Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

Takács Zoltán (2006)

Hallgatói Információs Központ

16. fejezet - L

16. fejezet - L

láb: az emberi testrészekből alakult mértékegységek egyike; hosszmérték. Mind a régi 12-es, mind pedig a 10-es, új mértékrendszerben megtalálható. Kelmék, zsinórok, kötelek mérésénél inkább a 12-es osztású, földmérésnél, távolságmérésnél főleg 10-es osztású változatát használták. Általánosan elterjedt hosszmérték, de az egyes országokban kialakult gyakorlat szerint nagysága vidékenként is különböző volt: 29,2–32,5 cm között mozgott. A francia láb 32,5; az angol, amerikai és orosz láb 30,5; a porosz és a dán láb 31,4; a bajor láb 29,2 cm hosszú. Mo.-on is többféle változatát használták. Az osztrák-magyar láb 31,6 cm volt. 1 láb 12 → hüvelykből állt. Hat láb 1 → ölnek felel meg.

Dankó Imre

labahaj: → körhaj

Lábán-kinetográfia: → táncírás

lábas: tűzálló agyagból való, széles fenekű, kerek, lapos edény, alján három, rendszerint egymástól egyenlő távolságra elhelyezett lábbal. Oldalfala magasságától függően van mély és lapos változata. Fogói változatosak: korongolt nyél, amelyet a fenekével nagyjából párhuzamosan helyeznek az oldalára; egy, ill. két fül; ritkán egy-egy nyelvecskéhez hasonló ovális lapocska, amelyet szintén vízszintesen ragasztanak az edény pereméhez. – Rendszerint csak a belseje mázas, néha barna vagy zöld, kívül általában mázatlan. Igen ritkák és szépek azok a Gömörben készült lábasok, amelyek kívül és belül széles, függőleges sávokban barna, zöld és sárga mázzal díszítettek. Azokban a fazekasközpontokban, amelyekben tűzálló edényeket készítettek, lábast is korongoltak a fazekasok. Űrtartalmuk közepes, kb. 4 literes volt a legnagyobb. A lábast a lakóházban szabad tűzön használták ételek pirítására, pörkölésére, sütésére. Oly módon állították az edényt a tűz fölé, hogy oldalról és alulról egyenletesen érhette a meleg. – Ilyen edények középkori ásatásainkból is szép számmal kerültek elő. Országosan elterjedt forma volt. A tárgy legjellemzőbb részének, a lábának neve vált az egész tárgy nevévé. A muzeológiai szakterminológia ezt a lábbal ellátott formát a népnyelvből vett lábas serpenyő, a láb nélküli változatot pedig a köznyelvi lábas névvel jelöli. Ez utóbbinak szintén ismeretes a serpenyő, cserpenyő, csréplábas elnevezése is. A szabad tűz fölött e formát vas háromlábra állították, s úgy készült benne az étel. A zárt tűzhelyeken, pl. az ún. rakott sparhelten kizárólag e láb nélküli lábasokat használták, természetesen vas háromláb nélkül. A vasból öntött lábasok későbbiek. A két háború között szinte teljesen kiszorították a paraszti háztartásokból a cseréplábas minden változatát a vaslemezből préselt gyári lábasok. – Irod. Bátky Zsigmond: A magyar konyha története (Népr. Ért., 1937); Gunda Béla: Magyarországi primitív főző-sütő eljárások és néprajzi kapcsolataik (Népr. Ért., 1935); Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása (Bp., 1943); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

Lábas (általános forma)

Lábas serpenyő

Lábas serpenyő

István Erzsébet

lábasház: falazott pillérekre vagy faoszlopokra épített, utcai homlokzatukon tornácos ház megjelölésére alkalmazott népies kifejezés. Különösen kedvelték az utcai tornácok alkalmazását üzletek, irodahelyiségek, speciális műhelyek kialakítása esetén. A mainál lényegesen gyakrabban fordultak elő lábasházak a 18. sz. végén.

Filep Antal

lábastarisznya: → hátitarisznya

lábbeli: a talpat, a lábfejet, a lábszárat vagy az egész lábat védő ruhadarab. Anyaga elsősorban bőr, kisebb mértékben gyapjú vagy nemez és textília. Őse a talpból és szíjakból álló, ma már ismeretlen, a középkorban talán saru névvel is jelölt lábbeli. Fajtái: 1. a lábat védő → bakancs, → cipő, – 2. a talpat és a lábfej szélét egyetlen darab bőrből befogó → bocskor, – 3. a kérgetlen vagy kérges → papucs, – 4. a lábszárt védő habda (→ lábbőr), – 5. a teljes lábat takaró → szekernye, → saru, → botos vagy csizma (→ csizmadia), – 6. a papuccsal vagy saruval viselt bőr- vagy egyéb anyagból való → kapca. – A lábbeliket jelölő szavak és ismert formáik szerint a magyar lábbelik lehetnek K-i vagy Ny-i hatásúak, de keveredhetnek különböző földrajzi irányból és történeti korszakból származó elemek egyetlen lábbelin is. A lábbeli talpának formája alapján megkülönböztettek egylábas vagy forgatós és féllábas lábbelit. Az előbbinek talpformája egyenlő volt mind a két lábra, tehát mindegy volt, hogy melyiket melyik lábra húzták fel. Ez a talpforma a lábbelidivatot is befolyásolta, igyekeztek meggátolni, hogy az eredetileg mindkét lábra egyforma lábbeli használatban az egyik vagy másik láb szerint kitaposódjon. Este lefekvéskor szokás volt a két csizmát felcserélni, forgatni. Az egylábas csizmát ezért forgatós csizmának is nevezték. A féllábas lábbelinél a két talp formája különbözik a jobb és a bal láb szerint. Az európai-középkori lábbeli féllábas volt, amelyet a 15. sz. körül mindkét láb számára egyforma talpú, azaz egylábas lábbelik váltottak fel. A hódoltság kori török lábbeli is egylábas volt, és a szintén egylábas magyar lábbeli csak a múlt század második felében, helyenként a legvégén, vagy a századfordulókor lett ismét féllábas. – Irod. Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Forrer, R.: Archäologisches, zur Geschichte des Schuhes aller Zeiten (Schönenwerd, 1942); Gáborján Alice: A szolnoki hódoltságkori ásatási lábbelianyag magyar viselettörténeti vonatkozásai (Ethn., 1957); Gáborján Alice: Két magyar hosszúszárú lábbelitípus viselettörténeti elemzése (Népr. Ért., 1958); Gáborján Alice: A magyar módra való bőrkikészítés problematikája (Népr. Ért., 1962).

Gáborján Alice

lábbó: → tutaj

lábbőr, habda: a bocskor kiegészítője volt. Kikészítetlen juh-, bárány-, nyúl- vagy csikóbőrből készült. Szőrével befelé fordítva viselték. Bokától lábszárközépig ért, a nagyobb méretű az egész lábszárt védte. Bocskorszíjjal körülcsavarva erősítették a lábszárhoz, fejlettebb formáját fűzősre csinálták, ezt habdának is nevezték, a Kissárréten türecsnek, a rövidebbet a Hortobágyon lábbőrnek, Gömörben harisnyának, Szilágyban turáknak. Leginkább a kondások viselték. – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914).

„Kanászhabda” befűzve (Ipolykeszi, v. Hont m.)

Dorogi Márton

labda: a → labdajáték eszköze. Készülhetett rongyból, szőrből, fából (pl. → mancsozás), bőrből. Bőrből készült pl. az erdélyi széllabda (széllapta, széllopta), amely nagyméretű, néha emberfej nagyságú. Gyenge sós vízben áztatott disznóhólyag és egy csövecske segítségével fújják fel. A Kunságban nagylányok számára szépen kihímzett, nyolc cikkelyből álló → bojtos labdákat készítettek. Az egyes cikkelyeket piros → vóccal varrták össze. Ahol a cikkelyek hegyei találkoztak, oda bojtot varrt a szűrszabó. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930).

Gáborján Alice

labdajáték: labdával való egyéni, csoportos, ill. csapatjáték. Az egyéni játékban a labda → játékszer, a csoportos és csapatjátékokban → sportjáték, önálló vagy passzív → játékeszköz. – Az egyéni ügyeskedő játékok főként a leánygyermekek körében kedveltek. A labda feldobása, megkapása, földhöz pattintgatása, falhoz verése közben apró ügyességi mozdulatokat végeznek (szökdelés, perdülés, tapsolás, fésülködés, mosakodás mímelése stb.). A falhoz verő labdaiskolát gyakran a játék menetére utaló s a labda pattogásának ritmusát kifejező mondókával játsszák: „Egyenlőre, két kettőre, három hatra...” A csoportos labdajátékok egy részénél a labda elejtése vagy nem megfelelő időben való elkapása tréfás büntetést (féllábra, féltérdre állást) von maga után, amit aztán a helyesen elkapott labdával fokozatosan elhagyhatnak. Az ilyenfajta labdajátékoknak van zálogos (→ zálogosdi) változata is. A csoportos labdajátékok másik részében, valamint a labdával játszott mérkőző csapatjátékokban a labdának általában kiütő szerepe van: az egyik játékos megdobja, kiüti a másikat (→ nemzetes), vagy az egyik csapat tagja a másik csapat tagját üti ki (→ körberóta). Mérkőző csapatjátékokban lehet a labda lyukba terelgetett (→ kótyázás) vagy ütőfával röptetett (→ méta) passzív játékeszköz is. Porzsolt Lajos megállapította, hogy a magyar labdajáték igen régi. Róbert Károly korában a harci gyakorlóhelyeken labdajátékokat is űztek. Nagy Lajos idejében különösen az egyetemi ifjúság körében gyorsan terjedt az olasz „ballon” labdázás és a spanyol „lábbal ütős” játék, de az ősi kapós és kifutós játékokat is űzték – utóbbiak a mai napig kedveltek. A labdajátékok legvirágzóbb ideje Mátyás és a Báthoriak kora. Ez időben a labdajáték valódi sportmulatság volt, főurak, idegen lovagok, királyok játszották. A társadalom minden rétege nagy figyelemmel fordult a labdajátékok felé, amelyek ez idő tájt váltak nemzeti játékká. – Irod. Porzsolt Lajos: A magyar labdajátékok könyve (Bp., 1885); Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Haider Edit

lábfa: → fejfa

labirintus-tánc: az egymást követő, kéz- vagy vállfogással láncot alkotó táncosok kígyózva haladó füzére. Tánchagyományunkban az énekes-táncos gyermekjátékok mellett elsősorban a lakodalom rituális vagy a násznép szórakoztató jellegű, játékos táncai őrzik ezt a kígyózva haladó táncformát. Ilyen a nyugati palócok és a Szigetköz menyasszonyfektető → gyertyás tánca, a D-dunántúli → söprűtánc játékos-csoportos formája, s ennek kendővel járt darutánc, kacsatánc, kígyótánc, ludas játék néven ismert változata, továbbá a bukovinai székelyek vendégküldő tánca, a → büdös vornyik. A labirintus-tánc vendégküldő típusára még jellemző, hogy az élen táncolót utánozni kell a többieknek (leveti a lábbelit, megcsókolja a cigányt stb.), ill. mindenüvé követni (asztal alá, ki az ablakon, be az ajtón stb.), aki eközben a kezében levő kendővel tart fegyelmet. Ebbe a vendégküldő típusba tartozik a K-mo.-i tréfás verbuválás próbatétele is. Ugyancsak lakodalomban járják a kígyótánc megszelídült formáját, az ÉK-mo.-i válltáncot. A labirintus-táncok típusába tartozik még a lányok böjti, tavaszi játéka, az utcán kígyózva haladó lilázás is. – A tánctörténeti kutatás a körtáncokkal, sortáncokkal, lánctáncokkal együtt a labirintus-táncokat is azok közé az archaikus, kollektív formák közé sorolja, melyek egyetemességük mellett mint a → rituális táncok legjellemzőbb típusai élnek. Ez utóbbit igazolják a magyar tánchagyományban élő labirintus-táncok is, s az, hogy egyes változataira a nemenkénti elkülönülés is érvényes. – Irod. Sachs, C.: Eine Weltgeschichte des Tanzes (Berlin, 1933); Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A–B., Bp., 1955–56); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Günther, D.: Der Tanz als Bewegungsphänomen (München, 1962); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Labirintus-tánc (Vízvár, Somogy m.)

Pesovár Ernő

lábnyom: → nyomfelszedés

lábóhorog: a → csapóhorog lopótök úszóval (kabaktök) ellátott speciális változata. A vízen lebegő, „felkantározott” tökhöz erős zsinórral horgot kötnek, melyre kis halat tesznek. A rajtavesztett ragadozó hal rángatja a zsinórt, s elszakítja azt a vékony cérnát, mely a parti karót és a tököt összeköti. A tök szabadon úszik, s mutatja a csónakba szálló halásznak, merre keresse a menekülni igyekvő halat. A lábóhorgot Herman Ottó ismertette Tápéról (Csongrád m.); az újabb gyűjtések már itt sem találták meg. Alkalmasint a Tisza vidékén széles körben elterjedt csapóhorognak olyan egyéni változatát írta le, melynek készítője a más horogfélék tök úszóját speciális módon használta fel. (Az úszó szerepét betöltő lopótök a tökös horognál, lápos horognál általános; ez a véghorgok (→ véghorog) csoportjába tartozó tetőhorogféle.) – A csapóhorog és egyéb speciális változatok (különösen a → csukahorog) történetének ismerete híján az ilyen eredeztetés nem tekinthető végérvényesnek, hiszen a lábóhorog nem önálló eszköztípus. A lábó lábbó (a lább ’úszik’ igéből) keletkezett szó s úszó tárgyat (jelesen ’tutaj’-t is) jelent a Tisza vidékén. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp–Leipzig, 1900).

Szilágyi Miklós

lábravaló: a vászongatya (→ gatya) régiesebb neve.

lacikonyha: olcsó piaci, vásári konyha, sátorban elhelyezett étkezőhely. Neve a hagyomány szerint II. Ulászló királyunktól származik. Valószínűbb eredete, hogy a régi vidéki háztartásokban László-naptól (jún. 27.) kezdve kihelyezték a konyhát a házból a szabad ég alá. A lacikonyhának több jelentése van: 1. vásáron, piacon, egyéb sokadalmakban álló olyan sátor, gyorsan felállított bódé, amelyben főznek vagy étkeznek; – 2. egyszerű, szegényes vendéglő; – 3. szegény pusztai lakos kunyhója mellett vályogból vagy sárból rögtönzött, sokszor boglyakemence alakú főzőhely. – A lacikonyha fő, névadó készítménye a lacipecsenye vagy röviden laci. Ez nem más, mint gyors tűzön, frissen, hagymás, paprikás zsírban sült sertéshússzelet (leginkább comb), amit egy ketté vágott cipó közé tesznek. A lacikonyhák frissen sült halat, kolbászt, hurkát is árultak, sőt újabban liba-, kacsasültet is. A lacikonyhák körül ólálkodtak a lacibetyárok; pénztelen, szegény, elzüllött alakok, akiket jómódú ismerőseik megvendégeltek. A lacikonyhákat az különböztette meg a → sütögetőktől, hogy azoknak sátruk volt és vendégeiket le is tudták ültetni a sátor belsejében, míg a sütögetőknek csak tűzhelyük. Természetesen a lacikonyhák ételválasztéka is nagyobb volt. – Irod. O. Nagy Gábor: Mi fán terem? Magyar szólásmondások eredete (Bp., 1957); Prohászka János: A lacikonyha mivoltának és nevének kérdéséhez (Magy. Nyelv, 1965); Dankó Imre: A lacikonyha (Emlékkv. a Túrkevei Múz. fennállásának huszadik évfordulójára, Túrkeve, 1971).

Vásári lacikonyha (1900-as évek, Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Lacikonyha (Debrecen)

Lacikonyha a hídi vásáron (1950-es évek, Hortobágy)

Dankó Imre

lacipecsenye: → lacikonyha

láda: tárolóbútor, mely lényegében hasáb alakú, felnyitható tetejű. Felépítését tekintve legfőbb formái: 1. → vályúláda. – 2. → ácsolt láda. – 3. asztalosmunkával (→ asztalosbútor) fűrészelt, gyalult deszkákból gyártott láda. A közel-keleti, ókori civilizációkban alakult ki, s fokozatosan Európa-szerte elterjedt. – Mo.-on eredetileg az asztalos készítésű ládatípussal honosodott meg a láda elnevezés. A királyi udvarban a 13. sz.-ból, nemesi otthonokban a 14. sz. második feléből, parasztházakban a 16. sz. elejétől mutatható ki. Az eredeti paraszti ládák a 17. sz.-tól maradtak fenn. A 19. sz.-ban a → sublót hatására a ládafiókot imitáló rátétet, („álfiók”) ill. aljára egy, esetleg két fiókot is kaphatott (sublakos láda). A láda eredetileg kelengyebútor volt, s ennek megfelelően díszített, főleg festett → virágozással, a → komáromi bútor befolyásterületén → ékrováshoz hasonlóan kivitelezett faragással, a Balaton-Felvidéken intarziával (→ berakás) készült. Az ilyen láda neve vagy kelengyebútor voltára utalt (menyasszonyi láda, hazai láda, kiadó láda, parafernumos láda, ruhásláda) vagy a díszítésre (tulipános, tulipántos láda, rózsásláda), esetleg elején vagy tetejének belsejében feltűnően elhelyezett évszámra (annósláda). Többfelé a kelengyét befogadó nagy láda mellé kis ládika is készült apróságok, ékszerek, fejviseleti darabok tartására, ez lehetett szerelmi ajándék is. A családi iratok, pénz tartására kis méretű ládák szolgáltak (irományos láda, leveles láda, pénzes láda), néha fortélyos zárral, erős vasalással ellátva és többnyire a sarokpadon elhelyezve. A kelengyés ládák mintáját követte a → vőláda és részben a → cselédláda. A mesterlegény-ládán és egyes juhász- és halászládákon a foglalkozásra utaló ábrázolás is előfordul. Mindezeknek a ládáknak közös felépítésük mellett jellemzője a többnyire baloldalt elhelyezett kis fedeles rekesz, a ládafia, amely alatt nem ritka a titkos rekesz sem. Más beosztásúak a hosszú, → padként is szolgáló padládák, ezek belseje elválasztó fallal több részre tagolt, ruha, de főként élelmiszer tartására (→ eleségesláda) használták. (→ még: céhláda, → katonaláda, → kocsiláda, → ládatakaró, → tulipános láda) – Irod. Cs. Sebestyén Károly: A magyarság ládái (Magy. Nyelv, 1927); Schoultz, Gösta: Kistor (Stockholm, 1949); Reinfuss, Roman: Ludowe skrzynie malowane (Warszawa, 1954); König, Felix: Niederrheinische Truhen (Essen, 1960); Domanovszky György: Népi bútorok (Bp., 1964); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

1821-ben készült menyasszonyi láda (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

1867-ben, Szegeden készült menyasszonyi láda. Mindkettő: Szeged, Móra Ferenc Múzeum

Ácsolt láda (1400 körül, Rozsonda, v. Nagyküküllő m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Menyasszonyi láda (17. sz., Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Menyasszonyi láda (1803, Hétfalu, v. Brassó m.)

Menyasszonyi láda, faberakásokkal, spanyolozással díszítve (1853, Monostorapáti, Veszprém m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Menyasszonyi láda (19. sz. második negyede, Hódmezővásárhely, Csongrád m.) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

K. Csilléry Klára

ládaágy: → padágy

ládacsapda: csapóláda, amelynek egy vagy két felemelhető ajtaját a láda belsejében keresztbe elhelyezett vízszintes nyelvvel és a tartózsineghez kötött pecekkel rögzítik. A csalétket a nyelvre helyezik, amelyet ha megmozdít a róka, nyest, patkány, görény, nyúl, fogoly, a pecek kimozdul a helyéből és az ajtók lecsapódnak. A ládacsapdának szórványosan ismeretes olyan variánsa is, amelynél a csapóajtó emelőrúdját a csapda belsejébe nyúló kampóval rögzítik, s a kampóra helyezik a csalétket. A ládacsapda Alsó-Őrségtől Moldváig elterjedt (D-Zala: csapóláda; Göcsej: görényfogó; Borsod: lábcsapda; Ormánság: paslica; Székelyföld, bukovinai csángók: kaptán; Moldva: kapkán), de seholsem gyakori. A csapdát már leírta Pák Dienes de ismertetik modern vadászkönyveink is. A ládacsapda némely peremvidéktől (ír, skót, portugál, finn paraszti kultúrák, lappok) eltekintve a nagyorosz népterülettől nyugatra Európa-szerte használatos. Egy 15. sz.-i héber kézirat képes ábrázolásán már feltűnik a ládacsapda egyik variánsa, s a magyar egy- és kétajtós ládacsapda egyik korai európai ábrázolását J. Taentzer koppenhágai (1682) és F. F. Fortin amszterdami (1695) vadászkönyvében láthatjuk. A ládacsapda valószínűleg fiatalabb kontinentál-európai műveltségi rétegbe tartozik, eredetileg a feudális osztályok vadfogó eszköze volt, s eltekintve a kisebb vagy nagyobb lokális műveltségi áramlatoktól, a nemesi udvarok és feudális birtokok vadászai, és vadászkönyvek révén került el a paraszti vadfogó eszközök sorába. – Irod. Pák Dienes: Vadászattudomány (I–II., Buda, 1829); B. Belházy Jenő: A vadászati ismeretek kézikönyve (I., Bp., 1892); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Gunda Béla: Néprajzi vonatkozások régi francia vadászkönyvben (Népr. Ért., 1939); Lagercrantz, S.: Zur Kulturgeschichte einiger in Schweden vorkommenden Jagdfallentypen (Zeitschrift für Ethnologie, Jhg. 72., 1940).

Ládacsapda (Oltszem, v. Háromszék m.)

Gunda Béla

ládatakaró, ládaterítő, ládaruha: egy szeles, szegett szélű terítő, amely az → asztalosbútor körébe tartozó, lapos tetejű → láda letakarására szolgál. Elterjedése sporadikus, hihetőleg nagyrészt kései, 19. sz.-i, egymástól független kialakulású. A 19. sz. második felében divatba jövő → sublótterítő hatása azonban inkább csak közvetett lehetett, mivel a ládatakaró általában régiesebb formájú és díszítésű annál. A ládatakaró lehetett mintázatlan fehér házivászon vagy piros csíkkal díszített végű („veres végű ruha”) (Palócság), színes csíkos szőttes (Sárköz), ill. a Székelyföldön, ahol a ládatakaró a 19. sz. végén beletartozott a leány kelengyéjébe, → szálánvarrott öltésű kendő. – Irod. ifj. Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).

K. Csilléry Klára

ladik: → csónak

ladikszekér, deszkás szekér: a → szekérnek egy újabban, főleg az I. világháború után a → csilleszekérből kialakult változata. A közönséges szekér alvázára → rakoncás vánkosok (→ simely) közé deszka oldalakat szerelnek. Aldeszkája van, és a → szekérderekat elöl-hátul → suberral vagy tiltóval zárják be. Különösen szegény emberek és fuvarosok használták. Az előbbiek könnyen előállíthatták, szinte házilag is, az utóbbiak pedig erős vánkosokkal és rakoncákkal szén, homok stb. hordására nagyon alkalmas erős ladikszekeret készíttethettek. Előnyének tartották, hogy katonai célokra – háború esetén – nem vették ezeket igénybe. – Irod. Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században (3. rész) (Ethn., 1966).

K. Kovács László

laftoló: → laptoló

lagzi: → lakodalom

lagzifazék, lagzis fazék: → lakodalmas fazék

lajbi: → mellény

lajbispendely: → pendely

Lajos Árpád (Párizs, 1911–Miskolc, 1976): néprajzkutató, muzeológus. Tanulmányait a bp.-i tudományegy. bölcsészettudományi karán végezte (1935). A néprajzi tanszéken tanársegéd (1936–), Miskolcon tanítóképző intézeti tanár (1938–), Borsod megyei művelődésügyi előadó (1950–), a Herman Ottó Múz. muzeológusa (1952–), néprajzi tudományos főmunkatársa volt (1972–73). A folklór területén népi játékok, népzene, népszokások kutatásával foglalkozott. Cikkei néprajzi folyóiratokban és múz.-i évkönyvekben jelentek meg. – F. m. A magyar nép játékai (Bp., 1940); Borsodi népdalok (Miskolc, 1955); Borsodi játékok (Miskolc, 1957); Borsodi fonó (Miskolc, 1965); Este a fonóban – borsodi népszokások (Bp., 1974); Nemesek és partiak Szuhafőn (Miskolc, 1979). – Irod. Szabadfalvy József: L. Á. (Ethn., 1977).

Lajos Árpád

lajt: kerekekre fektetett hosszú, lapos hordó, melyben vizet hordanak, de halat is szállítanak. Vannak leemelhető és a tengelyekkel összeépített lajtok is. Komáromban így nevezik azt a fedeles kádat is, amelyben az élő halat targoncán a piacra szállítják. A lajtot a halkereskedők, a → fisérek használták, lóval vontatva, halszállításra. A vasúti szállítás megindulása csökkentette a lajt jelentőségét. A vagonokba fedeles fakádakat, vonákat (Wanne) helyeztek, ebben szállították a halat, de a többszöri átrakás és a rossz helykihasználás miatt áttértek a halashordókra, a vagon méretéhez készült lajtokra, amelyeket tartalmukkal együtt kocsira is helyezhettek.

Solymos Ede

Lajtha László (Bp., 1892–Bp., 1963): zeneszerző, népzenekutató, Kossuth-díjas (1951), a francia Académie des Beaux Arts tagja (1955). Zenetudományi tanulmányokat Bp.-en, Lipcsében, Genfben és Párizsban folytatott, jogot is végzett. 1910-től részt vett a Bartók és Kodály kezdeményezte népzenegyűjtő mozgalomban, 1913-tól a Néprajzi Múz. munkatársa, 1946–47-ben ig.-ja volt. Ettől kezdve visszavonultan élt. Jelentős zeneszerzői tevékenysége népzenei ihletettségű, ahhoz a modern magyar zenei törekvéshez tartozik, amelyet Bartók és Kodály neve fémjelez. Erdélyi (főleg mezőségi), ill. dunántúli népzenei monográfiái úttörő vállalkozások. Gönyey Sándorral együtt készítette el A magyarság néprajza néptánc-fejezetét. Tisztségeket viselt nemzetközi folklóregyesületekben. A Népszövetség mellett működő Commission Internationale des Arts et Traditions Populaires bizottságnak 1928-tól tagja, 1930-ban népzenei szekciójának elnöke lett. – F.m. Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés (Bp., 1954); Széki gyűjtés (Bp., 1954); Kőröspataki gyűjtés. Erdélyi táncok kis népi zenekarra (Bp., 1955); Sopron megyei virrasztóénekek (Bp., 1956); Dunántúli táncok és dallamok (Bp., 1962). – Irod. Leduc, A.: L. L. (Paris, 1961); Avasi Béla: Au 70e anniversaire de L. L. (Acta Ethn., 1962, 3–4. sz.), Molnár Antal: L. L. (Muzsika, 1963. ápr.).

Lajtha László

Sándor István

lajtorja: → szekéroldal

lakat: a vele kapcsolatos → mágikus eljárások elsősorban a lakodalom tartozékai: pl. ha a menyasszony az esküvő alatt bezárt lakatot tart magánál, majd hazaérve a kútba dobja, akkor ő lesz az úr a háznál (Nádudvar). Több helyen elterjedt hit volt, hogy ha a menyasszony a lakodalom estéjén egy lezárt lakatot dob a kútba, nem lesz az első évben gyermeke. – Figyelemre méltó kultúrtörténeti háttere van „lakatot tesz valakinek a szájára”, „lakat van a száján” szólásunknak. A hallgatásnak ez a kifejezése nem szókép: négy helyen is kerültek elő sírokból meglakatolt emberi állkapcsok. Feltehetően az istenkáromlást vagy az árulást büntették ilyen elrettentő módon. Más népeknél is ismeretesek a szólás megfelelői. – Irod. P. Vajna Károly: Meglakatolt emberi állkapcsok (Népr. Ért., 1922).

Hoppál Mihály

lakatos: zárak, lakatok, épületek és bútorok vasalásával foglalkozó mesterember. A lakatosság a → kovácsmesterségből vált külön a 14. sz. folyamán. Ma ez a mesterség is több részre tagolódik, így van épületlakatos, műlakatos, szögezőlakatos, géplakatos, karosszérialakatos stb. A kovácshoz hasonlóan kézi kovácsolással készíti munkáit a díszműkovács vagy műlakatos. Korábbi századokban különösen várak, kastélyok, udvarházak, templomok vasalásában jeleskedtek. Készítettek díszes kivitelű céhládákat, pénzesládákat, vásározóládákat stb. Nagyobb városokban külön céhet alkottak vagy a vegyes vasművescéh tagjai voltak. A 19. sz.-ban csizmát patkoltak, sarkantyúkat is készítettek, parasztládákat pléhekkel és sarokvasakkal láttak el. Készítettek pincékhez való tolózárakat, kulcsokat, zablákat, kengyelvasakat, lóvakarókat stb. A munkavállalás ütközése miatt nagyon sokszor pereskedtek a kovácsokkal. Nemegyszer a városi elöljáróknak kellett megszabni, hogy milyen tárgyakat készíthetnek, nehogy a kovácsok megélhetését veszélyeztessék. Egy-egy falu vagy kisebb táj épületeinek arculatát is befolyásolták, mert a falvakban ablakrácsokat, ablaktáblákat, széldeszka-összefogó vasakat, pinceajtókat, pincezárakat stb. készítettek. – Némely mester munkáját művészi színvonalra emelte. A régebbi híres lakatosok közül a borsodi vasművesség kifejlesztésében jelentős érdemeket szereztek a Fazola testvérek, akik az egri vármegyeház, valamint több miskolci lakóház barokk kapuit, ablakrácsait készítették. Kiemelkedő színvonalúak Sima Bandi győri, Jungfer Gyula, Bieber Károly bp.-i műlakatosok munkái. – Irod. Bieber Károly: A díszműkovács (Bp., 1944); Kopydlowski, B.: Polskie kowalstwo architektoniczne (Warszawa, 1958); Sárádi Kálmán: Művészi kovácsolás (Bp., 1970).

Ablakrácsok: 1–2. verőn készült pince- és kamraablakrácsok (19. sz. első fele), 3–5. pinceablakrácsok (19. sz. második fele), 6. szobaablakrács (19. sz. első fele), 7. szobaablakrács (19. sz. vége) (Mind: Torockó, v. Aranyos-Torda m.)

Lakatos vasmunkák: 1. zár (19. sz. eleje), 2. zár rezes kilinccsel és rátét dísszel (1842), 3. zár rezes kilinccsel, 4. rezes gombú ajtóhúzó, 5. pinceajtó vasalása, 6. pinceajtó tolóretesze, 7. kőkeretes és megvasalt pinceajtó, 8. gombos ajtóhúzó, 9. ajtósarokvas (mind: Torockó, v. Aranyos-Torda m.)

Templomajtózár (18. sz., Nyírbátor, Szabolcs-Szatmár m.)

Ajtókilincsek: 1–4. sárgarézzel, 5–7. kulcspajzsok, 8. ládafogantyú, 9–10. kulcs része és kulcs (Mind: Torockó, v. Aranyos-Torda m.)

Bodgál Ferenc

lakodalmas: → lakodalom költészete

lakodalmas fazék, lagzis fazék, lagzifazék: nagy cserépfazék, amely 30 cm-nél magasabb, két függőleges állású füle a szájából indul ki. Felülete barázdált, a vállát egy vagy két sor → ujjbenyomásos abroncs vagy → földfestékes zsinórozás díszíti. Módosabb háztartásban 3–4, szegényebben egy-két darab volt. Mezőkövesden a legnagyobb lakodalmas fazék neve leveses fazék, a kisebbé káposztás fazék. E fazekak elnevezése és mérete közötti összefüggés a lakodalmi étrendből magyarázható. Lakodalom alkalmával – ha a ház elég tágas – a pitvarban, a kémény alatt padkát, erre pedig ideiglenes tűzhelyet építenek s azon főznek. Ha szűk a hely, akkor az udvaron a ház elé építik a tűzhelyet. A padkán álló fazekak alá marhatrágyával tüzelnek. Egy gazdasszony irányítása nyomán 3–6 meghívott szakácsasszony főz, akik általában a közeli rokonságból kerülnek ki. A lakodalmas fazék használata egyes vidékeken kb. 10–15 évvel ezelőtt szűnt meg. – Irod. Sz. Morvay Judit: A cserépedény a mezőkövesdiek kultúrájában (Népr. Ért., 1955); Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas. Néhány szempont fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlításához (Ethn., 1960); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

István Erzsébet

lakodalmas ház: a → vőlegény és → menyasszony szüleinek háza, amelyben lakodalmat (→ lakodalom) rendeznek. Mindkét család saját vendégeit hívja lakodalmas házához, akiknek ünnepi fogadásáról és ellátásáról gondoskodik. A szertartásos cselekmények súlypontja a → menyasszony búcsúztatásáig a menyasszony lakodalmas házánál van, majd a vőlegény lakodalmas házához tevődik át, ahová a → hérész alkalmával a menyasszony → násznépe is átlátogat. – A lakodalmas házat a lakodalom céljára teljesen átrendezik, berendezését a szomszédságból összegyűjtött vagy ideiglenes, e célra rögtönzött asztalokkal, padokkal cserélik fel. Helyet készítenek a menyasszony → hozománya számára, ahol azt közszemlére állítják. Gyakran gerendákból ponyvával fedett sátort készítenek az udvaron tánc vagy étkezés céljára. Az udvar hátsó részén vagy melléképületben kap helyet a → lakodalmi konyha. A lakodalmas házat feldíszítik: gyakori a → zöld ágakkal való díszítés a kapun, a sátoron, a szobák díszítésére szőttes szolgálhat. Újabban színes papírszalagokat is használnak, főleg a sátor díszítésére, amelynek bejáratára a vendégeket üdvözlő feliratos tábla is kerülhet. A kisebb arányú vagy a hagyományokhoz kevésbé ragaszkodó lakodalmakat a két család közösen rendezi, ilyenkor csupán egy lakodalmas ház van, ez a körülményektől függően bármelyik félé lehet. (→ még: lakodalmi díszek és jelvények)Irod. Vajkai Aurél: Élet a cserszegtomaji házban (Ethn., 1948); Szendrey Ákos: Lakodalmi szokások gyűjtése (Bp., 1956); Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és szokásköre a bukovinai székelyeknél (Népr. Közl., 1962).

A menyasszonyos ház kapujához feldíszített fenyőfákat állítanak (Gyimesközéplok, v. Csík m.)

Györgyi Erzsébet

lakodalmas játék: a lakodalmat utánzó vagy parodizáló, alakoskodó (→ alakoskodás) → dramatikus játék. Az egész magyar nyelvterületen ismert és kedvelt szokás. A szabolcs-szatmári → farsangi játékokban, a → fonóban előadott játékokban trágár szövegek és játék kíséretében játszódott le a lakodalom-paródia. Ennél sokkal szelídebb a Ny-dunántúli tuskóhúzással (→ vénlánycsúfolás) egybekötött mókaházasság, faházasság, ahol az „igazi” lakodalom minden mozzanata lejátszódhat. Esketésparódiát mutatnak be a zángózásban (→ közvélemény-büntetés) is. A menyasszony és vőlegény sokféle alakoskodás kedves figurája, nemcsak a farsangi szokásokban, hanem a → pünkösdölésben is megjelenhet menyasszony és vőlegény szereplő. Galgamácsán és más falvakban is a gyermekek játékai között szerepel a lakodalom. – Irod. Ferenczi Imre–Ujváry Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, 1962).

Dömötör Tekla

lakodalmi alakoskodás: különféle → alakoskodások, amelyek más → szokásalkalmakkor is sorra kerülhetnek. A → lakodalomban rendelkezésre álló hosszú, mulatásra szánt idő alatt, unaloműzésre, fáradtság leküzdésére, a vendégek felvidítására kerülnek sorra. Nemegyszer → hívatlanok mutatják be. Tartalmilag nincsenek kapcsolatban a lakodalommal, kivéve az → álmenyasszonyokat és a lakodalomparódiákat (→ lakodalmas játék). Ilyenek: a vén ló búcsúztatója, → halottas játék, kéregető koldus, csikós és pandur jelenete, verbuválás, obsitos huszár, drótostót jelenete, → rabvágás, → medvealakoskodás, → kecskealakoskodás, → lóalakoskodás, → gólyaalakoskodás. A lakodalmi alakoskodás rendszerint obszcén: lakodalmi események és az ital hatására felszabadult szexualitás levezetésére is szolgál; a szövegek gyakran vallási szövegek paródiái (→ még: kásapénz). – Irod. Szentesi Tóth Kálmán: Lakodalmi szokások a Nagykunságon (Karcag, 1929); Seemayer Vilmos: A régi lakodalom Nemespátrón (Bp., 1936); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A-B, Bp., 1955–56); Magyar Simplicissimus (szerk. és bevezette Turóczi-Trostler József, Bp., 1956).

Lakodalmi alakoskodó (Méra, v. Kolozs m.)

Györgyi Erzsébet

lakodalmi díszek és jelvények: A házasságkötéshez (→ házasságkötés szokásköre) a régi jog és jogszokás szerint számos szemmel látható jel, jelképes tárgy volt szükséges az írás lehetőségeivel kevéssé élő paraszti kultúrában, amelyek mindenki számára érthetően fejezték ki a házasságkötés egyes mozzanatainak megtörténtét. Ilyenek a menyasszonyi → koszorú, a → jegyajándék, amelynek bizonyos darabjai a → menyasszony és → vőlegény lakodalmi öltözékéhez járultak; a menyasszonyt is jelképező lakodalmi zászló, a szekéren meghordozott, ill. közszemlére kitett → hozomány, amelynek holléte jelezte, hogy milyen stádiumban van a házasságkötés, a → menyecske-hajviselet és főkötő, amely az elhálás (→ menyasszonyfektetés) megtörténtét fejezte ki. A lakodalmi díszek és jelvények → lakodalmi tisztségviselők tisztségüket kifejező jelvényei, amelyek főleg bokrétákból, koszorúkból (élő-, ill. művirág), szalagokból, régebben utóbbiak helyett kendőkből álltak, a → vőfélybot-féléken kívül. Az ételek (→ lakodalmi étkezések) közül többnek tulajdonítanak jelképes értelmet, a → lakodalmi kalácson kívül is. A → lakodalmas ház díszítései amellett, hogy kellemes látványt nyújtanak, a ház lakodalmas voltát is jelzik. Mindezeken túl egy általánosabb, ünnepi díszítettség jellemző a lakodalomra. A lakodalom mind az egyén, mind a közösség életében kimagasló ünnep volt. – Irod. Viski Károly: A hagyomány tárgyai (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Putz Éva: A kolonyi lagzi (Pozsony, 1943); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); Fél Edit–Hofer Tamás: A kalotaszegi kelengye (Bp., 1970); Heikinmäki, Maija-Liisa: Die Gaben des Braut dei den Finnen und Esten (Helsinki, 1970).

Lakodalmi sátor belső díszítése (1972, Dunapataj, Bács-Kiskun m.)

Lakodalmi hívogatók (Déva, Csángótelep, v. Hunyad m.)

Györgyi Erzsébet

lakodalmi ének: → lakodalom költészete

lakodalmi étkezések: a → lakodalom lakomái, az egyes vidékek táplálkozási struktúrájának megfelelő étrenddel. Az erre kijelölt → lakodalmi tisztségviselők szolgálják fel a → násznép és az előkelőbb tisztségviselők számára. Legfontosabb a lakodalmi ebéd és vacsora, amelyek teljes szertartásossággal zajlanak le. Az ételek feladását a → vőfélyvers előzi meg. Az ételek között jelképes értelműeket is találunk; pl. kakas (termékenység-jelkép, s talán egykori állatáldozat emléke); a → menyasszony és → vőlegény számára külön készített különleges vagy a rendestől eltérő méretű ételek, pl. hatalmas csigatészta vagy töltött káposzta (termékenység, gazdagságvarázslás céljából). A lakodalom fő étkezésén az új pár együttevése, ivása – gyakran egy tányérból, pohárból – a házastársi közösség kezdetének egyik kifejezője. A korábban több napig tartó lakodalomban egyéb alkalmakkor is étkeztek (pl. reggelik). A szervezett lakodalmi étkezéseken kívül szabad falatozás, kínálgatás folyt a → lakodalmi mulatság időtartama alatt kisebb megszakításokkal. Ünnepélyes, szertartásos esemény volt a → lakodalmi kalács elfogyasztása. A lakodalmi étkezéseket italozás kísérte. A szeszes italféleség rendszerint azonos volt az adott társadalmi csoport által általában fogyasztottal. Napjainkban már a bor, sör, pálinka mindenütt egyaránt hozzáférhető. A lakodalmi étkezések, mint a vendégségben elfogyasztott étkezések általában, lekötelezték a résztvevőket. Az italozás – azon kívül, hogy meghozta a jó hangulatot –, alkalmat adott a résztvevőknek, hogy jókívánságaikat is elmondják az új párnak, amikor egészségükre ittak. A lakodalmi étkezésekhez az ételeket a → gazdasszonyok készítették a menyasszony, ill. a vőlegény szülei által előkészített nyersanyagokból. A nyersanyagokhoz a násznép tagjai is hozzájárultak, de kész süteményeket is hoztak a lakodalomra. (→ még: házasságkötés étkezései, → táplálkozás) – Irod. Fehrle, Eugen: Deutsche Feste und Volksbräuche (Leipzig-Berlin, 1916); Seemayer Vilmos: A régi lakodalom Nemespátrón (Bp., 1936); Sz. Morvay Judit: Az ünnepi táplálkozás a Boldva völgyében (Ethn., 1950); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A-B., Bp., 1955–56).

Lakodalmi rétes nyújtása (1969, Buzsák, Somogy m.)

Györgyi Erzsébet

lakodalmi gazda: a → lakodalom rendezője, szervezője, szertartás- és munkavezető tisztségviselője az erdélyi magyarok körében. Feladatköre a mo.-i → vőfélyekéhez hasonló. A mellette működő vőfélynek csupán alárendelt szerepe van. A paraszti lakodalmi gazdák előképei a 17. sz.-i úri lakodalomban irányító, szervező szerepet vivő gazdák. – Irod. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae (Monumenta Hung. Hist. XI., Pest, 1863); Orbán Balázs: A Székelyföld leírása... (I–VI., Pest–Bp., 1868–73); Weichhart Gabriella: Keresztelő, házasság és temetés Magyarországon 1600–1630 (Bp., 1911); Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és szokásköre a bukovinai székelyeknél (Népr. Közl., 1962).

Györgyi Erzsébet

lakodalmi kalács: a → lakodalom csemegéje, egyúttal jelképes süteménye. Ismertebb elnevezései még: prémes, menyasszonykalács, virágos kalács, örömkalács, morvány. Két fő formája van: nemegyszer félasztalnyi alapterületű, rendszerint fonott kalácsba ágakat szúrnak, s azokat tésztával, gyümölccsel, olykor gyertyával, papírdísszel, mézeskalács bábbal ékesítik. A → menyasszony házától a → hérészkor szokták a → vőlegény házához szállítani ünnepélyes menetben, amelynek a lakodalmi kalács már impozáns méreteinél fogva is központja. Többnyire specialista munkája. Nagy anyagi ráfordítást igénylő elkészíttetését gyakran a keresztszülők, a → násznagy, → nyoszolyóasszony vállalja magára. Elfogyasztása szertartásos formák között történik, a → násznép minden tagja részesül belőle, sőt a lakodalmon részt nem vevő családtagoknak is küldenek haza egy darabkát. E lakodalmi kalács dísze voltaképpen termőág (→ életfa) termékenységi szimbólumokkal. – 2. kulcsos kalács, kalinkó, perec: kerek perecforma, amelyet főleg a Dunántúlon a régi kulcsok fogantyújához hasonló merevítő rácsozattal hálóznak be. Főleg a lakodalom felvonulásaiban szerepelnek: részben karra húzhatók, s → lakodalmi tisztségviselők hordozzák, olykor a násznépnek, → hívatlanoknak osztogatják. – A lakodalmi kalácsok szerepét napjainkban fokozatosan a torták veszik át, díszítésük kifejezi ünnepi szerepüket. (→ még: kalács, → lakodalmi étkezések, → sütemények, → táplálkozás)Irod. Höfler, Max: Gebildbrote der Hochzeit (Wien, 1911); Palotay Gertrúd: Lakodalmi szokások Boldogon (Népr. Ért., 1929); Nagy Gyula: Lakodalmas kulcsos kalács sütése Orosházán és környékén (Szántó Kovács Múz. Évkve, Orosháza, 1959); Cs. Pócs Éva: Étel és étkezés a magyar néphitben és népszokásban (Népr. Ért., 1961).

Vőfély lakodalmi kaláccsal (1941, Diósjenő, Nógrád m.)

Lakodalmi örömkalácsok (1939, Nagyhind, v. Nyitra m.)

Györgyi Erzsébet

lakodalmi konyha: a → lakodalmas ház udvarának hátsó részén és gyakran a melléképületekben, nyári konyhában a lakodalmi főzés céljára berendezett terület, amelyen ideiglenes tűzhelyeket, újabban főleg üstházakat üsttel, asztalokat helyeznek el. Itt készítik el a → gazdasszonyok – gyakran több száz személy részére – a → lakodalmi étkezések fogásait, s itt is tálalják ki. – Irod. Szendrey Ákos: Lakodalmi szokások gyűjtése (Bp., 1956).

Lakodalmi konyha (1971, Szebény, Baranya m.)

Györgyi Erzsébet

lakodalmi mulatság: a → násznép időtöltése a → lakodalom fontos eseményeinek időközeiben: tánc, éneklés, ivás, → lakodalmi alakoskodás. A nap folyamán rövidebb, néhány órás táncolási lehetőségek voltak, a tánczenét a helyi (vonós, fúvós) zenekarok szolgáltatták, napjainkban nem ritka a modern tánczenét játszó zenekar sem. A teljesen felszabadult lakodalmi mulatság éjfél után bontakozhatott ki, ekkorra sokan meg is ittasodtak. Énekeltek, a tánc szilajabbá, a viselkedés szabadossá vált. Tetőfokát a lakodalmi alakoskodásban érte el, továbbá a másnap reggeli felvonulás, a → tyúkverő idején, amikor a szilaj lakodalmi mulatság az utcákat is betöltötte. A lakodalmi mulatság ilyen értelemben a falusi társadalom egyik fontos mulatási lehetősége. Ezen túlmenően szervesen kapcsolódott a lakodalom eseményeihez, azok kibontakozásához (kurjongatások, tánc, ének a felvonulásokon és több szertartásos cselekményhez), egyúttal azok kifigurázása is volt. Több napig tartó lakodalom esetén a lakodalmi mulatság végül öncélúvá vált, az utolsó szakasz résztvevői többnyire a legjobb mulatók köréből kerültek ki. – Irod. Van Gennep, Arnold: Manuel de folklore français contemporain (I–II., Paris, 1946); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A-B., Bp., 1955–56); Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és szokásköre a bukovinai székelyeknél (Népr. Közl., 1962).

Zenekar a lakodalomban (1970, Kartal, Pest m.)

Györgyi Erzsébet

lakodalmi táncok: A hazai hagyományos, alkalmi, ill. szertartásos táncok leggazdagabb körét a lakodalom szokáskerete adja. Az előkészületi társasmunkák és mulatságok során megjelennek a különböző → konyhatáncok, → párnás táncok, később a násznép változatos → menettáncokkal (→ induló, → verbunk, → vőfélytánc) vonul az esküvőre. Az esketést sok helyen → paptánc követi, az alföldi részeken a lakodalmas háznál még a vacsora előtt a szertartásos → osztótánc. DK-ÉK-i vidékeken a vacsorát gyakran még a felszolgáló legények → tréfás verbuválása előzi meg. Vacsora után rendszerint a → gazdasszonyok tánca nyitja meg az általános táncot, amelyet sok helyen megszakít a → hívatlanok tánca. Régebben éjféltájt került sor a menyasszonyfektető → gyertyás táncra, s ma is ebben az időben tartják a → menyasszonytáncot. Éjfél után a különböző → táncos társasjátékok, párválasztó és ügyességi táncok szórakoztatják a násznépet, esetleg a vaskosabb tréfájú → állatutánzó táncok vagy a rendet alaposan felforgató → lánctáncok (pl. büdös vornyik, → söprűtánc), a → halottas táncok (Bene Vendel tánca). Hajnalban a → hajnaltűztánc, a menyasszonyporkolás (→ lakodalmi tűz) zárja le a táncok sorát. Ide tartozik még a 17. sz.-i lakodalmi és társasági tánc, a → süveges tánc és a 18. sz.-i gyertyástáncváltozat, a → szövétnekes tánc. (→ még: rituális táncok) – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A-B, Bp., 1955–56); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Lakodalmi tánc (1971, Méra, v. Kolozs m.)

Lakodalmi tánc (1970, Méra, v. Kolozs m.)

Maácz László

lakodalmi tisztségviselők: azok a személyek, akik a → házasságkötés szokáskörének lebonyolításában részt vesznek. A következő tennivalókban segédkeznek: A házasságkötés az egyházak, majd 1894 óta az államhatalom által előírt formaságainak végrehajtása; a házasságkötéshez kapcsolódó szertartásos, korábban jogi és társadalmi jelentőségű, ma már csak a lokális társadalmak által formálisan elvárt cselekmények; a szokáskör rendezvényeinek, elsősorban a → lakodalomnak szervező és gyakorlati munkái. Ők a → házasságra lépők kíséretét jelentő → násznép vezetői. (Ennek a kíséretnek a korábbi századokban biztonsági jelentősége is volt, ezért nélkülözhetetlenné vált az akció sikeres végrehajtásához.) Mivel annak a társadalomnak reprezentánsai, amelyben a házasulandók élnek, tisztségvállalásuk egyben a társadalom egyetértésének kifejezője. Az új pár szerencséjét, boldogságát biztosító → mágikus eljárások elvégzése is rájuk hárult. → még: búsanya, búsapa, → gazdasszony, → hazai leányasszony, → kunkapitány, → lakodalmi gazda, → menyasszony, → násznagy, → násznép, → nyoszolyóasszony, → örömanya és örömapa, → pozovics, → vőfély, → vőlegény. – Irod. Cserei Farkas: A magyar és székely asszonyok törvénye (Kolosvár, 1800); Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Strausz Adolf: Bolgár néphit (Bp., 1897); Szendrey Ákos: Lakodalmi szokások gyűjtése (Bp., 1956); Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és szokásköre a bukovinai székelyeknél (Népr. Közl., 1962); Heikinmäki, Maija-Liisa: Die Gaben der Braut bei den Finnen und Esten (Helsinki, 1970).

Györgyi Erzsébet

lakodalmi tűz, hajnaltűz: a → lakodalom másnapjának reggelén gyújtott máglya (rendszerint könnyen, gyorsan égő anyagokból) a → lakodalmas ház udvarán vagy a falu erre kijelölt helyén (hajnalkert). A lakodalmi tűz meggyújtásában részt vesz az egész → násznép. A násznép esetleg körültáncolja, ill. a → menyecske, esetleg a násznép tagjai is átugrálják a lakodalmi tüzet, ezt menyasszonyporkolásnak is nevezik. Esetleg a vőfélyek fogják közre a menyasszonyt, s több ízben futva átugratják vele a tüzet, majd a násznép tagjai követik őket, amelyhez az északi területeken itt-ott fennmaradt, de többnyire csak emlékezetben élő szertartásos tánc kapcsolódik. (→ még: tűzgyújtás, → ugrás, rituális) – Irod. Manga János: Zoborvidéki lakodalom (Népr. Ért., 1940); Bakó Ferenc: Felsőtárkány község lakodalmi szokásai (Ethn., 1955).

Menyasszonyporkolás (Vizslás, Nógrád m.)

Györgyi ErzsébetMaácz László

lakodalmi verseny: a → lakodalom fiatal férfi tisztségviselőinek (→ lakodalmi tisztségviselők) gyalogos, esetleg lovas versenynapján (többnyire az → esküvő után) a → menyasszony házánál sütött perecért. (→ még: futás, rituális) – Irod. Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és szokásköre a bukoviniai székelyeknél (Népr. Közl., 1962).

Györgyi Erzsébet

lakodalmi zászló: → lakodalmi díszek és jelvények

lakodalom: a → házasságkötés szokáskörének legfontosabb eseménysorozata, amelynek keretében maga a házasságkötés megtörténik. Egyéb elnevezései: menyegző, nász, lagzi. Rendezői a → menyasszony és → vőlegény szülei (→ örömanya és örömapa, → búsanya, búsapa), akik a házasságkötés lebonyolításában segédkező → lakodalmi tisztségviselők gyakorlati támogatásával nagyarányú házi ünnepség keretében, mulatási lehetőséget és lakomák (→ lakodalmi étkezések) sorát nyújtva hajtják végre, ill. szervezik meg a házasságkötéssel kapcsolatos cselekményeket. A lakodalom folyamán történnek meg a házasságkötésnek az egyház és – 1894 óta – az állam által előírt formaságai, az → esküvő és a polgári házasságkötés, továbbá a menyasszony átadása a vőlegénynek (→ menyasszonyvitel), befogadása a vőlegény családjába (→ menyasszony befogadása), az elhálás (→ menyasszonyfektetés) és ennek megtörténte után a menyasszony asszonnyá válásának formai kifejezése (→ menyecske, → kontyolás). Ezekhez járul a házasságkötéssel kapcsolatos anyagi természetű ügyek rendezése: a → hozomány átadása és átvétele (→ hozományvitel) s a menyasszony → násznépének az új menyecske állapotát szemrevételező látogatása. E cselekmények széles társadalmi ellenőrzését a két násznép mellett a megfigyelőként szinte folyamatosan jelen levő → hívatlanok biztosították. A megelőző századokban a násznépek szerepe a védő-támogató kíséret biztosítása is volt, arra az esetre, ha a cselekmények folyamatában nézeteltérés vagy külső veszély miatt fennakadás lenne, mint ahogy a közelmúltbeli, sőt jelenkori lakodalomban is utal erre több bizalmatlanságot kifejező intézkedés (pl. kapuelzárás), erőszakos akadályozás (útelzárás) és a másik fél által kifejtett ellenállás leküzdése erőszakkal vagy diplomáciával (menyasszonyvitel). E fontos feladatokban igénybe vett násznép számára a mulatság és lakoma egyszersmind ellenszolgáltatás szolgálatukért. A múlt paraszti életformájában a lakodalom volt az egyik legjelentősebb mulatási alkalom. A lakodalom az azt rendező családok számára egyedülálló reprezentálási lehetőség. Ez alkalomból anyagi javaikat és társadalmi súlyukat a helyi társadalom érdeklődésének középpontjába állíthatták. Ez a kevésbé tehetőseket is arra csábította, hogy anyagi lehetőségeiket felülmúlva reprezentáljanak, gyakran létbiztonságuk rovására is. A lakodalom megrendezésében a násznép tagjai, a családokhoz fűző kapcsolat mértékében fizikai munkával (→ csigacsinálás, → gazdasszony), ételekhez szükséges nyersanyag, kész ételek (főleg sütemények), → nászajándék és pénz (→ menyasszonytánc) ajándékozásával segítették a lakodalom rendezőit. A lakodalom folyamán történt meg a menyasszony és a vőlegény belépése a házasok körébe, amit formálisan is kifejeztek és elismertek a jelenlevők (→ menyasszony búcsúztatása, kontyolás). – A lakodalom folyamán a néphit szerint veszélyeztetett, átmeneti állapotban levő fiatal pár védelmére és jövendő szerencséjének biztosítására számtalan → mágikus eljárást hajtottak végre (pl. menyasszony befogadása). A lakodalom ma is virágzó szokás, amelyből lassan kimaradnak, elkopnak a korábban jogi jelentőségű, ill. mágikus és vallásos cselekmények, megmarad azonban mint reprezentációs lehetőség és mulatási, lakomázási alkalom, s fejlődik az ajándékozás szokása. Formai megvalósításában egyre jelentősebb szerephez jutnak a városi kultúra (pl. fényképezkedés, vonulás autókon, kölcsönzői ruha stb.), valamint a szocialista kultúra (tsz által rendezett esküvő) elemei. (→ még: lakodalmi alakoskodás, → álmenyasszony, → lakodalmi díszek és jelvények, → házasságkötés étkezései, → hazai leányasszony, → hérész, → kásapénz, → kunkapitány, → lakodalmas ház, → lakodalmi gazda, → lakodalmi kalács, → lakodalmi konyha, → lakodalmi tűz, → lakodalmi mulatság, → násznagy, → nyoszolyóasszony, → nyoszolyólány, → pozovics, → tyúkverő, → asszonyavatás, → vőfély, → vőfélybot) – Irod. Sartori, Paul: Situe und Brauch. I. Die Hauptstufen des Menschendaseins (Leipzig, 1910); Samter, Ernst: Geburt, Hochzeit und Tod (Leipzig–Berlin, 1911); Viski Károly: Volksbrauch der Ungarn (Bp., 1932); Biegeleisen, Henryk: Wesele (Lwów, é. n.); Szendrey Ákos–Szendrey Zsigmond: Házasság (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–1943); Van Gennep, Arnold: Manuel de folklore français contemporain (I–II., Du berceau à la tombe – Mariage, funérailles, Paris, 1946); Dégh Linda: (A magyar népi színjáték kutatása (Bp., 1947); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A-B., Bp., 1955–56); Deneke, Bernward: Hochzeit (München, 1971).

Menyasszony a lakodalmas menetben (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

Lakodalmas, címeres járom, vésett és festett díszítéssel, 1904-ből (Kalotadámos, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Lakodalmi menet része zászlóvivővel (1971, Szebény, Baranya m.)

Lakodalmi menet résztvevői bokrétát viselnek (1970, Kartal, Pest m.)

A menyasszony kezet csókol „nuná”-nak a kapott ajándékért (A „nuna” az esketéskor gyertyát tartó nő) (A Finn Irodalmi Társaság, Helsinki Gyűjteményéből) (Szabófalva, Moldva, 1906.)

Lakodalmas menet (Kapuvár, Győr-Sopron m.)

A menyasszonyra ráterítik az ajándékkendőt búcsúztatás közben. (A Finn Irodalmi Társaság, Helsinki gyűjteményéből) (1906, Szabófalva, Moldva)

Lakodalmi csoportkép (1906, Déva, Csángótelep, v. Hunyad m.)

A lakodalmas menet élén viszik a vőfélybotot (19. sz., Debrecen)

Györgyi Erzsébet

lakodalom költészete: 1. a → lakodalomhoz fűződő költői alkotások összessége. Az esküvői dalok, lakodalmi énekek egy része csakis lakodalom alkalmából szólalhat meg, nagyobb részük azonban csak lokálisan lakodalmi ének, s más területeken a lakodalomtól függetlenül, pl. mint → szerelmi dalok, → mulatónóták találhatók meg. A lakodalom költészetéből az összes, elsősorban lakodalomban szereplő dal és rítusének közhasználatú elnevezése lakodalmas. A többé-kevésbé sajátosan lakodalom költészetének mondható anyag mellett elhangzik a lakodalomban a résztvevők szinte teljes dalrepertoárja és hangszeres zenéje. Formailag is változatos a lakodalom költészete: tartoznak hozzá rítusénekek, lírai dalok, → siratóénekek, oktató és vallásos énekek, → rigmusok, → táncszók, prózában elmondott köszöntők, → találós kérdések, veszekedők, több szereplős → dramatikus játékok stb. – A lakodalmi rítusénekek a lakodalom egyes mozzanatait kísérik, néha szinte illusztrálják, mint pl. a télizöld-szedést kísérő énekek Nyitrában, a → hozományvitelt kísérő, tájanként eltérő énekek (Dunyhám, párnám de kurta ...), a menyasszony öltöztetését kísérő énekek (Zörög a kocsi, pattog a Jancsi...), a → menyasszonytánc énekei, a → kontyolást kísérő énekek, a különböző utcai vonulásokat kísérő dalok s a csak szűkebb területeken fellépő sajátos szokások énekei. A lakodalmi rítusénekek hangulatilag is elkülönülő csoportját képezik a menyasszonysiratók és a menyasszonybúcsúztatók (→ menyasszony búcsúztatása). Tánc közben szerelmi tárgyú, tréfás és mulatóénekek hangzanak fel (→ lakodalmi mulatság). – A menyasszonykikérést (menyasszonyvitel) színjátékszerűen megkomponált párbeszéd kíséri, játékos elemekkel, a kísérőknek találós kérdésekre is kell válaszolniuk. Magyar sajátosságnak nevezhetjük a hosszú ételrigmusokat, melyeket a → vőfélykönyvekben írásosan és nyomtatásban is rögzítettek. A násznép szórakoztatását szolgálják a lakodalomról elhangzó tanulságos, vallásos vagy tréfás alkalmi énekek, a → katekizmusi ének, a → kakasének, a → kánai menyegző, továbbá tréfás-szatirikus játékok, mint a különböző táji változatokat mutató → halottas játékok, a Baranya megyében ismert szürke ló búcsúztatója, Göcsejben a megszemélyesített halál intelmei, az Alföldön a csikós játék, továbbá a → vőfélyek tréfás vetélkedése, a → veszekedők. Országosan ismertek a lakodalmi kurjongatások, csujjogatások. A prózai köszöntőversek: a lakodalmi hivogatók, → vőfélyversek, ételköszöntők gyakran félnépi-műköltői eredetűek. A lakodalom költészete táji változatokban gazdag; igen régies pl. a Zobor-vidéki és egyes erdélyi falvak dalanyaga. A lakodalom költészetében sok a szerelmi dal, a tréfás-erotikus elemet tartalmazó mulatónóta; a komolyabb, elégikusabb hang a menyasszonysiratóknál, búcsúztatóknál lép előtérbe. – 2. Zeneileg nézve a lakodalmasok heterogén anyagát, a szertartásos énekek legkiterjedtebb stíluscsoportja kis ambitusú (pentachord, hexachord), kis szótagszámú (6–8) darabokból áll. Ezek többsége dúr jellegű. Gyakori azonban, s e lakodalom költészetei anyagra más típusoknál fokozottabb mértékben jellemző (nemcsak a Zobor-vidéken) a dallam egyes hangjainak „semleges”, ill. magasra húzó intonálása (Kodály: „lakodalmas intonáció”). A kétértelműen intonált hangok bármely irányban rögződhetnek, így a hangnem e darabokban változékony. (Dúr, moll mellett líd, mixolíd, néha egy típuson belül.) A dallammenet rendszerint a kvint magasságában indul vagy először ott kadenciázik, főkadencia gyakran a második fok. Szerkezet: négy- és több soros strófák mellett (ezek között lassú tempójú, díszítőhangokkal ellátott darabok és giusto táncdallamok) két- és háromrészes félrecitatívok is állnak (gyors parlando, mely giustóba hajlik). E stíluscsoport jellemző strófás dallamai: Ó én édes aranykacsám (és változatai: Segélj el Uramisten, Téli zöld, téli zöld, Zobor-vidék); A vörös folyóka (Abaúj); Megbocsásson Édesanyám (Bukovina); távolabbi összefüggésben: Csikorog a szekér (Szék); Mikor leány voltam (Moldva); Sírjál te kis virág (Zobor-vidék) menyasszonytánc kis formája stb. Jelentős a molljellegű réteg is: Megkötötték az én koszorúmat (Erdély); Lepedőcske, párnácska (Bukovina); Jaj pártám (Veszprém). Kétsorosság jellemzi a Ne aludj el két szememnek világa (Zobor-vidék); s a moldvai Rijjon nyirásza. A szótagszám e darabokban nemegyszer ingadozó. Főleg az erdélyi változatok hangszerkísérettel szólalnak meg. Félrecitatív típusok ebben a stílusrétegben csak a Zobor-vidéken találhatók. Szövegeiket, melyek gyakran a vőfélykönyvek rigmusaihoz hasonlók (tréfás vitatkozás, versengés, menet közben szereplő, sokszor részben rögtönzött versek, „összekötő szöveg”), szabadon váltogatják, dallamuk azonban, ellentétben az előző strófás énekkel, csak a lakodalomra jellemző. – A kis ambitusú típusok mellett a szertartásos énekek között oktáv, sőt annál nagyobb terjedelmű ereszkedő dallamok is találhatók. Egy részük kétrétegű, néha kifejezetten kvintváltó: A kapuban a szekér (Mezőség); Zörög a kocsi (országos); pentaton-vázas, la-végű giusto-dallamok; menyasszonytánc nagyformája (főleg dúr). A másik fajta (hatos- és tizenkettes sorok, tökéletes parlando-rubato diatonia) magasról indulván gyakran már egy sornyi idő alatt eléri az alsó réteget, majd különböző ambitusú lejtő vonalak összekapcsolódásából áll: Leányom, leányom, jódolgú leányom (Bukovina); Vajda, hegedűknek (Erdély). Míg a kvintváltó típus dallamvezetésében régi stílusú népdalokhoz áll közel (→ népzene), e második fajta históriás ének és keserves-típusokon keresztül (vö. népzene 19. kottapélda) siratódallamokkal tart rokonságot (→ siratóének). Gyakran ennek anyagából is alakulnak strófának még nem nevezhető, recitatívhoz közel álló darabok (Úristen rendelte a szent házasságot, Principátos uram szomorú hír vagyon, Szent János áldása – Zobor-vidék), szintén elsősorban rigmus-szövegekre. A szertartásos énekeken kívül néha alkalmiak is e dallamtípusba tartoznak (Kádár István históriája). A lakodalomba illeszkedő siratódallamok vagy teljesen kötetlen szerkezetűek, mint a halottsiratók többsége, vagy már strófásodásra hajlanak. „Nagy- és kisforma” (sirató), s a moldvai zsoltáros fajta egyaránt képviselve van köztük. A szertartásos énekek közül ciklikus szerkezetével tűnik ki a menyasszonybúcsúztatás. Itt a lakodalomban egyedülálló dallamok is szerepelnek: Haj révész, révész (Zobor-vidék), melynek stíluspárhuzamai gregorián alapréteghez tartozó antifonák között vannak; Kötöttem, kötöttem három koszorút (Ipolyvarbó), ilyen dallammal csak a → Szent Iván-i énekben fennmaradt virágének szerepel. Az egy ciklusba fűzött darabok között zenei egymásrahatás figyelhető meg. Sajátos színt jelentenek a lakodalom költészete anyagban (bár mulatáskor egyébként is előfordulnak) a különböző → táncszók. Ezek vagy félig recitált, vagy ritmikusan szavalt kis szótagszámú sorpárok, kevés hangból álló dallammal vagy teljesen dallam nélkül. → Kiolvasókkal, mondókákkal lehetnek közös zenei vonásaik, de intonálási módjuk, magas hangfekvésük révén azoktól mégis különböznek. A táncszók sorozatát gyakran rikoltások szakítják meg. Ezeket a szertartásos énekek egy részéhez is hozzáfűzik. Fontos szerepe van a lakodalomban a → hangszeres népzenének: egyes vidékeken (főleg Erdély) a szertartásosnak mondható énekeket is hangszerrel kísérik. A csupán énekelt és a hangszerrel is kísért részek egymáshoz való viszonyának vizsgálata még nem történt meg. Rokonság: a kis ambitusú, strófás dallamokhoz hasonló, néha azokkal egészen konkrétan egyező típusok a magyar népzenén belül más funkcióban is előfordulnak (→ kántálás, → párosító, → köszöntő). – Stílusrétegük Európa-szerte, általánosan elterjedt, s a dallamok elsősorban szokásanyagban vagy ballada- és egyházi szövegekkel ismertek. A közeli cseh, szlovák és morva változatok mellett (lakodalmas funkció) földrajzilag távol eső területek dallamai is mutatnak a magyarokkal egészen pontos egyezéseket (Kodály spanyol, Rajeczky cseh, német, svájci összevetése). A nagy ambitusú ereszkedő dallamoknak (mindkét típus) a magyar népzenén belül nagy csoportok felelnek meg. A környező népeknél ezek nem jellemzők, bár strófaszerkezetben itt is vannak még közös képletek (Zörög a kocsi). A lakodalom költészetének zenei történeti rétegzése még a jövő kutatási feladata. Itt a szertartásos anyagon kívül a lakodalomba alkalmilag rögződött énekek vizsgálata is sokat ígérő: köztük a régi scholaris-művészet maradványai nagy számban fordulnak elő. – Irod. Manga János: Zoborvidéki lakodalmas énekek (Kodály Emlékkv, 1943); Manga János: A kánai menyegző változatai (Ethn., 1946); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A–B., Bp., 1955–56); Rajeczky Benjamin: Adalék felvidéki lakodalmasaink dallamstílusához (Népr. Közl., 1957); Ujváry Zoltán: Lakodalmi játékok Konyáron (A debreceni Déri Múz. Évkve, 1967, 1968); Kodály Zoltán: A magyar népzene (Bp., utoljára 19694).

Dömötör TeklaSzendrei Janka

lakókamra: olyan lakóházban levő vagy lakóház melletti szabadon álló → kamra, amelyikben a raktározás mellett rendszeresen laknak, éjszakáznak. Hazánkban a több helyiséges lakóépületek elterjedése óta a közelmúltig gyakori volt különösen az → északi háztípus elterjedésterületén. A lakókamrában a tárolási eszközök mellett helyet biztosítottak az ágyaknak is. A több nemzedékes, nagycsaládi együttélés időszakában, amikor különösen zsúfoltak voltak lakóházaink, nagy volt a lakókamrák jelentősége. Előfordult, hogy a lakóháztól külön, szabadon álló lakókamra épületeket kellett emelni. Ezekben gyakran fiatal házasok kaptak helyet. A lakókamrákat nem fűtötték. Ablakaik egészen kicsinyek voltak, de gyakran csak szellőző nyílásokat építettek falaikba. Ajtajaik belülről is zárhatóan készültek. Hideg időben igyekeztek szalma-, kukoricafonattal szigetelni. – A lakókamrák jelentősége a nagycsaládi szervezet bomlásával, az individuális kiscsaládok külön telekre, külön házba, külön lakásba költözésével erősen csökkent. A lakókamra használata Európa-szerte ismert. Különösen a K-európai térségre jellemző. A lengyel, fehérorosz, ukrán, orosz, román lakáskultúra egészében általános volt a lakókamra használata; a magyar, cseh, morva, szlovák, osztrák, szlovén, horvát, szerb, bolgár házvidékek pedig részben napjainkig vagy a közelmúltig megőrizték a lakókamrákat vagy egykori jelentőségükre, elterjedésükre valló emlékeket, nyomokat. Noha kialakulása jóval régebbi, fennmaradását a paraszti életviszonyokat erősen konzerváló kései feudális földesúri robotoltató gazdálkodásnak köszönheti. A lakókamra berendezését, a benne való életet hazánkban ma már csak emlékezeti adatokból lehet megismerni. Hiteles képét Parádon, a helyszínen megtartott, múzeumi tárgyakkal berendezett műemléki-múzeumi együttes őrzi. – Irod. Garay Ákos: Szlavoniai régi magyar faluk (Népr. Ért., 1911); Gunda Béla: A magyar népi építkezés kutatása a két világháború között és annak kritikája (MTA II. Oszt. Közl, 1954); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

Lakókamra a múzeumként fenntartott lakóházban (Parád, Heves m.)

Filep Antal

lakos: a Duna–Tisza közti pusztai legelőkön a cserény körüli munkát végző, rendszerint idősebb pásztorember. Nappal az állás körül a számadó jószágát gondozta, főzött, esetleg dögöt nyúzott és temetett. Este és éjjel a bojtárok evés- és pihenőidejében a gulyát őrizte. Ahol külön lakost nem tartottak, munkáját a legkisebb bojtár látta el. A tiszántúli legelőkön általában tanyásnak vagy → talyigásnak nevezték. A lakost a számadó élelmezés és készpénzbér ellenében fogadta. – Irod. Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (Bp., 1912); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).

Balogh István

lakóutca: a falu többi részétől elkülönülten kialakított, zsellérek által lakott utca (zsellértelep). Más elnevezése: hostya, kustán. Telkei jóval kisebbek a jobbágyparaszti portáknál. A lakóutca országszerte megtalálható. Legtöbb helyen még az úrbéres időkben mérette ki a földesúr a zsellérek kérésére. A lakóutca kifejezés elsősorban a Kisalföldre jellemző, ahol a lakó szó zsellért jelent.

Bárth János

L alaprajzú ház, görbe ház: olyan → nyújtott, soros alaprajzú ház, amelyet az épület végéhez keresztirányban csatlakozó oldalszárnnyal bővítettek, így alaprajza nyomtatott L betűre emlékeztet. Szélesebb körű hazai elterjedését jelzi, hogy többféle megjelölését is találjuk, nevezik görbe háznak, fordított háznak, hajlított háznak, keresztháznak. Az ilyen alaprajzú épületek száma különösen megszaporodott a 19. sz. folyamán parasztságunk rohamos ütemű polgárosodásával, de kedvelték a falvakban élő kisnemesek is. Mezővárosainkban, kisvárosainkban gyakorta emeltek L alaprajzú házakat, részben az ilyen települések urbanizáltságának városképi kifejezőivé is váltak. Feltörekvő paraszti elemek építészeti ideálját is ez a típus testesítette meg a legutóbbi időkig. A hazai, falusi épületállományból a 17. sz. óta ki lehet mutatni. A 18. sz.-ból számos datált fennálló emléke volt tanulmányozható napjainkig. Különösen kedvelték azokon a vidékeken, ahol a nagycsalád-szervezet vagy a több generációs együttlakás általánossá vált. Az L alaprajzú házaknak számos variációja alakult ki. Az ország DNy-i területein az egyes lakóhelyiségek külön-külön az udvarról, ill. a ház udvari homlokzatát kísérő folyósóról nyíltak. A Kisalföldön gyakorta a konyha és két szomszédos helyiség került az utcai homlokzat mögé. Az ilyen épületek konyháiba mind az utcáról, mind az udvarról nyílott ajtó. Ha a konyhát a ház hosszanti szárnyába építették, a keresztszárny lakószobáját a hosszanti épületszárny és keresztszárny között kialakított előtérből fűtötték. Az ilyen előtér, fűtőtér funkciót betöltő helyiségeknek szintén az egyik ajtaja az utcára, a másik az udvarra nyílott. Gyakran a keresztszárnyat 1–2 m-rel a hosszanti szárny utcai homlokzata mögé ugratták vissza. Így tagoltabb tömegű, esztétikailag hatásosabb épületet emelhettek. Az ilyen kettős bejáratú L alaprajzú ház a magyar nyelvterület központi és K-i részén nem fordulhat elő. Archaikus vidékeinken, pl. Göcsejben, gyakorta az L alaprajzú ház keresztszárnyába nem lakóhelyiség, hanem kamra, magtár került. Az L alaprajzú házak között rendkívül nagyméretűek is voltak. Homlokzatuk meghaladhatta a 15–20 m-t, hosszanti szárnyuk megközelítette az egy fedél alá épített istállókkal, színekkel együtt az 50 m-t is. Arra is volt azonban példa, hogy az utcai homlokzat mögött csak egy nagyobb méretű lakóhelyiséget alakítottak ki. Ilyenkor a keresztszárny alig 2–3 méterre ugrott ki az udvari homlokzat síkjából. Az L alaprajzú házak fejlődésében sok ÉK-i osztrák, DK-i cseh-morva, DNy-i szlovák párhuzamosság mutatkozik. – Irod. Györffy István: A feketekörösvölgyi magyarság települése (Földr. Közl., 1913); Filep Antal: Alaprajzi változatok a kisalföldi népi építkezés gyakorlatában (Soproni Szle, 1976).

Visszaugratott keresztszárnyú lakóház (18. sz., Markotabödöge, Győr-Sopron m.)

Mikszáth Kálmán gyermekkori lakóháza (Szklabonya, v. Nógrád m.)

L alaprajzú ház (Kissziget, Zala m.)

L alaprajzú lakóház (Mezőszilas, Fejér m.)

Filep Antal

Lambrecht Kálmán (Pancsova, 1889–Pécs, 1936): paleontológus, ornitológus, néprajzkutató. A bp.-i tudományegy.-en természetrajz-kémia szakon végzett. 1908-tól a Magyar Ornitológiai Központ dolgozója, majd a Földtani Intézet munkatársa. 1919-ben a Természettudományi Társulat, valamint az MNM őslénytárának vezetője. 1920-ban állásvesztésre ítélték. 1926-tól a Földtani Intézet könyvtárosa és ugyanebben az évben a pécsi egy. magántanára lett. 1934-ben az OSZK könyvtárosa és címzetes, rendkívüli tanár Pécsett. Mint ilyen, a néprajz előadója. Szerteágazó munkásságában mestere, Herman Ottó nyomdokain haladva a néprajztudomány számára is értékes műveket alkotott. A mo.-i malmokkal kapcsolatos kutatásai máig alapvetőek. – F. m. A magyar szélmalom (Bp., 1911); A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Az ősember (Bp., é. n.); Herman Ottó, az utolsó magyar polihisztor élete és kora (Bp., 1920); A világirodalom anekdotakincse (Varró Istvánnal, Bp., 1922–23); Herman Ottó emlékezete (Bp., 1934, 1939). – Irod. Abel, O.: Kálmán Lambrecht (teljes bibliográfiával, Paleontologische Zeitschrift, 1936, 18.).

Filep Antal

Lámek: → Aladdin

lámpás, lámpa: világítóeszköz, amelyet úgy készítenek, hogy a belehelyezett → gyertyát, → mécsest, más világítóeszközt a kialvástól védje. Lámpás szavunk, amely a 14–15. sz. óta kimutatható nyelvünkben, görög eredetű, latin közvetítéssel terjedt el Európa-szerte s került nyelvünkbe. A lámpa pedig valószínűleg belső fejlődésű elvonás, mint számos más, újkori nyelvben. Egyszerűbb formáiban lécrács, résekkel áttört bádoglemez veszi körül a fényforrást, védi a mechanikai behatásoktól, tartja távol a lángtól a gyúlékony anyagokat. Huzat, szél ellen fényáteresztő anyagokkal burkolják a lámpások vázát (→ istállólámpa). Erre a korai időszakban lantornát, állati hólyagot vagyis böndőt, olajjal átitatott vastag papírt vagy vékony szarulemezeket használtak. Ezért nevezték az ilyeneket böndőlámpásnak vagy szarulámpásnak. A zárt lámpásnak csak a tetején van szellőzőnyílása. Célszerű kialakításuk lehetővé tette, hogy a lámpásokat talpra állítva asztalon, polcon, világító fülkében egyaránt használják. Kézbe fogva utcán, udvaron, esti-éjszakai járás-kelésben is alkalmas világítóeszköz volt. Használták felfüggesztve is. A 19. sz. folyamán általánossá vált üvegezett változata. Néha egy-egy oldalát tükörbetéttel is készítették, előfordult, hogy homloklapjába középütt lencseszerűen domború üveget építettek be, s így a fény kedvezőbb vetítését érték el. Az üveg sérülését fonott drótháló felszerelésével igyekeztek megakadályozni. A 19. sz. folyamán elterjedtekké váltak a fémlemez vázú lámpások. A fényforrás helyét leggyakrabban rögzítve beépítették. Ilyenkor a lámpás egyik oldala részben vagy egészében ajtószerűen nyitható volt. Kezdetlegesebb kivitelű lámpásoknál előfordult, hogy a fényforrást alulról a lámpás felső nyílásához lehetett felemelni a lámpás testébe beépített emelő segítségével. A lámpásokat ügyesebb kezű emberek házilag maguk is elkészítették, de némely helyen tömegméretekben is gyártották s hozták forgalomba vándorárusok, vásározók segítségével. (→ még: bakterlámpa, → petróleumlámpa, → világítás)Irod. Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Népr. Ért., 1940); Viski Károly: Világítás (A magyarság néprajza, I, Bp., 1941–43).

Bádogfalú lámpás, a hagyomány szerint a Petőfi családé vol (Szalkszentmárton, Bács-Kiskun m.)

Filep Antal

lánc: → láncalja, → területmértékek

lancafa: → petrencerúd

láncalja, lánc: rét, kaszáló, erdő- és szántóterület mértékegysége. A földmérő lánc a múlt században még országosan elterjedt volt, többnyire a községek tulajdonában állott. A lánc és a láncalja mérete vidékenként változott. Szatmár megyében a lánc 10 öl hosszúságnyi volt. Ugyanott a láncalja egy lánc széles és 12 lánc hosszú parcella (= 1200 négyszögöl). Biharban egy láncalja 1000 négyszögölnek felelt meg. Legtovább kaszáló mértékegységeként élt – Biharban még a 20. sz. első harmadában is –, ami annak közösségi birtoklásával, gyakori osztásával magyarázható. (→ még: kaszaforduló, → kerékalja, → kötélalja, → pózna, → területmértékek)Irod. Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957); Molnár Ambrus: Határhasználat Sápon a XIX. században (Agrártörténeti Szle, 1968).

Paládi-Kovács Attila

láncfa, lázsafa: → locenfa

Lánc, lánc, eszterlánc: → énekes gyermekjáték; az → egyszerű körjáték kiforduló formája. Szövege: „Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna, cérna volna, selyem volna, mégis kifordulna. Pénz volna karika, forduljon ki Marika, Marikának lánca.” A lányok kezet fogva körben járnak, a kiénekelt lány ki-, ill. befordul. Elsőként közölt játékszövegünk 1792-ből (Magyar Hírmondó I. sz.) való. Ispiláng, „Ostoring”, Kis-pillants, kis-pillants kezdettel és „rózsa volnék, piros volnék” variációval is ismert. Az egész országban elterjedt, óvodában is régóta tanítják. – Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951); Bakos József: Máyusföldi gyermekjátékok (UMNGy, VII., Bp., 1953).

Igaz Mária

láncmese, láncvers: a → formulamesék egyik válfaja, epikus, prózában elmondott vagy énekelt műforma, a → gyermekfolklór és szokásköltészet (→ gyermekmese, → hintázó, → kiolvasó, → munkadal, → párosító stb.) gyakori formája. A magyar népköltészetben több fajtája ismeretes. A legegyszerűbb az, amikor a ritmikusan felépített, egyenlő időtartamú szólamok mindegyike azzal a szóval (szócsoporttal) kezdődik, amivel az előző befejeződött. Ilyen → mesekezdő formuláink egy része is: „Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl volt egy hetvenhétéves nyárfa. Annak a hetvenhétéves nyárfának a hetvenhetedik ágán volt egy hetvenhétéves szoknya. Annak a hetvenhétéves szoknyának...” (MNK 196 OG1). Ennél egyszerűbb láncforma a közismert hintázó:

Egy, kettő, három, négy cigánylegény, hová mégy? Elmegyek a kovácshoz, Kovács nekem vasat ad, Vasat adom lovamnak, lovam nekem ganyét ad. Ganyét adom földemnek, földem nekem búzát ad... (AaTh 2018*)

Különböző játékos formák keletkeznek azáltal, ha kérdés vagy refrén. vagy mind a kettő tördeli a láncot (→ felelgetős mese):

Egy szem borsót ültettem, Megette a kismadár. Hol az a kismadár? – Elbújt a nagy fűbe. Hol az a nagy fű? – Levágta a nagy kasza. Hol az a nagy kasza? – Kiskertre van akasztva. (AaTh 2018)

vagy:

Mit keressz szarka a szemétben, balla léla léla? – Szőrszálat szedek a szemétből, balla léla léla. Minek az a szőrszál, balla léla léla? – Szitát kötünk a szőrszálból, balla léla léla... (MNK 2018 A*)

Bonyolultabb felépítésűek a → mondókamesék. Ezeknek első fele egyszersmind → halmozó mese is, melyet az → ismétlés különböző formái tesznek változatossá. Jelentéktelen esemény történik: mogyoró esik a tyúkocska fejére vagy kökényszemet nyel, a macska leharapja a kisegér farkincáját stb. A tyúkocska azt hiszi, hogy itt a világ vége, futásnak ered. Csatlakoznak hozzá: kakas, nyúl, róka, őz... (növekvő sorrend!) vagy vándorútra kél a kakaska, hogy vizet hozzon fuldokló életepárjának, a kisegér, hogy tejet hozzon a telhetetlen macskának. Küldözgetik őket a széplányhoz koszorúért, kaszáshoz szénáért, s mindenütt elmondják szóról szóra, sorról sorra, hogy mi mindenen mentek keresztül. Ahogy nő az állomások száma, úgy nő a → párbeszéd vagy a főszereplő mondókájának terjedelme is. Végül valamelyik epizódszereplő megszánja a kálváriát járó kakaskát, egérkét, és a mese fordított sorrendű egyszerű láncszerkezettel, káprázatos gyorsasággal befejeződik (→ átkozott pipöretyúk, az; → kakaska és a jércike, a; → kóró és a kismadár, a). A láncmesének a mieinkhez hasonló formái egész Európában ismertek. A magyarokhoz legközelebb a francia és a német változatok állnak. A láncverseknek különösen zürjén és csuvas változatai ismeretesek. Egyike a legnagyobb múltú folklórtémáknak. A → fejőnóta és a → katekizmusi ének a 16. sz. óta vizsgálatok tárgya. – Irod. Haavio, M.: Kettenmärchenstudien (I–II., FFC, 88, 99, Helsinki, 1929, 1932); Tylor, A.: Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens, Berlin, 1934–40); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutató Csoport Adattárában); Seemann, E.: Das Schwellenlied von Tieren, die sich aufessen (Folklor, 1965).

Kovács Ágnes

láncosbot: → csörgősbot

láncöltéssor: egymásba kapcsolódva, egymást rögzítve varrt láncöltések. A fonálból hurkot formálnak, a kiindulási pontba visszaöltenek, majd a hurok közepén felszúrnak. A hurok ezáltal rögzítve van. Ha ezt az öltésmódot többször egymás után úgy isméltik meg, hogy mindig az előző láncszem közepét tekintik kiindulópontnak, láncöltéssor keletkezik. Sorvarrásra használják (→ kisírásos), de felületkitöltésre is oly módon, hogy a láncsorokat sűrűn egymás mellé hímezik. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Fél Edit

láncszakító játék, „Adj király katonát!”: mérkőző csapatjáték jellegű → sportjáték. Két szemben álló lánc-sor egymás csapatának csökkentésére törekszik (→ fogyó-gyarapodó sor). A vállalkozó erősebb játékosok felváltva, a szemben levő sor megrohanásával és elszakításával igyekeznek az ellensor játékosait maguknak megszerezni. – Irod. Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy, VII., Bp., 1953); Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Igaz Mária

láncszem: magában álló láncöltés. Az anyagon a felszúrás után a fonálból hurkot formálnak és visszaöltenek a felszúrás helyére, a kiindulópontba; a hurkot egy apró laposöltéssel rögzítik. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Fél Edit

lánctánc, füzértánc: a csoporttáncok egyik átfogó, legkollektívebb műfaji-formai osztálya. A táncosok összefogódznak (kéz-, váll-, derék-, övfogás) vagy eszközök segítségével (kard, bot, abroncs, szalag, kendő) alkotnak láncot. Az összekapcsolódás alapvetően meghatározza a lánctáncok formai vonásait: motívumkészletük egyszerű és csekély, szerkezetük kötött vagy félig szabályozott. A láncformából adódó egyöntetűség kényszere az egyéni táncalkotást, a rögtönzést korlátozza. A térbeli mozgást, a lépések sorrendjét gyakran táncvezető irányítja. Zárt (kör) és nyitott (félkör, sor, kígyó- és csigavonal), továbbá egynemű és vegyes lánctáncokat szoktak megkülönböztetni. A gyermekjátékokra is jellemző láncformáknak az európai tánckultúrában nagy múltja és jelentős szerepe van, míg másutt (Kisázsia kivételével) szórványosabb. Első bronzkori adataink az antik tánckultúra emlékeivel bővülnek ki. A középkori és reneszánsz táncokban (carole, branle) uralkodó láncformát az újabb párostáncdivat szorítja háttérbe. Szívós, elemi formaként azonban koronként újjáéled, s a paraszti táncélet a 19. sz. végéig megőrzi (német Reigen, Langetanz; francia rondes, farandole). Ma főként a Balkán s részint K-Európa népi tánckultúrájára jellemző (szerb: kolo, román: hora, bolgár: horo, orosz: horovod, szlovák: kol’eso). A lánctánc szerepe keleti népcsoportjaink (moldvai és gyimesi csángók, bukovinai székelyek) táncéletében jelentősebb. Másutt már csak a leánykarikázó, az ugrós, a lakodalmi labirintus-tánc, a körcsárdás, valamint a gyermekjátékok képviselik a régies lánctáncformát. (→ még: bodnártánc, → csángó táncok, → gyertyás tánc, → hora, → karikázó, → körcsárdás, → labirintus-tánc, → ugrós)Irod. Sachs, C.: World History of the Dances (New York, 1937); Wolfram, R.: European Song-dance forms (Journal of the IFMC, Cambridge, 1956); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A–B., Bp., 1955–56); Jankovics, Sz. L.–Jankovics, Sz. D.: Narodne igre (I–VIII., Beograd, 1934–64); Martin György: Egyéni és közösségi formatípusok a népi táncalkotásban (MTA I. Oszt., Közl., 1969); Martin György: Die branles von Arbeau und die osteuropäischen Kettentänze (Studia Musicologica, 1973).

Lánctánc (Gyimes, v. Csík m.)

Martin György

láncudvar: → baromudvaros telekrend

láncvers: → láncmese

Lánczy Gyula (Pest, 1850–Bp., 1911): történész, szociológus, az egyetemes néprajz kutatója. Jogi tanulmányai befejezése után min.-i tisztviselő, 1881–84 között ogy.-i képviselő, 1886-tól a kolozsvári, 1891-től a bp.-i egy. történész tanára. A magyar evolucionista társadalomnéprajzban a túlzott elméletiséget vizsgálta felül. Jelentősek azon tudományos munkái, amelyekben az egymástól eltérő fejlettségű társadalmak egymáshoz való viszonyát kutatta. Az 1877–78-as balkáni események kapcsán elemzi a fejlett társadalom beavatkozását fejletlenebb társadalom életébe, ill. a beavatkozás visszahatását a fejlettebb társadalomra. – F. m. A faluközösség eredete. Ősi család és tulajdon (Bp., 1881); Történelmi kor- és jellemrajzok (Bp., 1890). – Irod. Lánczi Jenő: L. Gy. (Huszadik Század, 1911); Az ősi társadalom magyar kutatói (Szerk. Zsigmond Gábor, Bp., 1977).

Zsigmond Gábor

Láng János (Battonya, 1907–Bp., 1978): a bp.-i Bányászati Kutatóintézet tudományos főmunkatársa nyugdíjazásáig (1957–68), a történelemtudományok doktora (egyetemes néprajz, 1977). A bp.-i közgazdaságtudományi egy.-en szerzett doktorátust (1932), majd egy.-i magántanár (1947). A Magy. Állami Szénbányák alelnök-vezérig. helyettese (1947–), az Orsz. Árhivatal elnöke (1949–), az Orsz. Tervhivatal főosztályvezetője (1950–), az Orsz. Műszaki Dokumentációs Központ ig.-ja (1951–52). Néprajzi munkásságának főbb témaköre: a klasszifikatorikus rokonsági rendszerek szerkezete és szisztematikája; a primitív népek vallási hiedelmei; a primitívek mitológiája. Számos cikke jelent meg hazai és külföldi szakfolyóiratokban. – F. m. Die australischen Terminsysteme (Bp., 1968); Lélek és isten. A vallás alapvető fogalmainak kialakulása (Bp., 1974); Az őstársadalmak (Bp., 1978).

Láng János

lángelő: → öntött tészta

lángos, langalló: → kenyérlepény

lantorna: → lámpás

Lányi Ágoston (Csót, 1923–): kinetográfus. A Magyar Táncszövetség (1949–50), a Népművelési Intézet munkatársa (1951–65), majd az MTA Népzenekutató Csoportjának tudományos kutatója (1965–). Felsőfokú koreográfusképzőt végzett Bp.-en (1963). Táncfolklorisztikával, kinetográfiával foglalkozik. E témakörben tanulmányai jelennek meg a szakfolyóiratokban.

lányok vasárnapja: → talalajvasárnap

láp: → tutaj

lapáttánc: → lapockás tánc

lapátütés: → botozás

lápi bot: villás végű → bot, amellyel a → pákász, csikász, halász az ingó lápot vizsgálgatja, hogy biztosabban léphessen. A lápi bot többnyire három ágcsonkban végződik, így süppedékes terepen is alkalmas a támaszkodásra és a szilárdabb pontok kitapogatására. A → láptalpalóval a lábán óvatosan lépegető ember a lápi bot segítségével keres magának utat az ingoványon. Ismeretes volt az Ecsedi-láp, a Sárrétek és általában a hazai lápok vidékén. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Takács Lajos: Lápi gazdálkodás és irtás a Kisbalatonon (Népr. Ért., 1966).

Lápi bot (Ecsedi-láp)

Paládi-Kovács Attila

lápi kút: az alföldi nádvágók, halászok, régebben a csikászok, pákászok (Ecsedi-láp) 1–2,5 m hosszú, erős nádból készült ivócsöve. A nád bütykeit a legalsó kivételével átütik, az alsó bütyök alatt rézsút élesre vágják s a bütyök felett apró lyukakat fúrnak vagy egymással szemben keskeny nyílást hasítanak. A nádat keresztülütik a lápon, hogy az alatta lévő friss, tiszta vizet vele felszívhassák. A lápi kút használata előtt a nád felső végét erősen megszívják, hogy a szennyes vizet eltávolítsák. Használat során a lápi kút alsó végét iszapszerű képződmény veszi körül, amely a lyukacskákkal együtt szűrőként szolgál. A Bodrogközből nádkút néven is ismerjük. Ott a lápi kút mellé egy másik nádszálra bokrétát kötnek s ezzel jelzik az utas, a határban dolgozó ember számára, hogy hol található az ilyen kút. A Kis-Sárréten a lápi kutat tél idején a léken át is használják. Ismeretesek nádból, bodzafából, a juh lábszárcsontjából készült, szűrő nélküli, hosszabb-rövidebb ivócsövek is, amellyel a pásztorok, halászok, szénacsinálók a folyók, mocsarak, források vízét isszák, felszívják (Hortobágy, Körös mente, Kiskunság, Sárköz, Bakony). A Bakony vízben szegény karsztos vidékén a pásztorok az odvas fákban összegyűlő esővizet is bodzafacsővel szívják fel. Nádcsővel isszák a vizet, tejet a csobánból (→ csobolyó) s más hordócskákból is (Hortobágy, Kiskunság). A Hargitában fűzfahéjból, bürökszárból készült csővel szívják fel a nyírfa göbüjében (’fejszével vágott mélyedés’) összegyűlt viricset (→ nyírvíz). – A szűrő nélküli egyszerű ivócsöveket a lappok, osztjákok, szamojédek, ainuk, csukcsok, baskirok, az észt szigetek egykori svéd lakossága, a boszniai pásztorok is ismerik. A lappok s más északi népek az ivócsövet különböző madarak üreges csontjából készítik. Az ivócsövet ismerik Afrika és Amerika különböző törzsei is. A magyar lápi kút analógiáját pedig a busmanoknál találjuk meg. A busman hosszú nádszálat dug le a talajvízig. A nádszál alsó végét orsószerűen fűcsomóval körülcsavarja, hogy szíváskor a víz megfelelően megszűrődjék. – Irod. Herman Ottó: A magyar ősfoglalkozások köréből (Bp., 1899); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Gunda Béla: Ethnological Notes on Drinking-Tubes from Europe, Asia and Africa (Ethnos, Vol. 13. 1948).

Az ivócső használata

1. Lápi kút felállítva, 2. a kilyukasztott nádcső (Tiszántúl)

Nádkút (Szeghalom, Békés m.)

Gunda Béla

lápirtás: → zsombékolás

lápmetsző: az Ecsedi-láp csíkászainak félhold, ritkábban háromszög alakú ásója, amellyel az ingó lápon kerek lyukakat (lápi kút) vágtak. A lápi kútba állították szájával lefelé a → csíkkast, hogy a levegő után kapkodó csíkok beletévedjenek. A lápmetszővel azonos eszköz a mezőségi tavakon használt mete, metű, amellyel a nádgyökérzetet vágják ki a vész (→ vejsze) felállításának helyén. – A lápmetszőhöz hasonló ásókat a brit szigeteken, Norvégiában tőzegásáshoz használnak. A rómaiak is ismertek ilyen eszközt. A félhold alakú ásók a Nílustól Szenegálig, Szudánban is ismeretesek mint a fiatal szudáni műveltség jellemzői. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Gailey A.–Fenton, A.: The Spade in Northern and Atlantic Europe (Belfast, 1970).

Lápmetsző (Ecsedi-láp, Szabolcs-Szatmár m.)

Gunda Béla

lapockás tánc, lapáttánc: játékos kergetős tánc. A történeti feljegyzések alapján a tánc vázlatos menete a következő: férfiak és nők körben forogtak. Egy pár a kör közepén táncolt. A körön kívül egy férfi vagy nő lapockával (lapos fejű nyeles faeszköz) a feltehetően nem teljesen zárt körben táncolók közül valakit addig üldözött, míg meg nem csapta. Akit megütött, az elvette a lapockát és újra kergetni kezdett egy résztvevőt. Az előző lapockás pedig bement a kör közepébe, ha férfi volt, elkapta a kör közepén táncoló párból a nőt, ha pedig nő volt, akkor a férfit, és együtt forogtak. A játék folytatódott a leírt módon. A 17. sz.-ban Erdélyben a nemesi udvarok közkedvelt játékos tánca volt. Apor Péter a → kontratáncok változatai közé sorolja (Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae, 1736) A 18. sz.-tól a források lapáttánc néven említik a Felvidékről. A 19. sz. elejéről lapockás táncnak ismerjük egy vázlatos leírását (Garay János, 1834). A századforduló idejéről mint szlovák lakodalmi táncról van adatunk. A Kájoni kódexben (1634–1671) a lapockás táncnak fennmaradt páratlan ütemű szövegtelen dallama. Gyermekjátékaink közül a „Tüzet viszek” szövegkezdetű kendős játéktípus felel meg a lapockás táncnak. (→ még: eszközös táncok) – Irod. Sztancsek József: Tót lakodalmi szokások (Ethn., 1904); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Pesovár Ferenc

lápolás: a tutajozás (→ tutaj) kezdetlegesebb formája. Négy fajtája ismeretes: 1. a szálfákat egymagukban úsztatták; 2. a különböző nagyságú fákból a közel azonos nagyságúakat kiválasztották és közülük fűzfahánccsal 3–5 szálat (lápot) összekötöttek és úgy úsztatták; 3. elkészített ácsmunkákat, gerendákat, hidasrészeket, gabonáspallókat, sasokat, kapufákat stb. összekötözve úsztattak; 4. felvágott aprófát, gyökeret durva kötésű vesszőkosárba (rucába) téve úsztatták. Ez az utóbbi volt a rucázás (rucaláp), mert a vízben a kosárba rakott fa úgy úszott, mint a ruca. Általában rövidebb távolságra szállítottak így fát, mint a tutajokkal. Csongrád környékén a tutajozást is lápolásnak hívják, és a tutajokon szállított gyümölcsöt, például almát lápi almának nevezték. – Irod. Nyiri Antal: A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai (Szeged, 1948); Dankó Imre: Lápolás a Gyepesen (Népr. Közl., 1963); Tábori György: A körösi faúsztatás történetéből (Békési Élet, 1967).

Dankó Imre

laposkötél-szövő: → szövőtábla

Lápos mente: a Szamosba ömlő Lápos folyó felső völgye É-Erdélyben. Nagyobb magyarlakta falvai Magyarlápos és Domokos. – Irod. Gunda Béla: Telekformák, települések és a gazdálkodás kapcsolata a Lápos felső völgyében (Föld. Közl., 1941).

Kósa László

laposöltés: két pontot összekötő egyenes sima öltés; egyik ponton tűvel az anyag színére felszúrnak s egy másik ponton az anyag visszájára leöltenek. Különféle változatait az öltések iránya és egymáshoz való helyezkedése szabja meg, valamint az, hogy szálszámolás után varrták-e vagy sem. Van ferde, átlós (diagonális) laposöltés, egyenes laposöltés és egymásba nyúló laposöltés. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Népviselet (1950-es évek, Domokos, v. Szolnok-Doboka m.)

Fél Edit

láptalpaló: rövid deszkalap, fatalp, ill. gyékényből, fűzvesszőből fonott lap, amely biztonságosabbá teszi a járást ingoványos területen. Pákászok, pásztorok, kanászok és nádvágók kötötték a bocskorukra, hogy bátrabban léphessenek a süppedős réteken. Emlékei a 19. sz.-ból a Hanság, a Bodrogköz, a Nagy-Sárrét és az Ecsedi-láp vidékéről maradtak fenn. A sárréti pákász gyékényből fonott, kb. 40 cm átmérőjű, kör alakú láptalpalóval járt, miközben három ágcsonkban végződő → lápi botjával tapogatta az ingoványt. A Bodrogközben fűzvesszővel fonott, kör alakú láptalpalót használtak, a Hanságban kis deszkalapot kötöztek a talpukra. – Irod. Ürmössyné Nagy Júlia: Régi utazások Magyarországon (Népünk és Nyelvünk, 1929); Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942).

Láptalpaló (Sárrét). (Népies rajz Szűcs Sándor nyomán)

Paládi-Kovács Attila

laptoló: 40–60 m hosszú, 8–24 m mély, öblös → futóháló, folyóvízen való halászatra. Egyéb elnevezései: lapsoló, laftoló, lebzsi. Két ladikról 3–3 halász kezeli. A folyó közepén vetik ki, az erős súlyzás miatt a háló fenéken jár. A rina végén a ladikokat összeerősítik és a hálót beszedik. A halak a laptoló öblében fennakadnak. Őszi, téli időben a fenék gödreibe húzódott halak fogására való. Gyakran elakad a mederben fekvő tuskókban, ilyenkor tekerődurunggal szakítják fel, vagy cseszével – hosszú lécre kötött késsel – vágják szét az inat. A Tiszán → piritty háló néven ismerik. 1938 óta Győr környékén használják a színlaftolót, mely nem süllyed a fenékre. A laptoló drága szerszám, nem elég termelékeny, manapság ritkán használják. A halászok azt is laptolásnak mondják, ha más hálót szednek fel vízközépen ladikra. A laptolónak két emberre szabott változata a → flák. Jankó János a laptolót az orosz bredenjből származtatja, ami nem valószínű. Grigore Antipa török eredetűnek mondja a román vizeken. Neve románul laptaº, szerbül laptas. (→ még: kerítőhalászat, → tiszaverés)Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Antipa, Grigore: Peºcaria ºi peºcuiþul in România (Bucureºti, 1916); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Solymos Ede

lármafa: magaslatokon elhelyezett, az ellenség közeledését, a közvetlen veszélyt fény- és füstjelekkel jelző hírközlő eszköz. Földbe ásott 8–9 m hosszú rúd, amelynek felső részére szurkos szalmacsóvákat kötnek. A szalmakötél vége, amellyel az egészet körültekerik, leér egészen a földig, és a mellé rendelt őrszem azt gyújtja meg, amikor az ellenséget észleli. Látótávolságra helyezik el a következő lármafát, amit őrzője azonnal meggyújt, ha a szomszédos lármafát füstölni látja; így a lármafák egész láncolata rövid idő alatt jelzi a veszélyt. Éjszaka a lármafa fénye, tüze adott jelt a katonaság mozgósítására és a lakosság menekülésére. Az erdélyi ogy. 1788-ban a török támadás hírére elrendelte, hogy a havasi ösvényeket be kell vágni és lármafákat kell felállítani. Recens emlékei csak Erdély keleti és déli határvidékein maradtak fenn, többek között a helynevekben. Kisborosnyón (Háromszék m.) már 1765-ben helynévként említik. A szóösszetétel első tagja eredetileg a katonai szaknyelv szava és ’riadó’ jelentésben használatos. Használata középkori eredetű, a gyepűőrző és határőrző hagyományhoz köthető. – Irod. Fabó Bertalan: Lármafa (Magy. Nyelv, 1912); Bogáts Dénes: Háromszéki helynevek (Emlékkv. a Székely Nemzeti Múz. ötvenéves jubileumára, szerk.: Csutak Vilmos, Sepsiszentgyörgy, 1929); Gyallay Domokos: A régi kollégiumok szókincséből (Magy. Nyelv, 1961).

Paládi-Kovács Attila

lármázás: → zajkeltés

laska: → burgonyalepény, → gyúrt tészta, → kifőtt tészta, → lepénykenyér, → öntött tészta

lassú: → ritka cigánytánc

lassú csárdás: → csárdás

lassú magyar: 1. A mezőségi lassú magyar fogalma több műfajt foglal magába: szóló- és csoportos férfitáncot, páros táncot (→ páros táncok) és vegyes körtáncot. Egyéb elnevezései: magyar, magyar tánc, négyes, ritka magyar. Széken a táncrend szerves részeként vegyes, négyes körtánc. Másutt tánckezdő férfitánc, melyet leánykörtánc vagy páros tánc is kísér. Különböző formáit egyidejűleg is alkalmazzák. A lassú magyar a Mezőség nyugati felén, főként a Kis-Szamos- és a Borsa-völgyi magyar lakosságú falvakban él. Jellegzetes kísérőzenéje

= 126–160 tempójú, 4/4-es lassú sánta → düvő kontraritmusú. Hosszú tetra- és hexapodikus sorokból álló, 8- és 16-szótagos, több részes dallamai pontozott, alkalmazkodó ritmusúak, s az énekelt változatokban a puhább, hármas ritmizálás felé hajlanak (
). Dallamainak egy része hangszeres tánczenei eredetűnek látszik. A négyes lassú magyart kis kétpáros, vegyes körökben, derékon összefogódzva járják. A kör sima lépésekkel gyorsan forog váltakozó irányba. A páros lassú magyart a zárt páros forgás jellemzi. A férfitáncként járt lassú magyar a → legényes lassú tempójú rokona. Formakincse a régibb legényesből táplálkozik, de ritmikája, szerkezete eltér. A
-os metrumú legényes motivikája a lassú magyarban lazább formában és augmentálódva,
-es metrumban jelenik meg. A zárt, következetes → pontszerkezet feloldódása szabadabban szárnyaló, egyénibb struktúrájú táncformát eredményez. Formai és zenei tekintetben a lassú magyar a régi legényes és az új stílusú → verbunktáncok közötti átmeneti fokozat. (→ még: körcsárdás) –
Irod. Lajtha László: Széki gyűjtés (Bp., 1954); Martin György: Mezőségi férfitáncok (Táncműv. Ért., 1970. 2. sz.); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Martin György: Legényes, verbunk, lassú magyar (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973). – 2. A lassú magyar a reformkori szóhasználatban a lassú szóló és páros összefoglaló neve, s ugyanilyen értelemben használják az egykorú források az andalgó vagy lassú, palotás, verbunkos megjelölést. E táncnevek is tükrözik a reformkor táncmozgalmának a nemzeti táncról vallott felfogását, ill. azt az irányzatát, mely a lassú magyart tekintette ideálnak, s elvetette a friss párost, mint a nemzeti karaktertől idegent. – 3. A lassú csárdás Ny-dunántúli típusának, a → sétálósnak egyik névváltozata. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Lajtha László: Dunántúli táncok és dallamok (Bp., 1962); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).

Martin GyörgyPesovár Ernő

lat: régi súlymérték. Egy lat a → font harmincketted része, azaz 1,75 dkg, egyes esetekben 1,72 dkg. A német „lot” átvétele. – Irod. Bányay Literáti Károly: A méter és régi mértékek könnyen érthető átszámítása (Kolozsvár, 1875); Acsády Ignác: Magyar mértékek, 1715–1720 (Magy. Gazdaságtörténeti Szle, 1895).

Dankó Imre

látó: → gyógyító, → halottlátó

látófa: 1. a Duna-Tisza közének buckás és a Tiszántúl rétes, nádas pusztai legelőin a pásztortanya, a → cserény mellett vagy a gulyaállás közepén földbe ásott, 3–4 m magas, lecsonkolt ágú fa, amelyre a pásztor fellépve a legelő távolabbi részére is ellátott. A látófa ágai közé holmit lehetett rakni, hozzákötötték a szopósborjút és az állásra hazatérő jószág → dörgölődzőfának is használta. – 2. Az uradalmakban 1945 előtt a nagy kiterjedésű kukoricatáblák és szőlőültetvények alkalmas helyén földbeásott, keresztbe rászegezett fokokkal ellátott 5–6 m magas faoszlop vagy fordított V alakú állvány, amelyre a kerülő felhágott, hogy az őrzésére bízott területet áttekinthesse. – Az elnevezések a rendeltetés (állófa, őrfa, messzelátó, címerfa) vagy a hasonlóság (gólya) révén alakultak ki. – Irod. Madarassy László: Kiskunsági pásztorenyhelyek (Népr. Ért., 1907); Herman Ottó: A magyarok nagy ősfoglalkozása (Bp., 1909); Ujváry Zoltán: A látófa emlékei a konyári legelőn (Ethn., 1959).

Balogh István

látomás: a vallásos néphitben természetfölötti alakok megjelenése, kinyilatkoztatása a révületbe esett, vizionáló hivő számára. A jelenség a nem keresztény vallásokban, így a → samanizmus szertartásaiban sem ismeretlen. Jámbor személyek, főleg nők, többek között Magdeburgi Mechtild, Brigitta, Emmerich Katalin (Jézus életéről, főleg kiszenvedéséről való) viziói már kódexirodalmunkban föltűnnek, szakrális népiratokban máig élnek. → Mária látomásban való megjelenése számos tömegmozgalmat hívott életre (Lourdes, Fatima, nálunk Csatka, Hasznos stb.). – Kódexeinkben több túlvilági látomás átköltésével is találkozunk, amelyek a halott ember sorsát, benne az üdvösség követelményét hatalmas képzelőerővel idézik az élők okulására. Magyar vonatkozásban híres György lovagnak és Tar Lőrincnek Szent Patrik íro.-i purgatóriumában való pokoljárása. Latinul lejegyzett látomásaikat azon melegében számos európai nyelvre lefordították. Egykori magyar szövegük sajnos nem maradt ránk. A → halottlátók (novaji asszony, csépai, ősi ember stb.) is ennek a képzeletvilágnak kései képviselői. – Az érdeklődés a barokk korban újjászületett. Prot.-ok sem tudják kivonni magukat a kor apokaliptikus élményigényei alól. Népi prófétáik is támadnak. Kiemelkednek közülük Gál József kecskeméti gulyásnak a 18. sz. derekán írt látásai, amelyek kéziratos másolatban terjedtek el az országban. Hasonlóképpen az ev.-ból ref.-sá lett Schulz Györgynek szintén János jelenéseit idéző műve, a Hetedik Trombita (1751) is. Vallásos jellegük mellett antifeudális célzatuk is kétségtelen. Felsorolásunk nem teljes. – Orosz István (1838–1922) jászladányi szentembernek önéletrajzában lépten-nyomon találkozunk lelki álmokkal, égi szózatokkal, mennyei jelenésekkel, amelyek egyébként a → búcsújáró kat.-ok lelkivilágára még a közelmúltban is jellemzőek voltak. – A látomás népmeséinkben sem volt ismeretlen (Möndölecskék, → Angyalbárányok, Fedics Mihály: Jézus jelenése stb.). – Irod. Katona Lajos: Túlvilági látomások kódexeinkben (II., Irodalmi tanulmányok, Bp., 1912); K. Posonyi Erzsébet: A Tar Lőrinc monda és a Szent Patrik purgatóriumi víziók keletkezése (Magyarságtudomány, 1942); Egy magyar szentember. Orosz István önéletrajza (kiadta: Bálint Sándor, Bp., 1942); Manga János: A hasznosi tömegpszichózis (A búcsújáróhelyek és a „hasznosi csoda” összefüggései) (Ethn., 1962); Gyenis Vilmos: Késő-barokk és népies irodalom (Irod. tört. Közl., 1968).

Bálint Sándor

látómester: → ötvösjegy

látópohár: az az edény, amelyben a → borbírónak vagy a borlátónak az eladásra szánt borból mintát vittek. A bíró ebből állapította meg, hogy mennyiért szabad azt a borfajtát a kocsmában vagy egyéb helyen kimérni, árusítani. A látópohár vagy látóbor küldése a 16–18. sz.-ban országos szokás volt; nagyságát és az eljárás díját helyi statutumok határozták meg. A máramarosi öt város közös szabályrendelete szerint ha valaki bort akart „kikezdeni”, kezdés előtt látópohárban egy ejtel borral és három pénzzel tartozott a bírónak. Ha pedig valaki a bíró híre nélkül „kezdené ki” a borát, a csapját elütötték. – Irod. Szendrey Ákos: A közigazgatás népi szervei (Népünk és Nyelvünk, 1929); Takács Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bevezette és sajtó alá rendezte Benda Kálmán, Bp., 1961).

Tárkány Szücs Ernő

latorének: a középlatin latricus (latro) szó magyar megfelelője a lator; jelentése: útonálló, rabló, gazember; ennek nőnemű párja a latruncula: kurva, szajha jelentésű. A latoréneket tehát ilyen emberekhez és asszonyokhoz, ill. róluk, és a „buja”, „testi szeretetrül” írták. Egyéb elnevezései: latordúdolás, pajkos ének, paráznaének. Pontosan jellemzi a műfajt Gelei Katona István 1636-ban kiadott Öreg Graduáljának kifakadása: „ezek a tisztátalan szerelemről írt pajkos énekek, fajtalan latrikános fűzfapoétáknak szemtelen beszéde”. Az ilyen „lator parázna énekekkel az elmének fülei megundoríttatnak”. E műfajhoz tartozik pl. Balassi néhány, táncnótára szerzett latrikánus verse, a szép krakkói kurtizánokról; a „citerás Zsuzsannáról” és a „porcogós Annókáról”, meg a két „bécsi virágról”. A latorénekek legkorábbi és mindmáig legtipikusabb képviselője a hegedősök mulattató énekeivel rokon, 1606–1607-ben lejegyzett Pajkos ének, melynek 27 versszaka több, különböző ének kontaminált szövegét tartalmazza. Szó esik benne: a bujdosó katonáról, tolvajok kalandjairól, férfit kívánó öreglányról, Drágfiné és kocsisa szerelmi viszonyáról stb. A Pajkos ének szövege valószínűleg dallamra énekelhető, rokon hangvételű versszakok füzére. Ilyen alkotás csak a szóbeliségben, valamely írástudatlan énekmondó gyakorlatában keletkezhetett. Az önálló énekegységek nem azonos korúak és bizonyára nem is egyetlen szerzőtől származnak. A Drágfi Gáspárnét csúfoló sorok pl. még a 16. sz. közepén készülhettek. Balladás hangvételét, kontaminált jellegét és költői eszközeit tekintve a Pajkos ének a régi magyar költészet egyedülálló emléke; legrégebben lejegyzett folklóralkotásunk. Íme két versszaka:

Noha tolvaj vótam Ugyan jámbor vótam, Kitől mit elvöttem, Soha meg nem attam. Kit regvel megvertem, Estve eltemettem, Kit estve megvertem, Az regvelt nem érte.

A latorénekek 19. sz.-i megfelelőit az irodalomtörténet perdita daloknak nevezi. (→ még: latrikánus költészet) – Irod. Bod Károly: Balassi Bálint latricanus verse (Irod. tört., 1913); Klaniczay Tibor: Pajkos ének (Mišianik–Eckhardt–Klaniczay: Balassi B. szép magyar komédiája, A Fanchali Jób-kódex magyar és szlovák versei, Bp., 1959); Stoll Béla: A Pajkos ének és a népköltészet (Irod. tört. Közl., 1962).

Küllős Imola

latorkert: sűrűn egymás mellé állogatott, hegyes karókból készült egyszerű kerítés. A török kori várak legkülső részét vette körül. Alkalmazták várkastélyok, udvarházak, majorsági épületek, sőt alföldi városok körülkerítésére is. Nem volt igazi védelmi mű, inkább csak a hirtelen felbukkanó portyázó csapatok, kóborló hajdúk és latrok távoltartása céljából készítették. – Irod. Takács Sándor: A magyar vár (Századok, 1907); Györffy István: Az alföldi kertes városok. Hajdúszoboszló települése (Népr. Ért., 1926).

Latorkert ábrázolása (17. sz., Léva, v. Bars m.)

Bárth János

látott hal: → gardahalászat

latrikánus költészet: „a lator poézis elsősorban a deákos műveltségű nemességnek s valószínűleg még a polgárságnak volt az ’irodalom alatti’ irodalma” (Gerézdi Rabán). Két válfaja (a kurvacsúfoló és a kiéneklés) régi költészetünk fő ágához, a vallásoshoz, ill. a szerelmihez (→ virágének) igazodik, ezeknek parodisztikus, obszcén megfelelője. Az obszcén asszonycsúfoló az egyházi prédikációk feddő-oktató hangját, stílusát utánzó, Európa-szerte ismert középkori vágáns műfaj leszármazottja (→ didaktikus költészet), „azt mímeli, hogy az erkölcs védelmében hallatja szavát, hivalkodva tükröt tart a delikvens elé; s ezzel is menlevél a latorkodásra... a célba vett már csak ürügy, fő a trágárkodás” (Gerézdi Rabán). Leghírhedtebbek Madách Gáspár (1590?–1640) ilyen típusú költeményei, de idetartozik az 1505-ben feljegyzett, csúfondáros Körmöczbányai táncszó is. A kiéneklés a fennkölt hangú udvari szerelmi költészet művészi eszközeivel „latorkodik”, a szoknyabolond férfiak megjátszott „nagy szerelmét” énekli. A világi szerelmi költészet képes beszédét utánozva a szó szoros értelmében kétértelmű alkotásokat hoz létre. Legismertebb példája „Balassa János éneke solymocskájárul”, amelynek nagyfokú illetlenségét a gyanútlan olvasó rajongó szerelmes versnek vélheti. Amikor a 16–17. sz.-i egyházi prédikátorok egyhangúlag „hitvánságnak, ganéjnak” pocskondiázták és üldözték a virágénekeket, akkor – sajnálatos módon – a szintén szerelmi témájú latrikánus énekekkel vették egy kalap alá őket. Pl. 1561-ben Melius Juhász Péter így magyarázza Szent Pál apostol levelét: „Itt megtiltja Pál a parázna, hívságos, csúf és trágár beszédet, virágéneket, lator dúdolást.” Népköltészetünk verses trágár alkotásai is a latrikánus költészet körébe tartoznak, legtöbbjükkel mulatságok (szüret, farsang), lakodalmak alkalmával találkozunk. Céljuk hangulatkeltés és a hallgatóság szórakoztatása. Viszonylag kevés trágár folklóralkotást ismerünk, mivel sokáig nem tartották ezeket gyűjtésre, lejegyzésre méltónak. – Irod. Gerézdi Rabán: A magyar világi líra kezdetei (Bp., 1962); Gerézdi Rabán: Balassa János éneke solymocskájárul (Irod. tört. Közl., 1965).

Küllős Imola

láz: szénatermő tisztás, rét, főként a hegyi területeken. Az ÉK-i Kárpátokban a 13–14. sz.-tól kezdődően láznak nevezték a természetes rétképződményeket és a szénatermesztés céljából irtott tisztásokat egyaránt. A láz korai szláv kölcsönszó nyelvünkben, amely az északi és az erdélyi magyar nyelvjárásokban egyaránt elterjedt. A láz napjainkban földrajzi névként él. DK-Dunántúlon ’beltelek’ jelentésben ismeretes. Szlovákia egyes vidékein (Zólyom, Gyetva) az erdei tisztásokon, → irtásokon létesített szórvány-településeket, tanyákat is láznak nevezik. E jelentése a magyarba is átkerült. – Irod. Gunda Béla: Földrajzi megfigyelések az Ormánságban (Földr. Közl., 1938); Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Márkus Mihály: A bokortanyák népe (Bp., 1943); Belényesy Márta: Az állattartás a XIV. században Magyarországon (Népr. Ért., 1956).

Paládi-Kovács Attila

lazahorog: → csapóhorog

Lázár István (Székesfehérvár, 1861–Nagyenyed, 1915): néprajzkutató, tanár. 1878–81-ben a cisztercita rend teológus növendékeként Zircen tanult. 1883-ban a bp.-i egy.-en görög-latin szakos tanári oklevelet szerzett. 1881-től a pécsi, 1882-től a bajai rendi gimn.-ban tanított. 1885-ben a ref. egyházba lépett. Előbb Csurgón tanított, majd 1889-ben megválasztották a nagyenyedi Bethlen Kollégium tanárává, melynek 1909-től haláláig ig.-ja volt. Nagyenyedi tanársága idején a környék magyar falvaiban gazdag néprajzi és népnyelvi anyagot gyűjtött, melyet az Ethnographiában, a Néprajzi Értesítőben, helyi újságokban és egy megyei monográfiában publikált. Helytörténeti cikkeket is írt, pedagógiai szakírói munkásságot folytatott. Elsőnek foglalkozott a néprajz szerepével a középiskolai oktatásban. – F. m. Alsófehér vármegye magyar népe (Klny., Nagyenyed, 1896); Iskola és ethnográfia (Orsz. Ref. Tanáregyesület Évkve az 1903–1904-dik évre, Bp., 1903).

Kósa László

lázsiás, lázsia: 1. ezüstpénz, mely a 18. sz. végén és a 19. sz. elején Mo.-on is forgalomban volt. – 2. Női → nyakék, melyen ezüstpénz vagy más, sokszor a forgalomból már kivont pénzérmék csüngenek. Korábban Mo. több táján előfordult, a 19. sz. végére azonban csak Szekszárd, Kalocsa, Baja, Szeged vidékén és a Bácskában volt jellemző viselet. Ott az I. világháborúig készült lázsiás (nagypénz, húszas, medál) 3–5 cm átmérőjű ezüst érmékből állt. Helyi stílusú ötvösművű akasztófület és keretet is kaptak az érmék: csipkézett, vésett ezüstlemezt, gyakran színes ékkövekkel. Kívül viselték az érmén a szentek, angyalok képét, míg az uralkodók képmása belül maradt. A 19. sz.-ban inkább textilszalagra, többnyire színes, esetleg gyógyító erejűnek tartott gyöngyök közé fűztek 1–5 szem lázsiást és szorosan a nyakukra kötötték (→ nyakszorító, hagyományos gyöngysor). A 20. sz.-ban a nagygazdák már filigrándíszes tagokból ezüstláncot csináltattak és azon 7–11 érmét viseltek. Ezt már a mellre lazán leeresztve hordták. Ha zárja monogramos, évszámos volt, akkor a lánc egy szakaszát szorosan a nyakukra csavarták és elöl zárták össze, látható helyen. Néha 2–3 sor lázsiást vettek föl egyszerre, akiknek annyi összegyűlt az örökölt és kislánykoruk óta ajándékba kapott pénzdarabokból és kész lázsiásszemekből. Szeremlén és Érsekcsanádon a menyasszonynak a vőlegényadta jegypénzből is csináltattak lázsiást. A 20. sz.-ban néha aranypénzt is beledolgoztattak a lázsiásba. – A középkor óta világszerte előfordult pénzérméknek ékszerként, főleg nyakéken való felhasználása. A 19–20. sz.-ban a pénzes nyakék a legdúsabb és legjellegzetesebb a Balkánon volt és a délszláv népviseletekben, ahol a magyaroktól eltérően inkább sok, kicsi, értékes és díszítetlen aranypénzt viselnek. – Irod. Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956); Karasek, E.: Bauernschmuck aus dem Berliner Museum für Volkskunde (Berlin, 1971).

Lázsiás (Érsekcsanád, Bács-Kiskun m.)

Horváth Terézia

lazsnak: → lepedő, → párnatakaró, → szénaruha

leány, aki aranyvirágot lépik, a: → gyöngyöt síró, rózsát nevető leány, a

leányavatás: a serdülőkorból kinőtt lányok nagylányként, eladó lányként való elismerésének → szokása. Szinte falvanként változik külsőségeivel együtt a leányavatás módja. Nem intézményesedett olyan mértékben, mint a → legényavatás, és ünnepélyes, nyilvános formái ott alakultak ki kizárólag, ahol a legényavatás is előfordul. A leányavatás nem önállósul, hanem a legények szervezte alkalmakhoz, pl. a mulatságokhoz, a → bálokhoz és a munkavégzés szokássá intézményesedett alkalmaihoz kötődik. (→ fonó, → tollfosztó stb.) Másrészt a lányok baráti csoportjai intimebbek, képlékenyebbek (→ leánybanda), hogysem a leányavatásnak a legényekéhez hasonló, jól szervezett, a nyilvánosság számára is mutatós módjait meg tudnák szervezni. Sokkal szilárdabb erkölcsi törvények tartják vissza a lányokat, mint a legényeket. A legények felnőttkorba való átlépését → rítussal, szertartással emelték, míg a leányokkal szembeni erkölcsi követelmények korosztályváltását mértéktartó ünnepélyességgel fogadták csak el. Kivételt mindössze a → konfirmáció képez. – A leányavatás történetét, múltját nem ismerjük, a 19. sz.-ban megfigyelt módjai és friss adataink is azt mutatják, hogy nem vált soha valódi → avatássá. Azok a szokások, szokásszerű cselekvések, amelyek a korosztályváltást kísérik, szerény szimbólumai a felnőtté válásnak. A leányavatás legteljesebb szimbolikus eszköze a leánycégér a Ny-Dunántúlon és a Kisalföldön. Hasonló szerepe van a nagylányos ruhába való átöltözésnek elsősorban → húsvétkor, de a felnőtté válás tényét kifejezheti a közvélemény előtt a templomi ülésrendben a nagylányok között elfoglalt hely is. Nagylánynak számított az egész nyelvterületen élt szokás szerint az a lány is, akit a legények először hívtak meg a mulatságba → farsangba, vagy akit a leánybandák maguk közé befogadtak. Ez utóbbi a tulajdonképpeni leányavatás: pl. a lány 14. születésnapján meghívja szüleihez az egy korosztállyal idősebb lányokat, akik közül az egyik kézfogással, csókkal és néhány köszöntő szóval maguk közé fogadja a fiatal lányt. Másutt pl. a serdülő lány haját idősebb barátnői nagylányosra fésülik húsvétkor, de a leányavatás tényét kifejezheti az → aprószentek napján a korbácsolás éppúgy, mint a nagylányok fonójába, tollfosztójába szóló meghívás stb. Kiskapus környékén a leányavatás egykor három napig is eltartott, és leánykifőzés volt a neve. (→ még: korosztály, → korcsoport, → leányélet) – Irod. Timkó György: Szigetközi leánykorbácsolás és leánycímer (Népr. Ért., 1904); Iváncsics Nándor: Peresztegi legény- és leányavatás (Soproni Szle, 1960); Németh Imre: A népi közösségekben élő fiatalok életmódja és kultúrája (Arrabona, 1966).

Németh Imre

leánybanda: A serdülőkort elért mindkét nembeli fiatalok a házasságkötésig kisebb csoportokba szerveződtek. Az iskolát elhagyó vagy bérmált, konfirmált leányok koruk és szorosabban vett lakhelyük szerint kisebb csoportokba: lánybandába, lánycsapatba, cimboraságba, pajtásságba tömörültek. A leányok csoportosulását általában befolyásolta a falu társadalmának differenciáltsága, vagyis külön csoportosultak az iparoslányok, gazdalányok, cselédlányok stb. Ha a település vegyes vallású vagy kevert nemzetiségű volt, ezt a tényezőt is figyelembe vették. A lánycsoportok kezdeti formái már az iskoláskorban megvoltak, de mint tevékeny csoport csak a serdülőkor elérése után funkcionált. Egy-egy lánycsoport együtt bérelt fonóházat, vasárnap délután együtt sétáltak, együtt mentek el táncolni kocsmába, bálba, játszóhelyre. Egy-egy lánycsoport az egyházi szervezetekben is összetartott (→ Mária-lány). – Egy településen belül a különböző falurészek lánycsoportjai rivalizáltak, ellenséges viszonyban voltak egymással, pl. a mátraalji palócoknál ha felvégi lány elment az alvégiek mulatságára, vigyáznia kellett magára, mert a helyi lányok észrevétlenül hajába belenyírtak, ruhájába bevágtak. – Egy-egy lánycsoport létszáma 5–15 között változhatott. A tágabb csoporton belül egy-két lány vagy három-négy tagú lánycsoport között szorosabb barátság alakulhatott. Ezek egyformán öltözködtek, mindenhová egyszerre mentek, egymással bizalmasabbak voltak, mint a többiekkel. A leánybanda tagjai vidékenként legkedvesebb barátnőjüket komának, mátkának szólították, a többi pajtásnak különböző beceneveket adtak, pl. a Heves megyei Bodonyban szépöcsém, szeretőm, rózsabimbóm, csillagom stb. A D-Dunántúlon és É-Mo.-on szokásban volt a → komatálküldés, amely a szorosabb barátság nyilvános megpecsételése volt. – Ha a csoport tagjai közül valamelyik férjhez ment, a lánypajtások részt vettek a lakodalom előkészítésében a helyi szokásnak megfelelően, azonkívül a → csigacsinálásban vagy a télizöld-szedésben. A lakodalmon a lánypajtások egy része mint nyoszolyólány volt jelen. A → menyasszony búcsúztatásában a menyasszonyt leánypajtásaitól külön elbúcsúztatják. Mo.-on szokásban volt, hogy a menyasszony a templomi szertartás után a kendőjére tűzött rozmaringot legkedvesebb barátnőjének adta, s ezzel a tettel – a néphit szerint – mihamarabbi férjhezmenetelét biztosította. A legkedvesebb leánypajtás általában számításba jött mint a gyermekek keresztanyja is. – Ny-Mo.-on a leánybandáknak vezetőjük volt. A vezetőt nem formálisan választások útján jelölték ki, hanem a gyermekkorbtól folyamatos ismeretség, a vagyonosság, a külső megjelenés és a rátermettség alapján általában ennek a leánynak házánál jártak össze beszélgetni, kézimunkázni, játszani. Ebben az esetben inkább barátnői összejárásról volt szó. – A mezővárosokban és a városok falusias településrészein a legénytársaságok mellett szervezett leánytársaságokat is találunk. A társaság vezetőjét (első leány) itt választással jelölték ki, a választás módja azonban utánozta a legényszervezetek hasonló ceremóniáit, mintegy annak követéseként. A leánybandák tevékenysége a legénytársaságok mozgását követte, már csak azért is, mert szervezett megmozdulásaik mindig a legények kezdeményezéséből indultak el (→ bál). A leánybanda szerepe különösen fontos volt az emberi életet kísérő szokások (→ átmeneti rítusok) és a → naptári ünnepek teremtette alkalmakkor. Pl. → kontyolás, → leányavatás, → halott lakodalma, → kiszehajtás, → zöldághordás, → pünkösdi királynéjárás stb. – Irod. Szendrey Ákos: A népi élet társas összejövetelei (Ethn., 1938); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mártaaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956); Ruitz Izabella: A parasztifjúság társasélete a Bódva vidékén (1880–1950) (Ethn., 1965–1966).

Tátrai ZsuzsannaNémeth ImreMorvay Judit

leányélet: a nagylánysorba kerüléstől a férjhezmenésig tartó életszakasz (→ még: korosztály, leányélet → korcsoport, leányélet → leányavatás, → leányillem). Attól függően, hogy a lány milyen társadalmi réteghez tartozó családba született bele (→ belenevelődés), az életszakasz megélésének módjai igen eltérőek. Munkakörét, baráti kapcsolatainak teljességét, mentalitását és magatartásának jegyeit, habitusát a családi státusához mérik, várják el és – egyéni, a természetéből vagy meggyőződéséből következő kiválása, szembenállása, ellenszegülése esetén – megkövetelik. Életének ebben a szakaszában rendeződnek át kapcsolatai a közösség nagylányra vonatkozó normái szerint; magatartásának legfontosabb rendezője a közelgő → házasságkötésre való felkészülés; eladó lány lesz belőle. Az iskolát kijárt lány számít általában nagylánynak, de a ref.-oknál pl. a → konfirmáció, másutt pedig a → leányavatás stb. emeli át a felnőtt lányok sorába. Némely vidéken elvárják tőle, hogy családjában felnőtthöz mért munkát végezzen (→ családi munka) és megalapozza jövőjét (megszerezze → hozományát), akár otthon marad szülei gazdaságában és háztartásában dolgozni, akár → cselédnek, napszámosnak, szolgálónak stb. szegődik. Megváltozott helyzete számos külső jelben tükröződik: nagylányosan „kiruházzák”, a legények udvarolhatnak neki (→ udvarlás), mulatságba (→ bál) járhat, a templomban beállhat a nagylányok közé, → fonóba járhat stb. Dolgát megkönnyíti és a nagylánysorba való átkerülést gördülékenyebbé teszi, hogy korosztályával és korcsoportjával együt járja meg ezt az utat. – A leányéletet kísérő → szokások változatosak. A legények életvitelével szemben azonban inkább az intimitás, a várakozás jellemzi őket. – Irod. Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941); Szendrey Ákos: A népi társadalom tagozódása (Ethn., 1937); Szendrey Ákos: A népi élet társas összejövetelei (Ethn., 1938); Kresz Mária: A hagyományokba való belenevelődés egy parasztfaluban (Népr. Tanulm., 1949); Iváncsics Nándor: Peresztegi legény- és leányavatás (Soproni Szle, 1960); Katona Imre: „Népi politechnika” (Pedagógiai Szle, 1961); Ruitz Izabella: A parasztifjúság társasélete a Bódva vidékén (1880–1950) (Ethn., 1965–66); Németh Imre: A népi közösségekben élő fiatalok életmódja és kultúrája (Arrabona, 1966).

Németh Imre

leányfejviselet: → fejviselet

leányillem: azoknak a → szokásoknak, szokásnormáknak, íratlan szabályoknak az összessége, amelyek a lányok viselkedését serdülőkoruktól házasságukig rendezik. Általában nem több, mint a tényleges viselkedés helyben kialakult szokásos rendje (→ leányélet, → leányavatás). A leányillem megtartását a közvélemény élénk figyelemmel kíséri és ellenőrzi. A vétőket megszólják (→ pletyka). Olyan helyiségekben, ahol az egyház szervezte ifjúsági társulások működtek, a leányillem megtartásának ellenőrzését a pap, a lelkész vagy a csoport vezetője végezte (→ Mária Kongregáció). A leányillem előírásai az élet, az erkölcs minden területét áthatották. Ezért alakulhatott ki a leányillem → hiedelem jellegű, ill. elsősorban vallásos töltetű ideológiája (→ tilalom) (pl. ha a leány fütyül, sír Szűz Mária; ha illetlenül ül, az ördögöt hívogatja; ha fésületlenül megy ki az utcára, megtépázzák a boszorkányok). – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Ortutay Gyula: A szerelem Ajakon a házaséletig (Népünk és Nyelvünk, 1934); Kresz Mária: A hagyományokba való belenevelődés egy parasztfaluban (Népr. Tanulm., 1949); Iváncsics Nándor: Peresztegi legény- és leányavatás (Soproni Szle, 1960); Ruitz Izabella: A parasztifjúság társasélete a Bódva vidékén (1880–1950) (Ethn., 1965–66).

Németh Imre

leánykérés: → megkérés

leánykifőzés: → leányavatás

leánykoma: → koma

leánylopás: → házasságon kívül elismert nemi kapcsolat

leánynegyed: → negyed

leánynéző: a házastársul kiszemelt leány megtekintése még a leánykérés (→ megkérés) előtt, otthonában, a legény és annak szülei, hozzátartozói által. Főleg akkor volt erre szükség, ha → házasságközvetítés által ismerték meg egymást a fiatalok, és sem a személyek, sem a családok vagyoni és egyéb körülményei nem voltak ismerősek. A leánynéző folyamán a leányt különböző szolgálatok megtételére kérték meg, s ezek teljesítése közben megfigyelve tudtak véleményt alkotni róla. A leánynéző ellenpárja a → háztűznéző. – Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Bächtold, M.: Die Gebräuche bei Verlobung und Hochzeit (Basel–Strasbourg, 1914); Hoffmann Tamás: A ’Köz-nép’ házasodásának módja Baranyában (Ethn., 1954).

Györgyi Erzsébet

leányszöktetés: → házasságon kívül elismert nemi kapcsolat

leányvásár, leánynézővásár: 1. az a hely, ahová a → párválasztás elősegítése, a találkozás és megismerkedés céljából a különböző nemen levő házasodni vágyó fiatalok évente rendszerint ugyanazon időpontban magukat kidíszítve összejöttek. A lányok sok helyen ingó hozományukkal együtt jelentek meg és így kínálták magukat. E községek messze földön ismertek voltak, és az alkalom kizárólag a leányvásár céljait szolgálta, de sok helyen → vásárral, leginkább pedig búcsúval voltak összekötve (→ búcsújáróhely). A leghíresebb leányvásárokat a következő helyeken tartották: Mátészalkán Mária-Magdolna (júl. 22.) napján, Szabolcs megyében a pócsi búcsú alkalmával, a gainai havasban (Hunyad m.) júl. 13-án (a görög naptár szerinti Péter-Pál napján), az ormánsági Vajszlón (Baranya m.) Luca-napkor (dec. 13.), Zomborban okt. második napján, Háromszék megyében pedig a vásáros napok közé eső vasárnap, Zengővárkonyban (Mecsek) gesztenyeszüretkor. Némely helyen a leányvásárt évente 2–3-szor megismételték. A leányvásár szokása egykor szinte egész Európában megvolt, a magyarsággal szomszédos népeknél és nemzetiségeknél éppúgy, mint a távoli skandináv területeken. – Az említett összejöveteleket azért nevezték leányvásárnak, mert ezek nemcsak az ismerkedésre nyújtottak alkalmat, hanem az esetleges házasságkötéssel kapcsolatos vagyoni kérdések megbeszélésére (hozomány stb.) is lehetőség nyílt, sőt pl. a románoknál a → megkérés, az → eljegyzés és a házasságkötés helyei is voltak (pl. Gaina). Téves az a felfogás, hogy a leányvásárban adták-vették a lányokat. – 2. Az a hely, ahol a háztartási alkalmazottak sok községben újév vagy pünkösd (Debrecen) napján összejöttek és ünnepélyesen felöltözve várták, hogy fél- vagy egész évi szolgálatra, munkára felfogadják őket. – Irod. Csaplovics János: Ethnographiai Értekezés Magyar Országról (Tud. Gyűjt., 1822); Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Szabó Imre–Ernyey József: A gainai leányvásár (Népr. Ért., 1904); Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Ruitz Izabella: A parasztifjúság társasélete a Bódva vidékén (1880–1950) (Ethn., 1965–66).

Tárkány Szücs Ernő

lebbencs: a főzni való → gyúrt tészta kisodort, de nem késsel felvágott, hanem kézzel tördelt, tépett változatának elnevezése. A szó későn, ilyen jelentésben 1840-ben került először feljegyzésre. Lebbencsként alakított tészta a századfordulón a parasztkonyhán még sokfelé gyakori volt, de ezt a nevét csak az Alföldön ismerték, ahol viszont ugyanezt másként is nevezik (tördelt tészta, galuska, haluska, csipkedett, lacsuha). Az ilyen tésztát itt használják a legnagyobb mennyiségben és legsokoldalúbban, belőle közönséges és pirított tésztalevest, → tésztakását és → kifőtt tésztát egyaránt készítenek. (A zsíron pirított tésztából készült lebbencsleves szintén az alföldi étel nyomán vált közismertté.) Az otthon elkészített, megszárított lebbencs bográcsban való mezei főzésnél is jól használható. Készítése nem kapcsolódik specialistákhoz, mint a → tarhonyáé. A tavaszi-nyári munkaidőre felkészülve a háztartásokban előre nagy mennyiségű lebbencstésztát készítenek. Ilyenkor tucatnyi kisodort, nagy tésztalevelet száradó ruha módjára egyszerűen rudakra akasztanak a kamrában, alá abroszt terítenek, ahová a száradva már magától is töredező tészta lepotyog. A nagyobb darabokat kézzel tördelik el. Van azonban a szikkadás kivárása nélkül összetépkedett, azonnali főzésre szánt lebbencs is.

Tésztaszárítás (1911, Debrecen)

Kisbán Eszter

lebegő ujjas: női → ujjas, melynek dereka eláll viselője törzsétől.

lébényi kocsi: közepes nagyságú → szekér, amelynek az a jellegzetessége, hogy csak hátul tartja két → lőcs a ritka → zápos → szekéroldalt, elöl viszont két erős, vasalt → rakonca áll a fergettyűben (→ fügető). A lébényi kocsi a Kisalföldön gyakori és a Szigetközben is általános könnyű szekerektől abban tér el, hogy oldalai egyenesek és nem görbék. Az újabb készítésű lébényi kocsik hossza 4,5–5 → sukk. Vontatására két muraközi lovat használnak; a lovak a rúdszárnya (→ szekérágas) fölött beakasztott → bókonnyal húznak, → fürhécei azonban vannak. Elöl-hátul levő → saroglyái csaknem egyenesek. Ha festik, akkor a lébényi kocsik színe zöld. Méretük szerint szekerek ezek, de mert lovakat fognak belé és nem ökröket, → kocsinak nevezik.

K. Kovács László

lebzsi: → laptoló

lécka: → esztrenga

lécvázas bútor: → ácsolt bútor

ledolgozás: munka ellenében végzett munka, amely nem a kölcsönösség, méltányosság alapján áll, hanem aránytalan. Az egymásnak dolgozók alá-fölérendeltségi viszonyban állnak egymással, s a fölérendelt helyzetben levő helyzetéből fakadó előjogokat élvez, kizsákmányolja a másik munkáját. A ledolgozás bizonyos határig kapcsolódhat és kombinálódhat → részesmunkával, bizonyos ingatlan vagy ingó (szerszám) dolog időleges bérbeadásával is, ezek azonban csak függvényei a munka-munkáért alapviszonynak. (→ még: társasmunkák) A ledolgozás többnyire → munkacserénél jön létre, s a felek közötti viszony hosszabb időn át állandósulhat is (pl. gazdakepés viszonya ÉK-Mo.-on). A ledolgozás nagyobb jelentőségre a kapitalizmus időszakában tett szert, s a különböző paraszti rétegek között a kizsákmányolás egyik, a tőkehiányból fakadó formája lett. – Irod. Balassa Iván: A ledolgozás magyar elnevezései (Magy. Nyelvjárások, 2., 1953); Szabó László: Munkaszervezet és termelékenység a magyar parasztságnál a XIX–XX. században (Szolnok, 1968).

Szabó László

lefekvés: → nászéjszaka

legátus <lat. küldött, követ>: a ref. és unit. egyház intézménye, mely szerint teológiai akadémiák és némely kollégiumaik a három fő ünnep (karácsony, húsvét, pünkösd) alkalmából gyülekezetekbe küldik növendékeiket, hogy azokban prédikáljanak, s ezáltal a helybeli lelkésznek segédkezzenek, ill. hivatásukat gyakorolják, továbbá a gyülekezettől és a patrónusoktól szolgálatukért tanulmányi célokra fordítandó adományokat nyerjenek. – A legáció első írásos nyoma 1630-ból származik. Albisi Zólyomi Dávid Érdiószegről levelet írt a debreceni kollégiumnak, amelyben tudatta, hogy évről évre nagy összegű adományt juttat az iskolának, ha húsvétkor és pünkösdkor a jeles diákok közül érte küldenek. A 18. sz. első felében már minden ref. vidéken általános volt a legáció. A korábbi gyakorlattal ellentétben azonban az adományok nem az iskolát, hanem a legátust illették. A legátust pedig nemcsak a patrónusok, hanem elsősorban a gyülekezetek kérték, ill. azok meghallgatásával a felsőbb egyházi vezetés határozta el küldetésüket. Ezáltal a legáció elvált a kifejezetten közcélokat szolgáló adománygyűjtéstől, a → szupplikálástól. Kezdetben a kollégiumok azokra a vidékekre bocsátottak ki legátusokat, ahonnan diákjaikat toborozták. A 18–19. sz. fordulójától általában egyházkerületenként elhatárolták területeiket és több (elsősorban kisebb) helységből álló legációs köröket alakítottak ki. Újabban ismét az iskolákat illeti a befolyt pénzösszeg. – A legátusokat az ún. elekció alkalmából a kollégiumok ifjúsága demokratikus úton választotta, ill. korosztály és tanulmányi eredmény szerinti sorrendben a legátusok választották meg maguknak a legáció helyét. A legátus minden esetben nyomtatott üdvözletet vitt a kollégiumtól a gyülekezetnek (pátens, libellus, Erdélyben: konceptus), az illető lelkész pedig igazolta legációja elvégzését és jó magaviseletét. Szokás volt az alsóbb éves diákoktól az előre betanult prédikációk tanári kikérdezése is. – Erdély kivételével a legátust az alsóbb kollégiumi osztályokból kikerült kislegátus, mendikáns kísérte, aki szolgadiáki teendőket látott el mellette, és a ref. vallású családokat végiglátogatva ünnepi köszöntő verseket mondott. (→ köszöntő) Az így nyert adományokat saját tanulmányi céljaira fordíthatta. Kislegátusnak szegényebb sorsú, kollégiumi köztartáson levő diákok mehettek. – A vasúthálózat kialakulása előtt a legátusok többnyire gyalog, esetleg kocsin jártak távoli falvakba. Így lettek a vándorló diákokról szóló folklorisztikus történetek, trufák, anekdoták gyakori szereplői. – Irod. Tóth Endre: A legáció. Eredete, története és helyzete különös tekintettel a Dunántúlra (Pápa, 1935).

Kósa László

legelő, mező: háziállatok legeltetőhelyéül szolgáló terület. Az Alföldön a település melletti füves ősgyepek, a nagy kiterjedésű → puszták, hegyvidékeken az erdőhatár feletti füves területek, tisztások, irtások és füves, ritkás erdők, a → nyomásos gazdálkodás idején a szabadon hagyott ugar, a betakarított termesztett növények helyén (pl. tarló) felburjánzott gaz szolgáltak legelőül. A feudalizmus korában a földesúr és jobbágyai közösen használták a legelőt, s legelőbőség esetén bárki korlátozás nélkül bármennyi állatot hajthatott rá. Egyes alföldi legelőkön egész évi legeltetés folyt (→ telelő, → nyaraló), s a vegetáció változása szerint vándoroltak (→ vándorpásztorkodás). A kapitalizmus korában csökkent a legelők területe, s a birtokok után meghatározták a legeltethető állatok számát (→ legelőjog) és a legeltetés módját. Az állatfajtánkénti legelőelkülönítés már a középkorban megkezdődött, de csak a 18. sz.-tól fejlődött ki. (→ járás) A 14–15. sz.-tól, majd a török dúlás alatt elnéptelenedett területeken keletkeztek a puszták (pl. Kiskunság, Nagykunság, Hortobágy), amelyeket rendszerint legeltetéssel hasznosítottak. A gyér fűvű legelők a 19. sz. közepétől, az árvízlecsapolást és belvízlevezetést követően alakultak ki. A nagy határú alföldi településeken a legelők hasznosításának kettős rendszere alakult ki: a település mellett, a naponta hazajáró állatok (pl. csorda, csürhe, néhol a fejős juhnyájak) → belső legelője, valamint a tenyésztést szolgáló állatok (gulya, ménes, konda és a meddő juhnyáj) távolabbi, pusztai → külső legelője. A hagyományos gazdálkodás idején a legeltetés évi rendje a következő volt: tavasszal, leginkább ápr.-ban (→ kiverés) gyeplegelőkre, ill. a szabadon hagyott nyomás felburjánzó növényzetére hajtották ki az állatokat (→ legelőszabadulás). Júl. közepétől vagy aug. elejétől a gabonatarlókat (→ tarlószabadulás) legeltették, ősszel a megújult gyeplegelők és a határ egyéb „tarlói” (káposztaföld, kukoricaföld stb.) és a felszabadított kaszálók szolgáltak legelőül. (→ még: beszorulás) – Irod. Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn., 1939); Belényesy Márta: Az állattartás a XIV. században Magyarországon (Népr. Ért., 1956); Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1958–59); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, Debrecen, 1965); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, XII., Debrecen, 1970).

Legelő (Gyimesközéplok, v. Csík m.)

Legelő (Szatmári-síkság)

Legelő a Dráva árterében (Barcs, Somogy m.)

Legeltetés a Hortobágyon

Legelő (Bükkszentkereszt, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Szabadfalvi József

legelőbér, fűbér: a legelőhasználat bére, amelyet rendszerint az állatok tulajdonosa fizetett a legelőtulajdonosnak. Ritkábban – pl. vállalkozó típusú juhász által létrehozott, szervezett → esztena esetében – a pásztorgazdaság, szállásgazdaság szervezője fizette. Előfordult, hogy községi vagy közbirtokossági legelő közbirtokosai is fizettek legelőbért, amely a legelő fenntartására, adójának fedezésére szolgált. A legelőbért általában a legeltetett állatok száma szerint adták, számosállatban számolva. Máskor a bérlet adott területre szólt, az állatok számának meghatározása nélkül vagy csak globális meghatározásával (pl. nyáj). A középkorban széltében elterjedt – főleg a Kárpátok vlach pásztorainál – a földesúri erdőkben, havasokon való legeltetésnek naturáliákban (állati termékekben, sajt, vaj) fizetett bére. A legelőbért újabban rendszerint pénzösszegben határozták meg. A középkori szokásjog alapján a 19. sz. végéig a vásárra hajtott állatok a közutakon és közlegelőkön egy éjjel legelőbér nélkül is legelhettek.

Földes László

legelőelkülönítés: → elkülönítés

legelőjog: valamely területen való legeltetés joga (lat. ius pascendi). A legelőjog kifejezés köznyelvi használata differenciálatlanul két, jogilag elkülönítendő fogalmat takar: 1. a tulajdonképpeni legelőjogét, amely az adott terület tulajdonjogi birtoklásán alapszik. Ez a legelőjog legtisztább esete, a tulajdonjognak ui. egyszerűen folyománya, szerves része a használati jog; – 2. a szolgálmányszerű jogosság más területén való legeltetéshez (servitutum pascendi), ami az általános legelőjognak egy alfaja. Utóbbira példa: jogosság ahhoz, hogy a jobbágyparasztok a földesúr tulajdonában levő erdőben makkoltassanak. – A különböző alapú legelőjogok a történeti valóságban az esetek többségében keverten, összefonódottan jelentkeznek. A legelőjog jellege, mértéke sokféle, ami természetes, hiszen a legelőjog a földjog része, függvénye a földtulajdonviszonyoknak, utóbbi pedig a nagy gazdasági-társadalmi formációk szerint lényegesen eltér egymástól. A legelőjogot azonban a tulajdonviszonyokon túlmenően közvetlenül befolyásolják egyéb helyi körülmények, mindenekelőtt gazdaságiak (pl. a határhasználat módja, nyomáskényszer, az állatállomány nagyságának és a rendelkezésre álló területnek az aránya stb.). Ezek közül a legfontosabb a legeltetés rendszere. A kisüzemi-parasztgazdálkodásban a legelőterületek általában felosztatlanok voltak. A községi vagy közlegelő használatához a község lakóinak joguk volt, s ez egyben szabályozta is, hogy ki, mennyi, milyen korú, fajú állatot hajthat a legelőre. – Bonyolult volt a helyzet azonban a – nem ritka – esetekben, amikor a jobbágyoknak és a földesúrnak a legelője közös volt. A feudális birtokjog kettőssége folytán itt teljesen összemosódott, hogy meddig terjed a legelőjog (1) és hol kezdődik a legelőjog (2) határa. – A legelőjog kérdése elsősorban, hogy gyakran kizárólag csak a parasztközösségen belül volt szabályozott azoknál a társadalmi csoportoknál és egységeknél, amelyeknél a feudális függőség nem közvetlenül, egyénenkénti földesúri alávetettséggel érvényesült, hanem áttételesebben (alföldi mezővárosok, székelyek, kunok stb.). A feudális rendszer eltörlése után igen sok helyen az ún. arányosítások szűkítették a paraszti legelőjogokat. A földtulajdon arányában kiszakított és sokszor mégis közbirtokban (osztatlanul) hagyott legelőkhöz már nem volt mindenkinek egyenlő legelőjoga. – A legelőjog konkréte tájilag és időbelileg igen nagy változatosságot mutat, s rendszerint egy adott helyen is gyakran változott. Az óriási legelőterületekkel rendelkező Debrecenben a 19. sz. első felében a szántók, erdők és legelők tulajdonjoga elvben a városé volt, a földközösségi földhasználatot a város szabályozta. A szántóföldek a 19. sz. közepén mentek át a cívisek örök magántulajdonába. A város eredeti, még a középkorból való tulajdonhatárán az erdő és legelő használata a város minden polgára számára szabályozatlan volt. A határ nagyobbik részén, a → pusztákon, amelyeket a város hosszú ideig bérlet címén birtokolt, 1819-ig a debreceniek bér nélkül, a szomszéd helységek bérért legeltethettek. Ezután csak azok a debreceniek rendelkeztek ingyenes legelőjoggal, akik szántókat és kaszálókat vettek bérért használatba a puszták művelhető részén. A többi debreceni legelőbér ellenében legeltethetett. A következő években a kihajtható állatok számát korlátozták, a bért emelték. 1850-ben a pusztán szántót, kaszálót bérlők megváltották ezeket, s e volt bérlők 1900-ig alacsonyabb legelőbér, a többi polgár magasabb legelőbér ellenében érvényesíthette legelőjogát. 1900 táján a különbség e két kategória közt elenyészett. A pusztai legelők 1945-ig községi tulajdonban maradtak, a fent vázolt legelőjoggal. – Hegyvidéki, havasi legelőkben bővelkedő tájakon, a községi havasokon a legelőjog általában, egészen az arányosításokig, korlátlan volt a faluközösségi tagoknak. A gazdaságföldrajzi körülmények itt egyébként is határt szabtak. Az állatok élelemmel való eltartásában a tél jelentette a szűk keresztmetszetet, ezért nem szorult különösebb szabályozásra a nyári havasi legeltetés joga. Ehhez járult a szokásjog: mindenki csak annyi állat számára rendelkezett legelőjoggal a falubeli havason, amennyinek téli eltartásáról maga gondoskodni tudott. Idegen állatokat kereskedelmi céllal sem fogadhatott a falubeli havasra. – A legelőre hajtható állatok számát általában nagyjószágszámban határozták meg. Ez volt a legelők befogadóképességének mértékegysége is. (→ számosállat) – A legelőjog egy földközösségi maradványának tekinthető, elterjedt változata volt a (→ tarlószabadulás) határszabadítás. Egészen a határletiltásig bárkinek a földjén, vagyis az egész szabadhatáron bárki legeltethetett. (→ még: belső legelő, → külső legelő) – Irod. Weiss, Richard: Das Alpwesen Graubündens (Zürich, 1941); Balogh István: Formen der extensiven Viehhaltung auf den Puszten von Debrecen (Viehzucht und Hirtenleben, Bp., 1961); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Földes László

legelőszabadulás: tavasszal az állatok első kihajtása, kiverése a legelőre. Időpontja eltérő, függ az időjárástól, a fű minőségétől, a legeltetendő állatok fajától. Legkorábban József nap körül (márc. 19.) a juhot verik ki a legelőre, a többi állatot általában Szent György napján (ápr. 24.). A legelőszabadulás idejét és a legeltetés egész rendjét az érdekeltekből alakult társulás határozta meg. A legelőszabadulás minden évben nagy esemény volt a faluban, általában ünnepségekkel járt együtt. Félszilaj állattartás mellett az állatok → beszorulása, széthányása Szent Mihály (szept. 29.), Lukács (okt. 28.) vagy Dömötör napján (okt. 26.) történt. Volt ahol az első hó leeséséig (Erzsébet, nov. 19., Katalin, nov. 25.) tartották legelőn a jószágot. (→ még: külterjes állattenyésztés)Irod. Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1958–59).

Török Katalin

legelőtársulat: az osztatlan közös tulajdonban vagy bérletben levő legelők használatának szabályozására az érdekeltekből alakított testület. A legelőtársulatban a tagokat legelőarányuk szerinti szavazat illette meg. Vezetőségét (elnök, pénztáros, jegyző, gazda) és alkalmazottait (pásztorok, csőszök) a legeltetési idény megkezdése előtt tartott közgyűlés választotta meg. A közös kiadások fedezéséről (adó, pásztorbér, kútfenntartás, apaállatok beszerzése) és a jövedelem kezeléséről a közgyűlés intézkedett. 1894 óta megalakítása a közös legelőkön kötelező volt, hatásköre 1950-ben szűnt meg.

Balogh István

legeltetési bizottság: 1950 óta a közös használatban maradt legelők egységes kezelésére a községi tanácsok mellett megalakított gazdasági szervezet. Tagjait a legeltetésben érdekelt gazdaságok, termelőszövetkezetek, a volt legelőbirtokosságok és társulatok delegálták. (→ még: közlegelő)

Balogh István

légely: dongás faedény ivóvíz, bor, tej, → nyírvíz tárolására és szállítására. Olyan hordócska, amelynek keresztmetszete nem kör, hanem lekerekített csúcsokban végződő háromszög. A légely két méretben készült. A 4–5 literest szerszámnyélre vagy kampós botra akasztva vállon viszik, a 14–16 literest a szekér oldalára akasztva szállítják. Mezei munkásoknak visznek benne a faluból vizet, pálinkát, ill. a tejet szállítják vele haza az → esztenától. Ez az edényforma a magyar nyelvterületen csak Erdélyben ismeretes, másutt a dobra emlékeztető formák terjedtek el megfelelő rendeltetéssel (→ csobolyó). Neveként Erdély-szerte a légely ismeretes. – Ez a szó a 15. sz. derekától adatolható, bizonyára erdélyi szász közvetítéssel a németből került nyelvünkbe. A tárgy megnevezésére helyenként a budulló szó használatos. Az edény előállítói bodnárok (→ kádár); története szorosan kapcsolódik a fejlett, specializált faiparokéhoz. – Irod. Sándor Gábor: A kolozsvári Hóstát emberi erővel végzett teherhordási módjai és eszközei (Kolozsvár, 1942).

Légely (általános forma)

Paládi-Kovács Attila

légelyhordó: rövid, pipaszárhoz hasonlóan görbe, horgas bot vizesedények szállítására. Kampós végére akasztják a korsót, → légelyt, majd a vállukra fektetik a botot, ügyelve arra, hogy a vízzel teli edény hátukra támaszkodjék. A bot elülső végét menet közben is fogják. Ezt a speciális teherhordó eszközt csak az erdélyi magyarság használta az utóbbi évszázadban. A nyelvterület más részein csak szórványos, alkalmi előfordulásaival találkozunk (Gömör, Somogy). Neve az edény nevétől függően légelyhordó vagy budullóhordó. – Irod. Sándor Gábor: A kolozsvári Hóstát emberi erővel végzett teherhordási módjai és eszközei (Kolozsvár, 1942); Paládi-Kovács Attila: Néhány megjegyzés a magyar parasztság teherhordó eszközeiről (Ethn., 1973).

Légelyhordó: 1. Horogfa (Torockószentgyörgy, v. Torda-Aranyos m.), 2. légelyhordó fa (Györgyfalva, v. Kolozs m.)

Paládi-Kovács Attila

legenda: vallásos tárgyú, többnyire rövidebb prózai vagy verses elbeszélés. Neve a latin legere (’olvasni’) szóból származik, jelentése: felolvasandó. A r. k. egyházban szokás volt a szentek emlékünnepén az istentiszteleten, továbbá a kolostori étkezések alkalmából a szentek, mártírok élettörténetét felolvasni. A könyvet, amely ezeket az élettörténeteket magába foglalta, legendának nevezték, később ez az elnevezés az egyes fejezeteket is jelölte. A 13. sz.-ig különbséget tettek liber legendarius és liber passionarius közt, az utóbbiba a mártírhalált haltak életrajza került, később azonban ez a különbség elmosódott. – Az angol és francia szóhasználat egyaránt legendának nevezi a szentekről szóló történeteket és a mondákat, ill. jelzős szerkezettel különbözteti meg őket egymástól, pl. a francia nyelv az előbbit légende hagiographique-nak nevezi. – A népköltészetben élő legendák szentekről, csodákról, ereklyékről szóló történetek, melyeket igaznak tartott a nép. Hőseik a tételes vallásokban szerepet játszó (gyakran történeti valósággal bíró) személyek, de cselekedeteik, melyekről a legenda beszámol, általában túlnőnek a realitáson. A legenda csak egy-egy vallás keretén belül „igaz”, más valláshoz tartozók már fikciónak tekintik őket. Ugyanakkor példázatok is: azt akarják bizonyítani, hogy a vallás természetfeletti erőt kölcsönözhet a jámboraknak. A Jolles pl. a legenda kiemelkedő vonását az imitációban látta: utánzásra méltó élettörténeket mond el. – Különösen a középkor kedvezett a legendaképződésnek: a 16. sz. után a keresztény egyházak maguk szabtak gátat burjánzásuknak és szigorúbban tettek különbséget az egyház által elfogadott legenda és a fantázia szabad szárnyalása közt. A magyar népköltészetből ismert legendák jórészt nem népi eredetűek. A műfaj kapcsolódik egyfelől a → legendamesékhez, másfelől az → eredetmagyarázó mondákhoz, melyeknek hőseink hazánkban gyakran szintén a keresztény vallás istene és szentjei, főleg Krisztus és Szent Péter. (→ még: Borbála napja, → Katalin-nap, → Mária-legendák, → Szent Péter és a lópatkó, → Szent Péter Isten szeretne lenni, → Szent György, → Szent István, → Szent László, → Szent Margit, → Szent Erzsébet, → Mikulás) – Irod. Illyés András: Szentek élete (Nagyszombat, 1705); Legenda Aurea (Recensuit Th. Graesse, Vratislavie, 1890); Gesta Romanorum (kiadta Katona Lajos, Bp., 1900); Csodák Könyve (Bp., 1914); Jolles, André: Einfache Formen (Halle, 1930); Legendák könyve (Bp., 1944); Honti János: Megjegyzések a népmondáról. Válogatott tanulmányok (Bp., 1962); Rosenfeld, H.: Legende (Stuttgart, 19642).

Dömötör Tekla

legendaballada: a keresztény vallással kapcsolatos vagy arra vonatkozó eseményeket tartalmazó ének. Témája különböző korokra vezethető vissza; egy részük biblikus (vulgáta és apokrif evangéliumi) eseményt fogalmaz meg, más részük a középkori vallásosság → legendaköltészetéhez kapcsolódik, harmadik nagy réteg a legújabb kori népies ájtatosság következményeként, → ponyvák révén került a népköltészetbe. – a) Biblikus vonatkozású: Ádám és Éva teremtés-története és a paradicsomból való kiűzetés története (Ádám-Éva ének) fogalmazódott meg verses elbeszélő költeményekben (→ még: ember teremtése). Nálunk a reformáció idején voltak népszerűek az ótestamentumi, biblikus témákat megszólaltató, különböző ókori királyokról, bibliai hősökről szóló vallásos → históriás énekek. Ezek jelentősége és népköltészeti funkciója az utóbbi századokban megváltozott. Egy részük vallási szektákban hagyományozódott; más részüket, főleg a tréfás paródiaszerű alkotásokat, lakodalmakban, fonókban adták elő. A Noé-énekek (→ szőlő ültetésének mondája) többsége arról szólt, miként lett részeg Noé az állataival együtt, és ebből hogyan eredeztethető a részegség különböző fajtája. A Jézus életével kapcsolatos alkotások zöme születését és halála körülményeit énekli meg. De ismert a jeruzsálemi szálláskeresés balladaszerű megfogalmazása és több, vándorlással kapcsolatos ének. Ezek közé tartozik a nem érdem szerinti jutalmazásról szóló, amely szerint Jézus a szívtelen gazdagot megjutalmazza, de a szegényt bünteti, mert a mennyországban úgyis fordítva lesz. (→ Jézus-énekek, → kánai menyegző). A Mária életével kapcsolatos legendaballadák túlnyomórészt apokrif eredetű félnépi alkotások. Ismeretük általában a r. k. valláshoz kötött. Közismertebb típusok: Jézus születésének megjövendölése; találkozása Erzsébettel; betlehemi szálláskeresés; Jézus keresése a bölcsek között; Jézus keresése az Olajfák-hegyén; Mária álma Jézus haláláról; Mária menyegzője, – mennybemenetele, csodatételei. – b) A szentekről énekelt legendák általában egyetlen jellegzetes eseményhez vagy szimbólumhoz kapcsolódnak. Középkori verses legendáink közül jelentősebbek az István királyról, Szent Lászlóról, Imre hercegről, Szent Katalinról szólók. Ezeknek a népköltészetben való szerepe közvetett. Szent Györgyről és Szent Mihályról elterjedt legendaballada a gonosz hatalom (sátán vagy sárkány) legyőzéséről szól, vagy arra utal. A Szent Katalinról szóló népének megőrizte a pogány királlyal való szembenállásra és az önkéntes halálra utaló motívumokat. E három utóbbi legendaballada a környező népeknél (gottschee-i német, szerb, cseh, ukrán stb.) népszerű folklóralkotás. A → Szent Erzsébet legenda verses énekelt változatban is ismert. A betegeket ápoló, szegényeknek kenyeret osztogató asszony tetteiről koldusok énekeltek halotti toron (→ koldusének). A szentekről szóló alkotások egy része könyörgő vagy dicsőítő énekbe ágyazva mondja el a szentek jótéteményeit. Pl. É-Mo.-on, a Felvidéken az állatvédő Szent Vendel legendaballadája népszerű. – c) A legújabb kori legendaballadák hagyománya és elterjedése összefügg az adott vidék ponyvaismeretével, a búcsújáróhelyeken terjesztett és népszerűvé lett énekekkel. Nagyszámú helyi szentről és csodatételeiről szóló alkotások mellett különösen a Máriával kapcsolatosak népszerűek. Egy-egy búcsújáróhely jellegzetes énekét országszerte ismerték (pl. a lourdes-i Mária vagy a zelli Mária). A csodatételeket valóságosnak vélték, és a róla szóló énekeket istóriának nevezték (→ história). A mai formában ránk maradt változatok a népies barokk verselési stílust mutatják. A szövegtípusok egynémelyike azonban a Legenda aureaig vezethető vissza, és közvetetten az ókori apokrif legendákig (pl. Jézus ruháit szárítgató Mária éneke). – Irod. Veszelovszkij, A. N.: Raziszkanyije v oblasztyi ruszszkih duhovnyih sztyihov (Szobranyije szocsinyenyij, Petrograd); Rosenfeld, H.: Legende Stuttgart, 19642).

Kriza Ildikó

legendamese: a szentek legendáival szemben olyan népi epikum, mely nem a r. k. egyház által hivatalosan beiktatott, követendő példaképpen bemutatott szent emberek élettörténetét meséli el (ilyenek is nagyszámban kerültek a népi orális költészetbe), hanem, magyar viszonylatban legalábbis, elsősorban Krisztus személyével kapcsolatos komoly és tréfás eseményeket mond el. Krisztus vagy az Úristen mellett alárendelt szerepet játszik Szent Péter, Szent Mihály, az angyal és az ördög. A táltos attributumaival is felruházott Krisztushoz képest szellemi képességeik alsóbbrendűek, egyéniségük – különösen Szent Péteré – gyakran komikus. A Krisztusról és szent Péterről szóló → tréfás legendákat a paraszti mesemondók és hallgatóságuk a tréfás mesék (→ reális mese) egyik fajtájának tekintik, szemben a szentek legendáival, melyek a hivők számára a → hiedelemmondákhoz hasonló hitelű „igaz” történetek. A legendamesék egy része → eredetmagyarázó monda, természeti jelenségek tréfás, mesés magyarázatára szolgál, arra ad választ, hogyan lett a gomba, a fában a görcs, a Tiszán az örvény, miért rövid a búza kalásza, miért éhes a ló mindig stb. Mások különböző, ugyancsak nem a mai hivatalos egyház által terjesztett erkölcsi igazságokat bizonyítanak: a kényességtől elkárhoznak az emberek, a lusta és a friss házasodjanak össze, hogy mind a ketten élni tudjanak, a föltétlen igazmondás káros stb. A legendamesék tekintélyes része kora középkori apokrif evangéliumokra, ill. az ezek nyomán Európa-szerte elburjánzott apokrif legendahagyományra vezethető vissza. Egyes típusokról megállapítható, hogy a bizánci egyház terjesztette és népszerűsítette, mások pusztán szájhagyomány útján terjedtek. – Ezek a legendamesék kiváló anyagot szolgáltatnak a paraszti etika vizsgálóinak. Legendameséink mostoha gyermekei a magyar folklórkutatásnak: nagyon keveset tudunk róluk, még teljes anyagukat sem ismerjük. Az ismert anyag párhuzamai elsősorban a vallon-flamand és a délszláv folklórból kerültek elő; Berze Nagy János főként német és román változatokra utal, a tárgyra vonatkozó összehasonlító kutatások során minden valószínűséggel találnánk görög, bolgár, cseh és szlovák párhuzamokat is. Ez idő szerint még a nemzetközi folklórkutatás is távol áll attól, hogy ennek az epikumcsoportnak földrajzi, történeti összefüggéseit ismerné és társadalmi formációhoz való kötését megkísérelhetné. (AaTh, H, BN 750–849, különösen nagy mennyiségű magyar legendameseanyag található Kálmány Lajos nyomtatásban megjelent és kéziratban őrzött gyűjteményeiben.) – Irod. Berze Nagy János: A magyar népmese típusai (I–II., Pécs, 1957); Dähnhardt, O.: Natursagen (I–IV., Leipzig, 1909–12); Laport, G.: Les contes populaires Wallons (FFC, Helsinki, 1932. 101); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (I–III., Bp., 1960); Karlinger, Felix–Mikitink, Bohdan: Legenden – Märchen aus Europa. Märchen der Weltliteratur (Düsseldorf–Köln, 1967); Klaar, M.: Neugriechischen Volkslegenden und Legendenmärchen (Kassel, 1973).

Legendamese címlapja Rózsa Kálmán (azelőtt Bucsánszky) ponyvanyomtatványai közül

Kovács Ágnes

legényavatás: a férfiaknál a serdülőkorból a felnőttkorba való átmeneti rítus (→ átmeneti rítusok). Az ifjúvá serdült fiatalembert az egy korosztállyal előtte járó legények → korcsoportja, → baráti csoportja vagy szervezete az év egyik ünnepnapján ceremoniális eljárásokkal tagjai közé fogadja s ezzel együtt felnőttként elismeri. – Az ifjúvá avatás rítusát szerte a világon a legkülönbözőbb népek gyakorolták és gyakorolják ma is. A legényavatás honfoglalás előtti és utáni története a magyar parasztságnál egészen a 19. sz. közepéig hiányzik. Történeti forrásaink csak a főnemesi, nemesi rangú ifjak játékaira, lovagi versenyekre, később pedig a → céhek ifjúságának szervezett avatására, a céhes avatásra utalnak. Közülük elsősorban a céhek avatási szertartásmódjai hatottak a parasztfiatalok avatásaira, de a ceremónia végrehajtásának egy-egy formájában felfedezhetjük a lovaggá ütés eljárásait, még ha parodisztikusan bemutatva is (pl. pofonütés, felütés), de ugyanígy a keresztény egyházak → keresztelői rítusainak jegyeit is. (Pl. A legényavatás neve azokon a vidékeken, ahol az avatás vízzel, borral, pálinkával való leöntéssel történik, bekeresztelés.) A legényavatás kialakulásának és szokássá válásának az a feltétele, hogy a korosztályok és korcsoportok viszonylag zárt rendje kialakuljon. Ez a rend azonban nem alakítja ki szükségszerűen a legényavatást, de a → leányavatást, a gyerekből serdülővé avatást (puhabkeresztelő) sem. Mindennek jó bizonyítéka, hogy a korcsoportok szerinti tagozódást az egész magyar nyelvterületen ismerjük, de legényavatásról csak a Kisalföldről, a Ny-Dunántúlról, a Felföldről és Erdélyből mutathatunk be megbízható adatokat. Mindebből arra következtethetünk, hogy a legényavatás intézményét a szomszédos, elsősorban a német, szlovák, délszláv (Ny-i horvát) lakossággal való kulturális kapcsolataink révén ismertük meg, terjesztésében, formai jegyeinek kimódolásában pedig a városi, mezővárosi, falusi céheknek volt döntő szerepük. Mindez nem jelenti azt, hogy a serdülő fiúk korosztályából a legények korosztályába való átmenetnek ne lettek volna legényavatásnak ugyan nem mondható, de mégis ünnepélyes, az alkalomhoz mért egyéb formái. Ott, ahol nem avattak legényt, a legénnyé válást és annak elismerését épp olyan jól kifejezte pl. a legénynek szokásos viselet felöltése → húsvétkor, vagy a prot. egyházak → konfirmációja. Halványabban ugyan, de ugyanezt az állapotváltozást tükrözte a legények első mulatságán való részvétel, a templomi ülésrendben a legények közé ülés vagy állás, az → aratóbandába szegődtetés kaszásként stb. A korosztály- és korcsoportváltásnak ezek a módjai – a konfirmációt kivéve – még nem intézményesedtek s már nem is fognak, nem szólva most arról, hogy az állami, társadalmi, egyházi szervezetek a maguk felnőtté avatási eljárásait, szertartásait a változó → normák szerint változó módon kialakíthatják. (Pl. katonaeskü, leszerelés a katonaságtól, választói jog stb. – mint a felnőttség intézményes, a közvéleményben is továbbgyűrűző elismerése.) – A paraszti legényavatást a → próba előzi meg közvetlenül, de hajtóereje, kiváltója a serdülőkorú fiatalok kényelmetlenül zárt, visszafogott állapota. Általában ők kezdeményezik a legényavatást, de a falu nyilvánosságán belül döntő szerepe a legények korcsoportjának jut. Ők beszélik, szervezik meg a dolgot a szülőkkel és az avatandóval, de alkalmanként – a szigorú közigazgatási, egyházi ellenőrzés alatt álló mezővárosokban – a helység elöljáróival is. Amikor a múlt század második feléből indulva az I. világháborúban tetőzött a paraszti életforma társadalmi és erkölcsi válsága: a legényavatás a legények korcsoportjának kocsmai szórakozásává vált. Kivételt ott találunk, ahol a legényavatás az év ünnepeinek rendjébe, egy tartósabb kötőanyagba épült bele. (Pl. a Szigetközben az → aprószentek napja ünnepi és társadalmi szokásaiba.) Ekkoriban tűnt el a parasztfiatalok életéből, átadva helyét az életkorok szerinti természetes rétegződés köznapi módjainak, a társadalmi, politikai, kulturális, egyházi intézményeknek. – A legényavatás átmeneti rítus. Nem egyetlen kulturális hagyományból alakult ki, ezért a változatok tarka sokfélesége, az ötletek, a komoly és játékos ceremóniák rövid életű hagyománnyá vált szokásai jellemzik. Pl. 1. A bekáfolás a Balaton vidékén egyszerű áldomásfizetéssel járt, máshol ezt sittyó-áldomásnak, fertálbefizetésnek, balekavatásnak nevezték. Az avatásnak azonban a legtöbb helyen szokásszerű feltételei voltak, amelyeket előzetesen teljesíteni kellett. Ilyenek lehettek a munkával összefüggésben, hogy a legény jól tudjon kaszálni, ki tudja kalapálni s meg tudja fenni a kaszát, rakni a szekeret stb. Máshol fizikai erejét és ügyességét kellett bebizonyítania, pl. meg kellett birkóznia a legénybíró által kijelölt másik legénnyel, vagy egy nehéz kőgolyót a völgyből a hegyre kellett felvinnie. – A serdülőnek mondott fiatalember a próba után pénzt kér a szüleitől és elmegy a kocsmába. A legények várják már, de mintha váratlanul és engedély nélkül toppant volna be, kizavarják. Újra visszajön, most már kopog, és engedélyt kér a legénytársaság vezetőjétől, hogy megfizesse a „legénysorba lépést” és keresztapát válasszon magának a korosabb legények közül (legénykeresztelő). A keresztapának napokkal előbb felkért legény feláll, a társaság asztalához kíséri és leülteti. A kocsmáros kihozza a szintén korábban megrendelt italt és a terített asztal fölött a legények vezetője (→ legénybíró) az alkalomhoz illő szavakkal köszönti. A keresztapa ezután az új legény fejére önt egy pohár bort, a legénybíró pedig a legények „koszorújának” tagjává, egyúttal teljes jogú legénnyé fogadja. Hajnalig isznak, mulatnak, azután a keresztapa elkíséri a legényt ahhoz a lányhoz, akinek – titokban – udvarolt már. A sokféle legényavatás-ceremónia szerkezete, menete ugyanaz. Néhol az avatandó szokásszerűen lopott búzából szerzi a pénzét, másutt két, sőt három keresztapát választ, megint másutt tegezi a keresztapát, általában azonban – egy-két év korkülönbség ellenére is – élete végéig magázza. Gyakran a legények szedik össze – erőszakkal ha kell – az avatandókat, akiknek nem borral öntik le a fejét, hanem a hátsó felét felütik a mennyezethez, pofonütik, arcul köpik borral (Ny-Dunántúl, Erdély, Felföld), leöntik a fejét és ikszet (kart karba öltve) isznak vele. (Szigetköz, Csallóköz, Felföld) – A legényavatás a Szigetközben és a Csallóközben aprószentek napján történt (→ még: adománygyűjtés). Leggyakoribb alkalmai: → farsang (itt hamvazószerda, farsang vasárnap, a helyi → búcsú napja, a → regölés napjai (csak Ny-Dunántúlon) és általában a vasárnapok ősszel és télen. A felavatott legénynek joga volt dohányozni, kocsmába, fonóba járni, a lányos házakat meglátogatni, a lányt táncba vinni stb. Illendő magatartására a legénybíró ügyelt fel. A legényavatáshoz hasonlóan történt a vadász- és a bányászavatás és a céhben a legényavatás. Rudabányán még 1972-ben is balekavató gyűlésen fogadták be vidám hangulatban a bányászok közé az elsőéves bányamérnök hallgatókat nemre való tekintet nélkül. (→ még: avatás) – Irod. Szendrey Ákos: Legényavatás (Ethn., 1952); Jámbor Márta: Legényélet és legényavató szokás Halásziban (Népr. Közl., 1957); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Németh Imre: A népi közösségekben élő fiatalok életmódja és kultúrája (Arrabona, 1966).

Németh ImreTárkány Szücs Ernő

legénybíró: a legényszervezetek (legénycéhek) 1–3 évre választott vezetőjének az egész magyar nyelvterületen gyakori elnevezése. Erre a tisztségre rendszerint katonaviselt, módos, értelmes, erős és jóerkölcsű legényt választottak maguk közül, vidékenként más-más napon (karácsony előtt, karácsony másnapján, újévkor, farsangkor) szavazással vagy közfelkiáltással. A legénybírónak jelvénye volt (pl. bojtos pálca). Jogait az írott vagy hagyományos szabályok rögzítették, szinte helységenként eltérő módon: felügyeletet tartott a legények magánélete fölött, ellenőrizte a szervezethez való viszonyukat, kötelességteljesítésüket, kiszabta a büntetéseket az igazlátó gyűléseken, amely az utóbbi időben főleg borbírságra korlátozódott. A szervezet rendezvényeit a mellé választott tisztségviselőkkel (hadnagy, kancellár, táncmester, bormester) együtt irányította. Felügyelt a szervezet jelvényeinek rendbentartására vagy ő maga őrizte azokat (legénycímer, ferula). Az egyház és a helyi közigazgatás vezetőinek beszámolni tartozott a szervezet tevékenységéről. Több helyen a helység bírója, elöljárósága jelenlétében választották meg. Egyik legfontosabb tevékenysége a → táncrendezés volt. Segédeit a legénybíró jelölte ki vagy ugyancsak a legények választották meg. Egyes vidékeken háromtagú legénybíróságot választottak (pl. Galgamácsa). Somorján (Csallóköz) a három évre megválasztott legénybíró mellett működött 2 leányhívogató hadnagy, a bormester és a táncmester. A kalotaszegi Nyárszón a legények céhszerű egyesülésének a szokásai mind a karácsonyi ünnepkörre szorultak össze (→ karácsonyi tánc). Itt karácsony előtt két legénybírót (legénygazda), két kócsárt, két hívogatót és egy pandúrt választottak. A legénybíró nem mindig választással jutott tisztségéhez. A régi feljegyzések szerint lóversennyel, futással, bikafékezéssel vagy birkózással szerezte meg az elsőbbséget, s mivel a verseny rendszerint pünkösdkor történt, a győztest gyakran pünkösdi királynak (→ pünkösdi királyság) nevezték. – A legénybíró jog- és feladatköre a legkörülhatároltabb és a legnagyobb a kisalföldi, felföldi, erdélyi mező- és bányavárosokban s az ezeket körülvevő német falvakban volt. Itt a legény korosztálybelieket összefogó s fölöttük ítélkező, ún. legénybíróság teljhatalmú vezetője is a legénybíró volt (→ még: legényavatás, → legénycéh, → első legény). – Irod. Hajnal Ignác és Ernyey József: Legénybíróságok a Körmöczbányát környező német falvakban (Népr. Ért., 1910); Khin Antal: Csallóközi legényavatás (Ethn., 1932); Szendrey Ákos–Szendrey Zsigmond: Szokások (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Németh ImrePesovár Ferenc

legénybúcsú: közös mulatozás, melyen a legény a kihirdetett → házasságát megelőző héten, rendszerint egy héttel az esküvő előtt elbúcsúzik barátaitól és a legényélettől. Leggyakrabban a kocsmában tartják az összejövetelt. Csak a legénycimborák (legénybanda) vesznek benne részt. Az italokat a búcsúzó legény fizeti. Ahol a legények szervezett társulásai működtek (→ legénycéh), ott a csoportból kiváló legényt a → legénybíró búcsúztatta el rövid beszédben. Az egész nyelvterületen, falun és városban egyaránt ismert, máig élő szokás értelme szerint is a → házasságkötés szokáskörébe torkollik, teljes jelentését is ott nyeri.

Németh Imre

legénycéh: 1. a gazda- és iparosifjúság írott vagy hagyományos alapszabályok szerint működő szervezete a Kisalföld, a Felföld, Erdély bánya- és mezővárosaiban. Egyéb elnevezései: legényegyesület, legénykompánia, legénykoszorú. Szervezeti munkája a középkori iparos céhek szabályzata; közvetlen tevékenysége és a hozzá kapcsolódó több intézmény azonban vidékenként és helységenként sok eltérést mutat. A városi közigazgatás és az egyházak szigorú ellenőrzése alatt állott, ennek következtében belső szervezeti rendje erősen kötött és hierarchikus. A legénycéhekre vonatkozó első és máig a legteljesebb forrásunk a somorjai legénykompánia 1706-ban egy régebbi szabályzatból átmásolt Törvénykönyve. Eszerint a szervezet élén a választott → legénybíró állott (→ első legény), aki a legfiatalabb legénnyel összehivathatta a legénycéh tagjait, s a Törvénykönyvben meghatározott szabályok szerint bíráskodhatott fölöttük. Ő őrizte a legénycéh jelvényeit: a ládát, az abban elhelyezett Törvénykönyvet, a hadnagyok kalpagjait, buzogányait és a legényöveket. Két, a rend fenntartására hivatott hadnagy működött mellette. Az ifjúság borát a bormester kezelte. A legénycéhnek ez a szervezeti felépítése általánosnak mondható az említett területeken, eltérést csak annyiban találunk, amennyiben a helyi szokásoknak megfelelően a legénybíró alá rendelt tisztségviselők száma és a feladatkörök elosztása változik. (Pl. a bormester mellé kulcsárt választanak, aki a legénycéh pénzét kezeli; másutt a bíró által kiszabott büntetés végrehajtására botost is jelölnek.) A legénycéh tagja csak olyan serdülő lehetett, aki a legénycéh követelményeinek (→ próba) eleget tett és a helyi rítusnak, ceremóniának megfelelően felavatták (→ legényavatás). – A legénycéh mellett nem működött a lányoknak a legénycéhhez hasonló szervezete: ők az udvarlóikon keresztül kapcsolódtak be a legénycéh tevékenységébe. (Pl. felszalagozták a legénycímert, közreműködtek a legényavatásnál, a legénycéh által rendezett mulatságokon segítettek stb.). Átfogó kutatások híján a legénycéhek történetéről, társadalmi szerepéről, szervezeti rendjéről teljes és pontos képet még nem alkothatunk. A középkori város közéletében játszott szerepük igen jelentős. Ez a szerep sorvad el a kapitalizálódó városban, s a 19. sz. végére a legénycéhek valamennyi feladatkörét átveszik az egyházak és politikai szervezetek által létrehozott ifjúsági szervezetek. (→ még: korcsoport, → korosztály)2. A 18. sz. végétől figyelhető meg, hogy elsősorban a Kisalföld, másodsorban a Felföld mezővárosaiban és falvaiban a parasztfiatalok korcsoportjainak kulturális hagyományaira jelentős céhes hagyomány rakódik. Ennek megjelenése a korcsoportok lazább kereteit zártabb, szervezeti keretekké változtatja, s a korcsoportok elindulnak a szervezetté válás útján. A folyamat a félúton megtorpant, de az említett területeken – a falu polgárosodása következtében – létrejöttek a felemás ifjúsági társulások. A kis, társadalmilag tagolatlan falvakban alig többek egyszerű korcsoportoknál, míg a nagyobb, társadalmilag megosztott falvakban és községekben majdnem példás szervezetek. A szervezet kritériumait általában a gazdaifjúság társulásai érik el, míg a szegényebb rétegek fiataljainak együtteseiben a csoport törvényszerűségei hatnak erősebben. A társadalmi ellentéteket falurészek és kocsmák ifjúsága közötti ellentétekké változtató társulások arculata, szervezeti rendje alig feltárt még. Általában a gazdaifjúság együtteseit nevezik legénycéhnek, de ezzel az elnevezéssel elszórtan a kisebb, homogén társadalmi összetételű falvakban, uradalmi majorokban is találkozunk. Az elnevezés mögött meghúzódó kulturális hagyomány még kutatásra szorul. Annyi bizonyos, hogy e nagyon változatos szervezeti képletet mutató legénycéhek csak néhány külsődleges vonásban egységesek: tagjai csak felnőttnek avatott serdülő fiúk lehetnek, a lányok rajtuk keresztül, de nem intézményesen kapcsolódnak a csoport-szervezethez; választott, de leggyakrabban csak elismert vezetőjük van (első legény, legénybíró, gazda); összetartozásuk jelképe-fóruma a helység valamelyik kocsmája, itt tartják a jelvényeiket (legénycímer, ferula) és a rendezvényeiket (mulatság, legényavatás). A legénycéh tagjait cés legénynek (céhlegény), a hozzájuk tartozó lányokat cés leánynak (céhleány) hívják, a felavatott legény avatásakor „befizette a cét”, és cét köteles fizetni a vendég is, aki a legénycéh mulatságait látogatja. Írott szabályzatuk nincs, ezért közvetett forrásokból vagy az élő emlékezetből lehet megismerni tevékenységüket. Szerepük a 20. sz. elejétől fokozatosan hanyatlik, helyükre a különféle ifjúsági szervezetek lépnek, vagy szervezeti rendjük lebomlik az egyszerű baráti kapcsolatokig. A legénycéh 1. típusa a középkori német, szász betelepítések és a városi fejlődés sajátos fejleménye. A 2. típus, az előbbivel rokon vonásai ellenére, szervezeti felépítése, közösségi szerepe tekintetében eltérő fejlődési vonalat mutat: nem vezethető le közvetlenül az iparos céhek hagyományaiból, de azok hatása nem is tagadható. Ugyanakkor a legénycéhhez hasonló szervezetekkel a szomszédos szláv népeknél is találkozunk. – Irod. Hajnal Ignác és Ernyei József: Legénybíróságok a Körmöczbányát környező német falvakban (Népr. Ért., 1910); Novák József Lajos: Adatok Bény község néprajzához (Népr. Ért., 1913); Khin Antal: Csallóközi legényavatás (Ethn., 1932); Richter M. István: A mesteravatás és mesterasztal a céhvilágban (Ethn., 1938); Szendrey Ákos: Legényavatás (Ethn., 1952); P. Jámbor Márta: Legényélet és legényavató szokás Halásziban (Népr. Közl., 1957); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Legénycéh tagjai a legénycímerrel (Darnózseli, Győr-Sopron m.)

Legényviselet (19. sz. vége, Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Sétáló legénycsoport (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Németh Imre

legénycímer: a legénycéh tagjai szokás szerint → aprószentek napján csináltatták meg a falu kovácsával: vaskorona alakú, rajta kis kovácsoltvas jelvények, általában gazdasági eszközök függenek. Ferula néven is ismert. Abroncs fogja össze, amely szintén kovácsoltvas, vagy az aprószenteki korbácsolás karikába hajlított fűzfakorbácsa. Az abroncsra kötözik fel azokat a pántlikákat, amelyeket a falubeli lányok adnak a legényeknek, ill. amelyeket a besorozott legények kapnak kalapjukra a lányoktól. A felpántlikázott legénycímert az ivószoba gerendájára akasztották olyan magasan, hogy a legmagasabb legénynek a fejét súrolják a pántlikák. A legénycímer felavatásakor az áldomásivás után a legények és a lányok reggelig mulatnak. Tánc közben a párok olyan magasra ugranak, hogy fejükkel a pántlikát érintsék, nagyot kiáltva: „ez az én pántlikám!” A legénycímert a csárdás őrizetére bízták, aki a megtiszteltetésért bort ad a legényeknek. – Irod. Timkó György: Szigetközi leánykorbácsolás és legénycímer (Népr. Ért., 1904).

Legénycéh címere (Darnózseli, Győr-Sopron m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Morvay Judit

legényélet: a felnőtt sorba kerüléstől (→ legényavatás) a házasságig terjedő változatos életszakasz (→ még: korosztály, → korcsoport). Aszerint, hogy a legény milyen társadalmi réteghez tartozó családban született, az életszakasz megélésének lehetőségei és módjai igen változatosak. Munkakörét, baráti kapcsolatait, magatartásának megítélését, habitusát családja státusához mérik. Egyéni természetéből vagy meggyőződéséből következő kiválása, ellenszegülése esetén mindezt meg is követelik tőle. Magatartásának legfontosabb rendezője a közelgő házasságra való felkészülés, amely egyes vidékeken a legényekre vonatkozó lazább közösségi, erkölcsi normák révén meglehetősen szabados. A lányok intim-baráti csoportjaival szemben a legények társulásai a falu életében meghatározó jelentőségűek. Minden legény korosztályával és korcsoportjával együtt a helyi hagyományoknak megfelelően járta meg ezt az életszakaszt. A legényélet s egyáltalán a parasztifjúság élete történetében sokat változott: napjainkban korábbi formái, szokásai egészen megszűnőben vannak. – Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Szendrey Ákos: A népi társadalom tagozódása (Ethn., 1937); Szendrey Ákos: A népi élet és társas összejövetelei (Ethn., 1938); Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941); Kresz Mária: A hagyományokba való belenevelődés egy parasztfaluban (Népr. Tanulm., 1949); Iváncsics Nándor: Peresztegi legény- és leányavatás (Soproni Szle, 1960); Katona Imre: „Népi politechnika” (Pedagógiai Szle, 1961); Ruitz Izabella: A parasztifjúság társasélete a Bódva vidékén (1880–1950) (Ethn., 1965–66); Németh Imre: A népi közösségekben élő fiatalok életmódja és kultúrája (Arrabona, 1966).

Németh Imre

legényes: az erdélyi magyarság nem székely népcsoportjai körében vidékenként más néven élő, fejlett férfitánc-típus. Egyéb elnevezései: csürdöngölő, fogásolás, magyar tánc, pontozás, sűrű tempó. A gyors tempójú (Mm.

= 120–132)
-os táncmetrumú legényest gyors → düvő kíséretű hangszeres → kanásztánc
(kolomejka, ardeleana) dallamok kísérik. Az Alföld és a Székelyföld felé egyre szórványosabb, ill. primitívebb rokonai váltják fel. A legényest az I. világháborúig minden táncciklus (→ táncrend) elején a legények a páros tánc bevezetőjeként járták szólóban vagy csoportosan a zenekar előtt (mint a verbunkot, amellyel azonban tipológiailag nem azonos), miközben a várakozó leányok kis, forgó köröket alakítva csujogattak. A legényes egyre inkább kevesek alkalmi – a táncszünetben külön rendelt – bemutató táncává válik. Rendkívüli formagazdagságára jellemző, hogy a jó táncosok motívumkészlete 20–30 különböző, bonyolult ritmusú, fejlett motívumból áll, a kiválóké az 50–70-et is eléri. Táncaink közül a legényesben érvényesül a tánc és zene illeszkedésének legtökéletesebb fokozata. Improvizatív jellege ellenére is szigorúan alkalmazkodik a kísérő dallam tagolódásához. Ezen egység kialakulása annak köszönhető, hogy változatait mindig egyazon táncdallamfajta kíséri. A legényes szerkezeti alapegységei a zenei periódusoknak megfelelő, záróformulákkal befejeződő táncmondatok, az ún. → pontok. A legényes két regionális altípusa: 1. A formailag egyszerűbb, régiesebb mezőségi és D-erdélyi legényes lazább, ismétlő szerkesztésű. Pontjai: a a a av; a a a b; a b a bv szerkezetűek. Csoportos, szabályozott formában is járták. – 2. A kalotaszegi legényes végsőkig érlelt, sűrített formájú. A pontok felépítése: (a b b c), záróritmusa és szinkópás kezdőformulái választják el a mezőségi legényestől. Kalotaszegen a csoportos, kötött forma ritka, a legényes a szerkezeti koncentráció legmagasabb fokán is megtartotta szabályozatlan, egyéni jellegét. – Az erdélyi legényes szerteágazó rokonsági körébe tartoznak a székelyföldi, alföldi, felvidéki és dunántúli régi tánctípusaink (→ féloláhos, → kanásztánc, → silladri, → ugrós). Újabb ágát jelentik a közép-erdélyi ún. lassú legényesek (→ ritka legényes), amelyek részben már az új táncstílus formai és zenei jegyeit hordozzák. A két stílusréteg rokon típusai a Mezőségen olykor táncpárként kapcsolódnak (Szék, Szamosvölgy: sűrű és ritka tempó, ritka és sűrű magyar). A legényes zenéje a korai (18. sz.-i) verbunkos zene stílusjegyeit viseli, mely átmenet a 16–17. sz.-i → ungareszka, hajdútánc és a 19. sz.-i érett, ún. kései verbunkos között. A legényest és rokonait az erdélyi és alföldi románok is táncolják (fecioreasca, ponturi, haidãu, bãrbunc, figuraº, romaneºt de sãrit, ungureºte, ardeleana, soroc stb. néven), a magas hegyvidéki és Kárpáton-túli románság körében azonban ismeretlen. A magyaroknál a kötetlen, egyéni előadás dominál, a románoknál a csoportos, kötött előadás, mégpedig vonal formában, táncvezető irányításával. A legényes közvetve – primitívebb rokonai révén – más szomszédos népek táncaival is érintkezik (szlovák: odzemok, hajduch, bašistovska; goral: zbójnicki; → cigánytánc). – A legényes fejlődéstörténetileg a Kárpát-medence régi és új táncstílusának mezsgyéjén foglal helyet. Primitívebb rokonai a régi kanásztánc-ugrós családhoz kapcsolják. A régi stílus legfejlettebb fokaként viszont verbunk-táncaink kiindulási alapja is, mivel továbbfejlődött rokonai már az új stílust közvetlenül megelőző lépcsőfokot képviselik. A legényes így a Bartók vázolta népzenei fejlődési sor (kolomejka-kanásznóta-verbunkos-új stílus) egyik legfontosabb néptánctörténeti láncszeme. (→ még: figurás, → pontozó, → sűrű magyar) – Irod. Bartók Béla: Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje (Bp., 1934); Costea, C.: Jocuri fecioreºti din Ardeal (Bucureºti, 1961); Martin György: East-European relations of Hungarian danse types (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Martin György: Egy erdélyi férfitánc szerkezeti sajátosságai (MTA I. Oszt. Közl., 1966); Bartók Béla: Rumanian Folk Music (I–III., Hague, 1967); Martin György: Der siebenbürgische Haiduckentanz (Studia Musicologica, 1969); Martin György: Mezőségi férfitáncok (Táncműv. Ért., 1970); Martin György: Legényes, verbunk, lassú magyar (Népi Kultúra – Népi Társadalom, Bp., 1973).

A legényes táncírása

Legényes (Bogártelke, v. Kolozs m.)

Legényes (Szék, v. Szolnok Doboka m.)

Martin György

legényeste: → legényjáró napok

legényfogó: → ajtó előtti boltozat

legényjáró napok, legényeste: a hét meghatározott estéi, amelyeken a helyi szokás szerint megengedett, szívesen látott volt a legények látogatása a leányos házaknál. A legényjáró napok időpontja és gyakorisága a munkával elfoglaltság mértékének, a társadalmi és vallási életnek, valamint hiedelmeknek volt a függvénye. A nem megfelelő időben látogató legényt megszégyenítés érte, többnyire hagymát, fokhagymát csempésztek a zsebébe. (→ még: udvarlás, → hét napjai)Irod. Prückler József: Jászberényi néphit szokások és babonák (Ethn., 1930); Fél Edit: Néprajzi adatok Őrhalomról (Nógrád m.) (Népr. Ért., 1937).

Györgyi Erzsébet

legénykoma: → koma

legénykompánia, legénykoszorú: → legénycéh

legfiatalabb fiú joga (lat. junioratus, minoratus, ultimogenitura): öröklési szabály, amely abból állt, hogy a testvérek közül a legfiatalabb fiút meghatározott előjogok illették meg a szülői vagyon egy részének öröklés címén való megszerzésében (ellentéte: → legidősebb fiú joga). Ide tartozott a feudalizmus időszakában Európa és Ázsia legtöbb népénél a szülői vagy az ősi házhoz való jog, vagy az a kedvezmény, hogy az öröklési osztozásnál a legfiatalabb fiú választhatott elsőként. Az egyik legősibb magyar jogszokásnak tekinthetjük a Hármaskönyv azon tételét, hogy „az apai ház pedig a legifjabb fiúnak jut szállásul és lakásul” (I. 40. § 2.). A választási jog még a múlt században is szokásjogi úton érvényesült a székelyeknél, Kalotaszegen, a Kunságban, a palócoknál, a volt nemesi közbirtokosságok túlnyomó részénél, Borsod, Somogy, Baranya, Zala, Komárom stb. megyékben, általában a földesúri befolyás alól kivett területeken (Tagányi Károly). Ha a családi házat a legkisebb fiú kapta, a többi testvért abból kifizette, de többnyire nem teljes értékben, mert sok helyen még ebben is kedveztek neki. – Irod. Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919).

Tárkány Szücs Ernő

legidősebb fiú joga (lat. majoratus, primogenitura): öröklési szabály, amely abból állt, hogy a testvérek közül a legidősebb (elsőszülött) fiút meghatározott előjogok illették meg a szülői vagyon egy részének öröklés címén való megszerzésében (ellentéte: → legfiatalabb fiú joga). Ilyennek tekintették, hogy az osztályt a legidősebb fiú készítette elő, és a többiek ebből választották ki a részüket; egyes helyeken ő választhatott elsőként, máshol – főleg földesúri jobbágytelkeknél – kizárólagosan örökölt a telekből és a többi testvért pénzben fizette ki. Alapjait a hűbériség vetette meg. Angliában még túl is élte. A múlt században is tartotta magát az a mondás, hogy az angol öröklési jog a legidősebb fiúnak a földet, a többi testvérnek pedig a tengert juttatta. – Nálunk főleg nemzetiségi területeken érvényesült, de a legidősebb fiú joga választás szempontjából zsellérfalvakban még a harmincas években is néhány adat szerint alkalmazásra talált. – Irod. Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Tárkány Szücs Ernő: Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944).

Tárkány Szücs Ernő

légy: változatos hiedelmek fűződnek hozzá: a → karácsonyi légy általános hit szerint szerencsét hozott. Pl. a → karácsonyi asztalon fogott légy kotlófészekbe téve biztos keltetést hozott. Göcsejben karácsony böjtjén legyeket fogtak és eltették. Ha nyáron a madarak rákaptak a veteményre, a gazda némely helyen a legyeket ruhadarabba kötve kis botra erősítette és napfölkelte előtt háromszor meztelenül megkerülte a megtámadott földet, majd a botot a földtábla közepébe szúrta, a madarak elszoktak onnan. Az a méhes gazda, aki karácsony böjtjén este élő legyet tudott fogni az asztalon, szerencsés, jó méhész lett, méheket talált az erdőben. – Gyógyításra is használták: a kenyérbélben lenyelt légy hideglelést gyógyított. Jósolt időjárást is: délvidéki hiedelem szerint ha a lovakat sok légy bántja, eső lesz. Néhány légy-elűző, megelőző eljárás is ismeretes volt. Ha sok légy volt a szobában, hamuvá égetett szentelt → barkát szórtak háromszor kereszt alakban az ablakba és az ajtóküszöbre.

Diószegi Vilmos

légy teremtése, a: → eredetmagyarázó monda. Több típusa ismert. 1. → dualisztikus eredetmagyarázó mondák. a) az ördög teremtette; Isten megteremtette a méhet, az ördög utánozni akarta. Ő is teremtett hasonlót, de az ő teremtményei nem gyűjtöttek mézet. Felrúgta a kaptárt, az ő méhei szétszállottak, légy lett belőlük. Változata: ló nagyságú legyet akart teremteni, hogy pusztítsa az embereket, de Isten megakadályozta. b) Szent Péter teremtette. Szent Péter Isten akart lenni legalább fél órára és teremteni akart valamit. Krisztus meghagyta, hogy vegyen fel egy marék port, hintse szét és mondja: Légy! Megtette, a porszemekből lettek a legyek. (BN 779. XII.*) – 2. Noé bárkájában kapta a nevét. A légy is be akart szállni a bárkába. Noé elzavarta, de visszarepült. Megunta a vesződést, rászólt: Hát akkor itt légy! Azóta ez a neve a légynek. Gyakori befejezése: Bár azt mondta volna: Pusztulj el! Akkor nem lenne annyi (BN 775*) (→ vízözönmondák). – 3. Emberi lustaság büntetésére teremtette Isten a tetűvel, bolhával, szúnyoggal együtt. Krisztus és Szent Péter vándorlásuk közben egy lustálkodó embert találnak. Krisztus port hajít rá, az tetűvé válik, mindjárt lett dolga az embernek. Lustálkodó juhászlegénytől kérdezték az utat. Az lábával mutatja. Péter Krisztus felszólítására port hint rá, ellepik a legyek (AaTh, 822, BN 769*). Lusta legény (leány) fekszik a körtefa alatt, várja, hogy a gyümölcs a szájába hulljon. Folytatása, mint az előző típusoknak. Szent Péter (Jézus tanítványai) elment este halászni. Egész éjjel aludt, nem fogott semmit. Jézus a szúnyogot teremtette, hogy ne hagyja aludni. – 4. Öreg leány kívánságára teremtette Isten, hogy neki is legyen elfoglaltsága. – 5. Margit asszony adja a legyeket. Nevenapján minden konyhaajtón beereszt egy kötényre valót. Ezen a napon be kell az ajtókat csukni. – A légyről szóló mondatípusok többé-kevésbé rokonságban állnak egymással. Gyakran kontaminálódnak. Az egész magyar nyelvterületen ismertek. Legnépszerűbb a 2-vel és 3-mal jelzett típus. Azok a szüzsék, melyekben a légy a Légy! felszólítással van kapcsolatban, csak magyar nyelvterületen fordulnak elő. Az emberi lustaságnak kártékony rovarokkal való büntetése egész Európában népszerű mondatéma. (→ még: bögöly teremtése, a) – Irod. Dänhardt, O.: Natursagen (I–II., Leipzig–Berlin, 1907–09); Nagy Ilona: A magyar Noé-történetek nemzetközi kapcsolatai és műfaji kérdései (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Nagy Ilona

Lehel kürtje: a → kalandozások mondakörének eleme. Hősének neve régi kútfőinkben Lél, a Lehel névalak Bonfini nyomán lett általános. A monda szerint az augsburgi vesztett csata után a kürtös Lehel és társa, Bulcsu, a magyarok vezérei fogságba estek, s Konrád német császár halálra ítélte őket. Lehelnek utolsó kívánsága volt, hogy még egyszer megfújhassa kürtjét; a kezébe adott kürttel pedig agyonsújtotta a császárt: „Te fogsz előttem menni és szolgám leszel a másvilágon”. A monda kialakulásának alapja az a keleti nomád népeknél, a magyarokon kívül a mongolok, tatárok, de újabb adatok szerint valószínűleg a bolgárok, besenyők és más népek körében is elterjedt s → Attila temetésének mondájában is jelentkező ősi hiedelem, hogy a harcban elpusztultak a másvilágon legyőzőik szolgái lesznek. Ez a hiedelem sem az Augsburgnál győztes Nagy Ottó császárral, a német-római birodalom megszerzőjével, sem pedig testvérével, a Lélt és Bulcsút Regensburgban kivégeztető Henrik herceggel szemben mondailag nem érvényesülhetett; annál kevésbé, mivel a keleti ősköltészeti hagyományok a hősök felmagasztalását követelték. Érvényesülnie kellett viszont a csata harmadik német vezéralakjával, Konrád herceggel szemben. Az a lotharingiai herceg lép a mondában Ottó (és egyúttal Henrik) helyébe, válik császárrá (s egyben vezéreink bírájává), akit a magyarok amazoknál jobban ismertek és többet emlegettek, mivel korábbi, 945. évi hadjáratukban szövetségesük volt. A mondaképződés szempontjából döntő, hogy Augsburgnál Ottóhoz visszaszegődve ellenünk harcolt, s a magyarok nyilától találva valóban elesett; így alkalmassá vált arra, hogy a legyőzöttek másvilági szolgaságáról vallott hagyományt személyéhez kapcsolják. Két esemény: Konrád eleste és a vezérek kivégzése a mondaképződés törvényei szerint egybemosódik. Ez név- és személycserét s hősénekeink, mondáink hagyományaihoz való alkalmazkodást eredményez. Anonymus (1200 ? tájt) már a Konrád név hatása alatt teszi I. Konrád német király korába (911–918) Lél és Bulcsú kivégzését (55. fejezet). A mondaalakulás lényeges eleme a kürt. Lél, Tas fia, a honfoglalás harcaiban is kürttel jelenik meg Anonymusnál a titeli csata előtt („tuba cecinit”, 39. fejezet), azzal ad jelt a Salán elleni támadásra. – Keleti társadalmakban, így népünknél is méltóságjelvény a kürt, Lél vezéri tisztségének, egyben törzse kiváltságainak is kifejezője. E törzs talán azonos régi forrásaink Kürt törzsével, Lél birtokai: a Kisalföld és a Felvidék déli peremterülete, a Kürt törzs telephelyeivel részben egyezőnek látszik. Népünk is tudni vélte, hogy Lél foglalta el Galgóc várát, itt is temették el Lehel tornya alá; birtoka volt a Jászságban; fia, Zombor pedig a hasonló nevű városban tartotta székhelyét. A Lél személyéhez fűzött kürt-hagyomány, a „kürtös Lehel” emléke tette szükségszerűvé, hogy őt népünk a vesztőhelyen is kürtjével lássa, s a kürtben fegyvert fedezzen fel, amely alkalmas ellenségének legyőzésére. – Azzal a nézettel szemben, hogy a monda teljes egészében népünk mesévé színező történeti emlékezetében alakult ki, valószínűbb, hogy formálásához a középkori lovagi költészet epikus alkotásai is hozzájárultak. Ilyennek vélték a bibliai Salamon király alakja köré szövődött, bizánci vagy éppen jeruzsálemi mondai magból századok során kibontakozott, végül lovagi köntösbe öltöztetett epikus énekeket, amelyekben a király a bitó alatt megfújt bűvös kürt segítségével menekül meg (Huon de Bordeaux, valamint König Rother c. eposzok stb.). Valószínűbb a Roland-ének hatása, amelynek nyomai hazai okleveles adatokban a 11. sz. végétől nyomon kísérhetők; Roland Lehelhez hasonlóan csak a csata elvesztét, halála közeledtét felismerve fújja meg Olifant nevű kürtjét („par grant dulor sunet sun olifan”, 1763. sor). Középkori forrásaink közül először a 11. sz.-i Régi Gesta rögzítette a mondát, ennek nyomán jelentkezik immár végleges változatában a Képes Krónikában (33. fejezet) és tőle függetlenül a Budai Krónika családjához tartozó források szövegeiben. Kézai krónikája azonban (1283 tájt) szájhagyományból jegyezte le, „azt mondják” bevezetéssel („fertur”, 147. fejezet), s mint képtelen mesebeszédet történetileg elfogadhatatlannak tartotta. – A szájhagyomány továbbélésének tárgyi támasztéka lett utóbb a Lehel kürtje néven ismert, Jászberényben őrzött történelmi ereklyénk. Az i. sz. 900 tájt készült bizánci stílű, perzsa hatásokat őrző, nyersen erőteljes faragású elefántcsont-kürt a 17. sz.-ban tűnik fel a régi jászberényi r. k. templom falán, 1642-ben a ref. egyház pecsétjén, utóbb hét jász község pecsétjén is. Vöröses foltjait Konrád vérének véli, öble csorbulását Lehel csapásából eredezteti a hagyomány. Az egykori erdélyi Udvarhely megye népe úgy tudta, a patakfalvi Százhalomból került elő. Jászberényben mint a jászok főkapitányának jelvényét s mint ivókürtöt ünnepélyes alkalmakkor használták. Díszítőelemei eredeti vadászat, harc, viadalok, erőpróbák alkalmával betöltött jeladó funkciójára utalnak; az 1950-es években Kádár Ferenc dévaványai pásztor meg is szólaltatta. Egészében a Lehel-monda másodlagos járulékos eleme. – Irod. Szendrey Zsigmond: Történeti népmondáink (Ethn., 1923–24); Solymossy Sándor: Lél vezér kürtmondája (Ethn., 1929); László Gyula: Lehel kürtje (Bp., 1953); Moravcsik Gyula: Zum Bericht des Leon Diakons über den Glauben an die Dienstleistung in Jenseits (Studia antiqua, A. Salaè septuagenario oblata, Praha, 1955); A magyarok elődeiről és a honfoglalásról (szerk. Györffy György, Bp., 1958); Korompay Klára: Középkori neveink és a Roland-ének (Bp., 1978).

Sándor István

léhés: → hálókötés

lehetetlenségi formula: a → ráolvasásnak az a fajtája, amellyel a betegség megmaradását vagy visszatértét valamilyen lehetetlen feltételhez kötik. A magyar lehetetlenségi formulák legelterjedtebb három csoportja: 1. Bizonyos, a múltban általánosan gyakorolt „elveszejtő” jellegű gyógyító cselekmények kísérőszövegei. Pl.: „Akkor nőjjön a szememre árpa, Majd ha az az árpa kinől benne” (a kútban, amelybe árpaszemet dobott az árpás szemű egyén). – 2. A szövegek bizonyos rontáselhárító → mágikus eljárásokat kísérnek. Ezek a cselekmények a hit szerint valamilyen módon (pl. mákszemek istálló köré szórásával) lehetetlenné teszik a rontást. A szövegek ezt a hitet fejezik ki. Pl.: „Akkor vigyék el a tejét a tehenemnek, Mikor ezt innen felszedik.” – 3. A lehetetlenséget csak a szöveg fejezi ki, általában egyházi hivatkozással. Pl. egy 1613-ban lejegyzett lehetetlenségi formula: „Valaki az mi Urunk Jézus Krisztusnál Nagyobb urat uralhat, ... Az árthasson, az vétkezzen A mai napon énnekem.” Míg az e csoportba sorolt szövegek Európa-szerte elterjedt szövegtípusok, az első két csoport szövegei a helyi hiedelemvilág és népi gyógyászati gyakorlat mikéntjének megfelelő területi csoportokat képeznek, amelyek – bár Európa minden táján ismert valamilyen formájuk – nem egymással, hanem sokkal inkább a helyi hiedelemvilággal, ill. a népi gyógyászat helyileg gyakorolt eljárásaival vannak kapcsolatban. – Irod. Munkácsy Bernát: Keleti típusú magyar varázsige (Ethn., 1905); Hampp, Irmgard: Beschwörung, Segen, Gebet (Stuttgart, 1961); Pócs Éva: Szöveg – cselekmény – hiedelem kapcsolatai a nem epikus ráolvasásokban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1977).

Pócs Éva

léhó: kifolyóval ellátott öblös faedény, mellyel a bort vagy a mustot a → hordóba töltik. Tájnyelvi elnevezései: lívó, lévó (É-Mo.), lihu, liu (Alföld, Erdély), liju, léjó, tőtike, borválu, bortölcsér (Dunántúl). A paraszti készítésű léhók kb. 50 cm széles, kerekded vagy teknő alakúak, nagyobb fa törzséből, gyökeréből, puhafatuskóból vájják ki. A dongás léhókat → kádárok tölgy- vagy cserfából készítik. Az oldal- és fenékdongás kerek léhók technikatörténetileg is régiesebbnek látszanak. A 19. sz.-ban terjedt el s ma is legismertebb a magasított hátú, elején két lábbal hordóra felfekvő, ovális léhóforma, amit a szőlészeti szakirodalom magyar tőtike néven tart számon. A léhó kifolyóját bádog- vagy rézlemezből formálják, s szegezéssel erősítik az aljára. A léhó helye a pincében van, csurgóra állítva. A vörös bor hordóra szűréséhez léhóba helyezett kerek rostát használnak, amely a törkölymaradványokat felfogja. – Tárgytörténeti szempontból a léhó-típusú eszközökkel (tölcsér is) a hordós bortárolás eddig bizonyított kezdeteitől, a 14. sz.-tól számolhatunk a Kárpát-medencében. A léhó 16. sz.-tól adatolt változatai a szerb-horvátból, a v-s alakok (pl. lívó) a szlovákból való nyelvi átvételek. (→ még: szüreti edény) – Irod. Vincze István: A borkészítés módjai és eszközei, különös tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960); Paládi-Kovács Attila: Paraszti bortermelés néhány abaúji faluban (Debrecen, 1967); Füzes Miklós: Régészeti-növénytani megjegyzések Moór Elemér: A bor és szőlő c. cikkéhez (A Veszprém megyei Múz.-ok Közl., 1971).

Kecskés Péter

Lehoczky Tivadar (Fucsine, 1830–Munkács, 1915): ügyvéd, régész, történetíró, folklorista, műfordító. Kassán végezte a jogot; törvényszéki tisztviselő, majd 1856-tól bíró volt Munkácson, 1865-től ugyanitt uradalmi főügyész. Kárpátukrán, majd magyar és szlovák népdalok, közmondások gyűjtésével, fordításával végzett értékes munkát. A munkácsi múz. szervezője volt. – F. m. Magyar orosz népdalok (Sárospatak, 1864); Tót népdalok (társszerzőkkel, Pest, 1866); Magyar orosz nép szokásos közmondásaiból (Bp., 1877); Bereg vármegye monographiája (I–III., Ungvár, 1881–82); Munkács város új monográfiája (Munkács, 1907).

Sándor István

Lehtinen Ildikó, Lukács (Budapest, 1948–): néprajzkutató. Felsőfokú tanulmányait a budapesti és a helsinki egyetemen végezte. A Helsinki Múzeumi Intézet (Museovirasto) munkatársa (1973–). Szűkebb kutatási területe a finnugor népek néprajza, obiugor, permi és volgai finn viselet és ékszerek. Foglalkozott a mo.-i állattartással is. – F. m. Laiduntamisjärjestys Unkarin Kiskunfélegyházassa 1700-luvun lopulla (Helsinki, 1975).

leírás: az irodalmi, népköltészeti ábrázolás egyik eszköze, valamely jelenség (valóságos vagy képzelt személy, tárgy, táj stb.) szavakkal történő bemutatása, ismertetése. A belső vonások leírása rokon a → jellemzéssel. A népköltészeti leírás kevésbé jelentős az irodalminál és a félnépi műfajoknál (→ história stb.), alkalmazásának módja korlátozott, ugyanakkor többféle szerepet tölthet be; gyakrabban használják más ábrázolási módszerekkel vegyesen, mint tisztán. Műfajonkénti eltérései meglehetősen nagyok, az → epikában fontosabb a szerepe, mint a → lírában. Leíró jellegű népköltészeti műfaj alig van, részben ilyen a → katonakönyvbeli vers és a → találós kérdés. Népi líránkból teljességgel hiányzik a tájleírás, annál gyakoribb a → természeti kezdőkép (Hortobágyon kivirult az ibolya; Közepibe szépen legel a gulya). A kibontott népdalbeli kép sem megy túl a jelzésen, általánosságon (A tavaszi szép időnek Lám, hogy mindenek örülnek! Erdők, mezők megzöldülnek, A madarak zengedeznek...). Inkább kinagyítanak egy képet és azt a lírai hőssel hozzák valamilyen kapcsolatba (Terebély, nagy sátoros fa, Szomorkodván, ül alatta; Sárga levél béhullajtja, A madár is elsiratja...). A népdalbeli leírás is lehet reális (Abban lakik a nagyutcán; Gólyafészek van a házán, Léces küskert ablakj’ alatt; Most meszelték bé a falat...) vagy megszépített (Könnyen megismerhedd annak házatáját: Piros rózsák lepik arany-almafáját; Gyémánt az ablaka, üveg az ajtaja...); további jellemzője a személyhez való fokozatos közelítés (Az én galambomnak dombon van a háza, Két keréken fordul csikorgós kapuja; Az ablakja alatt két szép koronafa, Kire a galambom neve van ráírva; Mögyeháza vasajtaja, Dudál a szél alul rajta, Kűbül van a fejemalja, Göndör hajam lekoptatja...). Hasonló az eljárás a személyi külsőségek leírásánál is, mely soha nem puszta leltár, mégha felsorolás jellegű is (megszépített: Arany a kantárja, ezüst a zablája, Sárgarézzel van kiverve a nyerögkápája...); alkalmazzák pl. az → ellentétet (Köpönyeget cseréltem a subámért, Kék nadrágot patyolat bő gatyámért, Az bakancsot szép kordoványcsizmámért...), a → túlzást és egyéb stilisztikai eszközöket is. A lírai hős személyének leírása még tömörebb: állandó jelzővel, hasonlattal vagy formulával történik; a részletezőbb felsorolás ritka, régies és rendszerint félnépi is (Szemöldököd szivárvány, A homlokod kőmárvány; Hajad le van eresztve, Tested frissen feresztve...). A balladában a leírás összefonódhat az elbeszéléssel, de a műfaj drámai, → párbeszédes jellege miatt jelentősége még kisebb, mint a lírában. A balladából a természet kimarad, a külsőségek leírása rendszerint cselekményes felsorolás (... Hogy vessem nyakamba vontarany szoknyámat, Hogy kössem előmbe patyolat-ruhámat, Hogy tegyem fejembe recefátyolomat, Hogy húzzam lábomba szép, piros csizmámat! ... Barcsai). A szereplő testi tulajdonságairól sem sokat tudunk meg, legfeljebb ha cselekvés közben (Rajta mossa, rajta Két szép fehér lábát, Piros szép orcáját, Piros szép Örzsébet...) vagy pedig sorsfordulón (Kár vóna még neköm akasztófán csüngni, Sárga bodor hajam szélnek elhordani, Két fekete szemöm hollónak kiásni, Két piros orcámat napnak hervasztani!...) ábrázolják őket. Néhány különleges tárgy (a csodamalom Görög Ilona balladájában) vagy jelenet (látomás a Júlia szép leány balladájában) leírása kivételesen részletezőbb is lehet. – A népmese terjedelméből és epikus jellegéből önként adódik a leírás fokozott jelentősége, a magyar mesemondók többsége azonban jobban kedveli az elbeszélést és a párbeszédet; mindkettő pótolhatja a leírást. A mesei leírást → formulával (Olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem!), → hasonlattal (Olyan sebesen forgott a vár, mint a motolla!), olykor egyszerű ismételgetéssel alkalmazzák (Ez olyan szép volt, hogy a világon annál szebbet látni nem lehetett: szép aranyhaja volt neki s gyönyörűszép arca, gyönyörűszép termete ... A táltos levágott feje). A legtöbb leírás nem más, mint felsorolás minden fokozatosság nélkül, legfeljebb a mesei csodásság képzetkörében (Ott volt egy porcelánhegy tetején egy rézkígyó farkán forgó vár. A várnak a falazata kereken ezüst volt, a palota belseje arany volt, berendezése gyémánt-gyöngyökből volt ... A táltoskanca és a libapásztorlány). Paraszti szemléletre valló, ellentétes szerkezetbe illesztett leírással jobb mesélőknél találkozhatunk (Azon a rétön olyan nagy fű van, hogy kaszálni es lehetött volna, mégis ott a marhák olyan soványak voltak, hogy a szél szinte elfútta őköt ... Hát ott úgy nincs, mit ögyenek a marhák, mint a kopasz földön, mégis olyan kövérök, mint a gyúrott háj ... A mödölecskék). Jóval gyakoribb a mesehősre való vonatkoztatás, ill. az ő szemszögéből való leírás (Lát egy gyönyörűszép, habzó selyemrétet, ami tiszta selyemből áll; minden fűszál csillogó, ragyogó. És annak a közepén látott egy kunyhót, a kunyhó mellett egy lovat; a ló mellett feküdt egy ember, az ember körül sétált az ő kardja ... Bús királyfi). A mesei leírás majdnem mindig összefonódik a túlzással, itt tehát nem reális–megszépített, hanem pozitív vagy negatív figurához tapadó leírásról beszélhetünk (Annak a királynak egy olyan gyönyörűszép felesége volt, hogy a föld kerekségén párját nem lehetett találni: ... a nap sütött a homlokán, két csillag a vállán ... A király, ki a lányát kívánta feleségül; – Olyan csúnya volt az a leány, hogy nem volt kévánatos még nézni se, mert ripacsos volt a pofája és olyan volt a haja, mintha egy nagy borsika nőtt volna ki a fejéből...). Hasonló végletesség jellemzi a tárgyak és más jelenségek mesei leírását is (Volt annak a királynak egy virágoskertje. Lehet, világ kerekségin ilyen szép nem volt, mint az. Amilyen virág létezik a világon, olyan mind volt abban a kertben: különbnél különb, jóillatú virágok; – Hát ott egy komisz gerhes ló a ménesbe. A nyakán meg a fején nem volt semmi szőr... Az egyik lába olyan vékony, mint egy éves csikóé; a másik meg olyan vastag, mint amilyen nyaka volt. A harmadik lábára sánta volt, a félszemére vak volt... Bús királyfi). A mesemondók tehát a színhelyet és a szereplőket naiv egyszerűséggel írják le, foltszerűen ábrázolnak, eközben bevált népköltészeti eljárásokat alkalmaznak. – Irod. Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969).

Katona Imre

leíró rokonsági terminológia: → rokonsági terminológia

lejtő, lejtős: a → népies műtáncok jellegzetes motívuma, amelynek folklorizált változatai a paraszttáncokban is előfordulnak. A lejtő motívum egyik első rögzítését Kilányi Lajos végezte el Szőllősy-Szabó Lajos körtáncának leírásakor (1845). – Irod. Róka Pál: A táncművészet tankönyve (Bp., 1900); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924).

Lejtő táncírása

Pesovár Ferenc

leköszönés: a páros tánc befejezése után következik, amelynek formáját a hagyományos → táncillem szabályozta. Rendszerint a legény megszorította a lányt, sokszor olyan erősen, hogy még egy kissé meg is emelte. A leány megköszönte a táncot, a legény pedig egészségére kívánta. Ezután a leány visszament a lányok csoportjához. – Irod. Faragó József: A tánc a mezőségi Pusztakamaráson (Erdélyi Múz., Kolozsvár, 1946); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Pesovár Ferenc

lekvár: → befőzés

lélek: fogalma a magyar → népi hitvilágban több, különböző korú képzetből tevődik össze. A lélek szó finnugor eredetű; rokonnyelvi megfelelőinek jelentése ’lélegzet’. A közelmúltban még fellelhető és egymástól több-kevesebb világossággal megkülönböztethető lélek-képzetek a következők: 1. lélekzetlélek (lélek, pára, lehellet néven, ill. történeti adatok tanúsága szerint a lélek szót ’lélegzet’ értelemben is használták). Alapja az a tapasztalati tény, hogy amíg él az ember, lélegzik – halálakor az utolsó lehellettel „kileheli lelkét”, „kiadja lelkét”, „kiszakad belőle a lélek”. E lélek a testtel szoros kapcsolatban van, akinek testéből eltávozik, az meghal. Szórványosan ismert a léleknek vérrel való eltávozására vonatkozó hit, amely szintén a lélek életfunkcióként való felfogására vall, és feltehetően elvérzéssel kapcsolatos halálnemekből nyerte eredetét. – 2. A szabad lélek (árnyéklélek, képmáslélek): a testtől átmenetileg függetlenedhet; a hit szerint alvás idején eltávozik a testből, majd ébredéskor visszatér. Távozáskor dongó vagy fehér egér alakját is öltheti. Fogalma szórványos történeti adatokból (→ boszorkányperek) és hiedelemtörténetekből ismert. E sokszor félig tréfás történetek azonban – legalábbis a 20. sz.-ban – már nem mutatják a szabad lélek képzetének elevenségét. A „hálni jár belé a lélek” kifejezés feltehetően e lélek-elképzelésre utal. A magyar néphit nem ismeri sem testben elfoglalt székhelyét, sem mibenlétét. Intenzívebb ismeretének területein általában a test árnyékszerű képmásának képzelik el, és a test különböző részeiben székelhet (fej, arc, homlok, hát stb.). Önálló magyar terminusa nem ismeretes (megkísérelték a fogalom vogul terminusát a magyar → íz szóval kapcsolatba hozni –, ez az összefüggés azonban egyelőre nem kellően bizonyított). A szabad léleknek szerepe van a sámánhitű népek körében (→ samanizmus). – E kétféle lélek-elképzelést magában foglaló, dualisztikus lélek-felfogás igen régi, és a mai Európában már csak igen csökevényes formában lelhető fel; ill. dominál a léleknek mint lélegzet-léleknek a felfogása. A lélekre vonatkozó egyházi tanítás – mint a fentieknél differenciálatlanabb – nem befolyásolta e lélek-képzetek mibenlétét; az az általánosan elterjedt hit azonban, hogy a magzat félidős korában „kapja lelkét” (vagy az „isteni szikrát”), feltehetően ezzel függ össze. A test-lélek dualizmusának egyházi tanítása egybeolvadt a test-lélegzetlélek dualizmusával, ill. fenntartotta azt. (Isten „lelket lehelt” az első ember testébe.) – 3. A halott lelkére vonatkozó, egész Európában a legutóbbi időkig elterjedt hit nincs pontos korrelációban a fentiekkel; több, egymás mellett élő, különböző korú képzet gyűjtőfogalma, amelyek közül némelyik összefügg a lélegzet-lélek vagy a szabad lélek képzetével. E hit részint a halotti szokások hagyományos rendjébe tartozó gesztusok, cselekmények magyarázataiként él, részint a visszajáró halottal vagy a → halottlátók túlvilági életre vonatkozó tudósításaival foglalkozó hiedelemtörténetek tartozéka. Nehezen dönthető el, hogy az egyes elemek közül melyeknek volt eleven hiedelem-hátterük, melyek voltak a magyar népi hitvilág tényleges részei. Ezek a különböző megnyilvánulási formákban jelentkező elemek a következők: A halálesettel kapcsolatos ablaknyitás (→ halál) magyarázata (a kiszálló léleknek csinálnak szabad utat) a halott lelkének lélegzetlélekként való felfogására vall, ugyanakkor általános az a hit, hogy a halott még halála után egy darabig érzékeli a körülötte levő dolgokat, sőt egy szórványadat szerint jóllakik a virrasztóban (→ virrasztás) körülötte fogyasztott ételek párájából; tehát a holttest csak bizonyos életfunkciókat vesztett el, másokat megtartott. Ez és a → halott etetésének mindazok a formái, amikor a még jelenlevő, felravatalozott halottat látják el étellel-itallal, a halottnak élő holttestként való elképzelésére vallanak. E hit feltehetően megelőzte a halott lelkének bármiféle elképzelését, de több-kevesebb intenzitással továbbélt a meghalt test – továbbélő lélek dualisztikus elképzelése mellett. Talán szintén e felfogásra vall az az általánosan elterjedt hit, hogy a terhes halott megszüli gyermekét a koporsóban. A → halotti melléklet szokásának eredete szintén az élő holttest elképzelésben keresendő, a mai Európában azonban már elsősorban → túlvilági szükségletek fedezéséről van szó; a túlvilággal kapcsolatos elképzelések pedig világosan a halottak ott-tartózkodó árnyéklelkére utalnak. – Szintén az árnyéklélek képzetén alapszik az az egész Európában általánosan elterjedt hit, hogy a lélek a halál beállta után egy ideig a holttest közelében tartózkodik. A lélek végleges túlvilágra távozásának különböző időpontjai ismeretesek: a temetés napja, következő haláleset – addig őrt áll a temető kapujában –, 3 nap, 1 hét, 2 hét, 6–7 hét, 30 nap, 40 nap stb. Európa minden részén – a magyar nyelvterületen is – egyidejűleg több határidő ismert. A halotti szokások némelyike éppen a lélek végső eltávoztának hitével összefüggésben kapcsolódik e dátumok valamelyikéhez; máskor ezek csak mint a szokáscselekmények hagyományos időpontjai ismertek. A magyar nyelvterületen ezekhez az időpontokhoz a következő cselekmények, előírások és tilalmak kapcsolódnak: míg ez az idő le nem telik, a halott holmiját rendben kell tartani, nem szabad használni, értékesíteni, elajándékozni. Nem szabad a ház elé vizet önteni, mert leforráznák az ott-tartózkodó lelket. A léleklátó nem tud a halottal beszélni, mert az még nincs a túlvilágon. A ház körül tartózkodó lélek jelenlétét különböző módokon, főleg zajkeltéssel jelzik. Ezekhez az időpontokhoz kapcsolódik a magyar nyelvterületen ismeretlen, főleg DK- és K-Európában általánosan elterjedt emléktorok (→ halotti tor) tartásának szokása, valamint a → gyász időtartama is. Mindezekkel egyidejűleg általános hit volt, hogy a halott ebben az időszakban még visszajárhat (pl. temetés utáni első éjjel visszajön a szállást megköszönni, ezért ételt kell neki készíteni). A → visszajáró halott hite eleven volt még a 20. sz.-ban is; hiedelemtörténeteknek is igen kedvelt témája. A visszajárás legáltalánosabb módjai, ill. jelei: az álomban való megjelenés, a zajkeltés (edények csörömpölése a polcon, zörgés a padláson), tárgyak elmozdulása (pl. vödör füle felemelkedik); de mindezen, az árnyéklélek képzetkörébe sorolható jelenségek mellett ismert a testi valóságban megjelenő, sírjából kikelő halott alakja is. A végleges eltávozás időpontja sok helyütt a halott utolsó vendégül látását jelenti. A temetkezési szokások hagyományos rendjébe tartozó, a visszajárás megakadályozását célzó szokások (→ halott kivitele) hiedelemháttere magának a visszajárás hitének tényén túl nem világos. Általános hit, hogy a visszajárást megelőzendő, ill. megszüntetendő, a halott halottlátó útján vagy álomban közölt kívánságait teljesíteni kell. Ezek általában életében teljesítetlen tartozásának kifizetésére vagy valamilyen neki hiányzó dologra (ruha, élelem, használati tárgyak) vonatkoznak. (→ még: animizmus, → halotti szokások, → kísértet, → vámpír) – Irod. Szendrey Ákos: A magyar lélekhit (Ethn., 1946); Paulson, Ivar: Die primitiven Seelenvorstellungen der nord-eurasischen Völker (Stockholm, 1958); Lixfeld, Hannjost: A Guntram-monda Paulus Diaconusnál (AT 1645A) (Ethn., 1970).

Pócs Éva

lélekmelegítő: → bőrmellény

lélekváltság (lat. donum pro salute animae): végrendelet útján az egyház részére hagyományozott pénz vagy jószág, amellyel a jobbágyok haláluk utánra üdvözülésüket kívánták megváltani, ill. családjuk jövőbeli jó kapcsolatát biztosítani az egyházi körökkel, továbbá sok helyen a végrendeletet ezáltal kívánták érvényessé tenni. A végrendeletben a lélek a hagyományok között nagy szerepet játszott, néha konkrét célját is meghatározták, pl. a templom székének a felújításra, ablakának a kijavítására, gyertyák vásárlására, esetleg visszterhesen adományozták, pl. úgy, hogy az egyház abból fizesse az elhalt temetési költségeit, koporsóját stb. vagy meghatározott ideig a templomban imádkozzanak lelki üdvéért. Néhány földesúri birtokon a jobbágyi végrendelet jóváhagyásra szorult; ennek sokszor volt egyik előfeltétele az egyház részére hagyományozott adomány, a lélekváltság. A szegények vagyoni viszonyaikhoz mérten általában sokkal inkább rendelkeztek a lélekváltság felől, mint a vagyonosabbak. – Irod. Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).

Tárkány Szücs Ernő

lélekvesztő: kb. 3 m hosszú, 60–70 cm átmérőjű, egyetlen fatörzsből, körte alakú keresztmetszettel kivájt, hegyes orrú, csapott farú vízi jármű, amit főleg a kishalászok és a pákászok használtak. Készítették tölgyfából, de gyakori volt a nyárfából vájt lélekvesztő is, sőt volt, amelyiket fűzfából vájtak ki. Ülésdeszka ezekben sem volt, akárcsak a hajókban vagy bödönhajókban, hanem a lélekvesztő farában és a közepe táján meghagytak egy jó (25–30 cm) részt kivájatlanul, egyrészt, hogy a lélekvesztőt két részre ossza, másrészt, hogy erősebbé tegye, összetartsa az oldalait; ezt a meghagyott részt nevezték → tatnak. A lélekvesztő tulajdonképpen kisméretű hajó, bödönhajó, csak azért nevezték lélekvesztőnek, mert nagyon könnyen felborult és rövidsége miatt a hullámverést sem állta. A pákászoknak azonban jól megfelelt, mert könnyű volt, és könnyen boldogultak vele a rétségek nádasaiban vagy az ártéri erdők öntéseiben. A Balatonon az egy embert szállító csónakot is így nevezik.

K. Kovács László

lelencgyerek: → zabigyerek

lelenctartó asszony: éltesebb szegény házaspárok, gyermektelen házaspárok, özvegyasszonyok, öreglányok vettek ki a lelencházból lelencet. A tartásért az állam csekély pénzt, a gyermekek számára ruhát, cipőt adott. A lelenc sorsát döntően meghatározta, kihez került. Jómódú gazdák ingyen kiscselédnek is vettek ki lelencet, de az igazi lelenctartó asszony az volt, aki keresetszerűleg nevelt 5–6 lelencgyereket. A lelenctartó asszonyok rendszerint mostohán bántak a gyermekekkel, ruhájukat, pénzüket csalárdul kezelték, korukhoz képest agyondolgoztatták őket. Arra is volt viszont példa, hogy a gyermektelen házaspár törvényesítette, örökösévé tette a nevelt lelencgyereket. – Irod. Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).

Morvay Judit

leltár: valamely személy vagy intézmény tulajdonában vagy birtokában levő ingó, ritkábban ingatlan javak jegyzéke. A feudalizmusban a leltár (lat. inventarium) leggyakrabban osztozkodás, pereskedés, árverés, gazdasági számadás (pl. uradalmaknál), elhalálozás alkalmából készült. A leltárak rendeltetésüknek, keletkezési körülményeiknek megfelelően igen változatos tartalmúak. Olykor számba vesznek minden tárgyat, a legapróbb részletességig, feltüntetve az ingóságok állapotát, minőségét, becsértékét, darabszámát, esetleg színét, anyagát, nevét stb., máskor csak a legértékesebbeket. Néha a leltár a vagyonnak csak egy részét tartalmazza, pl. azt, ami felosztásra került vagy amit az egyik gyerek örököl a családi vagyonból. – A leltárak közül az etnográfus számára különösen becsesek lehetnek az ún. jobbágyleltárak. Általuk az elmúlt századok különböző társadalmi és vagyoni helyzetű parasztjainak gazdaságát, háztartásának felszereltségét, mindennap használt tárgyait, munkaeszközeit ismerhetjük meg, sokszor a többi történeti forráshoz képest egyedülálló részletességgel. Az elhalálozás alkalmából készült hagyatéki leltárak vagy a velük rokon → végrendeletek (testamentumok) általában a vagyontárgyakon kívül a birtokra vagy annak egy részére is tartalmaznak értékes adatokat. A becsüjegyzék forrásértéke elsősorban abban van, hogy általuk a megadott, felsorolt javak korabeli értékét, árát tudhatjuk meg. – Irod. Mozsolics Amália: Végrendelet (Ethn., 1947); Kubinyi András: Egy miskolci polgárasszony hagyatéki leltára 1578-ból (Magy. Nyelv, 1953); Hofer Tamás: Jobbágy hagyatéki leltárak és becsük a keszthelyi Festetich uradalomból (Agrártörténeti Szle, 1957); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).

Török Katalin

len (lat. Linum usitatissimum): olajos magvú ipari rostnövény. Közép-ázsiai eredetű. Termesztésbe vétele a gabonaneműekkel egyidőben történt. A legkorábbi lenvászon-maradványok a neolit korból, i. e. 6000-ből a Catal Hüyükben (Kisázsia) végzett ásatásokból származnak, és már fejlett szövési technikáról tanúskodnak. A len a neolitikus kultúrák vándorlásával kerülhetett Európába, így hazánk területére is. A lengyeli (Tolna m.) ásatásokból több mint ötezer éves lenfonal és lenmaradványok kerültek elő. A finomabb lenvászon készítése a gyapjúszőttest viselő európai népek között hamar elterjedt. Az első jelentős lenárukészítő ipari központ a 13. sz.-ban Sziléziában alakult ki. A lenszövő takácsiparukról híres német városok a 15. sz.-ban élték virágkorukat. Később a 18–19. sz. folyamán a gyapot térhódítása miatt visszafejlődtek. A honfoglaló magyarok már ismerték a len termesztését és szövését. A Kárpát-medencében azonban klimatikus okok miatt a vásznat szolgáltató rostnövények közül inkább a → kender terjedt el. A 19. sz.-i intenzív olajnövény-termesztést megelőzően a világításra és étkezésre szolgáló növényi olaj egyik fontos forrását a rostlen magja jelentette. A 18–19. sz.-ban az alföldi magyaroknál még közönséges volt, de a múlt század második felétől lentermesztéssel és háziipari feldolgozásával elsősorban nem a magyar nyelvterületen, hanem a nemzetiséglakta Ny-i és É-i részeken, ill. Erdélyben foglalkoztak. – Len szavunk honfoglalás utáni szláv átvétel, és utal arra, hogy a növényt a Kárpát-medencében élő népcsoportoktól ismerhette meg a magyarság. A len paraszti és nagyüzemi termesztése, finomabb rostanyaga és a századfordulótól honos olajlen értékesebb olajos magva miatt a századforduló óta terjedőben van. – Irod. Bátky Zsigmond: A kender és len, a kukorica és a burgonya elterjedése hazánkban (Föld és Ember, 1921); Mándy György: Hogyan jöttek létre kultúrnövényeink? (Bp., 1971).

Lenkévék (Kovászna, v. Háromszék m.)

Kósa László

lende: → rokonság jelentésű ormánsági, drávaközi tájszó. A lende fogalmába beletartoznak a le- és felmenő, valamint az oldalági vérrokonok. Használták maradék, ivadék jelentésben is, pl. „maradt neki valami lendéje” vagyis gyermeke. Nemcsak ember, de állat leszármazottját is így emlegetik, pl. jó tejelő tehénnek „talán a lendéje is olyan lesz”. (→ még: család, → nemzetség)

Morvay Judit

lendergáló: nyeles, kb. 20x30 cm-es falap, végén két kovácsoltvas szegsorral, amivel a lenmagot a növény hegyéről lehúzzák. A lendergálót nyelénél fogva külön e célra készült hosszú szék közepén, egy áttört nyílásba állítják. A dergáló vagy bugázó személy a szék végére ül, a lenköteget (marok, kéve) kézbe fogva a szárak hegyét a lendergáló szegeibe vágja, maga felé rántja, hogy a vasfogak lehúzzák a bugát (a magházat) a növényről. A bugát napon szárítják, majd kézi rostán megrostálják, végül szeleléssel kitisztítják. A lendergálót Mo.-on csak a Dunántúl legnyugatibb sávjában használják. A szlovéneknél és szlovákoknál általánosan elterjedt, de Ny felé, német területen is előfordul. A lendergáló használata a kifejezetten lentermelő vidékeken is erősen visszaszorult, helyébe léptek a mag kicséplésének (→ kendermagcséplés) különböző módjai. A lendergáló az egykori kezdetleges gabonacséplő eszköznek, a cséplőgereblyének és a több szegsoros cséplőszéknek a lenmunkában konzerválódott változata. – Irod. Szolnoky Lajos: Népi lenfeldolgozó eljárások a Dunántúlon (Népr. Közl., 1956).

Szolnoky Lajos

lengyelek: nyugati szláv nép. A lengyel népnév honfoglalás előtti, → oroszoktól átvett szó. Eredetileg irtványföldek lakóit jelölte. A lengyelek és a magyarság között a honfoglalás óta intenzív politikai, gazdasági, kulturális kapcsolatok alakultak ki. A magyar feudalizáció a lengyel és cseh államszervezéssel szoros kapcsolatokban fejlődött, történelmünk során gyakran erős konvergencia volt tapasztalható a két állam életének alakulásában. A középkori lengyel művelődés intézményei jelentékeny hatással voltak Mo.-ra, a magyar kultúrára. Lengyel földön jelent meg az első magyar nyelvű nyomtatott könyv. A lengyel egyetemek és irodalom hatására a magyar írás hangjelölése részben a 14–15. sz.-i lengyel írásgyakorlat elveire támaszkodva fejlődött ki (mássalhangzó-jelölés). A magyar és lengyel állam szoros kapcsolatait időről időre megerősítették dinasztikus, államszövetségi kapcsolatok, a népi érintkezésnek azonban nem voltak jelentékenyebb lehetőségei. Mo. 1918 előtti területén zárt csoportokban a Kárpátokban élő lengyeleknek, a goráloknak sem volt közvetlen érintkezésük a magyarság paraszti tömegeivel. A mai országterületen egyetlen lengyel, gorál falu volt, a Szögliget és Szádvár szomszédságába telepített Derenk (v. Gömör m.). E községet a Horthy-rendszer idején vadaskert létesítése céljából felszámolták, lakóit a környéken több helyre telepítették le. – A rekatolizáció idején a 16. sz.-ban emigráló lengyelek antitrinitárius csoportja Erdélyben telepedett le a magyar → unitáriusok közösségei mellé. A 18. sz. második feléig Kolozsvárott önálló lengyel gyülekezet állt fenn. Lengyelo. állami önállóságának elvesztése, felosztása, valamint a meg-megújuló felkelések következtében a 18. sz. utolsó negyedétől a II. világháború befejezéséig Mo.-ra rendszeresen érkeztek lengyel menekültek, ezek között azonban az 1940-es éveket nem számítva, alig fordultak elő paraszti elemek. A magyar–lengyel népi kulturális érintkezés feltáratlan terület.

Filep Antal

lengyelke: → mazurka

Lengyel László-játék: → hidas játék

lengyel tánc: a → történelmi társastáncok közül több évszázadon át jelentős szerepet játszottak a magyar táncéletben a lengyel táncok. Ennek emlékét őrzik a 17. sz.-i tánczenénk polonicai, valamint a főúri körökben népszerű lengyel táncok, amelyeket a források polepsi (Esterházy Pál nótajegyzéke), lengyel tánc (Koháry István, Vásárhelyi daloskönyv) vagy lengyel változó néven (Apor Péter) említenek, ill. írnak le. A lengyel táncokhoz kapcsolódva jelent meg a történeti forrásokban a táncosztás szokása is, amit a paraszti táncélet napjainkig megőrzött (→ osztótánc). A 18. sz. végétől a krakowiak és → mazurka képviselte a továbbra is népszerű lengyel táncokat, amelyek a báltermek mellett a színpadot is meghódították a 19. sz.-ban. Hatásukat tükrözik a tánczenénkben kimutatható krakowiak és mazurka ritmusú dallamok, valamint a reformkor nemzeti táncstílusa (→ körmagyar) is. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Sonkoly István: Mazurka ritmus a magyar népzenében (Ethn., 1963); Domokos Pál Péter: Jóni metrum a magyar népzenében (Ethn., 1964); Pesovár Ernő: Lengyel táncok hatása a reformkorban (Népr. Ért., 1965); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).

Pesovár Ernő

lenmunka: a lennek házilag, hagyományos módon és eszközzel vászonneműekké történő feldolgozása. Sok hasonlóságot mutat a → kendermunkával. A tavasszal vagy nyáron elvetett lent beérés után kézzel gyökerestől szaggatják ki a földből: kinyövik. Szikkadás után → lendergálóval eltávolítják a magot a növényről, majd a kórókat áztatják, hogy a belső fás szövetről a szár külsején elhelyezkedő rostok lelazuljanak. Víz alatt tartják a lencsomókat (→ kenderáztatás), a víz hőmérsékletétől függően 8–16 napig. Kiszáradás után → lentörő sulyokkal törik, majd következik az áztatás második fázisa, a → harmatáztatás. Ezután a → tilón teljesen megtisztítják a lenrostokat a → pozdorjától. A még kissé merev rostszálakat fakalapáccsal vagy bustyolóval ütögetik, esetleg két → rostfésülés között puszta kézzel dörzsölik (→ kenderpuhítás). Ezután már a rostfésülés következik, s ettől kezdve a lenmunka azonos a kendermunkával. (→ még: len) – Irod. Szolnoky Lajos: Népi lenfeldolgozó eljárások a Dunántúlon (Népr. Közl., 1956); Babus Jolán: Kender- és lenmunkák a beregmegyei Lónyán (Népr. Közl., 1957); Szolnoky Lajos: Magyar kenderáztatási módok (Népr. Ért., 1958).

Szolnoky Lajos

Lenore: → halott vőlegény

lentörő sulyok: egyetlen darab fából készült, markolattal ellátott ütőszerszám, a len alapozó törésére szolgál. Általában karvastagságú, kör átmérőjű, két arasz hosszú keményfa. Alkalmanként a mosósulykot (→ mosósulyok) is használják a len törésére. A megáztatott, majd megszárított lenszárak maroknyi csomóját nagy, sima terméskőre teszik, s a lentörő sulyokkal addig ütik, amíg a belső fás rész megtörik a rostszalagok között. Szokás a lent sima fatőkés törzsökön törni. A lentörő sulyok ismert és használt eszköz egész Európában, ahol lent termesztenek. Már ó-egyiptomi (El Kab) faliképeken találkozunk a kerek keresztmetszetű, bunkós végűre formált lentörő sulyok-ábrázolással. A rómaiak lenmunkájáról írt részletes tudósításában Plinius is a len áztatás utáni, kőlapon lentörő sulyokkal való megtöréséről ír. – Irod. Szolnoky Lajos: Népi lenfeldolgozó eljárások a Dunántúlon (Népr. Közl., 1956).

Szolnoky Lajos

lepcsánka: → burgonyalepény

lepedő: 1. az ágynemű része, a fekvő alatt levő 2–2 és fél szeles, vászonból varrt lepel. Általában díszítetlen, de a palócoknál, ahol az → ágyszékről lecsüngve, végei jól láthatók voltak, a két véget szálszorítás és dús rojt díszítette. Itt, mivel a gyakori mosás árt a rojtnak, a lepedővel azonos szélességű, de rövidebb és durvább anyagú felsőlepedőt fektetnek rá. Számos fajtája és elnevezése ismeretes: alsó-, alábbvaló, fedező-, háló-, viselőlepedő; Székelyföldön: négyes (= négynyüstös) lepedő vagy négyes; Szerémségben: alsó vagy fekvő ponyva. – A lepedő használata az európai parasztságnál viszonylag kései. A „Meier Helmbrecht”-ben (13. sz. közepe) szereplő módos felső-ausztriai parasztházban még nincs lepedő, helyette egy inget terítenek a vendég ágyára. A magyar jobbágyoknál a 14. sz. második felében többször említett lepedők valószínűleg ünnepi szerepű → díszlepedőre vonatkoznak (→ vetett ágy), de a 15–16. sz.-i kárfelvételekben egyszerűnek jelzett és olcsóbb lepedő is van, amely már használati lepedőnek vehető. – 2. Takaróul alkalmazott lepel (lazsnak). Többnyire közönséges lepedő, de Moldvában növényi festékkel sötétre festve (tréfásan: békaványolta → cserge). Székelyföldön a gyapjú takaró neve is gyapjúlepedő, festékes lepedő. – 3. Tágabb értelemben lepedő névvel illet a népnyelv, ill. a szakirodalom egyéb ágyi lepleket is, mint a díszlepedőt, → széllepedőt, → ágyfűtől valót, → ágyfüggönyt, ágyterítőt, gyermekágyas lepedőt, → halottas lepedőt, továbbá a → rúdravaló kendőt. – 4. Némely palóc községben lepedő néven tartják számon a → mezei bölcső állványára napsütés és rovarok ellen ráterített 2 és fél–3 szeles vászonlepelt. – 5. Gyermeklepedő vagy pókalepedő: Székelyföldön az utcára vitt karon ülő gyermek betakarására szolgáló hímzett vagy szőttes lepel, a díszesebbjét, így a keresztelőlepedőt később rúdravalóként alkalmazták. – Irod. Heyne, M.: Das deutsche Wohnungswesen (Leipzig, 1899); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe (Bp., 1963); Rumpf, Karl: Das Bett im hessischen Bauernhaus. Zugleich ein Beitrag zur Geschichte des Bettes (Zeitschrift des Vereins für hessische Geschichte und Landeskunde, 1963); T. Knotik Márta: Dél-alföldi ágyruhák (A Móra Ferenc Múz. Évkve, 1969).

K. Csilléry Klára

lepedőalj: → széllepedő

lepedőbetét: a → díszlepedőt alkotó 2 vagy 3 szél vászon egyes szélei közé beillesztett díszítő csík, mely lehet → rece, vert-, horgolt → csipke, a századfordulótól gyári csipke, korábban takács-, majd gyári szőttes, esetleg tarka virágos selyempántlika. Egyéb elnevezése: lepedő közepibe való, kötés. Eredetileg díszöltéssel történt az összeállítása, ill. a két anyagszélt egybekapcsoló keskenyebb-szélesebb varrt csipke, „kötés” segítségével. Ez utóbbi már a lepedőbetét szélességét is elérheti, s ebből a hasonlóságból ered, hogy a „kötés” elnevezés továbböröklődik a lepedőbetétre. – A legkorábbi, széles reticella varrt csipkés díszlepedők 16. sz.-i előkelő olasz háztartásokból ismertek. A csipkekészítés kibontakozásával ennek helyébe hamarosan a könnyebben előállítható rece és vert csipke lepedőbetét lépett. A mo.-i parasztságnál a vert csipke lepedőbetét terjedt el legjobban. Elsősorban a felvidéki bányavárosokban készült ún. „tót csipke” volt kedvelt lepedőbetétnek és a lepedő szélére; a legkorábbról fennmaradt ilyen csipke lepedőbetétes parasztházbeli díszlepedők a 18. sz.-ból valók. Sok helyütt, így Tolnában, Somogyban maguk verte csipkét is alkalmaztak lepedőbetét céljából (Sárköz: gabócás lepedő). – Irod. Palotay Gertrúd: Tót csipke, tót hímzés a XVIII. századi Erdélyben (Kolozsvár, 1947); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe (Bp., 1963); T. Knotik Márta: Dél-alföldi ágyruhák (A Móra Ferenc Múz. Évkve, 1969).

K. Csilléry Klára

lepedőszél, lepedővég, lepedőfiók: a → díszlepedőnek többnyire egyik végéhez hozzátoldott díszítő sáv, általában hímzés, esetleg szőttes vagy rececsipke, amelynek szélét csipke vagy rojt szegi. A lepedőszél ritkábban betét formájában is kerülhetett a lepedő végébe. Hímzett lepedőszél esetén általában magára a lepedőre is hímeztek a lepedőszél felvarrása mentén, a lepedőszélen levő mintával összhangban egy keskenyebb sávot. A lepedőszélek alkalmazása a magyar parasztság körében igen elterjedt, az ettől való eltérés, a teljes díszítménynek magára a lepedőre való hímzése megőrzött régiesség lehet (így pl. Erdélyben). Hivatásos hímzők, takácsok kezén korán kialakulhatott a külön előállított lepedőszél (→ párnavég), a recemunka eleve csak így készülhetett. A 17. sz.-i úri leltárak szerint tartalékban is tároltak „lepedő végibe való varrás”-t. A magyar népi hímzések egyik legkorábbika is lepedőszél, 1677-ből, → szálvonásos munkával díszítve. – A mo.-i lepedőszél-hímzések egyik csoportja, köztük elsősorban → halottas lepedőre alkalmazott kakasos, poharas, kelyhes mintacsíkok felvidéki hímzőműhelyekből házaló kereskedelem (csipkárok, gyolcsosok) révén terjedtek már a 18. sz.-ban országszerte. Egyes vidékeken, így Somogyban, Tolnában, a Csallóközben helyben is hímezték ezeket a kedvelt mintákat. – Irod. Dajaszászyné Dietz Vilma: Mezőkövesdi hímzett lepedővégek (A miskolci Herman Ottó Múz. Közl., 1956); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hímzés ismeretébe (Bp., 1963); T. Knotik Márta: Dél-alföldi ágyruhák (A Móra Ferenc Múz. Évkve, 1969).

Lepedőszél fönt–lent subrikával keretezve (Bogács, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Lepedőszél alján szalaggal és aranyrojttal szegve (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

lepelbölcső: → mezei bölcső

lepény: lapos süteményfajták összefoglaló elnevezése. Szűkebb értelemben: különféle ízesítőkkel megrakott sült tészta. Ennek töltelékkel borított formája a parasztkonyha régi ünnepi süteménye. Késő középkori ábrázolások tanúsága szerint ekkor az előkelők társadalmának is rangos tésztaféléje volt. Egyszerű → gyúrt tésztából és kelesztettből egyaránt készült századunkban. A megformálás hagyományos módja szerint a kerekre nyújtott tészta felületére kerül a töltelék, a tészta szélét pedig keskeny csíkban körben felhajtják, felállítják. Régen tepsi nélkül, a kemence fenekén sült. Tölteléke változatos, gyakori a kásás, túrós, tejfölös, mákos, káposztás, hagymás, szilvalekváros lepény. Az idősebb generáció máig kedveli a sós, borsos, általában a nem édes ízesítést. A tésztával nem fedett töltelékű lepény századunkban a legnagyobb ünnepek étele a Felföldön, Erdélyben. Nem lebecsültebb, de gyakoribb az Alföldön, ahol nevezetes a rendszeres szombati lepénysütés. Itt szegény parasztasszonyok piacon is árulták, a debreceni lepénysütők a 18. sz.-ban céhszerű testületbe tömörültek. Az elmúlt századok folyamán a → béles és egyéb beburkolt töltelékű tészták a lepény fenti formáját folyamatosan kiszorították, manapság az a Dunántúlon pl. már csak kivételesen fordul elő. – Ilyen formájú, kis méretű, kelt túróslepény a legutóbbi években kereskedelmi forgalomba került ökörszem, amelyet Csehszlovákiában pl. már régebbtől készít paraszti minta nyomán a modern sütőipar. (→ még: burgonyalepény, → cipó, → csíramálé, → kenyérlepény, → kukoricalepény, → lepénykenyér)

Kisbán Eszter

lepénykenyér: 1. liszt, víz, só összetételű, erjesztetlen sült tészta. A századfordulón minden magyar vidéken készítik pogácsa, sajtalan, sótalan, keletlen, laska, sovány, bodag, vakarcs, vakaró, lepény néven, amihez gyakran hammas (’hamvas, hamuban sült’), sós, borsos, molnár, cigány, paraszt jelző járul. Búza-, rozs-, árpa-, kukorica-, olykor alakor- és hajdinalisztből gyúrják, ínségmegoldásként régebben gyékény gyökértörzsének vagy makknak az őrletéből is készült. Helyenként borssal, paprikával, az árpalepénykenyeret mákkal fűszerezik; 15–35 cm átmérőjű, 1–3 cm vastag kerek lepénnyé alakítják, teteje többnyire rovátkolt. A Dunántúlon előfordul karika forma (perec), Erdélyben kis cipó alak is. A lepénykenyeret → nyílt tűzhelyen hamuval-parázzsal betakarva, ill. → sütőkövön, → sütőbura alatt vagy kemencében sütik meg. A Szilágyságban és D-Dunántúlon bevetéséhez rövid nyelű → sütőlapátot használnak. Frissen, kenyér helyett fogyasztják. Sosem vágják, szeletelik, hanem csak törik. Készítésének gyakorisága, a táplálkozásban betöltött szerepe vidékenként és társadalmilag igen eltérő. A Dunántúlon és az Alföldön ritkán, sokfelé csak böjtös ünnepre, ill. meghatározott főtt ételek kísérőjeként sütik. Kenyeret helyettesítő rendszeresebb szerepe tájökológiai és gazdasági, vagyoni adottságokhoz kapcsolódik (pl. árpa-lepénykenyér sütése a Szigetközben a rozsaratás idején és előtte). Erdélyben gyakoribb és fontosabb étel, a Felföldön átmeneti helyzetű. – A lepénykenyér a sült tészta legrégebbi fajtája. Erjesztetlen volta a gabonafélék szélés körének felhasználhatóságát biztosítja, készítéséhez zárt tüzelő nem szükséges. Az eurázsiai kultúrák archeológiai leleteiben mindenfelé megjelenik a neolit végén, s legalább szórványosan máig fellelhető kontinensünk minden részén. Korábbi táplálkozásbeli jelentőségét Európában nagy összefüggő területeken ott őrizte meg, ahol a mezőgazdasági termelés a tájökológiai adottságok folytán rosszul erjeszthető gabonaféléket (árpa, zab, köles stb.) produkál elsősorban. Így az erjesztett kenyér ismeretének ellenére is a lepénykenyér sokfelé: a Kárpátokban, a Balkán-félszigeten és É-Európában a parasztság mindennapi kenyere a 20. sz.-ig. A lepénykenyér újkori magyar elnevezései közül legrégebbi a velencei olaszból (fogaccia, panis focarius, ’hamuban sült lepénykenyér’) délszláv közvetítéssel kölcsönzött pogácsa szó. Megjelenése (1395 körül adatolt) azonban nem kormeghatározó az ételtípus tekintetében, amely a korabeli termelésre, gabonafeldolgozásra vonatkozó ismereteink, valamint archeológiai és etnológiai párhuzamok indirekt bizonysága szerint a honfoglaló magyarság kultúrájába már valószínűleg beletartozott. Forrásaink a lepénykenyeret a 16. sz.-ban még kenyérnek is nevezték. A lepénykenyérnél újabb erjesztett kenyér fogyasztásának jelentősebb kiterjedése nálunk a 16. sz.-ra esik, s ezzel párhuzamosan indul mind a kétféle tészta következetes nyelvi megkülönböztetése, mind a lepénykenyér táplálkozásbeli jelentőségének fokozatos csökkenése. A lepénykenyér sajtalan, sótalan (’nem savanyú’) elnevezése eredetileg éppúgy az erjesztve kelesztett tésztával való szembeállítást fejezi ki, mint a keletlen. (→ még: gyúrt tészta, → molnárpogácsa) – Irod. Kisbán Eszter: A lepénykenyér a magyar népi táplálkozásban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1968). – 2. A lepénykenyér alakú sült tésztákkal kapcsolatos hiedelmek (→ hiedelem) eredetileg feltehetően kelesztetlen lepénykenyérre vonatkoztak. Erre vall, hogy általában még ma is bizonyos (kelesztett) kenyérrel kapcsolatos hiedelmekkel párhuzamosan, azokkal mintegy ellentétbe állítva jelennek meg. Feltehető, hogy ez a párhuzam úgy jött létre, hogy az új kenyérkészítő technika, az erjesztés bevezetésével a régi technikával készült vagy a régi technikára már csak formájukban emlékeztető kenyérfélék csak bizonyos célokra maradtak fenn (pl. böjtös kenyérként vagy hiedelem jellegű funkciókban) az általánosan fogyasztott kelesztett kenyér mellett. Leggyakoribb párhuzam a kenyérsütés tiltása (→ tilalom) bizonyos napokon, és ezzel egyidejűleg a lepénykenyér-sütés → előírása, gyakran bizonyos „áldozati” jelleggel. Pl. a D-Alföld némely helyén a → Luca napján országszerte általános kenyérsütési tilalom kiegészül azzal a hittel, hogy e napon Luca asszony tiszteletére lepénykenyeret kell sütni (lucalepény), és az asztalra helyezni; ezt Luca éjjel elviszi, ill. megbünteti az előírás és tilalom ellen vétőket. Másutt (pl. Szabolcs-Szatmár m.) fellelhető gyakorlat volt az, hogy minden kenyérsütéskor lángost kellett sütni a szegényeknek a halott lelki üdvéért (→ halott etetése), ilyenkor „az angyalkák örülnek”, ill. Zemplénben ugyanekkor lepénykenyeret sütöttek az „angyalkáknak”. Talán e párhuzamkörbe kapcsolódik a pénteki (nagypénteki) kenyérsütési tilalom és az ugyane napra gyakran előírt böjtös lepénykenyér (pl. D-dunántúli sóspogánya) (→ hét napjai). Valószínűleg a kelesztetlen lepénykenyérrel kapcsolatos motívumok körébe vonhatók a vakarékkal kapcsolatos elképzelések is (pl. → vihar elhárítására használt nagypénteki vakarék; vagy a vakarékból sütött kisebb kenyeret nem szabad megszegni, míg a nagy kenyerek bent vannak a kemencében, ugyanezt csak törni szabad stb.). A lepénykenyérfélékkel kapcsolatban szórványosan egész Európában ismertek bizonyos „áldozati” jellegű cselekmények, hiedelmek, amelyek gyakran a → halottkultuszhoz kapcsolódnak és főleg a téli napforduló (→ napfordulók) körüli ünnepeken jelennek meg. A magyar adatok közül a D-alföldi talán közvetlen kapcsolatban vannak a gazdag balkáni anyaggal. – Irod. Kretzenbacher, Leopold: Das slowenische Luzienbrot („Luæijšèak”) ... (Slovenski Etnograf, 1953–54.

Lepénykenyér árpalisztből (Dunakiliti, Győr-Sopron m.)

Kisbán EszterPócs Éva

lépezés: énekesmadarak, rigófélék léppel való fogása. A lépet a fehér és sárga fagyöngy (lat. Viscum album, ill. Loranthus europaeus) s ritkábban a fagyal (fagyócska) (lat. Ligustrum vulgare) bogyóiból főzik. A szétfőzött bogyókat a magoktól megtisztítják s a masszához növényi olajat öntenek. A vasi rigászók a bogyókat előbb hónapokon át ’savanyítják’. A kocsonyás, ragadós masszát táskaszerűen összehajtható bőrdarabra kenik, bőrtokba (puzdra) öntik, s ebben tartják a 15–25 cm hosszú lépvesszőket, amelyeket bokrokra, napraforgó-kóróra, karóra, lecsonkolt fiatal fa vékony ágaira (rigászófa, ösztör, üsztürü) tűznek fel. Az utóbbi esetben a lépvesszőket kukoricaszárból, bodzafából készült hengerrel, gyűrűvel (dudu, Debrecen vidékén) erősítik az ágakra. A lépvesszőket tartó rigászófára kalickába zárt élő madarat, kitömött rigót, csízt is helyezhetnek. Ezek csalogatóul szolgálnak. A lépvesszőkre síppal (bergyuka, doromb) is csalogatják a madarakat (Göcsej). A vasi rigászók lopott harangkötéllel, sírkereszttel füstölik meg a rigászófát, hogy az arra felrakott lépvesszőkre minél több fenyőrigó szálljon. Szeged vidékén a lépvesszőt 4–5 m hosszú rúdra (dufázó, lépelőrúd) kötik, s a galambász óvatosan ezzel közelíti meg a háztetőn, tűzfalon tollászkodó galambokat. A lépezés országszerte elterjedt, de lépvesszővel századunk elején nagyobb számban csak a vasi magyarok és szlovének rigásztak. Híres lépkészítők voltak a kiskundorozsmaiak, akiktől a szegedi, hódmezővásárhelyi és makói madarászok is vásárolták a lépet. Alig ismert a lépezés a székelyeknél, ami azzal magyarázható, hogy – pl. Gyergyóban – nehezen jutnak hozzá a lépkészítéshez szükséges bogyókhoz. A lépezés korábbi elterjedtségére utal Faludi Ferenc A hajnal c. verse is.

Madarászok lépvesszőkkel Rakják készült fájokat: Kunyhójokban mesterséggel Fújják csalárd sípokat. Jő a rigó, harkály, szarka, Felzendül a tollas nép: Mátyás kiált, oda farka, Sok baglyokat fog a lép.

Lép ’madárlép’ szavunk szláv (valószínű szlovák) eredetű, de Göcsejben, az Őrségben ’madárlép’ jelentése van enyü, enyv szavunknak is, amely valószínűleg uráli eredetű. Enyv szavunk ’madárlép’ jelentését már a 15. sz.-ból is ismerjük. A Batthyány család 1598. évi számadásában a madárfogni való enyv fontja 12 dénár. Mindezek után feltételezhető, hogy a lépezést nem a szlávok révén ismertük meg. A lépezést gyakorolták az antik görögök és rómaiak. A 15. sz.-i francia és német vadászkönyvekben már feltűnnek a mi rigászófáinkhoz hasonló madáreszközök. Leírja ezeket más lépezésmódokkal együtt Pák Dienes is. A lépezés népszerű madárfogási mód volt a 19. sz végéig Ny-Európában. Ma is ismerik a szerbek, horvátok, szlovákok, lengyelek, ukránok, oroszok, franciák, olaszok, németek, valamint D-Ázsia, Afrika, Indonézia népei. – Irod. Pák Dienes: Vadászattudomány (I–II., Buda, 1829); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Lindner, K.: Geschichte des deutschen Weidwerks (Bd. II., Die Jagd im frühen Mittelalter, Berlin, 1940); Pável Ágoston: Rigászás a Vend-vidéken és az Őrségben (Népr. Ért., 1942); Bednárik, R.: L’udové pol’ovníctvo na Slovensku (Turè. Sv. Martin, 1943); Csaba József: Madár a vend népéletben (Ethn., 1947).

Lépezés dudus lépvesszővel (Debrecen vidéke)

Gunda Béla

leplező vadászat: vadászati mód, amelynek az a lényege, hogy a vadat valamilyen lepelbe burkolózva közelíti meg a vadász. A Hortobágyon frissen lenyúzott kosbőrt terített magára a pásztor s a nádas szélén annak szagával csalogatta magához a farkast, s éles késsel megtámadta. Az alföldi vadászok a juhnyáj, a gulya közé állva, subában lopakodtak a daru-, a túzok-, a vadlibafalkák közelébe. Ezeket a madarakat igyekeztek becserkészni zöld gallyakkal körülrakott ökrösszekéren, kukoricaszárral megrakott talicskát tolva, tehenet, lovat vezetve, szekérkereket görgetve. A daruvadász nádkévét terített magára, úgy kúszott a madárcsapat felé. A székelyeknél, a fogarasi, brassói románoknál zöld gallyakból font, embermagasságú pajzsot tart maga előtt a vadász, s ezzel igyekszik megközelíteni a kiszemelt zsákmányt (erdei szalonka, sas, medve, szarvas, zerge). – A 19. sz.-ban vadászati irodalmunk említést tesz arról, hogy a vadász fehér leplet terítve magára, zöld ágakkal körülfont abroncsokba, tehénbőrbe bújva, festett vászontehén (lestehén) vagy nádfal mögül leselkedve ejtette el a vadat. Ilyen lepel a túzoklövőkas is, amelyet már 1587-ben említenek. Anekdota szól arról, hogy Festetics Györgynek, a keszthelyi Georgicon alapítójának a táblabíró azt ajánlotta, hogy a túzokot ökörbőrbe bújva közelítse meg. Szokás volt az is, hogy hosszú kötélen szalmakévét kötöttek a szán után, amelyen a vadászok malacot visíttattak. A visításra előjöttek a nádi farkasok, s malacnak vélve a szalmakévét, rávetették magukat, s a gyorsan sikló szánról lepuskázták őket (Alföld). A leplező vadászathoz tartoznak a modern vadgazdaság magaslesei; a székely, román, ukrán és lengyel parasztvadász a fák ágai között húzza meg magát. A Bakonyban odvas fában állva lesik a vadat. – A leplező vadászat fentiekhez hasonló módja számtalan változatban a természeti népek, a görögök, rómaiak körében és a feudális Európa vadásztechnikájában is ismeretes. A paresszi indiánok (Közép-Brazília) pálmalevelekből font lepellel cserkészik be a vadat, a préri indiánok farkasbőrt terítenek magukra bölényvadászatkor. Olaus Magnus (1555) szerint tehénbőrbe bújva tereli a svéd vadász a foglyokat a hálóba. Élő lóval, tehénnel, vászonra, fatáblára festett fácán, ló vagy tehén mögül, zöld ággal tűzdelt szekérről történő íjas és puskás vadászat a francia, német és olasz vadászkönyvek szerint a középkortól a 19. sz. végéig gyakori volt Európában. A svédek lóval közelítették meg a nyírfajdot, a lappok, osztjákok, szamojédek szelíd rénszarvassal a vad nyájakat. A középkori német törvények említik a szelíd szarvast és bölényt, amelyeket a vad becserkészésekor maga mellett vezet a vadász. A leplező vadászat különböző formái a vad természetének ismeretén alapulnak. – Irod. Lakatos Károly: Vadászati és madarászati emlékeimből (Szeged, 1891); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Lagercrantz, S.: Beiträge zur Kulturgeschichte der Tarnvorrichtung in der schwedischen Jagd Folkliv, Stockholm, 1937); Lindner, K.: Geschichte des deutschen Weidwerks (Bd. II. Die Jagd im frühen Mittelalter, Berlin, 1940); Gunda Béla: Jagd und Domestikation des Kranichs bei den Ungarn (Anthropos, 1969).

Gunda Béla

lépmetsző: a lépnek a kasokból és a köpükből történő kikaparására szolgáló, éles, késszerű eszköz. A lépmetsző használata az ókorba nyúlik, anyagában, formájában és használatában nem sokban különbözik a ma ismerttől. Rendszerint vasból kovácsolták 30–40 cm hosszúra, egyik vége hajlított és késszerűen éles, a másik lapított vagy villás ágban végződik. A lépmetsző segítségével „herélték” a kasok és köpük alsó lépjeit, ezzel ösztönözve a méheket a további gyűjtésre. Az ország keleti részén általános a hosszú, végén hajlított kés is. Elnevezése lépvágókés, görbekés, általában lépmetszőnek, lépvágónak hívják. – Irod. Takáts Sándor: Rajzok a török világból (I–III., Bp., 1915–17); Sooder, Melchior: Bienen und Bienenhalten in der Schweiz (Basel, 1952); Szabadfalvi József: Méhészkedés a szatmári Erdőháton (Ethn., 1956).

Boross Marietta

lepő, lepiháló: → nyeles tapogató

lépő: 1. a sárközi-dunamenti leánykörtánc első, lassú része. Egyéb elnevezései: alszegies lépő, babázás, belépő, csillegő, fiatalos belépő, katolikusos lépő, lépés, öreges belépő. A leányok egyszerű vagy derék előtt keresztezett kézfogással zárt kört alkotnak. Egyszerű sétálólépésekkel a napiránnyal megegyezően lassan forgatják s közben szűkítik és tágítják a kört. A lépő fajtái zenei, metrikai-ritmikai és lépéskülönbségek alapján: 1. Az öreges lépőt (Sárköz) aszimmetrikus ritmusú (5/8-os), tripodikus, 11-szótagos dallamok kísérik. A néhány lépő-nótához számtalan lírai szövegstrófa kapcsolódik. – 2. Az alszegies vagy katolikusos lépőt (Sárpilis) gyorsabb (Mm.

= 100–110) 4/4-es, alkalmazkodó ritmusú új stílusú dallamokra táncolják. – A lépő a sárközi-Duna menti karikázók különböző fejlettségű típusaiban más-más táncrésszel kapcsolódik. Legrégibb formájában az ún. → futóval, a régi és újabb karikázók átmeneti típusában a lassú lépő és a gyors futó rész közé a csárdásszerű rész ékelődik. A legújabb, általános karikázó típusból a lépő már hiányzik. (→ még: karikázó) – Irod. Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962); Martin György: Motívumkutatás – Motívumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motívumkincse (Bp., 1964); Martin György: Volkskunde und Volkskultur (Wien, 1968); Martin György: A magyar leánykörtánc. Régi táncaink kelet-európai kapcsolataihoz (Táncműv. Ért., 1969). – 2. → hágcsó

Martin György

lépőcsapda: egy-másfél méter hosszú, 30–40 cm széles, 10–20 cm vastag fahasáb, amelynek közepébe nyílást vágnak, s abba kétszárnyú ajtót helyeznek. Az ajtót alulról a fatörzs végébe illesztett két párhuzamos rugalmas ág tartja zárva. A lépőcsapdát az ajtót szorító ágakkal lefelé a földre fektetik, száraz levéllel, avarral leplezik, köréje csalétket helyeznek. Ha a vaddisznó, róka, farkas rálép az ajtóra, azok az állat súlya alatt szétnyílnak, de a rugalmas ágak miatt nem billenhetnek lefelé. Mivel az ajtók felfelé sem nyílhatnak ki, az állat lábával az ajtónyílásba szorul. – A lépőcsapdát a Zempléni-hegyekből, a Sárközből, a hunyadi románoktól, a kárpáti ukránoktól, a lengyelektől ismerjük. Íro., Skócia, Svédo., Dánia, Lengyelo., Olaszo., Jugoszlávia területeiről, különböző észak-német vidékekről a bronzkortól kezdve nagyszámú archeológiai lelet tanúskodik a lépőcsapda ősi használatáról. Bronzkori lépőcsapda a mai Burgenlandból (Tarcsa) is előkerült, ami bizonyítja, hogy a Kárpát-medence térségében is ősi vadfogó eszköz. Középkori német törvények, a 12. sz.-tól francia, spanyol vadászkönyvek gyakran leírták, ábrázolták a lépőcsapdát. Az okleveleinkben is előforduló pedica valószínűleg lépőcsapdát jelent. A Fertő-tó burgenlandi vidékéről a lépőcsapda tüskésgyűrűs változatát ismerjük, amelyet a vadorzók – földbe vájt mélyedés fölé helyezve – szarvasfogásra vetettek meg. A szlovákoknál a tüskésgyűrűs lépőcsapdának megfelelő hegyes nyársakkal készült keretet helyeznek a nyúlvermek fölé. A keret befelé álló nyársai, tüskéi akadályozzák az állat kiszabadulását. A tüskésgyűrűs lépőcsapdák Afrikában, Belső-Ázsiában, a Kaukázusban ismeretesek, s használták a régi görögök, rómaiak is. A csapdatípus előfordul a dobrudzsai tatároknál. Tüskésgyűrűs lépőcsapdát ábrázol néhány D-franciao.-i, szaharai paleolitikus barlangi, ill. sziklarajz. – Irod. Lindner, K.: Geschichte des deutschen Weidwerks (Bd. II. Die Jagd im frühen Mittelalter, Berlin, 1940); Bednárik, R.: L’udové pol’ovníctvo na Slovensku (Turè. Sv. Martin, 1943); Moszyñski, K.: A vadfogó csapdák fejlődéstörténetének néhány kérdése Közép-Európában (Műveltség és Hagyomány, 1960); Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962); Pittioni, R.: Eine Tret-Falle aus Bad Tatzmannsdorf, Burgenland (Burgenländische Heimatblätter, 24. Jhg., Eisenstadt, 1962).

Gunda Béla

lépőkölyű: emberi lábmunkával működtetett törőeszköz. A törnivaló befogadására földön fekvő, vaskos gerendába mélyített mozsárszerű üreg szolgál. Ebbe üt bele a munka során a törőkalapács, amely egy kétkarú emelőként rögzített súlyos gerenda hosszabbik karján, arra közel merőleges állásban helyezkedik el. A rövidebb emelőkarra rálépve a törőkalapács felemelkedik, a nyomóerő megszüntetésekor visszacsapódik. A lépőkölyűn egy lábbal és két lábbal is dolgoznak. Az előbbi esetben az ember mindig csak a rövidebbik emelőkart terheli, a visszabillentést a gravitációra bízza. Többnyire azonban két lábát a forgáspont elé és mögé téve áll a gerendára, s testsúlyának áthelyezésével felváltva terheli a rövidebb, ill. a hosszabb emelőkart, s így a törőkalapácsot nemcsak felemeli, hanem visszaütésének erejét is fokozza. A lépőkölyűk fölött kapaszkodó korlátot helyeznek el. Az eszköz egyes részeinek kialakítása több változatban szokásos. Az emelőkar tengelye támaszkodhat külön állványra, de olyan hosszú, a karral párhuzamosan fekvő talpgerendára is, amelynek végébe mélyítik a törőüreget. A több mozsarú lépőkölyűnél egy talpgerendába több törőüreget mélyítenek egymás mellett, ezek mindegyikéhez külön karra helyezett törőkalapács tartozik. Dolgozhat rajta egyszerre több ember, de mindegyik csak egy emelőkart működtet. – A mozsárnál termelékenyebb lépőkölyű egész Eurázsiában használatos eszköz. Legkorábbi alkalmazását a technikatörténet Kínából tartja számon, ahol egy rizsfeldolgozó műhelynek az i. sz. 3. sz.-ot megelőző időszakból fennmaradt modelljén ábrázolták. A magyar népterületen a 20. sz. elejéig mindenfelé előfordul a parasztháztartás, ill. kis élelmiszerfeldolgozó üzemek felszerelésében. Főként hántolásra, gabona-, olajmagvak és fűszerpaprika, törésére szolgál. – Irod. Meringer, Rudolf: Die Werkzeuge der pinsere-Reihe und ihre Namen (Wörter und Sachen, 1909); White, Lynn: Medieval technology and social change (Oxford, 1962).

Lépőkölyű (Kót, v. Zala m.)

Kisbán Eszter

leppencs: → palacsinta

lepüdző: → tácsi

lerúgó: → kaloda

lesháló: a → bokorhálónak őrökkel (jelző szerepét betöltő madzagokkal) felszerelt változata (→ hajtóvadászat). Egyenes lécek alkotta, A alakú kávára szerelt hálózsák, melynek nyílásába a kávát és az ínat összekötő madzagok feszülnek keresztül. Úgy űzik vele a bokrok alatt megbúvó halat, mint a bokorhálóknál, az őrök viszont jelzik – a halász kezével érzi – ha a hal nekiütődött, így mihelyt zsákmány került a hálóba, azonnal kiemelik. A leshálót Herman Ottó az Olt mentéről mutatta be; újabb adatunk nincs róla. A lesháló a bokorhálók alkalmi variánsának tekinthető. Az → emelőhalászat szerszámainál gyakran alkalmazott őrfonalzat – melyet Jankó János obiugor eredetűnek tekintett – esetleg csak alkalmilag került rá a leshálóra. Az őrök az emelőhalászat szerszámainak sem szükségszerű tartozékai; csak a hálóba került zsákmány biztosabb érzékelését segítik. A zsákmány érzékelését más szerszámokon is igyekszik tökéletesebbé tenni a halász; ilyen kísérlet eredménye lehet a lesháló. (→ még: eresztőháló) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900).

Szilágyi Miklós

lesőháló: → ághegyháló

lesők: → hívatlanok

lesüllyedt kultúrjavak elmélete: a kultúra két rétege közül az alsó réteg úgy gyarapszik, hogy a felső rétegből a kulturális javak átkerülnek, leszállnak, lesüllyednek (gesunkenes Kulturgut). A fogalmat H. Naumann alkotta és dolgozta ki Grundzüge der deutsche Volkskunde (1922) c. művében, s aránylag rövid idő alatt széles körben nagy visszhangot váltott ki. Pozitívuma az elméletnek, hogy felhívta a figyelmet a kétféle kultúra kapcsolatára, amiből szükségszerűen következett a népkultúra mozdulatlanságának tagadása. Ez korában jelentős előrelépésnek tekinthető. Ugyanakkor nem szakított E. Hoffmann-Krayer tételével, amely szerint a nép nem produkál, csak reprodukál. Ezzel nemcsak a nép alkotó képességét tagadta, hanem az → átadás – → átvétel folyamatát egyoldalúan és mechanikus úton rajzolta meg, eltorzítva ezzel a kultúra egész fejlődési folyamatát. A „gesunkenes Kulturgut” elméleten a mai kutatás már lényegében túlhaladt, és az egyes társadalmi csoportok közötti kulturális csere kérdését sokkal árnyaltabban kezeli. – Irod. Ortutay Gyula: Magyar népismeret (Bp., 1937); Volkskunde. Ein Handbuch zur Geschichte ihrer Probleme (Hrsg. v. Gerhardt Lutz, Berlin, 1958).

Barabás Jenő

leszármazók (lemenők) öröklése: az → öröklésnek az az esete, amikor az örökhagyó gyermekei örököltek. Régi magyar jogunk a törvényes öröklésben döntő szerepet juttatott a vagyon eredetének, ezért a leszármazók (lemenők) öröklésében az az elv érvényesült, hogy ősi, fiági javak csak a fiúknak, a leányágiak pedig csak a lányoknak juthattak; a szerzeményi javaknál elvben az egyenlőség, a gyakorlatban pedig a lányoknál különböző formákban korlátozott igénye állt fenn. Az ősiség eltörlése (1848) utáni öröklési jogunkban megszűnt ugyan a fiági és leányági javak közötti különbségtétel, de a vagyon eredetének továbbra is szerepe maradt, mert más volt a törvényes öröklés rendje az ági és a szerzeményi vagyonban, noha egyébként az egyenlőség elve került alkalmazásra. A szokás azonban még ezután is fenntartott némely korábbi gyakorlatot, mint pl. a → fiági öröklést, a → törzsöröklést a helyi → öröklési jogi szokásoknak megfelelően. – A leszármazók (lemenők) öröklése úgy történt, hogy végrendelet hiányában az örökhagyó minden vagyona a tőle leszármazó törvényes gyermekekre, ill. ezek halála esetén az ő leszármazóikra szállt, mégpedig az első ízben levők fejenként, a többiek (unokák) pedig törzsönként örököltek. (→ még: anyaági leszármazás, → egyenlő osztály)

Tárkány Szücs Ernő

lészás nádtető: A kisalföldi községekben, Sopron, Moson, Győr, Komárom, Pozsony m.-kben alkalmazott sajátos tetőfedésnél a tetőzet gerendázatára nem szögeztek lécezést – mint az másutt az országban általános volt –, hanem nádból szalmakötéllel, iszalaggal (erdei folyondár szárával) teherbíró szőnyegszerű szövetet, lészát kötöttek. Ezt a gerincszelemenre kötve, lefedték vele az egész tetőszéket, majd a nádszőnyegre, lészára verték fel a tető nádhéjazatát. Régebben fűzvesszővel, újabban dróttal, valósággal a lészára varrják a héjalás nádazatát. Lakóházaknál, pajtáknál egyaránt szívesen alkalmazták még a nagygazda családok is. A lészás nádtetőt ugyanúgy javították, mint a lécezésre felvert tetőket. A lészás nádtetők az 1950-es évek végén még rendkívül gyakoriak voltak. A lészás nádtetőhöz speciális felerősítésű → torombakötéses oromzatot, ill. szegélydeszkázatot kellett használni, mivel a tető széleit beszegő deszkákat nem lehetett a nád-, zsúp-, cseréptartó lécekhez szegezni. A lészás nádtető használata a nádban bővelkedő vízjárásos, holtmedrekkel, tavakkal tarkított kisalföldi tájon jelentős faanyag s főként fűrészáru megtakarítását tette lehetővé. A lészás nádtető elterjedési területén napjainkig szokásos volt nádfalakkal építkezni, különösen a pajták, színek falait építették szívesen nádból. A nádfal a csapadék becsorgását, az eső beverését jól akadályozta, kiváló hőszigetelő volt, de lehetővé tette a pajta, szín folyamatos légcseréjét is. A nádfalakat a tetők lészáihoz hasonló technikával készítették el, s állították korcokkal merevítve az építmény gerendázata mellé.

Filep Antal

leszerelőnóta: → szabadságos katonadal

letartórúd: → kerítőhalászat

levelensült: tölgy-, diólevélen, káposztalapun vagy levelekbe burkoltan sült tészta, kelesztetlen lepény vagy kenyér. Levelensült tészta a gömöri levelensült, a nyálasznyik. A Tiszántúlon, a Rétközben, a Bodrogközben a kukoricacsövet burkoló csuhán, suskón, káposztalevélen sütött palacsintatészta a levelensült. Moldvában, a Mezőségen, Szatmárban a kukoricamálé, a kenyér alá tesznek káposztalevelet. Az Őrségben a kukorica- és hajdinapogácsát sütik káposztalapun. A Mezőségen, a moldvai csángók a lapos pogácsaféléket káposztalapuval takarják le, a forró hamut ráhúzzák s ilyen módon sütik meg. Mikszáth Kálmán Farkas a Verhovinán c. írásában is említi a levelensültet. Káposztalevelekbe takart cipót sütött 1713-ban Haller Gábor felesége, Károlyi Klára az erdélyi gubernátornak, Kornis Zsigmondnak. A népi ízlés szerint a levelensült tészták és kenyerek kellemes ízűek. Hasonló sütési módokat a románok, a különböző szláv népek is ismernek. A lengyel nők nagy mennyiségben gyűjtik a tölgylevelet, felfűzik és a kemence mellett felakasztják, s ezen sütik a kenyeret. A néphit szerint az ilyen kenyér fogyasztója olyan erős lesz, mint a tölgy. – A leveleken való sütés elterjedt a franciáknál, a svédeknél, finneknél, a mordvinoknál, csuvasoknál, a grúzoknál stb. A mordvinok, a kárpáti ukránok a káposztaleveleket télire nagy mennyiségben elteszik, a száraz leveleket sütés előtt megnedvesítik s így teszik a kenyér alá. A svédek nyír- és nyárfakérget használnak hasonló célra. Ez utóbbit 1555-ből Olaus Magnus már említi. A leveleken való sütés éppen olyan prehisztorikus jellegű ételkészítési eljárás, mint a → sütőkövek használata, s alig fejlettebb a puszta parázson és a forró hamuban való sütésnél. A sütés során használt levelek az ételkészítésre szolgáló legkezdetlegesebb ’edényeknek’ tekinthetők. Forró levelekbe burkolva sütik, párolják ételeiket a természeti népek (Polinézia, D-Amerika) is. – Irod. Gunda Béla: Magyarországi primitív főző-sütő eljárások és néprajzi kapcsolataik (Népr. Ért., 1935); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).

Gunda Béla

leveles: 1. lombos ágakkal fedett ideiglenes favázas → szín, a pusztai csárdák előtt, nyári – és vásárok alkalmából a vásártér szélén állított – mulatóhely; – 2. a Tiszántúlon a kezes tartásnál növendék (csikó, borjú) és igásállatok számára a tűző napsütés ellen készített, náddal, szalmával fedett, oldalfal nélküli szín.

Balogh István

levélírás: távollevő személyhez intézett verses vagy prózai szöveg. Kezdetei egybeesnek az írásbeliség elterjedésével, amikor a főurak, nemesek, polgárok egymáshoz írott levelei a személyes közlendőkön kívül politikai, gazdasági, társadalmi híreket is tartalmaztak, vagyis az újság hírközlő funkcióját is helyettesítették. A paraszti kultúrában csak az I. világháború idején vált általános gyakorlattá, amikor a frontra került fiatalok levélben tudósították az otthonmaradottakat a különböző eseményekről; bár már a háború előtti időkben is leveleztek az Amerikába vándoroltak is az otthoniakkal. A levélírás jellemzője, hogy közvetlenebb hangon szól a megszólítotthoz, mint az élőbeszédben. Stílusa nehézkes, hangja érzelgős, magán viseli kora ismert népies szerzőinek hatását. Jellemzője az állandósult kezdő- és záróformula, valamint a műköltői kifejezések gyakorlati használata. (→ még: verses levél) – Irod. Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (I–II., Bp., 1970).

Szemerkényi Ágnes

levélsíp: egyetlen ruganyos lemezből – levélből, nyírfahéjból, cseresznyefahéjból stb. – álló aerofon hangszer. Két alapváltozatát: zajkeltésre (madárhang-utánzásra) és dallamjátszásra használják. – a) Legegyszerűbb formája a lapos fűszál, amit a játékos lapjával két hüvelykujja közé szorít. A hüvelykek között feszesen álló, élével kilátszó fűszálra erőteljesen rá kell fújni: madár-rikoltásszerű éles hang keletkezik. A fűszálat két fadarab közé is ki lehet feszíteni; ilyenkor a megszólaltatás módja a szájharmonikázáshoz hasonlít. É-Dunántúlon vastagabb, hajlékony vessződarabból is készítenek, levélsípféle eszközt úgy, hogy a négyszögletesre faragott vesszőt – miután egyik felén az oldalából vékony nyelvet hasítottak –, a két végéről összehajlítják, összecsukják, mint a bicskát; a két szár közé szorított nyelv ugyanazt a szerepet tölti be, mint a lapos fűszál a hüvelykujjak között. Ezt az eszközt bébicnek nevezik. – b) A dallamjátszásra használt levélsíp neve a nép közt levél (ha egyszerű növényi levél), nyírfasíp, cseresznyefasíp, meggyfahajsíp, kéregsíp, kalkucs (= kaucsuk, celluloid), aszerint, hogy anyaga miből származik. A fiatalabb nyírfa, meggyfa stb. kérgének belső rétegéből vagy akár fényképezőfilmből kivágott lemezből kb. 2x4 cm-es macskanyelv formájú darabkát szabnak ki, s ezt legömbölyített végénél esetleg kissé még megvékonyítják. Megszólaltatás céljából a játékos úgy szorítja a lemezt összezárt ajkához, hogy a lemez lekerekített és vékonyított vége szabadon rezeghessen. Ezután az ajkai közti keskeny résen úgy fúj rá a lapra, hogy a levegő a lemez szabad vége felőli ajka és a lemez között távozzék s ezt megrezegtesse. – A levélsípokkal előállítható hangterjedelem egy, legfeljebb másfél oktáv. Az alaphang d” körül van. A hangszín az esz-klarinét magas regiszteréhez hasonlít. Csak férfiak – főleg pásztorok – használják, leginkább magányos időtöltés eszközeként. Nem ritka az olyan eset, hogy a játékos szájban tartható levélsípon játszik (a jelzettnél kisebb méretre szabott lemezt alsó ajka és alsó fogsora közé szorítja, hogy annak csak a felső ajakhoz simuló lekerekített része látszik ki), s ezzel egyidejűleg citerázik, hegedül vagy harmonikázik. Előfordul, hogy lakodalomban vagy bálban valaki beáll a cigányzenészek, esetleg a rezesbanda közé, és levélsípon „klarinétozik”. (→ hangszeres együttes) – A levélsípot Európában és Európán kívül más népek is ismerik. – Irod. Takács Lajos: Síp cseresznyefa héjából (Népr. Közl., 1956); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).

Levélsíp

Sárosi Bálint

leves: 1. mindennapos, első fogásként fogyasztott, jórészt folyadékból álló ételfajta. Rendszeres fogyasztása, legalább a napi főétkezésen, a hazai újkori táplálkozási szokások jellegzetes vonása. Bár a leves szerepe szélesebb környezetünkben hasonló, de egyáltalán nem általános. Egy újkeletű svédo.-i magyar munkáskolónia pl. nagy feltűnést keltett a Mo.-ról magával vitt levesfogyasztó szokással, mivel ott mind a régi paraszti, mind a mai városi étkezésben a leves ritkán, kivételesen fordul elő. A paraszti → étkezések napi rendjében leves nálunk a főétkezésen csak ritkán hiányzik, a századforduló táján a meleg ételekből álló három étkezés közül még gyakran kettőn (az első kettőn) rendszeresen szerepelt. Gyakori, hogy a főétkezés egyetlen fogása leves. Mikor a mezőn dolgozóknak otthonról vitték a friss meleg ebédet, szóba sem jöhetett, hogy a körülményesebben szállítható leves hiányozzék. A legparádésabb ételsort a parasztok a lakodalmi főétkezésen tálalják. Ez a századfordulón már csak szórványosan áll csupán kétféle ételből, de abból az első mindig leves, csakúgy, mint a kettőnél több fogásból álló ételsoroknál. Leves a szerényebb halotti tor főétele. Levesétel szinte minden élelmiszerből készült. A levesfélék sora megszámlálhatatlan, a teljesen zsiradék nélküli kásás savanyú létől a tejjel habart aszalt gyümölcs-főzeten, a felforralt aludttejen, a hagymás zsírral ízesített tésztalén, a zsíron pirított alföldi krumplis tésztaleveseken, az abálólén, a hüvelyesből füstölt hússal, tejfeles habarással főtt → egytálételen és még számtalan alapanyagból, összetételben különféleképpen elkészített és ízesített leveseken át a húslevesig terjed. A múlt század végétől fokozatosan eltűntek a régen igen kedvelt savanyú levesek (→ erjesztett gabonaléből, belsőségekből, de színhúsból is). A parasztság legünnepibb levese a tiszta húsleves. Ez az alkalmak és vasárnapok, hétközi „kisvasárnapok” étele, többnyire tyúkból, csak kivételesen marhahúsból. A baromfi és marhahús fogyasztásának ez a fő formája. A századfordulón sokfelé még ez is zöldség nélkül készült. Az erdélyi és a felföldi népnyelv a levesételt gyakran a legújabb kori régi köznyelvi elnevezéssel ként jelöli. Minden más levestől megkülönböztetve Erdélyben sokfelé egyedül a tiszta húsleves a leves, melynek külön tálalt húsa a sóbafőtt. (→ még: főzelék, → gömböc, → gyúrt tészta, → hurka, → mártás) – Irod. Ecsedi István: A debreceni és tisztántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935); Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása (Bp., 1943). – 2. Leves, levess: rövid, béleletlen kiskabát neve az Ormánságban. Kalocsa környéki elnevezése leveske. Általában bő, testtől elálló, lebegő, ujjas (blúz). – Irod. Mészöly Gedeon: Leves (Magy. Nyelvőr, 1950).

Kisbán EszterAndrásfalvy Bertalan

levetkőzés: annak a jogi szokásnak a neve, hogy a parasztember a múlt század közepétől sok helyen nem gazdálkodott élete végéig, hanem életében, rendszerint 50–60 éves kora táján, felosztotta vagyonát leszármazói között, kikötött viszont magának szóban vagy eltartási szerződésben megélhetésére (gondviselésére) és tisztességes eltemetésére természetben meghatározott mennyiségű évi terményt, jószágot, tűzrevalót, egyéb szolgáltatásokat stb., továbbá pénzt (általában kommenciónak nevezték). A helyi szokástól függően ilyenkor a vagyonban főleg a fiúk részesültek, tehát a levetkőzés javukra történt. Az óvatosabb parasztemberek jogi biztosítékokat is megköveteltek, pl. ha a vagyon tulajdonjogilag is a leszármazók nevére került, a holtig tartó haszonélvezeti jogot és a szolgáltatások kötelezettségét az ingatlanra telekkönyvileg is bejegyeztették. A levetkőzés egyes helyeken csak részlegesen történt meg; ilyen esetben a parasztember a földjének nagyobb részét átadta fiainak, egy részét azonban magának tartotta fenn és azt házilag műveltette, sőt olykor még azt a jogot is fenntartotta magának, hogy beleszólt fiai gazdaságának a vitelébe is („kezében tartotta a gyeplűt” – mondták). A levetkőzés hátránya az volt, hogy a fiak gyenge termés esetén nem tudták teljesíteni kötelezettségeiket vagy szándékosan nem igyekeztek a kikötött feltételeknek eleget tenni. Sok keserű tapasztalat nyomán mondogatták az öregek: „nem vetkezek le addig, amíg meg nem halok”. – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Tárkány Szücs Ernő: Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944).

Tárkány Szücs Ernő

levirátus: az a társadalmilag előírt vagy javasolt szokás, hogy az → özvegyasszony az elhunyt férj fiútestvéréhez vagy közeli férfirokonához menjen feleségül. Ez a szokás a magyar paraszttársadalomban általánosan ismert volt, a meghalt férj családja az özvegy új, testvérrel vagy közeli rokonnal megkötendő házasságát elsősorban akkor szorgalmazta, ha az özvegynek fiú gyermekei voltak vagy vagyonos volt. A család, az özvegy és a gyermekek munkaerejét, ill. javait akarta ezzel a házassággal továbbra is biztosítani. (→ még: házasság, → sororatus) – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944).

Morvay Judit

liba: → baromfitartás

libertinus <lat. liber ’szabados, szabad’>: megkülönböztető elnevezése azoknak a jobbágyoknak, akik földesurukhoz való viszonyukban valamilyen szabadságot, mentességet élveztek. Általában az alábbi esetekben illettek valakit libertinus elnevezéssel: 1. Legáltalánosabban a személyükben szabadokat, tehát a költözési szabadsággal rendelkező jobbágyokat, szemben a röghöz kötött jobbágyokkal (→ örökös jobbágyság, → jobbágyköltözés). – 2. Azokat, akik valamely földesúri birtok használata révén nyertek mentességet bizonyos szolgáltatások alól. A libertinusság ebben az esetben csak a birtok használati idejére szólt. – 3. Az olyan jobbágyokat, → zselléreket, akik részben vagy teljesen, ideiglenesen vagy végleg megváltották földesúri terheiket. Szabadok lettek kötelezettségeik teljesítése alól, de önmagában ez nem jelentett személyi szabadságot is. Éppen fordítva: legtöbbször már úrbéres terheik megváltása előtt libertinusok voltak. (→ még: jövevény, → kontraktualista, → taksa) – Irod. Csapody Csaba: Szabadosok 1514–1848 (Századok, 1940).

Török Katalin

libucütő: → hajítófa

lidérc: a magyar → népi hitvilág egyik leggazdagabb adatanyaggal bíró, valamilyen formájában az egész nyelvterületen ismert → természetfeletti lénye. Tulajdonképpen több, egymástól bizonyos fokig megkülönböztethető és több esetben területileg is elkülönülő lény gyűjtőfogalma, amelyek azonban egy vagy több ismérvük révén összefüggnek egymással. Nem világos, hogy az egyes alakok eredete mennyiben volt közös. Feltehető, hogy a különböző eredetű ismérvek különböző módú és korú társulásai hozták létre a lidérchit legutóbbi időkből ismert tarka képét. Bonyolítja a helyzetet, hogy területileg változóan cserélődnek az egyes alakok elnevezései. A hiedelemanyag egészét tekintve leginkább három vonás domborodik ki: a tüzes alakban való megjelenés, a szexuális jelleg, valamint a segítőszellem-jelleg. A legfontosabb alakváltozatok a következők: 1. csirke (lidérc néven a nyelvterület középső és északi részén; iglic, ihlic néven a Csallóközben; lüdérc, piritusz néven D-Dunántúlon; mit-mitke néven K-Dunántúlon, valamint az Alföld több helyén; ördög néven több helyen szórványosan. Nem ismert a nyelvterület keleti és nyugati részén; legintenzívebben él az Alföldön). A hit szerint az jut hozzá, aki fekete tyúk első tojását hóna alatt kikölti (ritkábban apró tojás, vagy bármilyen tojás; néhol úgy tudják, hogy trágyadombban kell kikelteni). Gazdájával együtt él mint szeretője (ha nő a gazdája, éjjel férfivá változik és viszont); gazdája a kebelén hordja, gazdáját esetleg éjjel nyomja (lidércnyomás) vagy vérét szívja. Az legyengül, beteg lesz vagy meghal. Több helyen ismert az a hit, hogy minden ételből neki kell adni az első falatot vagy sótlan, visszafelé kavart kásával kell etetni. Gazdája minden kívánságát teljesíti, ha az „mit hozzak?” vagy „mit-mit-mit?” kérdésére felel. Pénzt hord tulajdonosának, így az meggazdagszik. Elterjedési területén közismert → hiedelemmondák szólnak a tőle való megszabadulásról: teljesíthetetlen feladatot adnak neki (kötélben homokot, vagy rostában vizet hozatnak vele), amelybe belepusztul; vagy fába ékelik be. Sok helyütt elterjedt hit szerint a lidérc vagy gazdája az ördöggel áll cimboraságban, ill. gazdája a lidérc birtokába jutva eladja lelkét az ördögnek. Néhol tüzes alakban is megjelenik (láng, tüzes gomolyag stb.); alakja keveredik a fényjelenség formájában megjelenő lidérccel. Szórványos hit szerint a fenti módon költött tojásból → kígyó kel ki. – 2. Apró emberke alakjában megjelenő, segítő-ártó lény. A lidérc csirke elterjedési területén is ismert, de leggazdagabb a rá vonatkozó adatanyag Zala megyében. (Piritus, piritusz néven Bihar, Szatmár, Baranya megyében; ördög néven Pest, Fejér megyében; földi ördög, fődön föllü való ördög néven Zala megyében; mándli néven Vas megyében.) Sok tekintetben rokon a csirke alakkal, de ugyanígy a → tudós kocsis mondakör segítő ördögeivel is; utóbbival sokszor teljesen összefolyik. A megszerzés módja néhol a csirkééhez hasonló, de általában véletlenül találják vagy vásárolják, rongyba, dobozba, üvegbe, tarisznyába, kabátzsebbe téve. Ez összefügg a tőle való megszabadulás módjával is: aki meg akar tőle szabadulni, dobozba stb. téve eldobja vagy eladja. Sokszor csak annyit tudnak róla, hogy gazdája hirtelen meggazdagszik, rendkívüli tettekre képes, mert „ördöge” van, ill. „piritussa van”, „piritussos”. Másutt az a hit is ismert, hogy gazdája szeretője, gazdája a lelkét eladja neki, minden ételből az első falatot neki adja. Néhol úgy tudják, hogy át tud változni csirkévé is, vagy ugyanúgy szabadulnak meg tőle, mint a lidérc-csirkétől. A göcseji földi ördögöt leginkább kocsisok (néha vadászok) tartják és mint ilyen itt tulajdonképpen az ördöngős kocsis hiedelemkörébe tartozik. – 3. Ördögszerető és fényjelenség. E két megjelenési forma néha egymástól függetlenül, de általában összeolvadva létezett, valószínűleg másodlagos kontamináció eredményeképpen. A nyelvterület keleti és nyugati részén ismert (ludvérc, lucfir néven Ny-Dunántúlon, szórványosan egészen Tolnáig, Fejérig; lidérc, lüdérc, néha ördög néven Erdélyben és Moldvában.) Éjjel fényjelenség alakjában repül a levegőben. A Dunántúlon tüzes petrencerúd, nyomórúd, ostor, ritkábban tüzes madár, Erdélyben tüzes kendő vagy meghatározatlan tüzes lény. Repülés közben tüzet szór. A földre leszállva emberi alakot ölt: férfihez nő, nőhöz férfi (távollevő vagy meghalt szerető, házastárs stb.) képében jön. Emberalakjának dunántúli hit szerint (néhol a Dunántúlon is) lúdlába van; emberalakja tulajdonképpen maga az ördög. A róla szóló hiedelemtörténetek általában ördögvoltának felismeréséről szólnak: pl. a fonóban jelenik meg, ahol meglátják lólábát, amikor a leejtett orsó után nyúl; vagy homokban, sárban, hamuban ismerik fel a ló- vagy lúdláb nyomát. A házba kéményen, kulcslyukon át jut be, de gyakran jelenik meg mezőn alvó embereknek is. Távoztakor tüzet szór, lepiszkítja a ház falát. Szeretőjét szerencsétlenné, beteggé teszi. Főleg a Dunántúlon ismertek az ellene való védekezés változatos módjai: pl. gatyamadzaggal, övcsattal, ujjak összekapcsolásával el lehet kötni útját (→ kötés), a házba való behatolását meg lehet akadályozni szentelt tömjénnel, nyírfaággal stb. (→ rontás elhárítása). A K-Dunántúl több pontján rendelkezik a lidérc-csirke bizonyos ismérveivel is (pénzt hord, tojásból költik ki). Néhol nehezen választható el a tüzes kerék, tüzes szekér stb. alakjában megjelenő → kísértettől, ill. a tüzesembertől, → lidércfénytől (pl. sok helyütt azt tartják, hogy nem lehet utolérni, ránehezedik a járókelők vállára stb.; másutt a temetőben jár, első kakasszóra el kell tűnnie stb.). Lehet egyúttal kincsjelző láng is. – 4. A személytelen lidércnyomás-fogalom országszerte ismert. Különböző éjszakai nyomásérzésekkel (légzési nehézséggel járó betegségek, gyomorbántalmak) kapcsolatos, amelyeket a néphit a → boszorkány mellett a lidérc fogalmához is kapcsol, általában anélkül, hogy annak valamelyik megjelenési formája konkretizálódnék. Néha az ördögszerető vagy a lidérc-csirke alakváltozathoz kötik. A lidérc a hit szerint az emberre ráül, megnyomja, megszopja (mellbimbóit megduzzasztja), néha vérét szívja (→ vámpír). Az ellene való védekezés megegyezik a boszorkány elleni, ill. az általános rontás elleni védekezéssel. – A magyar néphit összetett és szerteágazó lidérc-fogalmának európai összefüggései is rendkívül sokrétűek. Minden említett ismérv sokfelé mutat kapcsolatokat, emellett főleg a szomszédos területeken a fentiekhez hasonló vagy azokkal teljesen egyező alakváltozatok is élnek. Így a magyar lidérc összefügg a távoli múltig nyomon követhető, éjszakai nyomásérzettel kapcsolatba hozott és sokszor egyúttal erotikus jellegű, tündér-, boszorkány- vagy démonszerű természetfeletti lényekkel (római incubus és succuba, daemon meridicus, germán Alp, Trud, Mahr, szláv mora stb.); a szárnyas állat képében megjelenő, de egyúttal ördögszerű, szláv és román területeken ismert segítőlényekkel (pl. román zmeu, szlovák zmok); az Európa-szerte ismert tüzes, repülő, sárkányszerű lényekkel, tüzes kígyóval; valamint a vámpírszerű lényekkel stb., amelyeket azonban a magyar nyelvterületen kívül sehol sem kapcsol ennyire összefüggő fogalomkörré egy közös elnevezés. – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Domanovszky György: Vidoizmenyenyija obraza glovo duha „lidérc” v szuevernyih predsztavlenyijah vengerszkovo naroda (Acta Ethn., 1957–58); Hoppál Mihály: A magyar lidérc-hiedelemkör szemantikai modellje (Ethn., 1969).

Pócs Éva

lidércfény: a magyar → népi hitvilág fényjelenségek formájában megjelenő, egymással rokon → természetfeletti lényeinek gyűjtőfogalma. Fő vonásaiban tulajdonképpen a → kísértet-hit része, más tekintetben rokon a → lidérc fényjelenség formájában megjelenő alakváltozataival, továbbá a bizonyos alkalmakkor fellobbanó, elásott kincset jelző tűzzel (→ kincs), valamint a → kereszteletlen gyerek lelkére vonatkozó hittel. Mindezekben az esetekben a fogalmak keletkezésének egyik gyökere az éjjel látható fényjelenségek (pl. égő mocsárgáz) megmagyarázására irányuló törekvés. A lidércfény fogalmának másik összetevője az életükben a közösség ellen vétők vagy rendkívüli módon meghaltak halál utáni vezeklésére vonatkozó hit. A lidércfény valamilyen formában az ország minden területén ismert volt; leggazdagabban az Alföldön, de a nedves területek lecsapolása után alakja itt is elhalványodott. – 1. Tüzesember (tüzes mérnök, tüzes matyikus, tüzes indzsellér stb.). Ember alakú, tűztestű kísértet, akit tűz kísér, szórja a tüzet, lámpát visz stb. Általában mérnök, aki életében rosszul mérte a földet. Éjszakánként a határban bolyong, gyakran láncot húz maga után; ill. a földet méri, míg le nem vezekelte bűnét. A földmérésre vonatkozó hiedelmek leginkább az Alföldön és az ÉK-i területeken ismertek, általános viszont az a hit, hogy az éjjel kintjárókat követi, és nem lehet őt utolérni. Néhol úgy tudják, hogy ránehezedik a kocsikra és a gyalogosok vállára, ijesztgeti őket. – 2. Lámpás. Égő, magától mozgó lámpa formájában elképzelt, a tüzesemberhez sok tekintetben hasonló lény. A Dunántúl több pontján ismert. Egy fejér megyei adat szerint elátkozott vadász lelke. – 3. Lidérc (bolygó tűz, lidércfény néven is). Megkülönböztetendő az egyéb lidércnek nevezett természetfeletti lényektől. Legjellemzőbb tulajdonsága, hogy éjjel hol itt, hol ott fellobbanó vagy folyamatosan bolyongó, táncoló lángként az éjjel közlekedőket akadályozza (ráül a vállukra, kocsijukra), kergeti, kísérti őket. Nem lehet őt utolérni, rossz útra, leginkább mocsárba csalogatja az őt követőket. Nem ember alakú, bár sok helyütt e névvel illetik a földet mérő tüzesembert. Legkevésbé ismert a fogalom a nyelvterület keleti részén. – 4. Gyertyás. Az ÉK-i területeken a tüzesember minden ismérvével rendelkezik, Zalában minden fajta rendkívüli életű vagy halálú kísértet tüzes alakja, vagy ember alakú kísértet égő ujja. Egyéb tulajdonságaiban a lidércfénnyel egyezik. Hasonló a Hanság egykori mocsárvilágában ismert ördög gyertyája; a Csík megyei gyertyástündér viszont már inkább kincsjelző láng. – Mindezek az alakok általában hiedelemmondák alakjaiként ismertek. Közismert voltuk ellenére a beléjük vetett hit a 20. sz.-ban már nem intenzív; sokszor jelennek meg az → ál-hiedelemmondák szereplőiként is. A hit elkomolytalanodásának lehet következménye az is, hogy elhárító gesztusok velük kapcsolatban alig ismertek. A legáltalánosabb motívum: káromkodással lehet őket elküldeni. – A lidércfény különböző típusú megfelelői Európa-szerte ismertek; az egyes alakváltozatok és ezek tulajdonságai a magyar nyelvterületen tapasztalthoz hasonló módon keverednek; rokonságuk éppoly szerteágazó. Az ember alakú tüzes lények általában valamilyen életükben elkövetett igazságtalanságért vezekelnek; a nem ember alakú imbolygó fény pedig kereszteletlenül meghaltak lelke vagy kincsjelző. A rossz útra térítés, mocsárba csalogatás motívuma mindkettővel kapcsolatban elterjedt. – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Domanovszky György: Vidoizmenyenyija obraza glovo duha „lidérc” v szuevernyih predsztavlenyijah vengerszkovo naroda (Acta Ethn., 1957–58).

Pócs Éva

lidércnyomás: → lidérc

likkerezés: → golyósjáték

liktorozás: → földelés

lilázás: → vonulás

liliom, fehér liliom (lat. Lilium candidum): elő-ázsiai eredetű, régi kultúrnövény. Az ókori római parasztkert és a középkori kolostorkert köztiszteletben tartott gyógynövénye. A középkorban a liliom több növényfajta neve, a rózsa mellett a legnépszerűbb kerti virág, a szűzesség és a tisztaság szimbóluma. A magyar népművészetben az alkotók és használók által leginkább → tulipánnak mondott motívumok gyakran stilizált liliomok; nemegyszer azonban a népi nevük is liliom, különösen Erdélyben. Gvadányi is így írja: „Szép liliomokkal festve zöld ládája”. A virágénekekben és népdalokban is előfordul fiatal, szép nők jelképeként. A liliom a parasztkertek kedvelt, dísznövénye. A népi gyógyászat rovarcsípések és sebek gyógyítására használja. – Irod. Rapaics Raymund: A magyarság virágai (Bp., 1932); Kresz Mária: Virág és népművészet (Bp., 1976).

Kósa László

Limbeck Ferenc, írói nevén Limbay Elemér (19. sz. második fele): zenetanár, író. Győrött működött, életrajzának közelebbi adatai ismeretlenek. Érdeklődése eredetileg a népi dallamokra irányult, ezeknek zongoraáttételeit tartalmazó albumokhoz utólag, külön kiadványsorozatban csatolta – a dallamok rendjében – a megfelelő szövegeket. Népszerű műköltői darabok mellett gyűjteménye túlnyomórészt a közszájon forgó népdalokat öleli fel rendkívüli bőséggel. – F. m. Magyar dal-album (I–V., az I. Bolla Gábor, a II–V. Nemesovits Antal zongoraáttételében; I–II. Braunschweig, 1878–80; III–V. Győr, 1881–84); Daltár (I–V. Győr, 1879–85).

Sándor István

lineáris rokonság: → egyenesági rokonság

lippentős: a friss → csárdás egyik legjellemzőbb motívum-típusa, aminek karakterisztikus vonása a forgást megszakító, térdhajlítással párosuló terpeszállás. A szimmetrikusan vagy azonosan ismétlődő, 4/4-es motívum a magyar nyelvterület nyugati részén a

, vagy
ritmusú
bukós, s a harmadik negyedre esik a mozgást megszakító mártogatós, kukorgós. Az ország keleti részén és Erdély egyes területein a
, vagy
ritmusú
félfordulós (félugrós, kicsapós stb.) az általános, amelyben a negyedik negyedre esik a hajlítás. A 19. sz.-i források is a friss magyar, ill. friss csárdás egyik szembeötlő vonásaként említik ezt a mozgástípust, s ezt a fogalmat fedi eredetileg lejt szavunk (Czuczor-Fogarasi: „lejtő táncz, amiben a táncos mintegy buktatja magát”), valamint a 17. sz.-i gyökkentés kifejezés. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánc a XIX. század első felében (Bp., 1954); Lányi Ágoston: Lippentős (Tánctud. Tanulm., 1961–62, Bp., 1962); Martin György: Motívumkutatás – Motívumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motívumkincse (Bp., 1964).

Lippentős táncírása

Lippentős táncírása

Lippentős (Madocsa, Tolna m.)

Lippentős (1934, Őrhalom, Nógrád m.)

Pesovár Ernő

líra <gör. lüra ’kisebb hárfaszerű hangszer’, ’dalköltészet’>: a népköltészetben az epika és a dráma mellett a harmadik műnem, a lírai alkotások és műfajok összessége. Tárgya az egyéniség belső szférájában lezajló érzelmi élet, mely tükrözi a külvilág hatásait. Történetileg és esztétikailag egyaránt későn kialakult fogalom. – Az ókori esztétika a mai lírainak nevezett műfajok előzményeit vagy az epikához vagy a szokásköltészetet magába foglaló ún. kevert műfajok csoportjába sorolta. A reneszánsz és még a felvilágosodás korában is csak néhány emelkedettebb műfaj (pl. az óda és a himnusz) számított ide, a voltaképpeni lírai dal kívül maradt az osztályozáson. Az ősköltészet (vagy a primitív költészet) korában önálló jelenségcsoportot nem alkot, a → szinkretizmus korai formájának megfelelően a későbbi műnemek még nem váltak el egymástól, legfeljebb azok csírái, kezdeményezései bukkannak fel. Ilyennek tarthatjuk a rögtönzéseket, a felkiáltásokat, spontán és egyedi szövegeket, amelyeket szinte kivétel nélkül dallam és gesztus, valamilyen szokáscselekvés vagy éppen rítus kísér. E fokozat nyomait őrzi a röpdal, de a későbbi játékdalok, szokásdalok egyes elemei is. Az osztálytársadalmak kialakulásakor ezekből fejlődik egy összefüggő csoport, amelyet leginkább szokásköltészetnek vagy közösségi lírának nevezhetünk. Ez megjelenési módját tekintve alkalmi költészet, amelyben a személyiség megjelenését szinte alig találjuk meg, voltaképpen lírának sem nevezhetjük ezt a fokot a folklóron belül, mégis itt kell említeni, mivel a kortársi hivatásos költészet lírai formáival van kapcsolatban, és a későbbi líra funkcióját tölti ki. Csupán egy viszonylagos kései történeti korszakban (Európában pl. a kapitalizmus megjelenési folyamatában) történik meg az egyéniség elszakadása a „közösség köldökzsinórjától”, és a szabad személyiség megjelenése, amely a vitathatatlan személyes líra (vagy individuális líra) elterjedéséhez vezet. – Az európai hivatásos költészet és népköltészet kölcsönös története jól mutatja e fejlődés fázisait. Az antikvitásban még a hivatásos költők (mint pl. a görög Pindarosz vagy a római Horatius) műveiben is nagy szerepet kap az alkalomhoz kötöttség; ódák, versenydalok, himnuszok, episztolák születnek, amelyek közvetlen kapcsolatban nem állnak a későbbi folklór népdalkincsével. Majd a keresztény vallásos himnuszköltészet, meg a trubadúrok és Minnesängerek nyomán terjed szélesebb körben a lírai megfogalmazású költészet, amely ugyan még sztereotíp témákat, megfogalmazásokat követ, és éppen egyénibb változataiban nem jut el a folklórig, mindazonáltal e műfajok nyomai már megtalálhatók a későbbi európai népköltészetben. A nagy áttörés korszaka a reneszánsz. Ekkor a személyiség kibontakozásával összefüggő költészeti forradalom kontinens-szerte elterjeszti a nemzeti nyelvű, strofikus formákat, hozzá új dallamvilágot és poétikai eszközöket is. Kialakul a folklórban is a sajátos jellegű személyes líra. Ez is nemzetközi jellegű, előbb olasz területen bukkan fel, majd elterjed a Mediterráneumban, eljut francia, angol és német földre, és innen jut tovább szinte minden európai nép költészetébe. A pásztorköltészet, a szerelmi történetet elmondó narratív lírai dalok, a manierizmus és a barokk szűrőjén átkerült poétikai formavilág, a táncdalokból csak szövegkísérő, ariozó jellegű dallamokig mind ezt a folyamatot tükrözik. E korból már jó forrásaink vannak: kéziratos énekeskönyvek, nyomtatott dalgyűjtemények (és hozzájuk tartozó dallamgyűjtemények), később a világi és egyházi → ponyvairodalom terjeszti el nagy mennyiségben e hagyományt. Amikor a 18–19. sz.-ban megtörténik az európai népköltészet újrafelfedezése, már e hagyomány évszázados és nem egy helyen a nemzeti irodalom vagy zene romantikus formáinak alapjává válik (így értékelik a német Lied, a francia chanson, de akár a magyar „pórnépi dal” legszebbjeit). A 19. sz. azután egész sor olyan műfajt is kitermel, amelyek csak nevükben hordozzák a líra vagy „dal” megnevezést, műnem szerint inkább az epikus költészethez sorolhatók. Ilyen átmeneti jelenség a kései ponyvaköltészet és a → munkásdal egésze. A politikai költészetben a szerzők fontosabbá válnak, a szórakoztató és mulattató műfajok között uralomra jut a népies dal (ennek csak egyik fajtája a → magyar nóta), amely jellegzetesen „elidegenedett” jelenség: a már egyszer felfedezett népdalhoz és a „műdalhoz” képest közbülső kategória. A 20. sz. a tömegdal, az iparrá váló szórakoztató művészet, majd legújabban a tömegkultúra termékeit terjeszti el. Ez és a többször is felbukkanó népies (vagy amatőr) művészi mozgalom azonban már nem eredeti népköltészeti termékeket hoz létre, legfeljebb azokat felhasználja, adaptálja. – A magyar folklórban a líra kutatása különböző oldalakról indult meg. Népzenekutatásunkban előbb a líra fejlődéstörténetét általában azonosították a zenei formák történetével (Bartalus István, Fabó Bertalan, Seprődi János), majd Bartók Béla és Kodály Zoltán periodizálta népzenénk különböző stílusrétegeit, és ezt egyszesmind a lírai műfajok történetének is tartották. Mivel Kodály azonosságot fedezett fel a cseremisz és a magyar pentatónia között, úgy gondolták, hogy strofikus népdalaink is honfoglalás előttiek, szinte mérhetetlen régiségűek. Népzenekutatóink (Szabolcsi Bence, Vargyas Lajos, legutóbb Szomjas-Schiffert György, Vikár László és mások) ugyan egymással is vitatkozva bonyolultabb fejlődéstörténetet fejtettek ki, a szövegkutatók (legkivált Lükő Gábor) elfogadták ezt a nézetet, sőt a különben szigorú fejlődéstörténeti elveket valló metrikusok (pl. Horváth János, legutóbb Gáldi László) sem utaltak kellő eréllyel e nézet tarthatatlanságára. A folkloristák közül Vikár Béla, Katona Imre és mások inkább a népdalok poétikai vonásait vizsgálták, történeti kérdéseket nem érintettek. Csupán a magyar népdalok legutóbbi századait tárták fel beható vizsgálatok: Stoll Béla a 16–17. sz., Esze Tamás a 17–18. sz., Pogány Péter a 19. sz. dalkincsét vizsgálta. (Meg kell emlékeznünk Sebestyén Gyula úttörő kezdeményezéseiről, aki a 18–19. sz. dalhagyomány értelmezését kísérelte meg, valamint Solymossy Sándor munkáit, aki etnológiai alapon is a szorosabb értelemben vett pozitivista történetiség képviselője volt lírai népköltészetünk kutatásában.) A magyar nyelvű strofikus dalköltészet kialakulásának kérdéseiben irodalomtörténészeink játszottak úttörő szerepet. Horváth János, Kardos Tibor, Gerézdi Rabán, Klaniczay Tibor és mások munkáiból tudjuk, hogy egyáltalán a magyar nyelvű strofikus líra (esztétikailag csak ez azonosítható a személyes lírával) a humanizmus és reformáció áramlataitól elválaszthatatlanul fejlődött ki, és a 16. sz.-nál régebbinek nem tartható. Ennek alapján Voigt Vilmos véleménye szerint a magyar lírai népköltészet a következő szakaszokban alakult ki. A hajdani ősköltészet emlékeire csak közvetett adatokból következtethetünk. Ennek formáját a rögtönzés, a metrikai szabályozatlanság jellemezte. A honfoglalás idejére nyilvánvalóan kialakult valamilyen epikai hagyomány és a szokásköltészet sokféle válfaja. Mivel ez közvetlenül kapcsolódott rítusokhoz és ünnepekhez, a kereszténység felvétele igen nagy mértékben befolyásolta. A középkori magyar szokásköltészet megszilárdulása igen korai kezdemények után csak a 13. sz.-ban történik meg, nem elválaszthatóan az egyház különböző liturgiai reformjaitól. E hagyomány továbbélése megfigyelhető a jeles napok népköltészetében, bizonyos fokig a régi magyar liturgikus dráma alkotásaiban is. Ehhez képest az egyházi költészet huszita, majd reformációs gyakorlatában (majd ennek is visszahatásaként a katolicizmusban is) alakul ki a nemzeti nyelvű vallásos költészet, amely hosszú fejlődés után a 16. sz.-ban kodifikálódik (formai és metrikai tekintetben is). A világi költészetben a reneszánsz és a humanizmus nyomán megjelenik a magyar nyelvű személyes líra, amely a 16. sz.-ban még hivatásos jellegű, majd a 17. sz.-i kéziratos költészet közvetítésével válik széles körben elterjedtté. A világi költészet uralomra jutása a kuruc költészet korszakában figyelhető meg, amikor is egy teljes (politikai, vallási, életformabeli) ideológia megfogalmazódása mintegy előre löki a műfaji fejlődést. Nem véletlen, hogy az ekkor kialakult műfajok a nemzeti függetlenségi harcok elbukása után stagnálnak. A következő fontos korszak a felvilágosodás: ez hozza magával a dalköltészet felfedezését, amely a 18. sz. végének folklór iránti érdeklődéséből egyenes úton fejlődik tovább 1848 társadalmi forradalmáig és a népdalra építő költői revolúciójáig. A magyar folklór jellegű líra fénykora a 19. sz. közepe, Erdélyi János és mások esztétikailag, Petőfi Sándor, Arany János és mások poétikailag a nemzeti költészet (sőt kultúra) középpontjába állítják, a népköltészet többi műfaját egy kissé igazságtalanul háttérbe is szorítva. E centrális helyzet eredményezi, hogy a 19. sz. végén a népies dalok nemzetközi méretekben is számottevő kisugárzást képviselnek: sajnos nem a magyar népdal, hanem a népies és magyaros költészet befolyásolja az egész Kárpát-medence folklórját. A 20. sz.-i neofolklorizmus zenei (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László és mások) vagy szövegbeli (Ady Endre, Erdélyi János, József Attila, Weöres Sándor és mások) változatai már csak a hivatásos művészetben hatottak. A két világháború közének vagy a felszabadulás utáni időszaknak népkultúra felé fordulása a voltaképpeni népi líra szempontjából már nem jelent új korszakot, legfeljebb annak átvételét, gyűjtését, magasra értékelését segíti elő. Mivel a magyar népköltészetben verses nagyepika nincsen, a líra itt is a nemzeti költészet esztétikai alapjának szerepét tölti be: értékelése és túlértékelése egyaránt ezzel magyarázható. – Irod. Erdélyi János: Népdalok és mondák (I–III., Pest, 1846–48., a II. kötetben „Népdalköltészetünkről” alapvető tanulmány); Arany János: A magyar népdal (Pest, 1860., később kiadva prózai írásaiban); Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (Bp., 1927, 1978); Kodály Zoltán–Vargyas Lajos: A magyar népzene (Bp., 1960); Maróthy János: Az európai népdal születése (Bp., 1960); Wiora, W.: Die vier Weltalter der Musik (1961); Gerézdi Rabán: A magyar világi líra kezdetei (Bp., 1962); Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal (szerk.): A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968); Voigt Vilmos: „A szerelem kertjében” (Ethn., 1969–70); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (Bp., 1970); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

lírai ballada: → románc

liroepikus műfajok: az epikus műfajok olyan csoportja, amelyben igen határozottan megjelenik a lírai jelleg is, anélkül azonban, hogy a → líra művészi módszere válna uralkodóvá. Különösen a cselekmény modernizálása, érzelmes jelenetek előtérbe kerülése jellemzi. Történetileg kétféle magyarázat indokolja létrejöttét. A. N. Veszelovszkij és mások az eredeti → szinkretizmusból eredeztetik, és a líra meg az epika egymástól való elválása előtti korszakból származtatják. Ennél valószínűbb azonban a másik felfogás, amely szerint a feudalizmus második szakaszában figyelhető meg a liroepikus műfajok elterjedése. Leginkább világos ez a folyamat a verses epikában, ahol a nagyobb méretű hősepikát felváltja a ballada és a történeti ének, majd a 18. sz.-tól kezdődően az egyes alkotások érzelmesebbek, töredékesebbek lesznek, a ballada helyébe a néhány jelenetet kiszínező, románcszerű, zsánerképre emlékeztető alkotások kerülnek; a történeti ének hőse pedig észrevétlenül a romantikus poéma hősére kezd hasonlítani. Ez a folyamat voltaképpen hivatásos irodalom és folklór irodalma (valamint a tömegirodalom) közreműködésével jön létre: a románcok és poémák gyakran merítenek a folklórból hősöket meg epizódokat; másrészt a betyárköltészet és az egész ponyvai epika külső eredetű a folklórban. Annak ellenére, hogy a ballada erkölcsi („családi”) konfliktusokat, a történeti ének pedig objektív történeti eseményeket tartalmazna, bekövetkezik az egyes művek privatizálódása. A ciklusok immár nem egész eseményeket mondanak el, hanem csak egy-egy jelenetet villantanak fel, ábrázolásmódjuk leginkább romantikusnak nevezhető. Feltűnő a kalandszerűség kedvelése, amely a hősöket mintegy háttérbe állítja, csak a minél érdekesebb eseményeket vonultatja fel, ezeket viszont nem vagy alig motiválja. Előbb az egész betyárköltészet, majd a ponyvairodalom hatására az ún. gyilkosságtörténetek, városi történetek és → balladák terjednek el. Ma még nem látjuk biztosan, hogy az egyéni, kötetlen elbeszélések (→ „igaz” történet, élményelbeszélések, életrajzok) elterjedése nem ezzel kapcsolható-e össze. Stílusban az egyszerűbb, töredékesebb, irodalmiasabb megfogalmazás jellemző. A szöveghez társuló zene nálunk az új stílusú népdal jellemvonásait viseli, bár megfigyelhető, hogy a liroepikus műfajok alkotásai között egyre több a már nem énekelt, ill. a csak szövegében ismert. – A magyar folklorisztika különösen a 19. sz. utolsó negyedétől az I. világháború végéig terjedő korszak műfaji változásainak vizsgálata során foglalkozott a liroepikus műfajok kutatásával. Megállapították, hogy főként a kevésbé hagyományos életmódot folytató rétegek (vándormunkások, agrárproletárok, városi szegények) körében terjed el, és sokszorosan kapcsolódik a → félnépi folklór jelenségeihez. (→ még: epika, → epikolírikus műfajok, → ponyva) – Irod. Veszelovszkij, A. N.: Tri glavi iz isztoricseszkoj poetiki (Szanktpeterburg, 1899); Václavek, Bedøich: Písemnictví a lidová tradice (Olomouc, 1938); Pogány Péter: Folklór és irodalom kölcsönhatása a régi váci nyomda működése nyomán (1770–1823) (I. Vásári ponyvairatok, Bp., 1959); Katona Imre: A népi epika újkori átalakulása egy társadalmi csoport körében (MTA I. Oszt. Közl., 1962); Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal (szerk.): A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968); Beneš, Bohuslav: Svìtská kramáøská píseò (Brno, 1970); Wiora, Walter: Das deutsche Lied (Wolfenbüttel, 1971).

Voigt Vilmos

liszt: → őrlés, → szitálás

lisztlopó: nagypénteki (úrnapi) passiójátékkal kapcsolatos → anekdota: egy alkalommal Krisztus szerepe egy molnárnak jutott. Felfeszítették a keresztre, és a farizeusok szerepüknek megfelelően csúfolták. Békésen tűrte a szidalmakat mindaddig, amíg egyikük, egy varga lisztlopónak nem nevezte. Ezen úgy felháborodott, hogy lekiáltott: „Megállj, varga, szálljak csak le a keresztről, ellátom a bajodat!” (BN 1626** AaTh, 1678* (?)) Nálunk az anekdota első ismert feljegyzése a 19. sz. legelején Szirmay Antal Hungaria in parabolis c. latin–magyar gyűjteményében található, innen terjedt el Erdélyi János közvetítésével közmondás-gyűjteményeinkben és Jókai jóvoltából anekdotagyűjteményeinkben. Szirmay az esetet Mezőkövesdre lokalizálta s a „Molnárrá lettél, kövesdi Krisztus vagy” szólásmondás magyarázataként adja elő, így találjuk Erdélyinél, Sirisakánál és Margalits Edénél is, Szirmay Antal szövegétől függetlennek látszik Dugonics András, ill. Ballagi Mór közmondásmagyarázata, előbbi „Leg nehezebb az igazat tűrni”, utóbbi „Mondj igazat, betörik a fejedet” szólásmondáshoz fűzi a történetet. Erdélyi egyik bírálója a „Megrázlak, mint Krisztus a vargát” szóláshasonlatot eredezteti a lisztlopó-anekdotából. György Lajos Bebel 16. sz.-i facetiagyűjteményét, K. Possonyi Erzsébet emellett Pauli „Schimpf und Ernst”-jét vagy Weber „Demokritos”-át tartja valószínű forrásnak. A német „Schwank”-ok között még számos hasonló, tréfás történet szól arról, hogy a passiójátékban Krisztus vagy valamelyik bibliai alak megtestesítője, legtöbbször egyik néző vagy szereplő provokációjára, kiesik szerepéből és a helyzethez nem illő szavakat mond, szitkozódik, káromkodik stb. Szirmay is említ egy ilyen esetet Collectio c. kéziratos gyűjteményében a kassai jezsuiták 1730. évi nagypénteki passiójátékával kapcsolatban. (→ még: szólásmagyarázó mese)Irod. György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934).

Kovács Ágnes

lisztpép: a népi táplálkozás fontos ételcsoportja. A főtt lisztpép → eresztett pép és → tört pép változatban készül: pirított lisztpép a → sterc, eresztett a → zabkiszi.

ló (lat. Equus caballus): 1. igavonásra, lovaglásra és teherhordásra használt, hasítatlan patájú háziállat. Egészen a 18–19. sz.-ig elsősorban hadviselésre és távolsági közlekedésre használták. Igavonásra általában csak a legújabb időkben fogták be. A magyar mezőgazdaságban a gépesítés előtt a ló jelentette a legfőbb igaerőt. (1869-ben 2 159 000); 1895-ben 2 282 000; 1935-ben 886 000; 1962-ben 400 000 db volt az ország területén.) A Mo.-on tenyésztett lófajták három vadon élő ősre, a tarpánra (Equus caballus gmelini), a diluviális lóra (Equus caballus robustus) és a pónira (Equus caballus europaeus) vihetők vissza. Hazánkban a 19. sz. közepe óta két fajta változat tenyésztése vált általánossá. A nyugati tájakon a nagy termetű, igavonásra alkalmas hidegvérű (muraközi) és a különböző, főleg keleti (arab) fajta keresztezések révén kialakult, kocsilónak, igavonónak és hátasnak egyaránt alkalmas melegvérű változat (gidrán, kis és nagy nonius). Ez utóbbi tenyésztésében a II. világháborúig, a nagybirtok mellett a Duna–Tisza közén (Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza), a Tiszántúlon (Debrecen, Hajdúböszörmény, Nyíregyháza, Békéscsaba, Szentes) a parasztgazdaságok is kiváló eredményeket értek el. – A ló neme szerint lehet mén vagy csődör, kanca, herélt vagy paripa. Kor szerint egyéves korig szopós, választott vagy rúgott csikó, aztán másodfű és harmadfű. Színe szerint a hófehértől a korompejig mintegy negyven különböző névvel illetett változatban ismert. Az igázásnak, fogatolásnak és szerszámozásnak tájanként igen változatos formái alakultak ki. – Irod. K. Kovács Péter: A járó, vonó és fejős jószág betanítása Tiszacsegén (Ethn., 1951); Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1965–66); Selmeczy László: Adatok a ló-igaerő betanításáhoza Kárpát medencében (Ethn., 1970). – 2. A lóval kapcsolatos hiedelmek (→ hiedelem) és → mágikus eljárások részint az állat egészségének biztosítására, részint a ló legfőbb hasznára, igavonó erejének megmaradására és fokozására, ill. megkötésére és feloldására vonatkoznak. A ló egészségének biztosítására általános hiedelem: karácsonykor minden ételből adnak neki egy keveset (→ karácsonyi vacsora); éjféli mise előtt a → Luca napján eltett piros almáról itatják; rüh ellen hajnalban megúsztatják a lovakat. Szaporítására vonatkozó hiedelmek is ismertek; pl. akkor kell hágatni, amikor a halottas házból kiviszik a halottat; hágatás előtt kenyérbélbe akasztott kapcsokat adnak be. → Rontás, → szemverés megelőzésére pl. kiscsikó születésekor az anyja farkából néhány szál szőrt vagy piros szalagot szoktak kötni a nyakába. A ló igavonóerejére vonatkozó hiedelmek egy része → előírás és → tilalom: pl. újholdkor kell először befogni; nem szabad befogni Szent György napjakor, húsvétkor, pünkösdkor, nagypénteken. Először malomba menet fogják be, hogy olyan jól járó legyen, mint a malom. Jó futó lesz a ló, ha pl. hámjába szentelt kígyónyelvet varrnak; vagy sírból vett porrátört koponyával etetik. Első kihajtásakor kötőfékje egész nap az ágy fejében van, hogy el ne futhasson. Vonóerő megkötését és feloldását → tudós kocsis, → boszorkány irányítja. → Előjelként is szerepelhet a ló: pl. szürke lóval találkozni szerencse, ha fehér ló az udvarra szalad, halált jelez. A gyógyításban (→ népi gyógyászat) tartozékainak lehet szerepe: pl. sebgyógyításnál a lótrágyának; a → szemölcs elkötésénél a lószőrnek; köhögős gyereknek lótejet adnak. Vannak hiedelmek, amelyek a ló eladásával kapcsolatosak: pl. vásár előtt a tükörbe nézetik; az állattal együtt a ház előtt szedett 3 kis rögöt is magukkal viszik. – A lóval kapcsolatos jeles napi szokásokat → nagypéntek, → Szent György napja. – Ló képében megjelenő hiedelemalakok: → garabonciás, → táltos, → boszorkány. – A ló gyógyítását → állatgyógyászat, → keh.

Lószerszám (Átány, Heves m.)

Sallang (Szeged)

Az eladó a vevőnek megmutatja a ló fogát (Hortobágy, hídivásár)

Balogh IstvánTátrai Zsuzsanna

lóalakoskodás: ló utánzása, alakítása; az → állatalakoskodás legkedveltebb formája volt a magyarságnál. Különböző módjai ismeretesek. 1. A legáltalánosabb az, amikor két legény egymás mögé állva előrehajlik; a hátulsó az elsőnek megfogja a derekát. Leterítik őket pokróccal vagy lepedővel. Az elülső legény botot tart maga előtt, amelyen egy cserépfazék van. Ez alkotja a ló fejét. A farkát többnyire kenderszöszből készítik, a pokróchoz kötik vagy a hátulsó legény bothoz erősítve tartja, kidugva azt a pokróc nyílásán. – 2. A lóalakítás másik gyakori formájában a ló fejét fából faragják ki. Egy lefelé fordított teknő egyik végéhez erősítik és felkantározzák, másik végéhez lószőrfarkat szegelnek. A teknő fenekén nyílást vágnak. A lovast, ill. a huszárt alakító játékos a teknő nyílásába áll és a derekára „húzza a lovat”. A teknőt a lófej és a farok kivételével beborítják lepedővel. Azt a benyomást igyekeznek kelteni, mintha a lovas a ló hátán ülne. Gyakran egy szalmával kitömött, csizmás nadrágot tesznek át a teknőn, – ezáltal úgy tűnik, mintha a lovas nyergelné a lovat és az ő lába lenne a kengyelben. – A lóalakoskodás általában → farsang alkalmával, a → fonókban, a → lakodalom játékai között fordul elő. Lóalakoskodás az aprószentek napi → gircsózás szokása is. Főleg az első típusú lóalakoskodásban a cselekmény lényege, hogy a szereplők, a jelenlevők a lóra alkudoznak, de megegyezni nem tudnak. A jelenet azzal ér véget, hogy a ló gazdája megöli, fejbe üti a lovat, azaz a ló fejét alakító cserépfazekat szétüti. A lóalakoskodás első formája a magyar nyelvterületen, különösen a Nagyalföldön általánosan ismertnek tekinthető, a másodikra elsősorban K-Mo. területéről és Erdélyből vannak példák. A lóalakoskodásnak számos variánsa ismeretes az európai népszokásokban. – Irod. Dömötör Tekla: Állatalakoskodások a magyar népszokásokban (Ethn., 1940); Baumel, Jean: Le masque-cheval et quelques autres animaux fantastiques (Paris, 1954); Dömötör Tekla: A színjátszás funkciója falun (Bp., 1960); Ferenczi Imre–Ujváry Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, 1962).

Lovat megjelenítők gazdájukkal (Konyár, Hajdú-Bihar m.)

Ujváry Zoltán

lobogós ujjú ing: → ing

lóca: → pad

lócatakaró: → padtakaró

locenfa: 1. az Ormánságban és Szlavóniában a konyhabeli tűzhely fölé, két gerenda közé felszögezett rúd, amelyről láncra vagy fakampóra (kampósfa) függesztve lógott alá a bogrács. Egyéb elnevezései: füstfa, láncfa, lázsafa. – 2. Az Ormánság egy részén a kéményben füstölésre felaggatott húst, szalonnát tartó rúd. – Irod. Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar faluk (Népr. Ért., 1911); Gunda Béla: A lakóház kialakulása az Ormánságban, különös tekintettel a tűzhelyek kultúrmorfológiai jelentőségére (Ethn., 1936).

K. Csilléry Klára

lóci viselet: a Nógrád m.-i Hollókő, Rimóc, Varsány, Sipek és Nagylóc öltözködése, amely a falvak közös uradalomhoz és anyatemplomhoz tartozásából szükségképpen adódó házassági kapcsolatai révén a 20. sz. elejére szinte azonossá hangolódott. A lóci viselet a palóc viseletcsoporthoz tartozik. – A férfiak vászon testi ruhájukon csak az I. világháborútól viselték általánosan a fekete posztó pislés nadrágot (→ ellenzős nadrág) és a pakfongombos „pitykés” lajbit (→ mellény), amely alól kilátszott az ingmell gazdag hímzése. Öltözetüket korábban vászon, majd fekete klott → kötény, szakácska egészítette ki, amely alkalmanként a női ruhatárból is kikerülhetett. A legidősebb generáció az 1930-as évekig felöltötte a vörössel szegett → csuhát (szűrt). – Az asszonyok lapátos (→ dupét), → kontyvasra tekert kontyát gyöngyös fékető, és az ezt láttatni hagyó, elöl hegyesre, „szarvasra” kikötött menyecskekendő fedte. Ingvállukhoz, a → pendelyen az alkalomtól és a viselő korától függően 2–12 alsószoknyát is viseltek, amelyek a tarka (kékfestő) vagy kasmír → szoknyával, a lajbival, nyakbavaló kendővel és a köténnyel alkották a teljes öltözetet. A kötény szakácska vagy széles kecele is lehetett. Az asszonyok báránybőrös cucaja vagy bungyikája mellett híres volt a lányok piros tulipános csizmája (→ csizmadia). – Jellegzetes öltözéküket a férfiak a II. világháború, a nők a tsz-ek alakulása után kezdték elhagyni. – Irod. Palotay Gertrúd: Egy nógrádmegyei palócfalu ruházata (Népr. Ért., 1930); Dajaszászyné Dietz Vilma–Manga János: Nógrád megyei szabadrajzú hímzések (Magy. Népművészet, 1954).

Lányok ünnepi öltözete (1909, Nagylóc, Nógrád m.)

Flórián Mária

Lóczy Lajos (Pozsony, 1849–Balatonarács, 1920): geológus, földrajztudós, az MTA tagja (l. 1888, r. 1901). Zürichben műegy.-et végzett 1874-ben. Hazatérése után az MNM Ásvány- és Őslénytára segédőrévé nevezték ki. 1877–80 között részt vett gr. Széchenyi Béla K-ázsiai expedícióján, amely sikerét elsősorban az ő munkásságának köszönhette. Hazatérve változatlanul az MNM segédőre volt. 1883-tól a Földtani Intézet osztálygeológusa. 1886-ban a földtan tanárának hívták meg a műegy.-re 1889–1908 között az egyetemes földrajz tanszékének tanára a bp.-i egy.-en. 1902-től 1908-ig a Földrajzi Intézet ig.-ja. 1908-tól a Földtani Intézet ig.-ja nyugdíjazásáig (1919). Számos földrajzi kutatást kezdeményezett Mo.-on, ezek közül kiemelkedik a Balaton tudományos tanulmányozása, amelynek néprajzi eredményeit Jankó János tette közzé. K-ázsiai útja alkalmával kitűnő néprajzi megfigyeléseket végzett. – F.m. (néprajzi értékű) A khinai birodalom természeti viszonyainak és országainak leírása (Bp., 1886). – Irod. Cholnoky Jenő: L. L. (Földr. Közl., 1920); Prinz Gyula: L. L. helye a magyar földrajzban (Földtani Közl., 1949. 3. sz.).

Sárkány Mihály

ló egere: a népi → állatgyógyászat betegségelnevezése, általában daganat az áll alatt a nyakon; a ló álla kétfelől megdagad. „Leszáll az egere”, a ló földhöz veri magát. A fültőmirigy gennyes gyulladása (lat. parotitis suppurativa). Gyógyításánál árral megszúrják, megnyitják, hogy a vér jöjjön ki belőle. A kovács fogóval zúzza, nyomkodja össze a daganat mirigyeit. (Az utóbbi beavatkozás ismeretes a 17. sz.-ban is.) – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (II., Bp., 1929); Vajkai Aurél: Egy bakonyi falu paraszt állatorvosai (Ethn., 1938); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943).

Vajkai Aurél

lófogatolás: az a módszer, amivel a lovakat → hámmal, → kumettel valamely járműbe, vontatandó eszközbe befogják. Legegyszerűbb lófogatolás az egyes fogat, amikor egyetlen lovat fognak be két rúd közé pl. a talyigába, egy rúd mellé, → szekérbe, → kocsiba stb. Az egyes fogatot → gyeplővel a járművön ülve irányíthatják, de van, amikor vezetik a fogatot, esetleg nyeregből hajtják. Nagyon gyakori a kettes fogat, amelynél a rúdtól balra fogják be az 1. sz. lovat, a nyergest (neve onnan ered, hogy régen gyakori volt a lófogat nyeregből való hajtása), a rúdtól jobbra pedig a 2. sz. lovat, a rudast. A kettes fogatot leginkább a bakról, → ülésről, tehát a járműről hajtották. Mind parádéra, mind igás- vagy csigásfogatul gyakori a négyes fogat, amelynél az elöl járó pár ló → kisefa segítségével húz. A kisefát a → rúdfejre akasztják, és így a nyerges ló (1. sz.) halad a 3. sz. ló előtt, amelyiknek a neve gyeplős; a rudas ló (2. sz.) előtt pedig az ostorhegyes ló (a 4. sz.) halad. – Különösen az Alföldön, Debrecenben és környékén volt gyakori az ötös fogat. Ennek a lófogatnak két változata van: a) amikor az 5. sz. ló a 3. sz. ló, vagyis a gyeplős ló bal oldalán húz hatlóláncon, ekkor a neve: láncos- vagy embertülső láncos-ló; és b) változat, amikor az 5. sz. ló a 2. sz. ló, a rudas ló mellett húz, ekkor a neve: szélhámos vagy lógós. Az ötös lófogat hajtása is kétféle: a) amikor nyeregből és b) amikor a bakról, az ülésről hajtják. Ez a hajtási módja az ötös lófogatnak ismert volt a 16–17. sz.-ban is. Hatos lófogat, hetes lófogat, sőt nyolcas lófogatok létrehozása is lehetséges, az alapnak (prototípusnak) tekinthető négyes fogat mellé befogott lovak által. A szétében befogott négyesek és nyolcasok (elöl és hátul is 4–4 ló) csak az Alföldön járhattak, mert ott elfértek a széles utakon. – Irod. Pettkó-Szandtner Tibor: A magyar kocsizás (Bp., 1931); Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században (3. rész) (Ethn., 1966).

Ötös fogat

Hetes fogat

K. Kovács László

lóger: → rakodó

lógos koma: → koma

lóháti kosár: → hátikosár

lóhere: → vöröshere

lókapa: → ekekapa

lókoponya: 1. → lókoponya ülőke – 2. A magyarság körében általános hiedelem szerint a → szemverés, a jégverés és állati betegségek elhárítására hasznos óvószer. A kerítéskaróba tűzve a méheket, a szőlő közepén és a legelő közelében karón, az istálló padlásán vagy a hidlás alá ásva az állatokat és a termést mindenféle → rontástól, betegségtől, elemi csapástól óvja. – Irod. Wlislocki Henrik: Fákra aggatott fogadalmi rongyok a magyar néphitben (Ethn., 1894); Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar faluk (Népr. Ért., 1911); Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Vajkai Aurél: Cserszegtomaj (Népr. Ért., 1939).

Szemverést elhárító lókoponya a szőlőben (Cserszegtomaj, Veszprém m.)

Balogh István

lókoponya ülőke: marhakoponya, szamárkoponya ülőke: az alföldi pásztoroknál juhfejéshez, étkezéskor sok helyen a letisztult, napszívott koponya felső részét ülő alkalmatosságként használják, de → fejaljként is szolgált. A 19. sz. második felétől, a dögtemetés kötelezővé tétele nyomán felváltotta a nádból vagy kukoricaszárból kötött nyaláb, ill. a lécekből összeállított oldalú kisszék (→ fejőszék). Nagyobb állatcsontok szükség-ülőhelykénti felhasználására a széken, → gyalogszéken való ülés általánosulásával más népeknél is sor került, így argentin, ill. É-olasz pásztoroktól marhakoponya és medencecsont, a Feröer-szigetekről cetcsigolya ilyen alkalmazására van adat. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Györffy István: Nagykunsági krónika (Bp., 19553); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959); Krüger, Fritz: El mobiliario popular en los países románicos. B. (Coimbra, 1963); Steensberg, Axel: Danske Bondemøbler (København, 1964).

K. Csilléry Klára

lombon való vontatás: teherhordási mód a meredek hegyoldalon vagy hegyi erdei tisztásokon használt szénának a rakodóhelyre való szállítására. A szénacsomót széles, lombos ágra rakják, kötéllel elölről hátrafelé lekötözik és emberi erővel, ritkábban lóval huzatva csúsztatják le a völgybe. A magashegyi szénagazdálkodásban Európa-szerte általános. – Irod. Sándor Gábor: A hóstátiak szénavontatása (Kolozsvár, 1944); Ikvai Nándor: Szénamunka és takarmánykészítés a zempléni-hegyvidéken (Ethn., 1962); Gunda Béla: Gaffeldrögen i Karpaterna (Kulturspenglingar, Studier tillägnade Sam Owen Jansson, 19 mars 1966, Karlshamm, 1966).

Szénavontatás faágon (Háromhuta, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Balogh István

lombtakarmány: főként juh és kecske, kisebb mértékben szarvasmarha téli takarmányozására ágastól begyűjtött falomb. A székelyek, kalotaszegiek és más erdélyi csoportok még a 20. sz.-ban is évről évre gyűjtöttek lombtakarmányt, amit a gazdasági udvaron, teleltető szállásokon ágboglyába felhalmozva tároltak. A 19. sz.-ban az Alföldön, a Dunántúlon és északon is több-kevesebb rendszerességgel gyűjtöttek lombtakarmányt. Száraz, ínséges esztendőkben a lombtakarmány jelentősége országszerte megnőtt, számoltak vele a nagybirtokok és a gazdasági szakírók is. Legalkalmasabb lombtakarmány a kőris, szil és kecskefűz lombja, megfelelő a jávor, akác levele és a bükk fiatal hajtása is. A tölgy, hárs, nyár, éger, nyír lombja gyenge takarmány. – A lombtakarmány vagy lombszéna mo.-i jelentősége a 16. sz.-tól jól adatolható. A szomszéd népeknél (pl. románoknál frunza), de Ny- és É-Európa távolabbi tájain is használtak lombtakarmányt. A rét- és szénagazdálkodás fejlődésével, a termesztett takarmányok elterjedésével a lombtakarmány jelentősége megcsappant. – Irod. Györffy István: Állattartás (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Andrásfalvy Bertalan: A mohácsiak állattartása 1686-tól 1848-ig (II., Bp., 1970); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).

Paládi-Kovács Attila

lomozómalom: a gyapjúból szőtt ruhaszövet, szőnyeg, pokróc ványolás, kallózás utáni szálazására használt, a vízi energiát forgató mozgássá alakító gép. A lomozómalom fő berendezési eszköze egy nagy keresztmetszetű, dobszerű henger. A lomozandó szövetet erre erősítik fel. A henger forgása közben vasfésű soron húzza végig, amely a nemezszerűen összetömörödött szövetből elemi gyapjúszálakat húz ki és részben ki is tép. A lomozott szövet jó hőszigetelő. Kiálló fürtjein az eső vize gyorsan lecsorog, nem engedi a szövet belső rétegeit átázni. Előfordul, hogy a szövet mindkét oldalát lomozzák. (→ még: patakmalom)Irod. Gáspár Gyula: Abaposztó, cserge, lomospokróc (Búvár, 1930); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967)

Filep Antal

longa méta: → méta

lópipa: a fiatal csikó betanításánál vagy a szögre (kifelé) húzó ló idomítására használt, kétarasznyi hosszú, hegyes eszköz az Alföldön. Egyik végét a kötőfékszár tövéhez, a másik végét a ló pofájához kötik. Ha a ló oldalt kifelé húz, a nyakába kötött kötőfékszár megfeszül és a lópipa vágja a pofáját. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).

Balogh István

lopó, borlopó, lopótök, tök: hordóból borszívásra használt pincefelszerelési tárgy. A középkor óta egy tökfaj (lat. Lagenaria vulgaris) hosszú szárral nevelt, tojásdad alakú terméséből készítik: magját kivájják, szárát tüzes dróttal fúrják át. A paraszti készítésű és használatú lopóval adnak kóstolót a hordóból, szívják a bort kisebb borivó edényekbe (bokály, pohár). Középkori történeti, de recens adatok is arra utalnak, hogy a lopót, ill. az alapanyagául szolgáló növényt jelöli a valószínűleg kun-besenyő eredetű kabak, kobak szó is. – A lopóhoz hasonló formájú 1–2 liter nagyságú, üvegből készült borszívó hébér, hévér néven kezdett elterjedni a 19. sz. második felében, s ma már egyre inkább kiszorítja a használatból a könnyen ecetesedő lopót. A 16. sz.-tól adatolt hébér (német eredetű Stechheber) is eredetileg tökből készült, csak később jelentette a korszerű, a bor színét is megmutató üveglopót. – Irod. Kurucz Albert: Az észak-bihari szőlőművelés és borgazdálkodás (Debrecen, 1964); Füzes Miklós: Régészeti-növénytani megjegyzések Moór Elemér: A bor és szőlő c. cikkéhez (A Veszprém megyei Múz.-ok Közl.-i, 1971).

Lopó (1972, Duna–Tisza köze)

1. Lopótök (Buzsák, Somogy m.) – 2. Lopótök (általános forma)

Kecskés Péter

lopójáték: párbeszédes, szerepjátszó, nem énekes gyermekjáték; a → fogó szerepjátszó változataival mutat legközelebbi rokonságot (→ Gyertek haza ludaim!). A játékosok arccal előre egymás háta mögé állnak, elöl áll az anya vagy lánya, s velük szemben a lopó. Szövege: „Méhes ember el ne lopd a méhemet / Nem, nem, csak kerülöm” – közben mindig elvisz egyet a sor végéről és maga mögé állítja. Az egyik szereplő „ügyetlensége” folytán eltűnnek, eltörnek a reábízott tárgyak pl. méhek, posztó, köcsögök stb. A játék végén vagy a tolvajt, vagy az ügyetlen vigyázót megbüntetik, megcsipkedik, tréfásan megverik. – → Játékvégző kapcsolódhat hozzá: „Mi csörög a padláson?” – Irod. Komlósi Sándorné: Magyar–délszláv–német népi gyermekjátékok Baranyában (Pécs, 1958).

Haider Edit

lópor: az istállózott ló naponkénti tisztogatásánál a vakarás alkalmából a lóvakaró fogai közé gyűlt finom por. A kocsis a lóport a vakaró fogai közül az istálló tisztára sepert földjére a ló faránál párhuzamos sorokba veri ki (sorpor). Ez a bizonyítéka a rendes ápolásnak. – Irod. Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1965–66).

Balogh István

lopótök: → lopó

loptoshalász: → halászati jog

lósapka: a Dunántúl némely vidékén, a muraközi és más nehéz testű fuvaros-lovak fejére, napszúrás ellen vászonból készült sapka, amelyet a → kantárra szerelnek.

K. Kovács László

lószőrmunka: a ló farka szőrének kötéllé, zsineggé sodrása-fonása használati tárgyak, ill. fonása-kötése dísztárgyak készítése céljából. Lószőrből fontak kötőféket, a ló lábára való nyűgöt, vaddisznófogó hurkot, sodortak zsinórokat fakilincsek húzójának, kalap köré stb., egyes szálaiból készítettek apró madarak fogására tőrt. A → népművészet kategóriájába tartoznak az ország több vidékén ritkán előforduló, lószőrből kötött nyakláncok, óraláncok, tűtartók (belsejükben lúdtoll fogadja be a tűt), gyűrűk és fülbevalók, továbbá lószőrrel bekötött gombok, pipaszárak, szipkák. A finom és változatos kötési módok mellett váltogathatják a különböző színű lószőrt, beiktathatnak apró színes üveggyöngyöket. – Irod. Viski Károly: Lószőrmunkák (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Dorogi Márton: A csont, szőr, toll, tojáshéj, trágya feldolgozása... (Ethn., 1977).

Hofer Tamás

lovagballada: → ballada

lovaglás: betanított ló hátán, ülő helyzetben történő helyváltoztatás (közlekedés), minek során az ember kormányozza az állatot. A ló hátalására az i. e. 2. évezred közepétől vannak bizonyítékok; ezt megelőzőleg csak kerekes járművek, hadiszekerek elé fogott lóval közlekedtek Elő-Ázsia népei (Irán, Mezopotámia, Kaukázus). Az i. e. 15–18. sz.-i lovasábrázolásokon a lovas még szemmel láthatólag bizonytalan a ló hátán. Biztonsága a lovaglás eszközeinek fejlődésével együtt fokozódott. – Az első → nyereg csupán négyszögletes bőrdarab, négy sarkán bőrszíjakkal a felerősítéshez. Hosszú ideig lótakaróhoz volt hasonló a pontusi szkíták nyerge is; tőlük ezt vették át a görögök, akiktől tovább került a rómaiakhoz. – A magyarok elődei az ugor korban (i. e. 500 előtti évezred) ismerkedtek meg a lóval és a lovaglással. Az ugor lovaskultúráról tanúskodik ló, nyereg, fék, ostor szavunk ugorkori származása, a másodfű, harmadfű (ló) kifejezésekben tükröződő szemlélet, amely a voguloknál is él. Ugor elődeink lovas vadászok voltak, rájuk illett Hérodotosznak a jürka vadászról adott ismertetése: fára mászva lesben áll, mindegyiknek készenlétben van a lova – amelyet betanított hasra feküdni, hogy alacsonyabb legyen – és a kutyája; ha meglátja a fáról a vadat, rányilazva és lóra szállva üldözi, a kutya pedig kíséri. Az övön hordott tegezt mint a lovas élet emlékét az obi-ugorok is megőrizték. Az előmagyar korból való nyelvi származék → kengyel szavunk, a nyereg fontos tartozékának neve. – Európa a magyarságot mint lovas népet ismerte meg. A honfoglaló magyarok harcmodora szorosan kapcsolódott lovaglási hagyományaihoz. Népünknél is megszokott volt a lovas temetkezés, akárcsak más lovas népeknél. Honfoglaló magyar sírokból azonban nem kerültek elő egész lócsontvázak, csupán az állat feje és lábcsontjai. Sok sírban csak a lószerszámot helyezték az elhunyt mellé. A magyar nyereg a honfoglalás óta a 19. sz. végéig kevesebbet változott, mint a sztyeppi nyergek ugyanezen idő alatt. Ugyanis a Kárpát-medencében nem fejlődött ki a faáthidalásos nyeregszerkezet, s a tiszafüredi, az igmándi készítésű parasztnyereg csakúgy, mint a kárpitozott ülésű úri nyereg a 7–8. sz.-i sztyeppi nyereg szerkezetét őrizte meg a közelmúltig. – Ny-európai krónikákban és felületes útleírásokban gyakran szereplő tévedés, hogy a honfoglaló magyarok és egyes sztyeppi népek fogyasztás előtt nyereg alatt puhították a húst. A → nyereg alatt puhított hús mendemondája része a magyarokról Ny- és Közép-Európában közkeletű előítéleteknek. Az etnológia már századunk elején bizonyította, hogy a közép-ázsiai lovasnépek a ló hátának nyergeléstől feltört sebeire szoktak felnyergelés előtt nyers hússzeleteket rakni. E húst azonban sohasem eszik meg. – A középkori Európa krónikásai elismeréssel írtak a magyar lovasokról. Egyik orosz krónika szerint 1150-ben a kijevi orosz fejedelem udvarában vendégeskedő magyarok nagy sokaság előtt lovaikon futtató és ugrató versenyeket játszottak, a kijeviek pedig csodálták őket. Hasonló lóversenyeik lehettek, mint amilyeneket a török és mongol lovasnépek napjainkig szoktak rendezni. – A magyar könnyű lovasság a 10. sz.-tól az I. világháborúig szerepet játszott a közép-európai hadszíntereken. Magyar mintára több európai országban szerveztek huszárságot; Nagy Frigyes porosz király még a tiszafüredi nyerget is meghonosította országában. A Habsburg-birodalom állandó hadseregéhez tartozó magyar huszárezredek utánpótlását a parasztság biztosította, leginkább az alföldi tájakról. Lovas bandériumokat állított ki az ország védelmére felkelő nemesség, utoljára a napóleoni háborúk idején. – A lovaglás a 19. sz. végéig nélkülözhetetlen ismeret volt úr és paraszt számára egyaránt. – Európában egyedülálló jelenség, alföldi magyar sajátosság, hogy az eke elé négy lovat fogtak, s a bal hátsó lóra, a nyergesre ostorost ültettek, aki a szántó lovakat hajtotta, irányította. Ez a gyakorlat a 18. sz. végén már ismeretes volt, Pethe Ferenc gazdasági író rosszallotta, de É-Tiszántúlon még a két világháború között is gyakorlatban volt a szántó ló felnyergelése s nyeregből történő irányítása. – A 19. sz. végén az Alföldön még legtöbb parasztházban volt nyereg, mert a kora őszi nagy esőzésektől kezdve késő tavaszig az utak járhatatlanok voltak, lovon közlekedtek a gazdák, még a nők is. Csőszök, gulyások, csikósok is lovon jártak. Utóbbiak nem használtak nyerget, csak egy pokrócot, vánkost raktak a ló hátára, két oldalt lógó kengyelszíjjal (→ csikósnyereg). Ünnepélyes alkalommal (képviselőválasztás, ágyvitel a lakodalomban, templom- vagy harangszentelés, szüreti mulatság) a falu legényei legtöbb vidéken lovas bandériumot alakítottak. Pásztorünnepeken gyakran rendeztek futtatásokat (versenyeket). Kiskun gazdák még a szőlőbe is sarkantyús csizmában mentek, pedig a tőkék között akadályozta őket a mozgásban. Az Alföldön és magashegységi tájakon nők is közlekedtek lovon. Külön női nyergek is készültek. Erre felülve, mindkét lábukat a ló bal oldalán helyezték el, bal lábukat a kengyelbe, jobb lábukat pedig elöl a nyereg balra kihajló szarvába akasztották. – A szilaj ló kifogására szolgál a dobóhurok (→ árkány, pányva), amellyel a ménesből kifogják a betörésre, betanításra kiszemelt két-hároméves állatot. Megtanítják a hátas állatot az ügetés, a vágta, a poroszka járásmódra. Nomád népek ősidőktől poroszka mozgásra idomítják lovaikat, ami azt jelenti, hogy a ló egyszerre lép két bal oldali, két jobb oldali lábával, ezáltal nem rázza, hanem ringatja utasát. A poroszkáló ló közvetlenül megy át vágtába. Legeléskor a hátasló első lábainak csűdjére kötélből való → nyűgöt vagy vasból készült → béklyót raknak, hogy a legelőn nehezebben mozoghasson. – Irod. Bátky Zsigmond: Ettek-e a honfoglaló magyarok nyereg alatt puhított húst? (Ethn., 1903); Cs. Sebestyén Károly: Ősmagyarok lóversenyei (Szegedi füzetek, 1934. 7–12. sz.); Garay Ákos: Magyar nyergelés (Népr. Ért., 1936); Nagy Czirok László: A lótenyésztés múltja és jelene a Kiskunságban (Népr. Közl., 1965); U. Kőhalmi Katalin: A steppék nomádja lóháton, fegyverben (Bp., 1971).

Vontató lovak átszállítása lovas dereglyén (Szolnok)

Paládi-Kovács Attila

lovas dereglye: lóval vontatott, általában 15–20 m hosszú és 200–250 cm széles, lapos fenekű csónakféle. Orrtőkéje (→ bálvány) merőleges, fartőkéje viszont vízszintes állású volt. A lovas dereglyén költöztették át a túlsó partra a vontató lovakat és kocsisokat. Azért volt a fartőkéje vízszintes, hogy mint a → komp kiköthessen a lapos parton, és a lovak kibeszállhassanak. A lovakat a lovas dereglyében keresztben állva helyezték el. A lovas dereglyét lintákkal hajtották át a vízen, rendszerint két hajós evezett, egy pedig kormányzott. (→ még: dereglye)

K. Kovács László

lovaskötél: → hajóvontató kötél

lovaslegény: → vőfély

„lóvá tesz”: → megnyergelés

lóverseny: → pünkösdi királyság

lóvezető: → kordésgyerek

lőcs: görbe fa, amely a négy → tengelyvégre, ill. tengelycsap-végre támaszkodik. A mo.-i kerekes járművek egyik legfontosabb része. Az a feladata, hogy a → szekéroldalakat kétfelől támassza. A lőcsnek van: feje, a fején lőcsszája, bütyke, amibe a lőcsgúzs akad, van továbbá válla, dereka és szára vagy lába, a lábon kávája, köpüje. Ez az egyszerűnek látszó művelet azonban lényeges fejlődési lehetőséget biztosított a járműnek. Mindenekelőtt lehetővé tette, hogy a teher egy részét az oldalak tartsák, ill. a lőcs segítségével a teher egy része kihelyezhetővé vált a tengelycsap végére is, miáltal a tengelycsap többé nem hajlott tőben felfelé a teher súlya alatt. Ennek következtében a kerekek sem dőltek befelé és nem törtek olyan gyorsan. Egy-egy keréknél a lőcs segítségével a teher nyomása két ponton érvényesül: a tengelycsap vén és a hegyén, úgy, mint pl. a talicskakeréknél vagy a kerékpárnál, a tengelycsap tövére esett a teher zöme. A lőcs segítségével mindegyik tengelyen négy terhelési – ún. törési pont – alakult ki. Ez a tény messzemenő következményekkel jár: először is sokkal vékonyabbra készíthették a tengelyderekat, másodszor a tengelycsapot és nem utolsósorban a → kerékagy egyenletesebb megterhelése miatt az agyat is könnyebbre esztergályozhatták, de az ún. kerékdőlést vagy kerékhajtást is jól kihasználhatták; vékonyabb és hosszabb kerékagyat is készíthettek. Mindezek a tények együttvéve tetemesen könnyebbé tették a → szekeret. A lőcsök lehetővé tették, hogy a szekéroldalakat a kerekeknél magasra szerkeszthessék, ez módot adott a meglehetősen magas kerekek alkalmazására, ami a súrlódást csökkentette. A tengely nem kopott olyan gyorsan, de nagy eredmény volt az is, hogy a magas kerekű járművet könnyebben vontathatták, továbbá a magas kerék képessé tette a járművet → gázlókon való áthaladásra; bírta a mély sarat és a mély homokos utat egyaránt. A lőcsök következtében a tengelyderekat valamivel hosszabbra lehetett hagyni, s miután az oldalak is magasabbak lettek, a kocsi rakterülete lényegesen megnőtt. A járművet tehát nem kellett túl hosszúra szerkeszteni, ami a fordulékonyságát növelte. Utazásra, személyszállításra igen alkalmassá vált a jármű, mert a széles és magas szekérderékban bőséges hely jutott a ládaszerűen kiképzett → ülésnek, másrészt a magas kerekek következtében a jármű nem rázott túlságosan. – A nyelvtudomány lőcs szavunkat általában német eredetűnek tartja. Tárgytörténeti meggondolások alapján azonban feltehető, hogy a szó éppen fordítva: a magyarból került át a szomszédos népek nyelvébe. A lőcs a Kárpát-medencében, Mo.-on érte el a legnagyobb fejlődést és itt általánosan használt alkatrésze a szekérnek és a → kocsiknak, sőt még a → talyigáknak is. Olyan tökéletes szerkezetű és annyiféle lőcsös szekeret és lőcsös kocsit, mint amilyenek a magyarságnál vannak, a szomszédos népek egyikénél sem találunk. Tárgymorfológiailag, tárgytörténetileg, szerkezetileg egyaránt feltehető, hogy a lőcs a Kárpát-medencében alakult és fejlődött ki. Európai vándorútjára pedig – számtalan és kétségtelen bizonyíték szerint – a magyar kocsival indult, valamikor a 15. sz. folyamán. – Irod. Tarr László: A kocsi története (Bp., 1968); Paládi-Kovács Attila: A magyar parasztság kerekes járműveinek történeti és táji rendszerezéséhez (Népr. Közl., 1973).

K. Kovács László

lőporszaru, lőportartó, porszaru: általában két-, ritkán háromágú szarvasagancs darabból készített tartó, fedelén retesszel záródó puskaporadagoló csővel, két oldalán a tartó szíj, lánc számára egy-egy karikával. (Ritkábban készültek lőporszaruk fakéregből, bőrből, marhaszarvból, → szarumunka.) Simára csiszolt első felületébe karcolt, vésett díszítés szokott kerülni. A lőporszaru egyik csoportjára igen gondosan rajzolt, a → régi stílusú népművészet körébe tartozó virágornamentika jellemző. A lőporszaruk másik csoportján a díszítés geometrikus jellegű, központi dísze általában rozetta, gyakran egy irányba hajló, körzővel szerkesztett tarajokkal, csápokkal körülfogva, svasztikaszerűen kialakítva. A lőporszaru két szárán gyakoriak a csúcsukon kör alakú fejjel ellátott, félkörívekkel egymáshoz kapcsolt háromszög alakú, emberekre emlékeztető motívumok. Ezeket egyszerű mértanias szegélydíszek és a központfúróhoz hasonló háromhegyű szerszámmal bekarcolt, jelölt központú köröcskék egészítik ki, néha szarvasok, őzek, madarak, emberek bekarcolt alakja. – Évszámos lőporszaruk maradtak fenn a 17. sz.-tól, maga a tárgyforma azonban jóval régibb a puskapor megjelenésénél és avar kori, bizánci példányai is ismeretesek. Ezeken már előfordul a köröcskékkel való díszítés. Nagy múltja van a többi díszítőelemnek is. Az embert idéző háromszög motívumok párhuzamai megtalálhatók Hallstadt és La Tène kori emlékeken. Az ugyancsak igen régi rozetta (→ rózsa), → svasztika, forgó korong motívumról feltételezhető, hogy a nap, ill. a napot jelképező kerek fémtükör ábrázolása lehet, talán mágikus célzattal. Szaru és szarvasagancs lőportartók egész Európában használatosak voltak, a virágos és kivált a geometrikus díszű szarvasagancs lőportartók azonban a Kárpát-medencére jellemzőek. A magyarok közt megtalálhatók Zala és Vas megyétől a Székelyföldig. Nyugaton a díszítés általában vadak, kutyák, vadászok természethűségre törekvő ábrázolásaiból áll. A moldvai és ukrán lőporszaruk kisebbek, alakjuk zömökebb, geometrikus díszük tömörebb. – Irod. Bátky Zsigmond: Szarvasagancs lőportartóink ornamentikájához (Népr. Ért., 1926); Viski Károly: Csont- és szarumunka (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43).

Lőporszaru vésett díszítéssel (D-Alföld) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

Lőporszaru vésett díszítéssel (D-Alföld) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

Hofer Tamás

Lőrincz László (Szilvásszentmárton, 1939–): orientalista, tudományos kutató, a nyelvtudományok kandidátusa (1967). A bp.-i tudományegy.-en történelem–mongol szakos tanári oklevelet szerzett (1962). Főbb kutatási területe a mongol és szibériai török folklór, főleg a hősepika. Tudományos cikkei jelentek meg az Acta Orientaliában. – F.m. A mongol népköltészet (Bp., 1969).

Lőrincz Pál (Karancskeszi, Nógrád m., 1871–?): faragó, juhász. A 19. sz. végétől az 1930-as évek elejéig működött. A → palóc áttört bútor egyik legeredetibb mestere, aki elhagyva a szokásos katonaábrázolásokat, erdei jelenetekkel díszíti padtámláit. Az ezen témakörben kialakult képsorokat jelentősen gazdagítja, egyrészt környezetének jól megfigyelt és visszaadott alakjaival (pl. dudán játszó pásztor), másrészt mesei és mondai jelenetekkel (a pórul járt madarászok, az erdőben titkon fegyvert gyártó kovács). A bútorok mellett legszívesebben kanalakat, köztük ivócsanakot és kócsos, lakatos díszkanalat, továbbá kanál-, gyufa- és sótartót, furulyát faragott. – Irod. Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 19722).

Pad támlájának két részlete (1902, Karancskeszi, Nógrád m.)

K. Csilléry Klára

Lőw Immánuel (Szeged, 1854–Bp., 1944): főrabbi, orientalista. Sémi filológiai dolgozataival nemzetközi elismerést szerzett. Magyarra fordította az Énekek Énekét. Növénynevekről szóló munkájában a növényekhez fűződő hiedelmeket, mondákat is közli. – F.m. Aramäische Pflanzennamen (Leipzig, 1881); Die Flora der Juden (Wien-Leipzig, 1926–34). – Irod. Scheiber Sándor: L. I. (Bp., 1947); Frenkel, Eugen: Bibliographie der Schriften I. L.-s, Semitic Studies in Memory of I. L. (műveinek teljes bibliográfiájával, Bp., 1947).

Diószegi Vilmos

Luby Margit, Benedekfalvi (Nagyar, 1885–Bp., 1976): néprajzkutató. A bp.-i tudományegy.-en tanítóképző intézeti tanári oklevelet szerzett (1919). Felső leányiskolai, majd felső kereskedelmi iskolai tanár. 1936-tól 1943-ig, nyugdíjazásáig, a Pest vidéki főigazgatóságon volt szakelőadó. Szabolcs-Szatmár, Zala, Somogy m., a Sárrét és a Jászság szokásait és hiedelemvilágát kutatta. Cikkei jelentek meg a szakfolyóiratokban. – F. m. A parasztélet rendje Szatmár megyében (Bp., 1935); Bábalelte babona (Bp., 1936); Fogyó legelőkön (Bp., 1942). – Irod. Ortutay Gyula: L. M. (Ethn., 1977).

lucabúza: a Luca napján (dec. 13.) csíráztatás céljából edénybe tett búza. Karácsonyi búzának is nevezik. Naponta vagy szükség szerint megöntözik, s a növény fejlődéséből következtetnek az eljövendő esztendő búzatermésére és a család, valamint a jószágállomány egészségére. – A rítus eredetileg az analógiás → mágia körébe tartozó, a vetés növekedését mágikusan serkentő cselekmény lehetett. Legkorábbi előfordulási helyei: a Mediterráneum keleti fele és India ÉNy-i része közötti térségben összpontosulnak. A néprajzi szakirodalom többnyire Adonisz-kert néven tartja számon e rítust, amely Vajda László szerint Kisázsia déli részében és Szíriában visszavezethető az i. e. 17. sz.-ig. Egyiptomban a gabonacsíráztatás rítusa az Ozirisz-kultuszban játszott fontos szerepet. Az Adonisz-kultuszhoz kapcsolódva az i. e. 7. sz.-ban eljutott a görögökhöz, majd az i. e. 2. sz.-tól Itáliába is. Feltehető, hogy a lucabúzában különböző áttételeken keresztül az Adonisz-kultusz és bizonyos vonatkozásban a Démétér-kultusz nyomai őrződtek meg. – A rítus első írásos magyar említése a 18. sz.-ból származik; Telegdi István Kolozsvár környékéről írja levelében: „Sok jó régi szántóvető emberektől hallottam, hogy István Király napján, három edénykében, egy-egy kis egyféle búzát kell vetni, úgy hogy az egyik edény jegyezze: Szeptembert, a másik: Októbert, a harmadik pedig: Novembert, s minekutána kikél, nézze meg a gazda: melyik hónapot jegyző edénybeli búza mutatja magát, s abból vessen, mert nem vallja kárát...” Hódmezővásárhelyen Luca napján a gazdaasszony tányérkába búzát tesz, azt naponként harmatszerűen locsolgatja, s ha a búza karácsonyra 30–40 cm magasra megnő, jó jelnek veszik a jövő évi búzatermést illetően. Egyes helyeken gyertyát vagy pohárban égő olajmécsest állítanak a növekvő búza közepébe, s minél kevesebb fény szűrődik át a növekvő búzaszárak között, annál gazdagabb termést jelent. A karácsonyi ünnepek elmúltával a kicsírázott búzát a baromfival, szarvasmarhával szokták megetetni, hogy az állatok jövő évi gyarapodását, egészségét biztosítsák vagy a rontástól megóvják. A lucabúza mind városon, mind falun dísze is a → karácsonyi asztalnak, ily módon esztétikai igényeket is kielégít. – Irod. Vajda László: Rítus-tanulmányok. II. Egy magyar agrár-rítus elterjedéséhez (Ethn., 1951); Barbara- und Luciaweisen (kiadta Schmidt, L. Kultur und Volk, Wien, 1954); Dömötör Sándor: Adalékok népszokásaink ismeretéhez (Karácsonyi asztal és Adonis-kert) (Ethn., 1959); Ujvári Zoltán: Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban (Műveltség és Hagyomány, 1969).

Kiss Mária

lucalepény: → lepénykenyér

Luca napja: dec. 13. Az e napon ünnepelt r. k. szentet ma már az egyház sem tartja történeti személynek, csak legendai alaknak. A legendák szerint előkelő szicíliai családból származott, fiatalon felvette a keresztény vallást. Szűzességet fogadott s mártírhalált halt; egyes legendaváltozatok szerint önmaga tépte ki szemét, melyet a kérő oly szépnek talált. Neve a fény (lux) szóval áll kapcsolatban. A magyar néphit kétféle Lucát ismert, a jóságost és a boszorkányost. A néphit szerint a nevenapján végzett munkák (fonás, szövés, lúgzás, kenyérsütés, meszelés) tilalmainak megszegőit megbüntette. Ezzel kapcsolatban → eredetmagyarázó monda, ill. → tabumondák ismertek: 1. Luca napján egy asszony kenyeret sütött, gyermeke bölcsőben feküdt. Luca beszólt az ablakon: „Mit csinálsz, asszony?” „Sütök.” „No, csak süssé.” Felkapta a gyereket, hogy bevesse a kemencébe. Az asszony rákiáltott: „Gyere ki Luca pucca, ég Szodoma és Gomora.” Otthagyta a gyereket. Ezért nem szabad sütni Luca napján (Borsod m.) – 2. Luca napján mosó asszony a figyelmeztetésre azt válaszolja: „Ó, mire Luca-puca eljön, addig haccó kimosok.” Kővé vált (→ kővé válás). Változatai: a) a megjelent Luca a párlósajtárt büntetésből ráborította, ill. belelökte a „pállóba” és „kipállotta”. Ezért nem szabad mosni Luca napján (Hont m., Somogy m., Bács-Kiskun m.) b) Vénlány „párutt” Luca napján, Luca asszony odament hozzá kis ruca képében. „Csak sáppogott, csak sáppogott a lába alatt.” A vénlány megfenyegette, mire a ruca felkapta, a párlósajtárba vágta, leforrázta (Somogy m.). A fenti mondák szerkezeti felépítése, párbeszédei állandóak, → fabulatok. Hiedelemjelentőségük abban áll, hogy Luca megszemélyesítésével a magyar néphit Luca-elképzelésének tisztázásához adnak támpontokat. – Luca napja előestéjén bosszantó tréfákat csináltak a faluban: leszedték és elcserélték, eldugták a kapukat, elsősorban a lányos házaknál szalmát szórtak, az ajtót eltorlaszolták vagy szétszedték és a tetőn újra összerakták stb. (→ vénlánycsúfolás). Az utcákat a magyar nyelvterület É-i, kisebb mértékben a D-i részén Lucának öltözött, 3–6 tagból álló alakoskodó csoportok járták (→ alakoskodás). A házakban „meszelve”, falakra került a mésszel írt Luca név is. Különböző → köszöntő szokások is ismertek voltak: Ny- és D-Dunántúlon lucázni, kotyolni, palázolni jártak. Az előbbi területen „Luca-Luca kity-koty”, utóbbin „Kity-koty, kity-koty” volt a köszöntő kezdő sora, az utóbbi terület egy részén: „Luca fekszik ágyában”. A Garamtól az Ipolyig eső területen heverés volt a köszöntő neve. A szöveg kezdete itt: „Lucát jöttem köszönteni” vagy: „Vas legyen fazekjuk...” Ny-Dunántúlon a köszöntést, a lucázást szalmával, D-Dunántúlon pedig a kotyolást tűzifával, É-on a heverést fenőkővel, vassal végezték. – A jövő évre vonatkozóan időjósló (→ dió, → időjóslás, hagymakalendárium), termésjósló (→ lucabúza, → termésjóslás), szerelmi jósló (→ kivirágoztatott ág), megdobálás az ablakon, alma-cédulák stb. (→ szerelmi jóslás), haláljósló (→ haláljóslás, tollaspogácsa) eljárások voltak ismertek. Tilalmak (→ tilalom) és → előírások biztosították a baromfi (→ baromfitartás) hasznát: a tyúkok sokat tojjanak, de ne a szomszédba, a kakas keresse a tyúkot, sok legyen a kiscsirke. Ez utóbbi célból mondóka kiséretében megpiszkálták a tyúkokat: „Jó tojósak, jó tojósak legyetek!” Tilos volt varrni, de ajánlatos volt fejteni (babot, ruhát), hogy kifejtsék a tyúkból a tojást. Hogy ne tojjanak szét a tyúkok, abroncsba szórták az eleséget; a kakassal erőset (fokhagymát, borsot) etettek, hogy jobban keressék a tyúkot. A gazdaasszonynak sokat kellett ezen a napon ülnie, hogy a kotlós jó ülős legyen. Ezen a napon kezdték csinálni a → boszorkány felismerését biztosító eszközöket, amelyek rendszerint → karácsony éjszakáján fejeződtek be, ezekre a cselekményekre éppen a hosszadalmasságuk (tizenhárom napig készülésük) jellemző. Legáltalánosabb a karácsony előestéjéig készülő lucaszéke, amelynek anyagát, formáját előírás szabályozta. A többi felismerési mód (kifúrt kanál, kivirágoztatott ág) kisebb területre korlátozódott. A tizenháromféle fából készült széket a kat.-ok éjféli misére a templomba, a ref.-ok pedig a keresztútra vitték, „várat kerítettek” köré (szentelt) krétával, így megláthatták a boszorkányokat, akik ökör-, bikaszarvat, agancsot vagy tollas fejdíszt viseltek. Hazafelé a széken ülőnek szaladnia kellett, és → mákot kellett szórnia maga után, mert a hit szerint a boszorkány üldözőbe vette, és csak akkor menekült meg, ha fedél alá jutott. A széket mindjárt el kellett égetnie. Ezen a napon szépség- és egészségvarázsló (→ egészségvarázslás, → szépségvarázslás) eljárások is szokásosak voltak, pl. piros → almáról mosakodtak, ill. azt ették. – Míg szent Lucia tisztelete Itáliában volt a legerősebb, a „démonikus” Lucát a magyarokon kívül horvátok, szlovének, szlovákok, osztrákok részesítették tiszteletben. Néhány évtized óta Svédo.-ban Luca-menyasszonyt választanak, aki a napforduló (→ napfordulók) után növekvő fény megtestesítője. (→ még: kedd asszonya) – Irod. Kretzenbacher, Leopold: Santa Lucia und die Lutzelfrau (München, 1959; Dömötör Tekla ismertetése: Ethn., 1961); Diószegi Vilmos: Luca napi kotyoló szövegek (Népr. Közl., 1963); Dömötör Tekla: Ätiologische Sagen in Zusammenhang mit weiblichen Arbeitsverbot (Acta Antiqua, 1969); Dömötör Tekla: Mythical Elements in Hungarian Midwinter Quete Songs (Acta Ethn., 1970).

Fonóbeli lucaalakoskodó (1933, Csömör, Pest m.)

Luca a fonóban (Csömör, Pest m.)

Lucázó gyerekek (1969., Újkér, Győr-Sopron m.)

Lucaszék (Göcsej)

Diószegi VilmosNagy Ilona

lucapogácsa: → tollaspogácsa

lucaszéke: → Luca napja

lucázás: → kántálás

lucerna (lat. Medicago sativa): szálas takarmánynövény. Őshazája Transzkaukázia. Először a perzsa háborúk idején (i. e. 470 táján) a perzsa hadsereggel került Kisázsiából Görögo.-ba. Az ókori Itáliában is elterjedt, de a római birodalom bukása után kipusztult. Másodszorra az Ibériai-félszigetet meghódító mórok hozták Európába. Innen terjedt el spanyol közvetítéssel a 15–16. sz.-ban Európa más országaiban. Hazánkban a Dunántúlon már a harmincéves háború (1618–48) idején sikertelenül kísérleteztek meghonosításával, az eredményes honosítás Tessedik Sámuel nevéhez fűződik (1779). Népszerűsítő tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy hamarosan elterjedt és az intenziválódó mo.-i állattenyésztésnek (ló és szarvasmarha) megbízható, a szárazságot jól tűrő takarmánynövénye lett. A nyomásrendszer felbomlásáig kertekben termesztették. Elterjedése új takarmánykezelési eljárásokat honosított meg a parasztgazdaságokban. A réti szénánál nehezebben szárad, ezért többször forgatják, és a nedvesebb éghajlatú vidékeken különféle szárító állványokra rakják. – Irod. Mándy György: Hogyan jöttek létre kultúrnövényeink? (Bp., 1971).

Kósa László

ludak a tarlón: → hangutánzó mese, a tarlóra döcögő ludak beszédét értelmező, párhuzamos-ellentétes szerkezetű, didaktikus tartalmú, tréfás → állatmese. „Nyolc lúd aratás után összebeszélt, hogy kimennek búzafőt szedni a tarlóra, s egy közös kamrába teszik el, hogy belőle aztán egész télen át élősködjenek. Útközben váltig mondogatták egymásnak: nyolcan gyűjtsünk egy zsákkal, nyolcan gyűjtsünk egy zsákkal! De mikor odaértek, mindenik elkezdett gyűjteni a maga begyébe, mialatt egyre hajtják libahangon: Ki-ki magának, ki-ki magának.” – Előadás közben a mesemondó a libák gágogását hanghordozásával is érzékelteti. (MNK 236III, ill. MNK 236x2). A mese változatait az Alföldön és a Székelyföldön jegyezték le. Nemzetközi változatok nem ismertek. – Irod. Dähnhardt, Oskar: Natursagen (I–IV., Leipzig–Berlin, 1907–12); Aarne, Antti: Varientenverzeichnis der finnischen Deutungen von Tierstimmen und anderen Naturlauten (FFC 9., Helsinki, 1912); Kovács Ágnes: A magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., 1958).

Kovács Ágnes

ludányi viselet: → felföldi viseletek

Lúdas Matyi: tréfás mese, ill. annak hőse. Története Fazekas Mihály tréfás eposza nyomán közismert: parasztfiú libákat hajt a vásárra. Összetalálkozik földesurával, Döbrögivel s mivel az sokallja a libákért kért összeget, lehúzatja tíz körméről és megbotoztatja, a libákat pedig fizetés nélkül elhajtja. Lúdas Matyi megfogadja, hogy a sérelmet háromszor „visszaveri”, s a ludak árát is megveszi rajta. a) Először ács ruhában jelenik meg. Becsalja az erdő mélyére, egy fához kötözi, jól elveri, s zsebéből a ludak árát kiveszi. b) A földesúr megbetegszik. Lúdas Matyi másodszor mint külországi orvos jelenik meg. A családtagokat és a cselédséget gyógyfüvek után küldi, Döbrögit másodszor is elveri, sebeibe sót és paprikát hint, s zsebéből a ludak árát ismét kiveszi. c) Harmadszor lovaslegényt bérel fel, hogy az uraság hintója közelében kiáltsa el magát: Én vagyok Lúdas Matyi! Kocsis, hajdú, kísérő katonaság mind üldözőbe veszi, Lúdas Matyi a magára maradt földesurat harmadszor is elveri, s a ludak árát zsebéből harmadszor is kiveszi, de megígéri neki, hogy többet nem bántja (AaTh 1538). – Országosan ismert népmese, közismert voltához nagymértékben hozzájárult, hogy Fazekas „eredeti regéje” és Balog István ebből készült színműve korán ponyvára került. Éppen közismert volta s a 19. sz.-i gyűjtési elvek magyarázzák, hogy múlt századi szövegfeljegyzésünk csupán egyetlen egy van és egy töredék. Előbbi Fazekas Lúdas Matyija, az utóbbi Balog István hasonló című színműve származékának látszik. A 20. sz.-ban lejegyzett bogdándi, istensegítsi és trunki változatok arra vallanak – erre utalnak a Szücs Sándor által feljegyzett élményelbeszélések, valamint a mese női párjának, az → Okos Zsófi-típus változatainak a motívumanyaga is –, hogy a mese az irodalmi előképektől függetlenül is ismert volt. Fazekasnak nem kellett sem francia, sem ukrán vagy román népköltési szöveget mintául vennie, hallhatta a Lúdas Matyit valamelyik magyar katonájától is, mint ezt a költemény alcíme: „Eredeti magyar rege” is valószínűsíti. – A mese egész Európában ismert. Különösen nagyszámúak a francia, finn és litván változatok. Julow Viktor legkorábbi ismert szövegként egy i. e. 701-ben agyagtáblára másolt asszír változatra hívja fel a figyelmünket, s megkísérli megrajzolni a mese útját évezredeken és világrészeken keresztül. Nemzetközi monográfia a típusról nem készült. – Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Korompay Bertalan: Lúdas Matyi meséje az ukrán és az orosz néphagyományban (Pais Emlékkv, Bp., 1956); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Faragó József: Egy moldvai csángó Lúdas Matyi-mese (Nyelv- és Irod. tud. Közl., 1960); Pór Anna: Lúdas Matyi százéves útja a népmesétől a színpadig (Petőfi Irodalmi Múz. Évkve, 1963); Julow Viktor: Lúdas Matyi évezredei (Alföld, 1966).

Kovács Ágnes

Ludatonátusz: a mesében és találós kérdésben alkalmazott makaronikus nyelvi tréfa, trükk. A latin szóra küldött fiú (a találós kérdés feltevője) köznapi jelenségeket látva, a látottakból rövid mondatot formál, s azt egy szóként ejti ki. A mesehős elhiteti jámbor szüleivel, hogy ezek a szavak idegen nyelven (latinul) vannak (ágingislógis, kanturisális, ludatonátusz = ág ing is, lóg is – kan túr is, áll is – lúd a tón átúsz(ik) (AaTh 1628; BN 1686*), a találós kérdés feltevője pedig azt a látszatot kelti, hogy egyetlen fogalomról van szó, vagy pedig, hogy ezek között a „szavak” között valamiféle összefüggés van. (Fecskerepülátadunán, Hordóazoldalán, Kutyaülafarkán, mi az? = a megfejtés az egyes „szavak” szabályos ejtése és az a tény, hogy a három „szó” között semmiféle összefüggés nincs.) Az egész magyar nyelvterületen ismert. – Irod. Kálmány Lajos: Szeged népe (I–III. Arad, 1881–82; Szeged, 1891); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II. Pécs, 1957).

Kovács Ágnes

lúdgége: → csigatészta

Ludolf, Ludó: → Rudolf

ludvérc: → lidérc

Lugossy József (Felsőbánya, 1812–Debrecen, 1884): orientalista, az MTA tagja. A szabadságharcban való részvétele miatt bújdosott. Számos nyelvészeti és bibliográfiai értekezése jelent meg. A germán és román nyelveken kívül a héber, arab, perzsa és a tibeti nyelvet is megtanulta. Az ősmagyarok csillagászati ismereteiről is írt. Fő műve, a Magyar Csillagisme befejezetlenül maradt. Erről a művéről Kandra Kabos és Karl János munkája tájékoztat. – Irod. Kandra Kabos: Magyar mythologia (Eger, 1897); Karl János: Adatok L. J. természettudományos működéséről (Debreceni Szle, 1937).

Diószegi Vilmos

lúgozás: → mosás

Lukács Károly (Balatonboglár, 1882–Bp., 1954): néprajzkutató és természettudós. Tanulmányait Kaposvárott, Bp.-en és a párizsi Sorbonne-on végezte, földrajz–történelem szakos tanári oklevelet szerzett. 1907-ben doktorált. Mivel az ellenforradalmi rendszer lehetetlenné tette, hogy középiskolai tanárként dolgozzék, a Balaton halászatának szervezője, fejlesztője lett. A hazai halászat történetével foglalkozott. Megszervezte a siófoki múz.-i gyűjteményt is. Dolgozataiban nagy figyelmet szentelt a néprajzi vonatkozásoknak. Tanulmányai, közlései a Halászat, Balaton, Balatoni Szemle, Magyar Statisztikai Szemle, Hidrológiai Közlöny, Etnographia, Magyar Nyelv stb. folyóiratokban és a Siófoki Füzetek sorozatban láttak napvilágot. – F. m. Jégi halászat a Balatonon (Bp., 1934); A balatoni halászat múltjából (Bp., 1943); A balatoni halászat múltjából. Adatok a Balaton birtoktörténetéhez. A veszprémi egyház balatoni birtokai (Bp., 1943); A Balatonvidék földrajza kétszáz év előtt (Bél Mátyás Notitia... kéziratának ford., Tihany, 1943). – Irod. Csermák Géza: L. K. (1882–1954) (Ethn., 1954).

Filep Antal

luntra: → burcsuja

lusta asszony, a: a reneszánsz novellagyűjtemények s innen népi → trufáink, tréfás meséink (→ reális mese) kedvelt alakja a fecsegő, makacs, csalárd, hűtlen és ostoba asszonnyal egyetemben. 19–20. sz.-i népmese-gyűjteményeinkben gyakran mint leányoktató kerül a szemünk elé. A fonó vagy szőlőkötöző leányok mesemondója a lusta asszonyról szóló mesékkel neveli hallgatóit. Az asszony lustasága elsősorban a fonással, szövéssel, varrással kapcsolatos: az asszony, akit tisztességes kelengyével adtak férjhez, lustasága következtében utolsó ingében maradt. Férjét megbízza, hogy vegyen a vásárban egyet, az azonban ing helyett egy libát vesz. A felesége, mikor meglátja messziről a fehér valamit a férje kezében, utolsó ingét a tűzbe (folyóba) dobja (AaTh 1371**). Nincs miben lakodalomba menjen, ezért férjét (vagy önmagát) tetőtől talpig betekeri fonállal vagy szalmakötegbe csavarva megy el vendégségbe (AaTh 902*). Igen népszerű a → rest macska meséje: a fiatal férj a macskát lusta felesége hátán veri meg (AaTh 1370), és az „Aki nem dolgozik, ne is egyék” közmondás illusztrációjaként elmondott mese: a fiatalasszony mindaddig nem kap enni, amíg nem dolgozik. (AaTh 901B*; AaTh 1370A*). A lusta asszonyról szóló mesék nagy része K-Európában került feljegyzésre. – Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (UMNGy, VIII–IX., I–II., Bp., 1955, 1960).

Kovács Ágnes

Lükő Gábor (Komárom, 1909–): ny. múzeumig., etnográfus. Tanulmányait a bp.-i és a bukaresti egy.-en folytatta, doktorátust szerzett (1936), majd egy.-i magántanár lett (1946). A debreceni Déri Múz. munkatársa (1937–45). 1950–1970 között a gyulai, bajai és kiskunfélegyházi múz.-ok ig.-ja, ill. munkatársa. Szűkebb kutatási területe a népzene, népköltészet és népművészet formai elemzése és K-európai összehasonlítása. Cikkei jelennek meg a hazai és külföldi folyóiratokban. – F. m. A moldvai csángók I. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsághoz (Bp., 1936); A hortobágyi pásztorművészet (Debrecen, 1940); A magyar lélek formái (Bp., 1942).

lükü: → lépőkölyű, → mozsár

lyuggalás: → lyukhímzés

lyukasfa: → rúd

lyukasszék: → állóka

lyukba terelgető: → kótyázás, → tekézés

lyukhímzés, lyuggalás: sugárszerűen szorosan egymás mellé varrt laposöltések; ezek meghúzása által a középpontban kis lyuk keletkezik. Ennek változata, ha nagyobb kivágott lyukat keskenyen varrnak körül egész apró laposöltésekkel. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Fél Edit

lyukpince: felszín alatti, folyosószerűen kiképzett, ásott-vájt vagy kőből-téglából boltozott bortároló hely. Egyéb elnevezése: kőlyuk, lik, pince, verem. Hossza 5–6 métertől több szintes, hegyoldalba vájt, széltében két sor hordó elhelyezésére alkalmas pincerendszerig terjedhet. Különösen É-Mo. területén a paraszti és mezővárosi → bortárolás legelterjedtebb és történetileg is elsődleges formája. A fennálló épület nélküli lyukpincék az utak mentén gyakran pincesort alkotnak vagy pincedombon csoportosan helyezkednek el. A lyukpince építése a századfordulóig összefüggésben volt a → szőlőfeldolgozás prés nélküli, szőlőhegyen taposó módjával. Az állandó hőmérsékletű és páratartalmú lyukpincéknek fontos szerepük volt a történeti borvidékek áruborainak érlelésében. A lyukpincék riolit-tufába vájt változatai építészeti és történeti kapcsolatban vannak a barlanglakásokkal. A pincevágók, pinceásók középkori kőbányászati módszerekkel készítették a bortároló helyeket. A hegyoldal felé lejtő folyosó első részét, a gádort, pincetorkot kőboltozattal erősítették meg, a felette levő kőzetrétegen függőleges szellőzőnyílást, léleklyukat vágtak. A lyukpincék egy része (amelyekben kút és nyílt tüzelőberendezés is van) háborúk és járványok idején lakópinceként szolgált. A pincesorokat pincepásztorok őrizték a mezővárosokban. – Irod. Vincze István: Magyar borpincék (Népr., Ért. 1958); Bakó Ferenc: Egri borospincék (Eger, 1961).

Pincék bor és burgonya tárolására (Tajti, v. Gömör m.)

Tetővel védett lejtős bejáratú lyukpincék (Ócsa, Pest m.)

Kecskés Péter