bp. Néprajzi Múzeum

Szőrfonállal varrt párnavég, hullámindáiban palmettás motívumok (Orosháza, Békés m., 18–19. sz. fordulója) Bp. Néprajzi Múzeum

Orosházi hímzés Párnavég. Szőrfonállal kivarrt kendervászon (Orosháza, Békés m., 18. sz.), Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

oroszok: keleti szláv nép. A magyar nyelv a 17. sz.-ig oroszoknak nevezte mind az orosz, mind az ukrán nép tagjait (→ ukránok), sőt egyes nyelvjárásokban ez az értelmezés tovább élt. Ez arra vall, hogy ’orosz’ szavunk még abból az időből származik, amikor a keleti szláv törzsek nyelvi differenciálódása még nem vált erőssé. Az orosz nép kialakulásában részt vevő törzsek az egykori szláv nyelvterület ÉK-i, K-i felén éltek. E településterület természetes központja Kijev volt. A kijevi fejedelmek központosították a feudalizáció útján többé-kevésbé megindult törzseket. Később a Kijevi Nagyfejedelemség kisebb fejedelemségekre tagolódott. A nagy földrajzi távolságok, a később Szibériába és a déli területekre irányuló kitelepedés időpontjai közötti különbségek az egységes nyelvi alap ellenére erős nyelvjárási eltéréseket fejlesztett ki. Végső soron az ukrán és a fehér orosz nép kialakulása is a nyelvjárási különbségek megerősödésével, elmélyülésével jött létre. A fokozatosan kibontakozó nyelvi különválás a 13–15. sz.-tól indult meg, amit a litván, lengyel uralom a későbbiekben csak meggyorsíthatott. A 18–19. sz. folyamán az ukrán, fehérorosz külön nyelvi fejlődést a cárizmus hivatalos politikája igyekezett lassítani, megállítani, sőt felszámolni. E törekvések azonban nem jártak eredménnyel. Az orosz nép, de valamennyi oroszo.-i nép és nemzetiség fejlődése, története szempontjából alapvető jelentőségű fordulatot jelentett 1917-ben a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Rövid félszáz év alatt a SZU a világ vezető államai közé emelkedhetett, megteremthette a föld első szocialista államát, társadalmát, gazdaságát, kultúráját. A szocialista szovjet állam rendezte a sok nemzetiségű szovjet nép egymáshoz való viszonyát, többek között az ukrán, fehérorosz nyelv is elnyerte a teljes önállóságot. – A magyarság érintkezése a keleti szláv törzsekkel még a honfoglalás előtt megindult, amint ezt a magyar nyelv szláv jövevényszavainak korai, K-i szláv rétege mutatja. A magyarság érintkezése az oroszokkal a honfoglalás és a feudalizáció megindulása után sem szakadt meg. Az Árpád-kor folyamán gyakran telepedtek meg orosz eredetű közösségek, amelyek különféle feudális szolgálatokat láttak el. Erre utalnak többek között helynév anyagunkban található orosz, oroszi tagokkal képzett földrajzi nevek. A középkori magyar királyi udvartartásban is gyakran voltak orosz nemzetiségű személyek. A királyi testőrség bizonyos funkcióit rendszeresen oroszok látták el. Így alakult ki az orosz szó másodlagos testőr, ajtónálló jelentése a középkori magyar nyelvben. Az újkor folyamán is rendszeresek maradtak a közvetlen kapcsolatok. Pl. D-Oroszo. szőlőkultúrájának kifejlesztésében jelentékeny szerepet játszottak a Tokaji Orosz Borvásárló Bizottság Hegyalján járt, tevékenykedett orosz tagjai, ill. az Oroszo.-ba kitelepedett magyar szőlőmunkások. – A felszabadulás után megélénkült, új alapokon fejlődő szovjet–magyar érintkezés lehetővé tette, hogy a szocialista társadalmi rend kiépítésében érvényesüljenek a SZU tapasztalatai. A társadalmi, gazdasági élet új fogalmainak megnevezésére több orosz szó került át a nyelvünkbe. – Az orosz kultúra hatása a mo.-i pravoszláv nemzetiségű csoportokra a 17. sz.-tól különösen jelentős volt. A 17–19. sz. között az orosz és magyar népi kultúra érintkezésében jelentősége volt az ukránok közvetítő szerepének.

Filep Antal

orradzó, szúróskantár, szúróspalóka: a billenő → palókához hasonlóan a fiatal lovak és szarvasmarhák szopásgátlásának, tehát elválasztásának eszköze. Legegyszerűbb formája az, amikor megnyúzott sündisznó bőrét kötik fel az állat orrára. Készítették szögekkel kivert bőrdarabból, kovácsmunkaként vaslemezből, amelyre szegeket, ill. lemezből hajlított szúrókat erősítenek. Mindkét utóbbi típust övszerűen, ill. kantár módjára erősítik fel a fiatal állatok orrára. Elnevezései a különböző területeken változatosak: szúróskantár, szegeskantár, szegesszíj, tejvédőkantár, szúróka, bökő, órzó, óradzó, bőr, orrbőr, tasak, szötyü. Az orradzót elsősorban parasztgazdaságokban használták, de alkalmazták a → gulyások és a → csikósok is a kinnháló jószágoknál (→ külterjes állattenyésztés). Az orradzó funkcióját tekintve azonos az egész országban. A szopásgátlásnak ez az eszköze fokozatosan szorítja ki a billenőspalókát. A nagyobb és erősebb típusokat inkább az Alföldön, a könnyebbeket és egyszerűbbeket a Felvidéken és a Dunántúlon használták. Erdélyben és attól délre, pl. Dobrudzsában, Bulgáriában, Szerbiában, valamint a Pireneusokban az orra kötött szeges deszkák voltak használatban. – Az eszközt Vergilius szerint már a rómaiak is használták; megtalálható majd mindenütt, ahol szarvasmarhatartás van, pl. az ázsiai pásztornépeknél, Skandináviában és a Földközi-tenger partvidékén; ismerik Közép-Brazíliában és Afrikában a bantuk is. – Irod. Gunda Béla: Asiatische Maulkorbformen (Ethnos, 1938); Berg, Gösta: Fået som mjölkdjur. Ett bidrag till den primitiva boskapsskötselns historia (Rig, 1949); Szabó Mátyás: Fiatal állatok szopását megakadályozó eszközök és eljárások. A Néprajzi Múzeum „palóka” gyűjteménye (Népr. Ért., 1955).

Orradzó (Alföld, 20. sz.)

Szabadfalvi József

orradzófa: → szán alkatrésze, amely a szántalpak felkunkorodó végein, orrcsökös vagy orrcokos (Erdély) szánoknál ez utóbbin is áthatoló keresztfa, amely nemcsak a szán vontatását teszi lehetővé, de pl. az alföldi szánoknál is ez merevíti a rudat. Lovas szánoknál a → hámfákat is az orradzófára szerelik.

K. Kovács László

orros: → kancsó

orrszíj: → kantár

orrtőke: → bálvány

orsó, gyalogorsó, kéziorsó: a rost- vagy a gyapjúszálak → fonására használt, 20–30 cm hosszú, két végén hegyes botocska. Az orsót jobb kézben tartva ujjakkal hossztengelye körül pörgetik. A pörgetés sodorja össze fonallá a bal kéz ujjaitól még csak alapsodrást kapott szálakat. Az orsó alján gyakran kis fakorong (→ orsókarika) van, amely lendítő súlyként szolgál főleg addig, amíg az orsó szárára bizonyos mennyiségű kész fonalat feltekernek. – A magyar nyelvterület keleti és déli részén karika nélküli orsókat használnak. Az orsó a vertikális szövőszékek használatánál nemcsak a fonás eszköze volt, hanem a rajta levő fonálnak vetülékként a láncfonalak közévezetésére is szolgált, azaz → vetélő is volt. A láncfonalak között való bújtatásban az orsónehezék akadályozta, ezért ezt legkésőbb a fonás után le kellett róla húzni. A mai karika nélküli orsók az egykori vertikális szövőszékek korának orsóformáit őrzik. – Az orsó túlnyomórészt barkácsolók vagy háziiparosok készítménye volt, mivel elkészítése hozzáértést igényelt, ill. speciális eszközt: az orsóesztergát (kézi vagy nyirettyűs eszterga), amely Mo.-on használt esztergák legegyszerűbbike. Az orsók díszítésére festés szolgált, gyakran növényi anyagokkal, amikor különféle füveket, gombát vagy virágszirmot nyomtak a forgó orsófelülethez; esetleg vörös földet vagy bolti festéket alkalmaztak. Fiatal lányok számára készítették a cifraorsót, szerelemorsót. Ez volt csörgősorsó, mely leginkább úgy készült, hogy a végén levő karikából egy vagy több gyűrűt választottak le, amelyek megszáradva szabadon mozogtak és zörgő hangot adtak (perecesorsó). Készítették úgy is, hogy több karikát tettek az orsóra, közéjük fűzfaágat (zörgő) illesztve. Más esetben az orsókarikát kettévágták, a kivájt nyílásba kavicsokat, sörétet vagy üvegcserepet tettek, majd dobozszerűen összecsukták. – Irod. von Stokar, W.: Spinnen und Weben bei den Germanen (Leipzig, 1938); Nagy Jenő: Orsófaragás a kalotaszegi Magyarvalkón (Ethn., 1947); Gagyi László: Régi sajátos foglalkozások Etéden (Népismereti dolgozatok, Bukarest, 1978).

Fonás „gyalogorsóval” (Énlaka, v. Udvarhely m., 20. sz. második fele)

Orsók. A: egyszerű vagy szimpla, B–C: nagyobb karikájú egyszerű, D: egyzörgős, E: egyzörgős és szárba két zörgő, F: kétzörgős, G: zörgőbe zörgős és szárba kettő, H: háromzörgős és szárba két zörgő, I: sarkos vagy oláhorsó (Mind: Etéd, v. Udvarhely m., 20. sz. első fele)

Szolnoky Lajos

orsókarika, orsónehezék: a fonásnál használt orsó szárának alsó végére húzott, rendesen fából, ritkábban ólomból készült karikaszerű nehezék, amely részben a sodrás, az orsó pörgetésének megkönnyítésére, részben arra szolgál, hogy az orsószárra felcsavart fonál a szár alsó végéről le ne csússzék. A fonás kezdetén, amikor az orsó még könnyű volt, az idős asszonyok gyakran egy krumpliszeletet tettek az orsóra, hogy nehezebb legyen, jobban pörögjön. Mint maga a szövés-fonás, az orsó és az orsókarika is igen régi eszközök. Korábban általános volt, ma csak Erdélyből ismeretes az ólomból, zsírkőből – gyakran díszesen kifaragott – középen lyukas, korong alakú orsókarika, melyet a fonás kezdetén húztak az orsó végére. Régészeti ásatások a Kárpát-medence különböző vidékein nagy számban tártak fel a neolitikum óta agyagból készült, gomb alakú orsónehezékeket. – Kalotaszegen az orsókarika szerelmi ajándék volt. A főhelyen függő tükör alá akasztotta ki a lány az ólomból hetes, ötös, hármas csoportokban kiöntött orsókarikákat. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Fából készült orsókarika, ékrovásos rozettával (Kalotaszeg, v. Kolozs m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Zsírkőből faragott orsókarika (Kalotaszeg, v. Kolozs m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Manga JánosSzolnoky Lajos

orsós utcájú falu: olyan település, amelynek szalagtelkei egy térszerűen kiszélesedő, majd fokozatosan újra elkeskenyedő utcát fognak közre (→ szalagtelkes falu). A két sorban fekvő telkek csak a lakóház helyét, a gazdasági udvart és az esetleges kertet foglalják magukba. A szántók elkülönülnek a belsőségtől. A térré szélesedő utca neve német nyelvterületen Anger, a falutípusé pedig Angerdorf. Legtöbbször más népek településtudományi munkáiban is e néven szerepelnek. Az Anger eredetileg közterület volt, amelyen az aprójószág járt és amelyre éjszakánként kiverhették a nagyjószágot is. Gyakran víz állt a térség egy részén. Legtöbbször itt épült fel a falu temploma és itt volt a lakosság gyülekezőhelye. Később előfordult, hogy az Angert kiosztották telkeknek. A település növekedésével új utcák nyílhattak, de a régi orsós utca továbbra is a település központja maradt. A középkori eredetű orsós utcájú falu különösen Németo. északi területein gyakori. Angerszerű városi utcaterek Németo. más tájain is előfordulnak. Több É-mo.-i civitás és mezőváros → piacutcája orsós utcának tekinthető (pl. Kassa, Szepsi). A középkori Mo.-on nemcsak városoknak, hanem falvaknak is volt orsós főutcájuk. Erre utal néhány élő példa (pl. Magyarbőd, v. Abaúj-Torna m.). (→ még: körfalu) – Irod. Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Orsós utcájú falu sematikus alaprajza

Bárth János

országút: nagy távolságokon áthaladó, egymástól messzire fekvő városokat összekötő közút. Postaútnak is nevezték. Ma általában kövezett, aszfalttal burkolt. Régebben is készítettek kövezett utakat egyes tájakon a fejlettebb kultúrájú történeti korszakokban. Így pl. több római kövesút maradványai őrződtek meg napjainkig. Egy részük a középkorban is használatban volt. Mocsaras vidékeken a középkorban dorongutak és cölöpökre épült hídutak is készültek. Mo.-on a feudalizmus évszázadaiban nemcsak a helyi, hanem a távolsági közlekedés is nagyrészt kövezetlen, földes, nyáron agyonszáradt és poros, ősszel és télen pedig sáros, kátyús utakon folyt. Az útjavítás abból állt, hogy „sárra sárt” töltöttek. Gátszerű, magas töltések készítésére különösen a mocsaras, rétségi területeken volt szükség. A töltési munkákat, valamint a hídjavításokat időközönként a környék jobbágysága végezte robotban. A befektetett munka a terület földesurának vagy a királynak vámok szedésére adott lehetőséget. Az alföldi utak egykori nehezen járhatóságát a táj kedvezőtlen földrajzi-geológiai adottságai is magyarázzák. – A fontosabb magyar utak hálózata már az Árpád-korban kialakult. A létrejött úthálózat nyomvonala általában az idők folyamán nem (vagy alig) változott. A mellék- és bekötőutak száma folyamatosan gyarapodott a középkor folyamán. Különösen az új települések létrejötte és a piaci termelés fellendülése növelte számukat. A legfontosabb és legszélesebb utakat, amelyeknek többsége külföldre vezetett, nagy utaknak nevezték az oklevelekben. Egy részük fontos hadi útnak is számított. Nagy szerepük volt a sószállító utaknak. A nagy utak és a belföldi országutak via liberák, vagyis szabad utak voltak. A királyi hatalom különös védelmét élvezték. Velük szemben az egyszerű utak a feudális birtokos fennhatósága alatt álltak. – A nép képzelete a → Tejutat égi országútnak vélte. – Irod. Glaser Lajos: Dunántúl középkori úthálózata (Századok, 1929); Csalog József: Híd- és dorongutak Zalavár környékén (A Göcseji Múz. Emlékkve, 1950–1960, Zalaegerszeg, 1960); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Nyíradonyi országút részlete 1938-ban (Hajdú-Bihar m.)

Bárth János

Országút („Ország uta”): → Tejút

Ortutay Gyula (Szabadka, 1910–Bp., 1978): néprajztudós, az MTA tagja (l. 1945, r. 1958). Tanulmányait a szegedi egy.-en végezte. Egy.-i hallgatóként részt vett a baloldali fiatal értelmiségi csoport, a → Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma megalapításában és munkájában. A Magyar Rádió, majd az MNM munkatársa. 1935–37-ben és 1942–43-ban szerk. a Magyarságtudomány c. folyóiratot. 1942-ben részt vett a haladó, antifasiszta erőket tömörítő Magyar Történelmi Emlékbizottság megszervezésében. 1945–47-ben a Magyar Központi Híradó RT (Rádió, MTI, Filmhíradó) elnöke. 1947–50-ben vallás- és közoktatásügyi min. volt. 1950–52-ben a múzeumügy és a műemlékvédelem vezetője. 1946-tól a bp.-i egy. néprajzi tanszékének tanára, 1957–63-ban az ELTE rektora, 1945–53 és 1958-tól ogy.-i képviselő, a kulturális bizottság elnöke (1970–1978) volt. 1958-tól az Elnöki Tanács tagja. 1957–64 között a Hazafias Népfront főtitkára, 1964-től egyik alelnöke. 1964-től a TIT elnöke volt. Az MTA Néprajzi Kutató Csoport igazgatója 1967-től haláláig. A magyar néprajztudomány szervezetében vezető tisztségek viselője. Szerkesztette az Ethnographiát, az Acta Ethnographicát. A Magyar Néprajzi Társaság elnöke. Tudományos munkásságáért több hazai és külföldi kitüntetésben részesült: Baumgarten-díj (1937, 1942), Pitré-díj (1962), Herder-díj (1972), Állami-díj (1976), Akadémiai Nagydíj (1978). A Finn Tudományos Akadémia tiszteletbeli, a Szicíliai Tudományos Akadémia tagja, a Folk Narrative Research alelnöke, a Helsinki egy. díszdoktora. Kutatási területe a folklór, elsősorban a népmese- és balladakutatás volt. Az 1930-as évek óta munkássága a modern magyar folklorisztika kibontakozásának fontos tényezője volt. Alkotáslélektani vizsgálatai és társadalmias látású kutatásai új irányzatot jelentettek. A mesemondó egyéniségének fontos szerepet tulajdonító magyar folklorisztikai iskola Európa-szerte ismert megalapítója és képviselője. Tudományos érdeklődési területe közé tartoznak a magyar néprajztudomány története és a műveldéspolitikai kérdések is. Számos néprajzi sorozat, magyar és idegen nyelven megjelent népköltési antológia szerk.-je, a Magyar Néprajzi Lexikon főszerk.-je volt. – F. m. Tömörkény István (Szeged, 1934); Magyar népismeret (Bp., 1937); Parasztságunk élete (Bp., 1937); Székely népballadák (vál., Bp., 1937, 1940, 1948, 1978); Fedics Mihály mesél (UMNGy I., Bp., 1940, 1978); Rákóczi két népe (Bp., 1939); Kis magyar néprajz (Bp., 1940); A magyar népművészet (vál., I–II., Bp., 1941); Magyar népköltészet (Bp., 1943); Művelődés és politika (Bp., 1949); Írók, népek, századok (Bp., 1960); Halhatatlan népköltészet (Bp., 1966); Hungarian folklore. Essays (Bp., 1972); Fényes tiszta árnyak (Bp., 1973); Magyar néprajz (Balassa Ivánnal, Bp., 1979).

Ortutay Gyula

Ortutay Gyula egyik könyvének címlapja

ortvány, orotvány: → irtás

orvhalász: → halászati jog

orvos: → gyógyító

ostinato: → bordun

ostoba asszony: népszerű mesealak, számos tréfás kaland cselekvő és szenvedő hőse, a → lusta asszony (AaTh 1370) és a → fecsegő asszony (AaTh 1381) közeli rokona, akinek lelki habitusához gyakran a részegesség is hozzájárul. Ellentétben a fenti két alakhoz kapcsolódó egyetlen motívumból álló tréfás mesékkel (→ reális mese), az ostoba asszonyról szóló meséink mindig több motívumból, típusból álló mesefüzért alkotnak, amely legtöbbször „A magát fel nem ismerő asszony”: AaTh 1383, „Hús a káposztán”: AaTh 1386, → Okos Kati; AaTh 1387, „Az asszonynak mindig azt kell tennie, amit a szomszédban lát”: AaTh 1387*, „Az edényeit rendező asszony”: AaTh 1293A* stb. típusokból tevődik össze. Cene, Szusza, Benéné, Ricuné és társai kalandjai egy-egy vidéken általánosan ismertek, s gyakran valamely, a mesemondó és a hallgatóság által is ismert boldogtalan teremtés valóban elkövetett balga tetteivel is gyarapszanak. Ide sorolhatók azok a rátótiáda (→ falucsúfoló) típusok is, amelyek az „Ostobákat kereső ember”: AaTh 1384 típus keretében kerülnek elmondásra: „A rokkára kötött birka”: MNK 1233*, „A földbebújó malacok”: MNK 1232*, „A megszoptatott csirkék”: AaTh 1204** stb. Ostoba asszony a szenvedő hőse „A menasági ember”: AaTh 1540 típusnak is, ő küld élelmet, ruhát és pénzt az ismeretlen emberrel a „mennyországba” elhalt fiának. Valamivel ritkább az a mesetípus, amelyben az ostoba asszonyt a vásárban csapják be (AaTh 1385): teheneket ad el, egyet visszakap foglalóul a ki nem fizetett vételár fejében vagy a búzát úgy adja el, hogy vevője egy év múlva hozza a vételárat, s mint mondja: a szűréről fogja megismerni stb. Az ostoba asszony orvossága rendszerint a bot, férje elveri (és elkergeti), olykor ennek eredményeképpen leszokik a lustaságról, ivásról, s rendes, tisztességes asszonnyá válik. – Az ostoba asszonyról szóló meséknek férfi párja is van („Csacsi Csicsa”, „Butuk Miska”). A mese és összetevői az egész magyar nyelvterületen, ezen túlmenően egész Európában ismertek. (→ még: ostoba ember) – Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Konsza Samu: Háromszéki magyar népköltészet (szerk. Faragó József, Marosvásárhely, 1957); Krzy¿anowski, J.: Polska bajka ludowa (II., Wroc³aw–Warszawa–Kraków, 1962); Kovács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (MNKF 3., Bp., 1966); de Meyer, Maurits: Le conte populaire flamand (Helsinki, 1968; FFC 203); Stroescu, S. C.: La typologie bibliographique des facéties roumaines (I., Bucureºti, 1969).

Az ostoba asszony meséje ponyvanyomtatványon (1899)

Kovács Ágnes

ostoba ember: mesealak, számos tréfás mese (→ reális mese) cselekvő és szenvedő hőse. A róla szóló meséket két nagy csoportba sorolja a nemzetközi mesekatalógus: AaTh 1675–1724 és AaTh 1200–1349. Ezen belül a magyarban a legnépszerűbb típusok: „A bíróvá lett ökör”: AaTh 1675, → lisztlopó: AaTh 1678*, „Szerencsétlen János”: AaTh 1681, → Bolond Mihók: MNK 1684*, „A megkecskésedett menyasszony”: AaTh 1685, „Az ostoba ember látogatóban” (Nem szabad sokat ennie): AaTh 1691, „Mit kellett volna mondanom?”: AaTh 1696, „A három ostoba legény”: AaTh 1697 és a → süket emberek: AaTh 1698. A rátótiádák (→ falucsúfoló) közül a legpregnánsabbak: „A cibere leves”: AaTh 1687, MNK 1206*, a „Tehermegosztás”: AaTh 1242A, „A drágán eladott bagoly”: MNK 1266B*, „A tökfilkó kinn áll, amíg nem végzett”: AaTh 1293, „A szobor apja”: AaTh 1347*, „Hol a hosszú bot?”: MNK 1349* IV. Azokat a változatokat kivéve, amelyek az → ostoba asszonyról szóló mesék férfi megfelelői, mindegyik típus jól megszerkesztett, állandó forma, amelyen belül azonban a motívumok száma, esetleg sorrendje is változó lehet („Szerencsétlen János” és párja „Szerencsés János”: AaTh 1415, „Bolond Mihók”, „Mit kellett volna mondanom?” stb.). A rátótiáda típusok egyetlen motívumból álló rövid történetek. Az ostoba ember ostobasága rendszerint abból áll, hogy minden szituációban mást tesz, mint amit józan ember adott helyzetben tenne, ostobasága azonban rendszerint szerencsét hoz: meggazdagszik általa. Ellentét-párja az ügyes fiú, aki viszont minden helyzetben feltalálja magát, ennek eredményeképpen szintén meggazdagszik, de emellett még pompás kalandokon is megy keresztül, szemben az ostoba emberrel, aki sorozatosan megszégyenül. Ide tartozik még bizonyos mértékig a magát ostobának tettető eszes ember, aki olyan ügyesen játssza a bárgyú alakot, hogy partnere akarva-akaratlanul előnyökhöz juttatja („A lévai kemence”: MNK 1300* IV. „Akinek lova nincs, járjon gyalog”: MNK 1283* I. stb.). Alakja mind nálunk, mind egész Európában igen kedvelt. – Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I–III., Leipzig, 1913–18); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Kovács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (MNKF 3., Bp., 1966); Stroescu, S. C.: La typologie bibliographique des facéties roumaines (I., Bucureºti, 1969).

Kovács Ágnes

ostoba ördög meséje: tréfás mesei műfaj, amelynek középpontjában az ördög becsapása áll. Az ostoba ördög a szegény ember ellenfele, aki hol versenyez az ördöggel, hol a szolgálatába áll, hol pedig a lelkét adja el azért, hogy az ördög gazdaggá tegye. Bármilyen legyen is azonban kettejük kapcsolatának a formája, a szegény ember mindig túljár az ördög eszén, s ezáltal meggazdagszik, vagyonra tesz szert. Az Aarne–Thompson-féle nemzetközi népmesekatalógus az ide tartozó meséket AaTh 1000–1199 számon tartja nyilván és ide sorolja a → János szolga meséjét is (AaTh 1000–1029), a magyar változatok azonban → reális mese jellegűek, János szolga ellenfele minden esetben a gazdag pap, paraszt vagy az uraság és sohasem az ördög, ezért ezt a motívumcsoportot ki kell emelnünk innen, élesen elkülönül továbbá a → Polyphemos mese (AaTh 1137), melynek magyar változatai valódi mesék (→ mitikus mese) (a magyar ostoba ördög meséjében a szegény ember [cigány] ellenfele mindenkor az ördög, olykor a sárkány, de sohasem az óriás). A fenti két mesétől eltekintve a műfaj képe egységes: egyetlen motívumból álló, meglehetősen szabadon variálódó típusok tartoznak ide, melyeknek cselekményei nem egyszer azonosak a rókáról-farkasról (medvéről) szóló → állatmesékével (a szegény ember és az ördög, ill. a róka és a farkas együtt arat, csépel, a terméselosztásnál azonban az ördög-farkas rosszul jár; a szegény ember „erősebbé” teszi az ördögöt-medvét kasztrálással stb.). Magyar vonatkozásban a legnépszerűbb ostoba ördög meséje típuscsoportjai: szegény ember az ördög szolgája (AaTh 1049); → templom a pokolban (AaTh 804B); „A vitéz szőcs” (AaTh 1640) és a ponyván is megjelent Koplaló Mátyás.

Az ostoba ördög meséje ponyvanyomtatványon (19. sz. közepe)

Kovács Ágnes

ostor: állathajtó és terelőeszköz, mely fa nyélből és a ráerősített szíjból vagy kenderkötélből áll. Két alaptípusa van: rövid nyelű, amelyet pásztorok, valamint egy hosszú nyelvű, amelyet a szekerező-kocsizók használnak. A pásztorok által használt rövid nyelűt nevezik nehéz ostornak, kancsikának, korbácsnak is, bár legelterjedtebb és szaknyelvi neve a → karikás. Utóbbi név onnan származik, hogy e típusú ostort gyakran – bár korántsem általánosan – forgó karika közbeiktatásával erősítik a nyeléhez. A karikást leginkább a csikósok használják, mesterségük jelvénye, címere, de más pásztorok is alkalmazzák. Az Ormánságban pl. a karikás általános megnevezése a kanászostor. – A karikás faragással, szíjfonatokkal, sallangokkal, pillangókkal díszített. Az Alföldön szokásosak a nyélen fellelhető szíjkötések, a dunántúli karikásokra fából pillangókat faragnak a nyélre. A karikás sok részből tevődik össze, s tájanként igen változatos az egyes részek elnevezése. Általánosnak mondható a nyélhez erősítő szíjkötés neve: a telek. A karikás derekát kötél köré 6, 8 vagy 12 vékony szíjból, ágból fonja a pásztor. Az ehhez csatlakozó csapó egyes szíjból áll, a csapó végére kerül a sudár, ami a cserdítéskor a durranó hangot adja. – A szekerező, kocsizó ostor egyszerűbb; nyele nemcsak hosszabb, hanem vékonyabb – a karikással szemben –, a nyél is hajlékony. A kocsizó ostor szíjból, az ökörhajtó ostor általában kenderkötélből készült. A négy-hatökrös szekerekhez különösen hosszú nyelű ostort használtak, mint Petőfi mondja: „Két öles a nyele, három a kötele”. – Ostor szavunk egyébként nyelvünk ugor kori szórétegébe tartozik. (→ még: négyellő ostor) – Irod. Kántor Mihály: Hogyan készül a karikás? (Népr. Ért., 1927); A magyarság néprajza (II., Bp., 1941–43).

Karikás ostor készítésének menete (Orosháza, Békés m., 1960-as évek)

Ostorárus (Hajdúnánás, Hajdú-Bihar m., 1970-es évek)

Kötélostor (Átány, Heves m., 1950-es évek)

Földes László

ostorhegyes: → lófogatolás

ostoros: → rántócska

ostya: 1. búzalisztből készített kovásztalan lapos kenyér. A r. k. liturgiában a mise és az áldozás egyik kelléke (szentostya). Az ev. egyház is ostyát használ az úrvacsora szertartásánál. Az ostya sütése általában a kántorok feladata volt, akik karácsonykor a falu lakosainak is küldtek belőle, amiért ajándékot kaptak. Az ostya a néphitben → rontásra és gyógyításra (→ népi gyógyászat) alkalmas → mágikus tárggyá lett. A hit szerint a → boszorkány, ritkábban az ő tanácsára más személy, áldozáskor nem nyeli le az ostyát, nyelve alatt tartja, később kiköpi. Ha észreveszik, nyilvánvalóvá válik boszorkány volta. → Boszorkányperek tanúvallomásai szerint ilyenkor „zördülés támadván a Templomban félt, hogy megfogattatik el futott”. Felszentelt ostyával űzött → mágikus eljárásokról már a korai kereszténység adatai is tanúskodnak, határozott formában azonban csak a 12. sz.-tól van tudomásunk róla. A visszaélések leküzdésére az egyház zsinati határozatot hozott, legendák és példák keletkeztek a szentség megsértőinek elrettentésére. Egy 12. sz.-i kézirat 20 disztichonban a méhkasban elrejtett ostya csodáját mondja el (a méhek viaszból kápolnát építenek a kasba tett ostya fölé). Ez a legendakézirat Mo.-on is ismert volt. Ostyára vonatkozó adatokat a boszorkányperek szép számmal és meglehetősen régtől fogva tartalmaznak. (Legkorábbi 1591-ből való.) Egy 1746-os, Sopron m.-i per szerint a vádlott a szent ostyát viaszgyertyával elegyítette és a → kereszteletlen gyereket ennek főztjével fojtotta meg. Egy szegedi per halva született leánynak ostyával való életre keltéséről számol be. A századfordulón feljegyzett → hiedelemmondák az ostyával való varázslás eleven gyakorlatát jelzik, napjainkra már az emléke is csak szórványosan figyelhető meg. Leginkább a → vadászhoz és a méhészhez (→ tudós) kapcsolódó hiedelmekben él. Az utóbbiról már Bornemisza Péter is megemlékezett az Ördögi kisírtetek c. művében: az ostyát tartsd a szádban és vidd a méhkosárba és sok mézed lesz. Az ostyához fűződő mondatípusok (egy részük → tabumonda): a) Asszony minden áldozásnál eltesz egy ostyát a tarsolyába, hogy a halála után a teste ne rohadjon el. Sírjából egy évig minden éjfélkor láng csap fel. – b) Boszorkány áldoztatásánál az ostya kiesik a pap kezéből. – c) vadász, Igazság és Hamisság. – Irod. Bellosics Bálint: Délvidéki magyar babonák (Ethn., 1899); Kolumbán Samu: Babonás hiedelmek a dévai csángóknál (Ethn., 1904); Zalán Menyhért: Bornemisza szentostyababonája (Ethn., 1927); Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek. 1529–1768 (I–II., Bp., 1970). – 2. Tojás, cukor, liszt, tej és víz keverésével készített, kerek vagy szögletes vasformában sült tészta. A megtisztított, felhevített, zsírral vagy szalonnabőrrel megkent ostyasütővasra vagy molnárkalács sütővasra híg tésztát öntenek, ennek ollószerű szárait összezárják, majd ha megsült, kiveszik. A magyar ostya szó a latin hostiaból (= áldozat) származik. Népi nevén ostya molnárkalács, malomkalács. Eredetileg hollandi sütemény, mely Németo.-ban, Franciao.-ban, Ausztriában, Csehszlovákiában, Mo.-on igen elterjedt. Ostyasütővasat Mo.-ról már a 16. sz.-ból ismerünk. Ma az ostyasütés Mo. északi területén általános. Különféle jeles napok és lakodalom alkalmával készítették és ma is készítik. Háziiparszerűen készítenek ostyát Gyöngyössolymoson és Eger környékén, ezeket az egri és gyöngyösi piacokon ma is árulják. Az ostyasütő vasat → hámorokban vagy falusi kovácsmesterek készítették. Legtöbben feltüntették a készítés helyét és idejét, a készítő vagy a tulajdonos nevét is. Ezek mint népművészeti alkotások is figyelemre méltók. Az utóbbi években a városi lakosság körében népszerű az italok mellé felszolgált sós ostya. Ezeket háziiparszerűen a már említett technikával készítik. – Irod. Thiele, E.: Waffeleisen und Waffelgebäck in Mitteleuropa (Köln, 1959); Szalay Emőke: Ostyasütők a Déri Múzeum gyűjteményében (Debreceni Múz. Évkve, 1972).

Ostyasütővas. Falusi kovácsmester munkája (Borsodnádasd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. második fele)

Bodgál FerencNagy Ilona

ostyahordás: néhány évtizeddel ezelőtt még az ország több vidékén szokásban volt, hogy a tanító (kántortanító) → karácsony böjtjén vagy néhány nappal előtte az iskolás gyermekekkel minden családnak megfelelő számú ostyát küldött. Az ostyáért viszonzásul a tanítónak lisztet, babot, tojást, kolbászt, hurkát stb. küldtek, az ostyát vivő gyermekek pedig pénzt, almát, aszalt gyümölcsöt kaptak. Bálint Sándor a szokásban a középkori eulógia csökevényes maradványát látja. Ez azt a megszentelt kenyeret jelentette, amelyet a mise alatt azok vettek magukhoz, akik nem áldoztak. Ebből alakult ki az a szokás, hogy a pap karácsony böjtjén híveinek látogatása során a megszentelt kenyeret, ill. ostyát azok házába is elvitte, s ezért pénzt, ajándékot kapott. Erre utal a dobsinai (Gömör m.) lelkész 1622-ben kelt javadalmi jegyzőkönyve, amely szerint: „a pápistakorban szokás volt, hogy a r. k. plébános karácsonykor (in vigiliis nativitatis Christi) feszülettel áldozva járt körül, mi bálványimádás lévén, jámbor elődeink e helyett azt hozták be, hogy az ev. lelkész poharat (kelyhet) küld körül és így gyűjt magának egy forintot és egy-két garast”. Arról, hogy a hostatio, azaz ostyahordás a lelkész feladatai közé tartozott, még egy 18. sz.-i feljegyzés is megemlékezik, amely szerint a galgahutai ev. lelkésznek a sütéshez a malomból másfél „kila” búza járt. Az ostyahordás az egyházi iskolák szervezésével vált a tanító feladatává. A balogi (Gömör m.) tanító javadalmi jegyzőkönyvében 1634-ben szerepel: „Ha ostyát viszen ő nagyságának (Homonnay Mária grófnő) karácsonban, fáradsága nem lészen heába való”. Szarvason pedig már 1760-ban beszüntetik „a minden tekintetben annyira káros hostatiot”, s a tanítókat a községi vagy egyházi pénztárból 24 forinttal kárpótolták. Ez az ostya fontos része a → karácsonyi vacsorának, ill. karácsonyböjti ebédnek: sok helyen mézes ostyával kezdődött az étkezés. Egy-egy darabot a család minden tagja a → karácsonyi morzsához is tett belőle. A századforduló előtt az állatok részére is sütöttek ostyát, amelybe petrezselyemlevelet sütöttek. Nemesviden (Somogy m.) a 15–20 éves legénykék éjfél előtt hordták a fehér, piros és sárga színű ostyát, amire zöld levélkét vagy zöld ágacskát helyeztek. Minden háznál verset mondtak, amely az ostyák színének jelentőségét magyarázta. Kékkúton (Zala m.) az ostyát dec. 23-án három fiú hordta. Mikor bementek a szobába, az ostyát az asztalra terített szalvétára tették, majd elénekelték az „Én nagy vigasságot, s örömet hirdetek…” kezdetű éneket. Utána a ház asszonya tojással, dióval, aszalt gyümölccsel ajándékozta meg a gyermekeket. (→ karácsonyi köszöntés, → kántálás) – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).

Manga János

Osváth Pál (Kismarja, 1831–Bp., 1908): helytörténeti író, csendbiztos. A debreceni ref. kollégiumot joghallgatóként végezte. 1847–48-ban tanár Nagykállóban, a szabadságharcban tüzértiszt volt, majd Biharban telepedett le, csendbiztosi állást vállalt. Néprajzi vonatkozásokban gazdag általános helyismereti, helytörténeti műveket hagyott hátra. – F. m. Bihar vármegye sárréti járása leírása (Nagyvárad, 1875); Közbiztonságunk múltja és pandúr korom emlékei (Bp., 1905); Bihar vármegyében bekebelezett Kis Mária (Kismarja) nagyközség és a nagymáriai puszta leírása (H.n. é. n.). – Irod. Dankó Éva: Szücs Sándor elődei: O. P. és K. Nagy Sándor. Bajomi krónika (Biharnagybajom. 1973).

Filep Antal

oszlop: → tornác

oszlopos malom: → folyami malom

oszró: → ösztörü

osztály (lat. divisio): 1. az → öröklésnél az az eljárás, amelyben az örökhagyó gyermekei, a testvérek, ill. az egyéb örökösök a rájuk maradt vagyont megosztották maguk között, ill. a már előre kiadott értéket elszámolták egymás között (betudás). Az osztályt leltár előzte meg, amelyben a vagyontárgyakat számba vették, értéküket megállapították. – Régi jogunk szerint az örökösök az örökhagyó halála pillanatától a vagyonában vagy annak egy részében és a jövedelmében a vér és a törvény által összefűzött közösséget (tulajdonközösség, jogközösség) alkottak. A közös vagyont valamely örökös a többi hozzájárulása nélkül nem idegeníthette el, nem terhelhette meg kölcsönnel stb. Ezt a tulajdonközösséget lehetett megszüntetni az osztály útján, ami kiterjedhetett az egész örökségre vagy annak egy részére vagy egy-egy vagyontárgyra. Az osztály tulajdonképpen két egymást követő részből állott: az osztály tárgyának (leltár) és arányának a meghatározásából és az osztály végrehajtásából. Vita esetén bíró döntött, majd az osztályt írásba foglalták, ami az ősiben (→ ősiség) való öröklés szempontjából volt nagy jelentőségű, mert az osztályban kapott vagyon mindig ősi volt. Ha az osztállyal a tulajdonközösség meg is szűnt, az osztályban való részvételnek az ősiség folytán az a következménye továbbra is fennállt, hogy ha valamelyik osztozó fél örökös nélkül halt meg, része osztályos társaira (→ osztályos atyafiság), ill. ezek leszármazóira szállt (jogközösség). Az örökösök meghatározott esetekben (tékozlás, hanyag művelés stb.) osztályra kényszeríthették szüleiket már életükben is. – Irod. Szladits Károly: Magyar magánjog (VI., Bp., 1939); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961). – 2. → társadalmi struktúra.

Tárkány Szücs Ernő

osztályos atyafiság: azok köre, akik egyazon → osztály útján örököltek. A feudális magyar jog szerint az osztályból jogközösség származott; ez azt jelentette, hogy az osztályban szerepelt javak ősi javak (→ ősiség) voltak és akik az osztályban részt vettek, ill. utódaik között a magtalanul elhalt (→ magszakadás) örökös vagyonában kölcsönös örökösödés állt fenn. A szokásjog az osztályos atyafiságot többre is kötelezte: egymást támogatniuk, segíteniük, az osztályban szerzett javakat elidegenítés előtt egymásnak vételre felajánlaniuk kellett. (→ még: elővásárlási jog)

Tárkány Szücs Ernő

osztályozó rokonsági terminológia: → rokonsági terminológia

osztótánc: a vőfély párosító tánca a lakodalom egyes szertartásos mozzanatai (menyasszonyfektető → gyertyás tánc, → menyasszonytánc) vagy az általános tánc előtt. A vőfély rövid → csárdás vagy → hármas csárdás után rigmus kíséretével adja át a táncosnőt kiszemelt párjának (a nyoszolyólányokat a kisvőfélyeknek, a menyasszonyt a vőlegénynek stb.) az ÉK-mo.-i, bakonyi osztótáncban, ill. a dunántúli sortáncban. A vőfélynek e táncot irányító szerepében azt a Ny-európai gyakorlatot ismerhetjük fel, amely tánctörténetünkben a lengyel táncokhoz kapcsolódva jelent meg a 17–18. sz.-ban. Ezt a nyugati hatást tükrözik a felső-tiszavidéki osztótáncok idegen eredetű dallamai is. Az osztótánccal rokon a táncosnő átadásának Szatmárból és a 18–19. sz.-i forrásokból ismert formája, amikor a táncrendezők megugratják, megforgatják a nőt a mulatságon részt vevő idegen legény előtt. (→ még: lakodalmi táncok) – Irod. Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Pesovár Ernő: Lengyel táncok hatása a reformkorban (Népr. Ért., 1965); Pesovár Ernő: A csalogatós csárdás (Tánctud. Tanulm., 1965–66, Bp., 1967); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Pesovár Ernő

Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben, Az: a nagyközönség számára népszerűsítő stílusban írt összefoglaló mű az Osztrák–Magyar Monarchia földrajzáról, állat- és növényvilágáról, történetéről és néprajzáról. 21 kötetéből 7 foglalkozik a korabeli Mo.-gal (Általános rész, Alföld, Bp., Dunántúl, Felső-Mo.; I–II., Erdély és a szomszédos hegyvidékek). A néprajzi fejezetek írói között találhatók: Hunfalvy Pál, Jókai Mór, Imre Sándor, Bartalus István, Baksay Sándor, Kandra Kabos, Mikszáth Kálmán, Herrmann Antal, Eötvös Károly, Bellosics Bálint, Takáts Sándor, György Aladár, Istvánffy Gyula, Fincziczky Mihály, Hodinka Antal, Lehoczky Tivadar, Benedek Elek, Moldován Gergely és mások. Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben egyes néprajzi fejezetei forrásértékűek. Színvonaluk egyenetlensége és tudományos igényük hiányának ellenére a magyar népi kultúra első összefoglalási kísérletét nyújtják. Ugyancsak értékes a kötetek néprajzi illusztrációinak többsége. Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben 1887–1901 között jelent meg Bp.-en.

Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben c. kiadvány címlapja (1891)

Kósa László

ovális alaprajzú épület: → kör alaprajzú épület

öcs: → testvér

öcsémasszony: → testvér

öhöm: → tésztakása

ökör: igavonásra használt, négyévesnél idősebb herélt → szarvasmarha. A bikaborjút tavasszal, első fűre menendő korában herélik ki, neve hároméves koráig tinó, négyévesen, míg betanítják, ökörtinó; ha betanult, és rendszeresen jármolják igás ökör. Az ökörfogat mindig párosával összefogott (2–8) állatból áll; a terhet az ökrök nyakjárom és rúd segítségével húzzák. Az igás ökröt általában istállóban és takarmányon tartják, legelőre csak a nyári munkák nagyobb szünetében hajtják és külön ökörcsordában legeltetik. (→ csordás) – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).

Balogh István

ökörfogat: ökröknek valamilyen járműbe, → ekébe stb. való befogása. Ökrök, általában a szarvasmarhafélék, kizárólag iga, → járom segítségével fogatolhatók, a ritka kivételt képező egyes igáktól eltekintve, mindig párban. Ha → szekérbe fogják be az ökröket, akkor egy pár mindig a szekérrúd mellé kerül és azt az ökröt (1. sz.), amelyik a rúdtól balra áll, kezesnek, a rúd másik oldalán lévőt (2. sz. ökör), hajszásnak nevezik. A kezest némely vidéken mondják csás-ökörnek is. Ha 4 ökröt fognak be egy szekérbe, akkor a másik párt, amit elölhaladó ökröknek is neveznek, → tézslával „ragasztják” a → rúdfejre. Ilyen módon párosával akár 10 párat is össze lehet ragasztani egyetlen fogattá. Nagy terheket ilyen nagy fogatokkal vontattak. Az ökörfogat irányítása irányító szavakkal: csálé, hajsz; hőkk, hóha te stb. történik. Csáléra balra fordulnak, hajszra jobbra, míg a hőkkre hátrafelé tolatnak, a hóha tere pedig megállanak. Irányításra csak nagyon ritkán, inkább az egyes ökörfogatnál szerepel a → gyeplő, de akkor is csak a szarvra kötve vagy az állat pofájára hurkolva. Az ökörfogatokkal dolgozó, azt irányító, hajtó személy a → béres.

Ökörfogat (Dömsöd, Pest m., 1970-es évek)

K. Kovács László

ökörkalap: → nyakvédő

ökörszekér, marhás-szekér: → ökörfogattal vontatott → szekér. Van közönséges ökörszekér, amelynek a hossza 8–9 sukk, amit aztán bizonyos vidékeken szénahordáskor vagy gabona betakarításkor hosszúoldalakkal szerelnek fel. Fogatolására, a tehertől függően, 2-től 6 ökörig vagy ritka esetben annál is többet fognak be.

K. Kovács László

Ökörszekér: → Göncölszekér

ökörtilalmas: a községi és közbirtokossági legelőkön az ökörcsorda számára kihasított, külön csóvázott terület. Rendszerint a legelő legjobb része, hogy az igavonó jószág a nyári időszakban ne maradjon táplálék nélkül.

Balogh István

öl: hosszmérték, hossza: 1,89 m, hat → lábbal azonos. Földmérésre ma is használatos. Ölnek, ölfának nevezik azt a két lécből derékszögben összeállított mérőeszközt is, aminek a két szára egy öl távolságra van egymástól és földmérésnél forgatással használják.

Dankó Imre

önálló puszta: → eszmei község

önéletrajz: → parasztönéletrajz

öngyilkos: → kísértet

őnháló: → balinháló

önkéntes gyűjtő: néprajzi gyűjtő, aki nem hivatalos elfoglaltságból, hanem önként, a népi kultúra iránti szeretetből és tiszteletből végzi gyűjtőmunkáját, de tudományos feldolgozással és értelmezéssel általában nem foglalkozik. A magyar néprajztudomány első jeles művelői mind önkéntes gyűjtők voltak. Önképzéssel emelkedtek tudósokká, s amidőn később nagy műveikhez anyagot gyűjtöttek, önkéntes társaik segítségét vették igénybe. Erdélyi János, Kriza János, Ipolyi Arnold, Kiss Áron, Kálmány Lajos és mások népköltészeti gyűjteményei nagyobb részt, Herman Ottó halászati monográfiája részben önkéntes gyűjtők közreműködésével születtek. A múlt század végétől – a magyar néprajzi élet kibonatkozásától – mindig akadtak önkéntes gyűjtők, akik értékes gyűjtésekkel gyarapították a néprajzi ismereteket. Az önkéntes gyűjtők minden társadalmi osztályból és különböző rétegekből verbuválódtak: nagy számmal voltak köztük értelmiségiek (tanárok, tanítók, lelkészek), de földbirtokosok, tisztviselők, munkások és parasztok is. Legjobban sikerült cikkeiket és dolgozataikat a néprajzi folyóiratok közölték. – Már a múlt század 50-es és 60-as éveiben elkezdődött a diák önkéntes gyűjtők munkálkodása, akik egy-egy lelkes tanár vezetésével értékes anyagot gyűjtöttek. A század elején a Folklore Fellows magyar osztálya szervezte a diákok gyűjtőmunkáját. 1939–40-től a táj- és népkutatás keretében vett nagyobb lendületet a középiskolások néprajzi gyűjtőmozgalma. A II. világháború után pedig az 1952 óta minden évben meghirdetett országos pályázatokon vesznek részt (→ néprajz a középiskolában). Az országos társadalmi néprajzi gyűjtőpályázatot 1952-ben a Néprajzi Múz. és a Népművészeti Intézet hirdette meg. Az első eredményeket két gyűjteményes kötetben adták közre (Népünk hagyományaiból, Bp., 1954, 1955, 1956). A gyűjtőmozgalom szervezeti összefogására megjelentették a Néprajzi Múz.-ban az → Adattári Értesítőt. 1957-ben a Magyar Nyelvőr országos nyelvjárási gyűjtőpályázatot hirdetett. Ennek sikere után 1959-től a Néprajzi Múz. az MTA Nyelvtudományi Intézetével együttesen tűzi ki évről évre az önkéntes gyűjtők számára az országos néprajzi és nyelvjárási pályázatot. A gyűjtőmunkát szakemberek által készített kérdőívek és útmutatók segítik. A beérkezett pályamunkák a Néprajzi Múz. Ethnológiai Adattárába, a Nyelvtudományi Intézetbe, ill. a megyei múz.-ok archívumaiba kerülnek, ahol a tudományos kutatás számára hozzáférhetők. A pályázat felnőtt és ifjúsági tagozatának díjait az MTA I. és II. osztálya, az Oktatási és Kulturális, az Építési és Városfejlesztési, a Munkaügyi, a Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Min., a KISZ Központi Bizottsága, a szentendrei Szabadtéri Múz., valamint a megyei tanácsok biztosítják. Az önkéntes gyűjtők társadalmi mozgalma az 1960-as években országos jelentőségű tudománysegítő tevékenységgé vált. Munkájuk a magyar nép haladó hagyományait megbecsülő szocialista patriotizmus maradandó példája, az iskolai néprajzi szakkörökön keresztül az ifjúság hazaszeretetre nevelésének eszköze. Az önkéntes gyűjtőknek a Magyar Néprajzi Társaságban külön szakosztályuk van, ahol eredményeiket előadások formájában az érdeklődőknek bemutathatják. Kétévenként a Néprajzi Társaság, a Nyelvtudományi Intézet és a Hazafias Népfront Honismereti Bizottsága országos találkozót rendez számukra az ország különböző pontjain, amely a tapasztalatok és eredmények cseréjét, valamint a szakemberek és az önkéntes gyűjtők kapcsolatának elmélyítését szolgálja. A legkiválóbb önkéntes gyűjtőket a Néprajzi Társaság Sebestyén Gyula Emlékéremmel (1969–) tünteti ki. Önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom Európa más országaiban is tevékenykedik, ill. tevékenykedett az elmúlt évtizedekben. A hatalmas svéd, finn, észt, német, ír, belga (flamand és vallon) néprajzi archívumok anyaga nagyrészt önkéntes gyűjtők munkájának eredményeként keletkezett.

Kósa László

önkiigazítás: a variálódás törvényszerűsége, amelynek fontosságára a leghatározottabban W. Anderson mutatott rá, aki németül „Gesetz der Selbstberichtigung”-nak nevezte. A nemzetközi és a magyar folklorisztikában ez a név terjedt el (magyarul néha visszaállítás törvényének nevezik az önkiigazítás jelenségét). Anderson szerint a folklór alkotások igen nagy stabilitása azzal magyarázható, hogy a variálódás során a változtatások „önmaguk igazítják ki magukat”, és az egyes eltérésektől csakhamar visszatérnek az eredetihez. Ennek oka kettős: egyrészt az előadók nem egyszer, hanem többször hallják az alkotásokat, ily módon egy állandósult formát jegyeznek meg; másrészt az előadók nem csupán egyetlen személytől, egyetlen változatot ismernek meg, hanem különböző előadóktól különböző variánsokat, és ezek is állandósítanak. – A földrajz-történeti iskola hamar kodifikálta ezt az elképzelést, amelyet az irányzat ellenfelei támadtak, mire Anderson kísérleti úton próbálta bebizonyítani érvényességét. Csupán egyetlen alkalommal elmondott szövegek (egy német hiedelemmonda) továbbhagyományozásának vizsgálatát végezte el, és megállapította, hogy az így továbbadott szöveg igen hamar felismerhetetlenné változik, ezzel szemben a folklóralkotások évszázados, évezredes állandósága közismert. Az újabb kritika viszont rámutatott arra, hogy Anderson felismerései részben az emberi memória általános sajátosságaira vonatkoznak, és nem adják a folklór szájhagyományozás sajátszerűségeinek megfelelő körülményeket vissza; másrészt hasonló egyéb hagyományozás-pszichológiai kísérletek is ismeretesek, amelyek eredményei más irányba mutatnak. A mai elgondolások szerint az önkiigazítás pszichológiai alapon kevéssé indokolható, a hagyományozás társadalmi és történeti feltételei pedig bonyolultabbak, mint Anderson feltételezte („többszörösen irányítottak”). Ugyanakkor a folklór alkotások struktúraszerűsége és modell-jellege egyfelől, másrészt az előadásnak a performancia és a kompetencia egységében való szemlélete lehetővé teszi, hogy újszerű módon fogalmazzuk meg a folklór alkotások stabilitását, és ezen belül az önkiigazítás jelenségeinek érvényesülését. Eszerint az egyes folklór alkotás szkematikus struktúrájú, és benne az „üres” helyek kitöltése tetszés szerinti, de a „tele” helyek milyensége szigorúan (kompozicionálisan és értékelméletileg egyaránt) kötött. A kompetencia erre a rendszerszerűségre (automechanizmusra) vonatkozik, és ez jelenik meg a performanciában is. Ez az önkiigazítás egyszerre alkotáslélektani, esztétikai és előadásbeli oka, egyszersmind a variálódás és hagyományozódás dialektikus egységének révén a folklór alkotások egyik leginkább jellemző sajátossága. – Különböző műfajokban az önkiigazítás sajátszerűen jelentkezik, és különösen nagy a különbség az egyéni és közösségi előadású alkotások, valamint az egy vagy több közlési csatornát (szöveg, zene, mozdulat, öltözet stb.) használó alkotások között. E különbségeket azonban a kutatás még nem részletezte. – A magyar folklorisztikában Anderson klasszikus kísérletét azonos eredménnyel ismételték meg, és csak legújabban utaltak ennek hiányosságaira is. (→ még: állandóság, → struktúra, → változat) – Irod. Anderson, W.: Ein volkskundliches Experiment (Helsinki, 1951); Anderson, W.: Eine neue Arbeit zur experimentellen Volkskunde (Helsinki, 1956); Lotman, Ju. M.: Sztruktura hudozsesztvennovo tekszta (Moszkva, 1970); Uszpenszkij, B. A.: Poetika kompozicii (Moszkva, 1970); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

öntés: 1. ólomöntés, viaszöntés: országosan elterjedt → mágikus eljárás, főleg a → népi gyógyászatban használatos. Valamilyen könnyen megolvasztható vagy eleve folyékony anyagot hideg vízbe öntöttek, ahol az megszilárdult. Alakjából következtetéseket vontak le, elsősorban a betegség okára nézve. Az eljárásnak gyógyító erőt tulajdonítottak. Többféle betegség ellen alkalmazták: legáltalánosabban az → ijedtség, Ny-Mo.-on a → szemverés ellen. Az öntés anyaga országosan ólom, Dunántúlon és K-Mo. kis területén viasz, É-Mo.-on pedig ritkán tojásfehérje. Az öntést bárki végezhette, aki ismerte a módját, a Dunántúlon azonban → gyógyító specialistákhoz, az öntőasszonyokhoz vitték a betegeket. A bukovinai és a moldvai székelyek a tálba „kezdetlen és szótalan” vizet öntöttek, tehát friss vízért mentek és amikor hozták, nem beszéltek. Ormánságban, Sárközben, némely palóc községben a vízre söprűszálat helyeztek kereszt alakban. Jándon, Kölesden ollót, Debrecenben kést és imakönyvet tettek a tál mellé. Szerepet kapott a → rosta is: vagy erre tették rá a tányért, vagy ezen öntötték át az ólmot, amit kanálban olvasztottak meg. → Ráolvasást is mondtak közben. Többször is megöntötték a beteget, pl. Galgamácsán két nap egymás után néhány cseppet vagy néhány kortyot itattak vele, ill. az egész testét megmosták a vízzel. Az ólmot ruhába kötve kilenc napig a nyakában hordta a beteg (Decs) vagy a párna alá tették (moldvai székelyek); ide került a viasz is. Általában azt tartották, hogy a kiöntött ólomból, viaszból az az alak jelenik meg, akitől a beteg megijedt. – Az öntés 1584-ből már ismeretes egy boszorkányperből. Az európai népek hiedelmei között ugyancsak megtalálható, a szomszédos népektől Skandináviáig és Olaszo.-ig. Az arab népeknél az arab írásnak amelyik betűjét látják az ólomban, olyan kezdőbetűjű az ártó neve. – Az öntés kisebb mértékben mint a → szerelmi jóslás módszere is elterjedt. (→ még: rontás másra hárítása) – Irod. Ébner Sándor: A zselici „csontrakók” és „ónöntőasszonyok” (Ethn., 1931); Diószegi Vilmos: Az „agos gyerek” a bukovinai székelyeknél (Népr. Közl, 1960). – 2. → csengőöntő, → rézöntő. – 3. → gyertyaöntés

Öntőrosta, az öntéshez előkészítve (Dercen, v. Bereg m., 1940)

A rostát a gyermek feje fölé helyezik (Dercen, v. Bereg m., 1940)

Beteg gyermek „öntése” (Szenna, Somogy m., 1930-as évek)

Diószegi Vilmos

öntőföld: → földfesték

öntött tészta: különféle sült tésztákból folyadékkal megpuhítva készült tésztaétel. Alapanyaga lehet egyszerű → gyúrt tészta, ill. kelt tészta. A liszt, víz, só összetételű gyúrt tésztát sodrófával néhány milliméter vékonyra kinyújtják, s a leveleket a kemence megtisztított fenekén, gyakran az éppen félsülésben lévő kenyerek tetejére borítva megsütik. Újabban sütik – kisebb darabokra elvágva – a tűzhely vaslapján is. A tészta többnyire kenyérsütéskor készül. Sütés után eltördelik, s későbbi ételkészítéshez tartalékolják. Sült, száraz állapotban csak kivételesen eszik, megöntésre szánják. Az ilyen önteni való tészta neve a Tiszától Ny-ra laska, laksa, a Tiszántúlon többnyire lángelő, ill. rongyos kapca. Felhasználáskor a tésztát szitába, szűrőbe téve forró vízzel leöntik, így megpuhítva a főtt tésztákhoz hasonlóan, különféle ízesítőkkel – elsősorban mákkal, túróval – tálalják. A Duna–Tisza köze K-i részén mezei munkánál a vizet rajtahagyva levest is készítenek belőle. Így használták azok a Ceglédről bejáró vasutasok is, akiket Bp. rákosi pályaudvarain ceglédi laskások néven csúfoltak. – Az önteni való kelt tészta vagy kifejezetten e célra készül, vagy egyszerűen a nyers kenyértésztából veszik el. Ezt keskeny, hosszú rudakká sodorva, különböző módon összetekerve, vagy pedig apró, gömbölyű darabokban sütik meg, régen főként a kemence földjén. Megöntése úgy történik, mint keletlen társáé, de olykor egészen pépszerűvé áztatják tejben, savóban. A kelt tésztából öntött tésztaétel elsősorban az É-i magyaroknál kedvelt. Elnevezései itt Ny-ról K felé haladva bukta (ez ismétlődik D-Dunántúlon), pupa (ismétlődik a déli magyar Duna-szakasz mentén), guba (a központi palóc vidéken gubó alakváltozatban), tekercs, vaka, zuzák, doboska, bobajka. Általánosan elterjedt a Duna–Tisza közén, guba néven. Tiszántúlon készítése szórványos, neve É-on bobajka. Dunántúlon alig fordul elő, Ny-on kőtt mácsiknak nevezik. Csíkban, Háromszéken lőnye néven karácsonyi étel. Az öntött tészta mindkét változata ott is gyakran kapcsolódik a jellegzetesen böjtös ünnepi étrendekhez, ahol más hétköznapokon is előfordul. Az önteni való kelt tészta díszes formája a ferentő, frentő, fentő. A központi palóc vidéken készítik, ahol megöntve, mákosan a lakodalmak és böjtös ünnepek étrendjén szerepel. Ehhez a nyers tésztából keskeny szalagokat vágnak, a szalagot egyik oldalról keresztben sűrűn bemetszik, majd a tésztát ép hosszanti élére állítva csigavonalban felcsavarják. E kis tésztarózsákat sütik és öntik. Régebben helyenként → rétest és → perecet is tálaltak öntött tésztaként.

Kisbán Eszter

öntözés: a talaj nedvességtartalmának pótlása ott, ahol a növény a tenyészidő alatt nem kapja meg természetes úton a legjobb terméseredményhez szükséges csapadékot. Az ókori nagy civilizációk (Babilónia, Egyiptom, India, Kína) kialakulásában és fennállásában jelentős szerepe volt az öntözésnek. Hozzájárult a földműveléssel tovább differenciálódó társadalmi munkamegosztáshoz, a vízkiemelés megoldása pedig előmozdította a matematikai és a műszaki ismeretek fejlődését. Az első ismert öntöző és víztároló hálózat a Tigris és az Eufrátesz völgyében 7–8000 évvel ezelőtt alakult ki. A folyammenti földműves kultúrák nemcsak a csatornarendszerek vizét hasznosították, hanem az áradások trágyául szolgáló üledékét is. Európában viszonylag későn, a keresztes háborúk (11–13. sz.) idején terjedt el az öntözés. Itáliában és az Ibériai-félszigeten a rizstermesztés, kertészeti, szántóföldi és gyümölcsöntözés honosodott meg. A vízkiemeléshez állati erővel, széllel vagy vízzel hajtott kerekeket használtak. – A középkori Mo.-ról szórványos és nem pontos adatok szólnak az öntözéses gazdálkodásról: az Árpád-korban betelepült szerzetesrendek öntöztek veteményes kerteket, Mátyás király olasz öntözőmestereket hívatott kertjeinek gondozására stb. Jelentős öntözés folyt a 18. sz. első felétől a Bánságban, az egyes föltevések szerint még török kezdeményezésre megindult → rizstermesztő telepeken. A 18. sz. végétől a reformkorban és a szabadságharc utáni években a → vízmentesítés kérdése került előtérbe. Csak az 1863. évi nagy szárazság, majd a század végi agrárválság irányította a figyelmet az öntözés szükségességére. Több terv készült a Tiszántúl öntözésére, Türr István kezdeményezésére megépült a Bácskában a Ferenc József öntözőcsatorna (1879), de majdnem kizárólagosan csak a nagyüzemi rizstermesztés és a rétöntözés területén történtek kísérletek. – Kistermelői öntözést folytattak a Pozsony és Pest környéki → német kertészek, amely az 1870-es években a → bolgárkertészek megjelenésével vált nagyobb jelentőségűvé. A bolgárkertészek előbb a D-mo.-i városok, nem sokkal később Bp. közvetlen környékén is megtelepedtek. A századforduló táján már teljesen uralták a mo.-i zöldségpiacot. Intenzív termelési technikájukkal és eszközeikkel: melegágy, vízikerék, öntözés, zárt munkaközösség stb. a hazai hagyományos módon termelő kertészek alig versenyezhettek. A bolgárok hegemóniáját a balkáni háborúk és az I. világháború törte meg. Ekkorra a magyar parasztok már több helyen elsajátították az évtizedekig féltve őrzött sajátos kertészeti technikájukat. 1920 után a gazdaságpolitika a korábbinál nagyobb gondot fordított az öntözésre. Ezekben az években keletkeztek D-Alföldön a kedvező éghajlati és öntözési adottságokra alapuló öntözéses zöldségtermelő körzetek (Szentes, Hódmezővásárhely, Békés, Gyula), amelynek művelői jórészt agrárproletárokból lett kertészek törpebirtokokon és kisbérleteken intenzíven gazdálkodtak. Ezek a termelők az 1930-as években már a primőrtermesztést is elkezdték, és hamarosan az alföldi paraszttársadalom egyik tehetősebb, polgárosulni törekvő rétegévé váltak. A Tiszántúl öntözési tervét az 1937. évi XX. tc. alapján készítették el, de csak 1945 után került kivitelezésre (Keleti és Nyugati főcsatorna, tiszai vízlépcsők). – A mo.-i paraszti öntözés legegyszerűbb vízemelő szerkezete a víznyerő hely mellett álló gémeskút, amelyből kézi erővel húzással továbbítják a vizet az öntözőcsatornába. Az ókori eredetű vízemelő kereket, a bolgárkereket a bolgárkertészek honosították meg hazánkban. A folyóvízbe merülő vízemelő kereket körben járó ló mozgatja különböző áttételekkel. Forgáskor a kerék rekeszei megmerülnek a vízben, majd az öntözőcsatornába ürülnek. A hasonló szerkezetű vödrös bolgárkeréken a rekeszek helyén láncszerűen egymáshoz kapcsolt vödörsor helyezkedik el, amelynek a hosszát szabályozva alkalmazkodni lehet a vízszinthez. Az alföldi járgányos vízemelő, mely eredetileg a német kertészek felszereléséhez tartozott, a 20. sz.-ban Kecskemét és Nagykőrös zöldségtermesztő gazdaságaiban terjedt el. A 10–20 m mélységű kútból 2 db, egyenként 120 literes fenékszelepes vasvödör emeli ki a vizet. A vödröket vaslánc mozgatja, amely orsóról csavarodik le és fel. A szerkezetet egyetlen ló működteti. A kút mélységétől függően a ló többször körbe forgatja az orsót az egyik irányba, ezalatt a vízzel telt egyik vödör eléri a felszínt és kiürül az öntöző medencébe vagy főcsatornába, a másik elmerül a vízben. Ekkor a ló megfordul és ellenkező irányban forgatja az orsót, a vödrök mozgási iránya fordított lesz. – Az 1930-as években a bolgárkereket és a járgányos vízemelőt fokozatosan fölváltották a benzinmotorral hajtott vízkiemelők. Az öntözés technikája a szórványos locsolás kivételével hazánk kisparaszti gazdaságaiban az árasztás volt. A bolgárkertészek nyomán alacsony gátakkal körülvett ágyásokba engedik a vizet, majd néhány perc múlva újabb kapavágásokkal a következő ágyásba vezetik. – Irod. Trummer Árpád: A magyar öntözésekről (Bp., 1932); Kaán Károly: Alföldi kérdések (Bp., 1939); Boross Marietta: A kecskeméti homoki zöldségtermelés (Ethn., 1963); Kósa László. A gyulai zöldségtermelő körzet kialakulása (Agrártört. Szle, 1967); Palov József: Adatok a Békés megyei zöldségöntözések fejlődéstörténetéhez (1890–1944) (Békési Élet, 1971).

Gémeskutas öntözés a Fekete-Körös partján (Köröstárkány, v. Bihar m., 1964)

Kósa László

ördög: alakja a magyar → népi hitvilágban közismert volt, de a hozzá fűződő képzetek heterogének, 1. Ismertek voltak a keresztény egyház, antik és ókori keleti démonhittel is genetikus kapcsolatban álló és az idők folyamán sokat változott ördögének bizonyos vonásai, és ezzel összefüggésben az ördög különböző korú ábrázolásaiból ismert külső ismertetőjegyek (pata, vasvilla, kénköves bűz stb.). Az → előírásokat és tilalmakat (→ tilalom) be nem tartók ördöggel való fenyegetése is részint egyházi hatásra vezethető vissza. – 2. Nagy hatása volt a parasztságra annak a ténynek, hogy a papság hitt az ördögben és harcolt ellene, valamint annak az egyházi eredetű általánosításnak, hogy minden rossz az ördög műve. 16–17. sz.-i egyházi források szerint minden, ami komolytalan, világi, „az ördög sugallata” (így pl. a farsangi, fonóbeli maskarák); ill. mindenfajta mágikus eljárás, amelyet a néphit egyébként különböző → természetfeletti lényeknek, → természetfeletti erejű személyeknek tulajdonított, az egyház szerint az ördög műve volt, ill. e lények az ördög szövetségesei voltak. (A néphit ilyen ördögközpontúvá tételére legjobb példa Bornemisza Péter 1578-ban megjelent Ördögi Kisírtetek c. műve.) – 3. Hasonló általánosító folyamat a paraszti hitvilágban is végbement, a személytelen, meg nem határozott ártó lényhez kapcsolódó → rontás fogalmának ördögként való konkretizálása során. Ezenkívül bizonyos, régen közismert rosszindulatú lények a hitvilágból való kihalásuk folyamán az ördögre cserélődtek fel. E folyamatok eredményeképpen sok helyütt a keresztúton, temetőben nem általában rontástól és nem → boszorkánytól, hanem az ördögtől féltek; a → kereszteletlen gyereket a meghatározatlan rosszak vagy a boszorkány helyett az ördög is kicserélhette; a tehenet az ördög is megronthatta, a sok helyen már elhomályosult Luca asszony (→ Luca napja) vagy → kedd asszonya helyett az ördög büntette a Lucakor vagy kedden fonókat; a forgószélben nem a → garabonciás, hanem az ördög jelent meg stb. Bizonyos szerepkörökben állandósult is az ördög elnevezés: pl. a → lidérc néhol lucifer vagy ördög néven ismert, ördög mint kincsőrző szellem (→ kincs), ördög mint segítő szellem (→ tudós kocsis), és az ördög mint → törpe. Mindezeknek az alakoknak azonban az elnevezésen túl semmiféle kapcsolatuk nincs a keresztény egyház ördögével. A fentiek ellenére a rontó lények boszorkányként való, mai napig tartó általánosodása mellett az ördög aránylag kis teret hódított. – 4. Feltehetően elsődlegesen kapcsolódtak az ördög alakjához a boszorkányhit ördögre utaló motívumai (szövetségkötés, közösülés az ördöggel, ördög pecsétje stb.), e vonások azonban valószínűleg csak a → boszorkányperekkel kerültek Ny-Európából a történeti magyar anyagba, de nem honosodtak meg a paraszti hitvilágban. – 5. Az ördöggel kapcsolatos, rontásra vonatkozó elképzelések és rontáselhárító (→ rontás elhárítása) eljárások általában megegyeznek – a fent leírt okok miatt – a minden fajta ártó lény elleni védekezés motívumaival. Az egyházi ördögűző gyakorlat nagy hatással volt a népi hitvilágra, de az onnan kölcsönzött gesztus-, szöveg- és eszközanyagot nemcsak az ördög, hanem mindenfajta rontás ellen használták. Mindezek a tényezők együttesen eredményezték, hogy bár az ördög fogalma minden bizonnyal régóta intenzíven él a magyar paraszti hitvilágban, nincs sajátos és egységes magyar ördöghiedelemkör. A lényegében a késő középkorban kialakult ördögfogalom Európa-szerte nagyjából hasonló vonásokat mutat: mégis igen sok az eltérés is, a helyi hiedelemvilág eltérő vonásai, valamint az egyházi hagyományok térbeli és időbeli különbségeinek, változásainak következtében. Az európai és magyar ördögfogalom sokrétűségére vall a mondában, mesében és a népi színjátszásban kapott nagy szerepe. (→ még: tudós ördögei) – Irod. Röhrich, L.: Az ördög alakja a népköltészetben (Ethn., 1966).

Ördögökkel táncoló boszorkányok a „boszorkányszombaton” Metszet Kömlei János: Szükséges segítő könyv c. munkájából (Pest, 1790)

Pócs Éva

Ördög-árok: részint a természet alkotta árkok, vízmosások, szurdokok, részint a honfoglalás előtt védelmi célból emberi erővel alkotott sáncok, utak, gátak (→ Csörsz-árka) összefoglaló neve. Mindezeket számos mondánk az ördög alkotásának tekinti, már a 13. sz. óta Ördögszántás, Ördögbarázda néven is emlegeti, mintha óriási, emberi méreteket meghaladó eke segítségével természetfölötti hatalom hozta volna létre. Többnyire az ostoba ördög meséi (→ ostoba ördög meséje) alakulnak át → eredetmagyarázó mondákká (→ Nagyharsányi-hegy). Erdélyben, a Görgényi havasokban a Rapsonné útja, Tündérek útja, Ördögök árka stb. néven ismert maradványokhoz hasonló monda kapcsolódott. (→ még: Rapsonné vára) – Irod. Szendrey Zsigmond: Magyar népmonda típusok és tipikus motívumok (Ethn., 1922); Dömötör Sándor: A jáki „ördögkövek” mondájának képzettörténetéhez (Vasi Szle, 1966).

Sándor István

ördögbőr: → pantalló

ördögháló: → búvárháló

ördögkövek: Vas m.-ben, főként Jákon és Gencsapátiban az út szélén heverő római kori oszlopokat és épületmaradványokat a népmondák ördögkövek néven ismerik, az ördöggel hozzák kapcsolatba. A számos változatban ismert monda szerint az apa vagy anya rosszalkodó gyermekét az „ördög vünné e’!” szavakkal szidja meg vagy éppen különleges segítség fejében az ördögnek ígéri. Az ödrög jelentkezik is a gyermekért, de a rémült szülők halogatják a fiú kiadását, amíg iskoláit el nem végzi, amíg pap nem lesz stb. Végül fogadást ajánlanak az ördögnek: hozza el a leghatalmasabb követ a tenger fenekéről vagy Rómából, Jeruzsálemből, Sopronból, Kőszegről, mire a fiú első miséjét bevégzi; ha idejére érkezik, övé a gyerek; ha megkésik, többé nincs követelése rajtuk. A fiú azután szaporázza a misét, az ördög elkésik, s dühében a falura hajítja a követ, de nem tehet kárt benne. – Más mondák szerint az ördög pihenni ült a kőre, ma is látni a földbe mélyedt kövön a lábai nyomait stb. Az ördögnek ígért gyermek mesetípusának (AaTh 811) számos finn, észt, dán, svéd, német, szerb, horvát, szlovén, orosz változata ismert; e típust kötötte a vasi kőemlékekhez, alakította át mondává a népi képzelet. A Székelyföldön hatalmas, közepük táján lyukas vagy mélyedéses kövekről hasonló monda szól. Így az egykori Udvarhely m.-ben, Olasztelek vidékén úgy tartják, az ún. Likaskő, az a kővéső, amellyel harminckét bűvös kakas a Rika hegyén átvonuló Kakas barázdát ásta, amelyet azonban a hajnaltól meglepve kiejtettek; így tartják a → Firtos és Tartód mondájában emlegetett Firtos-vári szegletkőről is. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I., Pest, 1868); Bárdosi János: Rómaikori oszlopokhoz „ördögkövekhez” fűződő mondák Jákról és Gencsapátiból (Savaria, A Vas megyei Múzeumok értesítője, 1963); Dömötör Sándor: A jáki „ördögkövek” mondájának képzettörténetéhez (Vasi Szle, 1966).

Sándor István

ördögszekér: → kantaszekér, → vontatókocsi

Ördögszekér (csillagkép): → Göncölszekér

ördögszerető: 1. → hiedelemmese. Cselekménye: szép leány, akinek nincsen kedvese, kíván egyet, akár az ördög maga legyen is az. Az ördög meg is jelenik szép legény képében, s a leány eleinte rendkívül boldog, de egyszer véletlenül megpillantja kedvese lólábát, s megretten. Öregasszony azt tanácsolja, hogy akasszon a ruhájára egy gombolyag fonalat, és titkon kövesse. A leány megpillantja kedvesét a temetőben (templomban), amint holttestekből lakmározik. Másnap kedvese követeli, hogy mondja meg, mit látott, különben meghal apja, anyja, testvére, ő maga. A leány nem árulja el, s az ördögszerető fenyegetése beteljesedik. Halála előtt a leány rendelkezik, hogy hogyan vigyék ki a házból, s hogyan temessék el, hogy az ördög rá ne találjon. A hátramaradottak teljesítik a kérését. A leány sírján virág nő, melyet egy királyfi (gróffiú) leszakít, s hazaviszi. A virág otthon leánnyá válik, s a fiatalember feleségül veszi. A leány megszabadul az ördög üldözésétől (összetalálkozik az ördöggel, s az elhurcolja; AaTh 407B, H 365I, BN 407). Egyike legnépszerűbb s legelevenebb meséinknek. Az egész magyar nyelvterületen közel 40, egymástól csak a részletekben eltérő változata ismeretes. Ezek közül kiemelkedik Fedics Mihály „Sziépjány Ibronka” c. hanglemezen is megörökített meséje. A lidérchittel összefüggő, számos hiedelemelemet tartalmazó típus különösen K-Európában: a szláv népeknél, a románoknál és a törököknél népszerű. Dégh Linda feltevése szerint mi is szláv szomszédainktól vettük át. Egyes változatok keverednek a → halott vőlegény típus anyagával. A „virággá vált leány” motívuma más tündérmesékben is előfordul, sőt önálló meseként is ismeretes (AaTh 407). – Irod. Balys, J.: Motif-Index of Lithuanian Narrative Folk-Lore (Kaunas, 1936); Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (UMNGY, I., Bp., 1940); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I–II., UMNGy VIII–IX., Bp., 1955, 1960); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Barag, L. G.: Belorussische Volksmärchen (Berlin, 1966). – 2. → lidérc

Kovács Ágnes

ördögszövő: → fonaljáték

ördöngös: → tudós

ördöngös bányász: a néphit → tudós, → természetfeletti erejű személye. Alakjában egybefonódnak a → bányaszellemhez fűződő képzetek és a közösség sokirányú elvárásai a különleges képességekkel felruházott egyénekkel szemben. Az ördöngös bányásznak az ördögök (kecskebak) segítenek, dolgoznak helyette (→ tudós ördögei). Különleges képességei vannak – elveszett tárgyak hollétét meg tudja állapítani, varázsvesszője van, különleges nézése, bábui vannak, táncoltatja őket stb. Félnek tőle és ezt ki is használja, különféle trükkökkel erősíti a beléje vetett hitet. Az ördöngös bányászról szóló mondák ezeket a tulajdonságokat illusztrálják. Az ördöngös bányász hiedelemköre meglehetősen elszigetelt, eddig csupán a borsodi bányászok körében találták nyomát. – Irod. Nagy Dezső: A dobsinai „bulénerek” mondáiból (Népr. Közl., 1957); Nagy Dezső: Az izsófalvi „ördöngös bányász” (A Herman Ottó Múz. Évkve, 1963).

Nagy Ilona

ördöngös kocsis: → tudós kocsis

ördöngös molnár, tudós molnár: a magyar néphit → természetfeletti erejű személye. K-mo.-i hiedelem szerint cimboraságban állott a → boszorkánnyal, értett az állatok gyógyításához, pl. → füstöléssel, kenéssel, lehúzással, → ráolvasással gyógyított. Nagy szerepe volt a → féregűzésben. A vízimolnár kapcsolatban állt a → vízilényekkel. A róla szóló → hiedelemmondák tematikai és műfaji rokonságban állnak a boszorkányról, a → tudós kocsisról, → tudós pásztorról, ördöngös → vadászról szóló mondákkal. Az ördöngös molnár történetek legnagyobb csoportja a patkányűző vízimolnár alakja körül sarjadt. A malom vizén csapatostól közelgő patkányok elé a kétségbeesett jelenlévők ámulatára a molnár gabonát szór, hatalma tudatában, nagy nyugalommal. „Menjetek vissza, ahonnan jöttetek!” A patkányok jóllaknak és nyomban visszafordulnak (→ patkányküldés). Ismeretesek mondák ellenségeskedő vízimolnárokról, akiknek egyforma hatalmuk volt, és felváltva küldözgették egymáshoz a patkányokat. Végül is egyszerre, egymás kezétől haltak meg (→ táltos). Az ördöngös molnár természetfeletti erejét sokszor a boszorkányhoz hasonlóan, próbák útján szerzi a → keresztúton, s a malomban várakozók szórakoztatására, elámítására használja fel. A molnárlegény a hit szerint a malmot meg tudta állítani (tudós molnár); miután így „megkötötte”, más vidékre ment dolgozni, és a gazdának csak hosszas kérlelés után árulta el, hogy olyan éket kell kihúznia, ami nem is érinti a tengelyt. A kidobott korongvasat (pörölyt, faragótoport) vissza tudta parancsolni. Ily módon mintegy „mutatványossá” válik. – Maguk a mondák igen gyakran csupán a patkányűző molnár varázsló tevékenységét, a patkány elküldésének módját mondják el, személyhez kötötten, esetleg saját élményként, de vannak ún. vándortípusok is, amelyek bonyolultabb szerkezeti felépítésükkel, személytelenebb előadásukkal a mesékhez állnak közelebb. Jellegzetes példája az utóbbiaknak a következő: A molnárlegény a malomban várakozókat borivásra invitálja. Vonószékre vagy nyírág seprűre ülteti őket, azon nyomban egy ismerős borpincéje elé érkeznek. Érintésére a zár kinyílik. Boroznak. Hasonló módon jutnak vissza, de közülük egy megszólal, „Isten nevében”, az ajtó bezárul és ő bennmarad. A pincésgazda talál rá másnap. A molnárlegényt nem lehet elbocsátani, mert bosszút áll, „megköti a malmot”. A molnárról szóló mondák elevenen élnek a magyar néphagyományban. Legnépszerűbbek ÉK-Mo.-on és a Dunántúl középső részein. – Irod. Vajkai Aurél: Az ördöngös molnárlegény (Ethn., 1947); Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963); Selmeczi Kovács Attila: A Mátra vidéki molnárok élete a XIX. század végén (Ethn., 1967).

Diószegi VilmosNagy Ilona

ördöngös vadász: → vadász

öregángy: → ángy

öreganya, öregapa: → nagyszülők

öregasszony tyúkja és az öregember kakasa, az: tréfás → állatmese, többnyire → gyermekmese, az ún. „Félkakas” típus (AaTh 715) egyik magyar redakciója: egy házaspárnak (két szomszédnak, testvérnek) van egy tyúkja és egy kakasa. Az asszony a tyúkja után mindennap rántottát eszik, az embernek a kakasa semmi hasznot nem hajt. Haragjában elveri, lábát is eltöri. A sánta kakas bánatában elvándorol. Útközben hozzászegődik egy róka, egy farkas és egy patak. Ezeket alfelébe bújtatja, úgy viszi magával. Rablók (gazdag uraság) házába érkezik. Első éjszakára a tyúkok ketrecébe zárják. A kakas kiereszti a rókát, s a róka leöldösi a tyúkokat. Második éjszakára a lovak istállójába zárják. A kakas kiereszti a farkast, s a farkas leöldösi a lovakat. Harmadik éjszakára tüzes kemencébe dobják. A kakas kiereszti a patakot, s a víz eloltja a tüzet. Negyedik éjszakára kincses kamrába zárják. A kakas felszívja a kincseket, s hazarepül. A gazdájával az udvarra lepedőt teríttet, s azt teletojja arany-ezüst pénzzel. Az öregasszony utánozni akarja az öregembert, de az ő tyúkja nem tojik a lepedőre csak „görbét” (MNK 715A*, vö.: „Ugróverseny”: MNK 20F*; → kiskakas gyémánt félkrajcárja, a; MNK 715B*; utóbbival mesénk gyakran kontaminálódik is). Az öregasszony tyúkja és az öregember kakasa típus szórványosan az egész magyar nyelvterületen ismert, változatait nagyobb számban a déli részeken: Baranyában és Szeged környékén jegyezték fel. A 19. sz. közepén ponyván is kiadták. Idegen nyelvű megfelelőit egyrészt a spanyol, másrészt a török mesekincsből ismerjük. – Irod. Boggs, R. S.: The Halfchick Tale in Spain and France (Helsinki, 1933; FFC 111.); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957).

Kovács Ágnes

öregbéres: → béres

öregbíró: → főbíró

öreges belépő: → lépő

öregháló: → kerítőháló

öregszéna: → aggszéna

öregszülő: → nagyszülők

őrfa: 1. a → fahajó árboca. 8–10 m magas, erős, faragott fenyőfa oszlop, amelyre → hajóvontatáskor van szükség. Helye a → tetejes hajókon az első fedélzeten (→ bas) a keményfából készült tokban, az őrfafészekben vagy más néven futróban volt. A → tetejetlen hajók őrfája is ugyanilyen magas volt és azt is a hajó első részében, a hajó orrától hátrafelé számított kb. 6 m-nél helyezték el, pontosan a hajó középtengelyében. Az őrfán többféle szerelék volt: középmagasságában két oldalt fahorgot (kuka) erősítettek rá → kukázáshoz. Ezek egyike tartotta, ill. vezette a vontatókötelet. A kukáktól feljebb, mintegy 8 m magasságban kiszélesedett az őrfa és ott ki volt vésve, s a vésetben foglalt helyet a csiga; ennek segítségével emelték vagy süllyesztették a kívánt magasságra a vontatókötelet. Amikor a hajó hosszabb időre megállott valahol, akkor az őrfát kiemelték az őrfafészekből. Vontatáskor az őrfa a fahajók legfontosabb manőverező eszköze volt. Vitorlát azonban sohasem szereltek rá, azzal csak a hadi naszádok őrfáját szerelték fel, azok csak ritkán haladtak vontatással. Evezősök vitték mind az ár ellenében, mind lefelé a folyás irányában. – Irod. Betkovszki Jenő: Adatok a szolnoki hajósok életéből (Ethn., 1954). – 2. → látófa

K. Kovács László

őrhalmi viselet: Nógrád m.-i község öltözete, amely a szomszédos, korábban közös anyatemplomú Hugyag és Varbó viseletéhez hasonlóan alakult. A múlt század közepén már dohány, majd káposzta, az 1930-as évektől burgonyatermesztő, jó földű Ipoly menti falvak viseletében már a századfordulón megindult a polgárosodás. Ez a férfi viseletben a két világháború között a → kivetkőzéshez vezetett, a női öltözködés viszont az 1950-es évekig őrizte a századfordulótól alakult, városi divathoz igazodó hosszú szoknyás őrhalmi viseletet. A kékfestő szoknyát, vállkendőt felváltó bársony, plüss, selyem és csipkegalléros felső ruhák elé csak ritkán kötötték a piros szövöttmintás vászonkötényt; a csizmát (→ csizmadia) magas szárú cipőre cserélték. Az őrhalmi viselet a női fejviseletben ragaszkodott leginkább paraszti jellegéhez: az asszonyok fül mellett csomózott, nagy rojtú selyem menyecskekendőt, az új asszonyok művirágos, selyemszalagos újmenyecske főkötőt viseltek. – Irod. Fél Edit: A Néprajzi Múzeum (Országos Magyar Történeti Múzeum Néprajzi Tára) új szerzeményei. 1. Az őrhalmi, sárpilisi, szakmári gyűjtőút (Népr. Ért., 1938).

Menyecskék. A jobb oldali kettő újmenyecske főkötőben (Őrhalom, Nógrád m., 1934)

Menyecske ünneplőben (Őrhalom, Nógrád m., 1934)

Flórián Mária

őrháló: többféle rekesztőháló neve (→ rekesztőhalászat). Körös-Tarcsán hosszú és mély háló, amellyel a folyónak egyes szakaszait elrekesztik, hogy a halak el ne szökjenek. Ebben a funkciójában egyszerű rekeszték. A dunai halászok kerítőhalászatnál is használnak őrhálót. Baja környékén egy → kerítőhálóval lezárják a mellékágat, a fokot a kifolyásnál, s egy másik kerítőhálóval ráhalásznak, a két hálót összekötik és az egyik partra kiszedik. Ezt nevezik sleppelésnek. Győr környékén apadáskor kerítőhálóval – ilyenkor leshálónak nevezik – zárják el a Dunaágat, s egy-két óránként, amikor a hal már összegyűlt a háló előtt, ár ellen kerítve húzzák ki. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Solymos Ede

őrlés: lisztkészítő eljárás. Technológiája a → malom energiaforrásától, az őrlőmű meghajtásának módjától elvileg független. Az őrlőhenger 19. sz.-i feltalálásáig minden gabonamalom kizárólag kövön őrölt. Itt az aprítás finomsága az egymásra fekvő malomkőpár közti távolságtól függött, s annak változtatásával szabályozható volt. A kövön őrlés régebbi változata, az ún. simaőrlés, melynek folyamán a kövek távolságán nem változtatnak. Ennek legegyszerűbb fajtája az ún. parasztőrlés, amelynél a magot egyszer öntik fel, a malomból különböző szemcsenagyságú liszt- és korparészeket tartalmazó osztályozatlan őrlemény kerül ki. A mechanizált malmi → szitálás bevezetése után alakultak ki a simaőrlés különféle összetett változatai. Ezek lényege, hogy az aprítás több szakaszban, többszöri felöntéssel történik, s köztük az őrleményt szitálással osztályozzák. A különválasztott durvább szemcséjű részeket öntik fel újra. Az eredmény többféle liszt, amelyek egyre sötétebb színűek, különböző korpatartalmúak. A végtermékek száma e lisztek keverésétől is függ. Simaőrlésnél a kis távolságra álló kövek a korpa egy részét rögtön az első felöntésnél annyira felaprítják, hogy a lisztből tökéletesen kiválasztani többé nem lehet. Kiküszöböli ezt az ún. magasőrlés, amelynél a gabona aprítása a kőtávolság változtatásával, mindig többszöri felöntéssel történik. Az első felöntésnél a köveket olyan távolságra („magasra”) állítják, hogy a szemeket ne törjék apróra. A cél kevés liszt, sok dara és korpa nyerése. Az őrleményt többféle falsűrűségű rázószita lisztre, többfajta darára és korpára osztályozza. Ezután a darákat és a korpát többször újra felöntik, közben a kövek távolságát egyre kisebbre állítják. Hengermalomban a malomkövek szerepét egymás mellé helyezett forgó hengerpárok veszik át. Hengerszéken sima- és magasőrlés egyaránt végezhető. – Az első kezdetleges őrlőhengerek az 1820-as évektől jelentek meg Európában, 1836-tól Mo.-on. A magyar Mechwart András találmánya, a kéregöntésű őrlőhengerek bevezetése alapozta meg a hengerszékek jelentősebb elterjedését, ami az 1870-es évek második felétől kezdődött. Az őrlés hengerszékes megoldása és a malmi szitálás korszerűsítése a magasőrlés, rendkívül összetett, 8–9 töretésre épülő, ugyanennyi számú különböző minőségű végterméket eredményező változatának kialakítására vezetett éppen Mo.-on. Ez az ún. magyar őrlés. (Egyidejűleg a malomipari szakirodalomban kezdik kizárólag ezt a technológiát magasőrlésnek – másként műőrlésnek – nevezni. Vele szemben félmagas őrlésnek nevezik a 4–5 töretéses eljárást.) Az alkalmazott hajtóerő egy határon túl a malom őrlési technológiáját korlátozza. Hengerszékes berendezés felszerelése elsősorban nagy teljesítményű malmokban kifizetődő. Sok hengerpáros összetettebb változatai helyigényük miatt is csak nagy malmokban helyezhetők el. Így a sok lisztfajtát szétválasztó magyar őrlés a kereskedelmi célra dolgozó legnagyobb malmokra korlátozódik. – A 19. sz. elején a hazai malmok kis részében készítettek búzából legfeljebb négyféle lisztet és korpát. Tisztázatlan, hogy többszöri felöntésnél sima-, ill. magasőrlést milyen arányban alkalmaztak. A saját szükségletükre őrlető termelők többsége egyszeri felöntést, osztályozatlan őrleményt igényelt. Igen gyakran azokban a malmokban sem választották szét az őrleményt, ahol volt hozzá berendezés. Az 1860–70-es években az első vidéki gőzmalmok parasztőrlést végeztek. Amikor a gőzmalmok hengerszékeket felszerelve, félmagas őrléssel a simára őrlő malmokénál korpátlanabb, fehérebb színű lisztet adtak, a paraszti igény is kezdett lassan az utóbbi felé fordulni. A hagyományos hajtóerővel működő kismalmok a technológia változtatásával igyekeztek versenyképesek maradni. A kövön őrlést magas változatban végezték, hengerszékeket szereltek fel, átalakították a szitálóberendezést, cserélték a szitaszövetet, igyekeztek az őrleményt négy, az Alföldön gyakran öt részre elkülöníteni. (Mindez legkevésbé volt megvalósítható az alulhajtós szélmalmokban és a szárazmalmokban, ezért tűntek el ezek a leggyorsabban.) Az őrlés technológiájának átállítása lassú folyamat. 1894-ben a 20 ezer hazai malomból 11 ezer még kizárólag parasztőrlést végzett. Ez a búzánál teljesen a két világháború között szűnt csak meg. Tárolásánál a lisztet a bennemaradt, nagyobb zsírtartalmú korparészek avasítják, keserítik, így a magasőrléssel előállított korpátlanabb liszt tárolható hosszabb ideig károsodás nélkül. Ezzel a parasztgazdaságban a 19–20. sz. fordulóján az őrletés évi beosztása is megváltozott. A korábbi simaőrlésnél évente többször, kisebb mennyiségben őröltettek csak. A maguk szükségletére őröltető termelők mindig ragaszkodtak ahhoz, hogy saját gabonájuk őrleményét kapják vissza a malomból. Más terméséből készült lisztet, amelyre saját terményüket az őrlésre való várakozás nélkül átcserélhették, a 20. sz.-ban sem fogadtak szívesen. Míg korábban a gazda többnyire maga szállította őrlendőjét a malomba, az őrlést kivárta és őrleményét hazavitte, a 19. sz. utolsó negyedétől országszerte gyakran a malom kocsija, legénye jött a házhoz a gabonáért, majd az őrleményt vissza is hozta. Ez a szolgáltatás a csuvárolás. A változást a malomipar átalakulása hozta magával. A kismalmok számbeli fogyatkozásával sok falu távol került a malomtól. Ugyanekkor a búza őrletésében a magasőrlés, a fehérebb liszt felé forduló paraszti igény növelte a különböző felszerelésű malmok versenyét, s mindegyik biztosítani akarta jövedelmét. – Malomban lisztté mindenütt azokat a magvakat őrletik, amelyek ebben a formában nagyobb mennyiségben szolgálnak ételkészítés nyersanyagául. Így nálunk az újkorban csak a búza és a rozs őrlése általános országszerte. Rendszeresen malomban őrletik a kukoricát is a Kárpát-medence keleti harmadán, ahol lisztjéből készült ételeket naponta számottevő mennyiségben fogyasztanak. Kárpáti területen hasonló okból árpaliszt, DNy-Dunántúlon hajdinaliszt őrlése is gyakori. Ahol árpa-, kukoricalisztet csak kisebb mennyiségben, ritkábban használnak, a terményeket nem lisztté őrletik, hanem daráltatják, s a kevés lisztet a darából szitálják ki. A → kézimalom szerepe a lisztkészítésben az újkorban igen csekély lett.

Kisbán Eszter

örmény: → kézimalom

örmények: kaukázusi nép. Néhány csoportja a középkor végén Moldvában telepedett meg, majd a Kameniec lengyel végvár ellen vezetett török hadjáratkor (1669) Erdélybe menekültek. Apaffy Mihály fejedelem a többségben kereskedő foglalkozású örményeknek megengedte a letelepedést, és kiváltságokkal látta el őket. Kiváltságaikat III. Károly és Mária Terézia is megerősítette. Időközben négy központjuk alakult ki. Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz, Erzsébetváros és Szamosújvár. Az utóbbit maguk építették a 18. sz. elején az elpusztult Gerla középkori falu helyén. A 19. sz. folyamán szétszóródtak Erdély és az Alföld városaiban. A századfordulóra – külön származásuk tudatának megtartásával – elhagyták nyelvüket. A beköltözéskor fennállott egyházi különállásuk a r. k.-okkal történt unió folytán még a 18. sz. elején megszűnt. Jelentős örmény kolónia volt a történeti Mo.-on Újvidéken is. Ide 1739-ben menekültek a belgrádi örmények, miután a vár ismét török kézre került. Az újvidéki örmények egy része a 18–19. sz. folyamán szétköltözött az Alföld, elsősorban a Duna–Tisza közének városaiba. – Irod. Gopcsa László: A magyarországi örményekről (Erd. Múz., 1895); Szongott Kristóf: A magyarországi örmények ethnographiája (Szamosújvár, 1903); Aldobolyi Nagy Miklós: Örmény Szamosújvár – magyar Szamosújvár (Kolozsvár, 1944).

Kósa László

örökbefogadás: → adoptáció

öröklés: 1. az a folyamat, amelyben – és amelynek szabályai szerint – valamely személy (örökhagyó) vagyontárgyai és személyéhez fűződő jogai (hagyatéka) halála esetén utódaira szállnak. Ezek a szabályok leginkább az örökhagyó akaratnyilvánításának lehetősége, az öröklés tárgya és az örökös öröklési képessége, az eljárás szempontjából szorosan összefüggésben állnak a társadalmi és gazdasági viszonyokkal, irányadó kultikus elemekkel. – Az öröklés az emberi együttélésnek régi, de nem alapjelensége, mert függvénye a tulajdon, közelebbről a magántulajdon kifejlődésének (közös tulajdon esetében a tulajdonos jogi személye, egyesek halála ellenére, generációkon keresztül változatlan maradhat). Feltételezhető, hogy kezdetben a magántulajdon (személyi tulajdon) kizárólagos tárgyát képező, a napi használat céljait szolgáló és egyénileg előállított dolgok (munkaeszközök, fegyverek stb.) a tulajdonos személyéhez olyannyira hozzátapadtak, hogy attól nem voltak elválaszthatók és halála esetén e tárgyakat sírjába helyezték, elégették (pl. házát felgyújtották) vagy feláldozták. Ha pedig ezekre már nem került sor, mert a tárgyak sorsa a tulajdonostól elválhatott, az öröklés abból állt, hogy a leszármazók az elhunyt vagyontárgyait, beleértve nemzetségi és családi isteneit, totemeit is, szükségszerűen mint az örökhagyó személyiségének folytatói egyetemes háramlással, az öröklés kezdeti módján szinte automatikusan vették át. – Az örökhagyónak évezredeken keresztül nem volt rendelkezési joga személyes vagyontárgyai sorsa felől: ezen kezdetben csak korlátozottan segített az elsősorban vallási célokra szóló végrendelkezés (→ végrendelet), amely már akaratnyilvánítását tette lehetővé. Hosszú időn keresztül nem lehetett öröklés tárgya a föld, amit nemzetségi és családi kötöttségek korlátoztak. A primitív társadalmak is ismerik a személyhez fűződő jogokat, az ún. szellemi tulajdont (pl. egy-egy rítus, mágikus eljárás stb.), amelyek úgy örökölhetők, mint az egyéb vagyontárgyak (még a középkorban is hittek abban, hogy a boszorkány átadja „tudomány”-át kiválasztott utódjának). – Az öröklés módjára nézve is érvényesültek különböző megkötöttségek, mert alapulhatott egyenlő jogokon, a nemek szerinti megkülönböztetésen [pl. a fiág (→ fiági öröklés) vagy a női ág előnyben részesítésén vagy kizárólagosságán], a → legfiatalabb fiú jogán vagy a → legidősebb fiú jogán. Előfordult, hogy a patrilineáris és a matrilineáris öröklés (→ apaági leszármazás, → anyaági leszármazás) együtt keverten jelentkezett. „A melanéziai Ontong-Jáva szigeten a nők vagyona (kert, ház, földművelő eszközök stb.) anyai ágon nőről nőre, anyáról leányra szállottak; ugyanakkor a férfiak tulajdonát (csónakok, halászó eszközök stb.) anyagi ágon férfitól férfi örökölte” (Bodrogi Tibor). – Az öröklés joga elsősorban a leszármazókat (→ leszármazók [lemenők] öröklése) illette; ezek hiányában rendszerint a felmenők (→ felszállók [felmenők] öröklése) javára nyílt meg az örökösödés, vagy egyes népeknél kifejezetten – az oldalág (→ oldalág öröklése) részesült előnyben, sokszor függve a javak ősi (→ őrség), → szerzeményi javak ingó vagy ingatlan voltától is. – Az öröklés szabályai rendkívül változatosak voltak országonként és népenként; különösen figyelemre méltó kuriózumok olvashatók a primitív népek társadalmának szokásait megörökítő leírásokban. Rendszerint törvények határozzák meg a fejlett államokban is az öröklés uralkodó és kötelező szabályait (törvényes öröklés), de minden állam elismeri a végrendeletalkotás lehetőségét is. E szabályok mellett vagy ellenére a hagyományokat átmentő vagy a törvényi öröklés elveivel szemben a közmeggyőződést hűen tükröző új megoldásokat tartalmazó → öröklési jogi szokások is érvényesülnek, amelyeket egyes országokban sok esetben még a bírósági gyakorlat is elismer (→ még: osztály, → törzsöröklés). – 2. Az öröklés kifejezést a néprajzban gyakran használják a hagyományozás értelmében. – Irod. Gans, E.: Das Erbrecht in weltgeschichtlicher Entwicklung (Berlin, 1924–35); Bodrogi Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962); Tárkány Szücs Ernő: Results and Task of Legal Ethnology in Europe (Ethnologia Europaea, 1967); Birket-Smith, K.: A kultúra ösvényei: általános etnológia (Bp., 1969).

Tárkány Szücs Ernő

öröklési jogi szokások: a szokások azon csoportjai, amelyek az → öröklésre, tehát valamely személy vagyontárgyainak és személyéhez fűződő jogainak halála esetén utódaira való átszállására és ennek formáira vonatkoznak. – Ilyen szokások a föld szinte valamennyi népénél feltalálhatók. Az öröklés az a jogi aktus, amelybe – főleg az ingóságok tekintetében – az állam a legritkább esetben szól bele, vagy legalábbis képes érvényesíteni jogszabályait, mert a kis és közepes közösségekben változatos formákban a közerkölcsnek és közmeggyőződésnek megfelelő hagyományos szokások a legmakacsabbul fenntartják magukat. Az öröklési jogi szokások is lehetnek patrilineáris vagy matrilineáris (→ apaági leszármazás, → anyaági leszármazás) megoldások vagy a kettő keverékei. – Az állam szempontjából politikai érdekből nem közömbös az öröklési jogi szokások ismerete, ezért összegyűjtésükre nagy súlyt helyeztek. A különböző szokásjogi gyűjtemények (pl. az 1822. évi Szperanszkij-féle) leggazdagabb része az öröklési jogi szokásokra vonatkozik. Nálunk legismertebbek a Mattyasovszky-féle (1904) és a Baross-féle (1905) gyűjtemények, amelyek az általános polgári törvénykönyv előkészítésével összefüggésben arra a kérdésre kívántak választ kapni, hogy az akkori nemzetiségi és társadalmi szempontból heterogén magyar államban milyen szabályok érvényesültek a gyakorlatban az öröklés terén. E gyűjteményekben kérdőívek segítségével végzett hivatali információszerzés alapján 642 bíróság és közjegyzőség, ill. kb. ötezer község jegyzőjének mintegy háromszázezer adatát dolgozták fel. A reprezentatív felmérés azt mutatta, hogy az öröklési törvénynek megfelelő egyenlő osztály a századfordulón már dominált ugyan, tehát a leszármazó örökösök nemre való tekintet nélkül az esetek 42–60%-ában egyenlően osztották meg maguk között a szülői vagyont, de ezen túlmenően jelentős mértékben még akkor is szerephez jutott szokásjogi úton a feudális hagyományokra támaszkodó → fiági öröklés és a → törzsöröklés gyakorlata. Az előbbi az esetek 35–53%-ában, az utóbbi 3–9%-ában érvényesült, a történeti hagyományoktól és a vagyoni viszonyoktól függően. – Számtalan szokás élt az örökléssel összefüggő részelés technikai kérdéseiben is. Pl. az egyenlő értékre felosztott földet az örökösök között sorshúzás (→ istenítélet, → nyilazás) útján osztották szét; a házat kibecsülték: az értékét átszámolták pénzre vagy földértékre és azt adták helyette annak, aki természetben nem részesülhetett. – Irod. Mattyasovszky Miklós: Törzsöröklési jog és törzsöröklési szokás (Bp., 1904); Baross János: Részleges jelentés az OMGE által a magyar parasztbirtokok öröklési módjaira vonatkozólag elrendelt adatgyűjtés eredményeiről (Bp., 1905); Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Tárkány Szücs Ernő: Erdély öröklési jogszokásai (Hitel, 1944).

Tárkány Szücs Ernő

örökmező: → egymezős rendszer

örökös jobbágyság, második jobbágyság: a jobbágyrendszer második, kései felvirágzása, súlyos jogi, gazdasági következményekkel járó, a korábbinál szorosabb függőségi viszony a földesúr és a → jobbágy között. Az örökös jobbágyság rendszerének lényege két pontban foglalható össze: 1. A jobbágyot olyan szoros személyes függés fűzte a földesúrhoz, hogy amíg annak birtokán tartózkodott, lakott, az tulajdonjogot gyakorolt felette. – 2. A jobbágy e személyi függésből nem törhetett ki, mert ha el is szökött vagy költözött az új földesúrral szükségszerűen ugyanilyen viszonyba került. Az örökös jobbágyság legfejlettebb formájában tartalmazza a költözési szabadság teljes hiányát is. Az örökös jobbágyság rendszere a 16–17. sz.-tól fogva az Elbától keletre mindenütt kialakult. Kifejlődése kapcsolatban állt az áruviszonyon alapuló intézmények és kapcsolatok csökkenésével, megszűnésével vagy hiányával. Okai a munkaerőhiányban kereshetők, amikor is a munkaerő megkötéséhez szükség volt a gazdaságon kívüli kényszer eddiginél kiterjedtebb alkalmazására (a jobbágyság „röghözkötésére”). A munkaerőhiány adódhatott a lakosság megritkulásából, ill. egyenlőtlen eloszlásából, az eltartásra szoruló uralkodó osztály számának megnövekedéséből, a → majorsági gazdálkodás terjedéséből. – Törvénybe iktatása elsőként Mo.-on következett be 1514-ben. A jobbágyok költözési szabadságának teljes megvonása a gyakorlatban azonban csak fokozatosan valósulhatott meg. Az ország három részre szakadása, a török hódítás, ill. hódoltság, az örökös jobbágyság megszilárdulásának folyamatát hátráltatta, a 16. sz. közepén hozott törvények megszabott keretek között újból lehetőséget adtak a költözésre. Az örökös jobbágyság mo.-i megszilárdulása véglegesen csak a 18. sz. elején következett be. Ennek megfelelően az örökös jobbágyságnak két változata különböztethető meg: 1. meghatározott keretek közötti költözési lehetőség. Ebben az esetben a jobbágy státusa változatlan maradt, csak földesura változott. – 2. A költözési szabadság teljes hiánya, vagyis az illető jobbágy feletti tulajdonjog mindig ugyanazon földesúré és jogutódaié. (→ még: jobbágyköltözés) – A második jobbágyság, ill. a jobbágyság második kiadása kifejezések Engels nyomán terjedtek el. A történeti szakirodalom az örökös jobbágy elnevezést más jelentéssel is használja, olyan jobbágy jelölésére, akit a földesúr nem maga szerzett, hanem őseitől örökölt. (→ még: szabad menetelű jobbágy) – Irod. Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948); Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767 (Bp., 1969).

Török Katalin

örökre megváltott föld: olyan úrbéres jellegű föld, melyet a → jobbágyok örökre megváltottak a feudális járadékszolgáltatás alól. Már a jobbágyfelszabadítás előtt lehetőség volt arra, hogy a jobbágyok és a földesurak között magánkezdeményezésű megállapodás jöjjön létre, az úrbéres szolgáltatások és az úrbéres föld megváltását illetően. Ilyenkor a jobbágyok vállalták bizonyos összeg lefizetését, s ennek fejében a földesúr végérvényesen lemondott az illető területről. Az örökre megváltott föld még nem volt a szó klasszikus értelmében vett polgári tulajdon, ugyanis feudális jogrendszerről lévén szó, a földesúr az örökre megváltott föld felett megtartotta eszmei tulajdonjogát, ami azonban csak az illető jobbágycsalád kihalásával realizálódhatott. Örökváltság-egyezmény 1848 előtt összesen 51 helységben (főleg mezővárosok) jött létre. A jobbágytelki haszonvételek megváltása volt az első lépés a szabad polgári tulajdon felé. – Irod. Barta István: Korai örökváltság-szerződések (Agrártörténeti Szle, 1961); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1849 (Bp., 1967).

Török Katalin

örökrét: a → jobbágyok kezén lévő, örökjogon szerzett (megváltott) rét, melynek használata szabadabb, kötetlenebb volt, mint a → jobbágytelekhez tartozó úrbéres rété. Az örökrét nem volt része a telki állománynak, az → irtásföldhöz hasonlóan elidegeníthető volt. – Irod. Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1849 (Bp., 1967).

Török Katalin

örökség: 1. az elhalt személy hagyatékának összessége vagy az abból egy személyre jutott hányad; – 2. egyes helyeken – főleg Erdélyben, a Mezőségen és Kalotaszegen – általánosságban értett alanyi igény, jog, jogosultság értelmében használt kifejezés; – 3. a → jobbágytelek (pl. antiqua sessio), vagy az abból meghatározott személynek (családnak) járó rész, vagy a telek alapján közös használatban lévő ingatlanok (erdő, rét stb.) hasznából járó részesedés neve; – 4. általában azok a tárgyak, technológiák és szellemi javak, amelyek társadalmi értékként egyik generációról a másikra szálltak át az emberi kultúra és civilizáció elemi fokától napjainkig.

Tárkány Szücs Ernő

örömanya és örömapa, örömszülők: a → vőlegény, ill. a → menyasszony szüleinek megnevezése a → házasságkötés szokáskörében, főleg a → lakodalom alkalmával.

örömkalács: → lakodalmi kalács

örömszülők: → örömanya és örömapa

Őrség: a Zala forrásvidékén, részben a Kerka völgyében a → Vendvidék, → Göcsej és a → Hegyhát szomszédságában fekvő történeti-néprajzi táj neve. Kiemelkedő, táblás terület, amelyet vízfolyások, patakmedrek tagoltak. Talaja nehezen termő, pangó vizekben gazdag agyag. Klímája szubalpin jellegű, csapadékban rendkívül gazdag. Természetes növénytakarója noricumi jellegű, erdeiben jelentékeny a fenyőállomány. Nevét a korai határbiztosító őr elemeitől kapta. Használatos újabban az irodalomban a → Felsőőrség mellett az Alsóőrség megjelölés is. Egykori gyepűvédő, határbiztosító lakóinak 18 községet magában foglaló területe igazgatási autonómiát élvezett (élén őrnagyukkal) mint őrnagyság. Népessége magyar, az Árpád-kortól kontinuus. A korai határőrszervezet felbomlása után is meg tudták őrizni szabad jogállásukat, s kiváltságaiktól csak a 17. sz.-ban tudták őket végleg megfosztani a Batthyányak, jobbágyi szolgáltatásokat kényszerítve rájuk. A reformáció során kálvinista gyülekezetek alakultak, amelyeknek szerepe a szomszédos tájak ref. lakossága szempontjából különösen jelentőssé vált a rekatolizáció során (pl. Göcsej). – Az Őrség népének mindennapi életét sajátossá tette a szubalpin környezet. Földművelésükben az égetéses irtásgazdálkodásnak volt szerepe, de településeik közvetlen környezetében nagyon korán intenzíven trágyázott szántókat létesítettek, amit nagyszámú állatállományuk tett lehetővé. Az I. világháborúig fokozódó mértékben vettek részt Graz piaci ellátásában. A 19. sz. folyamán fellendült szarvasmarha-tenyésztésük konzervatív életkörülményeik gyors polgárosulásához vezetett. Az I. világháború után a kedvezőtlen gazdasági helyzetben viszont a népesség nagyfokú elvándorlása következett be. Az Őrség Göcsejjel, a Vendvidékkel és a tágabb DNy-dunántúli területekkel együtt a → szeres településmód klasszikus előfordulási helye. Építkezési kultúrájukban is sok az archaikus vonás, mint a 19. sz. végéig jellemző kerített ház és a füstösház (Rauchstube) (→ nyugati háztípus) kései előfordulása. Kistáji központjává Őriszentpéter emelkedett ki a meglehetősen differenciálatlan településhálózatából. – Irod. Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása (Bp., 1943); Dömötör Sándor: Az Őrség (Bp., 1960); Tóth János: Az Őrség népi építészete (Bp., 1971); Stahl Ferenc: Az Őrség jogállása (Vasi Szle, 1973); Moldova György: Az Őrség panasza (Bp., 1974); Bíró Friderika: Az Őrség ház- és lakáskultúrája (Szombathely, 1975).

Szobabelső (Szatta, Vas m., 1960-as évek)

Kástu (Szalafő-Pityerszer, Vas m., 19. sz. második fele)

Szeres település. 19. sz. közepén épült csonkakontyos lakóház, hátul a századfordulón készült „lábos” istálló (Szalafő-Pityerszer, Vas m.)

Lakóház és pajta (Bajánsenye, Vas m., 19. sz. második fele)

„Szoknyás” harangláb (Pankasz, Vas m., 19. sz. közepe)

Filep Antal

őrtűz, budártűz: pásztorok, csőszök, munkájuk-utazásuk során pusztában, erdőben éjjelezők enyhelyük mellett a puszta földön gyújtottak tüzet, ami nemcsak világításul, hanem szálláshelyük védelméül is szolgált a támadó vadakkal szemben, veszély esetén pedig felvillantása, felszítása a jeladás és a segélykérés eszköze is lehetett. Őrtüzeket gyújtottak őrhelyükön a kihelyezett katonai egységek, vagy a különféle őrségre kivezényelt falusi emberek éjjelente (pl. járványzárlatok esetén). Az őrtűz télen-nyáron égett. Ha szükséges volt, egy-egy szálláshely körül több őrtüzet is gyújtottak. A tűz melege a szálláson lévő jószágot, embert védte hidegtől, nyáron füstje tartotta távol az esti, éjjeli rovarokat, őrtüzek mellett készítették ételeiket is. Amíg a tűzgyújtás nehezebb, körülményesebb feladat volt, az őrtüzeket nappal sem hagyták kialudni, folyamatosan táplálták. Pásztorszállásokon a szállás rendjéért felelős lakos feladata volt megfelelő tűzrevalóról gondoskodni, azt tartalékban is felhalmozni. Fával, gallyal, náddal, sással árvaganéjjal tüzeltek. A szállásra támadó vadakkal szemben a tűzből kikapott vagy a tűzben fellobbantott csóvákkal is védekezhettek. Különben az őrtűz a békés érintkezés helyéül is szolgált. A szállásra érkező idegeneket a tűz mellett fogadták, ott kínálták hellyel, a szálláson lakók is az őrtűz mellett időztek, heverésztek, szórakoztak munkájuk végeztével. – Sajátos szokás volt, hogy az úton járó, összetalálkozó emberek, ha megálltak hosszabb-rövidebb pihenésre, beszélgetésre, nap közben is tüzet raktak, amivel jó szándékukat is kifejezésre juttatták. Az őrtűz rakásának szokása a határbeli tanyák kiépültével és a nyerstáji állapotok felszámolódásával hazánk mai területén lassanként feleslegessé vált. A közelmúltban is inkább csak az emléke élt már, mintsem a gyakorlata. Havasi legelőkön, építmény nélküli szőlőskertek, veteményföldek őrizeténél néhol azonban még napjainkban is gyújtanak tüzet a pásztorok, csőszök, őrök. (→ még: pásztortűz)

Filep Antal

örv: 1. a pásztorok őrző kutyájának (kuvasz és komondor) a nyakára illesztett szúrós (szeggel kivert vagy sündisznó bőrével bevont) kétujjnyi széles csatos bőröv. Védőeszköz, nehogy a farkas vagy egymással való marakodásban az ellenfél a másik torkát átharaphassa. A pásztorok körében Európa-szerte általános. – 2. A kaszát a nyélre erősítő fémgyűrű. A kasza nyakát a rajta levő és a nyél lyukába beleillő makkal az örv és az alája vert ék szorítja a nyélhez. – Irod. Kiss Lajos: A kasza a hódmezővásárhelyi ember kezén (Népr. Ért., 1926); Szebeni Géza: A csíki juhászat (Ethn., 1962).

Kutyanyakörv (Átány, Heves m., 1950-es évek)

Balogh István

ős: a rokonság fogalomkörében minden olyan egyenesági, vér szerinti felmenő gyűjtőneve, aki az időbeli távolság folytán pontos rokonsági terminussal már nem határozható meg. Nem szerint megkülönböztetnek ősapát, ősanyát.

Morvay Judit

ősforma: a földrajz-történeti foklorisztikai iskola szerint az egyes → változatok elterjedéséből kikövetkeztethető → archetípus. Az ősformák fogalmát filológiai módon ragadták meg, csak később illesztették ehhez hozzá az alkotáslélektan szempontjait (→ önkiigazítás törvénye). Az iskola kritikusai pontosabb szövegfilológiát követeltek, bizonyos fokig a társadalmi és történeti szempontok figyelembevételét is javasolták, de kategóriáik (→ oikotípus), ill. új elgondolásaik az egyes műfajok etnikus meghatározottságáról megint csak egyoldalúnak bizonyultak. – Esztétikai szempontból A. Wesselski fellépett az őrforma „tökéletes művésziségének” elmélete ellen, viszontválaszában W. Anderson sem tudta megvédelmezni ezt az elgondolást. Újabban ismét előtérbe került az ősforma esztétikailag egyszerű formának nevezése. M. Lüthi pedig azt hangsúlyozta, hogy a variálódás nemcsak az ősformából származó szövegromlásnak, hanem egy „célforma” felé tartó javítási tendenciának is nevezhető. – A magyar mesekutatás egyértelműen az egyes alkotások eredetét jelző „eredeti forma” értelemben használja az elnevezést, különösebb esztétikai vonatkozások nélkül. (→ még: monda, → népmese, → vándorlás) – Irod. Katona Lajos: A népmesékről (Pécs, 1889); Braun Soma: A népmese (Bp., 1923); Krohn, Kaarle: Übersicht über einige Resultate der Märchenforschung (Helsinki, 1931); Wesselski, Albert: Versuch einer Theorie des Märchens (Reichenberg, 1931); Anderson, Walter: Zu Albert Wesselskis Angriffen (Tartu, 1935); Lüthi, Max: Volksliteratur und Hochliteratur (Bern–München, 1970).

Voigt Vilmos

ősi: → ősiség

ősi nyolcas: nyolc szótagú sorfajta, amelynek ütembeosztása páros és rendszerint felező (két egyenlő szótagszámú sorfélből áll), továbbá páros rímű is | – Bíborüngöm | pátlikája, Fújja a szél | a Dunára; – Édesanyám | rózsafája | Én voltam a | legszebb ága… |. Arany János után sokáig ezt tekintették a legrégibb sorfajtának, holott előbb az ütemszám vált kötötté, később a szótagszám is az utóbbi néhány száz esztendőben. A felezés szintén kései fejlemény, 6–2, 5–3-as osztás is előfordul és mindmáig feltűnően sok az ún. hibás sormetszet (– Az örök nyu|godalomba; – Hogy az ég a|latt sötétlik…). Az sem bizonyítható, hogy a 6 szótagos sor rövidüléssel, a 12-es pedig bővüléssel fejlődött volna a 8 szótagosból, bár esetenként ez is előfordulhatott. Maga az ún. ősi nyolcas pedig szívesen társul 6, 7 és 10 szótagos sorokkal is. Mindenesetre mióta a sorok szótagszáma kötött, a 6 és a 8 szótagos sorfajta a „legrégibb” és máig legkedveltebb is: a dalok és balladák egyharmada 8 szótagos sorokból áll. (→ még: verssor) – Irod. Arany János: A magyar nemzeti versidomról (Pest, 1854); Horváth János: Rendszeres magyar verstan (Bp., 1951); Vargyas Lajos: A magyar vers ritmusa (Bp., 1952).

Katona Imre

ősiség (lat. aviticitas): a vagyonforgalom korlátozására irányuló anyagi jogi intézmények összessége (Murarik Antal), amelynek kötelező szabályai alapján meghatározott kultúrfokon szinte valamennyi népnél különbséget tesznek ősi és → szerzeményi javak között. Az ősiség körébe tartozó jogintézmények között említésre méltó a → házközösség, az élők közötti és a halál esetére szóló elidegenítési tilalmak vagy korlátozások (pl. társtulajdonosok vagy a szomszédok hozzájárulásának feltétele, elővásárlási jogok, a végrendeletalkotás tilalma stb.) rendszere. – Hazánkban Könyves Kálmán király (kb. 1068–1116) óta ismert az ősi és a szerzett javak közti megkülönböztetés és 1848-ig az ősiség áthatotta magánjogunkat, érvényesült a nemesi, a városi és a jobbágyi javak tekintetében egyaránt. Az ősiség elvét I. Lajos 1351-i dekrétuma emelte törvényre. Fő elvének azt tekinthetjük, hogy az ősi javak nem azé voltak egyedül, aki bírta, hanem az egész nemzetségé (Frank Ignác), tehát egy tágabb vérségi közösségé, amelynek tagjai meghatározott sorrend szerint mint várományosok szerepeltek. Ősivé azok a javak váltak, amelyek a szülőtől törvényes öröklés vagy végrendelet útján ugyan, de az öröklés törvényes rendjének sérelme nélkül szálltak a lemenő → ágazatra, ízre (→ rokonság). Egyszeri törvényes öröklés útján a szerzeményi javak is osztoztak az ősiek sorsában. Ha az ősi javak elpusztultak, azokat a szerzeményiből pótolni kellett. Az ősiség megszabta a vagyon továbbszállásának a rendjét a lemenő ág kihalása esetére. Ekkor az az apai vagy az anyai ágon a vagyon szerzőjétől számított oldalágra szállt és mindaddig a nemzetségen belül maradt, amíg annak élő tagja (íze) létezett. – Törvény vagy egyéb jogszabály a jobbágyi javak körében az ősiségről közvetlenül nem intézkedett, de az szokásjogi úton a 17. sz.-tól kezdve kialakult, rendszeressé vált és a bíróságok is elismerték. A jobbágyi ősiségre vonatkozó szabályok részben a vagyontárgyak köre (pl. szőlő), részben a rokonság számításának különbözősége folytán a helyi szokásban rendkívül sok eltérést mutattak. Az ősiség megszűntével (1848, XV. tc., ill. 1852. évi császári pátens) a rajta alapuló vagyonforgalmi korlátozások sem érvényesültek többé, de egyes helyeken a nép körében csökevényei szokásjogi úton még hosszú ideig fennmaradtak, sőt az ági vagyon formájában polgári jogunkba is belekerült. – Irod. Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban (I–II., Buda, 1845–46); Schwarz Gusztáv: Az ági öröklés kérdése (Bp., 1898); Murarik Antal: Az ősiség alapintézményeinek eredete (Bp., 1938); Bacsó Jenő: Öröklési jogi (Bp., 1960); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).

Tárkány Szücs Ernő

ősi telek (lat. antiqua sessio), eredeti telek, „régi ülés”: a megtelepüléskor kihasított eredeti, osztatlan telek, melynek birtokosai az ősjobbágyok. Ők és leszármazottaik alkották a falu törzslakosságát, szemben a jövevényekkel, zsellérekkel. Az ősi telek után és arányában elsődleges joguk volt a falu közös birtoklású földjeinek használatához. Erdélyben még a 18. sz.-ban is az ősi telkek száma szerint történt a → földközösségi birtokok → nyilazása. Másutt a 18. sz.-ban már ritka volt az ősi telek, egyrészt, mert az idők folyamán átminősültek a telekkvalitások (pl. a középkorban egy egész telekhez sokkal nagyobb terület tartozott, mint az újkorban), másrészt mert a telkek mindenütt felaprózódtak (→ résztelek). A szakirodalom ősi teleknek nevezi az → úrbérrendezés előtti telkeket is, megkülönböztetésül az urbáriumban előírt új telkekkel (nova sessio). (→ még: jobbágytelek) – Irod. Szabad György: A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (Bp., 1957); Szentgyörgyi Mária: Jobbágyterhek a 16–17. századi Erdélyben (Bp., 1962); Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767 (Bp., 1969).

Török Katalin

őskultusz: a → halottkultusz egyik formája, a tényleges (vagy fiktív) ősök előírásos tisztelete, az ehhez kapcsolódó rítusok összessége. A társadalmi fejlődés különböző fokain jelentkezhet, többnyire jelen van azokban a kultúrákban, ahol a vérségi összetartozás tudata erős. Egy-egy család vagy nemzetség természetfeletti lénytől, istenségtől is származtathatja magát, melynek állatalakja is lehet (totemős). – Nagy szerepe volt az ókorban a rómaiaknál (Manes), a perzsáknál, ma is nagy szerepet játszik Indiában, a konfucianizmusnak szinte legkiemelkedőbb jellegzetessége volt. – A kereszténység külön őskultuszt nem ismer el, az ősök tisztelete csak az egyház által engedélyezett formákon keresztül történhet. – Az elhunyt ősöket sok helyütt jóindulatú védőszellemeknek tartják, akik gondoskodnak a föld termékenységéről s az élők jólétéről, ezt a jóindulatot azonban a rítusok betartásával kell biztosítani, ezért → áldozatokat mutatnak be nekik, képmásukat, esetleg csontjaikat a lakóházban vagy szent helyeken őrzik, emléküket imában, énekben fenntartják. Különösen a sikeres életű, nagy erejű ősök tiszteletére fordítottak gondot, mert úgy hitték, haláluk után még növekszik hatalmuk. Sok nép hitt abban is, hogy az elhunyt ősök az utódokban újjáélednek; ezt a hitet a névadás is tükrözheti. Ott, ahol az őskultusz fenntartására fiúutódok szükségesek, általában ragaszkodnak a korai házasodáshoz, ha fiúgyermek nem születik, örökbe fogadnak egy fiút. A kereszténység felvétele előtt a magyaroknál is fontos szerepe lehetett az őskultusznak, ahogy erre a régészeti leletekből, a krónikák leírásaiból s a rokon népeknél tapasztaltakból következtetni lehet. A nemzetség ősét itt is természetfeletti lénynek tartották: pl. turulmonda (→ Emese). Hasonló állatősök szerepelnek sok rokon nép eredetmondájában is. A magyaroknál éppúgy, mint a rokon népeknél, a → nagycsalád, a rokon halottak gyakran együtt temetkeztek. Az őskultusz régi formáinak megakadályozását szolgálta többek közt az a rendelkezés is László király első törvénykönyvében, hogy a halottakat a templom mellé kell temetni; ezt a törvényt később Kálmán király is felújította, de a családok igyekeztek továbbra is együtt temetkezni. – Az őskultusz maradványai a → keresztnévadásban mutatkoznak meg, az elsőszülött gyermek sok helyütt elhunyt őseinek nevét kapja. Különben az őskultusz formái az általános halottkultusszal egyezők. – Az őskultuszt a vallás és az istenfogalom kialakulása egyik fontos állomásának tartják, az utódok elképzeléseiben a különösen kiemelkedő ősök félistenekké vagy istenekké válhatnak. – Irod. Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Ethn., 1919); Karjalainen, K. F.: Die Religion der Jugra-Völker (I–III., FFC, Helsinki, 1921–27); K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Lőrincze Lajos: A tolna-baranyai (volt bukovinai) székelyek névadási szokásaihoz (Ethn., 1948); Ranke, Kurt: Der dreissigste und vierzigste Tag im Totenkult der Indogermanen (FFC, 140, Helsinki, 1951).

Dömötör Tekla

összeakasztó: a szűr összefogására szolgált elöl a mellrészen. Gombkötő készítette, hengeres gombból és gombházból állt. Ugyancsak gombkötő által készített → hátravető is tartozott hozzá. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930).

Gáborján Alice

összeállás: → vadházasság

összefejés: a juhtartó gazdák társulása közös fejős-juhnyáj, az ún. → esztenaközösség létesítésére, egy fejési idény tartamára, azaz egy nyárra. A gazdák ugyanis nem fejnének külön-külön annyi tejet, amit érdemes volna → sajttá feldolgozni, hogy abból aztán → túrót készíthessenek. Hogy meg lehessen állapítani, kinek-kinek mennyi tej, ill. tejtermék jár, a közösség ellenőrzése mellett meg kellett mindenkinek fejnie a juhait. A → beméréskor kapott tej alapján kapta meg minden gazda a rendben vagy szerben a maga illetményét. A nyájat a bemérés után összefejték. – Irod. K. Kovács László: Adatok a bálványosváraljai fejős juhászathoz (Ethn., 1947); K. Kovács László: A közös fejős-juhnyájak tejhaszonvételi formái Erdélyben 1900 körül (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1968).

K. Kovács László

Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok: irodalomtudományi folyóirat (1877–1888). Szerkesztette Meltzl Hugó és Brassai Sámuel Kolozsvárott. 1879-től Acta Comparationis Litterarum Universarum címmel új folyamot kezdett, amit 1884-ben ismét megújított. Cikkeit magyar, angol, francia, német, olasz és spanyol nyelven közölte. Az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok az összehasonlító irodalomtudomány első mo.-i folyóirata volt. Elsősorban tárgy-, motívum- és hatástörténettel foglalkozó dolgozatokat jelentetett meg, de közölt összehasonlító folklorisztikai tanulmányokat is. Hasábjain tett javaslatot 1881-ben Meltzl Hugó magyar folklór társaság alapítására. – Irod. Vajda György Mihály: Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok (Helikon, 1964).

Kósa László

összeírás: valamely feudalizmus kori uradalom, egyházmegye vagy nagyobb állami közigazgatási egység településeinek és az egyes helységek lakosságának lajstromba vétele. Ezzel a szóval jelöljük magát az összeíró tevékenységet és a végeredményként létrejött, levéltárban őrzött iratot is. E nagy értékű történeti források legtöbbje a 16. és a 19. sz. közötti időben keletkezett. Készítésük módja, célja, valamint területi kiterjedettségük szempontjából lehetnek → dicalis összeírások, → urbáriumok, tized- vagy dézsmajegyzékek, egyházi összeírások, városi összeírások, országos összeírások és országos népszámlálások. – Az összeírások általában nemcsak neveket sorolnak fel, hanem feltüntetik az egyes lakók társadalmi helyzetét, jogállását, családi állapotát, földbirtokának nagyságát, állatainak számát, jövedelmeit, szolgáltatásait. Így nélkülözhetetlen forrásai a történeti statisztikának, a gazdaságtörténetnek, a településtörténetnek és a néprajznak. Következtetni lehet belőlük a népesség számára, életmódjára, a népmozgalmi viszonyokra, sőt néhol a települési rendre és a települések belső szerkezetének formájára is. – Irod. A történeti statisztika forrásai (Szerk. Kovacsics József, Bp., 1957); Veress Éva: Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság korszakában (Szerk. Makkai László, Bp., 1966).

Bárth János

őstípus: → típus

ősvallás kutatása: A kérdés kutatásának főbb állomásai: Cornides Dániel felolvasása (1784), Horváth János feltevése: uráli nyelvrokonaink hitvilágával való összehasonlítással ismerhető meg (1817), Kállay Ferenc megállapítása, hogy a samanizmus megismerése révén állapítható meg (1861), Ipolyi Arnold hatalmas magyar mitológiája (1854), Csengery Antal szilárd állásfoglalása: „ősvallásunk” nem lehet más, mint a → samanizmus (1870–74); az első összehasonlító kísérletek: Sebestyén Gyula (1900, 1902), Róheim Géza (1912, 1925), Solymossy Sándor (1922–1936); az újabb összehasonlító kísérletek: Diószegi Vilmos kidolgozza az összehasonlítás módszertanát (1954), felvázolja a pogány magyarok hitvilágát (1960), megkezdi a történeti rétegek szétválasztását (1969). – Az ősvallás természetesen csak feltételesen rekonstruálható, középkori krónikáink elszórt adataiból, rokonnépeink hitvilágából és az élő néphit egyes → survivaljaiból. Az bizonyíthatónak tűnik, hogy sámánjaik voltak, a világkép és kozmogónia azonban csak kikövetkeztetett. Utóbbi szerint a világmindenség három világból állott: felső-, középső- és alsóvilágból, amelyeket hatalmas fa, az „égigérő fa” kötött össze (→ világfa); a felső világ több (három, hét, kilenc) égrétegre oszlott; mind a három világot természetfeletti lények (jó és gonosz szellemek) lakták, akikkel rokonnépeink sámánjainak a magyar megfelelői, a → táltosok léphettek kapcsolatba. A táltosságra születnie kellett a jelöltnek: fölös számú csonttal (foggal, fogsorral vagy hat ujjal) jött a világra, gyermekkorában testi rendellenesség (rendkívüli nagy erő), vagy lelki zavar jellemzi (pl. búskomorság, túlzott félelem). Tudományát úgy kapja, hogy huzamos ideig (három napig) alszik: „elrejtezik”, „elragadtatódik”, vagyis lelke a túlvilágra megy, a szellemek ezalatt a testét szétdarabolják, hogy megállapítsák, vajon valóban van-e fölös számú csontja; ennek bebizonyosodásával a testet újra összerakják, és amikor felébred már táltos, akinek, hogy felavatódjék, fel kell másznia az „égigérő” fára. Kultikus tevékenysége a „szellemekkel” való tetszés szerinti közvetlen érintkezésből áll („révül, rejtezik, elragadtatódik”), amikor vagy a táltos lelke megy a szellemek birodalmába, vagy a szellemek költöznek belé. Ekkor sajátos öltözetben (agancsos vagy tollas fejviseletben) egyfenekű dobot verve idéző énekeket improvizált, amelyeknek a „haj, regő rejtem” (’haj [szellemeket hívó noszogató szó], révüléssel révülök’) refrén az egyetlen állandó soruk. A szellemek segítségével gyógyított és meg tudta mondani a térben és időben távoli dolgokat. – Irod. Cornides Dániel: Commentatio de religione veterum Hungarorum (Viennae, 1791); Horváth János: A’ Régi Magyaroknak vallásbéli ’s Erkölcsi Állapottyokról (II., Tudományos Gyűjtemény, 1817); Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia (Pest, 1854); Kállay Ferenc: A pogány magyarok vallása (Pest, 1861); Csengery Antal: Tanulmányok a magyar ősvallásról (Bp., 1884); Sebestyén Gyula: A regösök (MNGY, V., Bp., 1902); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958); Diószegi Vilmos: Az ősi magyar hitvilág (Bp., 1971).

Diószegi Vilmos

ösvény: → út

Ősz János (Királyfalva, 1863–Marosvásárhely, 1941): tanító népmesegyűjtő. Nagyenyeden elvégezte a tanítóképzőt. Népmesegyűjtését Kibéden kezdte el. A Kemény Zsigmond Társaság pályázatára 1897-ben 23 mesét küldött, s el is nyerte a pályadíjat, de munkája akkor nem került kiadásra. 1899-től 1912-ig a Magyar Nyelvőr folyamatosan közölte népköltészeti gyűjtéseit (mese, anekdota, közmondás, táncszó). 1900–1901-ben az Ethnographiában is közölt meséket, rigmusokat. Népköltészeti gyűjtései közül – a magyar folklórjáról kevéssé ismert vidék – a Küküllő mente meséi emelkednek ki, stílusbeli csiszoltságuk, nyelvük, tömör szerkesztésük okán. – F. m. Marosszéki székely népmesék (I., Bp., é. n.); Marosszéki székely népmesék (II., Bp., 1917); A szép királyfi (Marosvásárhely, 1940); A csudatáska (Kolozsvár, 1941). – Irod. Faragó József: A mesegyűjtő Ő. J. (Igaz Szó, 1967); Könczei Ádám: Egy elrajzolt pályakép (Igaz Szó, 1968); Faragó József: Az élet vize (Ő. J. gyűjteményéből válogatta F. J., Bukarest, 1969); Szemerkényi Ágnes: Ő. J. (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1971.)

Ősz János

Szemerkényi Ágnes

őszibarack (lat. Prunus persica): kínai eredetű gyümölcs. Európában perzsa származásúnak ismerték meg a görögök és a rómaiak az i. e. 4–1. sz.-ban. Az őszibarack a kereszténységgel párhuzamosan terjedt el Európa más országaiban. A magyaság közvetlenül a honfoglalás után ismerhette meg. Eredeti magyar neve a barack szó, nyugati szláv nyelvből származik. Eleinte a → kajszibarackot is jelentette, s csak a 18. sz.-ban lett az őszibarack kizárólagos megnevezése. Az őszibarack nevet először Mikes Kelemen használta. A 18. sz.-ban nagy szerepet játszottak a mo.-i termesztésben a francia fajták. Ekkor francia barack volt az őszibarack neve. A múlt század végét megelőzően kizárólag házikertekben termesztették. Nagyarányú telepítése az 1890-es években kezdődött a → filoxéra által kipusztított budai szőlővidéken, elsősorban a Sashegyen. Néhány évtized alatt Budafok, Nagytétény, Törökbálint, Bia, Torbágy gócokkal az ország legnagyobb őszibaracktermő körzete alakult ki. A piacra termelő paraszti gyümölcskertészek az elmúlt fél évszázadban Mo. más tájain, a Dunakanyarban, Pécs vidékén, a Balaton É-i partján és Szeged-Szatymaz vidékén is jelentős őszibarackos gyümölcsösöket telepítettek. – Irod. Rapaics Raymund: A magyar gyümölcs (Bp., 1940); id. Mohácsy Mátyás–Maliga Pál–ifj. Mohácsy Mátyás: Az őszibarack (Bp., 1967).

Kósa László

őszirózsa (lat. Callistephus chinensis): kínai származású dísznövény. Őshazájában évezredek óta tartják kertekben szép kései virágjáért. Európába egy francia szerzetes hozta be a 18. sz. második felében. Néhány évtized alatt elterjedt a kontinensen. Nálunk is kedvelt parasztkerti növény. Magyar neve a híres botanikus Benkő Józseftől származik (18. sz. vége).

Kósa László

ösztöke: hosszú fanyélre erősített kis vaslemez. (Egyszerű formája hosszú, kihegyezett bot, fémvégződés nélkül.) Az → eke járulékos eszköze. Az ekevasat és a csoroszlyát tisztogatják vele a ráragadt földtől és gaztól. Szükség esetén a lusta állatokat is ösztökével biztatják, ösztökélik szántáskor; → gyomirtásra, tüskeböködésre is használják. – Valószínűleg az ágyeke tartozékaként alakult ki. – Irod. Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon (Bp., 1973).

Kósa László

ösztön: az igás jószág, főleg a lustaságra hajlamos → bivaly mozgásának gyorsítására használt hajtóeszköz, 1–1,5 m hosszú kihegyezett kemény fa, vagy a végén beleütött hegyes szöggel ellátott bot.

Balogh István

ösztönösség: → tudatosság és ösztönösség

ösztörü: széna- és gabonaszárításra használt lecsonkolt ágaskaró, amelyet a mezőn a földbe szúrnak és ágaira a szárítandó szénát, gabonát felrakják. Ösztörü készítésére legmegfelelőbb a fenyő, de más fafajokat is felhasználnak hozzá. Ismeretes a magyar nyelvterület ÉK-i peremén és Erdélyben. Elnevezései: a Hernád és az Ung között oszró, osztró; Kárpátalján s a Szamosháton eszrő, eszterő, esztörü; Kalotaszegen, Szilágyban ösztörü; a székely nyelvjárásokban üsztürü; szórványosan Erdélyben csereklye, cselke, fentő. Az ösztörü megnevezésére említett szavak mindegyike a tárgy ágas-bogas voltára utal, s többsége más jelentésben is ismeretes. Ez a körülmény megnehezíti a korai szótörténeti adatok értékelését. Az ágaskarókat gyakran használják → szénaszárító állványok készítéséhez, s ilyen esetben azok neve is ösztörü. Erdélyben a gazdasági udvaron álló nagyobb téli boglya közepén lévő rudat is ösztörünek nevezik. Az ösztörüre rakott boglyát sörösüveg alakúra formálják, hogy az esővíz gyorsan lefolyjék róla. Tetejére gyakran összecsavart szalmaköteget (kalács) húznak, amivel a beázásnak elejét veszik. A magyarság az ösztörüt legalább a 17. sz. óta használja szénaszárításra. A termesztett takarmányok meghonosodásával elterjedtsége fokozódott; gabonaszárító alkalmatosságként való használata visszaszorult. Nyomon követhető az Alpokban, a Kárpátok román, ukrán, szlovák, lengyel parasztságánál és É-Európában. – Irod. Nagy Jenő: Adatok a magyarvalkói (Kalotaszeg) szénacsináláshoz (Ethn., 1940); Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Bp., 1964); Dumpe, Linda: Raz-as nova-k-s-anas veidu atti-sti-ba Latvi-ja- (Riga, 1964); Ikvai Nándor: Földművelés a Zempléni hegység középső részén (Debrecen, 1967).

Oszró (Pusztafalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1939)

Paládi-Kovács Attila

ötvös: → ötvösség

ötvösjegy: fémből készült használati tárgy felületébe acélbélyeggel ütött nyomat. Különböző fajai ismeretesek: 1. → mesterjegy, amely a tárgy alkotóját és az alkotáshoz fűződő személyi jogát jelölte. Lehetett ábra vagy betű, ezt a céhnek kellett nyilvántartania és a mester köteles volt a jelet folyamatosan használni; sok helyen (pl. Nagyszeben) mesterjegy táblák voltak használatban, amelyek a céh valamennyi tagjának a mesterjegyét a nyilvánosság előtt ismertté tették; – 2. származási jegy vagy jel, amely annak a községnek vagy városnak volt a jele (címer, város kezdőbetű stb.), ahol a tárgy készült. E jellel nemcsak a származási hely valamilyen tájjellegű eredetiségét bizonyították, hanem a helyi hatóság vagy az iparosok testülete vagy a céh igazolta a fémfinomség (pl. ezüst esetében) vizsgálatának, az ún. „próbálás”-nak a hatóság által ellenőrzött végbevitelét. Pl. a brassói ötvösök által készített tárgyakra a város címere nyomán koronás fagyökér, Gyöngyösön csillag és félhold alatt futó farkas volt látható; – 3. finomsági jel, fémjel, amely fémtárgyakon rendszerint a nemesfémek más fémekkel ötvözött anyagából előállított tárgyak vizsgálata alapján történő jelzésre szolgált. Lehetett ábra vagy szám; – 4. próbabélyeg, amelyet a céhmester bélyegzett a tárgyba a minőség ellenőrzésének bizonyítékaként, saját vizsgálata alapján. Rendszerint három betűből állt: SVC (Sigillum Visitationis Cehae); a céhmestert e tevékenység miatt látómesternek is nevezték. (verdejegy)Irod. K.-Winkler Elemér: Pozsonyi ötvösjegyek (Múzeumi és Könyvtári Ért., 1911); Rosenberg, M.: Der Goldschmiede Markzeichen (Berlin, 1928); Kőszeghy Elemér: Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig (Bp., 1936).

Tárkány Szücs Ernő

ötvösség: a középkorban olyan iparművészeti ágat jelentett, amelynek mestere ötvözött nemesfémekből (aranyból és ezüstből) tárgyakat öntött és formált. Az eredeti értelemben vett ötvös egy személyben végezte a nemesfémek feldolgozásának minden munkafolyamatát, zománcokat és köveket is alkalmazott. Technikái: lemezek öntése, préselése, domborítása, forrasztása, vésések, dróthúzás, filigránmunka és kőfoglalások. Az ötvöskészítmények jelentősebb, művészibb csoportját különféle használati- és díszedények képezték, azonkívül ékszereket és különféle öltözetkiegészítő darabokat készítettek az ötvösök. – A magyar művészi ötvösipar a 14–17. sz.-ban virágzott. A középkor végétől kezdve lassanként munkamegosztás következett be a fémfeldolgozás terén. A 19. sz. végére szétvált az aranyműves, ezüstműves, ékszerműves és drágakőmetsző szakmája. De ezeknek a különféle szakembereknek összefoglaló neve az ötvös maradt. A 19. sz.-ban már főként ékszereket készítettek. Többen kifejezetten erre specializálódtak, és parasztárut, tömegárut is készítettek ebben a műfajban. Termékeiket műhelyükben, ill. üzletükben és vásárokon vagy búcsúkon emléktárgyként is árusították. Fülcimpa átlyukasztáshoz is értettek, és a fülbevalót belehelyezték a fülbe. A 20. sz.-ra már általában az órás szakmával kapcsolódott mesterségük. A 19–20. sz.-ban a magyar falusi nép azokat a mestereket nevezte ötvösöknek, akiktől ékszereit vásárolta. Jelentősebb ötvösműhelyek a török hódoltság idején a békésebb vidékeken, a Felföldön és Erdélyben működtek. Kisebb ötvösközpontok a Dunántúlon és az Alföldön is kialakultak, melyek a közelmúltig készítettek parasztékszereket, pl. Győr, Komárom, Érsekújvár, Esztergom, Pápa, Székesfehérvár, Óbuda, Buda, Pest, Vác, Gyöngyös, Eger, Miskolc, Debrecen, Kecskemét, Szeged, Baja. – Irod. Ballagi Aladár: Kecskeméti W. Péter ötvöskönyve (Bp., 1884); Frecskay János: Mesterségek szótára. Ötvösmesterség (I–III., Bp., 1882–84); Héjjné Détári Angéla: Régi magyar ékszerek (Bp., 1965); Horváth Terézia: Népi ékszerek (A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkve, Szekszárd, 1973).

Különböző díszítésű rézgombok Szegedről (19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Ezüstgomb filigrán-munkával (Veszprém, 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Lázsiás 1837–1912 közötti ezüstpénzekkel. Bajai ötvösmunka. Bp. Néprajzi Múzeum

Horváth Terézia

öv: a testet vagy a ruhát derékon – esetleg a divatnak megfelelően kissé feljebb vagy lejjebb – szorosan, ritkább esetben lazán körülfogó, pántszerű öltözetelem. Szélessége 1–2 cm és 1–2 tenyérnyi közt váltakozik. Egybedolgozhatják az alsótestet fedő vagy más ruhadarabbal, korcként vagy pántként. Az öv a legtöbb viselet fontos rögzítő, szerkezeti eleme, továbbá vagyon- és rangjelző, sőt ékszer is lehet. Korábban nagyobb szerepe lehetett a magyar parasztságnál is, a 19–20. sz.-ra azonban már sokat vesztett jelentőségéből. Újabban inkább a férfi öltözékek kelléke a különálló öv. Anyaga lehet bőr, textil és fém. – Legelterjedtebb a bőröv, marha vagy disznó bőréből, elöl réz- vagy más fémcsattal (szíj, derékszíj, farszíj). Átlag 5–8 cm széles. Kívülről övezi a ruhát. Férfiak kívül viselt aljú ingen hordták az Alföldön a 19. sz. első felében, Erdélyben később is. Bekötött ing esetén a nadrágra került a bőröv. A 19. sz. elején színes is volt (→ debreceni viselet). Díszíthető szironyozással (→ torockói viselet), sárgaréz szögekkel (→ bodrogközi viselet). Székely és csángó nők is szokták bőrövvel felerősíteni a szoknyájukat, Brassó környékén ezek az övek ötvösdíszekkel ellátottak, akár a → melltű. Az úri viseletek nyomán a 19–20. sz.-i férfi viseletben a szélesebb bőröveket országszerte kiszorítja a 3–4 cm széles nadrágszíj, ami dísztelen, mert betűzik a posztónadrág korcába. A dunántúli 20. sz.-i női viseletekben előfordul kívül viselt aljú ujjason 4–8 cm széles, fekete, városias lakköv. – Speciális, hagyományos övfajta viszont a (férfi) tüsző (gyüsző, gyűszűszíju) 15–20 cm széles, kétrétűen vett, cserzett vagy zsírozott, ló- vagy marhabőrből varrt, elején zsebforma erszényekkel és réz- vagy más fémcsatos keskenyebb szíjakkal ellátva. Országszerte jelentős a paraszt- és pásztorviseletekben. A 18–20. sz. folyamán megelőzte a többi bőrövet, neve át is mehetett azokra. Az Alföldön a 19. sz. elején a testen viselték, rövid derekú inghez, így a gyomortájat csak a tüsző fedte. Másutt hosszú derekú, kívül viselt vagy bekötött aljú ingre vették föl. A Dunántúlon hamarabb kiment a divatból, Erdélyben viszont a 19. sz. végéig viselték; Torockó, Aranyosszék vidékén pl. pirosat is. Székelyek, csángók, továbbá románok, szlovákok (díszes rézcsatokkal), csehek, szászok (tollhímzéssel) és több környező nép a 20. sz. közepén is hordta. A tüsző fizikai munkavégzéskor tartja az izmokat. Zsebeiben pénzt, tűzszerszámot, bicskát és egyéb kisebb személyes használati tárgyakat tartanak. Kereskedőknek volt keskenyebb, selyemmel hímzett is. Funkcióban, de néha formában is előzményei a derékon viselt gótikus erszények. – A textilövek kezdetlegesebb fajtája a (többnyire) kenderfonalból sodort madzag, amivel vagy kívülről kötik körül a ruhát vagy az alsótesti ruhadarab felső szélén lyukakba vagy korcba fűzve (pl. a pendelynél). Speciális megoldás a zsinóröv: egymás mellé fektetett 6 vagy több köteg – többnyire piros – gyapjúszálból áll, 2–3 helyen keresztben paszománttal összefogva, elöl 3–6 ezüst- vagy ólom csattal, ill. gombbal. Férfiak a dolmányukra vették: a 18–19. sz.-ban a cívisek (debreceni viselet), a 19–20. sz.-ban a kisnemesek (pl. Csallóköz), továbbá a Ny-dunántúli, felvidéki és erdélyi német nemzetiségek. Jelképezheti a katonás fegyelmet, pl. a csallóközi legényegyletben, ahol a kihágást elkövetőktől elkobozták a zsinórövet, s ez lefokozást jelentett. Keleti viseletelem, amit a török hódítás terjesztett el a magyar és lengyel viseletben. A 17. sz. második felében az úri viseletben általános volt. Később is a „díszmagyar” öltözet tartozéka, továbbá közigazgatási és egyéb tisztségviselők egyenruháján szerepel kék, fekete vagy fémszálas kivitelben. Nők Torockón a 19–20. század fordulóján kötény fölött viselték a zsinórövet, elöl lecsüngő 3–3 paszomány bojttal (torockói viselet). Saját anyagukból összeköthetők az egyetlen kenderszálból Sprangtechnikával hálószerűen fonott, tenyérnyi széles övek. Kék színben viselték Kalotaszegen, a 19. sz.-ban. Ez a korábban általános technika a felvidéki szlovákok körében élt legtovább. Juh vagy kecske szőréből szőtt, szélesebb övet is kötöttek dolmányuk derekára a magyar urak a hódoltság korában, főleg Erdélyben, török hatásra. A 18. sz.-ban hasonlót viseltek városi polgárok és paraszti származású mesteremberek is. Merevebb, hosszában csíkos szőrövet recens keleti, főként csángó és más nemzetiségű női viseletekben alkalmaznak: hosszú ingüket előbb egy 6–8 cm széles övvel szorítják le, aztán magukra csavarják a lepelszoknyát (→ szoknya) és azt egy hasonló, de csak 2–3 cm széles, bernécnek nevezett övvel kötik körül (→ moldvai csángó viselet). Díszesebb szövetöveket csatokkal szoktak összeerősíteni. – Az Alföldön a középkortól előfordultak csont díszekkel, a gótikától a 18. sz.-ig női övek ezüstlemez veretekkel (pártaöv). Ny-Európában a 18. sz. végétől a nők egyszínű selyemszalaggal kötötték körül ruhájuk derekát. A dunántúli polgárosultabb népviseletekben rózsás, néha merevített és kapoccsal is ellátott hasonló szalagot viseltek övként a 19. sz. végétől (→ kapuvári viselet). A ruha szövetéből varrt 20. sz.-i női övek már a kivetkőzés irányába mutatnak. – A fémöveknek a recens parasztviseletekben már nincs szerepük. Középkori és hódoltságkori magyar női pártaöveket fémszálakból is szőttek. – Irod. Szabó Kálmán. Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei (Bp., 1938); Šmirous, K.–Šotková, B.: Volkstrachten in der Tschechoslowakei (Prag, 1956); Bãnãþeanu, T.–Focºa, G.–Ionescu, E.: Artã popularã in Republica Popularã Romînã (Sibiu, 1957); (Egyed Edit): Három évszázad divatja (Bp., 1965); Gáborján Alice: Magyar népviselet (Bp., 1969).

Szironyozással díszített férfiöv (Torockó, v. Torda-Aranyos m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Alföldi pásztoröv fémpitykékkel díszítve, erszénnyel és bicskával (19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Szironyozással díszített férfiöv (Torockószentgyörgy, v. Torda-Aranyos m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Lány pántlikaövvel (Kapuvár, Győr-Sopron m., 20. sz. közepe)

Horváth Terézia

özönvíz: → vízözönmondák

őztestvér, az: K- és Közép-Európában különösen népszerű → tündérmese. Cselekménye: özvegyember, kinek egy kisfia és egy kisleánya (vagy két kisleánya) van, feleségül vesz egy özvegyasszonyt. A mostoha a gyerekek életére tör (vagy éhínség idején szegény asszony félmellét vagy combjának egy darabját főzi meg a férjének). Rájönnek, hogy jóízű az emberhús, elhatározzák, hogy gyermekeiket fogják megenni. Megállapodnak abban, hogy mikor az anya fésüli a kisleányt, elvágja majd a nyakát. A gyermekek kihallgatják a szülők beszédét, és eltervezik, hogy a kisfiú kikapja nénje kezéből a szalagot, a kisleány üldözőbe veszi. Elmenekülnek. Gyakran mágikus tárgyakat dobnak maguk mögé (AaTh 313H*). Erdőbe érnek, a fiú őznyomból iszik, és őzzé változik (előtte gyakran oroszlán- és farkasnyomból is akar inni, ettől azonban nénje megóvaj: vö. Grimm változatát). A lány szénakazalban, egy fa tetején, erdei kunyhóban húzódik meg. A királyfi vadászat közben rátalál, felajánlja, hogy magával viszi kastélyába, mint feleségét (mint első szobalányát). A lány hajlandó vele menni, ha az őzecskét is magával viheti (nem hajlandó leszállni a fáról. Kastélybeli öregasszony, → boszorkány lecsalja, úgy, hogy a fa alatt rosszul szitál, dagaszt, vagy kés fokával akarja elvágni egy tyúk nyakát). A királyné férje távollétében aranyhajú fiút szül. Vetélytársnője (annak boszorkány anyja) vízbe dobja, s maga fekszik a helyébe. A királyné aranykacsává változik (elnyeli egy cethal). Éjszakánként feljár vagy az őztestvér leviszi hozzá a királyfit, → Királyfia Kis Miklóskát szoptatni. Az álkirályné az őztestvér életére tör. A király inasa (maga a király) meglesi az éjszakai jelenetet, s nem engedi feleségét kacsává visszaváltozni. Az álkirálynét és anyját a ló farka után kötik (AaTh 450). A magyar változatok nagy része – cselekményük hasonlósága ellenére – nem az ismert Grimm mese származéka. Eldöntetlen, hogy a típus írásbeli vagy szóbeli úton terjedt-e el nálunk. A kannibalisztikus kezdőmotívumú redakció, mely a magyar nyelvterület északi részén általános, a szláv és skandináv változatokkal mutat rokonságot, a gonosz mostoháról szóló kezdőmotívum közép-európai, a két leánytestvérről szóló redakció és azok a változatok, melyekben a leány fára menekül s úgy csalogatják le, a balkáni anyaggal hozható kapcsolatba. A mese Ny-Európában kevéssé népszerű, a Mediterraneumban viszont Dégh Linda feltevése szerint, már első megjelenése előtt (Basile: Pentamerone) ismert lehetett a szájhagyományban. W. Liungman különösen a kisázsiai változatok szépségét dicséri. Az őztestvér meséje a → gyöngyöt síró, rózsát nevető leány (AaTh 403A); a → nádlányok (AaTh 408), a → hét (három, kilenc, tizenkét) holló (AaTh 451), valamint az → aranyhajú ikrek (AaTh 707), a csonkakezű leány (AaTh 708) és Szűz Mária keresztleánya (AaTh 710) típusok családjába tartozik (→ alakváltozás). A témakör az üldözött hősnő szenvedései, a gyakori dal- és versbetétek miatt különösen női mesemondóink körében kedvelt. – Irod. Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp., 1955; UMNGy, VIII.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Pomeranceva, E.: Russische Volksmärchen (Berlin, 1966); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy, XII.).

Kovács Ágnes

özvegyasszony: a törvényes házasságban élő asszony családi állapota férje halála után. Az özvegyasszony társadalmi helyzete általában hátrányos a házasságban élő, férjes asszonyokkal szemben, de e hátrány nagyságát nagymértékben befolyásolja az özvegyasszony kora, gyermekeinek száma, valamint vagyoni helyzete. Ha csak pár hónapig élt együtt házastársával, a fiatalon és gyermektelenül maradt özvegyasszony kelengyéjével s hozományával együtt általában hazaköltözik szüleihez, s amennyiben házassága előtt a férj halála esetén előre kikötött vagyoni juttatásban részesül (→ hitbér), azt is a szerződésben foglaltak szerint megkapja. Ha fiatal vagy előnyös adottságokkal rendelkezik, vagy tekintélyes vagyona van, olyan esélyekkel köthet házasságot, mintha leány lenne. A gyermekes özvegyasszony, ha férje családjával együtt lakott, általában gyermekei miatt nem költözik vissza szüleihez, hacsak nincs nagy ellentét férje szülei és közte. A volt férj családja sem engedi szívesen vissza, különösen, ha az özvegy dolgos, hasznos és fiúgyermekei vannak. Szokásban volt, hogy a fiatalabb, de már gyermekes özvegyasszonyt, a meghalt férj legénytestvéréhez vagy közeli rokonhoz újra férjhezadták (→ levirátus). Az özvegyasszony új házasságot már csak öreglegénnyel, gyermekes özvegy emberrel köt, helyzete új házasságkötés szempontjából hátrányos, lakodalmat nem tartanak a hivatalos szertartás után. – Az özvegyasszonynak szerény öltözetűnek, visszahúzódónak, igénytelennek kellett lennie. Nyilvános mulatságokon mértékkel vehetett csak részt, új házasságkötési szándékát csak közvetett jelekkel nyilváníthatta. Pl. Fóton, ha középkorú özvegyasszony még férjhez akart menni, alsószoknyáját piros színű szegővel szegte fel. – Az özvegyasszony, hacsak nem vagyonos vagy nem egy → nagycsalád irányítója, védtelen, kihasználható, a társadalomnak nem teljes jogú tagja, „árva”, mint Kalotaszegen mondják. A törvény sem pártolta: Karcagon egy özvegyasszonynak pl. lerombolták a házát, mert nem tudta a redempciós pénzt megfizetni, a panaszkodó özvegyasszonyt a tanács azzal utasította el, hogy „özvegy gólyának nem kell fészek”. – Az özvegyasszonyt a férfiak olyan személynek tartották, akivel könnyen lehet szexuális kapcsolatba kerülni. Ha nagycsaládban élt, a család férfi tagjai szabad prédának tekintették, próbálkoztak, hogy „melliket engedi be”. Az özvegyasszony családbeli férfiakkal folytatott szexuális életét nem ítélte el olyan erősen a falu közvéleménye, mintha idegenekkel folytatta. A vagyonos vagy kiváló tulajdonságokkal bíró, az elfogadott erkölcsi normákat betartó özvegyasszony a társadalom szemében elismerést, tekintélyt szerezhetett magának, sőt gyermekeinek életét is befolyásolhatta, irányíthatta. Végső soron társadalmi helyzete és egyéni adottsága együttesen határozták meg a közösségben elfogadott helyzetét. – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Györffy István: Nagykunsági krónika (Bp., 19553); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraalji palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

Morvay Judit

özvegyember: a törvényes házasságban élő férfi családi állapota feleségének halála után. Az özvegyember társadalmi értéke kevesebb, mint a házasemberé, hátrányos helyzetének nagyságát befolyásolja kora, gyermekeinek száma, vagyoni helyzete. Ha fiatal korban, gyermektelenül marad, legényként házasodhat, fiatal leányt is kaphat feleségül. Ha még fel nem nevelt gyermekeivel marad asszony nélkül, igyekszik minél hamarabb új házasságot kötni, nemcsak a gyermekek, de az asszonyi munkakör családon belüli betöltetlensége miatt is. Ilyen esetben már csak özvegyasszonyt, vénlányt kap, lakodalmat sem tartanak a hivatalos szertartások után. – Régi szokás volt, hogy az özvegyember meghalt feleségének leánytestvérét (→ sororatus) vagy közeli rokonát választotta második feleségéül, mivel ezeknek is rokonai az árvák, s a meghalt asszony hozománya, az árvák anyagi helyzete is biztosított volt. Szokásban volt a házasságkötés előtt a házasulandók vagyoni helyzetének rögzítése (→ hitbér), egykés vidékeken (→ egyke) gyakori volt a vőnek ment legényt a móringlevélben biztosítani arról, hogy felesége halála után, bizonyos kötelezettségek fejében a meghalt asszony örökrészéből részesítik, ill. örökössé teszik. Hasonló móringlevelet adtak az özvegyemberek második feleségüknek, akik, mivel férjüknek általában már voltak gyermekei, magtalanság esetében vagyon nélkül maradtak volna. Az özvegynek hagyott rész általában akkora, mint egy-egy gyermekre jutó örökségrész. – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Bálint Sándor: A vér szerinti, lelki és jelképes rokonság szegedi formái, megnevezései (Kézirat).

Morvay Judit

özvegyi negyed: → negyed