Magyar néprajzi lexikon
Takács Zoltán (2006)
Hallgatói Információs Központ
15. fejezet - K

15. fejezet - K

kabarok: a török nyelvcsaládba tartozó nép. A 9. sz.-ban a kazároktól elszakadva külön törzsként a honfoglaló magyarsághoz csatlakoztak. Közösségük nem tekinthető egységes etnikumnak. Soraikban kimutathatók a török jellegű → kazárok, bolgárok (suvarok), iráni jellegű kalizok, alánok csoportjai. Hazánkban É-Mo.-on Abaúj, Borsod, Gömör, Heves, valamint Szepes megyékben, ill. Komáromban, Barsban és Biharban vethetünk számot töredékeik történeti nyomaival, ahol később a feudalizmus megszilárdulásával úgyszólván nyomtalanul beolvadtak. A romantikus magyar történetírás a → palócokat tekintette a kabarok leszármazottainak. Ezt a feltevést azonban a tudományos vizsgálatok nem igazolták.

Vass Előd

kabát: 1. általában csípőn alul érő, esetleg derékban szabott, hátul hasított vagy toldott, szögletes szárnyú, gyakran kétsorgombos férfi- → ujjas. Egyéb elnevezései: spencer (Heves m., Baranya m.), jankli (Sopron m., Heves m.), dokány (Csallóköz), sacco-kabát (Sárköz), mexikaner (Vas m.). A szürke, barna vagy fekete szövet-, ritkán posztó bélése báránybőr, bársony is lehetett, kihajtható gallérja olykor prémes. Ritkán zsinórozott, mint a boldogi vőlegénykabát, a buda. A változatos elnevezésű kabátok a különböző polgári divatok és a hagyományos férfi-posztóujjasok egymásra hatásából rendszerbe foglalhatatlan változatosságot mutatva kb. a századfordulóra foglalták el a → dolmány és az azt követő → mándli helyét a férfiak téli és ünnepi öltözködésében. A későbbiekben nagy szerepe volt terjesztésükben az agrárproletár paraszti rétegnek, amely az országot járva, otthoni viseletét levetve, kényszerűségből hódolt a legkönnyebben elérhető divatnak. Így a kabát mikádó elnevezésű formája pl. a kubikusok viseletéhez fűződik. Kabátféle felsőruha vászonból is készült (→ vászonkabát).– A kabát nyugati szláv, valószínűleg cseh vagy szlovák közvetítésű, perzsa eredetű szó. Első előfordulása 1751-ből való. – 2. Erdély kivételével többnyire a női ujjas néhány testhezálló változatát is kabát névvel jelölik, amely a 20. sz.-ban sok helyen bársonyból vagy plüssből készült. Ezek jó módot, ill. polgáriasodást jelöltek. A 20. sz. közepén pl. Pest környékén elterjedt a → kivetkőzés előtt a helyi ízlésben pamutból vagy gyapjúból kötött kis, amelyet blúzszerepű ujjas fölött viseltek. Derékban lazább, rövid kabátféle a kalotaszegi posztó bujka, amelyet mindkét nem visel. – 3. Rétközön, Ajakon a pendelyre vett alsószoknya (→ szoknya) neve volt, az Abaúj megyei Pusztafaluban nemcsak az alsó-, hanem a felsőszoknyát is így hívták. (→ pusztafalusi viselet) – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Katona Imre: A kubikosok viselete (Ethn., 1961); Horváth Terézia: A kapuvári népviselet (Arrabona, 1967).

Flórián MáriaHorváth Terézia

kabola: → ekeló

kabolás kemence: → északi háztípus, → kandalló

kacagány, hátibőr: nyakba akasztható vagy köthető, a hátat borító prémes állatbőr. Szabott és szabatlan formában is viselték. Az előbbit a bőr legszebb háti részéből készítették. A szabatlan megőrizte a bőr természetes formáját; a mellső lábak nyakkötőül, a hátsók derékkötőül szolgáltak, a farkat dísznek szánva hagyták rajta. Krónikásaink szerint honfoglaló eleink is viselték a nemes vadak bőréből készült kacagányt. A 18. sz. előtti okleveles adatokban és képes ábrázolásokon többnyire mint katonai és nemesi viseletdarab szerepel. E körökből való eltűnését a 18. sz. elejére tehetjük. A nép, különösen pedig a pásztorok körében azonban továbbra is igen elterjedt. Főként a juhászok voltak a farkas- és juhbőr kacagányok elismert mesterei. Az 1760. évi jászkunsági tiltó rendelkezés arra enged következtetni, hogy abban az időben a nép a szépen és jól kimunkált farkasbőrből készülteket nevezte kacagánynak, a szabatlan juhbőrből valót pedig hátibőrnek: „Úgy a juhászok és akarminemű pásztorok, egyszóval akarmi renden levő kényes ifjak ... a kacagányt ne viseljék ..., kivévén mindazonáltal a hátibürt, aki már juhbürbül vagyon”. A farkas- és fekete juhbőr kacagány, ugyanis a hetykélkedő legények divatja volt, s ezért a Sárréten még a 19. sz. első évtizedeiben is hadakoztak ellene az elöljáróságok: „... némely imposztor suhancok megittasodván, templomba menet idején a kántor kocsma előtt botránkoztattak, ... juhok és kosok módjára ugráltak, miértis fekete kacagányuk farkát lemetszették”. Az egyszerű fehér hátibőrt nem érte megrovás. Erről mondták a régiek: „Ha egy kocogánt magukra vehettek, abban tisztességgel megvénhedtek.” Ott találjuk a fázó parasztok hátán, a falusiak köznapi, de még alkalmi viseletében is. Hódmezővásárhely követei 1820-ban a hátibőrt is magukkal vitték Bécsbe, ahol azt már annyira magyar viseletnek tekintették, hogy nem is okoztak vele feltűnést. Az iskolás gyerekek és az asszonyok is hordták. Emlékezők szerint a Hajdúságban, a Nagykunságon, a Sárréten még a 19. sz. közepén is az asszonyoknak hímzett és fehér vászonnal alábélelt kacagányuk volt. A kacagány, a hátibőr viseletét a → suba szorította ki, de mint subagallér tovább élt. Ezért mondták: „A hátibőr is megszokja a subát.” (→ még: elejbőr) – Irod. Györffy István: A kaczagány (Népr. Ért., 1912); Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi szűcsmesterség és szűcsornamentika (Karcag, é.n.); Dorogi Márton: Sárréti és Nagykunsági adatok a kacagány viseletéről (Szolnok, 1973).

Paraszt kacagánnyal [R. Towson: Travels in Hungary ... (London, 1797) c. művéből]

Dorogi Márton

kacagánygallér: → suba

kacorkirály, a: tréfás → állatmese. Özvegyasszony a tejbe nyalakodó macskáját elkergeti. A macska a falu végén találkozik egy rókával. Azt mondja neki, hogy ő kacorkirály, aki minden állatot megreguláz. A róka fényesen megvendégeli, s amikor a macska délutáni álmát alussza, kiáll az ajtó elé őrködni. Figyelmezteti az arra járó nyulat, medvét, farkast, varjút stb., hogy csendben legyenek, mert vendége, kacorkirály alszik. Az állatok meghívják őket vendégségbe. A nyúl a szakács, a medve fát és vizet hord, a farkas terít és a pecsenyét forgatja. A macskáért a varjút küldik. Amikor megjelenik, az állatok ijedtükben szétszaladnak, beleesnek a tűzbe stb. A macska és a róka a félig kész lakomán megosztoznak (vö. AaTh 103A; AaTh 103A*; BN 106*; MAT 1031; 5 vált.). A mese különösen a magyar nyelvterület K-i felében, Erdélyben és a Tiszántúlon népszerű. Változatainak egy része a Magyar Népköltési Gyűjtemény I. kötete Kacorkirály c. meséjének a származéka, melyet Benedek Elek is feldolgozott. A mese nálunk funkcióját tekintve → gyermekmese, formáját tekintve – a sorra megjelenő állatok és a macska, ill. a róka ismétlődő mondókája, párbeszéde következtében → formulamese jellegű. A típus egész Európában elterjedt, a redakció feltehetően K-európai eredetű. – Irod. Gerber, A.: Great Russian Animal Tales (Publication of the Modern Language Assotiation of America, 1891); Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Kovács Ágnes: A magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., 1958); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy X. Bp., 1962).

Kovács Ágnes

kacsa: → baromfitartás

kacsatánc, gácsértánc: Békésben és Biharban elterjedt csoportos lakodalmi szórakoztató tánc (→ lakodalmi táncok). Állatutánzó elnevezése és játékos értelme analógián alapul: a sort vezető táncost vagy vőfélyt a többieknek ugyanolyan hűségesen kell mindenüvé követniük, mint a rucák szokták a gácsért kísérni. Utánozniuk kell a mozgását, ugrálását, át kell bújniuk utána a bútorok alatt stb. A vezető kendőből vagy nadrágszíjból gyakran korbácsot fon, s rásuhint a pontatlan, tévesztő táncosokra. (→ még: állatutánzó táncok, → büdös vornyik, → labirintus-tánc) – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Maácz László

kacsázás: énekszóra járt párcserélős táncos társasjáték (→ táncos társasjátékok) Szabolcs-Szatmár területén. Lakodalmakban (→ lakodalom) a násznép éjszakai szórakoztatását szolgálja, de járják → báli szünetekben is, körbeállva. A kör közepén álló a kacsa, a gácsér, aki váratlanul párt választ a körből; példáját a többiek is követik. Elterjedése valószínűleg összefügg a táncmesterek tevékenységével is. (→ még: farkastánc) – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A–B., Bp., 1955–56); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Maácz László

kácsér: → bokorháló

kád: a → szőlőfeldolgozásnál és → bortárolásnál használatos, általában 50 liternél nagyobb, felül nyitott, hengeres formájú, egyenes dongájú, abroncsos, csaplyukkal ellátott faedény. Formai szempontból egyenes és ferde (felfelé öblösödő, ill. felfelé szűkülő) oldalfalú kádakat különböztetünk meg, azonban ez csak a kádkészítés módjára utal (→ kádár). Funkció szerint a kádak következő típusait határolhatjuk el: 1. szedőkád: 8–16 hl-es, felfelé öblösödik, a leszüretelt szőlő összegyűjtésére szolgál. A 16. sz.-ban az urasági szőlőkben már ismert volt (Tokaj-Hegyalja). – 2. szállítókád: a lakótelken történő szőlőfeldolgozáshoz a szőlőhegyről 3–12 hl-es kádakban fogattal hordják el a termést. Ismert volt ez a középkorban is, azonban valószínűleg a 18–19. sz.-ban nyugati eredetű, városi borkészítés eszköze: Wagenbottich (Buda vidéke), kocsiskád (Alföld, Mátraalja), szekeres kád (Erdély), törkölyös (Eger környéke). A szállítókádakkal azonos formák, felfelé öblösödő kádak a szőlőmalom elterjedésével (19. sz. második fele) mint ideiglenes darált szőlőt tároló kádak országszerte ismertek: szüretelőkád, szőlőskád. A szálítókád legkisebb méretű változata a csöbör, cseber (Dunántúl, Erdély), amelyben a megtört szőlőt a szüretelőhelytől a szőlőhegyi épületbe rúd segítségével vállon szállítják. – 3. taposókád: felfelé öblösödő, 3–8 hl-es csaplyukas edény. A történeti fehérborkultúra területén a telefenekű forma volt használatban: tapodó-, tipró-, törő-, nyomó- és bornyomó kád. A taposóból kis, rövid dongás edényekbe folyt a színlé: kármentő, cseber, dézsa, Tokaj-Hegyalján: kádicska, félmetszés. Abaújban és Erdélyben ismerik az egyenes oldalú, lábas taposókádat is (meghosszabbított dongavégek alkotják a kád három lábát). A vörösborkultúra néhány területén a közelmúltig használták a lyukacsos fenekű taposókádat (Buda vidékén: Tretfassel, Eger környékén: csőszhordó, Szekszárdon: taposókád), amelyet a 18. sz.-ban német eredetű szőlőművesek terjesztettek el. E forma sajátja, hogy a kádfenék közepén szögletes nyíláson keresztül engedik le a megtaposott csemegét az erjesztőkádba. – 4. erjesztőkád: a vörös bor nyílt erjesztésére szolgáló, felfelé szűkülő, általában nagyméretű (10–60 hl) kád. A balkáni eredetű vörösborkultúra területén (D-és K-Dunántúl, Alföld, D-Heves) változatos táji elnevezésekkel, így káca, kaca, káci, gáci található meg. E kád hordó és pince hiányában bortárolás céljait is szolgálta a 17–19. sz.-ban, a 14–18 napi nyílt erjesztés után a kád tetejét lesározták, s az alján levő csapon engedték le a bort. – A különböző méretű kádak azonban fehérbortermő vidékeken is szükség-bortároló edények voltak: nagy termés esetén, hordó híján a bort kádra szűrték. – Irod. Vajkai Aurél: A parasztszőlőművelés és bortermelés Veszprém megye déli részében (Népr. Ért., 1938); Andrásfalvy Bertalan: A vörösbor Magyarországon. Szőlőművelésünk balkáni kapcsolatai (Népr. Ért., 1957); Vincze István: A borkészítés módjai és eszközei, különös tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960).

Kád (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)

Kecskés Péter

kádár, bodnár, pintér: hordókat, kádakat, faedényeket (köpülő, vödör, kártya, léhó, puttony stb.) készítő mester. A kádármesterség a legutóbbi időkig országszerte elterjedt kisipari ág volt. Különösen a nagy múltú történeti borvidékek városaiban (zempléni Hegyalja, Gyöngyös–Eger vidéke, Ny-Mo., Balaton-felvidék stb.) virágzott. A kádár szerszámai: bárdok, szekercék, faragószék, vonókések, körzők, szalu vagy kapacs, gyaluk, fűrészek, fúrók, kalapácsok stb. A paraszti kádárok elsősorban a Kárpát-medence magashegyi, erdős területein dolgoztak. 1920 előtt Árva, Liptó, Zólyom m.-i szlovákok látták el faedényekkel a Dunántúlt és részben az Alföldet. Bihari, érchegységbeli és máramarosi románok, valamint ukránok szállítottak hasonló árut a Tiszántúlra, a D-Alföldre és Erdély nyugati vidékeire. A Mezőség és Közép-Erdély faedényszükségletét a székelyek biztosították. A leghíresebb székelyföldi háziiparos falvak voltak Oroszhegy, Székelyszentkirály, Székelyvarság, Malomfalva, Magyarhermány (Udvarhely m.), Haraly, Zágon, Zabola, Papolc (Háromszék m.). A falusi kádárok elsősorban fenyőfából dolgoztak. Az udvarhelyszéki kádárok a készítendő edény méreteinek megfelelően a fűrésszel földarabolták a fatörzset, majd hasítóval segítségével dongahasábokra hasították. A kiszárított dongákat faragószéken megtisztították, vájó késsel domború felületűre faragták. Ezután hosszú (kb. 180 cm) kádározó vagy eresztő gyaluval simára gyalulták. Ha a dongák elkészültek, rakóabroncsba kerültek. Mindegyiket külön csíptetővel, ráklábbal fogták az első abroncshoz, majd ráhúzták a többi abroncsot is. Az abroncs vagy káva újabban vaslemezből, régebben hasított-gyalult mogyoróágból készült. Miután kapoccsal helyreszedik az abroncsozás közben megcsúszott dongákat, következik a befeneklés. Csin- vagy ontoravágóval csint vagy fáncot, azaz árkot vágnak az edény alsó szélén, majd körzővel kimérik hozzá a fenékdeszka anyagát. Végül a legalsó abroncs leütése után behelyezik a feneket. A kádármunkák ideje a háziiparos falukban augusztus végétől novemberig tartott. Az árut az őszi és téli vásárokon értékesítették. – Irod. Gaul Károly: Hazánk házi faipara (Bp., 1902); Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki székely famesterségek (Kolozsvár, 1942); Juhász Antal: Kismesterségek (Orosháza néprajza, Orosháza, 1965).

Hordókészítés A dongát rakóabroncsba rakják – A hordó végét görbe késsel megkéselik

A dongát megfaragják – Csinvágás (Mind: Debrecen, v. Bereg m.)

A hordó alsó részét összehúzzák (Dercen, v. Bereg m.)

Kádárszerszám (Veszprém)

Kádárszerszám (Veszprém)

Kósa László

Kádár István éneke: → katonaballada

Kádár Kata: klasszikus → ballada. Tartalma szerint egy gazdag nemesasszony megtiltja fiának, hogy a jobbágyleányt feleségül vegye; a legény útnak indul, de a kedvesétől kapott bajjelző kendő (→ mágikus tárgy) színe megváltozásáról tudja, hogy baj történt. Visszafordul, egy pásztor (molnár, öregember) elárulja, hogy anyja a lányt tóba ölette. Utánaugrik. Anya kihalássza az összeölelkezett szerelmeseket, szétválasztva eltemetteti; a sírjukon nőtt két kápolnavirág (→ sírvirág) összekapcsolódik, de a kegyetlen anya ezt is elválasztja, ezért megátkozzák. – A ballada egyike a legrégebbi magyar balladáknak. De az egymástól elválasztott, halálukban egymásra talált szerelmesek témája olyannyira általános a népköltészetben, hogy balladai megfogalmazása más hazai balladában is megtalálható, a nemzetközi összehasonlítás pedig véget nem érő. Az egyes motívumok, a szülői szigor, bajjelző ruha, sírvirág stb. hasonlóképpen nemzetköziek. Művészi feldolgozásai közül fontosabb Hajdú Mihály Kádár Kata c. operája. A hasonló című film zenéjét Kodály Zoltán szerezte. – Irod. Child, F. J.: English and Scottish Popular Ballada (Boston, 1954. 17. sz.); Vargyas Lajos: Researches into the Mediaeval History of Folk Ballad (Bp., 1967); Deutsche Volkslieder mit ihren Melodien (Berlin, 83. sz. és 101. sz.).

Kriza Ildikó

kádártánc: → bodnártánc

kádszúró: a szüret időtartama alatt a → bordézsma szedésénél közreműködő tisztviselő. Közvetlenül a → törkölylátó, közvetve a → borbíró felügyelete alá tartozott. – Irod. Takács Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bp., 1961).

Kecskés Péter

kajmó, kákó: → fogas

kajszibarack, barack, sárgabarack (lat. Armeniaca vulgaris): a rózsafélék (Rosaceae) családjába tartozó gyümölcsfa. A Duna–Tisza közén kialakult kajszibarack-kultúra speciális árutermelő terület, melyhez hasonló egész Európában nincs. A kajszibarack-termesztés e tájnak fontos kenyéradó foglalkozása. A kajszibarack népgazdasági szempontból egyik legjelentősebb gyümölcsünk, mert a világpiacon fontos szerepet játszik. Termőterületei még Székesfehérvár környéke, a Balaton vidéke, Győr környéke, de az egész ország területén megtalálható a házikertekben. A kajszibarackot nyersen, frissen fogyasztják. A termés nagy részét azonban a konzervipar dolgozza föl, ill. pálinkát főznek belőle. Őshazája Közép-Ázsia és Kína, ahol kb. 3000 éve termesztik. Európában az Ibériai-félszigeten és a Balkánon át terjedt el. Mo.-on másodlagos elterjedési góca alakult ki. A 16. sz.-ban tűntek föl az első magyar kajszibarackfák a sziléziai és németo.-i kertekben. Némely föltevés szerint a török hódoltság is hozzájárult a mo.-i kajszibarack-kultúra föllendüléséhez. A 16–17. sz.-ban az őszibaracktól megkülönböztetendő tengeri baracknak nevezték. A 19. sz.-ig kisebb mértékben és csupán házikertekben termesztették. A mo.-i kajszibarack-termesztés föllendülése a Duna–Tisza közi futóhomok gyümölcsösítésével fonódott egybe. A múlt század derekától nagy számban telepítettek kajszibarackfákat főleg Nagykőrös és Kecskemét környékére, ahonnan már az 1880-as évektől jelentős tételekben szállított a kereskedelem kajszibarackot Bécs, Berlin, Boroszló, Krakkó, Varsó, Vilna, sőt Szentpétervár piacaira. Különböző fajtáinak nevei: potyóbarack, rózsabarack, Borsi-barack. Nevezetes régi tájfajta a gönci magyar kajszibarack.

Kósa László

kákamerettyű: → békászás

Kakas István, Zalánkeményi (Kolozsvár, 1558 körül–Lahidzsán, Perzsia, 1603): diplomata, Perzsia-utazó. A bécsi, bolognai és páduai egy.-en tanult, hazatérve Báthory Zsigmond feleségének, Máris Krisztina osztrák főhercegnőnek titkára lett. Követként járt Angliában és Lengyelo.-ban. 1601-ben, Báthory Zsigmond bukását követően a tiroli Bozenbe költözött. 1602-ben II. Rudolf Perzsiába küldte követeként. Útközben a Kaspi-tenger vízétől megbetegedett és meghalt. Az út történetét titkára, Tectander György írta meg Kakas jegyzeteit is felhasználva: Iter persicum (Lipcse, 1609) címen. Ez az útirajz századokon át a Perzsiára vonatkozó ismeretek fő forrása volt. – Irod. Veress Endre: Z. K. I. (Bp., 1905); Nyireő István: K. I. utazása Moszkván át Perzsiába. Egy magyar követség keleti útja (Földr. Közl., 1955).

Zalánkeményi Kakas István valószínű arcképe kolozsvári házából

Sárkány Mihály

kakascséplés: → kakasütés

kakasének: általában lakodalomkor, a vacsora alkalmával énekelték. Legrégibb szövegváltozata a Vásárhelyi Daloskönyvben van. Dallama a 16. sz.-i nemzetközi reneszánsz táncdallam, az ún. „volta” dallam variánsa. – A kakas a lakodalmi szimbólumok közé tartozik, a többnyire a lakodalom különböző rituális jellegű mozzanataihoz kapcsolódik; a menyasszony kikérésekor, átadásakor az ún. váltókakas; a lakodalmi kakasütés számos változata; sokhelyütt a kakas fejét rozmaringgal feldíszítették, és az új pár elé helyezték az asztalra. A kakasénekre Nyitra megyéből és Zala megyéből vannak leírásaink. A legrégebbi szövegváltozatban kakas helyett „fürj” szerepel. A szövegek jellemzője a tréfás, játékos refrén és a tréfás „osztogató” szöveg. Pl. „Fejit adjuk fejeseknek”, „A nyakát adjuk nyakasoknak” (Nyitra m.) vagy másik változatban: „Fejit hagyta tudósoknak, a kakas” „Nyakát hagyta kálomistáknak a kakas” (Kiss Dienes jogász gyűjtése, Pápa 1844). – A lakodalomban szintén a volta dallamra énekelték az ún. legényválogatót: „Egykor két lány virágot szedni...” Másodlagosnak tűnik az ének kapcsolódása a felnőttek és gyermekek körében egyaránt ismert a „kakasnyakvágás”, „kakascséplés”, „kakasütés” alkalmaihoz (→ kakasütés) (pl. vö. Réső E. S.: Hétfalusi kakasünnep). A szöveg egyébként a tréfás állatbúcsúztatókkal mutat rokonságot. – Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A., Bp., 1955).

Tátrai Zsuzsanna

kakaska és a jércike, a: → láncmese, → halmozó mese, funkciója szerint → gyermekmese. A jércike (kakaska) egy szem kökényt, vadkörtét, dióhéjat nyel és fuldokolni kezd, elküldi a kakaskát (tyúkocskát) vízért. Kút zöldgallyért, fa koszorúért (menyasszonyi koszorúért) küldi a szép lányhoz, szép lány cipőért a vargához, varga csirizért a macskához, macska tejért a tehénhez, tehén szénáért a kaszáshoz, a kaszás megszánja, de mire a kakaska visszatér, a tyúkocska megfullad a kökényszemtől (AaTh 2021A, folytatása olykor AaTh „A tyúkocska temetése”: 2021). A mese az egész magyar nyelvterületen három redakcióban is ismert, elterjedésében minden bizonnyal szerepe van az Arany László- és a Benedek Elek-féle feldolgozásoknak is. Változataink nagy részét prózában jegyezték fel, de ismerünk olyanokat is, melyekben a kakaska mondókája versben van s népköltési gyűjteményeinkben több → mondóka vagy gyermekversként feljegyzett töredék található, mely csupán a kakaska és a jércike mese második, egyszerű láncversként elmondott részét tartalmazza. Ny-Európában ismeretesek gyermekdal formájában előadott változatok is. Hozzánk hihetőleg francia és német forrásokból került, bizonyos fokú egységesülése az irodalmi feldolgozásoknak köszönhető. (→ még: formulamese) – Irod. Haavio, M.: Kettenmärchenstudien (II. FFC 99. Helsinki, 1932); Taylor, A.: Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens, II. Berlin–Leipzig, 1934–40); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutató Csoport Adattárában).

Kovács Ágnes

kakaslövés, kakasnyakazás: → kakasütés

kakasozás: → pénzjáték

kakas tanácsa, a, állatok nyelvét értő juhász: → varázsmese, másodlagosan → hiedelemmese. Cselekménye: szegény juhász megment egy kígyót a tűzből. A kígyó (vagy apja) hálából azzal a képességgel ajándékozza meg, hogy értse az állatok beszédét (a szájába lehel, kígyókövet ad vagy egy darabot a fehér kígyó húsából). Ha azonban titkát bárkinek is elárulja, meghal. A juhász egy fán levő két szarka (a fához dörzsölődő kos) beszédéből megtudja, hogy a fa alatt üstarany van elrejtve. Kiássa, meggazdagszik, feleségül veszi a számadó leányát. Egy alkalommal vásárra menet a juhász a mén (herélt) lovon (csődör szamáron) ül, felesége a kancán. A mén a kancát gyorsabb ügetésre biztatja, mire a kanca azt válaszolja, hogy könnyű neki, mert csak egy lelket visz, ő pedig hármat: az asszonyon kívül annak születendő gyermekét s a maga születendő csikóját. A juhász a lovak (szamarak) párbeszédén elneveti magát. Felesége kérdi a jókedv okát, de ő nem árulja el. Erre az asszony követelőzni kezd. A juhász elhatározza, hogy elárulja titkát, s befekszik a koporsóba, hogy ott érje a halál. Hallja, hogy hűséges kutyája szomorkodik miatta, s szidja a vígan szedegető kakast, de a kakas kineveti őt mondván, hogy gazdája még egy asszonynak sem képes parancsolni, lám, neki mennyi van, s azokat mind kordában tartja. A juhász kiugrik a koporsóból, elveri a feleségét, mire az eláll a követeléstől (AaTh 670). – A mese az egész magyar nyelvterületen ismert, 25 feljegyzett változatáról tudunk, melyek a fenti típusképtől alig térnek el, s csak ritkán kapcsolódnak más típusokhoz. A nagy egyöntetűséget mutató magyar változatanyag mögött álló korai irodalmi előképek közül említésre méltó a → Gesta Romanorum és az Ezeregyéjszaka, a 20. sz.-ban feljegyzett változatok egy része kétségtelenül a Benedek Elek által feldolgozott Merényi-féle változat származéka. A típus egész Európában ismert, különösen nagyszámúak ezen belül a lengyel, délszláv, görög, török, Európán kívül az indiai és afrikai változatok. A. Aarne a típus monográfusa megállapítja, hogy a mese két részből áll: az állatnyelv megtanulása (→ kígyókirály kincse, a) és a kíváncsi asszony. Két redakciót különböztet meg, egy keletit és egy nyugatit. A keletiben a kígyó farkának levágása következtében, a nyugatiban a tűzből (fáról) való megmentésért jutalmul kapja a hős az állatok nyelvének megértését. A magyar változatok kétségtelenül a nyugati formához tartoznak. A. Aarne és Fr. v. der Leyen a mesét indiai eredetűnek tartja, W. Liungman feltevése szerint a hellenisztikus korban (i. e. 3. sz.–i. sz. 3. sz.) keletkezett. – Irod. Katona Lajos: Zum Märchen von der Tiersprache (Keleti Szle, 1901); Aarne, A.: Der tiersprachkundige Mann und seine neugierige Frau (FFC 15. Hamina, 1914); Thompson, St.: The Falktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmese-típusok (II., Pécs, 1957); Röhrich, L.: Die Sage von Schlangenbann (Volksüberlieferung, Göttingen, 1968); Erdész Sándor: Fehér kígyó a magyar néphagyományban (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkve, 1972).

Kovács Ágnes

kakasütés: különböző alkalomkor előforduló → népszokás, amelynek során egy vagy több kakast, esetleg tyúkot ölnek meg: agyonütik, lemetszik a fejét vagy lelövik. Ismeretes a → farsang, a → húsvét, a → lakodalom, az → aratás hagyományában. A szokás menete helyenként változó volt. A brassói Hétfaluban húsvét harmadik napján az iskolás gyermekek a község játékra alkalmas helyén bizonyos távolságra egymástól két cöveket vernek a földbe. Az egyikhez egy hizlalt kakast, a másikhoz egy hizlalt tyúkot kötnek. A fiúk a kakas, a leányok a tyúk irányába helyezkednek el. A feladat az, hogy a cövekhez kötött kakast a fiúk agyonlőjék (kakaslövés), a tyúkot pedig a leányok agyonüssék. A fiúk a halálos ítéletet nyíllal, a leányok egy bottal hajtják végre. Közben egy sajátságos éneket énekelnek, amelyben a kakas szomorú sorsát panaszolja el (→ kakasének). Brassó megyében néhol nem a kakasokra, hanem egy táblára rajzolt kakas ábrájára lőttek nyíllal. Aki a tábla közepére festett fekete pontot eltalálja, az a győztes. A két állatot a versenylövés után megölik, elkészítik és elfogyasztják. Baranyában húshagyókedden a legények a kocsma udvarán cövekhez egy kakast kötnek. A kakastól mintegy húsz lépésnyire bekötik a legények szemét, kezükbe csépet adnak. A cél az, hogy bekötött szemmel a kakashoz találjanak, és azt cséppel agyonüssék (kakascséplés). A szatmári Felsőbányán lakodalom alkalmával a vőlegény feladata volt, hogy a násznép jelenlétében, bekötött szemmel egy cövekhez kötött kakast agyonüssön egy doronggal. Miskolcon, Borsod és Gömör megye némely falvában a kakast szintén lakodalomban ölték meg. A kakasra „bírósági” végzéssel mondják ki a halálos ítéletet, és karddal vagy késsel lemetszik a fejét (kakasnyakazás). Kolozsvár környékén aratáskor egy kakast a gabonaföldön beásnak a földbe, csak a fejét nem temetik be. Egy legénynek a kakas fejét kaszával egyetlen suhintással le kell metszenie. Ha ez nem sikerül, az emberek megrettennek, a legényt egész éven át vörös kakasnak nevezik, és úgy vélik, hogy az aratás a következő évben rosszul sikerül. A kakasütés ismeretes a szlovák, cseh, lengyel, német, osztrák és más nép hagyományából. – Irod. Ujváry Zoltán: Az átadás-átvétel és a funkció kérdései egy népszokásban (Műveltség és Hagyomány, 1961). Zíbrt Èenìk: Veselé chvile v zivote lidu ceského (Výsehrad–Praha, 1950).

A kakasütés céltáblája (Apáca, v. Brassó m.)

Kakasütés (Apáca, v. Brassó m.)

Kakasütés. A nyilazó játékos (Apáca, v. Brassó m.)

Ujváry Zoltán

kalaborgya: → fabocskor

kalács: 1. hat évszázad óta a magyar parasztkonyha legrangosabb ünnepi tésztaétele. A sült tészták készítésének differenciálódása során a kelt kalács a kenyér különleges változataként ünnepi szerepet kapott. Erjesztőanyaga a 19. sz. végéig azonos volt a házikenyérével. Mindmáig előfordul, hogy a kalács csak formájában különbözik a mindennapi kenyértől: ugyanolyan tésztából lyukasra alakítják. Máskor csak alapanyagában tér el: ahol a mindennapi kenyér nem búza, a kalács búzalisztnek teljesen kenyér módjára készített tésztájából, kenyér alakban sül. Búzakenyeres vidéken ugyanígy készítik, csak a kenyérnél jobb lisztminőségből (→ szitálás). Az újkorban a kalács készítésénél uralkodik a tejjel dagasztott, gyakran tojásos, tehát gazdagabb összetételű tészta. Ez a „kalácstészta” alapanyag a parasztkonyhán nem fogalommeghatározó a kalácsétel tekintetében. Készítése egyszerűbbé vált, amikor a 19. sz. végén a sajtolt → élesztő forgalomba került. Azóta gyakran készül belőle apró, töltelékes kelt tészta, buktaféle és hosszú mákos, diós rudak. Az ételek paraszti fogalomrendjében mindez nem kalács, amint a gyakran kalácstésztával készült töltelékes → lepény és → béles sem az. A középkori parasztkonyhán a legegyszerűbb gyúrt tésztából sült lepény, béles tölteléke folytán ünnepélyes volt, míg a kelt kalács töltetlenül, formája vagy minősége révén lett az. – A kalács sokfelé egészen a századfordulóig csak a legnagyobb ünnepek, karácsony, húsvét és a lakodalom süteménye, míg egyéb jeles alkalmakra csak lepény, béles, rétes készült. Akkoriban leggyakoribb volt a kalácssütés az Alföldön, ahol szombaton délután rendszeresen kalácstésztát csináltak, amelyből kalács is és lepény, béles is készült. A 19–20. sz.-i igen változatos paraszti formák tájilag differenciáltak. A → kürtőskalács kivételével a kalács kemencében sült. Még ebben az időben is igen gyakran → tepsi nélkül, egyszerűen a kemence fenekére bevetve. (Itt sült a Ny-dunántúliak hőkkön sült perec nevű kalácsa is.) Erőteljes viszont már az a törekvés, hogy edénybe tegyék, jobb híján sokszor kerek vaslábosba. A cserépből készült, bordás oldalú kalácssütő edény Ny-on és K-en más-más kalácsról tanúskodik. Ny-on a különleges összetételű kuglóf kísérője, amelynek készítése ekkoriban terjed parasztságunknál, mégpedig nyugatról kelet felé; az Alföld keleti vidékére még nem jutott el. Itt, a keleti Felföldön és Erdélyben bordás kalácssütőben közönséges kalácsot sütnek, ugyanazt, amit máskor a kemence fenekére, kerek pléhtepsibe vagy lábosba állítanak. Ekkoriban a kalácstészta alakításának, a kalács formájának következő alapváltozatai gyakoribbak: vannak kerek és hosszúkás alaprajzú, ill. telt, lyukas közepű és rácsosan alakított kalácsok, fonatlan és fonott formák. A fonatlan kerek kalács legegyszerűbb formája a cipó, amelyhez a tésztából kiszakított darabokat kenyér módjára a kemence fenekén sütik meg. Csak az edény formálja a kalácsot, ha a fonatlan tésztával megtöltenek egy sütőedényt. Ez ritkán szögletes, a kereknek viszont derékszögben és tompaszögben emelkedő oldalú, sima és bordás változatai is használatosak. Erdélyben gyakori az egyetlen hosszúra nyújtott tésztaszálból csigavonalban feltekert kalács. A fonott kerek kalács jellegzetes alföldi kialakításánál egy hosszú, megsodort, félbehajtott tésztaszál két ágát egymással összefonják, majd a fonadékot egy csomóba magasra felhajtják úgy, hogy a kalács talpát ugyanezen tésztaszál közepén hagyott fonatlan rész vagy a két vége keretezze. E forma leggyakoribb neve dúc. A fonott kerek kalácsot másutt többnyire egyenes fonadékból fogják össze úgy, hogy összekeljen. A fonadék legtöbbször három szál tésztából készül, de sokszor ennél többől, ill. csak kettőből is. A lyukas kerek kalács legegyszerűbb formaváltozata a lepénnyé alakított tészta, melynek a közepét kézzel átszakítják, és innen a tésztát úgy elhúzogatják, hogy sütéskor se keljen össze. Lyukas néven a Felső-Tisza vidékén gyakori. A DNy-Dunántúlon kedvelt az egyetlen megsodort tésztaszálból karikába összefogott perec. Gyakrabban készül a lyukas kerek kalács két vagy több szál tészta kereken összefogott fonadékából, talpát külön tésztaszál is keretezheti. A hosszú kalácsok többsége fonott. Leggyakrabban három szál tésztából, de vannak egyszerűbb és sokkal bonyolultabb alakításúak is. Ezeket többnyire tepsiben sütik, de a formát azzal is befolyásolják, hogy kitölti-e a kalács a tepsit, vagy nem ér hozzá a széleihez. Egyik változatának, amelynek fonata érett kalászra emlékeztet, igen elterjedt elnevezése búzafejes. A hosszú fonott kalács egyáltalán nem általánosan elterjedt forma. A századfordulón D-Dunántúlon (Baranya kivételével), az É-Tiszántúlon és keleten még hiányzott, ill. éppen csak terjedőben volt. Az egyes nagytálak általános ünnepi formái a századfordulón a következőképpen oszlanak meg: az ÉNy-Dunántúlon és az övezet Dunától É-ra eső folytatásában lyukas kalács és hosszú fonott kalács; az É-Dunántúl többi vidékén egyedül hosszú fonott kalács; a D-Dunántúl nagy részén lyukas kalács (perec és kukoris néven is) és fonatlan kerek kalács (cipó és pompos néven is); Baranyában az előbbiek hosszú fonott kaláccsal; az Alföldön leggyakoribb a fonott kerek kalács dúcformája és a hosszú fonott kalács együttese, amelyhez gyakran még harmadik forma is társult, vagy telt fonatú, vagy lyukas kerek. A fontos, fonatos elnevezés hol hosszú, hol kerek, hol lyukas kalácsot jelöl. A Felföldön leggyakoribb a fonott kerek és hosszú kalács társulása, de nem ritka a fonott lyukas és hosszú fonott kalács páros. A morvány szó elterjedésterületén e megjelölés általában kalácsot, tehát nem egy meghatározott formát jelöl. A Bodrogközben, É-Tiszántúlon és innen K-re a fonatlan kerek kalács az uralkodó. Ezt É-on → cipónak, bordás edényben sült változatát Erdélyben tepsziakalácsnak is nevezik. Mellé a vidék nagy részén kürtőskalács társul. A formaváltozatok helyi kivitele az alkalmak hierarchiájához is igazodik. Ezen belül az Alföldön, a Felföldön nagykalács, kiskalács megkülönböztetés is volt. Az előbbi az elsőrendű kalácssütő ünnepek igazán ünnepélyes nagyobb kalácsa, az utóbbi az ugyanakkor keszített kisebbeket jelöli. A kalácssütés sűrűsödésével az új alkalmakra csak kiskalács járt. A nagykalács és kiskalács lehet azonos forma, csupán méretkülönbséggel, igen gyakran azonban jelentéktelenebb a méretbeli eltérés, viszont következetesen különbözik a megformálás. A lakodalmi szertartáshoz sokfelé olyan formájú, ill. kivitelű kalácsok kapcsolódtak, amelyek egyedül ilyenkor szerepeltek. A kifejezetten a menyasszony, az ifjú pár számára készült kalácsról való gondoskodás gyakran meghatározott személy feladata, a kalács a szertartásban külön szerepet kap, elfogyasztása előírt módon történik. E célra süthettek egy nagy ünnepen közönséges méretű, formájú, kialakítású kalácsot, de mindezen jegyeiben különlegeset is. Az előbbi esetben gyakran a belészúrt → életfától lett a kalács különleges. Prémes kalácsnak a székelyek az életfával díszített, egyébként közönséges kivitelű → lakodalmi kalácsot nevezik. A Felföldön a legutóbbi évtizedekig rendkívül nagy méretű, szögletes vagy kerek kalácsot sütöttek a menyasszonynak. Neve gyakran örömkalács, násznagykalács. A lakodalom kapcsán jelzőt kap sokszor az a közönséges kalács is, amelyet a vendégek hoznak a vendéglátáshoz való hozzájárulásként, ill. amelyből a hivatlanoknak osztogatnak. Így a nyoszolyókalács, menyasszonykalács, vendégkalács stb. elnevezések nem mindenütt azonos jelentésűek. Papkalács az eskető pap ajándéka, ugyanilyet kapott a polgári szertartást végző tisztviselő is. Könnyebb, kisebb lyukas kalácsot a lakodalmi menetben gyakran húztak a vőfélybotra, kulacs és üveg nyakára, a zenészek hangszerére. Sokfelé lyukas kalácsot csak lakodalomra sütöttek, a forma a fenti szokásokkal kapcsolatban még az utóbbi évtizedekben is erőteljesen terjedt. Nyugatról kelet felé terjedt el egy bonyolultabb kialakítású, 9 (helyenként csak 5) vékony tésztarúdból alakított kerek, rácsos-lyukacsos kalács. Ez az É-Dunántúlon, a Dunától É-ra és mélyen az Alföldre benyúlva is készült. Neve kalinkó, kacsos, kujcsos, ill. rostélyos, rostáskalács. A Tiszántúlon ablakos kalácsnak is nevezik. Itt ez az elnevezés egy másik, tőle eltérően nem fonott-hurkolt, hanem tésztacsíkokból ragasztott rácsos-lyukacsos lakodalmi kalácsforma nevével keveredik. – A kalács jobbágyszolgáltatásként a 14. sz.-tól jelentkezik a hazai forrásokban. A 16. sz.-i ilyen adatok Erdély kivételével az egész országot behálózzák. A kalács a latin szövegekben legtöbbször torta és circulus néven szerepel. A források ez időben kifejezetten fonott kalácsról is szólnak. A formáknak a 19–20. sz.-ból ismert teljes választéka és táji elrendeződése lényegesen korábbi időszakra nem vetíthető vissza. – Kalács szavunk közelebbről meg nem határozható szláv nyelvből származik. A szó az ószlávban ’kerék alakú kerek tárgyat’ jelentett. Bár számos szláv vidéken jelent később többek közt ilyen alakú süteményt, a magyarban kezdettől fogva ’jobb minőségű süteményt’ jelent általában és nem kizárólag a lyukas, karika alakút. A szlovák származású morvány szó első feljegyzése szintén a 14. sz. végéről való. – A malomkalács, molnárkalács nem kalács, hanem → ostya. (→ még: figurális sütemény, → fumu, → sütemények) – Irod. Nagy Gyula: Lakodalmas kúcsoskalács sütése Orosházán és környékén (A Szántó Kovács Múz. Évkve, 1959). – 2. → ösztörü

Kulcsos kalács készítése. Dagasztás (Orosháza, Békés m.)

Sodrás

A középső fonása

A kalács tepsibe rakása

A kalácsok tojásozása

Piruló kalácsok a kemencében

Lakodalmi kalács (Dunakiliti, Győr-Sopron m.) Gyakoribb elnevezései még: rostás lepény, mártott kalinkó, kúpos kalács

Lakodalmi kalács (Csitár, Nógrád m.)

Karácsonyi kalács (Dunakiliti, Győr-Sopron m.)

Kalács (Dunakiliti, Győr-Sopron m.)

Kisbán Eszter

kalácssütő, kuglófsütő: cserépedény. Tűzálló agyagból készült. Kívül és belül is mázas. Leggyakoribb a kerek fenekű, kissé kifelé hajló, hosszában ujjnyi szélességben benyomkodott oldalfalú kalácssütő. A pereme széles. A fenekén néha domborműves díszítés vagy → karcolt díszítés van. Különleges változatai a szív-, hal-, bárány- vagy malacforma. A fémből készült hasonló funkciójú edény másolata. (→ még: domborműves díszítés kerámián) – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

István Erzsébet

kaláka: a legismertebb → társasmunkák egyike, amelynél a közösség tagjai vagy bizonyos csoportjai (lokális, vérségi, vagyoni) tagjuknak (családjának), vagy egy községi intézménynek szívességből vagy kölcsönösségi alapon munkát végeznek, s amelynél a segítők együtt, egyszerre, társaságban, s rendszerint szórakozással (ének, tánc, mese) egybekapcsoltan dolgoznak. A közösség bármelyik tagja akármikor visszahívhatja a megsegítettet, s az a munka visszaadását, a kalákában való részvételt kötelességének tartja. A kalákáknál éppen az önkéntes jelleg miatt kap nagy szerepet a szórakozás (→ kalákatánc). A kaláka elnevezés Erdélyben és a vele határos K-mo.-i részeken ismeretes, s megváltozott, ill. módosult jelentésű román kölcsönszó a magyarban. A Bácskában a móva, a Nagykunságban a koceta szláv eredetű elnevezést használják. Ismert a → segítség elnevezés is. Annak ellenére, hogy a kalákákhoz a munkán kívül még számos funkció tapad (→ munkaszervezet funkciói), a kalákák a legtermelékenyebb munkaszervezeti formák között foglalnak helyet. A közösség ugyanis a rosszul dolgozót, hanyagot megszólja, s ha nem végez jobb munkát, legközelebb nem segítik ki, nem mennek el hozzá dolgozni. Az egyes családok kalákába ezért a legmunkaképesebb, a legkülönb családtagjaikat küldik, hogy a családra ne hozzon szégyent. A kaláka szervezésének módja, a munka lefolyása, s a benne érvényesülő → munkamegosztás a résztvevők feladatköre (→ gazda, → gazdasszony), a különböző hozzátapadó munkán kívüli funkciók a kalákát a legösszetettebb munkaszervezeti fajtává teszik. A kaláka megléte valamely közösségben a közösség egységét, bizonyos fokú homogenitását jelzi. Ezzel magyarázható, hogy a kaláka a nagyobb dunántúli és az alföldi településeken – a házépítést leszámítva – már a múlt században kezd háttérbe szorulni, gazdasági súlyából veszíteni, s legfeljebb bizonyos társadalmi rétegeken belül, azonos vagyoni helyzetűek között van valamelyes jelentősége. Ezzel szemben Erdélyben, É-Mo.-on s a Dunántúl kisebb településein, a nagyobb városoktól távol (Zala, Somogy, Bakony) még századunkban is az egész falura kiterjedt a kalákában résztvevők köre. (→ még: fonó, → kukoricafosztás, → tollfosztó) – Irod. Szendrey Ákos: A népi élet társas összejövetelei (Ethn., 1938); Janó Ákos: A társasmunkák és a kendermunkák társas jellege Szatmárban (Ethn., 1966); Szabó T. Attila: A szó és az ember (Bukarest, 1971).

Szabó László

kalákanapszám: Alsó-Fehér megyében a legények évi mulatságaikon a muzsikáló cigányok fizetésére valamelyik gazdánál szerződésileg lekötöttek egy-másfél napi napszámot. A munka (rendszerint aratás) elérkeztekor a legények ledolgozták → kalákában a kikötött napokat, ez a kalákanapszám. A legények majdani munkájáért két → legénybíró vállalt kezességet. – Irod. Lázár István: Alsófehér vármegye magyar népe (klny., Nagy-Enyed, 1896).

Szabó László

kalákatánc: közösen végzett munkák (mezőgazdasági munkák, kútásás, házépítés, fonó stb.) befejezése után rendezett táncos mulatság (→ táncalkalmak). A gazda megvendégeli a közös munkában résztvevőket, zenészt fogad és kalákatáncot rendez a részükre. A kalákatánc elnevezés a magyar népterület keleti részén (Bihar, Erdély) általános. (→ még: taposóbál) – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Faragó József: Tánc a mezőségi Pusztakamaráson (Kolozsvár, 1946); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969–70. Bp., 1970).

Pesovár Ferenc

kalala, kalalazás: a szentlászlói (Szlavónia) böjti kapuzó, vonuló, falukerülő leánytánc neve. A délszláv kóló (körtánc) szóból származtatják. (→ még: karikázó, → lánctánc) – Irod. Kiss Lajos: A tánczenegyűjtés problémáiról (Táncműv. Ért., 1956); Berkes Eszter: A szlavóniai magyar népsziget tánchagyományai (Tánctud. Tanulm., 1967–68., Bp., 1969).

Martin György

kalamáris: → tintatartó

kalandos társaságok: vallásos egyletek, konfraternitások, melyek nevüket onnan nyerték, hogy minden hó első napján (Calendis) ültek össze közös istentiszteletre, étkezésre, közös dolgaik megtárgyalására. Már az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat alkalmából említik. A középkor folyamán többféle jellegű vallásos egylet: konfraternitás, céh alakult hazánkban is, melyek közül egyesek kalandos társaságoknak nevezték magukat. Tagjaik, mint az adatokból kitetszik, eleinte világi papok voltak, apátok, szerzetesek nem lehettek. Később a kalandos társaságok tagjai közé laikusokat is felvettek. Katonai jellegű kalandos társaságok is létrejöttek, és a 15–16. sz.-ban politikai aspirációik is voltak, s ezért többször betiltották őket. A 17. sz.-tól a magukat kalandos társaságoknak nevező egyletek fő feladata a tagok illő temetéséről való gondoskodás volt. Kolozsvár Hóstátnak nevezett külvárosában egészen az 1940-es évekig működtek ilyen nevű társulatok, melyeknek szabályai a 16. sz.-tól kezdve nyomon követhetők. A kolozsvári kalandos társaságok vezetője a Kalandos Apa volt. Tisztviselőinek (dékán, jegyző), énekkarának, temetőjáró tagjainak és sírásóinak kötelességeiről az írott rendtartások számoltak be; ezekre hatottak a különböző céhek szabályzatai, melyek minden esetben kitérnek a céh tagjainak eltemetésére is. A kolozsvári kalandos társaságoknak külön zászlója, táblája volt, a temetőben külön temetkezőhellyel is rendelkeztek. – Irod. Majláth Béla: A Kalandos Társaságok (Századok, 1885); Lindner Gusztáv: A kolozsvári Kalandos-társulatok (Erdélyi Múzeum, 1894); K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944).

A kolozsvári Külmagyar utcai földészek „Kalandos” temetkezési társulata alapszabályainak címlapja

A Külmagyar utcai Kalandos Társaság táblájának hátlapja

A kolozsvári Külső Közép utcai Kalandos Társaság 1826. évi jegyzőkönyvének első, ill. második oldala

A hidelvi Kalandos Társaság híradó táblái. A bal oldali a halál-híradó tábla (Kolozsvár v. Kolozs m.)

Sírkő a házsongárdi Kalandos Temetőben (Kolozsvár)

Dömötör Tekla

kalandozások mondaköre: azokat a középkori történetíróink rögzítette regényes elbeszéléseket foglalja magában, amelyeket a honfoglalást követő évtizedek hadi vállalkozásainak vezéregyéniségeihez fűzött a hagyomány: Lehel (Lél) és Bulcsú (Vér-Bulcsú) személyéhez, a Lech-mezei vereséget túlélő gyászmagyarokhoz, valamint a bizánci hadjáratban diadalmas → Botondhoz. Az ún. kalandozásokban, a velük kapcsolatos béke- és szövetségkötési megállapodásokban mai történetírásunk határozott politikai rendszer körvonalait látja. Céljuk előbb az új haza határainak biztosítása, majd az ellenséges érzületű nyugati szomszédság megtörése, a magyarság hatalmának elismertetése, szomszédaink szövetségesül, de egyúttal adófizetőül való megnyerése volt. Utóbb e külső szövetségek szolgáltak további nagyarányú hadjárataik bázisául; a szövetségeseikkel harcban álló fejedelmek tartományait dúlják fel, de az alkalmat megragadva merész vállalkozással a még távolabb eső Franciao.-ot, Közép- és D-Itáliát is megrohanják és megsarcolják. Hasonló indítékok jellemzik politikájukat Bulgáriával és a bizánci birodalommal szemben. E katonai vállalkozásokhoz fűződő emlékeket színezi ki a hagyomány egyrészt a történelem tényeinek átcsoportosításával (a magyarok nyilától a Lech mezején agyonsebzett Vörös Konrád lotharingiai herceget pl. Konrád császárral azonosítja), másrészt régi szokások átértelmezésével (a bizánci várkapu átütése eredetileg nem hősi erőpróba, hanem a hadüzenet jelképes formája), főként azonban a középkori lovagregények népszerű motívumainak a kalandozások mondaköréhez való kapcsolásával. (→ még: Lehel kürtje) – Irod. Király György: A magyar ősköltészet (Bp., 1921); Hóman Bálint: X. és XI. századi történeti elemek a Nibelung énekben (Egy. Phil. Közl., 1923).

Sándor István

kalangya: 1. különféle formájú és méretű szénarakás. A Kisalföldön és Csallóközben mezei szénacsomó, kisebb kupac vagy → boglya. Erdély egy részén kerek alapú, 5–10 szekér szénából rakott boglya. A Tiszántúlon és a Felső-Tisza vidékén téglalap alakú kazal, a Duna–Tisza közén gömbölyített kazal. A kalangya a 14. sz. óta adatolható ’szénarakás’ jelentésben. A kalangya szó szláv közvetítéssel került a magyarba, az erdélyi magyar nyelvjárásokba valószínűleg az ukránból. Gabonacsomó értelemben későbbi forrásokban bukkan fel, s szűkebb területre korlátozódik elterjedtsége. – Irod. Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970). – 2. → aratás után a kévébe kötött és a tarlón összehordott gabona vidékenként változó nagyságú egysége. A rak jelentésű klado-klasti szláv szóból származik. A 16–17. sz. folyamán helyenként a kereszttel, kepével azonos értelemben is használták (pl. Székelyföld: „felkalangyázni”: a gabonát keresztbe hordani). Általában a kalangya a kereszt kétszerese, a kepe fele volt, 26–32 kévéből rakták össze. (→ még: kéverakás) – Irod. Balogh István: Szabolcs megye dézsmajegyzéke 1556-ból (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkve, I., 1958); N. Kiss István: 16. századi dézsmajegyzékek (Bp., 1960).

Paládi-Kovács AttilaTörök Katalin

kalap: elsősorban nemezből készült, a népviseletben csaknem kizárólagosan férfifejfedő. A kalaposmesterek a tetőforma és a karima méretének, formájának különféle alakításával több változatát készítették. – Bár a kalap az európai polgárságot követve már a 18. sz.-ban megjelent mezővárosaink lakosságának öltözetében, a parasztság körében a → süveg rovására csak a 19. sz. elején terjedt el országosan. A 20. sz. elejétől néhány korábbi forma tovább élt, mint pl. a pásztorkalap (Hortobágy), a kun kalap (Kiskunság), sőt a későn kivirágzó viseletcsoportok még újdonságot is hoztak a kalapdivatban is, pl. a süveges vagy csúcsos kalapot (Mezőkövesd). – A kalap a női viseletben csak Erdélyben jelentkezett, ahol széles karimájú szalmakalapot, de fekete, lehajtott karimájú férfi-posztókalapot is feltettek a leányok. Ismertebb kalapféleségek: 1. széles karimájú kalap, nagy kerekkalap: nemezből készült, általában alacsony tetejű, széles elálló karimájú férfifejfedő. – A gyapjúkalapot (Felföld), ökörszőrkalapot (Hont m.) vízszintes, magasra hajtott „felkanyarult” és lekonyuló „tertyett” karimával is viselték. A kalap sokszor 6–10 ujjnyival is túlnyúlt a vállon, méreteit egy 1813-as helytartótanácsi rendelet szabályozta, amely szerint a karima 8 hüvelyknél szélesebb nem lehetett. A legszertelenebb méretűek a dunántúli zsiványkalapok voltak. – A debreceni 18. sz.-i cíviskalap, diákkalap a 19. sz. elején hirtelen terjedt el országszerte a süveg rovására; a környező nemzetiségek is kedvelték. Divatjának kezdeti túlkapásain túljutva kurtább karimájú kalap (Debrecen) formájában az idősebbek a múlt század végéig szívesen viselték, más kalaptípusok mellett. A széles karimájú kalapot legtovább a pásztorok őrizték meg, mivel zsírozva, a tető és a karima találkozására tett apró fonású lószőrszalaggal felszerelve, jól állja az esőt. Változó szélességű karimával kondás-, ill. kanászkalap, juhászkalap, gulyáskalap és csikóskalap formájában a 20. sz. elején is használták, a legutóbbit két oldalról bevarrt, áll alatt megköthető madzaggal vagy csatolható szíjjal, az álladzóval szorították a fejhez. A széles karimájú kalap karimáját háromszögletűre felkötve is viselték a 19. sz. elején az Őrségben és Csongrád m.-ben. – 2. pörge kalap, csárdás kalap (Hegyhátvidék, Gömör m., Alföld): fejtetőhöz simuló keskeny karimájú, alacsony tetejű, általában fekete nemezkalap. Formájára a gömbölyű kalap (Debrecen), karimája állására a pörge állású kalap (Szeged), ill. kissé elálló karimájú típusára a nagyobb szélű pörge kalap (Hódmezővásárhely) elnevezések mutatnak. Magasabb félgömbtetejű, szélesebb, felálló, de nem szorosan fejtetőhöz simuló süvegállású karimás változata a gombakalap (Felvidék). – A pörge kalap a múlt század 30-as éveiben a széles karimájú kalap elterjedése után jelent meg. Az úri viseletben csak rövid ideig hódított, a paraszti fejviseletben azonban a Kisalföldtől Kalotaszegig, más típusokkal vegyesen, még a századfordulón is fennmaradt. – 3. bakonyi kanászkalap, Sobri-kalap (Somogy m.): cilinder formájú magas, szélesedő lapos tetejű, felhajló széles karimájú nemez. Keskenyebb karimával a Tiszaháton és a székelységnél is megtalálható volt. – A Ny-európai cilinderforma változata, amely a divat és helyi ízlés okozta alakváltozásokkal a 19. sz. elején É- és K-Európa parasztságánál is megjelent. – 4. Kossuth-kalap: gömbölyű tetejű, széles szalagú, körül felhajtott karimájú fekete nemezkalap. Feje hosszúkás, nemegyszer enyhén beütve, strucctollat is tettek rá. Az 1848-as szabadságharc tábornokai is viselték. Az önkényuralom elleni tüntetés hozta divatba. Használata legtovább az Alföldön és Kalotaszegen maradt fenn. – 5. iparoskalap: magas, hosszában beütött tetejű, keskeny, homlokra hajlított karimájú, leggyakrabban fekete, zöld, barna, drapp nemezkalap, amelynek szalagcsokra hátul megkötött, ellentétben a korábbi, baloldalt díszített „paraszt” kalapokkal. Az iparoskalap kb. a 20. sz. eleje óta az iparosok nyomában a parasztság körében is elterjedt. – 6. szalmakalap: a nemezkalapok formájára búzaszalma fonatokból összevarrt, fehérre és feketére festett (Alföld) férfifejfedő. Erdélyben faháncsból is készítettek kalapokat. – A nyári munkák idején különösen kellemes szalmakalap-viselet a múlt század derekától terjedt el. Korábban a hajdúvárosokban kedvelték, szórványosan a Felföldön is használták, de fő elterjedési területe Erdély, ahol – főleg a keleti részeken – nők is viselték. Ismert készítőközpontjai Hencida és Hajdúnánás voltak, ahonnan a hazai szükségletek kielégítése mellett Lengyelo., Ausztria, Olaszo. és a Balkán számára is szállítottak. – Irod. Ébner Sándor: A hortobágyi pásztorkalapok készítése (Népr. Ért., 1940); Bakó Elemér: Szalmakalapvarrás Hencidán (Népr. Ért., 1940); Igmándy József: A hajdúnánási szalmakalapipar (Népr. Ért., 1940); Luby Margit: A kalaposmesterség szókincse (Magy. Nyelvőr, 1949); Luby Margit: A kézi gyapjúkalap készítése (Ethn., 1951–52); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956).

Szalmakalap fiúnak (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Pásztorkalap. (Hortobágy) Bp. Néprajzi Múzeum

Felhajtott peremű kalap (Felföld) – Cilinder alakú kalap (Szentgál, Veszprém m.)

Csúcsos kalap (Mezőkövesd, Borsod m.)

Iparoskalap hosszában beütve (Tura, Pest m.) – Pörge kalap (Bánffyhunyad, v. Kolozs m.) Mind: Bp., Néprajzi Múzeum

Kalapok (Udvarhelyszék, v. Udvarhely m.)

Legény darutollas kalapban (Eger, Heves m.) – Szalmakalapot viselő nő (Nádasdaróc, v. Kolozs m.)

Szalmakalapos férfi (Méra, v. Kolozs m. 1908) – Magyar János községi bíró kerek tetejű kalapban (Váralja, Tolna m., 1908)

Pásztor széles karimájú, darutollas kalapban (Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m. 1955)

Nagy, pörge karimájú kalapot viselő férfi (Kórogy, v. Szerém m., 1910)

Csikós széles karimájú, álladzós kalapban (Hortobágy)

Kossuth-kalapot viselő férfi (Balmazújváros, Hajdú-Bihar m.)

Kalapos férfi (Kolozsvár, Hóstát, v. Kolozs m., 1972)

Csikós túri kalapban (Bugac, Bács-Kiskun m.)

Flórián Mária

kalapácsmalom: → kovácsolómalom

kalapdísz: 1. toll: Európa-szerte dísze a férfifejfedőknek. A magyar nemesség forgókkal, tolltokokkal felszerelt → süvegét, kalpagját legszívesebben kócsag- vagy darutollal ékesítette. A parasztság a süveg szalagjába kakas-, gácsér- vagy pödrött lúdtollat, a 19. sz.-tól a → kalapok mellé már daru-, gém-, túzoktollat, sőt páva- vagy strucctollat is tűzhetett. A századfordulón a festett tollak lettek divatosak. A toll csak legényt és fiatal házast illetett meg. Legdíszesebb a vőlegény kalapja volt, az idősebb házasember viszont kalapdíszt már nem viselhetett. A toll kalapdísz tulajdonosának módjára, elhelyezésével pedig társadalmi hovatartozására is következtetni engedett. Pl. a rangos mezőkövesdi legény darutollat, a szegényebb gémtollat viselt kalapja jobb oldalán, míg a szomszédos községbeli tardiak azt a bal oldalra tűzték. A tollat bokrétával együtt is viselték. Divatja a századforduló óta szűnőben van. – 2. bokréta: korábban élő virágból, leggyakrabban rozmaringból készült, de árvalányhaj, a somogyi pásztoroknál pl. tölgyfalevél is lehetett. A leányhoz járó legény pár szálból álló bokrétát, a jegyesség idején nagybokrétát, pl. szentkúti bokrétát kapott választottjától. Előfordult az is, hogy a vőlegény rozmaringkoszorút viselt kalapján (Galgamácsa). A tollhoz hasonlóan a bokréta elhelyezése is utalhat hordozója társadalmi hovatartozására, Erdélyben pl. nemzetiséget is jelöl. Kb. a századforduló óta a művirág bokréta jött divatba. – 3. pántlika: a kalap megnyúlását akadályozó zsinórból alakulhatott ki s lett kalapdísz. Korábban ebbe tűzték, később pántlikával kötötték körbe a bokrétát. Szalagos kalapot a regruták kaptak és a vőlegények, akiknek kalapját utoljára a menyasszonytól kapott széles szalagokkal díszítették fel. A házasembert ez már nem illette meg. A kalap szalagozását fémcsat, színes üvegfejű gombostű, sőt gyöngy is díszíthette (moldvai magyarság). (→ még: fejviselet) – Irod. Pap Gyula: Palóc népköltemények (Sárospatak, 1865); Fél Edit: A Néprajzi Múzeum (Országos Magyar Történeti Múz. Néprajzi Tára) új szerzeményei. 1. Az őrhalmi, sárpilisi és szakmári gyűjtőút (Népr. Ért., 1938); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956); K. Kovács Péter: „Balos toll” (Népr. Közl., 1957).

Flórián Mária

kalapos: állati szőrökből, de különösen birkagyapjúból és nyúlszőrből nemezkalapokat készítő mesterember. A kalaposok a zsíros gyapjút először a szeméttől tisztították meg válogatással, majd hamulúgos vagy szódás melegvízben zsírtalanították, napon vagy padláson szárították. Ezt követte a kártolás, a csomós gyapjú fellazítása, szálaira való szétzilálása, majd pedig a nemezelés. Gőzöléssel, vizezéssel tömörítették, végül pedig forró vízzel való locsolás közben vászonba takarva átgyúrták, sűrítették a nemezt. Az egy kalap számára szabott nemezdarabokat, a tompokat fából készült fejformákra húzták, rákötözve forró festékben főzték a kívánt szín eléréséig. Öblítés után ismét formára húzták, így került a szárítóba. A végső kikészítés során a fejrész keményítést kapott, átvasalták, a szélét kerekre vágták és a divatnak megfelelően zsinórral, szalaggal díszítették. A kalaposmesterség ezen régi nemezelő eljárással dolgozó utolsó képviselői századunk 50-es éveiben még működtek. Az utóbbi évtizedekben a kalapos egyre nagyobb része gyárakból vásárolta a tompokat, és csak a helyi ízlés, hagyomány szerint alakították, díszítették azokat. A mesterség kisipari formája fokozatosan elsorvadt a gyári készítmények versenye miatt. – A kalaposmesterség régi neve a süveges, süveggyártó. A süvegviselet a köznépi magyarság legrégibb felviselete. 16–17. sz.-i adataink szerint a pozsonyi, soproni, brassói süveggyártók ezres tételekben kereskedtek saját készítményeikkel. A süvegviselet nemcsak a katonaság, hanem az egész lakosság körében általános volt. Emellett tanúskodnak a 18. sz.-i árszabások is, melyekben kalap csak elvétve kerül említésre. A süveges megjelölés mellett csak a 19. sz. fordulóján jelenik meg a kalapdísz. Ettől kezdve a fejviseletben is rohamosan teret veszít a süveg. A korábbi századokban a németlakta területeken tűnt fel először a kalap. A céhek is megkülönböztették a magyar és a német kalapokat. – Irod. Luby Margit: A kézi gyapjúkalap készítése (Ethn., 1951–1952); Apáthy István: Klobuènictvo a kapèiarstvo v hornom Sariši (Sbornik Slovenského Narodného Muzea, 1952–1960); Domonkos Ottó: A süvegviselet történetéhez (Népr. Ért., 1962).

A pásztorkalapot készítő mester „fakpógná”-val fellazítja a birkagyapjút

A fellazított gyapjút a nyomószitával tovább lazítják és filcesítik

A filcsüveg

A filcet bórecetben mossák

A kézi gyúrást „lábolás” fejezi be

Az anyag gőzölése

A mester kialakítja a kalap formáját

Az anyag kézi gyúrása

A kalap festés után (Balmazújváros, Hajdú-Bihar m., Mihalkó Zoltán, 1974)

Bal oldali kép: Kalapszárítás a tetőn (Balmazújváros, Hajdú-Bihar m.) – Jobb oldali kép: A soproni kalaposok cégére (19. sz. első fele) Sopron, Liszt Ferenc Múzeum

Kalapos a zentai hetipiacon

Domonkos Ottó

kalapozás: → boglya

Kalapvári királykisasszony: → tetűbőrbunda

kaláris, kláris: → gyöngysor

kalendárium: nyomtatott naptár. A szó a gör. kaleo = kikiált, ill. a latin Calendae Januariae = az év első napjának nevéből származik. Az első magyar naptárt a történetíró Székely István készítette (valószínűleg lengyel minta után), és nyomatta 1538-ban, Krakkóban. „Mikoron minden nemzetet látnék, hogy az ü nyelvén Calendáriumot szerezne, kiből esztendőnek innepit megtudhatná, igen jónak vélem én is, hogy a magyar nyelvre a Calendáriumot fordítanám, kiből megtudhatnák a gyermekek, nemcsak az innepeket, hanem hány hét lenne minden esztendőben a hús hagyat, mely nap lenne meg az újság, hány órán támadna fel minden napon az nap; mikort kezdetnék el a tavasz, nyár, ősz, tél, kibe ennek felette becsináltattam a magyar Cisiót, (→ csízió), hogy könyv nélkül is az innepeket megvehetnék, kivel vélém, hogy valamit használnék a magyarul olvasó gyermekeknek,...” – írta kalendáriuma ajánlásaképpen. A rendszeres magyar kalendárium-nyomtatás csak a 16. sz. végén indult meg, a 17. sz.-ból már 150 nyomtatott kalendáriumot ismerünk. A leghíresebb kalendáriumokat ebben az időben Kassán, Debrecenben, Csepregen, Nagyszombaton, Bártfán és Lőcsén nyomták. Mind a magyar nyelvű, mind a többi korabeli európai, nemzeti nyelvű naptárak közös mintája a csillagász Regiomontanus 1474-ben készített latin nyelvű kalendáriuma volt, annak szerkezetét, tanításait másolták és tévhiteit terjesztették évszázadokon keresztül. Jó példa erre ifj. Heltai Gáspár 1592-es kolozsvári Cisiója, amelyben nemcsak lefordította Regiomontanus asztrológiai jóslásait, hanem megtoldotta azokat egy, a lóbetegségek orvosságait tanító, népi kuruzslást és babonás szokásokat egyaránt tartalmazó fejezettel. Heltai fordítását Bagó Márton 19. sz.-i budai nyomdász átdolgozta népszerű formába, s így a Regiomontanus-féle jóslások és babonák (pl. a bolygók befolyása az ember életére, a 12 állatövi csillagkép diktálta egészségügyi szabályok és praktikák) 300 év múltán is éltek a magyar kalendáriumokban és a köztudatban. A kalendáriumok hagyományosan két részből állottak: a naptárból meg az oktató és olvasmányos részből, az ún. Prognosztikonból. A naptári részben, a lapok alján az egyes hónapokra vonatkozó rigmusok (→ kalendáriumi rigmusok) voltak, a második részben pedig a tulajdonképpeni csillagászati ismeretterjesztésen kívül krónikát, időjárási megfigyeléseket, politikai eseményeket és jövendöléseket jegyeztek fel; járványokról, hitbéli dolgokról, sokadalmak, vásárok helyéről és idejéről, postajáratokról tudósított a naptárkészítő. – A 16–17. sz.-ban a magyar nyelvű kalendárium minden művelt ember fontos olvasmánya volt. A nyomtatott könyvek terjedésével és a tudomány haladásával azonban lassan elavulttá váltak ismeretei, a 18. sz.-ban ponyvára került és népkönyvvé, a városi kispolgárság és a parasztság egyik legfontosabb olvasmányává vált. A kalendáriumok ún. „prognosztikon” részét, amely tele volt babonákkal, kuruzslásokkal, az élelmes ponyvakiadók Álmoskönyv, Csízió, 100 éves jövendőmondó-naptár és hasonló címekkel is kiadták, ezért az állami cenzúra 1745-ben betiltotta a babonás egészségügyi szabályok közlését. A tiltásnak azonban nem sok foganatja lett. – A 19. sz.-i, ponyván kiadott, ill. a „földmíves nép” számára írt kalendáriumok kevés kivételtől eltekintve (mint pl. a Debreceni Magyar Kalendárium, amelyet Fazekas Mihály, Földi János és Szűcs István főiskolai tanár szerkesztett, és tudományos cikkeket, értékes szépirodalmat, hasznos tudnivalókat közölt) politikai tendenciózusságukkal, heroikus történelemszemléletükkel, elavult természettudományos tanításaikat és a selejtes városi irodalmat terjesztve nem segítették, hanem gátolták az alsóbb néposztályok szellemi fejlődését. – E kalendáriumok történeti és néprajzi értékét nem is a nyomtatott szövegek, hanem az üresen hagyott lapokra írt gazdasági (a gazdálkodás módjára, az időjárásra, adásvételi ügyekre vonatkozó), történelmi eseményeket rögzítő és értékelő személyes bejegyzések, naplók adják. (→ paraszti írásbeliség, → parasztkrónika) Ezért írhatta Ortutay Gyula: „Ha parasztságunk művelődéstörténetének megírására vállalkoznék valaki, minden bizonnyal kalendáriumainkat kellene végigvizsgálnia.” – Irod. Jakab Elek: A kalendáriumokról történelmi és politikai tekintetben (Bp., 1881); Kovács Imre: Régi magyar kalendáriumaink 1711-ig (Debrecen, 1938); Ortuta Gyula: Kalendáriumolvasó magyarok (Írók, népek, századok, Bp., 1960); A csízió és a kalendárium története, különös tekintettel a debreceni régi naptárakra (A debreceni Déri Múz. Évkve, 1962–64, Debrecen, 1965)

A Nagyszombati Kalendárium címlapja 1579-ből

A Nagyszombati Kalendárium (1579) belső lapjai a tulajdonos gazdasági följegyzéseivel

A Pesti Ó és Új Kalendárium 1828-ból

Küllős Imola

kalendáriumi rigmusok: olyan 2–4 soros versikék (eredetileg disztichonok), amelyeket a régi → kalendáriumok naptári részében, a lap aljára nyomtattak. A kalendáriumi rigmusok az időjárásra, az abban a hónapban végzendő aktuális mezőgazdasági munkákra, a helyes táplálkozásra tanították az olvasót, és egészségügyi tanácsokkal szolgáltak. Már a legelső magyar nyelvű kalendáriumokban is helyet kaptak:

Szent Gyergy hava terömt nekünk szíp virágokat, És megtiltott rétet sok jó szénáért.

(Krakkó, 1538. április)

Szürethez készül(j) buzát vess Szent Mihály azt hadgya, Orvosság és füszerszám, bor, szerelem sincs tiltva.

(Kassa, 1612. szeptember)

Hidegleléstől nagyon félek mostan, Fa vágás, ganéhordás, szemben vagyon, Egy jó ködmönt magamnak szerzőm, Vért eresztek, hidegtől magam őrzőm.

(Bártfa, 1621. február)

A különböző hónapnevekhez írt verses tanácsokat már a 4. sz.-i Rómában is ismerték, a középkori keresztény, latin nyelvű, később pedig a különböző európai, nemzeti nyelvű naptárversek forrása valószínűleg Filocalus „De proprietatibus duodecim mensium” c. latin verse volt. Jóllehet az évszázadok során a naptári rigmusok számos átdolgozáson mentek keresztül, tanácsaik lényegében azonosak Európa számos népénél, beépültek a közgondolkodásba, s az idők folyamán szerves részévé váltak a parasztság kultúrájának is. – A kalendáriumi rigmusok internacionális voltuk ellenére is hordoznak nemzet sajátosságokat, táji „ízeket”. Néprajzi szempontból ezek feldolgozása nem lenne hiábavaló, mert számos munkaeszközre- módszerre, ma már nem használatos tárgyakra történik bennük utalás:

Karácsony hava nagyon veret kövér disznókot, És beh sózza szalonnáját jövendő nyárra.

Vagy

Igen kaszál szent Jakab hava horgas kaszákkal, Nagyon siet cipelnije földbe vetésért.

Számos magyar népi szólásszerű időjárási megfigyelés is ezekre a kalendáriumi rigmusokra vezethető vissza. Pl. „Mátyás, ha jeget nem talál, csinál”; „Ha megcsordul Vince, teli lesz a pince”; „Ha Pál fordul köddel, ember pusztul döggel” stb. Ime ugyanezek a szentenciák az 1612-es kassai kalendárium jan.-i és febr.-i rigmusaiban:

Vigan egyél és mulasd esztendő kezdetiben, Vincére s Pálra vigyázz, ganéjozz, a kertben.

Bőjt elő keményen tart, de fénlik utána, Mert Mátyás jeget olvaszt, ha nem volt, fagylallja.

1667-ben a nagyszombati kalendáriumban jelent meg az első örök érvényű időjárásjóslásokat és gazdasági tanácsokat adó „Prognostica perpetua”, amelyet a híres lőcsei és debreceni kalendáriumok évtizedeken át újra meg újra közöltek. Az örök jóslatok nagy részét a földművelő nép évszázados tapasztalata igazolta, tudássá érlelte, nyomait a népi hiedelemben ma is megtaláljuk.

Ha Orbán fenyeskedő, a’ Bor nagy bővségő, Ha pedig az ég dörgő, sovány az Esztendő, Hold töltére virágzó szőlő jó ért lészen, Fogytára jól virágzó tölgyfa sok vajt(!) tészen.

(Nagyszombat, 1667.)

A 17. sz. végén a hónap-rigmusok eltűntek a kalendáriumokból, helyüket a négy évszakot bemutató lírai versek, majd prózai szövegek töltötték be. A 19. sz. közepén elvétve újra megjelentek a kalendáriumok képes hónapfejléceit magyarázó rigmusok (pl. Bucsánszky Alajos Nagy Képes Naptárában), ezek azonban már nagyon távoli rokonai a régi kalendáriumi rigmusokoknak. – Irod. Kőnig György: Kalendáriombeli régi magyar distichonok (Irod. tört. Közl., 1900); Kovács Imre: Régi magyar kalendariumaink 1711-ig (Debrecen, 1938).

Küllős Imola

kalicka: → magyar vejsze, → vejsze

kalinkó: → kalács

kállai kettős: a Szabolcs megyei Nagykálló nevéhez kötődő páros tánc (→ kettős). A történeti feljegyzések szólásokban utalnak a kállai kettősre, elsőként egy feltehetően 1647-ből származó gunyolódó vers („Most már elöl járod a kállai kettőt”). A tánc mai, kötött formájában a múlt század végén készült rekonstrukció. Zenéje és felépítése híven tükrözi a csárdás hármas tagozódását (→ három a tánc), csalogatós (→ csalogatás) karakterét. Terjengősségével, a népies műtánc szellemében alkotott motívumaival és merev előadásával viszont elüt a vidékre jellemző, gazdag tánchagyománytól. – Irod. Farkas Lajos: A kállai kettős (Ethn., 1895); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Nyárády Mihály: A nagykállóiak „Kállai kettős” tánca (Szabolcs-Szatmári Szle, 1969); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Pesovár Ernő

kallantyú: → rúd, → szénakötél

kallás: szűrposztó ruházatnál a megszövött anyag vagy a kész termék, gubánál a gubapokróc vízbe avatása és sűrítése, vízhatlanná tétele a magasból rázúduló vízsugár verő és kavaró ereje által. Gyapjúszövetnek malomban való kallásáról Mo.-on először egy 1205–1218 közötti, Sopron környéki latin leírás tudósít. A kall ige ismeretlen eredetű, első előfordulása ’posztó-kalló’ értelemben 1340-ből való. A kallás folyóvízben, a zuhogó alá állított → kallókádban történt. Ezt az eljárást néhol ványolásnak is nevezik. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Luby Margit: A guba készítésmódja és a gubás mesterség (Népr. Ért., 1927); Endrei Walter: Magyarországi textilmanufaktúrák a XVIII. században (Bp., 1969).

Gáborján Alice

Kállay Béni (Pest, 1839–Bécs, 1903): politikus, történész. 1867–75 között főkonzul volt Belgrádban. 1875-ben visszatért, és a konzervatív radikalizmus vezéralakja lett a belpolitikában. Az ún. „keleti kérdés” nemzetközileg egyik legelismertebb szakértője, az Osztrák–Magyar Monarchia viszonylatában első számú szaktekintélye. 1879-től a közös külügymin. helyettes vezetője, 1882-től közös pénzügyminiszter és Bosznia-Hercegovina ügyeinek irányítója. A bel- és külpolitika tudományos megalapozottságának híve, politikai lépéseit széles körű történeti, szociológiai és néprajzi kutatásokra igyekezett alapozni. Az egyetemes néprajz irányzatain belül az ún. alkalmazott etnológiát képviseli. Kutatásai a magyar balkanisztika létrejöttében fontos szerepet játszanak. – F. m. A szerbek története 1780–1815 (Bp., 1877); Magyarország a Kelet és Nyugat határán (Bp., 1883); A mohamedánság helyzete Boszniában (Bp., 1900). – Irod. Thallóczy Lajos: K. B. emlékezete (Bp., 1909).

Zsigmond Gábor

Kállay Ferenc (Debrecen, 1790–Buda, 1861): jogász, történész, az MTA tagja. Tanulmányait szülővárosában és Bécsben végezte. 1814–1832 között Erdélyben élt, jogi pályán tevékenykedett. Ezután Pestre költözött, ahol közvetlenül bekapcsolódott a kibontakozó tudományos életbe. Néprajzi, nyelvészeti kutatásokkal is foglalkozott, támogatója volt az őstörténeti vizsgálatoknak. A pogány magyarok vallását úttörőként úgy vizsgálta, hogy nyelvrokonaink és a velük hasonló kultúrájú népek képzeteivel hasonlította össze a megfelelő jelenségeket. Elsőként írta le a magyar külterjes mezőgazdasági rendszert, és nomád hagyományként magyarázta a szálláskertes, → kétbeltelkű települési formát. – F. m. Magyar régiségek nyomozása (Tud. Gyűjt., 1823. VII.); Historiai értékezés a nemes székely nemzet eredetéről, hadi és polgári intézeteiről a régi időben (Nagyenyed, 1829); A pogány magyarok vallása (Pest, 1861). – Irod. Tálasi István: K. F. és az alföldi „nomád mezőgazdálkodás” (Ethn., 1946).

Kállay Ferenc

Diószegi Vilmos

kallókád: kerek, 1 m magas fakád, amelynek dongái lefelé keskenyednek, tehát a kallókád lefelé szűkül. Az egyes dongák nem zárnak össze, hanem közöttük 2–3 ujjnyi rés van, amelyeken keresztül a kallani való gyapjúholmira rázúduló víz kifolyhat. Tölgyfa vagy bükkfa dongából készült. – Irod. Luby Margit: A guba készítésmódja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); N. Bartha Károly: A debreceni gubacsapó céh (Debrecen, 1939).

Gáborján Alice

kallómalom, kalló: a gyapjúszövet anyagok nedves állapotban való mechanikai tömörítésére szolgáló, vízi energiával működő gép, amely a vízikerék forgó mozgását egy erős emelő, lendítő karokkal felszerelt tüskés főtengely segítségével súlyos ütőfejek ritmikus felemelésére, ill. leejtésére hasznosította. Az ütőfejek a nedves szövetet tartalmazó vályúba zuhantak. Előfordult, hogy az ütőfejeket rugalmas nyelekre szerelték, hogy az ütés erejét fokozzák. Lényegében ugyanezért készítettek ún. lengő kalapácsos ütőfejű kallót is, ezeken a függőlegesen álló, oldalirányban kimozduló, de rugalmas nyélre felszerelt ütőszerkezet verte a tömörítésre betett anyagot. A súlyos ütőbot az alatta levő vályúban nedvesen tartott (állandóan locsolt) gyapjúszövetet folyamatosan döngöli. Ettől a gyapjúszálak összezsugorodnak, a szövet széltében-hosszában összemegy, egyszersmind vastagabb, tömöttebb lesz. A forgó tüskés tengelyre egy sorban több (4–8) ütőbotot is ráállítanak, így egyszerre több türet posztót tudnak kallózni, kallani. – A kallómalom ókori technikai ismeretekre támaszkodva a 9. sz.-ban az alpesi német területen alakult ki, és a 11. sz.-ra a német vidékeken már szélesen elterjedt a gyapjúszövet sűrítésére. A Kárpát-medencében feltehetően a Felföldre és Erdélybe a 12–13. sz.-ban csoportosan és szervezetten betelepített németek után került. Gyapjúszövetek malomban való kallózásáról egy 1205–1218 közötti, Sopron környéki latin leírás tudósít. A kall ige ismeretlen eredetű, első előfordulása ’posztókalló’ értelemben 1340-ből való. A kallás folyóvízben, a zuhogó alá állított → kallókádban történt. A nemezszerűen tömör posztóféleségnek a ruházatban, lakáskultúrában betöltött nagy szerepe miatt a kallómalmok országosan – főleg a Felföldön és Erdélyben – elterjedtek voltak. A kellő vízi energiával nem rendelkező posztószövő központok messze vidékeken hoztak létre kallómalmokat. Pl. a debreceni gubások, szűrposztókészítők a Bükk hegységben, a Zempléni-hegyekben tartottak kallómalmokat. A nagyobb településekben, ahol kellő mennyiségű és kellő energiájú víz állt rendelkezésre, egyéb malomtípusok mellett is mindig létesült. Voltak völgyek, ahol tucatjával álltak egymás mellett a kallómalmok. Erre példát adhat Gyöngyös városa, ahol 20 kallómalom állott, Egerben a 18. sz.-ban 16 működött. Egykori elterjedettségükre jellemző, hogy csak Erdélyben 1839-ben 415 kalló- és ványolóberendezést üzemeltettek. A 19. sz. végén, századunk elején a gyáripari termékek hatására néhány archaikus, népviseleti körzet igényeit kielégítő üzemen vagy üzemcsoporton kívül nagy tömegben szüntették meg működésüket. – Épületeik a lomozó malmokhoz (→ lomozómalom) hasonlóan gondosan készültek. A belső berendezésüket a bentfoglalt ványolók miatt is vízmelegítő katlanok egészítették ki, valamint a kalláshoz szükséges nedvesítő víz bevezetésére is szükség volt. A kallómalom épületét gerendavázas, deszkaoldalú falakkal vagy tégla-, kőfalazatokkal építették. (→ még: patakmalom) A kallómalommal végzett műveletet Erdélyben → ványolásnak nevezik. – Irod. Lambrecht Kálmán: A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Haáz Ferenc Rezső: A székely ványoló (Népr. Ért., 1931); N. Bartha Károly: A cserge készítése az udvarhelymegyei Bágyon (Népr. Ért., 1932); Pongrácz Pál: Kallómalmok (Technikatörténeti Szle, 1963); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967).

A ványolómalom belseje (Lövéte, v. Udvarhely m.)

A hajtótengely, a ványolóbot és a vályú (göbölyű és vályúcsorgó) keresztmetszete

A ványolómalom hajtótengelye, a vízikerék folytatása (Lövéte, v. Udvarhely m.)

A szárító

A húzató

A ványoló alaprajza

Mestermalom (Pápa, Veszprém m.)

Filep AntalSzolnoky Lajos

Kallós Zoltán (Válaszút, 1926–): néprajzkutató. Tanulmányait a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolán végezte (1954). Kalotaszegen, Moldvában (1955–), majd Gyímesen (1956–) tanított. A zenefolklór, a népköltészet és a díszítőművészet kérdéseivel foglalkozik. Cikkei, tanulmányai romániai és mo.-i szakfolyóiratokban és lapokban jelennek meg. – F. m. Balladák könyve (Szabó T. Attilával, Bukarest, 1970, 1971, Bp., 1973, 1977); Új guzsalyam mellett (Bukarest, 1973).

kallott vászon: általában háziszőttes pamutvászon, melyet specialista vagy mesterember viasszal kezelt és fényesre mángorolt. Balassagyarmat környékén, a Mátraalján is ismert, innen a vásznat Gyöngyösre vitték kallatni. Bizonyos ünnepi alkalmakkor kötelező volt a kallott ganga, Bodonyban pl. temetésre el sem mehetett az asszony, ha nem volt neki készenlétben.

Fél Edit

Kálmány Lajos (Szeged, 1852–Szeged, 1919): néprajzkutató. Tanulmányait Temesvárott végezte. Magyarpécskán káplán lett, itt kezdte népköltészeti gyűjtését. Összeférhetetlen, nehéz, ugyanakkor a parasztokhoz húzó természete miatt gyakran összeütközésbe került feletteseivel. Ezért állandóan újabb és újabb plébániákra helyezték Temes, Torontál, Arad és Csanád megye területén. Ilyen módon hosszabb-rövidebb ideig a Szeged környéki és a bánsági magyar katolikus lakosságú falvak többségében megfordult a mintegy négy évtizedes papi szolgálata során. Az állandó helyváltoztatás nagy, viszonylag homogén – Szegedről kirajzott népességű – terület alapos áttekintését és óriási népköltési gyűjtést tett lehetővé. Pótolhatatlan nagy értékű folklórt mentett meg a múlt századi Alföld egészében még tradicionális világából. Az addig túlnyomórészt tündérmesére, régies balladára és lírai dalra figyelő népköltési gyűjtést számos új műfaj tudatosításával gazdagította (történeti és katonaénekek, betyárballadák, hiedelemtörténetek, helyi mondák, vallásos mondák stb.). A Kriza János klasszikus gyűjtései nyomán Erdélyre tekintő kutatás érdeklődését más tájak, elsősorban az Alföld felé irányította. Folklorisztikai tanulmányai, melyek a népköltészet mitikus alakjaival foglalkoznak, úttörőek, a modern magyar folklórtudomány korszerű megalapozásához járultak hozzá. Kálmány életében nem sok elismerésben és csekély anyagi támogatásban részesült. Értékes gyűjteményeit jórészt saját költségén adta ki. Elhagyatva, rossz körülmények közt halt meg. Jelentős kéziratos hatyatékának egy része több mint harminc évvel halála után látott napvilágot. – F. m. Koszorúk az Alföld vad virágaiból (I–II., Arad, 1877–78); Szeged népe (I–III., Arad, 1881–82, Szeged, 1891); Hagyományok (I–II. Vác, 1914; Szeged, 1914); K. L. népköltési hagyatéka (szerk. Ortutay Gyula, I. Történeti énekek és katonadalok; II. Alföldi népballadák, Bp., 1952, 1954). – Irod. Ortutay Gyula: K. L. és a modern néprajzi gyűjtés (Halhatatlan népköltészet. Néprajzi vázlatok, Bp., 1966).

Kálmány Lajos

Diószegi Vilmos

kalocsai bútor: összefoglaló neve a Kalocsán és a korábban a városhoz tartozó, majd községként önállósult szállásokon készült népi → asztalosbútornak. A fennmaradt példányok bizonysága szerint a 19. sz. elején, mint általában a Duna mentén, itt is a → komáromi bútor divatozott. Az ennek nyomán Kalocsán kialakult helyi stílus a komáromi 2. periódus festésmodorát, ill. a 3. periódus vésett díszítésmódját követi a sötétkék alapszínnel egyetemben. A század második felében már csak festett virágozás került a kalocsai bútorra, s egyes darabokon megjelent a barna alapszín. A század végén Kalocsán a kézi festést virágábrás levonóképekkel (matrica) helyettesítették, köztük gyakran egy-egy Szűz Máriát ábrázoló képecskével, különösen a → sublót elejét szegő pillérek fejezetén. A hagyományos kalocsai bútor készítését akkortól a szállási asztalosok vették át, a virágozást falfestő asszonyok, pingálók végezték. Ők elsősorban a falfestés és a → Kalocsa vidéki hímzés motívumait alkalmazták. Munkásságuk az 1910-es évek végéig mutatható ki. Különálló stílusa alakult a Szakmár körül csoportosuló felső szállásoknak és az alsó szállásoknak Homokmégy központtal. Az előbbi virágozás aprólékosabb, a kalocsai előképekhez jobban igazodó, az utóbbié lendületesebb, erőteljesebb és egyben önállóbb, itt az alapszín világoskékre, néha zöldre vált át. (→ poták) – Irod. Janó Ákos–Solymos Ede: Bács-Kiskun megye népművészete (Kecskemét, 1966); K. Csilléry Klára: A Bútor- és Világítóeszköz-Gyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1970); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

Csuklós támlájú pad támlájának részlete. 1895-ből (Készítőhely: Homokmégy, Lelőhely: Szakmár, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Gazdag leány kelengyeládája (Szakmár, Bács-Kiskun m., 1854) Bp. Néprajzi Múzeum

Kelegyeláda 1909-ből (Készítőhely: Homokmégy, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Szegény leány kelengyeládája (Szakmár, Bács-Kiskun m., 1850-es évek) Bp. Néprajzi Múzeum

Kalocsai bútor Kelengyeláda (Homokmégy, Bács-Kiskun m., 20.sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

Kalocsai Sárköz: a → Dunamellék D-i, Géderlaktól Szeremléig elnyúló, mély fekvésű, árvíz járta szakasza, amelyet Ny-ról a Duna, K-ről az egykori Őrjeg és a Kecel-Bajai-hátság magas partja, É-ról pedig a Soltvidék határol. Történeti és népi használatú tájnév. Földrajzilag, történeti-néprajzi alakulásában sok vonásában rokon a Tolna megyei → Sárközzel. A honfoglalás korában megtelepült vidék. Már az Árpád-korban Mo. egyik fontos kultúrtája, középpontjában a nagytáji, központi funkciókat ellátó Kalocsával. A hódoltság során nagyon erősen elpusztult, de a Duna-parton megült települései jó részükben kontinuusak, és lakosságuk jelentős hányada ref. maradt. A 18. sz. folyamán az elpusztult vidéket az érseki uradalom szervezésében újjáépítették. Kalocsa környékén, a város egykori szállásain alakult Homokmégy, Szakmár, Öregcsertő és Drágszél községekben élő magyar csoportok r. k. népességét → potáknak nevezik. Sajátos színezetűvé teszi őket a 19. sz. második felében kialakult gazdasági fellendülés nyomán kibontakozott, máig élő, sajátos stilizálású és motívumkészletű, a 20. sz. derekára mindinkább természethűségre törekvő népművészetük, viseletük. A Kalocsai Sárköz DK-i területein németek, szlovákok, r. k. vallású délszlávok (ráchorvátok) települtek. A Kalocsai Sárköz településrendjét, paraszti gazdálkodását máig hatóan meghatározta a többszörös megosztottság, falu-város menti, határbeli és pusztai szálláscsoportok egyidejű használata (→ kalocsai szállások). – Irod. Simonyi Jenő: Kalocsa környéke (Földr. Közl., 1882); Katona Imre: A kalocsai (Pest megyei) Sárköz néprajza (Bp., 1954); Bárth János: Hanyik. A gazdálkodási mód és a települési forma összefüggése egy megosztott település rendszerében (Ethn. 1970); Bárth János: A pota néprajzi csoport (Ethn., 1973).

Kalocsa látképe céhlevélen a 18–19. sz. fordulóján (részlet)

„Partra” épített ház (Kalocsa, Bács-Kiskun m.)

Filep Antal

kalocsai szállások: napjainkban négy község (Szakmár, Homokmégy, Drágszél, Öregcsertő) és Kalocsa város kötelékébe tartozó, állandóan lakott apró települések neve. A 18. sz.-ban és a 19. sz. első felében azonban → tartozéktelepülések voltak. A kalocsai lakosság határbeli → szálláskert-csoportjaiként élték életüket. Kalocsa város mocsarak közti szigeten feküdt, kezdetben bérelt, majd állandóan birtokolt külső határa is kisebb-nagyobb szigetekből állt. Így a lakóváros mellett nem lehetett és nem volt ésszerű létrehozni a szálláskerteket. A kalocsai jobbágylakosság gazdasági telephelyeit kint a határban alakította ki pusztánként csoportosítva. A szállásépületek szántóföldektől külön álló kis beltelkeken álltak. Csoportos építésük földrajzi, úrbéri és határhasználati okokkal magyarázható: a dunai árvizek miatt csak emelkedettebb térszintű helyekre lehetett építeni. Kalocsa határának paraszti használatú területe jobbágyföld volt. Ez a körülmény, valamint a 20. sz.-ig fennmaradó nyomáskényszer lehetetlenné tette a határbeli üzemhelyek széttelepítését. A 18. sz.-ban létrehozott pusztai szálláscsoportokon kezdetben csak ideiglenesen tartózkodott kint a kalocsai nép. A családok városi házukban laktak. A szállásra csak a legfontosabb munkák idején mentek ki. Az állatokat általában férficselédek gondozták. Később megnőtt a kinttartózkodás ideje. Sokan kiköltöztek, és csak ünnepeken, piaci napokon jártak a városba. A 19. sz. második felében uralkodóvá vált a kintlakás. A szállások tartozéktelepülésekből állandóan lakott kis falvakká váltak. Hosszas harc után 1898. jan. 1-én két községbe szerveződve elszakadtak Kalocsától. – A kalocsai szállások és az anyaváros parasztnépe önálló néprajzi csoportnak tekinthető, amely nyelvjárásával, vallásával, összetartozása tudatával és híressé vált népi kultúrájával elkülönül környezetétől. A mintegy negyedszáz kisebb-nagyobb település lakosságát → potáknak nevezi a Duna melléki falvak és az Őrjegen túli homokhátsági területek népessége. (→ még: Kalocsai Sárköz) – Irod. Bárth János: Hanyik. A gazdálkodási mód és a települési forma összefüggése egy megosztott település rendszerében (Ethn., 1970); Bárth János: A kalocsai szállások településnéprajzi sajátosságai (Dissertationes Ethnographicae, 1973); Bárth János: A pota néprajzi csoport (Ethn., 1973).

Kalocsai szállások. Keserütelek utcás alaprajza 1869-ben

Kalocsai szállások. Felsőerek szállás alaprajza a 19. sz. végén. Az egykori halmazos elrendeződés emlékeként a szállási telkek szabálytalan tömböket alkotnak, az utcák nagy térségekké szélesednek

Kalocsai szállások. Szállási lakóépület homlokzata (Szakmár-Ludasszállás, Bács-Kiskun m.)

Bárth János

Kalocsa vidéki hímzés: a legújabb stílusú vászonhímzések legismertebb és legnagyobb mennyiségben előállított csoportja. A kalocsai szállások lakossága varrta a múlt század végétől. Kezdeteire utalnak azok a kalocsai ütőfák, amelyekkel eredetileg a környék úri-polgári háztartásainak fehér ágyi és asztali ruháit előnyomták: ezeket azután a szállások asszonyai varrták ki bérmunkában → lyukhímzéssel, → huroköltéssel és angol madeirával. Felderítetlen mindmáig az a körülmény, hogy a bérmunkában szerzett nagy varrókészséget hogyan és miért kezdték használni saját célokra szolgáló hímzéseken is. Az viszont nyomon követhető, hogy e mintáknak szerény alkalmazása a saját holmin: női ingek ujjain, kézbevaló kendőkön, párnavégeken, sublóttakarókon, fekete, kék-vörös pamutfonallal, → laposöltéssel és → száröltéssel, valamint hurkolással már a múlt század végén megindult. Tehát már az induláskor átformálták a mintákat más öltéstechnikával és más színekkel. Nem sokáig vették igénybe az ütőfákkal való előnyomást. Rövidesen ügyes kezű asszonyok maguk rajzolgatják mintáikat. A rajzoláshoz bizonyos készséget az előzőleg virágzásnak indult falfestésből is elsajátítanak. Az új mintákhoz új színek és még egy új technika járul, az angol madeira, mely az I. világháborúig nem szerepelt a maguknak varrt darabokon. A kedvelt fuksziás, árvácskás, rózsás stb. minták még mindig párhuzamosan megtalálhatók a kalocsai előnyomdában, de már egyre inkább kialakul a „saját” mintakincs. Minthogy ezt a munkát már nem vászonra, hanem gyolcsra varrták, a nagy rózsák és más motívumok is csak tagoltan voltak varrhatók, nehogy a könnyű, lágy tartású gyári kelmét összehúzzák. Az ágyi ruhák mellett hímzéssel látták el a testi ruhákat is, s a Kalocsa vidéki hímzés valójában elsősorban a női ingeken, pruszlikokon, kötényeken, férfiingeken virágzott ki. A Kalocsa vidéki hímzés eltér a régi stílusú és parasztstílusú hímzésektől, viszont hasonlít a többi legújabb stílusú hímzéshez a hímzés alkalmazását, mintaszerkesztését, motívumkincsét és színezését illetően. Túlnyomóan öltözetdarabokat díszítenek vele, mégpedig fehér gyári gyolcsból készített és a divat gyors változásai szerint módosuló ruhadarabokat. A hímzett virágornamentika a korábbi, többnyire szabályos sávokban elhelyezett hímzésektől eltérően a ruhákon adódó szabálytalan felületek összefüggő mintákkal való beborítására törekszik. Az egyes növényi motívumok nem a régi mintakincsből erednek, formájukban, színezésükben természetábrázoló törekvések érvényesülnek. Szabadon bánnak a gyári hímzőfonal sokféle árnyalatával, nem mondanak le az árnyalatokról az alkalomhoz kötött színezésű darabokon sem, pl. a félgyászosnak számító kék és zöld árnyalatokkal kivarrt „szomorú pamukos” öltözeteken sem. (→ még: Kalocsa vidéki viselet, → poták) – Irod. Eckert Irma: A kalocsai hímzés eredete és fejlődése (Szegedi Füzetek, 1935–36); K. Csilléry Klára: A kalocsai hímzés (Élet és Tudomány, 1954. 26. sz.); Pécsiné Ács Sarolta: Kalocsa népművészete (Kalocsa, 1970).

Kiterített kötény

Gyermekágyas lepedő sarka színes hímzéssel

Fehér hímzéses kendő sarka

Kalocsa vidéki hímzés Jegykendő a jegyesek névjegyével. (Szakmár, Bács-Kiskun m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

Kalocsa vidéki viselet: Szakmár, Homokmégy, Öregcsertő és Drágszél – az egykori kalocsai szállások – öltözetei tartoznak ide. Negyvenszállás viselete már kissé eltérő, városiasabb. Korai, régies öltözetdarabok alig találhatók e csoportban, annál több a friss, az új elem. Jellemzője roppant hajlékonysága és újat befogadó-formáló készsége. A sokféle felhasznált anyag és díszítésmód igen változatossá, gazdaggá teszi. Fénykorát a két világháború között élte, de volt még erő benne a II. világháború után is új anyagokból új formák alakítására, befogadására. – A férfiak lehajtott gallérú, kézelős gyolcsinget viseltek; vászongatyát csak nyáron, munkában. Ünnepen nyáridőben is az ellenzős, vitézkötéses fekete posztó csizmanadrágot hordták. Egyedül a Kalocsa vidéki viseletre jellemző a hosszú, csipkével és zsinórozással díszített, csukott, álló gallérú → untercikk. Kék vagy fekete brokátból, bársonyból készítették, de vannak rózsás példányai is. Ezt az ingre öltötték, föléje rövid, kivágott, könnyű, zsinórral gazdagon kihányt kis mellényt vettek. A férfiviselet sajátos arcát ez a mellényes untercikk adja meg. Télen fekete szövetkabát és prémgalléros rövid nagykabát a divat. Öregemberek sokáig hordtak kecskeméti és halasi subákat prémkucsmával. Prémkucsmát hordtak fiatalok is télen, különben keskeny karimájú, kerekre formált tetejű kalapot. A szűrt – ennek jobbára fekete, nem cifra változatait – viselték, de nem általánosan; a szegények pedig ködmönben jártak. – A lányok hajukat elválasztva, két ágba fonva koszorúba tűzték, elöl csipkésre igazították, és a fejtetőn csokorba kötött szalaggal fogták át. Az asszonyok szabott, hímzett gyolcs főkötőt tettek a kontyukra munkában, a ház körül, mezőn – ez volt a rendes viselet. Ünnepen vagy hűvös időben félkemény, papírral bélelt, színes gyöngyökkel mintásan hímzett fityulát vettek a főkötő fölé. Ezt egyetlen darab brokát vagy más selyem kelméből formálták, s körülszegték csipkével. Efölött viselték, ha az alkalom úgy kívánta, a különféle, áll alatt megkötött fejkendőket. A női viseletben a hosszú ingnek már csak emléke él, a mellévarrott rövid ingből is csak mutatóban maradt fenn pár darab. Bevarrott szűk rövid ujjú vagy télre hosszú ujjú ingeket varrtak vállfolttal, kétféle nyakkivágással és ingelővel. A könnyű nyári ingek szegletes kivágásúak, elejük sima. A téli s az ünneplő ingek elöl csukottak, alacsony álló nyakkal, gyakran fodorral. Az ingelej szegőzött, és férfiing módjára gombokkal csukódik. Hordtak külön nyakfodrot is, a krézlit, amikor a fejkendőkötés módja ezt lehetővé tette. Ennek az öltözetnek csak sokszoknyás változatait ismerjük. Egy-egy leány három garnitúra alsószoknyát kapott a kelengyébe: egy fehéret, egy rózsaszínt és egy világos kéket. Ezenkívül alsószoknya készült a megfakult, megkopott felsőszoknyából is, melyet a fiatalok pirossal, az idősebbek fekete anyaggal szegtek fel alul. Négy-öt alsót is felvettek egymásra, s ünnepen mindezekre nagy kerek farpárnát is tettek, hogy kerek legyen a felsőszoknya. A szoknyákat anyaguk szerint apróbb vagy szélesebb ráncba szedték, és széles gallérba foglalták. Az ünnepi szoknyák aljára körül fekete csipkesorokat varrtak, az egyszerűbbekre szegőszalagból 3–5 csíkot is. A szoknyák anyaga igen változatos: a kartontól a kék- és fekete festőn át a kasmírokig, szövetekig, bársonyokig, plüssökig és a plüssvirágú atlaszselymekig. Kötényüknek jellegzetes a formája: egyenes, két alsó sarka lekerekített és gyakran hímzett. A kötények anyaga egyező az öltözetével, de esetenként más színű. Felsőtestükre jó időben, munkában nem vettek az ingváll fölé semmit. De gyakoribb volt a pruszlik viselése. A Kalocsa vidéki viselet pruszlikja új formájú: testhez álló, elöl gombolódik. Hímzett fehér gyolcs példányait hordták a fiatalok nyáron, ünnep délutánján, táncban, de ismertek a horgolt, kötött vagy egyszerű szövetpruszlikok is, melyek felett már nem hordtak vállkendőt. A különböző néven ismert ujjasok a szoknyához tartoznak, mellyel azonos, ritkábban eltérő anyagból készültek: elöl csukódnak, hosszúak, a csípőig érnek, a derékon övvel. Az ujjasok a nyaknál különféleképpen magasan csukódnak, és gallérjuk van. Télen bélelt ujjasokat viseltek, melyek fölé berliner kendőket öltöttek; idősebbek nagy posztókendőket, melyeket nem átlósan, hanem hosszában kettéhajtottak. Ez a vidék előszeretettel hordta a színes, kötött gyapjú harisnyákat, melyeket még ki is hímeztek a papucshoz. Ugyanitt divatja volt a színes fűzős, szalagcsokrokkal felékesített fekete bársonyszárú cipőnek. Sok cipő száráról leolvasható volt viselőjének neve is. – A Kalocsa vidéki viseletek a kiskőrösi és néhány más közeli helység viseletével alkotnak egy nagyobb csoportot. Az egész csoportra jellemző, hogy a két világháború közt, de még inkább azután a bácskaiak drága, pompás anyagait dolgozták fel. A Kalocsa vidékiek egyenesen megvásárolták a bácskaiak korábban levetett bársony- és selyemöltözeteit, hogy azokból – némi átalakítással – elkészítsék a magukét. Ennek az öltözetnek a sajátosságát nem annyira a változatos formák adják, inkább a sokféle anyag és nem kevésbé az új stílusú → Kalocsa vidéki hímzés, amellyel bőven díszítik az egyes öltözetdarabokat is. – Irod. Pécsiné Ács Sarolta: Kalocsa népművészete (Kalocsa, 1970).

Kalocsa vidéki viselet. Selyemszoknyás lányok hímzett pruszlikban, ingben és kötényben

Kalocsa vidéki viselet. Subás szakmári férfiak

Kalocsavidéki viselet Tánccsoport: lány, legények és fiatalasszony a legutolsó helyi viselet szerint öltözve (1970)

Fél Edit

kaloda: 1. fából készült büntető eszköz. A bűnös nyakát, kezét és lábát a kaloda kétfelé nyíló lapjai közé megfelelő méretű kivágásba csukták. I. László király egyik törvénykönyve is említi. II. József uralkodása után már csak elvétve alkalmazták. A megszégyenítés mellett testi szenvedést is okozott. Többféle formáját ismerjük. A nyak- és kézkaloda (gyakori nevei: nyakló, hegedű, gallér, lerúgó, garicsa, klada stb.) három, kör alakú nyílással volt ellátva, amely az elítélt nyakát és két csuklóját úgy fogta össze, mintha hegedülne. Egyik változata volt az álló kaloda, kb. 2 méter magas deszkába vágott nyílásokba szorították az elítélt nyakát és csuklóját. A lábkaloda a lábakat fogta össze és az elítélt a földön hanyatt feküdt vagy ült; rendszerint több személy részére készült. A kalodát általában a bíró háza előtt tartották. A büntetést leginkább vasár- és ünnepnapokon, nagyobb nyilvánosság előtt (pl. vásár) hajtották végre a bíró háza előtt, a templomkertben, a pellengérnél vagy a börtönben. A hóhér, a kisbíró vagy maga a bíró zárta be az elítéltet a kalodába. A büntetés tartama alatt nyilvánosan kikiáltották, hogy az elítélt milyen bűncselekményért kapta a büntetést, és el kellett viselnie a tisztes életű asszonyok, gyerekek csúfolódásait, hajigálásait. Néhol a büntetést pénzzel meg lehetett váltani. A nyak- és kézkalodával elsősorban nőket büntettek paráznaságért, lopásért, nyelvelésért. Rendszerint alkalmazták súlyosabb büntetések (pl. tömlöc) mellékbüntetéseként. Kalodát több múzeumunk őriz, többek között a magyar büntetőjog emlékeinek helyet adó Kiskun Múzeum (Kiskunfélegyháza). – Irod. Vajna Károly: Hazai régi büntetések (II., Bp., 1907); Bónis György: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után, 1686–1708 (Bp., 1962). – 2. a faeke szállítására használt ék alakú faeszköz egyik neve (→ ekeló). – 3. a nád és zsúpfedél oromszegésének lefogására használt, összeszegett, lécekkel kitoldott borítás. – 4. a téglafalazatú kút ásásánál a gödörbe süllyesztendő kör alakú téglasorok és a kész kúton a káva alá deszkából vagy fából ácsolt, kör alakú, sokszögű vagy négyzetes keret. – 5. a saját magát szopó tehén két oldalára a szopás meggátolására a marján és farán átvetett szíjon a test hosszában tett két rúd. A rudak két végét a tehén szügyén és farán lazán összekötik. – 6. a legelőn a ló mozgásának gátlására az egyik lábára felcsatolt rövid rúd végén levő tölgyfagúzs. – A szó szláv eredetű, a magyarba délszláv vagy szlovák közvetítéssel került. – Irod. Szinte Gábor: A székely ház (Népr. Ért., 1900); Madarassy László: A tinóoktató (Ethn., 1932); Borzsák Endre: A régi istállók élete és a jószág takarmányozása Pest megye északi falvaiban (Népr. Ért., 1936); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Bátky Zsigmond: Tárgynévmagyarázatok (Népr. Ért., 1938).

Kaloda a 18. sz. közepéről (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Férfi kalodában (Nagyszalonta, v. Bihar m.)

Tárkány Szücs ErnőBalogh István

kalodás ágy: → búvóágy

Kalotaszeg: történeti-néprajzi táj Erdélyben, Kolozsvártól Ny-ra. D-en a Gyalui-havasok északi, Ny-on a Vlegyásza-havas és a Meszes-hegység keleti vonulata fogják közre. Ma a gyalu-járai út mentén fekvő, népi kultúrájában hasonló néhány községgel együtt mintegy negyven, egészben vagy részben magyarlakta falu tartozik Kalotaszeghez. Vásáros központja Bánffyhunyad, nevezetes falvai: Magyarvista, Méra, Gyerővásárhely, Kőrösfő, Magyargyerőmonostor, Magyarvalkó, Kalotaszentkirály. Kalotaszeg három jól elhatárolható területre oszlik: a havasok alatti Felszegre, az Almás-patak melletti Alszegre és a Kolozsvár közelében fekvő Nádasmentére. Kalotaszeg Erdély azon vidékei közé tartozik, amelyeken legkorábban megtelepült a magyarság. A betelepülés Ny-ról, a Sebes-Körös völgyén történt. A 16. sz.-ban még élt a hajdani egységes Kalota-vidék neve a Nagyvárad melletti Kiskalota és a Sebes-Körös bihari völgyében húzódó Közép-kalota tájnevekben. Ekkor még csupán a Bánffyhunyad alatt összeömlő Körös és Kalota patakoktól közrefogott kis háromszögletű területet hívták Kalotaszegnek. A kora Árpád-korban (10–12. sz.) az Alszeg és a Felszeg Bihar vármegyéhez tartozott, és a váradi püspökség kalotaszegi főesperességét alkotta. Fontos hadi út mellett feküdvén, a 16–17. sz.-ban sokat szenvedett és pusztult a háborús időkben, különösen a II. Rákóczi György lengyelo.-i hadjáratát megtorló török-tatárjárástól és a Várad elestét (1660) követő török portyázásoktól. – Kalotaszeg parasztsága elsősorban földművelésből él, de sovány földjei miatt régóta foglalkozik fakitermeléssel, szarvasmarha-tenyésztéssel, háziiparral. Népművészete igen gazdag (építkezés, viselet, hímzések, faragás). A kalotaszegi népművészet felfedezésével kezdődött a magyar népművészet felfedezése a múlt század 80-as éveiben. Gyarmathy Zsigmondné, egy lelkes lokálpatrióta asszony a már majdnem feledésbe merült varrottas kézimunka készítését felélesztette és háziiparként elterjesztette. Hírverése nyomán a kalotaszegi hímzések nemcsak hazai, de európai hírnévre is szert tettek. A kalotaszegi népművészet hatással volt a századelő magyar szecessziós iparművészetére, a „gödöllőieknek” nevezett művészcsoport munkájára, és ihlette Kós Károly építészi, grafikai és iparművészeti munkásságát. – Irod. Jankó János: Kalotaszeg magyar népe (Bp., 1892); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., Bp., 1907); Balázs Éva: Kolozs megye kialakulása (Bp., 1939); Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (I–II., UMNGy V–VI., Bp., 1943); Olosz Katalin–Almási István: Magyargyerőmonostori népköltészet (Bukarest, 1969); Faragó József–Nagy Jenő–Vámszer Géza: Kalotaszegi magyar népviselet (Bukarest, 1977); Végh Olivér: Kalotaszegi fazekasság (Bukarest, 1977).

A ref. egyház fatornya (Farnos, v. Kolozs m., 18. sz.)

A ref. templom (Kettesd, v. Kolozs m.)

Magyargyerőmonostori csempe (v. Kolozs m.)

Váralmási csempék: jegenyefás minta K. 1905 felírással, és a leveleken minta 1905 K. felírással (v. Kolozs m.)

Bánffyhunyadi zöldmázas csempék (v. Kolozs m.)

Mérai viselet 1972-ben (v. Kolozs m.)

Csűr (Váralmás, v. Kolozs m.)

Kalotaszeg A református templom külső képe és a templom belseje aratókoszorúval

Kósa László

Kalotaszeg (hetilap): néprajzi érdekű hetilap. 1890–1891-ben jelent meg Bánffyhunyadon. Közművelődési, közgazdasági és társadalompolitikai cikkek mellett számos néprajzi tárgyú írást közölt. Főmunkatársa volt Herrmann Antal és Gyarmathy Zsigmondné.

Kósa László

kalotaszegi bútor: 1. A kalotaszegi bútor túlnyomó többségében színesen virágozott → asztalosbútor. A legkorábbról, a 18. sz. második feléből fennmaradt kelengyeládák a korabeli kalotaszegi ref. templomi berendezések virágos stílusában készültek, lévén az alkotójuk is azonos, Umling János kolozsvári asztalos, aki akárcsak a templomi mennyezetek tábláit, ezeket is ellátta családi mesterjegyévél. Jellemző ezen ládákra a barokkosan átfogalmazott, enyhén stilizált olaszkorsós minta (→ növényi ornamentika): alacsony edénybe szorított, zárt levélcsokor, melyből vázlatos könnyedséggel megrajzolt, főként piros színű virágok, gyümölcsök nyúlnak ki, fölöttük néha madár ül. – Kizárólag a paraszti bútorigény kielégítésére létesült asztalosműhelyekre vallanak a 19. sz. elejétől kezdve jelentkező kalotaszegi bútorok. A korábbi minták erőteljes és élénk színezésű átrajzolásával ezek már a helyi stílus kikristályosodását jelzik. A díszítmény itt már szigorúan szimmetrikus felépítésű, nemkülönben az egyes motívumok is. Leggyakoribb a tulipán, a korábbi árnyalás helyett gyakran a középtengely mentén kettéosztva, piros-fehér vagy piros-sárga színben. Kedveltek az apró rozettákból összetett kerek virágok és a ritmikusan váltakozó színű levélkék. Dekoratíven egyszerűsítve illeszkedik a csokrokba az előző században még valósághű alma és körte is. Míg korábban Kolozsvár és Bánffyhunyad asztalosai állították elő az ilyen kalotaszegi bútort, a századfordulótól paraszti készítők is bekapcsolódtak, akik egyéni megjelenítésben, ámde többnyire meglehetősen elnagyoltan, a kivilágosodó alapon mind harsányabb színezésben variálták az átörökített stílust. Ilyen falusi bútorkészítő volt pl. Sárvásáron Barta Sámuel molnár, Nyárszón Viskán László, Mákófalván Csákány Károly, Magyarvalkón András Pista Gábor, Damoson Vincze János Ferkó. Végül Magyarvistán asszonyok vették át, háziiparszerűen űzve a virágozást. – 2. Speciális helyet foglal el a kalotaszegi bútorok között a fonóba való kicsi szék (→ fonószék). Ez négylábú → gyalogszék négyszögletes lappal, melynek az alján néha kihúzható kis fiók található. Ezek a rendkívül dúsan díszített, szerelmi ajándékul szolgáló kisszékek csakis Kalotaszegre jellemzők. Kialakulásuk valószínűleg meglehetősen kései, datált példányaik az 1870-es évektől maradtak fenn. A régiesebb darabok díszítménye a fából faragott szerelmi ajándékok (pl. → mosósulyok) helyileg kialakult → ékrovásos, néha ólomberakásos díszítésmódjának felel meg, mely datált darabok nyomán már a 19. sz. első feléből ismert. A faragott munkák mellett a fonóba való kicsi székekre nagy hatással lehettek az asztaloskészítmények is. Ezt jelzi a → mértanias díszítés sajátos átötvözése növényivé, a leleményesen variált rozettáknak (→ rózsa) virágtőből szerteágazó vékony ágakkal való összefogása. Asztalosmunkákról kerülhettek át a tulipánok, a sokszor vaskos levelek és a körtemotívumok is; ezek hatására kezdődött meg a motívumok színezése, majd felváltása a század végétől tarka virágozással. Elterjedt ezzel együtt a lábak esztergályozása is. A kisszékek peremén vagy a lapjuk alján, ritkábban a felső rész díszítményei közé iktatva gyakori a felirat, a datálás, a készítő, ill. ajándékozó vagy a megajándékozott, ritkábban mindkettőjük neve. – A kisszékekkel kapcsolatban megjegyzendő, hogy ellentétben az elterjedt téves vélekedéssel, az ékrovásos, vésett díszítésmód a parasztságnál nem alkotott hosszabb életű, ill. a kalotaszegi bútor egészére kiterjedő díszítőstílust. Megrendelésre, kiállításra készült ugyan a 19. sz. végén bölcső is pad és ilyen modorban, ez azonban talajtalan maradt a festett virágozású kalotaszegi bútorral szemben. Ugyanekkor az állami fafaragó iskolából kiinduló ösztönzésre elterjedt egy a tiroli háziipari faragások szellemében kialakított faragásmodor sötétre politúrozott alapba vésett, merev, sablonos mintákkal. Az ilyen tárgyak eleve városi eladásra készültek, pl. asztalkák hatszögű lappal, kisszékek, támlásszékek, dobozkák, tálcák. A stílus legismertebb korai művelője Péntek Gyugyi György. – 3. Kalotaszegen is használatosak voltak → ácsolt ládák szuszing, ill. hombár, ritkábban szekren, szekrin néven; ezek túlnyomó részt a Magyargyerőmonostorral szomszédos Bedecs román háziiparosainak készítményei (monostori láda). Tetejük lapos, fölfelé ívelő végű bütükkel. Díszítésük hornyolóval vésett, általában kevés elemből összetevődő, geometrikus jellegű mintázat. – Irod. Bátky Zsigmond: A kenderrel való munka Kalotaszegen (Népr. Ért., 1905); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., Bp., 1907); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972)

Gyalogszék. „Fonóba való kicsi szék” lapja, ékrovásos díszítéssel, amit sárgaréz szögek élénkítenek (Magyarvalkó v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kelengyeláda 1768-ból. Umling János kolozsvári asztalosmester műve (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kisméretű ácsolt láda, „kis szuszink” (Nyárszó, v. Kolozs m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kelengyeláda 1817-ből (Bánffyhunyad, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Szék (Magyarbikal, v. Kolozs m., 19. sz. dereka) Bp. Néprajzi Múzeum

Kalotaszegi bútor Kelengyeláda (Umling János templomfestő asztalos műve, Finta Ilona számára, 1768) Bp. Néprajzi Múzeum

Kelengyeláda (Magyarvista, v. Kolozs, m. parasztasztalos műve, 1817) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

kalotaszegi hímzések: Kalotaszeg az erdélyi magyarság hímzésekben leggazdagabb vidéke a sokféle hímzőtechnikát, a hímzett holmi mennyiségét és a hímzés kivitelezését illetően. Noha intenzíven szőnek is, mellette mégis virágzik – akárcsak pl. a Sárközben – többféle hímzés: a „fehéres” vagy → szálvonásos, → vagdalásos, → laposöltéses munka kétféle változatban is; a → szálánvarrott öltés és az „írásos” (→ írásos öltés) munka. Készült ezek mellett → rececsipke, → darázsolás, gyöngyhímzés, a mellrevalókon → szűcshímzés, az ujjasokon géphímzés. Nem minden községben varrtak egyforma intenzitással. Bánffyhunyad munkái választékos gazdagságukkal kiemelkednek. Némely községben bizonyos hímzésféleségeket kihagytak, nem varrtak, mert a hangsúly mindenütt elsősorban a szőtteseken volt. A hímzést az ágyi ruhára és abroszokra varrták többségében, de került kendőre, női és férfiingekre, kötényekre, szoknyákra, pendelyekre is. Ezen a vidéken is egymás mellett élt egyidőben többféle hímzőtechnika. A szálánvarrott munkát elsősorban párna- és derékaljvégeken, valamint abroszokon lehet megtalálni kendervászon alapon. A női ingek kézelőit és álló gallérait is ezzel a technikával dolgozták. Egy színnel, vörössel, kékkel, ritkábban feketével varrták, túlnyomóan pamutszállal. Az abroszokon előfordul a piros színű hímzés kontúrozása kékkel. Talán valamennyi, az országban fellelhető mintát ismertek és varrtak itt, általában széles középhímben, keskeny peremdíszekkel. Ennél a munkánál azonban jelentősebb a „fehéres”, a szálvonásos-vagdalásos, ugyancsak országos elterjedésű munka. Nagy többségben pamut- vagy sárga vászon lepedők széleit és az összevarrások mentét díszítették így fehér pamutszállal. Csak egyes községekben s a hímzésféle divatjának vége felé varrtak néhány lepedőt vörössel vagy feketével. Egy-egy községben 5–7–9 mintát ismernek belőle. Ez a munka a lepedőkön mindig aprólékos (csakúgy, mint a férfiingeken és gatyákon). E század húszas éveiben átvitték e technikát párnavégekre is, de már nagy kockákkal s ennek következtében megnövekedett (bár még mindig régies) mintákkal. E két hímzésféleséggel – noha sajátosan átfogalmazott mintákkal – Kalotaszeg az országos hímzésanyagához kapcsolódik szervesen. Sajátosak és másutt fel nem lelhetők viszont a szabadrajzú „írásos” hímzések. Ezeket varrták fodorvászonra, pamutvászonra és gyolcsra, mindig egy színnel: vörössel, kékkel, feketével, ritkábban fehérrel. A hímzőfonal szőr, gyapjú- és – nagy többségében – pamutszál. Ágyi ruhák, párna- és lepedővégek, ágyfűtől valók készültek vele elsősorban, de varrták kendők végére, abroszokra, női ingek ujjára is. Ennek a technikának a motívumkincse nem nagy, a kisszámú motívumból azonban a szinte megszámlálhatatlan szerkezeti szkéma révén páratlanul változatos és gazdag hímzésanyag jött létre. Fő motívumai a gránátalma, tulipán, akantuszlevél és a rozetta. Ezekből állítják össze a virágtöveket, akár kerekre formáltan, akár hosszúkásra elnyújtva. Egy-egy virágtő szétterülhet egy egész párnavégen, vagy állhat karcsún, másodmagával egymás mellett, úgy azonban, hogy két alsó virágját lehajtják egészen a tő alsó széléig. Ezen a vidéken ugyanis ismeretlen a virágtartó edény vagy korsó, amelyből másutt a virágtő kinyúlik, és nem állítanak oldalához madár- vagy állatpárt sem; a teret virágtőnek magának kell kitöltenie. De készíthetnek forgórózsát is elnyújtottra formált gránátalmákból – ez a párnavégek és abroszok egyik jellemző motívuma, egy párnavég közepén három fér el belőle rendesen. A „pápaszemes” mintát a virágtő két szárának begörbített végével formálják oly módon, hogy abba helyezik el a rozettát. De illeszthetik a virágtövet igen mély öblű hullámindába is, melyet leveles ágból formáltak. Nemegyszer szegletesre formálják a rozettát vagy a gránátalmát, a közepét berácsozzák s a hozzáillő levélsorokat is szegletesen helyezik el mintegy mértani alakzatokba tömörítve. Igen gyakori – kiváltképp párnavégeken – az a középtengelyes minta, melynek alsó felső oldalán sugarasan elrendezett szárakon vannak a többé vagy kevésbé hosszúkás virágok. A dús mintákkal nagy vászonfelületeket borítanak be, a minta tömöttségét, zsúfoltságát még vízben sulykolással is fokozzák: a víztől és sulykolástól a vászon összemegy, fodrozódó felületet kap, és összerántja a hímzést is. A → kisírásos (láncöltéses) technikával varrt darabokon a minta lazább és rajzos hatású, a nagyírásosnál csak a szélesebb öltéssorok miatt is tömörebb és a motívumok szerkesztésmódja a természettől elvontabb. A tömörítés egyes daraboknál a minta teljes bezáródásáig megy, a hím beborítja az alapot. E munka kezdeteit nem ismerjük. Egyes példányok 1830-as datálással már kiérlelt mintákat, hibátlan technikát mutatnak be. Fel kell tételezni, hogy a szőttes, a szálánvarrott, a vagdalásos-laposöltéses technikák mellett az írásossal is éltek már a 18. sz.-ban, esetleg korábban is. Maga a nagyírásos technika más magyar csoportoknál csak kísérő öltésül jelentkezik. Európában a 12–13. sz.-tól ismerni előfordulását. A kalotaszegi hímzések jellegzetességei még a női ingek elején a ráncolások és azok mintás letűzése, főleg azonban a kötényeken és muszujokon levő darázsolások. Ezek a technikák sem ismeretlenek másutt, mégis ilyen megvalósításban, színesen, nemegyszer gyöngyösen csak ezen a vidéken készítették. A kalotaszegi hímzések motívumaik révén a régi stílushoz kapcsolódnak, a tömör, zsúfolt kivitelezés pedig már a parasztstílusok felé utal. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., Bp., 1907); Bátky Zsigmond: Kalotaszegi varrottasok (Bp., 1924); Dajaszászyné Dietz Vilma–Palotay Gertrúd: Kalotaszegi keresztöltéses gallér és kézelőminták (Kolozsvár, 1942); Fél Edit: Ungarische Volksstickerei (Bp., 1961).

Túlnyomóan nagyírásos öltéssel varrt forgórózsás mintájú párnavég (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Párnavég fehér vagdalásos-laposöltéses munkával (Kalotaszentkirály, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kisírásos technikával varrt gránátalmás mintájú párnavég (Kalotaszeg v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Ágyfűtől való részlete kisírásos hímzéssel. Virágtövek sora (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Ágyfűtől való fele. Kisírásos technikával varrt hétágú virágtövek (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Párnavég fonottas öltéssel, fenyőágas mintával (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fonottas és keresztöltéssel varrt mértani mintájú párnavég (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp., Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete. Hullámindás minta nagyírásos technikával (Kalotaszeg, v. Kolozs m., 1864) Bp. Néprajzi Múzeum

Kisírásos technikával varrt párnavég részlete mértanias mintákkal (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Túlnyomórészt nagyírásos technikával varrt lepedőszél részlete zöldesbarna gyapjúszállal (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

„Ágyfűtől való” felének hímzése fekete pamuttal nagyírásos és laposöltéses technikával (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kalotaszegi hímzés Párnavég nagyírásos technikával (19. sz. dereka) Bp. Néprajzi Múzeum

Párnavég, kisírásos technikával kivarrva (19. sz. dereka) Bp. Néprajzi Múzeum

Párnavég, laposöltéssel és kisírásos technikával kivarrva, közepén gránátalmás virágtő. Bp. Néprajzi Múzeum

Szálánvarrott párnavég, virágtöves mintával (19. sz. dereka) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél EditHofer Tamás

kalotaszegi szőttesek: → Kalotaszeg magyar lakosságának szőttesei napjainkig készülnek, és így alakulásuk közvetlen megfigyeléssel elemezhető. Kalotaszeg szövőkultúrájának differenciáltsága kifejeződik a szőtt vásznak sokféleségében is. A tiszta kendervászon mellett igen kedvelik az egyelesnek mondott pamuttal kevert, valamint a tiszta pamutvásznakat is; mindezekből készítenek fodorvásznakat is vagy erősebben sodrott, „siritett” fonalból vagy lazábban fölvetett lánccal, amelyeket sulykolással tesznek fodrozódó felületűvé és tömörré. A fodorvászonnak van sárgás színű, tulajdonképpen kevéssé fehérített változata is, a sárga vászon. A kalotaszegiek megítélése szerint sima vásznaik közt ez a legbecsesebb, legszebb, melyből csak a legünnepélyesebb alkalmakra szabnak ágyi vagy testi ruhákat. A korábban ágyi és asztali ruhák számára szőtt vásznak mind négynyüstösek voltak. A sima vászonkötésű vásznakat az I. világháború óta szövik általánosabban, amivel egyharmadnyi anyagot megtakarítanak. A vászon ritkán marad díszítetlen. Vagy kivarrják (→ kalotaszegi hímzések), vagy cifrán szövik. A kalotaszegi szőttesek (és a → széki szőttesek) abban különböznek egyéb magyar → parasztszőttesektől, hogy a „szedettes” mintázásra csak a legutóbbi években kezdtek áttérni, addig pl. a párna- és a lepedővégekre a „cifrát”, tömör, majdnem összezáruló csíkokat éppolyan négynyüstös technikával szőtték, mint magát a lepedőt vagy a párnát, csupán eltérő színű pamutfonalból. Akár 50–60 cm-nyi darabokat is szőttek, tiszta pirossal, sötétkékkel vagy feketével, egy-egy szálnyi fehérrel bontva meg arányos távolságokban az egyöntetű felületeket. Ezen az igen fejlett szőtteskultúrájú vidéken, ahol az asszony megítélésének egyik legfontosabb szempontja, hogy miképpen tud szőni, milyen a „kezemunkája”, a technikailag egyszerű szőtteshímet is különböző módokon alkalmazzák a különböző műfajokban. A sima, nagy felületek imént leírt betöltése az ágyi ruhákra jellemző. A „cifrá”-nak nevezett legünnepélyesebb abroszokra, rúdravalókra s az ezekre aggatott „katrincaruhákra”, továbbá a komakendőkre a fentihez hasonló technikával kerültek színes csíkok, azonban úgy, hogy köztük szélesebben vagy keskenyebben a fehér alapanyag is látható legyen. A mindennapi használatra való abroszok, kendők, átalvetők között számos fokozata van a díszítettségnek aszerint, hogy szélesebb vagy keskenyebb csíkokkal készültek. A csíkok szövéstechnikája megegyezik az alapanyagéval: négynyüstös vagy sima vászonkötéses. A nagy sima piros, sötétkék vagy fekete díszített felületek még a két háború között is igen kedveltek voltak, és mind a mai napig becsesebbnek számítanak mindenfajta hímzésnél. Új „szedettes” szőtteseiken az egészen elaprózott mintákat kedvelik, s ezzel is nagy felületeket borítanak be. A korábbi kalotaszegi szőttesek ereje, szépséges becse (használói szemében) a nagyon finom minőségű vászonban és a nagy összefüggő színes felületekben volt. Ily módon a kalotaszegi szőttesek nem változatos mintázással értek el ünnepélyes hatást, hanem magának a vászonnak igen gondos elmunkálásával és összefüggő nagy színes felületek közbeiktatásával. Minden pirossal mintázott darabnak van egy feketével vagy sötétkékkel mintázott párja – ezek általában az idős korhoz, gyászos alkalomhoz kapcsolódnak, bár a köznapi használatú tárgyakon ez az elkülönülés nem érvényesül. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., Bp., 1907); Fél Edit–Hofer Tamás: A kalotaszentkirályi kelengye (Népr. Ért., 1969).

Fél EditHofer Tamás

kalotaszegi táncok: a kalotaszegi magyarság a néptánc területén is végsőkig kicsiszolt, magasrendű értékeket alkotott. Kalotaszeg tánckultúrája nem olyan régies ugyan, mint más erdélyi népcsoportoké, de bizonyos tánctípusok legfejlettebb formáit épp itt találjuk meg. A hagyományos táncok fejlett fokon való, szinte tudatos őrzése mellett tánckészletükbe bizonyos régibb (→ gólya, → hétlépés) és újabb polgári társastáncok is beszűrődtek. A kalotaszegi táncok csucsát a régi stílusú → legényes jelenti, mely régebben a → táncrend, a pár kezdő tánca volt. Ma már nem mindenki járja, egy-egy faluban csak néhány kiváló táncos ismeri, akik külön megrendelve a muzsikát mintegy bemutató célzattal táncolják a tökéletességig kicsiszolt előadásban, motívumgazdag s rendkívül tömör, zárt szerkezetű formában. A leányok a legényes alatt kis zárt körökbe fogódzva (→ karikázó, magyar négyes) „csoszognak”, „tropotyálnak” vagy „sifitelnek”. A kalotaszegi → csárdás egyszerűbb, mint a mezőségi, a férfiak már kevesebbet figuráznak, de a nőket megforgatják karjuk alatt, akik rendkívül virtuóz forgók. Friss csárdásuk, a „szapora” tempója igen gyors (

= 180–220). Régebben a csárdás itt is lassúbb és gazdagabb volt. Az idősebbek olykor cigánytáncnak nevezték. A → verbunk jellegzetes dallamait Kalotaszegen lakodalmi mars (→ induló) és lassú csárdás kíséreteként használják. – Irod. Molnár István: Magyar tánchagyományok (Bp., 1947); Martin György: Egy erdélyi férfitánc szerkezeti sajátosságai (MTA I. Oszt. Közl., 1966); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Martin György: The Relationship between melodies and Dance Types in the Volume V. of CMPH (Studia Musicologica, Bp., 1972); Martin György: A magyar nép táncai (Bp., 1973); Martin György: A táncos és a zene (Tánczenei terminológia Kalotaszegen) (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1977).

Lakodalmi csárdás Bánffyhunyadon (v. Kolozs m.)

Martin György

kalotaszegi viselet: szerkezetében és némely darabjában a viseletek régi stílusához tartozik, de rendkívül színessé, nemegyszer parasztosan zsúfolt módon díszessé vált. Az öltözet gazdagságát, pazar voltát nem annyira a drága kelmékben kell keresnünk, hanem inkább az egyes darabok sokféle változatában és kombinációjában, melyek páratlan érzékenységgel fejeznek ki alkalmat, helyzetet, rangot stb. – A férfiak a nyári szalmakalap és a téli prémsapka mellett Kossuth-kalapra emlékeztető strucctollas fekete nemezkalapot viseltek. Ingük vászonból, az ünneplő → fodorvászonból, nemegyszer fehérítetlen sárga vászonból való rövid derekú, borjúszájú, T kivágással készült. A nyakban bojtos madzaggal csukódik. Az ünnepi ingek ujján fehér vagdalásos-laposöltéses hímzés van. Ismerik hosszabb gyolcs változatát is, ez már galléros és kézelős, de a fehér hímzés ezen is megmaradt. Az inghez bő, ráncokba szedett vászongatya tartozik. A gatya elé könnyű gyári anyagból készült kötényt kötöttek. Ezt a nyári öltözetet egészíti ki a lábon a csizma, az ing fölött pedig a hímzéssel és vastag zsinórral díszített, elöl csukódó, hosszú báránybőr mellrevaló (a mellrevaló téli-nyári öltözetdarab). Melegebb felső öltözetdarabjaik: a → condra, → szűr, kozsok és a → bújka. A condrákat, darócokat szürke vagy barna háziszőttes gyapjúból varrták, és piros posztó sallangokkal díszítették. (Férfiak és nők condrája egyező szabású, csupán a fiatal nők fehéret hordtak, az idősebbek felvették a férfiakét is.) A szűrnek bihari nyakas változata Nagyváradon át került ide, alakulásának legutolsó szakaszában, amikor már csak rátéttel díszítették. Kalotaszegen a szűr rendesen fehér, fekete rátéttel, néha zöld posztót is illesztettek a fekete rátét alá. Egyes községekben ismerték a fekete szűrt is. A szűröknek díszes zsinór átalvetője van. A kozsok térdig érő ujjas bunda, nem volt általános. Sötétre festették, a fiatalokét piros, az idősekét fekete irha- vagy lakkrátéttel díszítették. A bujka, mely a nőkkel közös öltözetdarab, kék posztóból készült, gépi tűzéssel volt díszítve. Alsótestükön – hasonlóan a többi erdélyi viselethez – meleg ruhaként fehér háziszőttes posztóból való harisnyát hordtak. Itt azonban korán divatját múlta, helyébe az ellenzős, ugyancsak háziszőttes, szürke, sötétzöld vagy gyári fekete posztó csizmanadrágok kerültek. Munkaruhaként ismert a vastag, nyers színében hagyott vagy kékre festett, négynyüstös technikával szőtt, vászonból szabott öltözet. Ez pantalló szabású, egyenes szárú nadrágból (fűzfagatya) és egy egyenes darabokból összeállított gallér nélküli ujjasból (vászonpruszli) áll, melyet elöl saját anyagából való szalagokkal csuktak. Ehhez mezei munkára bocskort kötöttek. Az ünneplő férfiviselet dísze a → nyakravaló. Talán Kispetriben készültek a legcifrábbak: hosszú fekete selyemszalagból, melynek alácsüngő két végét piros szalagból formált, gyöngyökkel letűzött rózsákkal díszítették. Üveggyöngyből készültek különböző méretű legénybokréták, gyöngyös bokréták is a kalapokra, a vőlegénybokréta súlya alatt szinte meghajlott a kalap. Talán sehol sem kaptak a legények kedvesüktől annyi zsebkendőt, mint itt. A lány nemcsak mossa-váltja kedvese zsebkendőjét, hanem lehetőleg hétről hétre újjal cseréli ki. – A lányok hajukat egyágú fonatban leeresztve hordták, szalaggal a végén. Fölötte tarkón kötött kendőt viseltek. Legfőbb ékességük volt a gyöngyös párta, amelyet a konfirmált, pártás lány esküvőjéig viselhetett. Ha egyszer feltette, minden ünnepen fel kellett tennie. „Belevénül a pártába” – mondták, ha sokáig nem ment férjhez. Férjhez menő lányt illetett a nagy gyöngyös → bojt (amelyet legénytől, kedvesétől kapott). Az asszonyok kontykarika köré tekerték hajukat; az újasszonynak efölé tették fel a tarka rececsipke főkötőt, a nagy → dulandlé (fátyolkendő) alá. A három pár színes, rojtos végű szőrszalag ugyancsak az újasszonyt illette. Öregasszonyok nagyméretű kékfestő kendőt (ún. gyerehazakendő) viseltek fejükön, a nyak körül megtekerték és tarkójukon megkötötték. Noha ismert a korai és az egész magyar nyelvterületről előkerült hosszú, bevarrott ujjú ing, itt az igen bő, mellévarrott ujjú rövid gyolcsing a jellemző. Ezek a hímzés elhelyezésével, színével és mértékével nyerik el kifejezőképességüket: a piros vállfűs ing T alakban elhelyezett dús hímzésével a fiatalok ünneplője volt (az egészen fiatalokén csak keskeny a hímzés), a kötéses, csak hosszában kivarrt ujjú ing férjes asszonyokat illetett, a dísztelen parasztos ing egyszerűséget, munkaalkalmat, öregkort vagy éppen gyászt jelentett. A hímzés fekete színe azt hivatott közölni, hogy aki ilyen inget vesz magára, az úrvacsorázni indul, böjtöl, gyászban van vagy öreg. Az inghez háziszőttes → pendely tartozott; az ünneplő pendely kötéses és apró ráncokba van szedve. A szoknyaféléknek két változata ismert: az egyik elöl nincs összevarrva, és két alsó csücskével az övbe tűzve viselték: ez a → muszuj vagy bagazia. A másik ha fehér gyolcsból készült, → fersing a neve, ha más gyári kelméből, akkor szoknya. A muszuj apró ráncokba szedett fekete klottból készült. Ékessége a muszujposztó, a széles alsó piros, zöld, sárga vagy fekete posztóbélés. Némelyik posztót ki is varrták, sőt évszámot is hímeztek rá. Ismerünk egyet az 1700-as évekből. Az alkalmakhoz való igazodást a posztó eltérő színe tette lehetővé. A muszuj apró ráncait a csípő fölött darazsolással fogták le, ezzel díszítették is egyben. A fekvő ráncokba szedett fersing a pártával együtt járó ékessége a fiatal lánynak; egyes községekben a lakodalom éjszakáján vehette fel utoljára a fiatalasszony, azután el kellett tennie a ládába. Az ing fölé öltött vállaknak, mellrevalóknak is sokféle változata élt egymás mellett. Legünnepélyesebb a zöld posztóborításos, piros torockói csipkével díszített, oldalt gombolós csipkés mellrevaló. Ezt követi a rövid (korábbi hosszabb formájából megrövidült) és telehímzett, elöl csukódó mellrevaló; mellette számos bársonyból, plüssből, korábban posztóból készített, csipke- és gyöngydíszítéses váll volt használatos. (A vállkendők itt ismeretlenek, ezért kapott olyan fontos szerepet az ing fölé öltött váll.) Mint téli ünneplő felsőruha szerepelt a fehér posztó condra piros posztó sallangokkal. A férfiakéhoz hasonló kék bujkát a nők is viselték. Az idősebbeké fekete, a fiataloké piros szalagokkal, gyöngyökkel volt díszítve. Sok változata van a köténynek is, egyik a zöld posztó, piros torockói csipkével szegett kötény. Mellette a pántlikás kötény, fekete klottból készült, mint a muszuly, de a keretező és a sarkokban elhelyezett szalagdísz piros, kék, fekete. A kötény színe vagy rózsás volta fejezte ki a kort és az alkalmat. A harmadik kötényváltozat a kötéses kötény. Korábban ez is fekete klottból készült, később szövetből, mintás kasmírból is: hosszában két sor szélesebb vagy keskenyebb kötés, hímzett sáv, gyöngyhímzés díszíti, fent a csípőnél pedig apró ráncait keresztben darázsolás fogja le. Hegyes orrú, piros ünneplő csizmát viselnek a lányok: ennek fején, szárán virágok és madarak vannak gépi tűzéssel kivarrva. Az idősebbek csizmája puha szárú, fekete. A lányok ünnepi öltözetéhez tartozik a hosszúkásra összehajtott, a behajtott bal karon viselt keszkenő (→ kézbevaló kendő), az ünnepi alkalmak szerint ennek a színei is változnak. – A kalotaszegi viselet elemei közül jóformán minden magyar népcsoportnál megvan az a női hosszúing, amelyet csak a pendellyel együtt viselnek (ez más, mint a moldvai csángók és keleti, déli szomszédaink alsó-felső ruhaként viselt hosszúinge), ugyanígy általános a hosszúing helyébe vagy fölé kerülő rövid mellévarrott ujjú ing + pendely összeállítás is. A fehér szoknyát, a → fersinget helyi szövésű anyagból megtaláljuk a Sárközben, Sióagárdon, számos más D-dunántúli csoportnál, valamint a Kisalföldön. A szoknya elejét is feltűzik, pl. a Felföldön is, de másutt is. A szalagos kötők párját a korai sárközi kötényekben leljük fel, ugyanitt a csafring kisebb, de azonos szerepű megfelelője a bojtnak. Azáltal, hogy a kalotaszegi női viselet megmaradt hosszú kevés szoknyásnak, és nem haladt együtt számos mo.-i viselettel a szoknyák rövidítésében, számuk szaporításában, a vállkendő bevezetésében, a viseletnek egy korábban általános régi szerkezetét őrizte meg, bár ezen az öltözeten a szalagokkal, csipkékkel, rátett és hímzett díszítésekkel az országszerte emelkedő pompa jegyében páratlanul gazdag lett. – Ami a férfiviseletet illeti, a gyári posztóból varrt nadrágok előtt egész Mo.-on viselték – mint Györffy István föltételezte – a fehér szűrposztó nadrágokat, a harisnyát. A rövid derekú, T szabású borjúszájú ing használata általános volt az Alföldön is. Alapelemeivel így illeszkedik be, megjelenésének félreismerhetetlen sajátossága ellenére is a kalotaszegi viselet a magyar népviseletek közé. – Irod. Jankó János: Kalotaszeg magyar népe (Bp., 1892); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., Bp., 1907); Nagy Jenő: A kalotaszegi magyar népi öltözet (Bukarest, 1957); Fél Edit–Hofer Tamás: A kalotaszegi kelengye (Népr. Ért., 1969); Faragó József–Nagy Jenő–Vámszer Géza: Kalotaszegi magyar népviselet (Bukarest, 1977).

Fiatalasszony ingben és gyolcsfersingben, csipkés köténnyel, bőrmellesben (Mind: Magyargyerőmonostor, v. Kolozs m.)

Legény lobogós ujjú ingben és gatyában, szalmakalappal (Körösfő, v. Kolozs m.)

Idős asszony ünnepi öltözetben (Körösfő, v. Kolozs m.)

Nyári munkanapi öltözet (Körösfő, v. Kolozs m.)

Férfi nyakravaló hímzett és gyönggyel kirakott vége (Magyargyerőmonostor, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Vastag zsinórral gazdagon „kihányt” bőrmelles (Kalotaszeg v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Vastag zsinórral és hímzéssel díszített bőrmelles hátulról (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kalotaszegi viselet Lakodalomba hívogató lányok szalagos pálcával (Méra, v. Kolozs m., 20. sz. dereka)

„Pántlikás kötény” (20. sz. első fele) Bp.. Néprajzi Múzeum

Kalotaszegi viselet Pártás lány és fiatalasszony felvetett ágy előtt (Magyarvista, v. Kolozs m., 20. sz. dereka)

Középkorú asszony félgyászban (Méra, v. Kolozs m., 20. sz. közepe)

Leány pártájának felerősítése (Magyarvista, v. Kolozs m., 20. sz. dereka)

Fél EditHofer Tamás

kálvária: r. k. lakosságú települések és kegyhelyek egyik kultikus helye. Az ún. keresztútjárás, a keresztúti ájtatosság gyakorlásának egyik színtere. Legtöbbször hosszúkás alakú, gyepes terület, amelynek két hosszanti oldalán 7–7, összesen tehát 14 stáció helyezkedik el, a bejárattal ellentétes végén pedig rendszerint magaslaton Krisztus és a két lator keresztjei állnak. Ritkán előfordul félkör alakú kálvária is, pl. a csallóközi Bacsfán. Van ahol kanyargós utat követnek a stációk, pl. Sopronban. A stációk általában kőoszlopok, esetleg kápolnaszerű kis fülkék, az elmaradhatatlan fakereszttel, valamint Krisztus szenvedéseinek egy-egy jelenetét ábrázoló képpel vagy domborművel. Az egymást követő stációképek elhelyezésének rendje változó. A kálváriákat, ha csak lehetett, igyekeztek hegyoldalra, vagy magasabb fekvésű, fokozatosan emelkedő helyre építeni. Gyakran kapcsolódnak temetőhöz. – A kálváriák elterjedése és használata összefügg azzal a gondolattal, hogy a keresztény ember legalább jelképesen járja végig Krisztus szenvedéseinek útját a pilátusi ítélettől a sírbatételig. A zarándokok Jeruzsálemben végig is járják az igazi Via Dolorosát (ez a szokás a kereszténység legkorábbi századaiból is ismert), az emberek többsége azonban nem jut el Jeruzsálembe. Ezért a pápák megengedték, hogy másutt is állítsanak fel olyan kereszteket és szobrokat, amelyek Krisztus szenvedéseinek útját felidézik, és ahol a hivők megnyerhetik a keresztúti ájtatosság elvégzéséért járó búcsút. – Jeruzsálemben már a 14. sz.-ban kis kápolnákkal jelölték a szenvedések útjának állomásait. Ennek mintájára a 15. sz. elejétől Európában másutt is állítottak fel kálváriákat. Az elsőt a domonkos rendű Alvarez állította egy córdobai kolostor területén. A stációk száma a 18. sz.-ig változó volt. A 14 stációs forma a 16. sz. végétől terjedt, és fokozatosan a leggyakoribbá vált, de európai viszonylatban nem lett kizárólagos. A kálvária-állítások legfontosabb korszaka Európa-szerte, így Mo.-on is a 18. sz. volt. A kálváriák építését és a keresztúti ájtatosság kultuszformáinak terjesztését főleg a ferencesrendi szerzetesek szorgalmazták. A r. k. vallási gyakorlatban elsősorban a húsvét előtti Nagyhéten van jelentőségük a kálváriáknak. Ezen kívül jelentős a szerepük a kegyhelyek → búcsúi idején, mivel ilyenkor minden búcsúscsapat végigjárja a kegyhely kálváriáját. A búcsúsok keresztútjárása, a hozzá kapcsolódó költészet, és a véghezvitt rítusok vonatkozásában egyaránt jó fóruma és alkalma volt a népi vallásosság megnyilvánulásainak. – Irod. Bruckner Jakab: Keresztúti ájtatosság (Kalocsa, 1902); Manga János: A magyar katolikus népélet képekben (Bp., 1948); Rado Polycarpus: Enchiridion Liturgicum (I–II., Romae–Freiburg im Breisgau–Barcelona, 1961); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és középeurópai hagyományvilágából (I–II., Bp., 1977); Bango Jenő F. Wallfahrt in Ungarn (Wien, 1978). – 2. → türelemüveg → búcsújáróhely, → kápolna

Stációk (Budakeszi, Pest m.)

Bárth János

kályha: szobai, zárt tűzterű fűtőberendezés. A hagyományos cserép elemekből rakott kályhát a paraszti lakáskultúra keretei között mindig külső fűtéssel építették. A kályha teste a szobában volt, száját a konyha–szoba közötti falba vágták, a konyha felől tüzelték. Így a szobát megkímélte a fűtőanyagok hulladékától, hamujától csak úgy, mint a füsttől. A főzéstől-sütéstől elválasztott, tiszta légterű lakóhelyiségek (→ szoba) kialakítását a kályhaépítés tette lehetővé, ami együtt járt azzal, hogy külön főző, sütő funkciójú helyiséget is építettek a lakóházakban. A kályha a → középmagyar háztípus jellegzetes, egykor általánosan használt fűtőberendezése, de a későbbi fejlődés során a → nyugati háztípus lakásaiban is általánossá vált. – É-Itáliában és D-Németo.-ban bontakozott ki a kályhaépítés középkori gyakorlata a hypocaustumos, külső tüzelésű lakóházfűtés szintén antikvitásban gyökerező elvének felhasználásával. A kezdetben főúri, kolostori alkalmazású kályhafűtésű lakóhelyiség a középkorban a német parasztsághoz is eljutott. A korábbi egységes, az embert, állatot, takarmányt egybefoglaló csarnokszerű épületekben elkülönítették a kályha beépítése után az emberi tartózkodásra szolgáló lakóteret, vagy ahol korábban belső kemencés fűtésű lakóhelyiség volt, ott az konyhává degradálódott, és az épületet a külső fűtésű, tiszta levegőjű térrel növelték. Ezzel sajátos közép-európai lakóházfejlődés és lakástípus bontakozott ki, amely a 20. sz. közepéig a paraszti lakáskultúrát mind szélesebb körben befolyásolta. Hazánkban a királyi udvar, vezető egyháznagyok, főnemesek és kolostorok építkezései révén a 13–14. sz. során meggyökeresedett a kályha alkalmazása, használata. Egyfelől importcikként hozták be, másfelől a nagy gótikus reneszánsz építkezések idején európai szinten is jelentékeny szerepű műhelyek alakultak ki. A 15. sz. utolsó harmadától az árutermelő körzetek tehetősebb mezővárosok polgárai, gazdag parasztjai is alkalmazták a kályhafűtést. Erre engednek következtetni a 16. sz. folyamán elpusztult településeink szórványleletei, valamint a Kecskemét környéki, Tolna m.-i, tisztántúli (túrkeve–mórici stb.) s a Dunántúlon végzett régészeti lakóházfeltárások, amelyekben számos külső fűtésű kályha maradványai kerültek napfényre. A kályhafűtés paraszti közösségekben való elterjedése a 15–16. sz. fordulója körüli sajátos hazai gazdaságtörténeti–társadalomtörténeti fejlődés eredménye. A hazai paraszti anyagi műveltség számos elemével együtt a kályhafűtésű szobák alkalmazása is a szűkebb és tágabb környezetünkben forradalmi jelentőségű változásokat jelez, ami mögött az agrár-árutermelés belső fejlődésünket meggyorsító, fellendítő hatása mutakozott meg. Az ásatások tanúsága szerint, valamint a napjainkig fennálló lakóházak bontásánál észlelhető jelenségekből arra lehet következtetni, hogy kezdetben, de még a 18. sz.-ban is általánosak voltak a földre vagy egészen alacsony padkákra rakott kályhák. A 19. sz.-ra általánossá vált s napjainkban az utolsó fennálló hagyományos típusú kályhák viszont ülő magasságú vagy valamivel nagyobb falazott padkákra épültek. A recens vizsgálatokból két fő típusa volt felderíthető a mo.-i kályháknak. A Kisalföldön, Komárom térségében, a Bakony–Vértes közötti területen, valamint Veszprém és Fejér m.-k találkozási zónájában fekvő, fél hengerre, koporsófödélre emlékeztető alakban rakott kályhák terjedtek el. Az ilyen kályhaformát őrizték meg ugyanebben a térségben a külső fűtésű agyag-sárkemencék. Általánosan elterjedt volt az álló hasáb alakú kályhák alkalmazása. Ezeket négyzetes alapra 4–6 kályhaszem szélességben, 3–6 sor magasságban kocka, hasább alakú testtel építették fel. Ezt a tagolt felületű párkányzattal fogták össze, majd szűkebb négyzetes vagy kör alapú felső hasábbal vagy hengerrel egészítették ki, amelyet a hőátadást fokozó, csipkézett szélű pártázattal láttak el. A kályha tüzelőnyílása az alsó hasábtagozatba nyílt. Ritkán építettek be külön füstcsatornát a kályhaszáj fölé, amelyet agyagcsövekből készíttettek, ez is az alsó hasábtesthez csatlakozott. A felső rész csak a láng tűzterét magasította, nem volt a falhoz, kéményhez bekötve. A kályhák száját, esetleges külön kiépített füstjáratát sárból készült előtével, tévővel, ill. agyag, tégla dugóval zárták be szükség szerint. A kályha szája nyitva állt, ha tüzeltek benne. Ha a láng ellobbant, csak izzó parázs maradt a tűztérben, a tévővel lezárták, hogy jól tartsa a meleget. A kályha tüzének kezeléséhez piszkavasat, szikrafogó csipeszt, hamukihúzó kaparót, esetleg kis lapátot használtak. A kályhákat gyakran falócával vették körül, hogy melléülve közvetlenül élvezhessék a sugárzó meleget. Az Alföldön, a Dunántúlon, a Kisalföldön azonban nagyon sokszor hiányoznak az ülő alkalmatosságok a kályhák mellől. – A kályha összeállításhoz használt cserépelemek is sok változatosságot mutatnak. A 19. sz. vége, a 20. sz. eleje körül Tolnában még használatosak voltak az öblös edény-, ill. ivópohárszerű kályhaszemek, bár itt is az utolsó tanulmányozható példányokon már a négyszögletes, behajló peremű, tányérszerű elemekkel együttesen kerültek alkalmazásra. A 19. sz. és 20. sz. általánosan alkalmazott kályhaszeme ez volt. Ebből szögletes és hengeres, sőt félgömb vagy csonka kúp alakú testek is könnyen rakhatók voltak. A félgömb, csonkakúp alakú kályhák, a magyar nyelvterületen nem maradtak fenn, de a szomszédos boszniai, horváto.-i archaikusabb körzetekben, valamint a Felföldön a felső Garam, ill. a Vág völgyében a közelmúltig tanulmányozhatók voltak. Egykori szélesebb körű elterjedésüket hazai boglyakemencéink formái feltételezhetővé teszik. A 18. sz.-tól szaporodott a mintás, domborműszerű díszítésű vagy teljesen sima felületű nagyobb táblákból összeállított kályhák száma. Kályháink racionálisabb használatára a 19. sz. második felében egyre több helyen alkalmazták a sütő-melegítőfülkék beépítését. Ezek vaslemez fiókokként a szoba felől kallantyús ajtóval lezárhatóan mélyültek a kályha tűzterébe. Burgonyát sütöttek bennük, ételt melegítettek. A kályha építőelemeit fazekasmestereink sokféle technikai kivitelben készítették. Készültek fekete, vörös mázatlan kályhaszemek, valamint fehér, sárga, barna, lilás mázzal is. A legáltalánosabb a zöld mázas kályha-csempeszem volt. Ezeket néha írókás, fröcsköléses, folyatásos díszítéssel is elláthatták, leggyakrabban az alapszínnel megegyező, de lényegesen világosabb árnyalatú díszítéssel tarkították a kályhaszemek felületét. A síklapú csempékből rakott kályhán gyakoriak voltak a különféle barokkos, klasszicizáló reliefszerű domborművek. A domborműves felületű csempék egyébként csak a kályhapárkányzatoknál voltak gyakoriak, ezeken különféle virágmotívumokat használtak. Itt kell utalni arra, hogy azok a sík, domborműves kályhák, amelyeket a → kandallók építéséhez használtak fel, nem kerültek népi környezetben zárt tűzterű kályha építésénél felhasználásra. A kályhákat maguk a szemeket, csempéket készítő fazekasok vagy kályhásmesterek rakták, állították fel. A kályhaszemek a kályha felületét lényegesen megnövelték, gyorsították a hőkicserélődést, a falazáskor alkalmazott meglehetősen vastag sározás viszont jó hőtároló közegként szolgált. A kályha a 19. sz. végén általános volt a Kisalföldön, a Dunántúl egészén, a Duna-kanyar É-i szomszédságában, az Alföld ÉNy-i sávjában Pest környékén, a Cserhát D-i előterében, valamint egy-két hagyományőrző körzetben, mint pl. a Hartán élő németeknél. Egyebütt a 18–19. sz. fordulóját megelőzően vagy ezt követően áttértek a boglyakemencék építésére. Erre utal az a tény, hogy az 1850-es években Kecskeméten a legidősebb nemzedék még emlékezett a szemes kályhák használatára, ill. olyan hagyományosan boglyakemencét használó megye, mint Csongrád a 19. sz. elején még az árlimitációban többféle csempetípussal s a kályharakással is részletesen foglalkozott. Az I. világháborút követően az archaikusabb vidékeken sem igen építettek új házakban kályhákat. A hagyományos tüzelőanyagok háttérbe szorulása, a tüzelőanyag-kereskedelem országos kiépülése, különösen a kőszén, lignit általánosabb használata a kályha visszaszorulásával járt. A két világháború között sok átmeneti megoldás is létrejött. Használatba vettek vaslemezes takaréktűzhelyekkel egybeépített kályhákat. Építettek belső fűtésű kályhákat, vagy gyári csempékből rakattak hagyományos külső fűtésű kályhákat. A 19. sz. második felében, utolsó harmadában készültek vasöntő manufaktúráinkban külső fűtésű vasöntvény kályhák is. A termelőszövetkezetek megszervezése utáni nagy életformaváltozást követően teljesen szórványossá vált a hagyományos kályhák használata. Az egészen idős emberek tartottak fönn néhányat. A kályha használata, építési gyakorlata a polgárosultabb, árutermelő paraszti életmód jelzőjeként épült be népi kultúránkba. A 400–450 éves paraszti kályhahasználat a magyar nép műveltségének sajátos közép-európai kapcsolódású rétegéhez tartozik, nálunk K–Közép-Európában betöltött szerepét, helyét világítja meg. A hazai kályhák közvetlen rokonai horvát, szlovén, osztrák, morva, szlovák nyelvterületeken találhatók meg. A külső fűtésű kályha alkalmazása DK-en nyomon követhető a Duna mellékén a román, bolgár területekig. A leírt kályhatípustól megkülönböztetendő a szobai belső fűtésű cserépkályha, amely a magyar parasztság körében kései (19. sz. második fele) megjelenésű. – A kályha szó a késő középkorból személynévként a 15. sz. végéről mutatható ki. Kahlya, Khohla alakváltozatai is éltek. Eredetileg a kályha egy-egy szemét, edényét, csempéjét jelentette csak, később az egész fűtőberendezés teljes értékű nevévé vált. Ezért az írásos forrásokban kályhás kemence, kályhakemence stb. alakváltozatok szerepelnek. A magyar kályha szó a német kachel alakkal, ill. előzményeivel függ össze, mégpedig a közép-felnémet kachele, kachle, kachel változatokkal, amelyeknek az ófelnémetben chachala előzménye volt. A német alakok cserépedény, cserépfazék s később kályhacserép jelentéssel rendelkeztek. Előzményük a latin caccalus, ill. annak görög megfelelője, a kakabos tégely, serpenyő szavak voltak. A cserépedény építőelemekből rakott, ókori eredetű boltozási technikára utal a szó fejlődéstörténete. – Irod. Papp László: Ásatások a XVI. században elpusztult Kecskemét-vidéki falvak helyén (Népr. Ért., 1931); Méri István: A nadabi kályhacsempék (Arch., Ért., 1957); Tóth János: Népi építészetünk hagyományai (Bp., 1961); Tálasi István: A magyar nép anyagi kultúrája Európában (A folyamatos kutatás tükrében (MTA I. Oszt. Közl., 1964); Holl Imre: Mittelalterarchäologies in Ungarn 1946–1964 (Acta Archaeologica Academie Scientiarum Hungarica, 1970).

„Szömlyös kályha” (Cserénfa, Somogy m.

Kályha (Somogyszentpál, Somogy m.)

Kályha (Szokolya, Pest m.)

Filep Antal

kályhacsempe: 1. agyagból égetett, különféle alakú elemek, amelyeknek különböző módon összerakott együttese tüzelőberendezést alkot, ill. amelyek tüzelőberendezések felületének vagy ilyenek egy részének borítására szolgálnak. Ilyen értelemben a kályhacsempe (mázatlan vagy mázas) lehet – alakja, ill. a tüzelőberendezésen elfoglalt helye szerint – → kályhaszem, → kályhafiók. A kályhát díszítő elemek lehetnek az övpárkányt alkotó csempék, melyeket övpárkánycsempe névvel foglalunk össze, és lehetnek a kályha pártázatát alkotó csempék, melyeket pártázatcsempe, ill. → kályhagomb névvel foglalhatunk össze. A legkorábbi mo.-i kályhacsempe a 14. sz.-ból ismeretes. A történeti anyagban legegyszerűbbek a korongolt kályhafiókok és kályhaszemek. Vegyes mázas (→ónmáz és → ólommáz együttes alkalmazása ugyanazon tárgyon) csempéket Európában Itálián kívül Mo.-on készítettek először az 1480-as években. A budai vár Anjou-kori ásatásaiból áttört előlapos, dongás, magas művészi igénnyel készített kályhacsempék kerültek elő, de ugyanonnan kályhaszemeket is ismerünk. Ugyanilyen csempék a középkori alföldi és D-dunántúli ásatási anyagban is előfordulnak. A 18–20. sz. eleji dunántúli kályha, ill. a hódoltság után a 18. sz. végéig a Duna–Tisza közi ház tüzelőberendezése is ilyen elemekből állott. Az erdélyi kandallókat általában sík lapú kályhacsempék alkotják, de ismertek Erdélyből kályhaszemek és kályhafiókok is. A Dunántúl kályhacsempét is készítő fazekasközpontjainak készítményei közül legismertebbek a Sümeg, Keszthely, Nagykanizsa, Ják, Dőr, Csákvár, Hedrehely, Sárköz, Mohács, Tata kályhásai által készített kályhafiókok. Alapszínük a barna, zöld, sárga máz. Növényi ornamensekkel vagy – pl. Mohácson – madárral díszített kályhacsempét is találunk. Nem ismeretlen a → domborműves díszítés kerámián sem. Az erdélyi kályhásközpontok között legismertebbek a kalotaszegiek: Kolozsvár, Váralmás, Magyarvalkó, Bánffyhunyad; a Székelyföldön Korond, Küsmöd, Csíkmadaras, Kézdivásárhely; a Szilágyságban Désháza. Jelentős szerepe volt a barcasági és a besztercei szász kályhásságnak is. Az erdélyi kályhacsempék egyik legrégebbi darabja a Néprajzi Múz. gyűjteményében az 1661-ben, valószínűleg Székelyudvarhelyen készült mázatlan csempe. E mázatlan készítmény mellé szépen sorakoznak a mázas – zöld, fehér alapon kék írókás vagy több színű mázzal készült – kályhacsempék. Díszítményeiben mély nyomot hagytak a történeti stílusok: a reneszánsz, a barokk, a rokokó és a klasszicista. A besztercei szász csempéken gyakori motívum a középkorban is kedvelt lovagalakos díszítmény. E csempék jellegzetes motívuma még a futó szarvas és a fenyő együttese, vagy a táncoló párt ábrázoló díszítmény. Ezek között mázatlan nem fordul elő. Legtöbbbjén fehér vagy a fehér alapon kék mázas, ill. kék-zöld vagy sárga-zöld mázas a díszítmény. A többi kályhacsempéhez viszonyítva ezek kisebbek és fekvő téglalap alakúak. A díszítés technikáját illetően sajátos vonásuk, hogy a díszítményt reliefszerűen oldják meg, s erre viszik a színes mázakat. A kalotaszegi kályhacsempék a reneszánsztól örökölt olaszkorsós, életfás motívumokkal díszítettek, azonban ugyanazon a tárgyon geometrikus díszítőelemek – mint pl. rozetta és egyéb elemek – is előfordulnak. Sokszor az előbbi elemek klasszicista stílusú oszlopokkal körülvéve láthatók. Az erdélyi kályhacsempék díszítményeire a népművészet más ágainak – mint pl. a varrottasok, faragások, bútorok – díszítőelemei is hatottak. Mindenekelőtt a faragások hatása emelhető ki, mivel a fából készült kályhacsempenyomó dúcokra főleg a faragók által kedvelt motívumok kerültek. – Irod. Papp László: Ásatások a XVI. században elpusztult Kecskemét-vidéki falvak helyén (Népr. Ért., 1931); Csalogovits József: Tolna vármegye Múzeumának második ásatása a török hódoltság alatt elpusztult Ete község helyén (Népr. Ért., 1937); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965); ifj. Kós Károly: Népi kandallók és kályhacsempék a magyarság körében (Népélet és néphagyomány, Bukarest, 1972). – 2. Mázatlan (esetleg csillámos) vagy mázas cserép. Sík lapból formált, négyszögletes, többnyire téglalap alakú tárgy, hátán kiálló peremmel. Kályha vagy kandalló alkatrésze.

Türén (v. Kolozs m.) előkerült 15. sz.-i kályhacsempék

17–18. sz.-i kályhacsempék a Sepsiszentgyörgyi Múzeum gyűjteményéből

Magyargyerőmonostori csempék (v. Kolozs m.)

Szolokmai mázatlan, majd a házban vörös festékkel lefestett csempék (v. Udvarhely m.) – Vármezői zöld mázas csempék (v. Szilágy m.)

Bánffyhunyadi csempék (v. Kolozs m.)

Szolokmai zöld mázas csempék (v. Udvarhely m.)

Kalotaszegi zöld mázas csempék (v. Kolozs m.)

Csíkmadarasi (v. Csík m.) zöld mázas csempe és osztrák pénz után komponált „bogaras” díszű ismeretlen eredetű csempe

Mázatlan csempék Kovászna környékéről (v. Háromszék m.)

Váralmási zöld mázas csempék (v. Kolozs m.)

Torockói vörösre égetett és csillámozott csempék (v. Torda-Aranyos m.)

Régi mázatlan rozettás és tulipános sarkú csempe (Csíkménaság, v. Csík m.)

Régi mázatlan rozettás csempe (Csikménaság, v. Csík m.)

Kályhacsempe (16. sz., lelőhelye Nadabi vár, v. Arad m.) Bp. Magyar Nemzeti Múzeum

István Erzsébet

kályhafiók: korongolt és formával is alakított, tálszerűen mélyülő, négyzetes cserépkályhaelem. (→ kályhacsempe)

kályhagomb: általában mázas, ritkábban mázatlan cserép, a kályha legfelső részén elhelyezkedő dísz: korongolt, kis oszlopon álló gömb. Ha egyszínű mázzal leöntött, akkor többnyire domborműves díszítéssel ellátott. Lehet írókával vagy ecsettel díszített. (→ még: domborműves díszítés kerámián)

István Erzsébet

kályhaszem: bögre alakú, korongolt, mázatlan cserép, szűk fenekű kályhaelem. (→ kályhacsempe)

Kályhaszem (15–16. sz., lelőhelye Juliskaháza, v. Bács-Bodrog m.) Bp. Magyar Nemzeti Múzeum

Kályhaszem (16. sz., lelőhelye ismeretlen) Bp. Magyar Nemzeti Múzeum

Kályhaszem (15–16. sz., lelőhelye Tolna m., a kenesei határ) Bp. Magyar Nemzeti Múzeum

Kályhaszem (15–16. sz., lelőhelye Juliskaháza, v. Bács-Bodrog m.) Bp. Magyar Nemzeti Múzeum

Kályhaszem (15–16. sz., lelőhelye Juliskaháza, v. Bács-Bodrog m.) Bp. Magyar Nemzeti Múzeum

kamarai telepítés: a bácskai és temesközi kamarai birtokok benépesítésére irányuló 18–19. sz.-i állami szervező tevékenység. A török kiverése után a történeti Mo. elnéptelenedett déli területeinek jelentős része kamarai birtok lett, amelyet hosszú ideig közigazgatásilag sem egyesítettek Mo.-gal. A Temesi → Bánság benépesítését a császári udvari kamara irányította. Előre megtervezett falvakba költöztették az összetoborzott új lakosságot, amelynek többsége a német fejedelemségek népfölöslegéből került ki. A németeken kívül azonban telepítettek franciákat, spanyolokat, olaszokat, cseheket, románokat, bolgárokat, szlovákokat, szerbeket és horvátokat is. Magyarok telepítésére a 18. sz. első felében politikai okokból kevés példa akadt. A kamarai telepítésnek nagy lendületet adott Mária Terézia 1763. évi rendelete, amely szerint a telepesek 6, ill. 10 évi adómentességet, ingyen földet és házhelyet, valamint utazásukhoz és berendezkedésükhöz pénzsegélyt kaptak. A rendeletben azt is előírták, hol lehet, ill. kell falvakat alapítani; hogyan építendők a házak; milyen szélesre mérendők az utcák; hány fát kell ültetni a telkekre stb. A kamarai telepítés rendjének újabb szabályozására 1782-ben került sor, amikor II. József teljes vallásszabadságot biztosított a bevándorlók részére, valamint ingyen házat, kertet, földet, állatokat, gazdasági eszközöket ígért a Bánságba költöző külföldieknek, elsősorban németeknek. Az állami telepítés tulajdonképpen folyamatos volt az I. világháborúig, de a 19. sz.-ban sokkal kisebb mértékben folyt, mint a 18. sz. folyamán. A 18. sz. közepétől többször sor került magyarok Bánságba költöztetésére is. Rájuk azonban az említett kedvezmények általában nem vonatkoztak. Az 1760-as, 70-es években elsősorban Szeged, a K- és D-Dunántúl és a Jászkunság szegénysége kereste boldogulását a Bánságban és a Bácskában, II. József uralkodásától kezdve azonban megnőtt a távolabbi Felvidékről és az Alföld prot. helységeiből beköltöző magyarok száma is. A Bánságba telepített magyarok jelentős része dohánykertész lett. – A 18–19. sz.-i kamarai telepítések hatására a történeti Mo. déli része, az egykori kamarai birtokok területe Európa egyik legvegyesebb nemzetiségű vidékévé vált. – A kamarai telepítéssel létrehozott falvak megtervezettek, sakktábla alaprajzúak. Határuk mérnökileg kimért, nyílegyenes dűlőutakkal tagolt. A települések táji elosztása, földrajzi környezethez igazodó elhelyezkedése is tervezett (→ Bácska, → Szerémség). – Irod. Hunfalvy János: A magyar birodalom földrajza (Bp., 1886); Réthy László: Magyarországi spanyol telepek (Ethn., 1890); Bodor Antal: Délmagyarországi telepítések története és hatása a mai közállapotokra (Bp., 1914); Mendöl Tibor: Az új települési rend (Magy. Művelődéstörténet, IV., szerk. Domanovszky Sándor, Bp., é. n.).

Bárth János

kamin kémény: zárt, mászható → kémény, amelyet a konyhákból fűthető szobai kemencék szája elé falazva építenek. A konyha kamin kémény alkalmazása esetén zárt légterű, füsttelen. A kemence szája előtt rendszerint kétszárnyú ajtóval fedett nagyobb nyílás van, ezen át fűtik és vetik be a kemencét. A kamin kémények aljába általában hamuaknát építenek be, amelybe a fűtéskor keletkező pernyét, hamut a kihűlésig tárolják. A hamuaknának alul kis ürítőnyílása van. A kamin kéményekbe szokás szerint bevezetik a konyhába beépített üstház és takaréktűzhely füstjét is. A kamin kémény alkalmazása a 19. sz. derekán gyorsan kibontakozó polgárosulás egyik kísérő jelensége volt építő- és lakáskultúránkban. A kamin kémények főként az Alföldön örvendtek nagy népszerűségnek. Mezővárosainkban a század elején már általánossá váltak. Nevezik még mászókéménynek, kabinnak (pl. Dunapataj) is. –Irod. Vargha László: A tilalmasi tanyák építkezése. Adatok a Nagykunság népi építkezéséhez (Bp., 1940).

Filep Antal

kampó, kampósbot: → juhászkampó

kampósfa: → locenfa

kampós tánc: a pásztortáncok juhászkampóval járt változatainak alkalmi elnevezése. (→ még: botoló, → eszközös táncok, → juhásztánc) A kampós tánc elnevezést főleg a → Gyöngyösbokréta némely csoportjai használták (Szatmárököritó, Mikófalva). – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pálfi Csaba: A Gyöngyösbokréta története (Tánctud. Tanulm., 1969–70. Bp., 1970).

Pesovár Ferenc

kamra: lakóházban levő vagy szabadon álló tároló hely gabonaneműeken és élelmiszereken kívül a háztartás és a gazdaság viteléhez szükséges anyagok, felszerelések részére. Emberi tartózkodásra is alkalmas. Némely vidéken éjszakáznak benne, és bár gondosan védik az időjárás viszontagságaitól, sohasem fűtik (→ lakókamra). Régies elnevezései: kamara, kamora, kamura, komora, komra. – A lakóhelyiséggel együttesen egy alaprajzi egységbe épített kamrák általánosan elterjedtek. Megjelenésükkel a lakóházak kéthelyiségűvé válásával lehet számolni, mivel a tűzhely nélküli előtér alkalmas volt arra, hogy tárolóhelyként is szolgáljon. Mégis valószínű, hogy a kamrák általánosabbá válásával a három- vagy több helyiséges házak szélesebb körű építésével kell számot vetnünk. A → középmagyar háztípushoz tartozó dunántúli → füstöskonyhás és a → nyugati háztípus lakóházai esetét kivéve, amikor minden helyiség udvari bejáratú, a kamrák a lakóház előteréből nyíltak. Ha az épületnek több lakóhelyisége van, gyakran előfordul, hogy a kamrába a második, hátsó szobából vezet ajtó. Egyébként ha az előtér mellett nem biztosíthatnak számára helyet, az udvarról, a tornácból nyílik ajtaja. Előfordul, hogy egy-egy házban több kamra beépítésére van szükség. Ebben az esetben gyakran egymás mellett sorakoznak, természetesen csak az első kamra nyílik ilyenkor az előtérből. Viszont nemritkán racionálisan a bennük tárolt felszerelési anyag felhasználási helyéhez közelebb helyezik el az egyes kamrákat. Így az elsősorban élelmiszer tárolására szolgáló kamra a konyha mellé kerül, a takarmányt, gazdasági felszerelést raktározó kamra viszont az istállók mellett kap helyet. Ahol nagycsaládi együttlakás alakult ki, de külön gazdálkodnak, ott gyakorta családonként csoportosították a kamrákat és istállókat egymást követő egységekben. Gyakran előfordul, hogy ha több kamrára van szükség, és az a szokványos soros alaprajzban nem helyezhető el, a kamrát az utca felől L alakú alaprajzi elrendezésben építik fel. Ilyenkor az épület hosszanti szárnya és a kamra között folyosó szélességű átjárót hagynak, amelyet az utca felé ajtóval vagy ablakkal zárnak le, az így keletkező előtérbe nyílik általában a kamra ajtaja, de előfordulhat az is, hogy a kamra közvetlenül a lakóépülethez csatlakozik, ilyenkor ajtaját az udvari homlokzat falába építik be. Nemritkán kamrákat alakítanak ki a tornácok oszlop-, ill. pillérközeinek beépítésével. Különösen Erdély és az ÉK-Alföld faépítkezést kedvelő vidékein, de másutt is polgárosult fejlődésű, kővel építkező tájainkon, pl. a Tokaj-Hegyalján nem ritka az oldalkamra (→ oldalház). Kamráink építészeti kiképzése rendkívül egyszerű volt. Középparaszti szintig a kamrák méretei kisebbek voltak, mint a szobáké. Ajtajaik erősek, zárhatók voltak, ha udvarra nyíltak, általában lakattal látták el. Ablakot nemigen készítettek a kamrák falába, csak legújabban, de akkor is csak egészen kis méretűeket alkalmaztak. Viszont általában mindig gondoskodtak a kamra állandó szellőzési lehetőségéről. A kamra falába alul-felül több, téglaél keskenységű nyílást építettek be légjárat számára. Ezeket, ha az idő kedvezőtlenre fordult, szalmával, ronggyal eltömték. Általában igyekeztek a szélsőséges hőmérséklettől megóvni, sőt az évi középhőmérsékleten törekedtek a kamrák levegőjét temperálni. A gabona tárolására gyakran rekesztékeket építettek be, vagy akár stabil hombárokat telepítettek a kamrákba. Sok esetben zsáktartó ászokgerendák beépítésével gondoskodtak az okszerűbb tárolási követelmények kielégítéséről. Gyakran a falakba polcozott, vakablakszerű mélyedéseket építettek be. A falakba egyébként a tárolás céljából szokásos volt erős fa- és vasszögeket, kampókat beverni, azokra függesztették fel a holmikat. Gyakran a kamra alá pincét készítettek. A pinceajtó nemegyszer a kamra padlójából nyílt. Ha pedig a pincegádor boltozata a kamra belvilágába ért, a boltozat tetejére lépcsőzetesen polcszerű rakodóhelyet építettek. Az utóbbi 200 évben a mo.-i kamrák általánosan mennyezetesek voltak. Általában mestergerendás vagy keresztgerendás deszkafödémet készítettek, amelyet leginkább felülről gondosan, vastagon tapasztottak. A mennyezet gerendázata önmagában is alkalmas rakodóhelyként kínálkozott. A gerendákra felfüggesztett, erre a célra készített rudakon az élelmiszereken kívül főleg ruhaféléket tároltak. A 17. sz.-i leltárakból tudjuk, hogy az erdélyi fejedelmek palotáiban, udvarházaiban épített kamrákban is általánosan szokás volt a födémre függesztett → rudakon való tárolás. Módosabb építtetők azonban gyakorta boltozattal építették a kamrákat. A boltozatos kamra tűz esetén jobban védte a benne felhalmozott javakat. Hasonló meggondolásokból építettek a kamrák ajtaja elé → gádorokat, hambitokat, vagyis → ajtó előtti boltozatokat. De a tűz elleni védekezés indokolja a kamraajtók vaslemezzel való bevonását, sőt vaslemez-ajtók készítését is. A kamrák rakterét kiegészítette a padlás is, amelynek tároló funkciója mind az élelmiszerek, mind a gabonaneműek, mind a felszerelési tárgyak vonatkozásában a múltban rendkívül jelentős volt, különösen a szabad kéményes füstelvezetés elterjedését követően. – Kamra szavunkból képzett, helynévként használt származékszó 1198-ból bukkant fel. Jellegzetes az 1372-ből ismert első összefüggő szövegben jelentkező előfordulása is: „tulaÿdon kamaraÿaban agÿat c

ynaltattnÿ”. 1398-ban bukkant fel először az éléskamra máig élő szóösszetétel, ugyancsak helynévként. A kamra a görög καμαρα szóból eredő latin camera ’boltozat, boltozott helyiség’ jelentésű szóból származik. Széles körben elterjedt szinte valamennyi európai nyelvben. Hozzánk valószínűleg közvetlenül a középkori latin nyelvhasználatból került. Nyelvterületünk egészén elterjedt. Minthogy egyaránt előfordult szabadon álló építménnyel és a lakóházba beépített hálóhellyel kapcsolatosan is, célszerűnek látszik, hogy a kamra megnevezést csak akkor használjuk, ha a lakóépületen belüli raktározóteret jelöljük vele, amelyben a háztartás, a gazdasági üzem felszereléseit és az élelmiszereket, kenyérgabonát vegyesen tárolják. A csak gabona raktározására használt kamra, helyiség neve magtár. A hálóhelyként is funkcionáló tárolóhelyek a lakókamrák. A szabadon álló vegyes tárolóhelyek tipikus előfordulási helyük (Őrség) népi nevével, a kástu szóval nevezhetők meg.

Kamra oldalhomlokzata (Vámosoroszi, Kossuth u. 19., Szabolcs-Szatmár m.)

Kamra alaprajza (Vámosoroszi, Kossuth u. 19., Szabolcs-Szatmár m.)

Oldalkamra belső sarka a gúnyatartó rúddal (Kászonimpér, v. Csík m.)

A kamrában oldalszalonna felfüggesztésére használt kampó, a kuka

Új falusi ház éléskamrája (Bajánsenye, Vas m.)

Filep Antal

kan: → disznó

kánai menyegző, Jézus tustja, Kána(h)án menyegző: János evangéliuma 2. fejezetének 1–13. verseiben leírt menyegző, ahol az evangéliumi legenda szerint Jézus első csodatételeként a vizet borrá változtatta. Erre a történetre különféle → népénekekben és → szokásokban utalnak. – 1. a mulatónóta válfaja, a víz borrá változtatásáról szóló újszövetségi történet énekes feldolgozása, melyet a mulatságon részt vevő vendégek adtak elő. A kánai menyegző a mulatás biblikus igazolása (A szép, tiszta mulatságot ki-ki ismeri, Azt maga az Úr Jézus is nagyon szereti...). 16 versszakból álló magyar és latin szövege már a Kájoni-kódexben (1634–1671) felbukkan, később világi énekgyűjtemények, → vőfélykönyvek és különféle → ponyvák tartalmazzák. Országszerte ismert, szomszédaink közül a csehek, morvák és horvátok éneklik. Előadási alkalma és módja, ennek megfelelően változatai többfélék; a szövegek többsége rövidebb az első előfordulásénál és olykor a → katekizmusi énekkel vegyül. Templomi és házi ájtatosságon asszonyok éneklik, ez esetben vallásos mozzanatai domborodnak ki. Legtöbb helyen lakodalomban adják elő: vacsora előtt a nyoszolyóasszony, még gyakrabban pedig vacsora után maga a vendégsereg énekli. Váltakozva énekel a kórus és az → előénekes, sőt a szerepet ki is oszthatják, és a történetet megjátsszák vagy táncolnak rá. Kezdősorai (Az igaz-Messiás már eljött, Sokféle csudákat köztünk tött: A vizet is borrá tette, A násznépet vendégelte...) és a lakodalomra való utalás (Lakodalmat hírdetének, Jézust meghítták vendégnek...) a legállandóbb szövegrész. Időközben egyre több népi szemléletre valló részlet került bele (Úgy követték tanítványi, Mint a tyúkot a fiai; Úgy megforgatták Magdolnát, Mind szétrúgta a papucsát...) A férfiak körében ún. sorbaitatóvá vált, szövege tovább világiasodott (Mátyás a poharat vigyázza, Soká kerül, nehezen várja. Jakab elől elragadja, Szomjas torkára felhajtja; Péter tekint a társaira, Köszöntgeti poharát másra; Meg sem törli a bajuszát, Csak issza a jó borocskát...). – 2. A → vízkereszt utáni második vasárnap estéjén tartott és imádkozással, énekléssel, majd evéssel és ivással egybekötött megemlékezés a bibliai eseményről. A római misekönyv szerint a pap ezen a vasárnapon – és a borszenteléskor (→ Szent János áldása) – olvassa fel a kánai menyegzőről szóló evangéliumot. Ez az alkalom és a bibliai → legendát megéneklő verses szövegek képezték alapját ennek a sajátos népi ájtatossági formának, amely az evangéliumi eseményt jeleníti meg. A kánai menyegzőt egy-egy faluban több háznál is megrendezték. Rendesen az előimádkozó vagy előénekes asszonyok szervezték. Az ételeket és italokat a résztvevők hordták össze, vagy a házigazda adta. Közismert énekek és imádságok elmondása után énekelték a kánai menyegzőről szóló éneket, leginkább a Kájoni-kódexből ismert szöveg változatát, majd hozzáláttak az evéshez, iváshoz. Néhol az evangéliumi legendát is megjátszották. Víznek nevezett bort vittek a szobába, amelyet a gyülekezéskor kijelölt „násznagy” megáldott, majd énekeltek. Az ének végeztével, amint az utolsó vers mondja, a jelenlevők táncra is perdültek:

Itt mindnyájan vígan mulattak, Egyet-kettőt könnyen ugrottak. Ugy megforgatták Magdolnát, Hogy elrugták a patkóját Kána menyegzőben.

– A kánai menyegző énekének tartalmát kifejező elnevezés zenei szempontból is egyértelmű: a szöveghez egy fődallam kapcsolódik, mely egymástól kevéssé eltérő változatokban él. Hangkészletének alapja dúr hexachord, mely egyes változatokban a fölső kis szeptimmel vagy ritkán oktávval egészül ki; ritmusa giusto jellegű, s a szótagszám az első két sorban változhat: többségben 9, de előfordul 11 is. A variabilitást e téren már a kánai menyegző első írásos feljegyzése is tükrözi. Az első két (azonos tartalmú) dallamsor, mely az alaphangról indulva kvinten kadenciázik, népénekek közt gyakori, az ének második felére jellemző szekvenciázó menetek és aprózott ritmus inkább táncdallamok között találnak megfelelésre. A Kájoni-kódexben ezzel a dallammal jelenik meg a „Nyúl éneke” is. Ma élő cseh, morva változatai strófaszerkezetben a magyarral rokonok, dallamuk azonban különböző. – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Manga János: A kánai menyegző változatai (Ethn., 1946); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A, Bp., 1955); Szabolcsi Bence: A XVII. sz. magyar világi dallamai (A Magyar zene századai, Bp., 1959); Papp Géza: A XVII. sz. énekelt dallamai (Régi Magyar Dallamok Tára, II., Bp., 1970).

Katona ImreManga JánosSzendrei Janka

kanalasgém (lat. Platalea leucorodia): vízimadár. Az alföldi pásztorok, pákászok felső csőréből kanalat, az alsóból villát készítettek. Herman Ottót a millenniumi kiállításon (1896) több ilyen archaikus eszközt állított ki. Fészekből kiszedett kanalasgém könnyen megszokja a rabságot, s elél a baromfiak között. Féldomesztikációjáról a Velencei-tó mellől, a Sárközből s a Hortobágy környéki falvakból van tudomásunk. A kanalas-, szürke- és vörösgém húsát a pásztorok néhány évtizeddel ezelőtt még ették. – Irod. K. Mátyus István: Ó- és újdiaetetica... (I–VI., Pozsony, 1787–93); Lakatos Károly: Vadászati és madarászati emlékeimből (Szeged, 1891); Herman Ottó: Ősfoglalkozások: Halászat és pásztorélet (Bp., 1898); Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Györffy István: Nagykunsági krónika (Bp., 19553).

Gunda Béla

kanáltartó, kanalas: a családtagok fa evőkanalainak elhelyezésére szolgáló, falba vert vagy falra akasztott, több sorban átlyuggatott fapolc, ritkábban egyik szélén csipkésen kifaragott léc. A kanáltartónak az volt a szerepe, hogy az étkezés után elmosott vizes fakanalakat szellős helyen tartsa, s könnyen száradjanak. A lyukakban a kanalak fejüknél fogva függnek. Változatai nálunk századunkig mindenfelé előfordulnak, helyük az utóbbi száz évben a főzőhelyiség. Több soros kanáltartó lyukkal készítettek félkör alakú kanáltartót is, amelynek hátsó széléhez merőlegesen rövid nyélszerű akasztót csapoltak. Díszesebb formája a mintegy másfél, két arasznyi hosszú, négy oszlopocskába csapolt keret, deszka aljjal, amelynek oldalait a keretbe helyezett áttört díszítésű falemezkék töltik ki. Ezt a formát is a falra akasztották, s a kanalakat, villákat ez esetben a fenékdeszka tartotta. Hasonló kanáltartókat úgy is készítettek, hogy oldalait vékonyra hasított fapántokból fonták. Néhol lécdarabra hullámosan bőrszalagot szegeltek, s a kanalak nyelét a bőr mögé dugták. A kanáltartó egyszerű formája Európa déli és keleti övezetében igen elterjedt. A Cseh-erdő, a lüneburgi puszta és Bretagne vidékén is olyan étkezőasztalokat használtak, amelyeknek a peremén – az ülőhelyeknek megfelelően – átfúrt lyukak, ill. ráerősített pántok kanáltartóként szolgáltak. A lyuggatott-csipkézett önálló fali kanáltartó evőeszköz-elhelyezési elve Ny- és Közép-Európában fali edénytartó polcokon, szekrényre állított nyitott tálasokon jelent meg. Gazdagon díszített faragványok a stájer és a tátrai kanáltartók. A kanálról kapták nevüket nálunk azok a többnyire szintén falra akasztott faládikók, kosarak is, amelyekben az evőeszközöket fektetve tartják együtt. Erdélyi kanáltartók között kivételesen díszes kerámiatárgy is előfordul. – Irod. Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935); Gladysz, M.: Góralskie zdobnictvo drzewne na Slasnku (Kraków, 1935); Bednárik, Rudolf: Duchovná a hmotná kultura slovenského ludu (Turè. Sv. Martin, 1943); Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása (Bp., 1943); Krüger, Fritz: El mobiliario popular en los paises románicos (Coimbra, 1963).

Liggatott kerek deszka kanalas (Borsod m.)

Kanáltartó (Irota, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kanáltartó. Bp. Néprajzi Múzeum

Kanáltartó (Muraszemenye, Zala m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kanáltartó. Bp. Néprajzi Múzeum

Kisbán EszterManga János

kanapé: támlás → pad, a közép-európai, rokokó stílusú, párnázott úri-polgári kanapé utóda. Gazdag német parasztok már a 19. sz. elején használták, ahol kialakult a padládának (→ láda) megfelelő változata is. Mo.-on a kanapé a 19. sz. derekától kezdve hatolt be a parasztházakba, s a 20. sz. elejére az ország nagy részén kiszorította a sarokpadot. Ennek a helyére vagy két önálló kanapét állítottak vagy pedig egy sarokpad-szerűen kiképzett példányt (sarokkanapé), vagy a párhuzamos → szobaberendezésnél a hosszúláda (pad) helyére, a mestergerenda alá tolt asztal mögé került. Néhol kanapét helyeztek a → vetett ágy elé is (→ rengő pad). A Tiszántúlon és Erdélyben elterjedt a ládás alsó részű, ill. a → padágyként kialakított kanapé; nevük többnyire karosláda, élésláda, fiókos láda, kanapés padláda, ill. padágy. Gyakran pad vagy lóca a kanapé neve, az ágy előttié esetleg rengő pad. – A kanapé mindig → asztalosbútor, többnyire egyszínű sötétre festett, de néhol a menyasszonyi ládák stílusában virágzott (→ virágozás; pl. → sátoraljaújhelyi bútor), ezek rendszerint datáltak is. (→ még: padtakaró) – Irod. Uebe, Rudolf: Deutsche Bauernmöbel (Berlin, 1924); Cs. Sebestyén Károly: A magyar parasztház padja (Népünk és Nyelvünk, 1937); Döppe, Friedrich: Deutsche Bauernmöbel (Leipzig, 1955); Vajkai Aurél: Szentgál, Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); ifj. Kós Károly: A vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972).

Kanapé, ülése alatt ládával (1888. Készítőhely: Sátoraljaújhely, lelőhely: Pusztafalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

kanász: → konda

kanászbalta, kondásbalta: fejét a kovácsok vasból készítették, nyelét maga a pásztor, ill. használója faragta. A dunántúli kanászbalta felső széle ívszerűen hajlott csonka piramis alakú fokkal. A nyél lyuka kerek, hengeres nyele gyakran karcolással, → spanyolozással díszített. A felvidéki kanászbalta lapja egyenlőtlen szárú háromszöghöz hasonló, felső sarka élesen kiáll, erősen hátraugró foka lapított hasáb alakú. Nyele lapos, gyakran → rézverettel díszített. Az Alföldön változatos volt a kanászbalta formája, nyelét → berakással is díszítették. A kanászbalta az egykori pásztoréletnek nélkülözhetetlen eszköze volt. Ha az állat lába a fa gyökerei közé szorult, ezzel szabadították ki. Vele vágták ki a botnak való ágat, aprították a tűzrevalót, védekeztek vele a megvadult kan, a vaddisznó, a farkas ellen stb. Régen a pásztorok, az erdőt járó emberek felszereléséből nem hiányzott. A múlt században már inkább csak a kanászok használták, s ez lett foglalkozásuk címere is, mint a juhászoknak a kampó. A kondások a kanászbaltát bal vállukon viselték, s köztük akárhány akadt, aki 25–30 lépésről úgy fültövön sújtotta vele a disznót, hogy az menten összerogyott. A kanászbalta a kanászok mulatozásainál, a kanásztáncnál – nem ritkán a verekedésnél – is szerepet kapott. A hagyomány szerint a híres dunántúli betyárok és kanászok olyan baltákat is csináltattak, amelyeknek oldalába ezüst forint nagyságú tükör volt beleillesztve, s – a balta nyelét a gyepbe tűzve – ez előtt borotválkoztak. Bár hordását a hatóságok gyakran tiltották, ennek nem volt eredménye. Az idősebb kondások még néhány évtizeddel ezelőtt is magukkal hordták őrzés közben. A kanászbalta változatos formáit a szomszédos népeknél is megtaláljuk más-más elnevezéssel. Egyik-másik idegen elnevezés nálunk is meghonosodott. A D-Dunántúlon délszláv hatásra a balloska, É-Mo.-on szlovák hatásra itt-ott a valaska elnevezést használják. – Irod. Herman Ottó: Ősfoglalkozások: Halászat és pásztorélet (Bp., 1898); Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (III., Bp., 1911); Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn., 1939); Polonec, O.: Valašky, fokoše, èakany (Turè. Sv. Martin, 1963).

Kanászbalták (A bal oldali nyele faragott, a jobb oldali ólomberakásos. Zala m. és Mátravidék)

Kanászbalta nyelén baltát emelő szűrös kanász spanyolviasszal berakott ábrázolása („K. I. 1868” felirattal, Zala m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Manga János

kanászduda: → tülök

kanászkürt: kanásztülök (→ tülök), bádogból vagy fából készült kisebb → kürt.

kanásznóta, kondásnóta: a pásztordal válfaja, a kanászok életéről, érzelmeiről szóló, általuk énekelt dal. Nem választható el a → kanásztánc-nótától; a tánchoz való szoros kötődése révén a szövegek többnyire vidámak, olykor drasztikusak. Csak tematikailag hasonlítanak a többi → pásztordalhoz, különben tartalmi-formai szempontból eléggé elkülönülnek. A foglalkozás lenézett volta ellenére sem hiányzik a kanásznóták közül a vetélkedő (Hortobágyon víg a kondás...), kérkedő (A kondás is fenegyerek...), melyek összefonódhatnak a viseletről (Megismerni a kanászt cifra járásáról, Tűzött-fűzött bocskoráról, tarisznyaszíjáról...), a fegyverként és tánceszközként forgatott kanászbaltáról (Úgy megforgatnám a baltám, Kondástáncot járnám, babám; Uccu, kanász, a gyepen baltájával játszik...) szóló dalokkal, sőt a hasonlóan játékos-drasztikus szerelmi dalokkal is (Árokparton a kondás babájával játszik...). Életmódjukat illetően az erdei makkoltatást szövik dalba leggyakrabban (Felment a kondás a fára, Makkot ráz a korgó nyájra; Kicci szőke, kicci barna, Ki az erdőre a makkra!...). Állataikat nem ábrázolják oly szeretettel és emberszerűen, mint a többi pásztor, de ők is becézik (Árpa is van, makk is van, Majd meghízik a kis kan; Hízzál, kucukám, nőjjél nagyra!; Mikor kicsi fiú vótam, A malacér majd meghótam...), és ha → párbeszédet nem is folytatnak vele, de szólnak hozzá (Ne korogj, manganyáj, Nem menünk még haza!...), dalaik első sorai pedig legtöbb esetben velük kezdődnek (Túr a disznó a réten, csak a füle látszik...). A jószág elvesztése kisebb gond, inkább tréfálkoznak vele (Bujdosik a disznó kilenc malacával, Utána a kanász üres tarisznyával...), s e dalok nem fonódnak össze a → betyárdalokkal. (→ még: csikósdal, → gulyásdal, → juhászdal)

Katona Imre

kanászostor: → karikás

kanásztánc, kanászos, kondástánc: tágabb értelemben a pásztortáncok (→ botoló) egyik gyűjtőneve s a velük rokon régi stílusú táncok (→ ugrós) elnevezése. Szűkebb értelemben az említett tánccsalád egyetlen mozzanatra korlátozódó, önállósult ága: két, földön keresztezett bot (vagy más eszköz) körül járt → fegyvertánc-eredetű – pásztortánc. E férfitánc-fajtát – az eredetére és funkciójára való utalással – ún. mutatványos fegyvertáncként tartja számon az irodalom, noha a tényleges fegyvert (kard, fokos, balta) már más eszközök (bot, nyárs, vessző, hangszer, söprű, nádkéve, szalmaköteg, kendő, szalag, kalap, üveg, tojás, ostor stb.) helyettesítik. Az ügyességi próba vagy virtuskodó mutatvány lényege az eszköz kerülgetése, melyet tánc közben érinteni, elrúgni, megsérteni nem szabad. A keresztezett botok szögletei a kanásztánc formakincsét korlátozzák, így az viszonylag csekély és egyszerű. A kanásztánc két váltakozó részből épül fel: 1. A botok előtti és körüli táncnak mintegy bevezető és közjáték szerepe van, 2. a főtéma pedig a botok szögleteiben való gyors, virtuóz ugrálás. A kanásztánc jellegzetes táncritmusa:

. A kanásztánc az egész népterületen és a Kárpát-medence minden részén ismert. Leggyakoribb a D-Dunántúlon, viszonylag ritkább Erdélyben. A somogyi kanásztánc dramatikus változatát → disznóölő táncnak nevezik. A szomszédos népek táncai közül az osztrák Spanltanz, a szlovén és szlovák zajaci tanec, a szász Spiesstanz és az erdélyi román Crucea a közvetlen rokonai. Változatai egész Europában, Spanyolo.-tól Skócián és Skandinávián keresztül a Baltikumig s a Kaukázusig ismertek (spanyol L’Hereu Riera, skót Gilly Callum, finn Tikkuristi, észt Pulgatants stb.). Angol és német említések, ábrázolások alapján a középkorig vezethető vissza. E régi fegyvertánc-forma első, ókori említője Démokritosz. A mutatványos fegyvertáncok e jellegzetes formája hosszú időn át nagy területen hozzá tartozott az európai népek tánckincséhez, s virágkorát a középkorban élhette. K-európai divatjukat a török elleni küzdelem időszakához fűződő reneszánszuk (→ hajdútánc) hosszabbíthatta. E táncok maradványait napjainkig közvetítő pásztorkultúra szokatlan, az egész népterületet behálózó bőségben őrizte meg. – Az ún. kanásztánc-dallam régi táncdalaink egyik jellegzetes, 2/4-es ütembeosztású, tetrapodikus sorokból álló (Mm.
= cca 110–130 tempójú) ritmikai csoportja, mely többféle tánchoz is használatos, de a kanásztáncot szinte kizárólagosan kíséri. Népzenei, zenetörténeti és verstani irodalmunkban ezért is kapta a
ritmusformula a kanásztáncritmus nevet, és e ritmust hordozó dallamok pedig – a népi terminológiának megfelelően – a kanásztánc-nóta elnevezést. Az európai középkor és a reneszánsz költészetében, tánczenéjében a kanásztánccal egyívású ún.
vágáns-ritmusnak a barokk korig nagy szerepe volt. Átszövi a 16–18. sz. magyar tánczenei emlékeit is, mégpedig az → ungareszka, hajdútánc – saltus hungaricus dallamok jellemző ritmusa. A szinte egész Eurázsiában – keleti rokon népeinknél is – fellelhető ritmusfajta különösen jellemző a Kárpát-medence népeinek tánczenéjére. Bartók → kolomejka- és ardeleana-ritmusnak is nevezte a kapcsolódó ruszin-ukrán, ill. erdélyi román táncok neve nyomán. A magyar népzene fejlődésében Bartók e dallamcsoportnak nagy jelentőséget tulajdonított. A kanásztáncot a hangszeres verbunkoszene egyik forrásaként, kiindulópontjaként jelölte meg, mely közvetve az új magyar népdalstílus kialakulásához is hozzájárult. (→ még: dunántúli táncok, → eszközös táncok, → juhásztánc, → legényes, → tánctörténeti rétegek) – Irod. Bartók Béla: Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje (Bp., 1934); Wolfram, R.: Die Volkstänze in Österreich und verwandte Tänze in Europa (Salzburg, 1951); Vargyas Lajos: A magyar vers ritmusa (Bp., 1952); Szabolcsi Bence: Dallamtörténeti kérdések I. A magyar vagánsdalokról (I. Zenetud. Tanulm., Bp., 1953); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Pesovár Ferenc: Kanásztánc és seprűtánc – mutatványos táncaink két típusa (Tánctud. Tanulm., 1967–68, Bp., 1969); Martin György: Kanásztánc (Táncműv. Ért., 1968. 1. sz.); Martin György: The Relationship between melodies and Dance Types in the Volume V of CMPH (Studia Musicologia, Bp., 1972).

Martin György

kanásztülök: → tülök

kanca: → ló

kancatej: → kumisz

kancatejfürdő: → táltospárbaj

kancsó, orros, mihók: kívül és belül is mindig mázas cserépedény. Folyadéktartó, elsősorban borosedény, melynek szája összenyomott, esetleg félig zárt vagy csőszerűen végződik. A teljesen összenyomott kiöntőjű edény neve orros kancsó; ha csak a kiöntője benyomott, az edény neve vizeskancsó. Az archaikusabb formát őrző edénynek kis talpa van, ilyenkor talpas kancsó a neve. A kancsónak a fülével átellenes oldalán van az eleje, ahova a fő díszítmény kerül. Akadnak kivételes esetek, amikor a fenti forma módosulhat: nem egy, hanem három kiöntője van, s nem egy, hanem 2–3 füllel látja el mestere; a nyaka nem sima, hanem sűrűn redőzött vagy éppen a szokásosnál jóval hosszabb. A formát illetően speciális változatai a → csalikancsó és a → miskakancsó. A kancsó leggyakrabban egyszínű zöld, barna vagy sárga mázas, → karcolt díszítésű, esetleg festett mintával. A nagykancsók legtöbbje domborműves. Évszám, felirat majdnem mindig szerepel rajtuk. Díszesebb vagy valamely szempontból az alapformától elütő darabjai kizárólag megrendelésre készültek. A legnagyobb méretű kancsó a → céhkancsó (Dunántúl). Rendeltetése is speciális. Ez 30 cm-nél magasabb, többségük zöld mázas és domborműves díszítményű. A kancsó 15–30 cm magas; a kiskancsó 10–15 cm magas. A kancsó forma országosan ismert és elterjedt, elnevezése azonban nem egységes a magyar nyelvterületen: a Dunántúlon ezt a formát sok helyen korsónak nevezik, az Alföldön és Erdélyben azonban mindig kancsó a neve. – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

Kanna benyomott szájjal, oldalsó füllel – „Kétcsöcsü” kancsó két füllel

Hosszú nyakú kancsó

Vizeskancsó benyomott szájjal – Talpas kancsó

Orros kancsó

„Háromcsöcsü” kancsó három füllel

Kiöntőcsöves kancsó

Boroskancsó. „Félkézverő” (Szentes, Csongrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Domborműves díszítésű kancsó (Tiszafüred, Szolnok m.) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

kancsuka: → korbács

kandalló: láng-, szikra-, füstfogóval, kürtővel ellátott nyílt tűzhely, amelyhez gyakorta kemence is csatlakozott. A tűztérben elégetett fa hőjét átadta a szoba levegőjének közvetlenül is, de a tüzet két oldalról körülvevő fal, valamint a tűz fölé boruló sátor, amely a lángot, szikrát felfogta, a füstöt összegyűjtötte, s a hozzá csatlakozó kürtőn kivezette a padlástérbe vagy a ház előterébe, egyben hőtároló és kisugárzó testként is szolgált. A → keleti háztípus jellegzetes tüzelőberendezése. Sokféle anyagból, sokféle szerkezettel, nagy formagazdagsággal építették. Terminológiája nem egységes. A kandalló megjelölést elterjedési területe Ny-i sávjában, a K-Alföld peremterületén és az északi Partium szomszédságában használták. Kabola megjelölése a Tiszaháton és a Tiszától É-ra eső vidékeken használatos, ahol az → északi háztípus területére nyomult be, mint a polgárosultabb tüzelőberendezés, hiszen itt az egyszerű füstelvezető kürtőket (kabolákat) építették át terjedelmesebb, cserépcsempékből rakott kandallókká úgy, hogy mellettük még meghagyták a nagy, alvásra is alkalmas kemencéket. Bár gyakran a csempékből rakott kandallók ÉK-mo.-i megjelenése a szobai kemencék méretének csökkenésével járt együtt. A Szilágyságban a Közép-Szamos környezetében a sátor, sátorkemence, Kalotaszegen a kaskemence megnevezés a kandalló tűzhelye fölé boruló építményt idézi, amely vesszőfonásból (→ cserény) favázra is készülhetett, és nagyon vastagon tapasztották. Közép-Erdélyben gyakran minden megkülönböztető jelzés nélkül egyszerűen kemence volt a neve. Ezzel rokon jellegű a pest, pestalja megnevezése az Olt menti háromszéki magyarság körében. Mind a kemence, mind a pest arra figyelmeztet, hogy a kandalló elterjedésterületén korábban a zárt fűtő-, főző-, sütő-, tüzelőberendezésnek a közelmúlthoz képest nagyobb jelentősége lehetett. Erre engednek következtetni az erdélyi levéltári források, különösen a leltárak, amelyek általában alapos leírást adnak a kandallófélékről, s szinte kivétel nélkül kemenceként jelölik. A Székelyföld több pontján a cserepes, cserepes kemence, csempés, csempe, csempealj, cserény megnevezés él. Ez a kályhalapokból összeállított kőpalást anyagára, jellegére utal. Ezért előfordult a kályhakemence, → kályha, kahaj név is. A K-i nyelvterület számos, egymástól messzebb eső pontján előfordul a kürtő, kürtőskemence, esetleg kémény név is, ami a jó füstelvezető tulajdonságaira utal. A székelység körében gyakori a góc, cserepes góc s a vele rokon gób, góg, gógány, ill. a velük képzett összetételek, mint pl. gócalj, gócláb stb. használata. Ebben az esetben a góc tűzhely, tűzközéppontja eredeti jelentésből fejlődött ki a sokféle alak. Bár a góc szó eredete tisztázatlan, hasonló névátvitelre sok példát lehet kimutatni. Utalni kell arra is, hogy sokszor egyszerűen tűzhely, tűzhelyes kemencetüszejes kemence kifejezéseket használták rá. A moldvai magyarság körében nemegyszer egyéb változatok mellett hornyaként említik. Az egyes terminusoknál további bonyodalmat okoznak a résznevek eltérései. Pl. a Korondon, Udvarhelyszéken használt góc megnevezésű kandalló oldalfala sód, a külső, sarkon álló tartó sódláb, a tűzhely pedig sódalja. Megjegyzésre érdemes, hogy a Tiszántúlon kandallóként említenek nem szobai tüzelőberendezéseket, pl. a → tüzelős ólak, → istállók füstelvezetővel ellátott nyílt tűzhelyeit. A kandalló tűzterét a primitívebb változatok esetében a szoba földjén vagy arasznyi padkán helyezték el. Általános az ülő magasságig falazott tűzhely alkalmazása. A 17. sz.-i inventáriumok lábakon álló kandallóinak is voltak a közelmúltig paraszti változatai. A tűzhely mellett szolgafa állt, amelyre a főzőüstöt függesztették, ez általában forgatható volt, miután ráillesztették a bogrács fülét a tűzre, lehetett fordítani, ha az étel megfőtt, a tűz felől kifordították. A kandalló egyfelől a falra vagy a sarkosan aláfalazott sódra támaszkodott, másik két oldala szabad, nyitott volt. A szabad sarkon egyszerű, esetleg faragott, esztergályozott tagolású, díszítésű faláb, esetleg vasrúd állt (gócláb). Erre támaszkodott a kandalló sátora, füstfogója, hőpalástja. Ahol a füstfogó a mennyezetről függött, ez a támaszték el is maradhatott. Előfordultak csak egy oldalon nyitott kandallók is. Ha a kandallót kemencével együtt építették, a kemence oldalt, a szoba hátsó fala felé épült vagy az előtér felé. A jobb helykihasználás érdekében gyakran az előtér és a szoba falát átvágva, a kemence teste az előtérbe nyúlott. Úgy tűnik, hogy a 19. sz. második felétől szaporodott a kemence nélküli kandallók száma. A kemencéket külön építették fel a ház előterében, esetleg tornácában vagy az önálló sütőházban. A szobában csak a nyílt tűzhely s a cserepes hőpalást maradt. Később a polgárosulás során sokfelé felszámolták a szobákban a kandallókat is. Ilyenkor a hagyományos ételkészítési eljárások fenntartása érdekében konyhává fejlődő előtérben vagy a sütőházban készítettek a sütőkemencék szája elé kisebb-nagyobb kandallókat. Ugyanakkor arra is van példa, hogy a szobai kandallókat vaslemezes főzőtűzhelyekkel egészítették ki. – A kandalló használata a magyar nyelvterület K-i felén az I. világháborúig falusi környezetben nagyon általános volt. Polgárosultabb körzetekben az 1930-as, 1940-es években már csak másodlagos példányaik álltak. Utolsó darabjaik az utóbbi két évtizedben pusztultak el. – A kandalló fejlődését, történeti alakulását ma még nem tudjuk pontosan nyomon követni. Az írott forrásanyagban végeredményben a recens objektumokkal megegyező tüzelőberendezésként jelenik meg. A keleti házvidéken pedig egyelőre nincsenek olyan régészeti feltárások, amelyek támpontot nyújtanának. Nem lehet teljes bizonysággal állást foglalni, hogy a cserép-, kőpalástú vagy a sövénytapasztásos sátoros formák időrendben miként viszonylanak egymáshoz. Némi kiindulást jelenthet, hogy a kandallók építésénél csak a lapos, sík, esetleg mintázott felületű csempéket használták, amelyek a kályhacsempék között a legkésőbben terjedtek el. A közelmúlt recens gyűjtéseiben felbukkanó kandallócsempék között több olyan darab van, amely Erdély-szerte előfordul, de a régiségben a 17. sz. első feléből, derekáról eredő, még a fejedelmi udvar igényei szerint készített mintákat követtek. Ilyen jellegű csempék bőséggel kerültek elő 1949 óta Sárospatakon is. E csempék kialakulásában a habánok szerepével is számolnunk kell. Valószínűleg nem véletlen, a kor meghatározásában útmutatást adhat, hogy az erdélyi szászok körében a kandalló Luther-Ofen néven is előbukkan. Az erdélyi formákkal sok tekintetben azonosak a K-alföldi kandallók, azonban ezek a → külső fűtésű szobai kemencékkel együtt jelennek meg. Mind az erdélyi, mind az alföldi, mind az ÉK-Mo.-on előforduló kandallóknak a fűtésen, főzésen, sütésen kívül világítási funkciója is jelentékeny volt. A kortársak a kandallókról írva kiemelik, hogy alkalmazásuk jó levegőt, szellőzést biztosított a házakban. Erdélyben is, ÉK-Mo.-on is a magyarsággal együtt lakó nemzetiségek is használták, építették a kandalló különféle regionális típusait. A kandalló egyes szerkezeti elemei a Kárpát-medencén kívül is fellelhetők, s a kandallófűtés elvének mind a Balkánon, mind a Mediterraneumban, mind az atlanti Európában számos alkalmazását ismerjük. Az a típus, amely Békés-Bihar vidékétől a moldvai magyarságig fellelhető volt, s az Olt völgyétől Kassa szomszédságáig nyomon követhető, egész sajátos történeti fejlődés eredménye, a magyar nép művelődéstörténetének egyik legérdekfeszítőbb építészeti, népművészeti produktuma a maga sajátos interetnikus kapcsolatai révén is. A kandallók domborműves díszítésű, mázas és mázatlan, színesen festett és egyszínű csempéikkel, csipkés oromdíszeikkel mint népművészeti alkotások is különös figyelmet érdemelnek. – Irod. Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Kósa László: A kandallós tüzelő (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970); B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben (Bukarest, 1970); ifj. Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972); B. Nagy Margit: Várak, kastélyok, udvarházak ahogy a régiek látták. XVII–XVIII. századi erdélyi összeírások és leltárak (Bukarest, 1973).

Kandallós tüzelő neve a magyar nyelvterületen (a füstfogó, ill. a teljes objektum neve). A térkép néprajzi adatok alapján – a népnyelvi adatközlések figyelmen kívül hagyásával – készült. 1. kabola, 2. pest, pestalja, 3. gógány, 4. kandalló, 5. kandalló elnevezés más tüzelőberendezéshez, 6. kemence, 7. kaskemence, 8. sátorkemence, sátor, 9. gób, góg, góc és származékaik, gócláb, gócalja stb., 10. cserepes, csempés, csempe, 11. hornya, 12. kályha, kályhakemence, 13. kürtő, kürtőkemence, kémény

Régi típusú kandallós tűzhely (Siklód, v. Udvarhely m.)

Kandalló építése. Szilágysági sátoros kemence szerkezeti metszete

A Kászon határába települt moldvai csángók nyári konyháiba épített jellegzetes csempe vagy kuktor (vesszőfonású tapasztott füstfogó, összeszűkült teteje kőlappal leborítva; alatta üstlábon lógó üstben főzik a burgonyát, puliszkát, kását) (Kászonfeltiz, v. Csík m.)

Házbeli tűzhely cserepes füstfogóval („kabola”), kemencével (Bodrogköz)

Házbeli kályhakemence átalakítva gőzfogónak plattenes fűtővel (Váralmás, v. Kolozs m.)

Tüszej fölött vaslábon álló sátor (kandalló) kályhákból építve, mögötte sütőkemence (Désháza, v. Szilágyság)

Lábakon álló tűzhely, fölötte csempés kandalló, mögötte utólag épített fűtő (Torockó, v. Torda-Aranyos m.)

„Sódaj” a kis lakóház sarkában (részei tűzhely, sarkában pucka, a fal felől téglából felrakott bütü, a faragott fabáb által alátámasztott és csíkmadarasi csempékből rakott füstfogó sódaj és deszkakürtő) (Kászonimpér, v. Csík m.)

Kandalló (Nagykend, v. Kis-Küküllő m.)

Kandallócsempe (17. sz., Albis, v. Bihar m.)

Csempedúc (Oláhújfalu, v. Fogaras m.)

Filep Antal

kandi: 1. az istálló mellé épített takarmánytároló toldaléképület Szeged vidékén és Fejér megyében az egykori uradalmakban. Az istállóból ajtó nyílik a kandiba a takarmány behordásának megkönnyítésére. A Körösök vidékén és a Kiskunságban kandinak nevezik az istállón belül épített → szénatartót. A takarmánytároló kandi újabb, 19. sz.-i fejleménynek látszik. – Irod. Bálint Sándor: Szegedi szótár (I–II. Bp., 1957); Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957. 3–4. sz.). – 2. A Hegyalján és a Székelyföldön fonóház jelentése volt a kandi vagy kondi szónak.

Paládi-Kovács Attila

Kandra Kabos (Jakab) (Felsőbánya, 1843–Eger, 1905): néprajzkutató, történész, r. k. lelkész. Egerben végzett teológiát. Később káptalani levéltárosként dolgozott. Magyar mitológiát írt, amely azonban mind anyaggyűjtését, mind módszertanát tekintve korszerűtlen, nem éri el elődei, pl. Kállay Ferenc, Ipolyi Arnold hasonló témájú művének színvonalát. – F. m. Magyar mythologia (Eger, 1897).

Diószegi Vilmos

kanizsai vásárosszekér (magyarkanizsai): kalmárszekér; erős, de nem túl nehéz, nagy rakfelületű, 3 ló által vontatott, 4 → lőcsös, görbe → saroglyás, magas kerekű, ernyővel is ellátott jármű. Az árut nagy, a → szekérderékba illeszkedő ládákba csomagolva rakták fel rá; a ládák erősek és vasaltak voltak, hogy az esetleges útonállók ne jussanak könnyen a prédához. A vásárokba megérkezve a felütött → sátorban a ládákról mint pultokról árusítottak. Leginkább a szlavóniai és a szerémségi területek felé irányuló kereskedelem eszközei voltak ezek a kanizsai vásárosszekerek; szerepük nagyon hasonlított a → nagykárolyi szekerekéhez. Az I. világháború vetett véget használatuknak. (→ még: szekér)

K. Kovács László

kankó: elöl végig nyitott és felölthető ujjú, szűrposztóból készített kabátféle gyapjúruha (→ gyapjúruhák). Ruhadarabként első biztos említését 1559-ből ismerjük. A 18. sz.-ban, de különösen a 19. sz.-ban – a szűrnél ugyan jóval ritkábban – országszerte említették. A Kunságon s környékén mintegy a múlt század hatvanas éveiig viselték. Legtovább Szentes-Hódmezővásárhelyen, ill. a horváto.-i Szlavóniában maradt meg. A különböző árszabások a → szűrnél mindig olcsóbbnak mutatják, amit kisebb mérete – a szűrnél jóval keskenyebb – és szerényebb díszítése is magyaráz. Szerkezeti vonalai egyenesek, de nem mindig derékszögűek. A középső, függőleges szél – a szűrhöz hasonlóan – varrás nélkül fordult át a vállaknál, elöl hegyes háromszögben végződik. A hátát alkotó szél lefelé erősen keskenyedik. A szűrhöz hasonlóan keleti módon bevarrott ujjai egyenesek. Csípője kiugró. Szlavóniában a kankó elnevezés arra a vászonujjasra is átkerült, amelyet még a századfordulókor a szegények és öregek vászonkankó elnevezéssel viseltek. A kankó szó eredete ismeretlen. Első előfordulása 1422-ből – mint családnév – kétes. – Irod. Balassa József: A szlavóniai magyarokról (Budapesti Szle, 1894); Györffy István: Magyar népi hímzések, I. A cifraszűr (Bp., 1930); Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930).

Gáborján Alice

kannapolc: → tálasfogas

kanosítás: → fiúsítás

kanta: 1. széles szájú, öblös, vízhordó és tároló cserép-, fa- vagy bádogedény. – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965). – 2. űrmérték. Űrmértékké a 10 → iccés kanták váltak, vagyis egy kanta kb. 8 liter. Szinte kizárólag bor mérésére használták. Nem terjedt el általánosan. (→ még: borűrmértékek, → kupa)

Keskeny szájú kanta

Kiskanta

Kiöntőcsöves kanta (eceteskanta)

Öntözőkanta

Széles szájú nagykanta

Kanta. Szeged

Kanta (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Dankó Imre

kántálás: ünnepek előestéjén (vagy ünnepi időszakokban) csoportosan házról házra járva elismételt éneklés, melynek során az ünnep gondolatkörét felidéző énekhez jókívánságok, gyakran → köszöntők csatlakoznak. (Sokszor a köszöntő szokásokat is kántálásnak nevezik.) Zárt szerkezetű, strófás énekek, laza építkezésű gyermekdalos (→ gyermekdal) képletek és különböző fajta → recitatív egyaránt előfordulnak. Az énekelt részekhez (melyekhez hangszerkíséret is járulhat) gyakran „rigmus” vagy prózai szövegek deklamálása kapcsolódik. A kántálások egyik fajtájában csak egyetlen ének és a rigmus mondható tipikusnak (advent, karácsony, újév, húsvét, Gergely-járás mai formája), a másikban egymás után többféle ének, szavalás vagy recitatív rendszerint együtt szerepel (Balázs-járás, vízkereszt), vagy még táncos jellegű, ill. ütempáros anyag is csatlakozik hozzá (pünkösdölő). A harmadik fajta éneket nem tartalmaz, hanem főhelyen állnak az ütempárnyi egységeket soroló vagy a recitatív szakaszok, melyeket egyes típusokban rövid refréndallam rendez (Luca, farsang, talalaj és sardó vasárnap, pünkösdölő egy része). Végül előfordul, hogy csak versrecitálás a kántálás anyaga (ostyahordás). Az énekek templomban is használt egyházi → népénekek (advent, karácsony, az újéviek egy része, vízkereszt, pünkösd), vagy ott ismeretlen darabok: misztikus, sőt babonás elemeket tartalmazó vallásos énekek (karácsony körül, → karácsonyi köszöntés), vagy az alkalmi diákköltészet termékei (újéviek egy része, húsvét, Balázs- és Gergely-járás). Ennek megfelelően zenei stíluskülönbségek vannak köztük, bár a határvonalak nem élesek. Az egyházi népénekként is funkcionáló anyagból kiemelkednek azok a darabok, melyeknek jelenléte a kántálásban tipikusnak mondható: „Nékünk születék mennyei király”, az „Új esztendőben mi vigadjunk” refrénnel (16. sz.-i írásos emléke van, valószínűleg középkori), a „Három királyok napján” a „Szép jel és szép csillag” refrénnel („Dum virgo vagientem” 17. sz., német forrásban is), az „A pünkösdnek jeles napján” („Surrexit” vagy „Ascendit Christus hodie”, középkori dallam, lásd: Kassai töredék, 15. sz.). Az adventölésnek ma nincs sajátos éneke, csak kevéssé jelentősebb a többinél az „Ó fényességes szép hajnal” („O aurora lucidissima”) kezdetű, a bakterkiáltással (→ bakternóta) zeneileg rokonságban álló darab (első források: 16. sz.). Karácsonykor a „Csordapásztorok”-nak nemcsak a betlehemesben, hanem a kántálásban is fontos szerep jut. (Az 1651-es Cantus Catholici-ban „régi ének” felirattal található szöveg- és zenei stíluskritika alapján középkorinak tartják.) E dallamok közül még a népdalokhoz mérten is szokatlanul nagy variabilitású az újévi, a pünkösdi és a karácsonyi. Az újévit csak a frig jellegű refrén tartja össze zeneileg, a pünkösdiből különböző alakú és kadenciarendű altípusok váltak le (a variálódás folyamata itt a történeti forrásokban is nyomon követhető), a karácsonyiban modus-különbségek rögződtek. Mindez nemcsak a dallamok korára, hanem használatmódjára és más darabokkal egy ciklusba illesztésére is utal. A felsorolt tipikus anyagot gyakran helyettesítik kántáláskor esetlegesen odatartozó, divat szerint cserélődő egyházi népénekek is (többségük már 16–17. sz.-i forrásokban ismert). A templomi használatban ismeretlen két karácsonyi kántálótól („Paradicsom közepibe” és „Én felkelék karácsony jó reggel”) zenei szempontból is elkülönül. Fejlett négy- vagy több soros strófa helyett csak két sor szerepel bennük; az első dallam balkáni típusokhoz, a második ősi recitatív-tónushoz áll közel (Rajeczky B.). Többségében mindkét fajta kántálóének; előadásmódját, különösen azokét, melyek önállóan hangzanak el, a lassú tempó, parlando vagy rubato, valamint gyakran a gazdag cifrázatok jellemzik. Ez alól kivétel a frissen betanult vagy a gyermekek által énekelt s a gyermekdal irányába variálódó anyag (pünkösd). A deákos stílus jegyeit különösen megtartották az „Újesztendő, vígságszerző most kezd újulni”, „Emlékezzünk szent Balázsra, // mert ma vagyon napja”, „Szent Gergely doktornak, // híres tanítónknak // az ő napján” és a „Ma van húsvét napja, // másod-éjtszakája, // jól tudjátok” – kezdetű énekek. Nemcsak szóhasználatuk és strófaszerkezetük, hanem zenei sajátságaik alapján is külön réteget alkotnak. Összefűzi őket a hangkészlet (VII-b3–5 b6, amikor a balázsolásban a tonika do-ra fut, ennek megfelelően V–VII-3–4), sőt még a kadenciák logikája is. A dallamok a nagy ívű kantilénát nem ismerik, kis motívumokból építkeznek. Ritmusok giusto, tempójuk, bár különböző, semmiképp sem lassú, cifrázatot nem alkalmaznak. Ütempáros szerkezetű anyag előfordul, bár nem tipikus az újévi, vízkereszti kántálásban (regöléssel, betlehemessel rokon motívumok), gyakori a pünkösdölőben: vagy a játék utolsó szakaszában jelenik meg, táncdallamokkal rokon motívumokat is hozva, vagy amikor az ének is elmarad, az egészet uralja (Vas vm.-i típus, „Elhozta az Isten” kezdettel). Főszerepet visz farsangi alkalmakkor. Míg a pünkösdölőben a s-l-s-m dallammag és rokonai vannak túlsúlyban, a farsanghoz tartozó anyag elsősorban a m-r-d-r dallammagot tartalmazza (ilyen funkcióban az északi terület sajátsága), vagy a kvintkeretben mozgó, hármashangzatra épülő, néha regöléssel rokon motívumokat, melyeket azonban alkalmi szórakoztató dalok gyakran kiszorítanak. A Zobor vidékén Talalaj- és Sárdó-vasárnapkor szokásos kántálásban a m-r-d-r ütempárok elütő dallamú, szabályos refrénsorral váltakoznak (m-f-s, m-f-s, m-d-r-d -Agyigó, agyigó, fassang, fassang: Talalaj, s ennek variánsa: m-s, m-s, m-r-d-d- Csik, csik, mácsik, mákos mácsik: Sárdó). A recitatív fajták közül kettő szerepel kántáláskor, az egyik verses, a másik prózai szövegekre. (Verses: adventi ostyahordás, pünkösdölő egyes részei, → betlehemes; prózai: lucázásban sorozatosan, egyébként általában a jókívánságok elkiáltásakor, különösen a farsangi vasárnapokon.) Az első fajta több hangot tartalmaz ugyan, dallama azonban csak egy hangnak formulaszerű körülírása, a másodikban a dallam egy hangon fut le (tuba), s csak a szakaszok végén mozdul ki emelkedő vagy lehajló fordulattal, ill. vált át beszédhangra. Míg a verses recitatív, szövegének rendezettsége miatt könnyen ütempárossá alakul, a prózai – különösen funkción kívül – gyakran beszédhangra süllyed vissza. A kántálás verses recitatívjai szövegben-dallamban egyaránt iskolai hatást mutatnak, a prózaiak azonban primitív kiáltástípust képviselnek. A lucázásban, a magyar népzenében egyedülálló módon, a recitatív szakaszok sajátos refréndallammal váltakoznak („Luca, Luca, kity-koty” stb.). Közel áll a recitatívhoz, bár a beszédhangból csak ritkán emelkedik tubára a legtöbb kántálás esetében elhangzó, gyorsan elhadart rigmus, valamint határeset lehet zene és beszéd között a fokozott hanglejtésű, deklamáló szavalás is. – A kántálások zenei anyagában a legkülönfélébb történeti rétegek épülnek egybe. Helyet kap népzene és műzene, szerepelnek e kettő között átmeneti alakulatok is. A pontos értékelés e téren még nem történt meg. Ugyanígy hátra van az európai és ázsiai rokon anyaggal való összevetés. Mindkét oldalról bőven kínálkozik kapcsolat. – Irod. Jeles napok (A Magyar Népzene Tára, II., Bp., 1953); Csomasz Tóth Kálmán: A tizenhatodik század magyar dallamai (Régi Magyar Dallamok Tára, I., Bp., 1958); Rajeczky Benjamin: Gregorián, népének, népdal (Magy. Zenetörténeti Tanulm., II., Bp., 1969); Papp Géza: A XVII. század énekelt dallamai (Bp., 1970).

Szendrei Janka

kantár: 1. a → kötőfék egy változata, amely korábban kenderből, ma már szíjból készül, a ló fejére helyezik. Feladata, hogy a hátas és fogatolt lovat általa, a reászerelt → zabla segítségével irányítani, visszatartani és fékezni lehessen. Legegyszerűbb kantár a zablával ellátott → fék, továbbá az ún. szekeresfék. A kantár részei: tarkószíj, amely a ló fejetetején fekszik, homlokszíj vagy párta, a két pofaszíj, orrszíj vagy orradzó, állszíj vagy álladzó, oldal- és homloksallangok; fogatolt lovaknál a szemzők vagy szemellenzők és az ezeket a tarkószíjhoz kötő üstökszíjak. A lovaglókantárokon soha sincsenek szemzők, mert nagyon fontos, hogy a ló jól lásson, különben bizonytalanul vágtázik és könnyen bukik. Szekereslovaknál viszont a szemzőkkel azt akarják elérni, hogy a lovak semmi egyébre, csak az előttük levő útra figyeljenek. – Irod. Pettkó-Szandtner Tibor: A magyar kocsizás (Bp., 1931); Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században. I. A ló és ökör igázása a XVIII–XIX. században (Ethn., 1965). – 2. → kasornya.

Kantár

Debrecen szabad királyi város régi díszötösfogatának homlok-, oldal- és hátsallangja

Kantár

Nyerges kantár (Debrecen, 1933)

K. Kovács László

kantárfa: → bókony

kantaszekér: hosszú nyelű, kerekekkel ellátott villás rúd, a kemencében főzés eszköze. Segítségével a kemence belsejébe tolják, ill. kiveszik a főzőedényeket. Egyéb nevei: kemenceszekér, ördögszekér, kuruglya, bürögle, kocsorba. DNy- és D-Dunántúlon, valamint a közvetlenül szomszédos alföldi területen használják. A magyar népi kultúra délszláv, közelebbről valószínűleg szlovén kapcsolataira utal. A kantaszekér egyszerűbb formái a kerék nélküli villás vagy kampós rúd (kemencebot, kemencevilla). Kantaszekérként használják a parazsat toló szénvonót is. – Irod. Bátky Zsigmond: Kuruglya és kocsorba (Népr., Ért., 1931); Gunda Béla: A lakóház kialakulása az Ormánságban különös tekintettel a tűzhelyek kultúrmorfológiai jelentőségére (Ethn., 1936).

Kósa László

Kántor Mihály (Tiszakarád, 1885–Cigánd, 1968): tanító, néprajzi gyűjtő. A tanítóképzőt Sárospatakon végezte 1906-ban. Attól kezdve Cigándon ref. iskolaig.-tanító volt. Rendszeresen foglalkozott helyismereti, néprajzi kutatásokkal. A helyi tánchagyományokat kiaknázó gyöngyösbokrétás együttese kora mintaszerű tánccsoportja volt. – F. m. Sárospatak és vidéke (Gulyás Józseffel, Bp., 1933); Bodrogközi len- és kendermunkák, szőttesek (Sárospatak, 1961). – Irod. Balassa Iván: K. M. (Ethn., 1969).

Filep Antal

kántorböjt: az esztendő bizonyos időszakában a hét három napján: szerdán, pénteken és szombaton megtartott → böjt. Eredete a kereszténység első századaiba nyúlik vissza, amikor a keresztények a hét két napját, szerdát és pénteket Krisztus szenvedésének emlékére böjttel ülték meg. A két naphoz még a vasárnap vigíliája, a szombat kapcsolódott. A kántorböjtök idejét II. Orbán pápa 1095-ben állapította meg. E szerint a kántorböjtök ideje a → nagyböjt első hetének, → pünkösd hetének, a szeptember 14-ét és → Luca napját követő hét szerdájára, péntekére és szombatjára esik. A kántorböjtök példájára a nép körében gyakorlattá vált, hogy az esztendő minden hetének szerdáján, péntekjén és szombatján böjtöt tartottak. Ez a heti háromnapos böjt a századforduló táján a r. k. falvakban még általános volt, de csak a húsételtől való tartózkodást jelentette. Ez a magyarázata annak, hogy parasztságunk étrendjében ezeken a napokon csak a levesek és a tésztafélék kaptak helyet. A → népi hitvilágban a böjtökhöz is különböző hiedelmek fűződtek. Többfelé élt pl. az a képzet, hogy aki ezen a három napon vagy más meghatározott napokon a böjtöt következetesen megtartja, előre értesül halála napjáról.

Manga János

kántorkocsma, kántoros kocsma: → kocsma

kántornap: → hegynép

kantus: → gyermeköltözet

kapa: kézi talajművelő eszköz, az emberiség egyik legrégibb földművelő szerszáma. A mai kapa őse valószínűleg a gyűjtögetésnél, majd a kezdetleges földművelésnél használt, kihegyezett, horgas faág volt. Hosszú fejlődés folyamán a horogra éles kődarabot, majd vaspapucsot erősítettek, ill. később vaslemezzel helyettesítették. Az eke elterjedése a kapát Európában kerti és szőlőművelő eszközzé tette. Csak a nehezen hozzáférhető hegyi termőföldeket kapálták gabonavetés alá. A kapa újabb nagy szántóföldi térhódítása az újkorban következett be az újvilági növények, elsősorban a kukorica, burgonya, dohány elterjedésével párhuzamosan. A magyar nyelvben a kapa szláv eredetű szó. Ez azonban még nem zárja ki, hogy a magyarság korábban nem ismerte és nem használta a kapát vagy ahhoz hasonló eszközt. A középkorban a kapa Mo.-on túlnyomóan a szőlőművelés eszköze volt. Széles körű használatát hazánkban is a 18. sz.-tól nagyobb mértékben termesztett kukoricának, dohánynak és burgonyának köszönhette. De általában ugyanazokat a kapákat használták mind az újkori kapásnövények, mind a szőlő műveléséhez. Speciális → szőlőkapákkal rendszerint csak ott dolgoztak, ahol a szőlőtermesztésnek és a borkészítésnek jelentős központja és nagy múltja volt. A 19–20. sz.-ban a gabonaneműek alá kapával való talajlazítás csak a Kárpát-medence északi és keleti részének néhány nehezen megközelíthető hegyvidéki községében az ekével nem járható határrészeken volt szokásban. – A kapákat a kisvasipari hámorokban állították elő nagy mennyiségben, és faluzó vándorárusokkal vagy vásárokon értékesítették (→ kapagyártó központ). Míg a középkori, régészeti feltárásokból ismert kapák kevés formai eltérést mutatnak, a 18–19. sz.-ban a vashámorok termékei igen változatos alakúak és súlyúak (több száz típus volt forgalomban). A talajminőségnek és a helyi szokásoknak megfelelően vidékenként kialakultak a jellegzetes kapaformák (pl. szögletes, gömbölyű, szív alakú, hegyes stb.). A vasipari központok a különböző vidékek ízléséhez igazodva állították elő az eltérő formájú kapákat, s azok a használat helyéről kapták nevüket. Pl. balatoni, debreceni, bánsági, orsovai, verseci stb. kapa. A kapák neve olykor használóik etnikus különbségeire is utal: magyar, német, oláh stb. kapa. – A kapa eredetileg túlnyomórészt férfi munkaeszköz volt. A kapálás a kapásnövények szántóföldi térhódításával mindkét nem fontos gazdasági tennivalója lett. A kapa a legáltalánosabb paraszti munkaeszköz. A kéziszerszámok közül a kapával barátkozik meg legelőbb a serdülő parasztgyerek. A gazdaságban a kapa van legtovább és legtöbbször kézben egy esztendő leforgása alatt. Kapája minden földművesnek van és volt a nagygazdától a szegényparaszton át az uradalmi béresig és cselédig. A részes munkásoknak és a summásoknak a kapa volt az egyetlen fontos szerszámuk, amelyet munkába mindenüvé magukkal vittek. Mivel személyes munkaeszköz, nyelének és pengéjének beállítása, fogása a tulajdonos kezéhez igazodik. Helyi szokások szerint vidékenként különböző hosszúságú a kapa nyele, és ennek megfelelően változik a kapáló testtartása is. A kapálás elsődleges feladata, a szántóföldi gyomirtás és a növények földjének föllazítása országszerte csoportban végzett, társas munka. Az ország keleti és déli részén viszonzásos alapon rokonokat és ismerősöket hívnak kapálni (→ kaláka, móva, közös munka). A kapálás kora reggeltől napnyugtáig tartó dolog, közbeiktatott rendszeres pihenőkkel. Az → ekekapa és a → sorhúzó megjelenése előtt a földeket keresztben, újabban hosszában kapálják. A kapás 1–4 sort kapálva halad előre. A kukoricát és a burgonyát, amint kikelt egyszer megkapálták, másodszorra aratás előtt a tövére húzták a földet, töltögettek. A századfordulótól az ekekapa térhódításával párhuzamosan terjedt a harmadszori kapálás. Ugyanakkor a mezőgazdasági ismeretterjesztés hatására az ország sok vidékén elhagyták a kukorica töltögetését. – A dohány első kapálása a gyenge palánta körül a föld finom porhanyítása volt (daraszolás, horolás, sarabolás). Előbb kétszer kapálták, az utóbbi évszázadban a harmadik kapálás is szokásba jött. – Az ekekapa meghonosodása átalakította a kapálás munkamenetét. A kapásnak csupán a növény közvetlen környékén kellett a gyomot kiirtania, ezáltal lényegesen könnyebb és gyorsabb lett a munkája. Ezért a harmados munkások, akiknek az évi kenyérkeresetét nagyrészt a kapálás biztosította, ellenszenvvel fogadták az ekekapát. Bizonyos vidékeken (Nyírség) sokáig, az 1930–40-es évekig késett az elterjedése, mert mind a földbirtokosok, mind az agrárszegénység ragaszkodott a kézi kapáláshoz. Ahol nem ez történt, ott az ekekapás igás munkát a harmadosnak napszámban kellett ledolgoznia. – A kapát használják még szántóföldi rögtöréshez, burgonya- és kukoricaültetéshez, dohánypalánta helyének luggalásához, burgonyaásáshoz, hancsikoláshoz, árkoláshoz, szérű és rakodóhelyek felnyeséséhez, építkezésnél a szalma és a sár keveréséhez, gödör- és kútásáshoz, temetésnél a sír behúzásához stb. Az ápolandó növény különös kívánalmaihoz igazodnak a speciális szőlő-, répa-, hagyma-, vetemény-, virág-, zöldségkerti stb. kapák. Különleges eszköz az irtások művelésbe vonásánál a gyökerek, bokrok kivágására szolgáló, a csákányhoz hasonló irtókapa. – Irod. Cs. Sebestyén Károly: Magyar kapaformák (Ethn., 1944); Kiss Lajos: Kapálási szokások Paszabon (Ethn., 1947); Wert, E.: Grabstock, Hacke und Pflug (Stuttgart, 1954); Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Fél Edit–Hofer Tamás: A parasztember szerszámai. Beszámoló az átányi monografikus eszközvizsgálatról (Ethn., 1961); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964); Markuš, Michal: Felsőmagyarországi kapaformák (A miskolci Herman Ottó Múz. Közl., 1964).

Rakományos kapa (Kapolcs, Veszprém m.) hegyes kapa (Verpelét, Heves m.)

Kiskapa 1. Kecskemét, Bács-Kiskun m., 2. Tök, Pest m., 3. Zalavár, Veszprém m.

Kapák az istállóeresz alatt (Átány, Heves m.)

1. Hegyaljai (Enyed vidéki) szőlőkapa, 2. kukoricakapa, 3. szénvonó vasa, 4. oltványkiemelő ásó, 5. kukoricakapa, 6. téglakapa (Torockó, v. Aranyos-Torda m.), 7. kerti ásó

Kapálók (Átány, Heves m.)

Kósa László

kapaalja: → kapás szőlő

kapagyártó központ: olyan település, amelyben csoportosan találhatók mezőgazdasági eszközöket, főleg kapákat gyártó kisüzemek. (→ kovács) A vasércben bővelkedő helyeken hazánkban a 14. sz. óta vashámorok (→ hámor) működtek. Készítményeik közül legfontosabbak voltak a → kapák. Igen híres kapagyártó központ volt az eredélyi Torockó, valamint az Abaúj megyei Mecenzéf. A Dunántúlra a 18. sz.-tól nagy mennyiségű kapát hoztak be a híres kapagyártó stájer vasvidékről is. Az I. világháború után kapagyártással foglalkoztak Salgótarjánban. Rövid ideig Tállyán is működött egy kapagyár. Mindkét helyre Mecenzéfről telepítettek át szakmunkásokat. A kapagyártó központok igyekeztek kielégíteni a különleges táji igényeket. 1825-ben 90-féle, a század végére már 200-féle kapát készítettek Mo.-on. A kész kapákat kezdetben a hámorosok szállították szekereken az országos vásárokra. Később az értékesítés és a szállítás a közvetítő kereskedelem feladatává vált. Előfordul, hogy a ma gyárilag készített kapák nem felelnek meg teljesen a speciális táji igényeknek, ilyenkor a falusi kovácsmesterek átalakítják azt, vagy maguk is készítenek. Pl. Mádon a helyi mesterek ma is készítik a szőlő talajműveléséhez szükséges kétágú kapát, melyet díszítésekkel, mesterjegyekkel látnak el. – Irod. Wagenhuberova: Vlastivedny Spornik (1956); Markuš, Michal: Felsőmagyarországi kapaformák (A miskolci Herman Ottó Múz. Közl., 1964).

Bodgál Ferenc

kapálóeke: → ekekapa

kaparás, (hajóvontató) bandagazda, kráncmajszter: a → bandagazda egyik típusa, a folyami hajó emberi erővel történő húzására szegődött bérmunkások (→ hajóvontatók) együttműködő csoportjának (a → hajóvontató bandának) állandó vezetője. A kaparás elnevezés a 19. sz. első felében a dunai hajómunkások → alvállalkozó bandagazdáját jelölte, később a szorosabb értelemben vett bandagazdát, majd a kráncmajszter szó kezdett terjedni helyette, a kaparás kifejezést viszont megtartották a Baja környéki, Duna menti famunkások (→ erdőmunkás). – A hajóvontatók kaparása alkudott meg a → hajósgazdával vagy az alvállalkozóként szereplő kormányossal, ő vette át a pénzt is, melyen a munkások egyenlően osztozkodtak. A hajósok állandó jelenléte miatt a kaparásnak nem volt munkavezetői vagy ellenőrző szerepe, társaival együtt dolgozott, kivéve az alvállalkozóként szereplő kaparást; ez esetben viszont a hajóvontatóknak nem volt saját vezetőjük. A hajómunkások kaparásának mindössze annyi „előjoga” volt, hogy a hajó állandó őrizete miatt külön helyen aludt. (→ még: mecsár) – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).

Katona Imre

kaparék: a kévék bekötése után a tarlóról összegereblyézett gabonacsomó. Egyéb elnevezése bombi, gereblyélés, kusza, zila. A kaszás aratás velejárója, sarlós aratásnál ugyanis a gondos és aprólékos munka nem hagy a tarlón kalászokat. Többnyire este vagy hajnalban nagygereblyével (→ gereblye) kaparják össze, amikor leszállt a harmat és a nedves kalászokból kevésbé pereg a szem. A kaparékból vagy kévéket kötnek, melyeket – mivel silányabbak a rendes kévéknél –, rendszerint a keresztek legaljára rakják (→ kéverakás), vagy kötetlenül teszik a gabonacsomók alá, esetleg → kötélcsinálásra használják, ritkán hazaviszik az aprójószágnak.

Kósa László

kaparóháló, gerebleháló, vonogató háló: félköríves, alul insléggel összekötött vesszőkávára szerelt, apró szemű zsákháló a szájához erősített villás, 3–4 m hosszú rúddal. A halász a partról maga felé húzza a kaparóhálót, szinte gereblyéz vele. Főleg apró halak fogására alkalmas, „utolsó szerszámnak” tartják. Horgászok csalihalfogásra és orvhalászok, szegény emberek használják. (→ keresőhalászat) – Irod. Blanchere: Le pêche et les poissons (Paris, 1885); Borne, Max von–Benecke, Berthold: Handbuch der Fischzucht und Fischerei (Berlin, 1886); Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., 1887–88).

Kaparóháló és botoló

Solymos Ede

kapás: → szőlőmunkás

kapáscéh: szőlőmonokultúrás vidékeken a szőlőmunkásokat egyesítő szervezet. Felépítéséhez a nagy múltú iparos → céhek szolgáltak mintául. Létrejöttüket világi és egyházi nagybirtokosok, valamint a központi kormányszékek szervei szorgalmazták. A kapáscéhek fő célkitűzései: az egyház anyagi és erkölcsi támogatása, körmeneteken való részvétel, a gazdák becsületes kiszolgálása, súlyos betegség vagy halál esetén egymás támogatása voltak. Ki nem mondott céljuk nyilvánvalóan e korai nincstelen mezőgazdasági bérmunkásság forradalmiságának, elsősorban bérharcainak leszerelése volt. Bár a kapáscéhek szervezésére már a 17. sz. óta meg-megújuló kísérletek történtek, a kutatás jelenlegi állása szerint a kezdeti stádiumon nem igen jutottak túl. Jelentőségük meg sem közelítette az iparoscéhekét, voltaképpen mindvégig névlegesek voltak. Kapáscéhszabályzatok maradtak fenn pl. Nagyszombatból (1673), Vácról (1825) stb. (→ még: szőlőmunkás, → vincellér) – Irod. Sápi Vilmos: A mezőgazdasági bérmunkásság jogviszonyai Magyarországon a XVI. századtól 1848-ig (Bp., 1967).

Égető Melinda

kapás szőlő, kapaalja (lat. fossor): munkateljesítmény, ill. munkaigény eredetű mértékegység (→ szőlőföld mértékegységei). Az egy nap alatt egy ember által megkapálható szőlőterületet jelentette. Négyszögölre átszámított értéke – a talaj- és művelési viszonyok eltérései miatt – jelentős különbségeket mutatott. A 18. sz. folyamán 190–400 négyszögöles határok között mozgott. Helyenként a kukorica mértékegysége is. – Irod. Maksay Ferenc: Urbáriumok. XVI–XVII. század (Bp., 1959); Bogdán István: Helyi földmértékeink a 18. század végén (Tört. Statisztikai Évkv., 1967–68, Bp., 1970).

Török Katalin

kapatisztító: a kapára ragadt sár lekaparására szolgáló, evőkanál nagyságú, lapát formájú eszköz. A kapatisztítót leginkább fából faragták, de készült kovácsoltvasból és pléhdarabból is. Erdélyben, főleg Kalotaszeg falvaiban szerelmi ajándékként ismert, amit díszesre faragtak, vagy kovácsmesterrel díszesre kalapáltattak. Ma már inkább az öregebb parasztemberek használják. A kapatisztítást általában alkalmilag felkapott cserépdarabbal, gallyal, fűcsomóval végzik. – Irod. Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960).

Kapatisztító (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum Kapatisztító (Gyöngyös, Heves m.) Bp. Néprajzi Múzeum Kapatisztító (Zaláta, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kapatisztítás vasból készült kapatisztítóval (Átány, Heves m.)

Kósa László

kapca: eredetileg rövid szárú, harisnyaféle lábbeli neve, amelyet saruval, papuccsal, bocskorral vagy csizmával viseltek. Anyaga szerint lehetett: bőr, szőrös bőr, nemez (vert kapca) és kötött, ill. szövött gyapjú- vagy vászonkapca. A bőrkapca rövid szárú, harisnyaféle belső lábbeli volt, amelyet saruval vagy papuccsal viseltek. A 17–18. sz.-tól megmaradt magyar bőrkapcák szabása azonos az oszmán-török bőrkapcákéval. Talpformájuk is megegyezik a Szolnokon kiásott, 17. sz.-i török lábbelik egyik típusának talpával. De a törökös kapcával szemben a 18. sz.-i emlékezetben még élt egy ennél régibb bőrkapcaforma is, erre mutat az a debreceni, 18. sz.-i rendelkezés, amely a vargák készítményei között „nem cikkelyes török forma, hanem régi varga módon egész talpú bőrkapcák”-ról szól. A bőrkapca 18. sz.-i szegedi csizmadiák remekei között is szerepelt. – A gyapjúkapca kötött és nemezelt lehetett. Mindkét esetben ványolt, formájára rövidebb harisnya volt. Színeik világos vörös vagy sötétkék, gyakran cifra bokával. Kapcakötők készítették. A gyapjúból kötött kapcához hasonlóan gyapotból kötött kapcákat is említenek, bár ritkán. – A nemez vagy vert kapcát süveggyártók vagy kalaposok készítették, Kecskeméten a szabók is. – A 19. sz.-tól a kapca szó mindinkább azt a téglalap alakú szőttes vagy vászon textíliát jelentette, amellyel a lábat a bocskor vagy a csizma felhúzásához becsavarták. Néha télen az ilyen vászonkapcára még egy zsíros kapcát is húztak. Kapcának hívták a sárközi és a torockói fehér-kék vagy fehér-piros csíkos cérnaharisnyát is. Kalocsa vidékén is kapca volt a harisnya neve, ez színes vagy fehér fonalból, leginkább gyapjúból készült, díszítették pettyekkel (babos kapca), ill. virágokkal, madarakkal, szőlőfürtökkel. Az idősöké sötét színű volt. Minden ilyen harisnya bordás kötéssel készült. A kapca szláv eredetű szó, első előfordulása az 1380. év körüli Königsbergi Töredékből ismert. – Irod. Kerekes György: Kalmár Gergely deák regestrumja kereskedéséről (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1903); Höllrigl József: Magyar viselettörténeti kiállítás (Bp., 1938); Nagy Jenő: A torockói magyar népi öltözet (Bukarest, 1957); Vajkai Aurél: A lábbelikészítés múltjából Veszprém megyében (Bp., 1960); Bálint Sándor: A szegedi bőrművesség (Bp., 1961).

Gáborján Alice

kapcafőzés: a → nyomfelszedéssel rokon, régen gyakoribb, de még a 20. sz.-ban is fellelhető szerelmi varázsló művelet (→ szerelmi varázslás). Lényege, hogy a lány a legény kapcáját (bocskorát) megszerezve és megfőzve, őt magát is magához láncolja. Hiedelemmondai motívumként is ismert.

Pócs Éva

kapcakötő: gyapjúból kapcát kötő kisiparos. A magyarság lakta terület déli és nyugati részén kedvelt viselet volt a kapca. A kapcakötő miután megkötötte a kapcát, ványolta, majd láb formájú fán megszárította. – Irod. Gönyey Sándor: Ősi fonalfelvetőeszköz a somogymegyei Szennán. Nagybajomi kapcások ősi gyapjúkallója (Népr. Ért., 1934); Vajkai Aurél: A lábbelikészítés múltjából Veszprém megyében (Bp., 1960).

Gáborján Alice

kapcás: bőrkapcakészítő kisiparos. A nemezkapcát → kalaposok, a gyapjúból kötött kapcát → kapcakötők készítették. A múlt század első felében Veszprémben és Szegeden a magyar → varga is készített bőrkapcát. – Irod. Vajkai Aurél: A lábbeli készítés múltjából Veszprém megyében (Bp., 1960); Vajkai Aurél: A Bakony vidéki bőrfeldolgozó ipar termékei (Bp., 1961); Bálint Sándor: A szegedi bőrművesség (Bp., 1961).

Gáborján Alice

kapitány: 1. szabad királyi városokban a fegyveres őrség katonai parancsnokának a neve. A → bíró és a polgármester után rangban a harmadik helyet foglalta el. Tisztségével a 15. sz. közepétől találkozunk. A városi őrséget nemcsak külső ellenség ellen használták fel, hanem a belső rend megerősítésére is. A kapitány a városi tanácsba is bekerült és szerephez jutott a közrendészet és a közigazgatás terén. Rendszerint az egyik tanácsnokot bízták meg e funkció betöltésével. Hatáskörét a mai rendőrséghez hasonlíthatjuk. – 2. A 14–15. sz.-ban a kun capitaneus helyi nemesi állású személy, aki régi nemzetségi alapon vagy királyi cím és jogadományozás útján szerezte rangját, és fölötte állt a köznépnek. A 15. sz.-tól a jászkun igazgatás egységeinek, a széknek és a szállásnak az élén álló vezető neve (székkapitány, szálláskapitány). A szék a járás, a szállás a község fogalmának felelt meg. Kezdetben katonai feladatokat látott el, később bíráskodási és igazgatási funkciói kerültek előtérbe. A kapitány a kisebb jelentőségű ügyekben egyedül, a fontosabbakban az esküdtekkel együtt járt el. A 18. sz. végétől, amikor a jászkun igazgatás egységei elnevezésükben és eljárási szabályaikban egyaránt közelebb kerültek a vármegyei rendszerben levő városok és falvak igazgatási szervezetéhez, a kerületi kapitány nagyjában az alispán jogkörét gyakorolta (1876-ig). – 3. Városokban szinte a 19. sz. közepéig az utca mint közigazgatási egység élén a kapitány állt (utcakapitány) vagy a → hadnagy. Rendészeti és közbiztonsági munkájában támogatták a városi elöljáróságot. Többnyire tiszteleti megbízások voltak. – Irod. Csizmadia Andor: A magyar városi jog (Kolozsvár, 1941); Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Bp., 1946).

Tárkány Szücs Ernő

kápli: a hajkontyot takaró, keménypapírosból hajtogatott, öblös lóköröm formájú → főkötő, melynek fehér vászonborítását a múlt században még hímezték (→ fakonty). – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914).

Kápli 1–2–3. Kápli elölről, hátulról és oldalról, 4. konty, 5. a gyöngyös párta eleje, 6. a konty „hajvaruja”

Andrásfalvy Bertalan

kapocs: → körömfa

Kapoli Antal, idősebb és ifjabb (Gyalán, 1867–Somogyhárságy, 1957, Gyalán, 1895–1971): apa és fia, mindketten juhászok és faragók. Id. K. A. 1955-ben Kossuth-díjat kapott. Mindketten Somogyban, Baranyában éltek. A → dunántúli pásztorművészet hagyományaiból indulva sajátos díszítőstílust alakítottak ki. Készítettek → juhászkampókat, szaru → sótartókat. Id. K. A.-nak már a múlt század végén kiegészítő kereseti forrása volt a faragás. A más társadalmi rétegek számára készített munkák közt találunk székeket, fogasokat, sétapálcákat, díszkürtöket, kobakokat, később díszdobozokat. Mindketten dolgoztak → karcolt díszítéssel, → domború faragással és különféle színezési eljárásokkal. Karcolt és faragott munkáikra egyaránt zsúfolt, az egész felületet betöltő virágornamentika jellemző, az indák közt jelenik meg a juhász, vadász, betyár, szarvas, kutya stb. alakja. – Irod. Domanovszky György: A két faragó K. (Bp., 1955).

Idősebb Kapoli Antal botfaragás közben (Magyarlukafa, Baranya m.)

Kapoli Antal egyik csontfaragványa. Szarukürt részlete karcolt és sárgított díszítéssel (Somogyhárságy, Baranya m.)

Egy darab fából faragott nagyméretű ládika, lapos domborműves díszítéssel. 1904-ben Kapoli Antal készítette saját faragófelszerelése számára (Somogyhárságy, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kapoli Antal önarcképe menyasszonyával faragott sótartón (Homokszentgyörgy, Somogy m., 1892) Bp. Néprajzi Múzeum

Kapoli Antal által készített kürt (Somogyhárságy, Baranya m., 1932) Bp. Néprajzi Múzeum

Kapoli Antal szobra Boglárlellén

Hofer Tamás

kápolna: istentiszteleti célokra szolgáló kisebb épület, amelyet valamely kultuszhely mellett időnkénti használatra létesítenek, vagy valamely helyen fogadalmi célokból építenek magánszemélyek vagy közösségek. A hazai parasztság r. k., gör. kat. közösségei körében évszázadok óta vannak hagyományai a kápolna építésének. A nagyobb kápolnák templomszerű, toronnyal ellátott épületek, de a kisebbek csak egyszerű téglalap vagy négyzet alaprajzú épületek, amelyeknek az oltár felőli része lekerekített, az oltárral szemben levő oldalukon gyakran teljesen nyitottak, vas- vagy lécrács ajtóval vannak lezárva. A kápolnák külső kivitelezésében sok helyütt a történeti stílusok, elsősorban a barokk provincializálódott építészet motívumai érvényesülnek. Berendezésük is rendkívül egyszerű, népies, néhány szentnek a szobrán kívül legfeljebb egy-egy padot vagy térdeplőszéket helyeztek el, gyertya- és virágtartókat. A kápolna szó capulna alakban a 13. sz. óta ismert nyelvünkben. A lat. capella középkori átvétele.

Kápolna (Kissikátor, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Szent Donát-kápolna a Bari-hegyen (Hollád, Somogy m.)

Szent Márton-kápolna (Doba, Szőlőhegy, Veszprém m.)

Szent István-kápolna (Mecseknádasd, Baranya m.)

Kápolna (Boglárlelle, v. Balatonlelle, Somogy m.)

Filep Antal

Kaposi Edit (Bp., 1923–): a Népművelési Intézet tudományos munkatársa (1951–). Felsőfokú tanulmányait a bp.-i egy. bölcsészettudományi karán végezte, ahol doktori vizsgát is tett (1947). 1949–1950-ben a Magyar Táncszövetség munkatársa volt. A táncfolklorisztikát és a tánctörténetet kutatja. Cikkei és tanulmányai hazai, csehszlovákiai, angliai és NDK-beli szakfolyóiratokban és kiadványokban jelennek meg. – F. m. Népi táncainkról (Bp., 1952); Magyar népi táncok és táncos népszokások (Maácz Lászlóval, Bp., 1958); Magyar tánctörténeti áttekintés a honfoglalástól a felvilágosodásig (Bp., 1959); Kis könyv a táncról (Társszerzőkkel, Bp., 1961); A társastáncok története a reneszánsztól napjainkig (Bp., 1976).

káposzta (lat. Brassica): régóta termesztett, fontos zöldségnövény. A magot szabadföldi palántaágyakba vetik. Ha a palánta megerősödik, május végén, június elején kiültetik a szántóföldre. Az ültetés sorhúzó nyomában ültetőbot segítségével történik. Rendszerint esős időt választanak erre a munkára, különben a palántákat egyenként öntözni kell. A fejlődő növényt kétszer-háromszor megkapálják, amíg a kapa a levelek közé befér. A fejlett káposztafejeket rövid, erős késekkel október végén, november elején vágják le. Télen pincében, fedeles veremben vagy szalmával és földdel fedett prizmákban tárolják. Földolgozására (szeletelés, gyalulás, érlelés, taposás, savanyítás) a téli hónapokban kerül sor. – A káposztát a néphit sok levele miatt bőségvarázsló ételnek tartja. – A káposztát valószínűleg a neolitikum folyamán, a Földközi-tenger mellékén vette kultúrába az ember. C-, B- és A-vitamin-tartalma miatt táplálkozási jelentősége igen nagy. Sok változata közül a fejeskáposzta (lat. Br. oleracea var. capitata) a legismertebb. Nagyobb arányú elterjedése a 9. sz. utánra esik. Hazánkban a középkortól a múlt század második feléig, az amerikai eredetű zöldségfélék tömeges elterjedéséig (→ paprika, → paradicsom) fontosságban egyetlen zöldségnövény sem vetekedhetett vele. Minden társadalmi réteg különböző formában, levesként, körítésként, savanyítva fogyasztotta. Lippai János könyve, az első magyar kertészeti szakmunka (Posoni kert, 1664) a káposztát parasztveteménynek nevezi a vörös- és a fokhagymával, valamint a petrezselyemmel együtt, és hosszasan foglalkozik vele. Termesztését és gyógyászati hasznát leírva a legelterjedtebb zöldségfélének tekinti: „Ez a Magyaroknál olly közönséges palánta, hogy alig élhet az szegény ember annélkül. Sőt, a savanyú káposztát még az eleinktől maradott névvel magyar Ország tzímerének szokták nevezni.” Apor Péter szerint: „... a káposztánál magyar gyomorhoz illendőbb étket nem tartának a régi időben” (Metamorphosis Transylvaniae, 1736). A paraszti káposztatermesztés veteményes kertekben vagy a határból kiszakított, a nyomásos gazdálkodáson kívül művelt káposztás kertekben, káposztaföldeken (→ haszonföld), később a vetésforgóba beleilleszkedve kertészeti módszerekkel folyt. A legnevesebb mo.-i káposztatermő vidékek: a Nyírség, a Rétköz és a Hajdúság, ahol némely községben a 18. sz. óta jelentős termesztés folyik. A kisüzemi káposztatartósításról nevezetesek a főváros környéki falvak (Vecsés, Soroksár stb.), amelyeknek intenzív káposztatermesztése másfél száz évre nyúlik vissza, és a közeli nagy piacon alapul. Jelentős káposztatermesztő helységek a Fejér megyei Balinka, Fehérvárcsurgó, Csór, valamint Győr vidékének néhány községe. Nagy múltú káposztatermesztő tájat alkotnak a Vág alsó folyása mentén fekvő, 1920 után Csehszlovákiához csatolt magyar falvak (Vágfarkasd, Negyed stb.). A múlt század derekától rendszeresen szállítottak savanyított káposztát a közeli városokba, valamint Pozsony, Bécs, Brünn és Prága, ill. Bp. piacaira. Lakosságuk egy része az 1947. évi kitelepítés után a Békés megyei Csanádalberti és Nagybánhegyes községekben is folytatta a káposztatermesztést. A káposztát nagyban termesztő községek hagyományosan helységről helységre szekerezve árusították káposztájukat, pl. a hajdúságiak Debrecen, Nagyvárad, Eger, Szolnok, Miskolc irányába, a rétköziek a zempléni Hegyaljára. – Fontosabb káposztafajták: a kelkáposzta (lat. Br. oleracea convar. sabauda), a karfiol (lat. Br. cretica convar. cauliflora) és a karalábé (lat. Br. rupestris convar. gongyloides) a 18–19. sz.-ban nyerték mai alakjukat. Hazánkban a múlt század vége, a kertészeti kultúrák fellendülése óta a veteményes kertek elterjedt növényei, de jelentőségük nem vetekszik a fejeskáposztáéval. – Irod. Kiss Lajos: Földművelés a Rétközön (Debrecen, 1929); Enyedi József: A káposzta jelentősége a nép életében Hajdúhadházon (Ethn., 1962); Krupa András: Negyedi káposztatermelők Csanádalbertin és Nagybánhegyesen (Békési Élet, 1970).

Magyar káposzta (Hajdúhadház, Hajdú-Bihar m.)

Káposztavágó eszközök (Hajdúhadház, Hajdú-Bihar m.)

Káposztaaprító eszközök (Hajdúhadház, Hajdú-Bihar m.)

Káposztáskád csavaros préssel (Hajdúhadház, Hajdú-Bihar m.)

Káposztagyalulás (Hajdúhadház, Hajdú-Bihar m.)

Káposztataposás (Hajdúhadház, Hajdú-Bihar m.)

Káposzta döngölése a csömőfával (Hajdúhadház, Hajdú-Bihar m.)

Savanyúkáposzta-piac (Debrecen, Hajdú-Bihar m.)

Kósa László

kapózás, kapókövezés: ügyességi játék (→ gyermekjáték). 5 db gömbölyű kaviccsal vagy kocsonyacsonttal (astragalus), gömbölyűre csiszolt tégla- vagy cserépdarabkával, cérnával összefűzött kukoricaszemekkel, tökmagfüzérrel, üveg- vagy márványgolyóval játsszák. Ezeket meghatározott sorrendben feldobják, majd elkapják egyenként, kettenként stb..., végül mind az öt tárgyat feldobják, kézfejre hullatják, innen ismételt feldobás után elkapják. Attól függően, hogy hányat dobtak fel vagy tartottak közben a kezükben, nevezték el a játék figuráit: egyes, kettes, hármas, négyes. A kézmozdulat figurái szerint számtalan változat alakult ki (sodró, átvető, füzér, hidas, kismarkos, nagymarkos, kaszáló fogás, villázó fogás, tölcséres stb.). Legszebb a játék menete, ha az egymás után elkapott kövek egy kézben gyarapodnak, majd ha már négy van, azt ledobbantják („bika” vagy „letevős”), s egyet kapnak el. Az utolsó mozzanat pontszámolás kézfejre hullatással s elkapással: „akasztás” vagy „szakítás”, ki mennyit tud egyszerre elkapni. Van, ahol a játéknak 10–20 figurája is ismeretes. Egyedül is játszható, de társaságban érdekesebb, ilyenkor versenyszerűen játsszák. Világszerte elterjedt, legalábbis ókori eredetű játék. Már a görögök és rómaiak is szívesen játszották. Egy pompejibeli falikép két kapózó lányt ábrázol. Különféle elnevezései: kacsózás, kocázás (Borsod), begyezés, felszedősdi (Erdély), ötkövezés (Felvidék). Az ország egész területén ismert és igen kedvelt játék volt különösen a század első évtizedeiben. „Már nagy lányok voltunk, s leültünk, oly nagy becse volt a begyezésnek”. – Irod. Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy, VII. Bp., 1953); Lemke, E.: Das Fangsteinchenspiel (Zeitschrift des Vereines für Volkskunde, Berlin, Jahrg. 16).

Kapózás (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

Lajos Árpád

kappan: → kasztrálás

kápsa: → oldaltarisznya

kaptár: a keretes méhészetben a méhlakás neve. Európában a 18–19. sz.-ban vált általánossá. A külön mézkamrás méhlakást azonban már a keretes kaptárak előtt is használták. Az első mo.-i keretes kaptárt kövesdi Szarka Sándor készítette 1851-ben. A keretes kaptárak elterjedése minden eddig ismert és használt méhlakást (→ ember formájú köpű, → köpű, → méhkas) kiszorított. Elterjedése feleslegessé tette a méhek megölését és az átdobolásos mézelvételt. A mozgatható keretek tették használatossá a mézpörgető és a műlép használatát. A kaptáraknak két alaptípusa van aszerint, hogy a lépet két oldalról vagy felülről veszik ki. Ezeknek számtalan helyi variánsát használják. – Irod. Sooder, Melchior: Bienen und Bienenhalten in der Schweiz (Basel, 1952); Őrösi Pál Zoltán: Méhek között (Bp., 1962); Boross Marietta: Méhlakások a Néprajzi Múzeum gyűjteményében (Népr. Ért., 1963).

Méhkasban elhelyezett lépes vesszők. Pécs, Janus Pannonius Múzeum

Fonott méhkas (Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m.) Debrecen, Déri Múzeum

Országos rendszerű kaptár. Pécs, Janus Pannonius Múzeum

Hunor rendszerű kaptár (Komádi, Hajdú-Bihar m.)

Boross Marietta

kaptárprés: szalmakaptárak készítéséhez használt faeszköz. A népi gyakorlatban csak az Eperjes-Tokaji-hegység középső területén fordul elő. Ismert változata csak egyetlen lapot présel össze, egy másik típus mind a négy oldalt egyszerre alakítja ki. A szalmát két deszkazsaluzat közé sajtolják, és az alulra, valamint felülre helyezett léc között hálószerűen összefűzik. A szalmakaptárakat vékony deszkalapokkal lépcsőzetesen be szokták burkolni. A kaptárprés és az eljárás valószínűleg a méhészeti szakirodalom alapján honosodott meg (→ kaptár, → méhészet). Némely területen a kas fonásához hasonló eljárással is készítenek szalmakaptárakat. – Irod. Szabadfalvi József: Népi méhészkedés a Zempléni-hegyvidék középső részén (Ethn., 1967).

Szabadfalvi József

kapu: állatoknak, fogatoknak → kerítéseken, határoló falakon való közlekedését biztosító, elmozdítható vagy kinyitható építmény. Az egyszerűbb, archaikusabb kerítéstípusoknál a kerítés egy-egy elemének kiemelésével, kiemelhetővé tételével létesítenek kapuként használható nyílást. Archaikus vidékeinken még a hatvanas években sem voltak ritkák a deszkából, sövényből készített elemelhető, eltaszítható kapuk. Nem voltak ritkák a sorompószerűen felbillenthető rúd, rudazat kapuk sem. Részben billentő, ellensúlyos, de kifordítható speciális szerkezet a tőkés kapu, melynél a kapu kétkarú emelő elvén könnyűszerrel felbillenthető, félrefordítható. A sarkon fordítható kapuk lehetnek kétszárnyúak, egyszárnyúak. Léckeretből, deszkából készültek általában, de még elvétve konzervatívabb vidékeinken fennmaradtak az elmúlt évtizedben sövénykapuk, amelyeket – általánosan elterjedt szokással – kis keréken támasztva elfordíthattak. A léc-, deszkakapuk korábbi, általánosabb formája volt, hogy a nyíló szárnyaknak a végét erős tengellyé képezték ki. Ez a tengely alul perselyben forgott, felül pedig erős vaskarika kötötte a bálványokhoz. Újabban a nyíló szárnyakat a deszkázatot, lécezést átfogó keresztpántokra felvert vas fülekkel, sarokvasakkal szerelik fel, melyek a kapubálványok kovácsolt vas csapjaira illeszthetők és fordíthatók el. A kapuk különféle szerkezetű megoldásai közvetlenül kapcsolódnak a pajták, csűrök ajtó-, kapuszerkezeteihez. A kapuk stabil elemeit, a kapubálványokat különös gondossággal alakították ki, hogy minél ellenállóbbak legyenek, vastag faderekakból készítették. Ezek alkalmasak voltak a különféle domborműves díszítésekre, faragásokra, vésésekre. Gondos, művészileg formált kapuzataink faragóművességünk legszebb darabjai közé tartoznak, egyben a falu, mezőváros reprezentációs eszközei, státusszimbólumaiként is jelentős volt szerepük. A kapubálványokat gyakran kőből faragták vagy falazták. De készítették téglából is. A kőfaragású bálványoknak különösen szép változatait publikálták Háromszékből, Pest megyéből. A falazott bálványú kapuzatok különösen mezővárosainkra, a 19. sz. második felének paraszti polgárosulására voltak jellemzőek. A kapuszerkezet időjárástól való védelmét szolgálta a kapu vízvetőkkel, fedéllel való felszerelése (→ fedeles kapu). A kapuk mellett ajtónyi személyi közlekedést szolgáló → kiskapukat, → utcaajtókat készítettek. Ezeket az archaikusabb vidékeken az ereszaljba építették be. Másutt az épülettől távolabb, a kerítésben állt a járműközlekedést szolgáló kapu mellett, azzal szerkezeti egységben. A kapuk méreteinek növekedését lehetett az utóbbi 100–150 év folyamán a polgárosulás nyomán megfigyelni. Az urbanizációval az udvarokat egyre zártabb, magasabb kerítésekkel zárták el, s a magas kerítésekhez hasonlóan magas vagy még nagyobb kapukat építettek, amelyek elfedték az épületek közvetlen udvari előterét az utcától.

Esztenakapu és kerítésrészletek (Kászon, v. Csík m.)

Fonott kapu (Tiszabábolna, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Tőkéskapu (Márokpapi, Kossuth u. 70., Szabolcs-Szatmár m.)

Sövénykapu (Polgár, Hajdú-Bihar m.)

Hétfalusi csángók által készített faragott kapu (Hosszúfalú, v. Brassó m.)

Kapu (Dálnok, v. Háromszék m.)

Székelykapu (Korond, v. Udvarhely m.)

Kászoni kiskapuk deszkából kihajtott tulipántjai (tetőnyársai; tetőnyergek, kászonaltízi kétfelé nyíló nehézkapura, középen vaspánttal, a kapuláb fedelén esztergált botocska, kapunyárs)

Kapu (Korond, v. Udvarhely m.)

Kiskapu (Kötegyán, Békés m.)

Téglából falazott, meszelt pilléres, nagykapus kerítés, külön a kerítésfalba épített kiskapuval (Kány, Győr-Sopron m.)

A 19. sz. elején épült téglakapu a gyulai ref. templom udvarában (Békés m.)

A 19. sz. elején épült fedett téglakapu. A gyulai ref. templom udvarának bejárata (Békés m.)

Kapuzábé (Geges, v. Maros-Torda m.)

Kiskapu faragott, díszített kő kapufalakkal, a szemöldökkövön az 1892-es építési év száma (Szigetmonostor, Pest m.)

Kapuzábé (Korond, v. Udvarhely m.)

Kétszárnyú kapu (Makó, Csongrád m.)

A felsővályi ref. erődtemplom udvarának 18. sz.-i kapuja. Parasztácsok munkája (v. Gömör és Kishont m.)

Filep Antal

kapuadó: → rovásadó

kapufaragó: → fafaragás

kapufélfa: A → hiedelemmondákban gyakran szerepel. Különösen az a mondai motívum közismert, hogy a → boszorkány tejet tud fejni a kapufélfából. Egyéb hiedelmek: halált jelent a kapufélfa kidőlése. A temetés után a kézmosó vizet a kapufélfára öntik, hogy ne legyen újabb halott a háznál. – Irod. Király Pál: Ugocsai babonák (Ethn., 1891).

Hoppál Mihály

kapus játék: az → énekes gyermekjáték, → sorjáték típusába tartozó csoport. A „kapu” úgy alakul ki, hogy a leányok magasra tartott kezüket összefogják, s a többiek ez alatt meghajolva átmennek. A bújós játékkal ellentétben itt páros oszlopban páros kapusort alkotnak. Ez többféleképpen alakulhat: 1. A sor egy kapu alatt bújik át, s akik előtt lezárják a kaput, párosával a kapusok mögé állnak újabb kapunak. – 2. Kapusorban állnak fel, s a hátsó pár mindig előre bújik. – 3. Kapusorban állnak szintén, de az első pár bújik hátra. – 4. Egy pár kaput tart a körben, s kettesével húzódnak át rajta stb. Ezekhez a formákhoz tartozhatnak a → hidas játék párbeszédes szövegei és dallama is, de többnyire töredékesen, inkább a → Bújj, bújj zöld ág maradt meg önállóan. Más tartalmú szövegei: „János úr készül”, „Egyet termett a mogyoró”, „Három szál vesszőre tapodtam”, „Liliom-liliom”, „Hej tulipán, tulipán” stb. – Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951); Komlósi Sándorné: Magyar–délszláv–német népi gyermekjátékok Baranyában (Pécs, 1958).

Kapus játék (Ajak, Szabolcs-Szatmár m.)

Kapus játék vázlata

Kapus játék (Kalotaszentkirály, v. Kolozs m.)

Igaz Mária

kapuvári bútor: 1. sajátos virágozású → asztalosbútor; a 19. sz. első felétől az 1920-as évekig készült. Kialakulására a → komáromi bútor második stílusperiódusa volt hatással. A kapuvári bútort a grafikus jellegű, lendületes vonalkákból összetevődő virágminta jellemzi, mely főként tulipánokból áll, az alapszín korábban leginkább sötétzöld vagy vörösesbarna, a 20. sz.-ban okkersárga. Ilyen díszítéssel teljes szobaberendezések készültek; a bútorok közül virágozás került a sarokpadra, tálasfogasra, ágyakra, szekrényfélére. A helyi bútorformák sorában jellegzetes a fedeles ágy (→ mennyezetes ágy), melynél a tetőt szegélyező csipkézett peremen fából esztergályozott csengők sora lóg. A sarokpadok középső szegletében beépített szekrényke található, ez néha üvegajtós és → Mária-ház gyanánt kiképzett. – 2. Faragott, hegedűhátú → szék Kapuvárt a 18. sz. második felétől többféle díszítéssel nagy számban maradt fenn. Helyi faragók ilyeneket valószínűleg a 19. sz. elejétől állítottak elő. A 19. sz. második felében fokozatosan megszűnt a divatjuk, de elvétve egy-egy díszes faragású példány még később is készült, a legkésőbbi ilyen az 1940-es évekből ismert. Helyi készítmény volt a félkörös ülésű és támlájú, faragott → karosszék is. – Irod. K. Csilléry Klára: A Bútor és Világítóeszköz Gyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1965); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

Kapuvári bútor. Szekrény, „konyhakászli” (1880 körül) Bp. Néprajzi Múzeum

Kapuvári bútor. Szék támlája (19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Kapuvári bútor. Parádés szoba részlete, helyben 1887-ben készült mennyezetes ággyal

K. Csilléry Klára

kapuvári szőttes: → dunántúli takácsszőttesek

kapuvári verbunk: a rábaközi → körverbunkok szerkezetileg legfejlettebb, kéttételes típusa. A Kapuváron és környékén (Hövely, Vitnyéd stb.) ismert körverbunkforma lassú része a témafejlesztéses táncalkotás szép példája. Az öt dallam terjedelmű lassú tétel bevezető szakasza kétirányú előkészítője az egész folyamatnak. A bokázó (1. motívum) a gerince a szólót járó, táncvezető sarkantyús legény táncának (1., 7., 9., 13., 17. motívum), amelyben az alaptéma variálódása és bővülése ugyanolyan elvek szerint valósul meg, mint a csoportos rész felépítésében. A bevezető szakasz kétlépéses csárdása (2–3. motívum) a csoport táncában tér vissza állandó kezdő formulaként. A tétel gerincét alkotó alapmotívum (8. motívum) s ennek tapsos változata (10. motívum), bővített formái (12., 15. motívum) valósítják meg a témafejlesztéses komponálást a következő séma szerint: abbc, a bv bv c, aaabbc, a a a bv a bv. Az utolsó két szakaszt a csonkulással létrejött, a a a z felépítésű záró motívum (14. motívum) határolja. A friss dallamra járt két motívum (18–19. motívum) a gyors tétel → ugrós karakterét érzékelteti. – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Pesovár Ernő: Három körverbunk (Táncműv. Ért., 1970).

Kapuvári verbunk táncírása

Pesovár Ernő

kapuvári viselet: a 16–17. sz.-ban mezővárosi és hajdúkiváltságokat nyert r. k. Kapuvár parasztviselete. A 19–20. sz. fordulóján virágzott. A kapuvári viselet a Rábaköz leggazdagabb viselete, mely a gartaival és a vitnyédivel mutat legtöbb rokonságot. Előállításában helybeli kisiparosok, köztük takácsok működtek közre. Sajátos, hogy a kapuváriak a szomszédos Hövej specialistáival hímeztették ruhadarabjaikat. A férfiviselet színesebb, a női polgárosultabb az átlagosnál. A nőit a természetes derékvonalnál magasabbra helyezett ruhaderék is jellemzi. – A férfiak rendkívül kicsi fejrevalója télen fekete prémsapka, nyáron fekete pörge → kalap igen nagy tollal, bokrétával. Nyáron pamutos kendervászon → gatyában járnak, melynek egy szára 2 szél. Az ünnepi ráncolt gatya alját fehér laposhímzés, subrika és rojt díszíti. Az → ing ünnepen mindig gyolcs; kézelős, bő ujjú; piros-fehér vagy fehér laposhímzéssel díszített. Téli ünneplőjük világoskék posztó ellenzős → nadrág és dolmány, piros-sárga-kék gombkötőmunkával díszítve. Gatyához és posztóruhához is a kerek nyakú ünnepi mellény általában piros vagy lila bársony, a gazdagoknak síkselem, azaz aranyszálas brokát, gyönggyel, islóggal, szalagdísszel. A piros-fehér-csíkos, négyszögletes selyem → nyakravaló végét felcsapják a vállukra. A nadrágos templomi viselet kivételével → kötény is tartozik mindig a férfiak öltözékéhez: ünnepre egy szél fekete lüszter, szélén piros vagy kék fogazott vagy lerakott szalaggal. Egyik sarkát fel szokták tűrni megkötője alá. Hagyományos felsőruhadarabok a → mente, piros rátétes, nem bő → suba és szűrkabát. Ünnepi lábbelijük puha szárú, oldalt varrott, fordított-varrott talpú, piros vócolású fekete csizma, a kérgén néha színes géptűzéssel. Gatyás táncviselethez igen nagy taréjú sarkantyú illett. – A lányok 4 mezőre osztották hajukat. 2–2 eltérő mintájú, sokágú, lapos fonatukat a fejet beborító kerekkontyba tűzték. Az asszonyok simán hátrafésülték hajukat, és megcsavart vagy fonott kontyukra ívelt keménypapír tokot (kobak) tettek. A gazdagok ünnepi kontytokját merevített széles szalagnyúlvánnyal látták el; lerakott szalagokkal, islóggal díszítették. A tarkón megkötött, ünnepen piros-fehér csíkos, rojtos selyemkendő teljesen elfedi a hajat. Gyakran a kontyok fölött, a fejtetőn még egyszer megkötik végeit. Az áll alatt megkötött felsőkendők közül legdrágábbak a géphímzéses fehér tüllök és az aprólékos kézi laposhímzéses batisztok. Durva kendervászonból készült a speciális Ny-dunántúli szabású és burgenlandi párhuzamokat mutató, pruszlikos → pendely és a fölötte viselt, bevarrott, rövid, ráncos ujjú ingváll, kézelőjén piros keresztöltéssel vagy piros-fehér laposhímzéssel. Hasonló felső részű hosszúing váltotta fel ezt az ingvállat és pendelyt. Az ünnepi felső batiszt ingváll ujja bő. Nyakának és ujjvégének ráncolása is madzaggal szabályozható. Fodrát piros-fehér laposhímzés díszíti. A kantáros vattabéléses szoknya fölött hengeres csípőpárnát viselnek és afölött piros flanell, keresztpántos mellényes szoknyát, amelynek a formája eltér a pruszlikos pendelytől. Ünnepen még 1–2 színes és 4–5 fehér, keményített szoknya kerül a szintén 6 szélből varrt, apró álló ráncú felsőszoknya alá, mely gyöngy- és szalagdíszes atlasz vagy bársony. Az alsószoknya fehér csipkéje kilátszhat. Ünnepen a húzott egy szél kötény színjátszó selyem, a szélén fogazott szalagdísszel. A kerek nyakkivágású pruszlik selyem vagy bársony. Föléje fejkendőméretű színes selyem vagy géphímzéses fehér tüll vállkendő kerül; esetleg egyszerre mindkettő. Végeit elöl leszorítják a keménypapírra dolgozott rózsás selyem szalagövvel (csatos pántlika), amely hátul egy másik selyemkendőt, a farkendőt tartja. Ez a páros kendő viselet egyetlen nagyméretű kendőt imitál. A téli viseletben jellegzetes a testhezálló, gyakran vattás ujjas, amely a szoknyával azonos anyagú és díszű. Legkedveltebb a bordó alapú, arany mintájú csillagos bárson öltözet. Nyakban 7–8 sor fújtüveg gyöngyöt, újabban fehér fodrot is viseltek. Lábbelijük télen a férfiakéhoz hasonló csizma, nyáron kézi kötésű, mintás fehér harisnya és szalagdíszes félcipő. – Irod. Horváth Terézia: A kapuvári népviselet (Arrabona, 1967); Horváth Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972).

Kapuvári viselet. Ing, pendely

Kapuvári viselet „Pillangós kobak” = női főkötő

Kapuvári viselet. Ing, pendely szabásrajza

Kapuvári menyecskék mise után ünneplőben

Menyecske csillagos bársony öltözetben (Kapuvár, Sopron m.)

Legénycimborák ing-gatyás öltözetben selyem pruszlikkal (Kapuvár, Sopron m.)

Helyi fényképész felvétele (Kapuvár, Sopron m.)

Középkorú asszonyok, kendőjüket övvel leszorítva (Kapuvár, Sopron m.)

Kapuvári viselet (Győr-Sopron m.) Fiatalasszony ünneplő öltözetben (20. sz. második fele).

Horváth Terézia

kar, karzat, kórus: a templomok belső terében kiépített faoszlopokon vagy boltozatokon nyugvó építmény, melyet férőhely növelés céljából készítenek. Általános gyakorlat szerint ott helyezik el az orgonát, harmóniumot, a gyülekezet énekkarának szokásos helye, de a legények, leányok, céhbeliek vagy katonák számára is a karban biztosítottak helyet, hiszen egy-egy templomban 2–3 különálló vagy összeépített kar is épülhetett. A középkori gyakorlatban a templomoknak általában egy kara volt az oltárral szembeni oldalon. Eredetileg itt volt a földesúr, a kegyúr helye is. A prot. vallásgyakorlatban a ref. és az unit. egyházaknál bevezették a szentélyek karral való beépítését vagy ha szentély nélkül építették a templomot, a szószéktől jobbra és balra a két oldalfalra egyaránt építhettek kórusokat. Nagyobb gyülekezetekben ezeket a szószékkel szembeni fal menték összekötötték egy újabb kórusszárnnyal. Különösen az ev. templomokban volt szokásos, hogy U alakban nagy karokat építettek, de ezek természetszerűleg az oltárhoz igazodtak. A nagy mezővárosi ref., r. k. gyülekezetekben több emeletes karok is készültek a 18. sz. utolsó harmadától, de különösen a 19. sz. első felében. A kar építésének gyakorlata néprajzilag azért is érdeklődésre tarthat számot, mivel sokfelé a községek, mezővárosok legénytársulatai saját kezdeményezésre, saját költségre építtettek kórusokat, s így azok az egykori közízlés és a társadalomszervezet építészeti, díszítőművészeti emlékei. Általában festőasztalosok készítették, díszítették. Helyenként az egyszerű faragó, fűrészelő ácstechnika is szerepet kapott a kar építésében. Különösen jellemzőek az ácsmunkák egyoldalú alkalmazásai a Dunántúl templomaiban. Szép példája ennek a nemeskéri (Győr-Sopron m.-i) magyar ev. gyülekezet temploma. A 17–18. sz. folyamán különösen sok népi ízlésű kar készült a festőasztalosok kezén, amelyek kiképzésében késő gótikus, reneszánsz motívumok újultak meg többszörös közvetítés révén is erősen provincializálódott változatokban. A 18. sz. végétől a figurális virágábrázolásokat más (pl. márványozásos) festőtechnikák alkalmazásával váltották fel. Helyt kapott a domborműves, rátétes faragású, helyenként intarziás díszítés is. A türelmi rendelet után viszont sorra épültek a kő-, téglaboltozatos kórusok. A festett karoknál gyakran feltüntették az építtetők nevét, az építés évszámát s az egykori egyházközségi elöljárók neveit. E feliratokat gyakran biblikus idézetek egészítették ki. Elemzésük sok társadalom- és művelődéstörténeti tanulsággal gazdagítja ismereteinket, másrészt közvetve segítségükkel a magyar bútorfestő művészet fejlődése nyomon követhető, lehetővé teszi, hogy e népművészet motívumanyagának kialakulását az utóbbi 250–300 évben rekonstruálhassuk. A karok bútorzata rendkívül egyszerű volt. Egyes helyeken a karban a leányok, legények végigállták az istentiszteletet, másutt alkalmi ülőhelyként áglábú fatörzseket helyeztek el vagy fúrt lábú gerendapadokat. A mélyebb karokban hátrafelé emelkedő gerendaállványzatot építettek, s a gerendapadokat erre helyezték el. A kórusok kiegészítő bútorai voltak a kalapot, kabátot tartó asztalos-, kovácsmunkával készült fogasok. – A kórus szó a lat. chorus-ból származik. A 14. sz.-ban már ismert összesség, testület értelmű használata, a 15. sz.-tól pedig a templomi énekkar s annak elhelyezési helye jelentéssel mutatható ki. A magyarhoz hasonló alakváltozatok ismertek a szerb-horvátban, szlovénban a miénkhez hasonló jelentéssel. A karzat nyelvújítási származékszó. (→ még: festett famennyezet) – Irod. R. Tombor Ilona: Régi festett asztalosmunkák a XV–XIX. században (Bp., 1967); R. Tombor Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokonemlékek a XV–XIX. századból (Bp., 1968); Vilhelm Károly: Festett famennyezetek (Bukarest, 1975); Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok (Bukarest, 1977).

A bögözi templom a karzattal (v. Udvarhely m.)

Unitárius templom karzata (Bögöz, v. Udvarhely m.)

Karzat a bogártelkei ref. templomban (v. Kolozs m.)

A szennai ref. templom karzata (Somogy m.)

Karzat a pamlényi ref. templomból (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Sárospatak, Rákóczi Múzeum

Református templom festett karzata (Mánd, Szabolcs-Szatmár m., 18. sz.) Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum

Református templom festett karzata a gótikus apszisba állítva (Illyefalva, v. Háromszék m., 18. sz.)

Filep Antal

karácsony: a kereszténység egyik legnagyobb → ünnepe, Jézus születésének napja. Krisztus születésének december 25-i megünnepléséről szóló első adatokkal a 4. sz.-ban találkozunk. Niceai János püspök szerint Jézus születését Rómában I. Gyula pápa (i. sz. 337–352) alatt kezdték ünnepelni, majd az ünnep innen terjedt tovább. A szíreknek 343. dec. 25-én már prédikációt tartottak. Konstantinápolyban 379–380-ban nazianzi Szent Gergely emlékezik Krisztus születésére és megünnepli napját. Antiochiában Chrysostomus szerint 386-ban Krisztus születését dec. 25-én ünneplik, s noha még alig tíz esztendeje, hogy a keleti egyház az ünnepet nyugattól átvette, a prédikáció hatása és a hívők lelkesedése oly nagy volt, hogy a város templomai telve voltak. Rómában az 5. sz. elején az állam is elismeri karácsony ünnepét, s Honorius és Arcadius császárok e napon a cirkuszi játékok tartását is megtiltották. Jézus születésének dec. 25-i megünneplésével lezárult a születés dátumának tisztázása körül támadt vita. Erre a napra a következő okból esett a választás: Antiochus kalendáriuma dec. 25. napját a Nap (Napisten) születésnapjának nevezi. Aurelianus császár (270–275) elrendelte, hogy dec. 25-én birodalma egész területén ünnepet tartsanak a legyőzhetetlen Nap (sol invictus) tiszteletére (→ napfordulók). Az ünnep új tartalmának szimbolikus magyarázata szerint karácsony Jézusnak, az örök Napnak, az isteni fényforrásnak születésnapja. A liturgiában karácsonynak is, a → húsvéthoz hasonlóan kialakult az előkészületi ideje (→ advent), majd a vigíliája (dec. 24.). E napra → böjtöt rendeltek el, ezért karácsony böjtjének is nevezik. Egyéb nevei: Ádám és Éva napja, karácsony szombatja, szenvedeje estéje, szenvedeste. Mindkét nap, karácsony napja és vigíliája számos → népszokást, hiedelmet (→ hiedelem) vont maga köré, amelyek részint kereszténység előtti képzetekből, a téli napforduló, ill. az évkezdet → mágikus eljárásaiból, részint az ünnep keresztény jellegéből táplálkoznak. Karácsony böjtje voltaképpen már az ünnep kezdete. Ezen a napon mezei munkát nem végeztek. Az asszonyok takarítottak, sütöttek, főztek. A férfiak kiseperték az udvart, kitisztították az istállót, a gazdasszonynak bekészítették a tűzrevalót, a marháknak a takarmányt. Az ország északi vidékein a pásztorok vesszőcsomóval járták sorra a házakat (→ aprószentek-hordás). Ugyancsak dec. 24-én volt szokásban a → paradicsomjáték. A r. k. családok régebben egész nap böjtöltek, s csak az esti harangszó után kezdődött a → karácsonyi vacsora kialakult szokásrendjével és ételeivel, amelyek között első helyet kapott az ostya (→ ostyahordás), a fokhagyma, az alma, a dió és a mákos tészta (→ karácsonyi abrosz, → karácsonyi asztal, → karácsonyi morzsa, → karácsonyi szalma). Amikor az egyház engedett a szigorú böjtből és megengedte, hogy a hivők egyszer napjában jóllakjanak, sok helyen az ünnepélyes vacsora helyett a karácsonyböjti ebéd honosodott meg. Az ebéd vagy vacsora előtt az állatokat is jóltartották. Az ország sok helyén szokásos volt az éjféli miséig dióra kártyázni. Az éjféli miséhez számtalan hiedelem és mágikus eljárás fűződik. Aki feláll a Luca székére (→ Luca napja), meglátja, kik a boszorkányok. Az a lány, aki harangszókor a kútba tekint, meglátja jövendőbelijét. A → szerelmi jóslás egyéb változatait is gyakorolták karácsonykor, ugyanígy többféle haláljósló és időjósló eljárást (→ időjóslás, → haláljóslás) a következő évre vonatkozóan. A valamelyik őszi naptári ünnepen vízbe tett gyümölcsfaágnak is karácsonyra kellett kivirágoznia (→ kivirágoztatott ág). Azt is tartották, hogy az éjféli mise alatt megszólalnak az állatok, s elmondják véleményüket gazdáikról, gondozóikról. – Karácsony napján lánynak, asszonynak nem volt szabad más házához menni, mert szerencsétlenséget vitt volna. Ezért ahol nem volt szokásban a fiúgyermekek köszöntése, ott valamilyen ürüggyel elküldték a rokonokhoz. A székelyek azt tartották, hogy ha fiúgyermek az első látogató, a tehén bikát, ha lány, üszőt borjazik. Az északi vidékek falvaiban az állatok itatása is bizonyos szertartások szerint ment végbe. Menyhén (v. Nyitra m.) a gazda elővette a karácsonyesti vacsoránál megmaradt ostyát, arra zöld petrezselymet tett, majd piros almát, és az egészet a vályúba tette, aztán erről itatták a marhákat, hogy egészségesek legyenek. Némely községben a piros almával egy ezüstpénzt (régi ötkoronást) is tettek a vályúba, hogy az állatok olyan szépek legyenek, mint a piros alma és olyan értékesek, mint az ezüst. – Étkezés előtt a család tagjai megmosakodtak, a mosdóvízbe sok helyen ezüstpénzt, piros almát tettek, hogy a következő esztendőben szerencsések és egészségesek legyenek. Karácsony böjtjén a család minden tagjának viselkedését figyelemmel kísérték, mert azt tartották, hogy ahogy ezen a napon viselkednek, úgy fognak viselkedni a következő esztendőben is. Karácsony napján nemcsak a családtagoknak, hanem a család javainak is a házban kellett lenniük, ezért karácsony böjtjén a kölcsönkért tárgyakat, eszközöket visszaadták. Este a pásztorok országszerte ostoraikat pattogtatták, kolompoltak, a kürtöt fújták az utcán végig, s ilyenkor egyes vidékeken a gazdáktól ajándékot kaptak (→ zajkeltés). Ugyancsak országszerte szokásban volt a már adventben megkezdődött → betlehemezés, továbbá a → kántálás, kóringyálás, angyali vigasság; Zobor vidékén a parázsolás (→ karácsonyi köszöntés). Általában jellemző a karácsonyi szokásokra és hiedelmekre a jövő évi termékenység, bőség, szerencse biztosítása valamilyen módon (→ bőségvarázslás, → termékenységvarázslás). Szokásban volt karácsonykor és a karácsony körüli napokon → dramatikus játékokat előadni, a → bábtáncoltató betlehemezés, betlehemezés, → Heródes-játék, → szálláskeresés. Állatalakoskodás csak szórványosan fordult elő karácsonykor (→ kecskealakoskodás). – Irod. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata (Bp., 1923); Veit, Ludwig Andreas: Volksfrommes Brauchtum und Kirche im deutschen Mittelalter (Freiburg, 1936); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Szendrey Zsigmond: Évnegyedi szokásaink (Ethn., 1941); Fehrle, Eugen: Feste und Volksbräuche im Jahresablauf europäischer Völker (Kassel, 1955); Pascher, Joseph: Das liturgische Jahr (München, 1963); Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd (Bp., 1974).

Manga János

karácsonyfa: karácsonyestére (dec. 24.) felállított vagy függesztett örökzöld (főleg fenyő) fa vagy ág, amelyet gyümölcsök, sütemények, gyertyák, szentképek stb. díszítenek. Rá vagy alá szokás elhelyezni a → karácsonyi ajándékokat. Maga a karácsonyfa is számíthat karácsonyi ajándéknak. A növények és a fény kultikus alkalmazásában gyökerező, ókori előzményekkel rendelkező karácsonyfa-állítás szokásának korai előfordulásai az újkor kezdetétől ismertek Európában, főleg német területről. Ezek részint az épületek belsejét az ünnepekre feldíszítő zöld ágak, részint különböző alkalmakra készült, ajándékokat hordozó fák. Bizonyos értelemben a paradicsomkertbeli tudás fája is előde a karácsonyfának. A jelenleg szokásos karácsonyfát már meghatározott időpontra állították, hagyományossá vált, jelképes díszekkel gyertya(fények), gyümölcsök, sütemények, papírdíszek. A karácsonyfa-állítást először Elzászból jegyezték fel a 17. sz. elejéről. Ettől kezdve mint prot. családi szokás terjedt, először német területen. Keresztény szimbolikája a 18. sz.-ban alakult ki. A 19. sz.-tól indult világhódító útjára. Jelenleg szinte világszerte ismert, az európai kultúrától befolyásolt területeken általában elterjedt. Európa keletebbre fekvő országaiban – így hazánkban is – a 19. sz. első felében jelent meg arisztokrata, majd polgári körökben. A század második felében a falusi iparossághoz, módosabb parasztokhoz is eljutott. A magasabb társadalmi osztályok példája lényeges tényező volt, pl. az 1860-as években Sáros megyében földesúr állíttatott karácsonyfát cselédeinek, s ajándékokat helyeztetett rá számukra. Századunkban vált közismertté, s elterjedését a parasztság anyagi helyzetének felszabadulás utáni javulása tette teljessé. A parasztságnál sajátos, a paraszti kultúrához alkalmazkodó szokások alakultak ki a karácsonyfával kapcsolatban, pl. a → köszöntők analógiájára házról házra járás karácsonyfával, az aprószenteki korbácsolás (→ aprószentek napja) hatására az asszonyok borókaágakkal való megütögetése. A függesztett (boróka) karácsonyfa különösen a szegényparasztságnál volt szokásban mint olcsóbb megoldás. A karácsonyfára hatást gyakorolhatott más, szokásokban és hiedelmekben szerepet játszó növényi dísz, így az → aratókoszorú, a lakodalmi és egyéb termőágak (→ életfa); az utóbbiak egyébként egy tőről sarjadt távoli rokonai is. Műkarácsonyfák, vagyis karácsonyfát pótló, feldíszített állványok külföldön is, nálunk is készültek. Közismertek a szászországi Érchegység Weihnachtspyramide-i. Nálunk Bácskában gledícsiaágakból kötözték vagy lécekből szegezték a koronafakarácsonyfát, fenyő híján. Napjainkban a karácsonyfa-állítás virágzó, általánosan elterjedt szokás, közkedveltségéről a nagy karácsony előtti fenyőfavásár számadatai nyújtanak képet. Különösen gyermekintézményekben, de más intézmények épületeiben, köztereken és templomokban is szokás karácsonyfát állítani. A parlamentben az úttörők számára rendeznek karácsonyfa-ünnepélyt, különlegesen magas karácsonyfával. – Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Geiger, Paul: Weihnachtsfest und Weihnachtsbaum (Schweizerisches Archiv für Volkskunde, 1939–40); Radó Polikárp: Az egyházi év (Bp., 1957).

Karácsonyi termőág (Nagybaracska, Bács-Kiskun m.)

Györgyi Erzsébet

karácsonyi abrosz: a karácsony előesti (dec. 24.) családi étkezés, a → karácsonyi vacsora alkalmával használt → abrosz, amelyet általában csupán ezen az egy ünnepen terítettek fel. A karácsonyi abrosz elterjedési területe: a Dunántúl, részben az Alföld és a Felföld. Néhol 2–3 karácsonyi abroszt is terítettek egymás fölé. A karácsonyi abrosz színe, a díszítéssel egyetemben többnyire tiszta fehér, ritkábban piros a hím. Rendszerint a karácsonyi abrosz szebb és gondosabban is készített a ház esetleges többi abroszánál, több karácsonyi abrosz esetén azonban gyakran csak egyik, a fölülre helyezett a díszesebben kiképzett. A dísz leginkább szőtt, néha hímzett csíkminta. A karácsonyi abrosz elterjedésének egész mo.-i területén szerves eleme a karácsonyi vacsorához kapcsolódó rituális cselekményeknek és az ezekhez kötődő hiedelemkörnek. Néhol már a karácsonyi abrosz felterítésének módja is meghatározott. Lipóton (Moson m.) a két karácsonyi abroszt úgy helyezték egymásra, hogy a középvonal csíkja merőlegesen feküdjön, keresztet alkotva. A Zobor vidéki magyaroknál a karácsonyi abrosz felterítése egy termésvarázsló rítus része: a gazda és a gazdasszony, miután az ablakra búzát szórtak, együttesen tették az asztalra a két karácsonyi abroszt, majd váltakozva maguk felé húzogatták, ill. háromszor megcserélték a feltett két karácsonyi abroszt, ismétlődő párbeszéddel kísérve a műveletet (pl. Menyhe: „Mit húz kend?” „Konkolyt, mindenféle gazt a búzából”); ettől a jelképes „gaztalanítás”-tól remélték a következő évi búzavetésnek a gyomoktól való megóvását. A karácsonyi abroszra a hagyományos karácsony esti ételeken kívül meghatározott tárgyakat is szoktak helyezni (→ karácsonyi asztal). Leginkább a karácsonyi ünnepek 3. napjáig maradt az asztalon felterítve. Gyakran a karácsonyesti étkezés folyamán keletkezett, bűvös erejűnek tartott → karácsonyi morzsát hajtogatták a vacsora után a karácsonyi abroszba, ill. a felsőbe, és így állt az asztalon, került a sarokpad szögletébe, esetleg az asztal alá rakott széna, szalma és különféle munkaeszközök tetejére, és úgy maradt az ünnepek idején, leginkább a „két karácsony közén”, tehát Vízkeresztig (jan. 6.). Szeged környékén sokan a karácsonyi abroszba kötözve tették el a morzsát. A karácsonyi abroszt, akárcsak az arra, az asztal alá, ill. a sarokpadra kitett tárgyakat általában jótékony erejűnek vélték, → mágikus tárgyként használták. Meglehetősen általános volt a gyógyerejébe vetett hit, beteg embernek vagy háziállatnak a megdörzsölése, átkötése, becsavarása vagy leborítása karácsonyi abrosszal. Gyakran volt a → füstölés és → öntés segédeszköze. Faddon (Tolna m.) a 19. sz. végén a megfelelő hosszúságúra szabott karácsonyi abroszt a koporsóra is ráterítették a temetőbe való kikísérés idejére. Búcsúban (Vas m.) újévig a karácsonyi abrosszal takarództak, hogy ne legyenek betegek, Algyőn (Csongrád m.) ugyanezért Szent János napján a karácsonyi abroszról etették a jószágot. Mágikus hatás elérésére volt szokás karácsonyi abrosznak → sütőabroszt alkalmazni. Néhol a jó termés reményében a karácsonyi abrosz szolgált vetőabroszként, különösen kenyérgabonának. Cegléden a két karácsonyi abrosz egyikét elzárva tartották év közben, hogy ezáltal fogva tartsák a házban a szerencsét. Lovászpatonán (Veszprém m.) halálra, marhavészre vonatkozóan jósoltak a karácsonyi abrosz segítségével. Volt, ahol úgy vélték, hogy a karácsonyi abrosz varázsereje a kimosással elvész. Ezt elkerülendő, Cecén az étkezés idejére felhajtották a karácsonyi abroszt és a puszta asztallapról ettek. A DK-Dunántúl több más községében csak a karácsonyesti étkezés után terítették fel a karácsonyi abroszt, vagy lefedve vele a karácsonyi morzsát, ill. az éjszakára feltett élelmiszert, tárgyakat, vagy a karácsonyi abroszra rakva ki azokat. Volt, ahol a második, harmadik karácsonyi abroszt tették fel így az étkezés után. – A karácsonyi asztal ünnepélyes, esetleg eleve erre szánt abrosszal való lefedése előfordul másutt is Európában, pl. Ausztriában, sőt É-Európában helyenként megvan a vetőabrosz karácsonyi abroszkénti alkalmazása is. Mégis a karácsonyi abrosz önálló hiedelemtárggyá avatása hazai belső alakulás eredménye lehet. Aligha véletlen, hogy ez épp azon a területen bontakozott ki, ahol az abroszhasználat legkorábban gyökeresedett meg. Nem lehetetlen az sem, hogy az abrosz nagyrészt a karácsonyi ünnephez kapcsolódva vált ismertté a magyar parasztságnál. Erre látszik vallani az is, hogy nem egy helyen, pl. Kocson (Komárom m.) a közelmúltig egyedül karácsonykor volt szokás abroszt teríteni. Meglehet, hogy már a 14–15. sz.-ban parasztoknál említett egy, esetleg két abrosz is karácsonyi abroszul szolgálhatott. Karácsonyi keszkenővel való varázslásra az első ismert adat 1627-ből való, a csallóközi Nagymegyerből. – Irod. Dömötör Sándor: Adalékok népszokásaink ismeretéhez (Karácsonyi asztal és Adonis-kert) (Ethn., 1959); Cs. Pócs Éva: A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal hiedelemköre (Bp., 1965); Bálint Sándor: A Szegedi nép (Bp., 1965).

Karácsonyi abrosz részlete (Kapuvár, Győr-Sopron m.)

K. Csilléry Klára

karácsonyi ajándék, angyalfia: → karácsonyra adott, kapott ajándék (→ ajándékozás). Ókori előzménye a római újévi ajándék, a strena, amelyet Kalendae Januariae (jan. 1.) alkalmával küldözgettek egymásnak az emberek, korai megjelenési formája sütemény, (aranyfüsttel bevont) gyümölcs, szerencsét hozó gally volt. Ezeket később értékes, főleg pénzajándékok szorították ki. Céljuk a sikeres évkezdés biztosítása volt. A középkor első időszakában a karácsony és → újév egy időre esett (így az újévi és a karácsonyi ajándék nem választható el élesen), ekkor ajándékozták meg feljebbvalók alárendeltjeiket: a pápa a bíborosokat, feudális urak alattvalóikat, apátok a szerzeteseket. A magyar király is megajándékozta udvari népeit. Az újkor elején részletesebben leírt karácsonyi ajándékok között szerepel a feldíszített ág, mint ahogy maga a → karácsonyfa is egyfajta karácsonyi ajándék. A német protestantizmus a 17. sz.-tól döntően családi ünneppé tette a karácsonyt, s ettől kezdve az ajándékozás főleg családi körben jutott jelentőséghez: elsősorban szülők ajándékozták meg gyermekeiket. Általánosan elterjedt gyermekhiedelem volt, hogy az ajándék adója földöntúli lény. A német területen a 16. sz.-ban ajándékozóként fellépő Szent Miklós az elődje a mi → Mikulásunknak, de az amerikai Karácsony apónak és az orosz gyerekeket megörvendeztető Fagy apónak is. A német protestantizmus szorította ki alakját saját területéről, és náluk jelent meg először Jézus (Jézuska) e szerepben. 1601-ből való német ábrázoláson Szent Kristóf vállán ülő kis Jézus hozza az ajándékot, pontosabban Szent Kristóf tartja kezében a lombos (nem fenyő!) fát, rajta kolbász, hurka, kenyér, perec, tisztított liba, italos edények. A kis Jézus csak az egyik ajándékot fogja. A karácsonyi ajándék nálunk a karácsonyfa elterjedéséhez hasonló utat járt be, s családi szokássá válása előtt földesurak oszthattak karácsonyi ajándékot. Az ajándékot hozó személye nem egységes, az erdélyi magyarok körében az → angyal, sőt az aranyos csitkó ismert. A parasztságnál nagyobb arányú karácsonyi ajándékozás csak a felszabadulás után bontakozott ki, a vásárlási lehetőségek megnövekedésével. A karácsonyi ajándékozás jelenleg világszerte óriási méreteket öltött, amiben nagy szerepe van a kereskedelem propagandájának, a nagyszabású karácsonyi vásároknak. A karácsonyi ajándék-csomagokra fenyőágat szokás tűzni, s ebben a karácsonyi ajándékozás korai formáinak hagyományát láthatjuk. – Irod. Spamer, Adolf: Weihnachten in alter und neuer Zeit (Jena, 1937); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Györgyi Erzsébet

karácsonyi asztal: Megterítése a → karácsony szokásrendjében fontos helyet foglalt el. Elsősorban a nyelvterület Ny-i, É-i és D-i részén élt intenzíven. A cselekmény lényege: a → karácsonyi vacsorához az asztalt különlegesen ünnepélyes módon terítik meg; rá és alá különböző gazdasági és házieszközöket, ételeket, valamint gabonamagvakat, szénát, szalmát stb. helyeznek. Ezeket hosszabb-rövidebb ideig otthagyják, majd leszedés után különböző célokra felhasználják. A felhasználás általában mágikus célú, de sokszor másodlagosan kapcsolódik a cselekményekhez ilyen magyarázat. A leszedés leggyakoribb időpontja → aprószentek napja, ritkábban → újév, néha → vízkereszt napja. Szórványosan ismert az a hit, hogy azért készítik a karácsonyi asztalt, hogy a következő év termékeny legyen, a család bőségben éljen, ill. a karácsony éjjelén látogató angyalok, halottak, Kisjézus stb. szállást és ennivalót találjanak. A karácsonyi asztalra és a karácsonyi asztal alá helyezett tárgyak közül legáltalánosabb volt a szalma és széna (→ karácsonyi szalma), valamint a gabona és egyéb terménymagvak. Az utóbbiból általában többfélét kevernek össze, és edénybe teszik, vagy az asztalra szórják. Néhol úgy tartják, hogy a magvak a jövő évi jó termést, a bőséget biztosítják. A leszedés után a baromfinak adják a magot, sok helyütt azért, hogy nagyobb legyen a tojáshaszon. A karácsonyi asztalra és alá helyett gazdasági és házieszközök (ekevas, járom, lószerszám, borona, asztal lába köré csavart tehénlánc, kaszakő, néhol sodrófa, mángorló, ácsszerszámok) odahelyezésének célja az, hogy ezek az eszközök hatékonyabbak legyenek. Az ácsszerszámok karácsonyi asztalra helyezésének egyházi indítékai lehettek; a mai magyarázatok legtöbbje az ács Szent József emlékére hivatkozik. A karácsonyi vacsorán el nem fogyasztott, hosszabb időre a karácsonyi asztalra helyezett ételeknek a szerszámokhoz hasonló szerepük volt: a só – a hit szerint – alkalmassá lesz tehenek, méhek megvarázslására, gyógyítására, a bors a gúnár vagy a kakas férfiasabbá tételére, a fokhagyma gyógyító erőt nyer, a méz a torokfájás hathatós gyógyszere lesz, a tojás az állatok egészségét biztosítja stb. Ma már ritkán fűződik hozzájuk az az eredetinek feltételezett hit, hogy a karácsonyi asztalra helyezett ételek a karácsonykor látogató természetfeletti lények ellátását szolgálják. E magyarázat inkább a karácsonyi asztalra helyezett kenyérrel kapcsolatban ismert. – A karácsonyi asztal szokásának szerteágazó kapcsolatai és a múltba messze követhető gyökerei vannak. D- és Közép-Európában antik hagyományok továbbélésével is számolni kell (pl. a római Saturnalia, Vota, Compitalia ünnepén különböző áldozati szokások, pl. természetfeletti lényeknek éjszakára terített asztal; a panspermia antik gyökerű termékenységvarázsló → áldozati cselekménye stb.). Germán és szláv területeken egyaránt lehettek helyi hagyományai is a halottak, ősök meghívásának, megvendégelésének a téli napforduló idején. Az orosz hátsó sarok éppúgy színhelye volt az ősök megvendégelésének, mint a jövő évi termékenységet biztosító agrármágiának. A 20. sz.-i Európában a karácsonyi asztal legteljesebb formájában ott található meg, ahol a → karácsonyfa nem terjedt el, tehát elsősorban szláv területen. (→ még: karácsonyi abrosz, → karácsonyi morzsa) – Irod. Nilsson, Martin P.: Studien zur Vorgeschichte des Weihnachtsfestes (Archiv für Religionswissenschaft 1926–29); Cs. Pócs Éva: A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal hiedelemköre (Népr. Közl., 1965).

Karácsonyi asztal (rekonstrukció, Kapuvár, Győr-Sopron m.)

Pócs Éva

karácsonyi köszöntés: a → karácsonyi ünnepkörben véghezvitt → köszöntő szokások. Egyéb elnevezései: angyali vigasság, kántálás, kóringyálás, mendikálás, pásztlizás. A köszöntők karácsonyi énekeket énekelve járnak házról házra (→ kántálás). Engedélykérés után az ablak alatt vagy bent a házban énekelnek egy vagy több karácsonyi éneket, köztük olyanokat is, amelyek különben a dramatikus karácsonyi szokások (pl. → betlehemezés, → szálláskeresés stb.) énekes betétei. (A bukovinai székelyeknél karácsony éjjelén „tiszta énekből állt az egész falu”.) Ezután megköszönik az adományokat és elbúcsúznak. Különböző korcsoportok jártak köszönteni: délben kezdték a gyermekek, majd vacsora után a fiatalok, este 9 óra után a felnőttek, többnyire házasemberek. A pásztorok külön csoportban jártak, nagy lármázás közepette: ostort pattogtattak, dudáltak, kolompoltak, kürtöltek stb. A fiúgyermekek több vidéken csörgős botokat vittek magukkal (→ zajkeltés). Újabban sok helyütt már csak a cigányok járnak alamizsnagyűjtés céljából. Az adományok régebben inkább ennivalóból álltak: a gyermekek tarisznyájukban elvitték (dió, alma, mogyoró stb.), a felnőtteket megvendégelték. A Zobor-vidéken parázsolni, szerencsézni jártak, a következő köszöntőt mondva: „Hogy mulathassunk Krisztus Urunk születése napján, több jóval, kevesebb búval, adjon Isten gazdának bort, búzát bőven, gazdasszonynak tyúkot, ludat bőven, országunkba csendes békességet, ha meghalunk, léleküdvösséget, legényeknek, lányoknak egy-egy szép mátkát, gyerekeknek egy-egy marok vesszőt.” A székely legények karácsony este a lányokat köszöntötték. Közülük kettő katonaruhába öltözött (→ alakoskodás), akik minden háznál elmondták egymásnak felelgető tréfás verseiket, s ezután valamelyikük a házbeli lánnyal a muzsikások zenéjére táncolt. A legényeket megvendégelték, a lány pedig pénzt adott a másnapi mulatság költségeire. A köszöntés alkalmával énekelt karácsonyi énekek közül a legrégibbek közé tartozik a „Csordapásztorok...” kezdetű, első ismert alakja a Cantus Catholici-ben (1651); ismertebbek még: „Betlehem, betlehem a te határidba...” (Cantus Catholici, 1651); „Mennyből jövök hozzátok...” (Cantus Catholici, 1651); „Mennyből az angyal...” (Herschmann István énekeskönyve, 1767–68); „Pásztorok kellyünk fel...” (Koncz-kézirat, 1771) stb. Emellett számos népi, ill. félnépi vagy tanítók, kántorok által írt vers és ének volt ismeretes. Általában az egy falun belül kántáló, köszöntő csapatok repertoárja is különböző. Jókívánságokat tolmácsoló versek, adománygyűjtő formulák (→ adománygyűjtés), sőt tréfás versek és dalok is kapcsolódhatnak még hozzá. Pl. Szegeden a → tücsöklakodalom előadása is a kántálás része volt. A karácsonyi köszöntés esetében az egyházi és népi énekek állandó kölcsönhatásáról beszéllhetünk. (→ még: ostyahordás) – Irod. Jeles napok (A Magyar Népzene Tára, II., Bp., 1953); Kapros Márta: A karácsonyi kántálás formái és funkciói a délnyírségi falvakban (Műveltség és Hagyomány, X., 1968).

Manga JánosTátrai Zsuzsanna

karácsonyi morzsa: mint a → karácsonyi vacsora és a → karácsonyi asztal tartozéka, jelentős szerepet kapott bizonyos → mágikus eljárásokban. Eredeti értelemben a karácsonyeste fogyasztott ételek hulladéka, de szokás volt az is, hogy a vacsora ételeiből karácsonyi morzsát készítettek; pl. evés közben egy e célra odakészített tálba minden ételből tettek egy kanállal. Vagy mindenfajta karácsonyi ételhulladékot, vagy csak bizonyos jellegzetes karácsonyi ételek maradékát őrizték meg karácsonyi morzsaként (pl. kalács, kenyér, → fokhagyma, → dióhéj, → mákos tészta). Míg a karácsonyi asztalt le nem szedték, általában a karácsonyi morzsa is rajta állt, sokszor kupacban, zacskóban. Az asztal leszedése után vagy rögtön felhasználták, vagy az egész következő évben megőrizték, és szükség esetén használtak belőle, elsősorban emberi és állati betegségek → füstöléssel való gyógyítására (→ Szent Antal tüze, megrontott → tehén, begyulladt tehéntőgy, szemverés stb.); ezenkívül a következő év állati és növényi termékenységének serkentésére (tavasszal a kikelő csirkét, libát füstölték vele, vagy megetették a baromfival); sok helyen a gyümölcsfák alá szórták (→ termékenységvarázslás). Meglehetősen elterjedt hit volt, hogy a karácsonykor a családot meglátogató → természetfeletti lények táplálására éjjel az asztalon kell hagyni a karácsonyi morzsát. – Hasonló szerepe van a karácsonyi ételhulladékoknak Európa minden területén, ahol a karácsonyi vacsora és asztal szokása ismeretes volt. – Irod. Cs. Pócs Éva: A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal hiedelemköre (Népr. Közl., 1965).

Pócs Éva

karácsonyi népének, karácsonyi ének: az egyházi népének alkalmi csoportja, mely Jézus születéséről és köszöntéséről szól Mária, az angyalok, a pásztorok vagy ritkábban a hívek szájába adva. Az egyházi népének legnépibb és egyik legnagyobb csoportja, minden keresztény felekezetnél elterjedt. A többi ünnepkör népénekeitől elsősorban örvendező hangvételével tér el. A karácsonyi népénekek templomi szertartások vagy ünnepi szokások (→ betlehemezés, → kántálás stb.) keretében hangzottak el, sőt meg is jelenítették őket. Tartalom és alkalmak szerint csoportosíthatók. Jelentős részben a régibb réteghez tartoznak a népi jellegű betlehemi pásztorénekek (pastorellák), részben templomi, részben betlehemi énekek (Csordapásztorok midőn Betlehembe... 17. sz.; Pásztorok, keljünk fel!... 18. sz.; Mennyből az angyal lejött hozzátok; Pásztorok, pásztorok örvendezve... 19. sz.), melyek a többi betlehemi énekkel együtt a kisded Jézus köszöntéséről és megajándékozásáról szólnak (Hoztunk mindent, ott hattuk a nyájat...); a szegényes betlehemi istállót szembeállítják a gazdagok palotájával (Nem kell néki kastély, sem pedig kulcsos vár; Nincsen néki palotája, Sem aranyos nyoszolyája...), naiv realizmussal fejezik ki sajnálkozásukat (Nincs a Jézus ágyán paplan, Jaj, de fázik az ártatlan!; Nincs a Jézusnak bundája, Posztóba van bepólyázva; Vedd fel, juhász, a bundát, Takargasd be Jézuskát!...). Részben a pásztorénekekben felajánlják szolgálataikat (Meguntam a gazdám, más gazdához megyek, Engedd, hogy ezentúl a te szolgád legyek!...) és saját hajlékukat (Adtunk vóna jó ágyacskát, Tiszta, meleg szép szobácskát...). A → Mária-énekek különálló, alkalmi csoportja is Jézus egyszerű származását hangoztatja (Nem királyné a te anyád, Szolgálóbó löttem dajkád...); a 17–18. sz.-i → bölcsődalok barokkos gazdagságúak (Alugy, én penig éneklek, Mint méh körüled zengek; Aludj el magzatom, napom fénnye!...), s részben még a → virágénekek fordulatait őrzik (Alugy, édes Virágom, Zöldelló Rozmarinom!; Virágok virága, Hallgass szollásomra! Alugy! Alugy!...). – A karácsonyi népénekek jelentős része örömének; köztük van egyházi fogantatású ének (Én nagy vigasságot, örömet hirdetek; Vígan zengjetek, citerák, Jézus született!...). Mindezekben a természet is együtt örül az emberrel (Hej, víg juhászok, csordások, Csörgedeznek a források; Oszlik fellegeknek sűrű setétsége, Hasad az egeknek hajnali szépsége...). A kisded Jézust szinte elhalmozzák díszítőjelzőkkel, magas méltóságnak hirdetik (Mostan kinyílt egy szép rózsavirág, Akit régen várt az egész világ, Betlehemben kibimbózott zöld ág, Királynemből méltóság...; Kirje, kirje kisdedöcske, Betlehemi hercegöcske...) stb. Némely változat középkorias emlékeket őrzött meg (Ordít pokol nagy bújában, Hogy a Jézus a jászolban, Ördögök a földet nyalják, Hogy a Jézus nevét hallják...). – Irod. Volly István: Beregi karácsonyi népénekek (Ethn., 1931); Eckert Irma: A Kalocsa-vidéki magyarság vallásos költészete (Ethn., 1937); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Eckerdt László: Karácsonyi népénekek Tápén (Délvidéki Szle, 1943); Schram Ferenc: Bevezető népénekeinkhez (Bp., 1958).

Katona Imre

karácsonyi szalma: a → karácsonyi asztal egyik legjellemzőbb tartozéka. A hozzá fűződő → szokások és hiedelmek (→ hiedelem) e században a legintenzívebben a nyelvterület É-i és D-i részén, valamint a Dunántúlon éltek. Karácsony este – általában a vacsorára való terítéskor – vitték a szobába a karácsonyi szalmát (sokszor szénát is). Néhol az egész padlón szétszórták, másutt az asztalra tették, legáltalánosabb volt, hogy az asztal alá vagy az asztal lábára helyezték kötegben, szakajtóba téve stb. Ott hagyták, míg a karácsonyi asztalt le nem szedték (tehát általában → újévig vagy → vízkeresztig). Néhol karácsony éjjelén a padlóra tett karácsonyi szalmán aludt az egész család. Mind a karácsonyi szalmán való alváshoz, mind általában a karácsonyi szalmához gyakran fűztek Jézus születésére utaló magyarázatokat (pl. „Jézus is szalmán feküdt”). Ez kiegészülhet azzal a hittel, hogy a házat éjjel meglátogatja a Kisjézus Szent Józseffel stb.; nekik készítenek helyet. Karácsony után a karácsonyi szalmát elsősorban a kezdődő gazdasági év kedvező irányú befolyásolására használták fel: az állatok alá tették, hogy azok szaporák, egészségesek legyenek, a tyúk jól tojjék stb.; vagy a gyümölcsfákra kötözték a jobb termés reményében (→ termékenységvarázslás). A karácsonyi szalmával együtt elhelyezett szénát leggyakrabban az állatokkal etették meg hasonló indokolással. A szokás – többé-kevésbé hasonló formában – elsősorban Európa szláv népeinél, Skandináviában és Közép-Európa több helyén volt ismert. Ma egész elterjedési területén a növényi és állati termékenység serkentése a hozzá fűződő meghatározó hiedelem; másodsorban a házat meglátogató → természetfeletti lények, halottak fekhellyel való ellátása. Lehetséges, hogy a szokás keletkezésében, amely igen régre tehető, az utóbbi játszott főszerepet; a Jézus születésével, ill. látogatásával kapcsolatos magyarázat is részben ennek másodlagos átértelmezése lehet. – Irod. Weiser-Aall, Lily: Das Weihnachtsstroh in Norwegen (Schweizerisches Archiv für Volkskunde, 1954); Cs. Pócs Éva: A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal hiedelemköre (Népr. Közl., 1965).

Pócs Éva

karácsonyi tánc: A naptári év jeles napjaihoz fűződő → táncalkalmak csoportjához tartozik. Az I. világháborúig a karácsonyi tánc volt a farsang előtt a legjelentősebb téli mulatság. Országszerte rendszerint karácsony másnapján rendezték meg a bált. A karácsonyi tánc különösen Erdélyben vált gazdag, színes táncalkalommá, ahol az gyakran karácsony első napjától negyednapig, azaz aprószentek napjáig is eltartott. – Irod. Makkai Endre–Nagy Ödön: Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (Kolozsvár, 1939); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Pesovár Ferenc

karácsonyi tuskó, karácsonyi tőke: az a fahasáb, fatörzsdarab, amelyet → karácsony estéjén gyújtottak meg, hogy egész éjjel égjen. Míg a magyar lakosságnál a karácsonyi tuskó égetése szórványosan és csökevényes formában maradt meg különféle tűzpiszkáló mozzanatok formájában, addig délszláv lakosságunknál szinte napjainkig követhető a szokás alakulása. Az égő tuskót karácsony vigíliájától másnap reggelig egy családtagnak őriznie kellett, hogy el ne aludjék, másnap reggel pedig az első látogató: polazsajnik, polazsenik szerencsekívánatai közben vesszővel megpiszkálta, hogy repüljenek a szikrák. A karácsonyi tuskó égetésével, tüzének piszkálásával a jövő évi bő termést, az állatállomány szaporodását, a család számbeli és vagyoni gyarapodását, valamint egészségét igyekeztek biztosítani (→ termékenységvarázslás). – A szokás ismeretes a Balkán-félszigeten mindenütt, az Appennini- és Pireneusi-félsziget nagy részén, D-Franciao.-ban, Angliában, Flandriában, Németo.-nak főleg déli és nyugati sávjában. E. Schneeweis szerint a tuskóégetés szokása a valamikori római birodalom területén, ill. az azzal határos területeken terjedt el. – Irod. Király Pál: A palázulás (Ethn., 1891); Schneeweis, E.: Die Weihnachtsbräuche der Serbkroaten (Wien, 1925); Drobnjakoviæ, B.: Etnologija naroda Jugoslavije (Beograd, 1960); Kiss Mária: Adatok a pomázi szerbek karácsonyi ünnepköréhez. (Ethn., 1964).

Kiss Mária

karácsonyi ünnepkör: a római liturgiában megjelölt időszakok egyike, amely → advent első vasárnapjával veszi kezdetét és → vízkereszt nyolcadával végződik. (→ András napja, Borbála napja, → Mikulás, → Luca napja, Ádám és Éva napja, → karácsony, → Szent István és Szent János napja, → újév, → vízkereszt; → még: húsvéti ünnepkör).

Manga János

karácsonyi vacsora: a → karácsonyi ünnepkör egyik legjellegzetesebb → szokáscselekménye volt a r. k. és gör. keleti vallású népességnél. A szegényes → böjtös ételek és a gazdag, sokfogásos étrend kettőssége jellemzi az ország több területén. E kettősséget fokozzák azok az elképzelések, amelyek szerint ilyenkor sokat és sokfélét kell enni (ezzel függ össze a nyelvterület déli részén ismert bővedeste, bővödeste elnevezés, amely egyébként a Drávaszögben, Ormánságban, Kiskunságban, szilveszteri vacsorát jelent). Sok helyütt jellemző az ételek sorrendjének és a fogások számának szigorúan megszabott rendje is. A karácsonyi vacsora gyakran ünnepélyes külsőségek között zajlott, ezt fokozták a különlegesen megterített → karácsonyi asztal, valamint bizonyos → előírások és tilalmak (→ tilalom). Az utóbbiak közül kettő volt országszerte elterjedt: az asztalra könyöklés tilalma, amelynek meg nem tartása esetén a hit szerint → kelést kapnának, „nyomorultak” lennének a csirkék stb.; valamint az asszonyok felállási tilalma: ha nem ülik végig a karácsonyi vacsorát, nem ül jól a kotlóstyúk a következő évben. A karácsony este évkezdő, jövő évet befolyásoló és jósló jellegét a karácsonyi asztalon kívül elsősorban a karácsonyi vacsora egyes ételeihez fűződő hiedelmek (→ hiedelem) és → mágikus eljárások adják. Elsősorban azok az ételek kaptak ilyen szerepet, amelyek egyébként is használatosak → mágikus tárgyként. Így a bab és a lencse általánosan elterjedt hit szerint bőséget, sok pénzt biztosít elfogyasztóinak (→ hüvelyesek). A mákos tészta minden fajtáját felhasználták szerelmi jóslásra (→ mák), továbbá a háziállatoknak juttattak belőle, hogy azok gyarapodását és egészségét biztosítsák. Hasonló céllal kaptak az állatok a kalácsból, kenyérből is. Az éjjel látogató halottak, angyalok ellátását szolgálja a hit szerint az éjjelre az asztalon hagyott mákos tészta. Az → alma a karácsonyi → szerelmi jóslás általánosan elterjedt eszköze, de szépség- és egészségvarázslásra, valamint → haláljóslásra is használatos; a → dió pedig elsősorban haláljóslásra, szórványosan gyógyításra (→ népi gyógyászat) és → rontás elhárítására. A sült tök és a → méz a hit szerint a torokfájás megelőző szere; a → fokhagyma a családtagok egészségét biztosítja a jövő évre. Szokás volt néhol az alma közös elfogyasztása is abban a hitben, hogy ha valamelyik családtag eltéved, eszébe jut, kivel ette együtt a karácsonyi almát, és hazatalál. – Az Európa-szerte elterjedt hagyomány a karácsonyi bőséges lakmározás szükségességéről igen régi gyökerű (pl. római kori hagyományai is vannak a téli napforduló körüli ünnepek lakomáinak). Európa több területén nem a böjtös vacsorához, hanem a karácsonynapi, ünnepi, húsos étrendhez vagy mindkettőhöz kapcsolódnak e képzetek. Az elv minden bizonnyal megelőzte a böjt egyházi eredetű előírását. A karácsonyi vacsora egészéhez fűződő alapvető elképzelések Európa-szerte a jövő év befolyásolhatóságának hitével összefüggő → bőségvarázslás és → termékenységvarázslás, valamint az ilyenkor látogató → természetfeletti lények (család halottai, kisjézus, angyal) vendégüllátása. A magyar nyelvterületen – mint egész Közép-Európában – inkább csak a kis Jézus és kísérői látogatására vonatkozó hit él. Az ehhez képest elsődlegesnek tekinthető szokás, a halottak és ősök megvendégelése, sőt meghívása a karácsonyi vacsorára É-, K- és DK-Európában volt szokásos még a közelmúltban is (→ halott etetése). Jellemző továbbá Európa sok részén az állatok jóltartása a karácsonyi vacsora ételeiből (→ termésvarázslás), és általában az agrárrítusokkal való kapcsolat (pl. karácsonyi kenyerek őrzése a vetésig, utolsó kéve szobába helyezése). – Irod. Schneeweis, E.: Die Weihnachtsbräuche der Serbkroaten (Wien, 1925); Nilsson, Martin P.: Studien zur Vorgeschichte des Weihnachtsfestes (Archiv für Religionswissenschaft, 1926–1929); Burgstaller, Ernst: Brauchtumsgebäcke und Weihnachtsspeisen (Linz, 1957); Cs. Pócs Éva: A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal hiedelemköre (Népr. Közl., 1965).

Pócs Éva

karácsony szombatja: → karácsony

karácsony zabja: → zabadó

karádi viselet: a dunántúli viseletek között átmeneti helye van: kevés a régies jegye, de ez sem parádés, pompázó. A múlt század végén az öregebb férfiak bő ujjú, gallértalan T-szabású és pertlivel összekötött nyakú inget hordtak. A fiatalabbak ingének már volt gallérja, gombbal záródott, és bő ujját szűk kézelőbe ráncolták. Az ünnepre való ún. vőlegénying nyaka, kézelője fehér hímzéssel, ritkán piros keresztszemmel volt hímezve. A rövid, fekete posztó → pruszlikot 2 vagy 3 sor→ pitykével díszítették. Századunkban a bő (az ünnepin kimesterkélt szárú) gatya helyett főként télen már zsinóros fekete, feszes posztó → nadrágot viseltek a csizmához. Fejükbe kicsit hegyesedő tetejű kerek kalapot tettek, melynek szalagján elöl csat volt. A nyakravaló háromszög alakú, fekete klott kendő megcsomózva. Előkötőt (kötényt) férfiak is viseltek. Cifra, kivarrott szűrben mentek esküdni is. A nők dudos vagyis bő, buggyosra húzott (bevarrott) ujjú inghez vállpántos vagy anélküli, pintlis pruszlikot vettek fel. Ünnepen erre tilángli, kasmír vagy selyem, nyakban ráncolt, mellen keresztezett és hátul megkötött vállkendőt tettek. Az alsótesti vászon pöndő felett, az alkalomtól függően, 2–8 keményített fehér alsószoknya, ezeken föstő, karton, szövet, selyem, nagyünnepen leginkább bársony fölső szoknya volt. A fölső szoknya aljára piros koptató zsinórt, alján belül körbe másfél arasznyi, többnyire piros → kebélt, kívülre pedig 1–2 sima vagy ráncokba szedett selyemszalagot varrtak. Maguk elé pucok-selyem (atlasz) fényes-kék vagy fekete, hosszú keskeny → kötény került. A lányok hajukat lógósan, leeresztősen, hátul hármasan összefonva hordták, az egyes ágakat színes selyemszalagokba tekerték. Az asszonyok 16–20 kis lapos ágba befont hajukat kontyba tűzték, és azt a tarkón fekete kendővel kötötték le. Lábukon gombos harisnyát, nyáron félcipőt, télen színes cérnával kivarrott fekete klott magas szárú bruner ebelaszti (cúgos) → cipőt viseltek. A télen viselt cifra ködmönben volt szokás a múlt században esküdni. A múlt század közepén itt is fehér lehetett a gyászviselet. – Irod. Fél Edit: A karádi Gyöngyös Bokréta hitelesítése (Ethn., 1937).

Karádi viselet (Somogy m.). A férfi ing-gatyás viseletben, a nő kikötött kendőben

Andrásfalvy Bertalan

karakterizálás: → jellemzés

karám, akolkarám, korlát, kosár: egész nyájat befogadó kerek, ellipszis vagy szögletes alaprajzú, tető nélküli, csupán magas falazatból álló, zárt építmény. Anyaga nád, ill. részben vessző, gerenda, zsombék, trágya és szalma. A karám eredetileg az Alföldön a külterjesen tenyésztett állatállomány (→ külterjes állattenyésztés) teleltető építménye volt. Falazata vastagabb és szilárdabb anyagból készült, ha az építőanyag megengedte, befelé dőlt, hogy a csapadék ellen is nyújtson némi védelmet. A karámba széles kapun lehetett behajtani. Használták a szarvasmarhák, lovak, sertések és juhok → telelőjén. Általánosak az egyedülálló karámok voltak, de előfordult a két- és háromrészes, kétfiókos és háromfiókos is. A külterjes állattenyésztés megszűntével csupán a nyári legelőn használt, az állatokat összetartó építmény lett, valószínűleg ekkor alakult ki a rudakból összerótt típusa. A karám a → pásztorkodás és az állattenyésztés legáltalánosabb építménye, elterjedésterülete elsősorban az Alföld nagyarányú állattartással foglalkozó vidékei. A hasonló típusú és rendeltetésű építményeket a Dunántúlon és É-Mo.-on → akolnak nevezik. A Kárpát-medence északi és keleti peremvidékén a kosár (→ esztrenga) töltött be hasonló funkciót. A kosár (juhkosár, disznókosár, kosárkarám, nádkarám) elnevezésű telelőkarámok az Alföld ÉK-i peremterületein is ismertek. – A karám valószínűleg török jövevényszó vagy a honfoglalás előtti, esetleg a kun–besenyő rétegbe tartozik (vö. tatár koram ’udvar, amelyben állatot tartanak’). (→ még: garád) – Irod. Györffy István: Das Bauwesen der Hirten im ungarischen Tiefland (Bp., Debrecen, 1927); Földes László: Kosár – „karám, ól” (Ethn., 1960); Gregor Ferenc: A bányászszókincs történetéből (Nyelvtud. Közl., 1968); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány XII. 1970); Szabadfalvi József: Az akol típusa és funkciója (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Gulyakarám a gulyásházzal a vadasi legelőn (Vésztő, Békés m.)

Juhkarám (Hortobágy)

Szabadfalvi József

karámgazda, (favágó) bandagazda, vezér: a fa kitermelésére, szállítására és felhasználására szegődött bérmunkások együttműködő csoportjának állandó vezetője. A → favágó banda (más néven fűrész, karám, motor) a vállalkozói rendszer elterjedésével vált általánossá. A vállalkozók → alvállalkozókat fogadtak havi fizetés és bizonyos jutalékok fejében. Ezek vagy a karámgazdák toborozták a munkásokat; a két személy helyett gyakran csak egy szerepelt. Az alvállalkozó az erdőtulajdonos, ill. a vállalkozó megbízásából hetenként vette át a kitermelt fát, és elszámolt vele. Egyébként a munka végeztéig a helyszínen tartózkodott. Legtöbbször külön volt mellette egy karámgazda, aki nem a munkaadó, hanem a munkások bizalmát élvezte. Mivel a fakitermelés lényegében → szakmánymunka, a karámgazdának nem kellett különösebb ellenőrzést gyakorolnia: mindenesetre a csoport nevében ő vállalta fel a munkát és a kaparással elszámolt. A karámgazda elejétől végig részt vett minden munkában, a többiekkel egyenlő bért kapott, legfeljebb áldomást, szerszámkopást stb. fizettek neki önként a társai. (→ még: bandagazda, → erdőmunkás, → rakodómunkás) – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).

Katona Imre

Karancsalja: a Karancs-hegységet körülvevő településcsoport Salgótarján Ny-i szomszédságában, Nógrád m. területén. Lakossága túlnyomórészt r. k. magyar. Archaikus paraszti kultúrájú falvai a 20. sz.-ban a bányászat és a nagyipar szomszédos üzemhelyeihez kapcsolódtak. Színes népviseletéről nevezetes községei Karancskeszi, Karancsság. Népét általában palócnak tartják (→ palócok).

Filep Antal

Karancs vidéki viselet: A jól termő földeken kapásnövényekkel gazdálkodó és a bányavidék munkalehetőségeit élvező falvak öltözködése korán hasonult a városi viselethez. – A 19. sz. második felében váltotta fel a férfiviseletben a bőr és szűrposztó felsőruhákat a gyári posztóruha; a vászon → ing, a térdig érő → gatya és az eléje kötött széles → kötény (a ganga) azonban a századfordulót is túlélte. – Ezzel párhuzamosan a női viseletben a bokáig érő, a szűk ujjú felsőrésszel azonos anyagból szabott bársony és brokát felsőruhák lettek divatosak, amelyeket fodros köténnyel az 1950-es évekig viseltek. A Karancs vidéki viselethez tartozó, dolgozónapokon használt merevített kisféketőket, az ünnepi, hátlapján rakott selyemmel, derékig érő ezüstcsipkével borított szalagokkal díszített rakottféketőket, valamint a fehér, lyukashímzéses, keményített gyolcs farkas- vagy kacsafarkú féketőket ludányhalászi és pilinyi főkötővarrónők készítették. – Irod. Pintér Sándor: A palócokról (Bp., 1880); Pápai Károly: A Karancs és karancsaljai palóczok (Földr. Közl., 1891); Palotay Gertrúd: A díszítmények zsúfolása kérdéséhez (Népr. Ért., 1940).

Karancs vidéki viselet. Menyecskék ünnepi viselete (Karancsság, Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Flórián Mária

karcagi bútor: 1. virágozott → asztalosbútor. Helyi készítőműhelyre valló példányai a 18. sz. végétől ismeretesek. Legkorábbról → vetett ágy elé való, keskeny deszkatámlás → padok maradtak fenn nagyvonalú gránátalmás díszítéssel; ezek többnyire festettek, olajzöld alapszínnel és vörös virágokkal, néhány példány háttámláját lapos → domború faragás borítja, kevés áttöréssel. Az 1870-es évektől a századfordulóig a karcagi bútor jellegzetes kései stílusa uralkodik; erre leginkább a világoskék, esetleg világoszöld vagy lila, ill. halványsárga alapon meglehetősen elaprózott virágozás, tömött csokrok, füzérek a jellemző. Az ilyen díszítés különösen gyakori a → tékán, de rákerült a → székekre és a korszak kedvelt bútorára, a → kanapéra is. Ezt a kései bútorfestésmódot a Hajdúböszörményből Karcagra férjhez ment Szatmáriné honosította meg, aki asztalosmester leánya volt. A 19. sz. végétől a 20. sz. elejéig az ő leánya, Vajóné Szatmári Julianna (Cibere Julcsa) folytatta a bútorvirágozást, az ő munkái a környékbeli helységekbe is elkerültek. – Más asztalosműhelyek munkái közül Karcagon elsősorban a → tiszafüredi bútor található meg nagyobb számban, továbbá a → gömöri ácsolt láda. – 2. A paraszti faragású bútorfélék közül kiemelkedik az áttört faragott oromzatú, virágdíszes → falitükör. – Irod. Györffy István: A Nagykunság és környékének népies építkezése (Népr. Ért., 1908–1909); Györffy István: Magyar nép – magyar föld (Bp., 1942).

Karcagi bútor. Szobabelső a 19. sz. elejéről, Cibere Julcsa által virágozott bútorokkal

Karcagi bútor. Kanapé világoskék alapon tarka virágozással. Cibere Julcsa munkája (Századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

karcolt díszítés: gyakori rajzos jellegű díszítőeljárás. Egyéb elnevezései: karcolozás, sértegetés, bemetélés. Cserépen, szarun, csonton, kobaktök héján, fán, fémen egyaránt alkalmazták. Más technikával való kivitelezés esetén is bekarcolva készül a faragás előrajzolása. Karcolni szokták az esetleges vázlatot is. A karcolt díszítés kivitelezésekor hegyes szerszámmal sértik meg a díszítendő felületet. Ez eredményezhet vékony és csekély mélységű vonalhálót vagy erőteljes nyomás, ill. a keletkező árok ismételt mélyítése esetén vaskosabb vonalakat. A karcolt díszítést végző eszköz a művelet során a keletkező forgácsot, sarjút nem emeli ki, ezt utólag kell lesimítani. Ezért téves az → ácsolt láda → vésett díszítésének ide sorolása, az ezt bevágó hornyoló görbe éle ugyanis kiemeli a forgácsot. – A karcolt díszítés általánosságban igen régi díszítőtechnikának mondható, mely visszanyúlik a művészi tevékenység kezdeteiig, egyes megnyilvánulási formái azonban újabb keletűek (pl. dunántúli figurális karcolt díszítés). Noha gyakran más díszítőtechnikákkal együtt jelentkezik, vannak sajátos érvényesülési területei. – 1. Cserépedényen karcolt díszítésről akkor van szó, ha az közvetlenül az edény falán, a máz alatt történik. Az esetben viszont, ha a karc az engobot (→ földfesték) áttöri úgy, hogy a rajz az edény falának sötétebb, esetleg világosabb színében mutatkozzon, sgraffiatóról beszélünk. – 2. Szarvasagancs. A magyar népművészetben a karcolt díszítés kiterjedt és egységes stílusú alkalmazása legkorábban a → lőporszarukon figyelhető meg; ezeket a 16. sz.-tól a 19. sz. elejéig divatozott tárgyakat kizárólag karcolt díszítés jellemzi. – 3. A szaru → tülöknél is ez volt régebben az általános díszítőtechnika, emlékei a 18. sz.-tól ismertek. Legjelesebbek a Hortobágy vidéki és a Felső-Tisza vidéki ilyen tülkök. Az Alföldön és a Dunántúlon volt kedvelt a 19. sz.-ban a karcolt díszítésű szaru → rühzsírtartó, ill. → sótartó. Helyenként → tokmány is készült karcolt díszítéssel. – 4. Csonton alkalmazva a karcolt díszítés a hortobágyi → pásztorkészségek sallangjain lógó, csontból faragott gyöngyöknek, a kupáncsoknak állandó dísze. A mintázat igen archaikus jellegű, mértanias vonalháló. Előfordul karcolt díszítés a csont gatyamadzaghúzókon és a szarufésűkön is. – 5. A fakéregből készült sótartókon (→ kéregdíszítés) a karcolt díszítés volt az egyik alkalmas felületdíszítő mód, különösen Erdélyből ismertek igen finoman díszített példányok. – 6. Fémen Mo.-on a karcolt díszítés meglehetősen ritka (→ fémmunka, → ékszer). – 7. Fatárgyakon a 19. sz. elején nyomatok hatására városi műhelyek hozzák divatba a karcolt díszítést → mángorlón, → borotvatokon alkalmazva. Témájuk betyárhistóriák, szerelmes párok stb. Ehhez hosszú feliratok is járulnak. Ezt a 19. sz. derekától az → emberábrázolásos és ornamentális, főleg pásztorfaragók által gyakorolt karcolt díszítés váltja fel. Leginkább a D-Dunántúlon ível magasba, legjelesebb mestere Hodó Mihály. A karcolt díszítést főként kisebb tárgyakon alkalmazták, mint tükrös, → gyufatartó, → vetélő, guzsaly. A karcolt díszítést színezőanyaggal volt szokás bedörzsölni, leginkább olajos faszénnel, faggyúval kevert puskaporral, kalapzsírral stb. Így az ábra letisztítás után élesen kirajzolódik (vakvirág, mocsokvirág). Ritkábban színes festéket is használtak a bedörzsölésre. Gyakori volt a karcolt díszítés határolta felület választóvízzel (salétromsavval) való maratása, ez sárga-barna színezést adott. Festették esetleg bürök főzetével, börzsönnyel vagy vegytintával is. – 8. A → kobakon a tökhéj vékony volta miatt a karcolt díszítés az egyetlen alkalmas díszítésmód. Nagyobb igényű karcolt díszítés, a balkáni hasonló karcolt díszítésekhez kapcsolódva, a D-Dunántúlon alakult ki, ez többnyire a felület egészét beborítja. Foltokban ezt is választóvízzel színezték. A fatárgyak karcolt díszítésének hatására a kobakokon is kibontakozott a figurális díszítés. – Irod. Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 19722).

Karcolt és spanyolozással díszített sótartó részlete (D-Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum

Tükrös karcolt díszítéssel (Sopron m.) Sopron, Liszt Ferenc Múzeum

Tükrös, felső lapja férfi- és nőalakkal. Hodó Mihály munkája (D-Dunántúl)

Szaru sótartó oldalrészlete kanászábrázolással (D-Dunántúl)

Kürt részlete (Felső-Tiszavidék) Bp. Néprajzi Múzeum

Borotvatok (Hodó Mihály munkája, Baranya m.) Pécs, Janus Pannonius Múzeum

K. Csilléry Klára

karcsai templom: Zemplén megyében máig ismeretes → monda szerint a román stílusú karcsai templomot tündérlányok építették. Amikor végezetül a harangot a Karcsa-patakon keresztül szállították, megszólaltak a kakasok, és a tündérek ijedtükben beleejtették a harangot a patakba. Tizenkét pár ökrös szekérrel sem lehetett kihúzni a vízből. Hasonló monda fűződik a kisvárdai templomhoz. A monda némely motívuma – kakasszóra megszakad a munka, a vízbe süllyedt harang – Európa-szerte elterjedt. – Irod. Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963).

Dobos Ilona

karcsai viselet: → bodrogközi viselet

Kardos László (Tótkeresztúr, 1918–): etnográfus, szociológus, kandidátus (néprajz, 1969), Kossuth-díjas (1978). A bp.-i tudományegy. bölcsészettudományi karán szerzett doktori oklevelet (1943). A Néprajzi Múz. muzeológusa, tudományos titkára, osztályvezetője, főig.-ja (1951–56), tudományos főmunkatársa (1963–1971). A jelenkori magyar falu etnográfiai és szociológiai problémáit kutatja, a magyar nép vallásos életének kérdéseivel foglalkozik. Cikkei, tanulmányai jelennek meg a szakfolyóiratokban. – F. m. Az Őrség népi táplálkozása (Bp., 1943); A volt uradalmi cselédség élete és kultúrája (Bp., 1955); Egyház és vallásos élet egy mai faluban (Bp., 1969).

kardozás: → farsangi adománygyűjtő (→ adománygyűjtés), → köszöntő szokás. Általában farsanghétfőn zajlik. Zobor vidékéről ismeretes az a formája, hogy kilenc legény bandaszóval – vagyis zenészekkel – házról házra jár. Reggel indulnak, s késő délután lesz, mire befejezik a kardozást. A szokás cselekménye: a házak udvarán a legények körbe állnak, kardjukat magasra emelik, majd egymás felé különböző szúró-vágó mozdulatokat tesznek. Ezt követően, ha a házban van leány, kihívják, és az udvaron táncolnak vele. A legények a gazdasszonytól szalonnát és tojást kapnak. A szalonnát a kardjuk hegyére tűzik, s így mennek a következő házba. Itt leveszik a szalonnát a kardról, kosarukba rakják, s újra a már ismertetett cselekményt játsszák el. A szalonnát és tojást eladják, s az így szerzett pénzből aznap este a muzsikusokat kifizetik, táncmulatságot rendeznek, amelyen szabados a tánc, vagyis mindenki ingyen vehet részt rajta. Hasonló szokás a nyársalás (→ farsangi köszöntő).

Ujváry Zoltán

kardtánc: A karddal járt szóló-, páros vagy csoportos rögtönzött férfitánc hajdani mo.-i divatjára 16–17. sz.-i történeti emlékek utalnak (→ hajdútánc); maradványait napjainkig a párbajszerű mozzanatokat is tartalmazó pásztortáncok őrizték meg (→ botoló, → kanásztánc). E táncok közeli rokonai a K-európai, balkáni és kisázsiai (délszláv, albán, török, ukrán, kaukázusi) népek körében élő kardtáncok. A nyugati eredetű, kötött szerkezetű ún. lánckardtánc-típus Felső-Mo.-on és Erdélyben is céhes táncként tűnik fel, amelynek átalakult maradványa az erdőbényei → bodnártánc. (→ még: fegyvertánc) – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Wolfram, R.: Schwerttanz und Männerbund (I–III., Kassel, 1936–37).

Kardtánc (Martin Engelbrecht rézmetszetsorozatából, 1743–1750)

Martin György

karéj, karé: a rábaközi → körverbunkok egyszerűbb, oldottabb szerkezetű típusa. Felépítése olyan rondóforma (a b c b d b...), amelyben a változó rész a kevésbé egységes körbehaladásból (a, c d...), a visszatérő rész (b) az egyöntetűbben járt tapsoscsapásolóból áll. Korábban a friss csárdás közvetlenül kapcsolódott a karéjhoz, majd a kettő közé ékelődött a lassú csárdás is. A karéj szerkezetének fokozatos megmerevedése és a tánctípust háttérbe szorító → kónyi verbunk elterjedése jelzi azt a folyamatot, amely mén a közelmúltban is érvényesült, és alkotóak hatott a rábaközi körverbunkokra. – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Karéj táncírása

Pesovár Ernő

karfa: → bűrfa, → keresztfa

karikagyűrű: → gyűrű

karikapárta: → párta

karikás, karikásostor: rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. → Csikósok, → gulyások, → csordások, kondások és → csürhések, régebben a → juhászok használták. Ismertebb elnevezései még: karikás ostor, csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35–40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, → rézverettel, ólomöntéssel (→ ólmozás) és → berakással díszítették. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták. Téglalap alakú deszkadarabból és belehelyezett bicskából álló hasihasogatóval vágták fel vékony szalagokká. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az utóbbiak csak nagyon vékonyra vágott hasiból készülhettek. A sudár vastagabb részébe kenderkócot vagy kötelet tettek, s ezt fonták körbe a hasival. A bőrfonat többféle lehet: ún. kígyóháti, zabszem-, kocka- és rozmaringfonás. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek. A nyeleken az ostor telkének felerősítésére az ország különböző vidékein mind a nyél felső végén kifaragott gömb, mind a nyél fájába fúrt lyuk, vagy az ónnal beöntött fémkarika és a forgó kengyel (telek) előfordul. Az Alföldön, különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a → telek felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól. Itt a telek a mélyre kötött és bőrből készült fülhöz kapcsolódik. A kiskunsági „ciromostor” nyelének a végére fúrt lyukához erősítették a kengyelt, amelyhez az ostorszíjat kötötték, a közepére fúrt lyukba pedig a karszíjat, s az egész nyelet a fogójától felfelé bőrözték. A karszíj azt a célt szolgálja, hogy a nyél ne csússzon ki a pásztor kezéből. Több adat utal arra, hogy a mostani formájú, sallangos nyelű karszíjas ostort először a szíjgyártók készítették, s azok révén terjedt el a pásztorok között. Egyik-másik szíjgyártó még az utóbbi években is készített ostort nyéllel együtt, de ez már meg sem közelíti a rendkívül nagy gyakorlatra szert tett pásztorok által készített sallangós pillangózott, csipkézett, lyuggatott, bőrdíszítéssel, rézverettel, színes berakással díszített ostornyelet. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba. A karikást elsősorban az alföldi pásztorok használják, a dunántúliak és a felvidékiek a hosszabb nyelű, rövidebb sudarú ún. nehézostort használják. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. A Hortobágyon és a Kiskunságban használt forma, amelynél a szíjkengyelt oldalt kötik a nyélhez, megegyezik a steppei népek, pl. a kirgizek és baskírok ostoraival. A karikás változatait a szomszéd népek pásztorai körében is megtaláljuk hasonló funkcióval, sőt alkalmazták a faragással, az ónöntéssel, a rézverettel és a fémberakással díszített nyelet is. – Irod. Madarassy László: Alföldi pásztorok szíjgyártó készsége (Népr. Ért., 1906); Kereszturi Sándor: Ostorkészítés Szalonta vidékén (Népr. Ért., 1926); Kiss Lajos: A karikás ostor (Népr. Ért., 1930); Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén (A Debreceni Déri Múz. Évkve, 1960–61. Debrecen, 1962).

Karikásostor nyele (Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum

Karikásostor 1893-ból (Hortobágy)

Karikásostor (Debrecen) Debrecen Déri Múzeum

Szabadfalvi JózsefManga János

karikás cérnaháló: az → eresztőháló egyik változata. Kb. 10 m hosszú, 1,5–2 m mély, finom lencérnából vagy horgolópamutból kötött nagy szemű háló. Felső ínára egymástól 30–40 cm-re 20–25 cm hosszú zsinórral rézkarikákat kötnek, s leeresztéskor két karó közé kifeszített zsinórra fűzik. A háló lazán, függönyszerűen lebeg a vízben, alját nem súlyozzák, legfeljebb egy-két sort vastagabb fonalból kötnek. Éjszakára eresztik le állóvizekben. A karikás cérnahálót a cötkénypótás → marázsaháló modernizált változata, mely a drávaszögi Kopácson alakult ki a század elején, s innén vitte 1943-ban a Velencei-tóra Szlanyinka Imre nagybaracskai halász. Tőle tanulták el a velencei halászok 1945 után a karikás cérnaháló használatát, mely pótolta a korábban használatos → pótás cérnahálót. Az utóbbi időben kb. fél méterrel a víz színe alatt feszítik ki, hogy a csónakforgalmat ne zavarja. 10–15 vég hálót is használt egy-egy halász. Egész évben használható, télen jég alatt is. – Irod. Gönyey Sándor: A Drávaszög néprajzi elkülönülése, a Drávaszög halászata (Pécsi Városi Múz. Ért.-je, 1942); Solymos Ede: Rekesztő halászat a Velencei tavon (Székesfehérvár, 1958).

Solymos Ede

karikás dobóháló, dobóháló, pendelháló, pintőháló, pöndörháló, vetőháló: szabályos kör alakú (2–3 méter átmérőjű), körben ólomsúlyozású → vetőhalászati eszköz. Középpontja egy 5–10 cm átmérőjű fémkarika, amelyre a hálószemeket körben rákötik. Az ólmos íntől sugarasan 14–18 összehúzó ín (vékonyabb zsineg) fut a háló közepéig, ahol a több méter hosszú dobókötélben egyesül. A halász a dobókötelet csuklójára hurkolja, a hálót bal karján, vállán elrendezi, egy ólmot a foga közé szorít, jobb kezével az ólmos inat fogja, és nagy lendülettel úgy dobja el a hálót, hogy már a vizet érés előtt szétterüljön. (A karikás dobóháló népi elnevezései a hasonlóan szétterülő pendely képzetét idézik, ill. a pöndörödő mozgással kapcsolatosak.) A kötél húzásakor az összhúzó inak a középső karikán átcsúsznak, így a háló s benne a zsákmány zacskószerűen emelkedik ki a vízből. Az összes magyar vizen (bár szórványosan, a vízrajzi viszonyok függvényeként) inkább az orvhalászok, hajósok, mintsem a hivatásos halászok eszköze a karikás dobóháló. Herman Ottó az alföldi vizekről mutatta be, s „nyugati típusnak” tekintette, megkülönböztetvén az erdélyi (Olt melléke), rokolyahálónak nevezett s „keleti” („ősibb”) → rác dobóhálótól. A két típus egymáshoz való viszonyának ilyen megítélése erősen kétséges, hiszen (erre már Jankó János rámutatott) Ny-Európában a déli szláv területeken mindkét típus ismert. A vetőhalászatot széles körben gyakorló D- és K-Eurázsiai népeknél mindenesetre a karikás dobóháló ismeretlen; a rác dobóháló változatait használják. Az újabb kutatások viszont nem egy „ősi”, „újabb” típus egymásmellettiségét, hanem a karikás dobóháló és a rác dobóháló sajátos funkciómegoszlását találták jellemzőnek a magyar halászatban. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965); Moszyñski, K.: Kultura ludowa S³owian. I. Kultura materialna (Warszawa, 1967).

Szilágyi Miklós

karikatúra <olasz caricare ’felnagyítani, túlozni’ szóból>: a humoros vagy gúnyos folklórművészetek egyik kedvelt formája, torzkép, gúnykép. Az ábrázolt jelenség, elsősorban személy negatív, feltűnő tulajdonságainak felnagyított, kiélezett visszaadása. Mivel egyedi jelenségekre vonatkozik, a folklórban meglehetősen ritka, bár szórványosan sokfelé előfordul: a népművészetben az emberábrázolás, ritkábban más jelenetek (pl. a → vadász temetése) kísérő jelensége. A szóbeli folklórban néhány → csúfoló él egyedi vonások karikatúraszerű kifigurázásával. Az utánzó táncok között is megfigyelhető, a zenében csak morzsákban fordul elő. Történetileg igen érdekes múltú jelenség: a természeti népek általában a saját kultúrájukon kívül állókat (előszeretettel az európai hódítókat) jelenítik meg ilyen módon. Az ókori magaskultúrák (Egyiptom, Hellász, Róma) idején alakult ki néhány tipikus válfaja: a főként mítoszok és rítusok ellen irányuló karikatúra, amely a grafikus művészetekben és a kisplasztikában terjedt el. Voltaképpen egészen a polgári karikatúra megjelenéséig ennek nyomai figyelhetők meg. Az új forma igénybe veszi a korszerű közlési eszközöket (könyvnyomtatás, sajtó), és sorozatokat teremt meg, amelyek nagy művészek (W. Hogarth, H. Daumier) kezén a népélet burzsoá kritikáját is adják. Ennek során a folklór jelenségei egyrészt a karikatúra célpontjává válnak, másrészt a hivatásos karikatúra mesterei olykor a folklórból kölcsönöznek elemeket, ritkábban művészi megoldásokat. A híres élclapok, mint a francia La Caricature (1830–), Le Charivari (1832–), az angol Punch (1841–), a német Fliegende Blätter (1844–) és Kladderadatsch (1848–), közvetlenül is befolyásolták a magyar karikatúrát és folklorizmusának létrejöttét. Ennek előfutárai már a reformkorban megfigyelhetők, majd a forradalmi időben jelenik meg az első magyar élclap, a CharivariDongó (1848). Ennek hagyományát folytatják a múlt század nevezetes humoros lapjai: Üstökös (1858–), Borsszem Jankó (1868–), Bolond Istók (1878–). Mindegyikben megfigyelhető a népköltészeti folklorizmus (Ágai Adolf, Jókai és mások révén), valamint a rajzok folklorizmusa. Ez utóbbinak legnagyobb mestere a festő Jankó János (1833–96), a néprajztudós Jankó János apja. E lapok teremtik meg több állandó figura alakját (Kakas Márton, Mokány Berci, a mihaszna rendőr, a műveletlen mucsaiak), amelyek szóban és rajzban egyaránt megjelennek, és tetemes mértékben befolyásolják a humoros folklórt is. Az irányzat tetőpontját és végét Gárdonyi Géza Göre Gábor-könyvei (1895–99) jelentik. A 20. sz.-i karikatúra folklorizmusa jóval kisebb, annak ellenére, hogy az 1950-es években a csasztuska és → rigmus pártolása igején a népies karikatúra feltámasztásával is kísérleteztek. Az eredeti folklór művészetekben az anekdotizmus és a néhány vonással jellemzés segíti elő létét, önálló művészi eljárássá mégis ritkán válik. (→ még: gúny, → humor, → irónia, → szatíra, → trufa, → vicc) – Irod. Champfleury, J.: Histoire générale de la caricature (Paris, 1864–1880); Wright, Th.: History of Caricature and Grotesque in Literature and Art (London, 1875); Imre Sándor: A néphumor a magyar irodalomban (Bp., 1890); Ágai Adolf: Utazás Pestről Budapestre (Bp., 1908); Fuchs, Eduard: Die Karikatur der europäischen Völker (München, 1921); Refort, L.: La caricature littéraire (Paris, 1932); Takács Mariann: Jankó János (Bp., 1936); Hofmann, Werner: Caricature (London, 1959).

Voigt Vilmos

karikázás: → guruló játékszer

karikázó, karikatánc, karikázás, kerekecskézés: Az európai középkor uralkodó → lánctánc-formáját az újkori párostánc-divatok néhány régies peremterület kivételével (Feröer-szigetek, Balkán) már korán kiszorították. A Kárpát-medencében a magyar, szlovák, román és délszláv énekes leánykörtáncok képviselik e régi táncforma maradványait. – A női körtánc a magyar népterület északi részére, a D-Dunántúlra, valamint a Duna menti → táncdialektusra jellemző, másutt ritka, szórványos. – A tavaszi termékenységi rítusokhoz kötődő karikázó főleg a böjti időszak és a mulatság nélküli ünnepnapok tánca volt (böjti leánytánc). A szervezett mulatságok rendjében a táncszünetekben és a tánckezdéskor kap alkalmi helyet. A karikázó kísérete mindig egyszólamú énekszó. Fontosabbik eleme a dal, s így nem a lépések váltakozása a lényeges, hanem a számtalan szövegstrófával egymás után sorakozó lírai daloké. A karikázó egyöntetű, szabályozott szerkezetű tánc, mert a lányok zárt, kör alakú lánca nem ad teret egyéni rögtönzésre. A lépések sorrendje meghatározott, de az ismétlés mennyisége, a részek terjedelme a pillanatnyi hangulattól függően – de mindenkire érvényesen – változhat. A láncalkotás módjai: az egyszerű és az elöl vagy hátul keresztezett kézfogás, a karolás, valamint a váll- vagy derékfogás. A táncoló kör térbeli mozgásának típusai és a kapcsolódó lépésfajták: 1. A szűkülő-táguló körmozgás a befelé és kifelé irányuló lépések váltakozásából adódik (→ babázás, → lépő). – 2. A kör ingamozgását a szimmetrikus motívumok – az egy- és kétlépéses csárdás – eredményezik. A legjellemzőbb haladó ingamozgás esetén a kör lassan – kis megtorpanással –, de mégis állandóan egy irányba forog. Ez az aszimmetrikus szerkezetű karikázómotívum („Feröer-lépés”) igen régi és széles elterjedésű Európában (a 16. sz.-ban a neve: branle simple). – 3. A kör egyirányú haladása, folyamatos forgása a lassú karikázóban mindig a nap járásával megegyező, a gyors (→ futó) résznél viszont a forgásirány váltakozhat. A felsorolt mozgástípusok legtöbbször egymással keveredve, kombinálva jelentkeznek. A karikázó különböző formai elemei (fogásmód, lépésfajta, körmozgás-típus) meghatározott tempójú és típusú karikázódallamokhoz (ún. lépő, csárdás vagy futó-nótákhoz) kapcsolódnak. A karikázó két (csárdás+futó; lépő+futó), néha három (lépő+csárdás+futó) vagy több részből áll (Sárköz, Duna mente). A terjedelmes lassút rövidebb gyors követi, s a táncfolyamatban e részek váltakozva ismétlődnek. – A karikázók csoportjába tartozik a bácskai → csirajozás és → tüskömtánc; a D-nyírségi → hajlika; Kalocsa vidékéről a → férc; a martosi → kúria; a mátyusföldi szinala; a sárközi babázás és → fárida, a somogyi → erdőjárózás, → hajaboka, → hajrózsázás, → kocsikala és végül a szlavóniai → derenka → kalala és → rezálás. – A karikázó átmeneti helyet foglal el tánckincsünk régi és új rétege között (→ tánctörténeti rétegek). A régi táncformát a 19. sz. folyamán uralomra jutó új stílus asszimilálta. Ez a karikázó legfőbb, általános vonásait (körforma, énekkíséret) nem érintette ugyan, de előadásmódját, motívumkincsét, funkcionális s leginkább zenei sajátosságait módosította. A lassú és friss csárdás tempójához, zenéjéhez való közelítése a motívumkölcsönzés lehetőségét is megnyitotta. Ezáltal keletkeztek az ún. → körcsárdás (magyar, négyes) felé vezető átmeneti változások, melyeket már hangszeres zenére, kis körben s férfiakkal vegyesen járnak. – Irod. Lugossy Emma: 77 leánytánc (Bp., 1952); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Martin György: Motívumkutatás–Motívumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motívumkincse (Bp., 1964); Martin György: A magyar leánykörtánc. Régi táncaink kelet-európai kapcsolataihoz (Táncműv. Ért., 1969); Martin György: Die branles von Arbeau und die osteuropäischen Kettentänze (Studia Musicologica, Bp., 1973).

Karikázó táncírása

Karikázó (Bag, Pest m.)

Martin György

karingózás: → irtás

karjaruha: → csecsemőöltözet

karkesztyű, karmantyú: karvédő ruha, rendszerint vásott ingujj vagy vászondarab, amelyet a marokszedő aratáskor a karjára húz, hogy a kalász és a szúrós gaz ki ne kezdje a bőrét vagy el ne rongyolja a ruháját.

Kósa László

karkötő: a csuklót vagy az alsókart körülvevő ékszer. Vannak lazább, füzérszerű és rögzített, merev alakjai, az utóbbiak a karperecek. A karkötő készülhet természetes és ipari előállítású anyagokból is, házi, specialista és ötvöskészítményként (→ ékszer). A bronzkor óta férfiak és nők is hordtak karkötőt, az ókor óta párosan, mindkét karon egyet. A barokk kortól már csak nők viselték és a 18. sz. óta csak egyik karon. A magyaroknál viselete nem jelentős. A 16–18. sz.-ban Mo. keleti részén a gazdagparasztságnál minden formája előfordult. A 19–20. sz.-i viseletekben inkább csak amulett-szerepben található: mindkét nembeli csecsemők, kisgyermekek csuklójára piros vagy más színű szalagot, gyöngysort kötnek szemmelverés ellen (ahogyan pl. az európai reneszánszban korallt alkalmaztak). Felnőtt parasztlányok csak szórványosan viselnek karkötőt, pl. a D-Duna mentén előfordult a 20. sz. elején pénzérmékből összefűzött karcsat. – Irod. Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938); Héjjné Détári Angéla: Régi magyar ékszerek (Bp., 1965); Radajkoviæ, B.: Nakit kod Srba (Beograd, 1969).

Karkötő pénzdarabokból összefűzve (Érsekcsanád, Bács-Kiskun m.), Bp. Néprajzi Múzeum

Horváth Terézia

kárlátó: → hérész

kármentő: → csűr, → kád

karóba húzás, felnyársalás: a halálbüntetés egyik neme volt. „Karóba húzzák”, „nyársra vonják” voltak a szokásos szakkifejezések. Úgy hajtották végre, hogy a bűnös derekának hosszában alulról felfelé hegyes végű karót döftek, amely a belső részeket teljesen szétroncsolta. A karót azután függőlegesen felállították és elrettentésül úgy hagyták. Mesékben, mondákban, sőt a köznyelvekben ma is fenyegetésül számtalanszor előfordul, pl. „karóba húzatlak”. – Irod. Vajna Károly: Hazai régi büntetések (II., Bp., 1907).

Tárkány Szücs Ernő

karócsapda: dúvad fogására használt csapdafajta. A Lápos völgyében 8–12 kihegyezett, kb. egy-másfél méteres karót nyalábformában levernek a földbe. A középső karó kb. 2–2 1/2 méter magas. Ennek a felső végére csalétket (hús, juhbél, döglött baromfi) tesznek. Az alacsonyabb karókhoz vastagabb fatörzset is döntenek, hogy a róka jobban megközelíthesse a csalétkes oszlopot. A csalétek után ugró állat lefelé estében a rövidebb karókra felnyársalódik. A székely pásztorok a farkas, a medve támadása ellen a juhkosár oldalába, a szarvasok, őzek elleni védekezésül a hegyi szénaboglyákat övező kerítésbe hegyes karókat dugnak. Mindez a karócsapda egyszerű formája. Hegyes karókat helyeznek el az állatok csapásába a → hajtóvadászatnál is. A karócsapdákhoz tartozik a mézrabló medve elleni védekezés egyik módja: a lengyelek, ukránok, baskírok az erdei méhes fák alá hegyes karókat vernek le. A megzavart s a fáról lezuhanó medvét a karók felnyársalják. – Irod. Gunda Béla: Contributions a l’étude d’un type de piège en Europe Orientale (Acta Ethn., 1955).

Karócsapda (Domokos, Láposvölgye, v. Szolnok-Doboka m.)

Gunda Béla

káromkodás: Egy része állandósult szókapcsolat, más része a nyelvalakító fantázia pillanatnyi improvizációja; alakilag a → szólásokhoz áll közel. A hirtelen felindulás váltja ki, a köznyelvben gyakran élnek vele, funkciója az indulatszavakéhoz hasonlít. A káromkodásban általában egymást, egymás nemzetségét, az Isten és a szentek nevét emlegetik durva, trágár jelzők kíséretében. Formailag néha az → átokhoz hasonlóak. Pl. Az Isten nyila hordja széjjel a lelkét a tüzes teremtettének!; Az ördög tördelje meg a tüzesen járt kezét! Vannak némileg eufemisztikusabbak is, mint a „teremtésit”, „adta teremtette”, „kutya teremtette”, ezek azonban csak ma tetszenek enyhébbeknek, az elmúlt századok folyamán, amikor a káromkodást igen szigorúan büntették, e formáknak volt a legsúlyosabb büntetése, mert a hivatalos egyházi felfogás szerint ez a káromkodás az Isten mindenhatóságának kétségbe vonását jelentette (ti. hogy nem az Isten, hanem az ördög, a kutya stb. teremtett bizonyos dolgokat). Nemcsak az egyház, hanem a világi hatóságok is szigorúan ítélték meg a káromkodást. Az 1567. évi 9. tc. és az 1604. évi 8. tc. a káromkodás megszüntetését célozza. Történeti források sok adatot őriznek a káromkodás büntetéséről, pl. a karcagi ref. egyház anyakönyvéből származik a következő feljegyzés (1745); „F. Péternek nyelve kivonatván, elmeccetett, azután az akasztófára szegeztetett, végre feje vétetett az Isten ő Felsége ellen való rendkívülvaló sokszori káromkodásáért.” Valószínűleg léteznek réteg- és tájnyelvei káromkodások. Nagyszámú káromkodás maradt fenn az elmúlt századokból különböző jegyzőkönyvekben, panaszos beadványokban, bírósági iratokban stb. A káromkodás gyűjtése és feldolgozása igen hiányos. – Irod. Györffy István: Nagykunsági krónika (Karcag, 1922); Mészöly Gedeon: Áldó az ágyú, alku az áldozás, áldozat az alkonyat (Nép és Nyelv, 1943); Török Gábor: A XVII–XVIII. századi palóc szitkok és káromkodások (Magy. Nyelv, 1969).

Szemerkényi Ágnes

karópénz, cövekpénz: vám, amelyet a kikötött fahajók az illető helységnek fizettek. A rendes kikötővel rendelkező part menti városok (Szeged, Szolnok, Baja, Buda és Pest, Győr, Komárom stb.) minden esetben szedték, más helységek pedig általában csak akkor, ha éppen vásárt tartottak. A karópénzt mindig a hajó nagysága után vetették ki; a nagyobb hajók arányosan többet fizettek, mert nagyobb partszakaszt foglaltak el. Minthogy a partszakasz játszott szerepet, a hajósok sokszor átjáróra kötöttek ki, ami abban állott, hogy egy már kikötött hajó mellé kötötték ki a hajót – kivált, ha mind a két hajó egyazon tulajdonban volt –, és ebben az esetben semmit se kellett fizetni. A karópénz csak 8 napra szólt, ha tovább maradt a hajó karón, újra meg kellett fizetni a karópénzt, de ez már 30 napig való maradásra adott jogot. A karópénz nagyságát mindig és mindenütt a → szokásjog szabályozta.

K. Kovács László

karoskosár: hántolt, hasított fűzfavesszőből vagy háncsból fonott, tégla alakú vagy ovális fenékre font kis kosár, amelyet a nők kézben, ill. karon visznek. Lényeges alkotórésze a két hosszanti oldalát középen összekötő, ívelt vagy szögletes pánt, fogó. Nagyobb méretű változata háncsból készül, és a Felföldön → batyuban szállított → hátikosárként ismeretes. Jellegzetes változata a fedeles kosár, amelynek a tetejét középen kétfelé nyíló vesszőfonadék fedi. A finoman megmunkált fehér fűzfavesszőt gyakran be is lakkozzák, festett virágokkal díszítik. Ezt a formát falusi kosárfonók nem készítették. A karoskosár egyik vagy másik változata a magyar nyelvterület nagyobb részén ismeretes volt a 19–20. sz.-ban. E kosártípus elnevezésére igen sok tájnyelvi szó használatos. Egyik változatát a Duna–Tisza közén és szórványosan a Tiszántúl D-i részén garaboly, garabó néven ismerték. A Felföldön és a Tiszántúlon kaska, kiskaska, nagykaska, Torontálban cikidli, a Balaton-melléken félkéz-kosár, Baranyában csőrő-kosár, Komárom vidékén ebédkosár, a Székelyföldön kasolya, kosolya volt a neve. Szállítottak benne gyümölcsöt, tejterméket, tojást; jártak vele piacozni. – A karoskosár készítése háziipari központokban (→ vesszőfonás) történt. Nevezetes központ volt az Alföldön Békés, ahonnan az egész vidéket ellátták kosárfélékkel. A garaboly nevű karoskosarat a 19. sz. végén szlovák háziiparosok is hozták az Alföldre eladni. Korai története kevéssé ismeretes, a garabolyt először a 17. sz. elején említi írásos forrás. Terjedéséhez a 19. sz. végétől több vidéken létesített kosárfonó tanfolyamok is hozzájárultak. Különösen fontos volt a D-Alföldön, ahol a 19. sz. végén → kasornyát nem használtak. A karoskosár különböző változatai Európa legtöbb népénél megtalálhatók, történetük azonban kevéssé ismeretes. – Irod. Sajóvölgyi G. Péter: A dorogmai vesszőmunka-ipar (Ethn., 1895); Csalog Zsolt: A magyar népi fonástechnikák típusai (Ethn., 1962); Kirner A. Bertalan: A békési vásárok (Gyula, 1964); K³odnicki, Zygmundt: Transport mit Menschenkraft in Polen in der ersten Hälfte des XX. Jahrhunderts (Studia Ethnographica et Folkloristica in honorem Béla Gunda, Műveltség és Hagyomány, 1971).

Paládi-Kovács Attila

karosszék: karfával ellátott támlás szék. Egyéb elnevezései az Alföldön: familia-, gondolkodó-, kétkarú-, parancsolószék; a Dunántúlon: búsuló-, öregapám-, pihenő-, öregszék; Erdélyben: duzmálószék. – Eredetileg trónus, legkorábbi formája lécvázas szerkesztésű (→ ácsolt bútor), s a → szék továbbfejlesztéséből Egyiptomban jött létre az i.e. 3. évezred első felében. A magyar népi karosszékek szempontjából jelentős karosszékváltozatok közül a → gyalogszékből továbbképzett, félkörös ülésű és karfájú karosszék az i.e. 2. évezred végén, a késő-mükénéi korban jelent meg. Az i.e. 1. évezred második felében az etruszkoknál ismeretes először a → bodonszék és a kosárszék. A 15. sz.-ban az olasz reneszánsz idején alakult ki a becsapolt lábú támlásszékkel párhuzamosan a deszkatámlás karosszék. Az előbbi karosszékformák széles körben elterjedtek, Európán is túlnyúlva. Ezzel szemben a 15. sz.-ban az olasz reneszánsz idején kialakult deszkatámlás karosszékforma, mely a becsapolt lábú támlásszékkel együtt vált használatossá, lényegében csak Közép-Európa egyes területeit hódította meg. – Mo.-on a lécvázas karosszék és valószínűleg a félkörös ülésű karosszék is még a 15. sz.-ot megelőzően meghonosodott. A deszkatámlás karosszék a 17. sz.-ra délnémet közvetítéssel jutott el Mo.-ra, de leginkább csak az Alföldön honosodott meg, ahol már a 18. sz.-ban bekerült a gazdag parasztházakba (→ gondolkodószék). A karosszék a magyar parasztházban általában méltóságjelző, a családfőnek, ill. a megtisztelni kívánt férfivendégnek fenntartva, kivéve a nyilván korán meghonosodott félkörös karosszék egyes dunántúli változatait, melyek készülhettek eleve asszonyi munkavégzéshez alakítva (→ fonószék) vagy szolgálhattak → szülőszékül is. – A karosszékek általában díszítettek, a régiesebb, lécvázas és félkörös változatok, elsősorban faragással, a deszkatámlásak festéssel. – Irod. Cs. Sebestyén Károly: Magyar parasztszékek (Népünk és Nyelvünk, 1937); Erixon, Sigurd: Folklig möbelkultur i svenska bygder (Stockholm, 1938); Krüger, Fritz: El mobiliario popular en los países románicos (Coimbra, 1963); Mándoki László: Baranyai székek (A Janus Pannonius Múz. Évkve., 1962); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

Lécvázas szerkesztésű, bekötött ülésű karosszék (Legénd, Nógrád m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Félkörös ülésű karosszék (Csányoszró, Baranya m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

„Búsuló szék”, félkörös ülésű, a támlát tartó pilléreken hatágú csillagrozetták (Bakonyvidék, 19. sz. első fele) Veszprém, Bakonyi Múzeum

K. Csilléry Klára

karózás: a tőkék támasztékára és védelmére szolgáló 1,5–2 m hosszú, kihegyezett farúd földbe verése. A szőlőkarók használata, a karós művelés a gazdasági ág szintjelzője. A karózás hiánya, a gyalogművelés a homoki szőlőkben ma is általános, a 19. sz. közepén a szőlőterületek fele még karózatlan volt. A hosszú csapos metszéssel termesztett fehér szőlőkben a karózás elengedhetetlen volt, a tetemes művelési költséget a nagyobb termés pótolta. Az intenzív művelésű szőlőkben karózó baltával vagy rövid nyelű szekercével verték a kapajárás irányába a gömbfa vagy hasított karót, amely legtöbbször tölgyfából, újabban akácfából készült, de szükségből beregfa (fiatal fa ága), napraforgószár és nádnyaláb is karóként szolgált. A karóverést, amelyhez újabban az ültetőfúróhoz hasonló karózóvasat használnak, tavasszal végzik. A karók őszi kiszedése, a karóhányás a korhadás elleni védekezés céljából az évi szőlőmunkák része volt a 17–19. sz.-ban. Századunkban munkaigényessége miatt nem végzik el, így ma már a karózás a karóigazítás munkájából áll. A majorsági szőlőkben a szőlőkaró biztosítása a jobbágyok szolgáltatásának terhes része volt a középkorban. (→ még: szőlőkötözés, → tőkeművelés) – Irod. Vincze István: Szőlőművelés és eszközei a borsodi Hegyközben (Népr. Közl., 1960).

Kecskés Péter

Kárpátalja, Kárpátukrajna, Kárpátontúli-terület: politikai-közigazgatási hátterű nagytáj a SZU-ban, az Ukrán SZSZK-ban, a Tisza és a Kárpátok által közrefogott terület. A honfoglaló magyarság egyik csoportja e vidéken, az Ung völgyén (Vereckei szoros) át szállta meg a Kárpát-medencét. A középkori államszervezés korai szakaszában rendkívül gyéren lakott határvédelmi terület, gyepűvidék volt. Az alföldi jellegű Tisza menti síkságon és a nagy folyóvölgyekben viszonylag korán indult meg népes települések kialakulása, amit a gyepűk kitolódása előzött meg. Korai középkori lakossága nagy létszámban magyar, de némely helyen → hospesek is letelepedtek (szászok), későbbi benépesítésében a folyamatosan bevándorló románok is részt vettek. Eredeti szláv lakossága a Kárpátok keleti lejtőjéről bevándoroltakkal különösen a hegyvidék irtásos felhasználásának során a 13. sz.-tól állandó ütemben erősödött. A 16–17. sz. folyamán és a 18. sz. elején népességét jelentékeny veszteségek érték, részben a szabadságharcos mozgalmakban, részben a betörő tatár csapatok pusztításai révén. A 18. sz. folyamán a korábbi népesség mellé még újabb német telepítéseket is kapott. Viszont a 18. sz. során korábbi lakossága, a magyarok és kárpátukránok (ruszinok) részt vettek az ország újranépesítésében. Jelentős létszámban távoztak elsősorban a szomszédos alföldi, alföldszéli megyékbe, de távolabbi vidékekre is, így pl. a → Bánságba és → Szlavóniába. Sajátsága volt az e területről kitelepült rajoknak, hogy ritkábban alapítottak önállóan új telepeket. Inkább a meglevő, a török kort túlélő vagy már korábban újjáéledt közösségek népét gyarapították. A kiköltözők helyére a Kárpátok K-i oldaláról érkeztek újabb és újabb csoportok. Újkori gazdasági fejlődése visszamaradott volt. Településhálózata egyenetlenül fejlődött, városainak elevensége nem közelítette meg a késő középkori szintet. A növekvő lélekszámú lakosság az egyre mostohább természeti adottságokkal küzködve irtásgazdálkodást, havasi pásztorkodást űzött. A területen kialakult nagy latifundiumok, erdőuradalmak is erősen korlátozták a helyi lakosság életviszonyait. Értékes, a középkor óta ismert ásványkincsei ellenére sem indult meg a 19. sz. folyamán jelentékeny iparosodás. Némely bányászközössége is a mezővárosi szintről falusi szintre süllyedt (pl. Visk). Ez volt az oka annak, hogy a kapitalizmus korában a vidék lakói nagy létszámban vándoroltak ki elsősorban É-Amerikába. Fakitermelése és fakereskedelme már a 19. sz. előtt is országos jelentőségűvé vált. Az erdei munkákban, valamint a faáru szállításában specialistáinak rendkívüli szerepe volt. Ma Kárpátalja lakói ukránok, akiknek több néprajzi csoportja, nyelvjárása ismert, magyarok, akik a városokon kívül elsősorban az alföldi jellegű vidékeket lakják és románok, akik elsősorban a vidék K-i és D-i sávjában élnek. Jelentős városai, vásáros központjai (Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőllős) a hegyvidék és a síkság találkozásánál fekszenek. Különleges történeti fejlődése volt az ún. koronavárosoknak (Visk, Técső, Máramarossziget, Huszt, Hosszúmező), amelyeknek német és magyar alaprétegű, egykor kiváltságolt bányászlakossága ma jórészt parasztsorban él, de a környező településektől különállási tudatát megtartotta. A Kárpátalja területén élő magyarság sajátos kisebb tája a Szernye-mocsár környéke. A magyar népi műveltség fejlődésében fontos szerepe volt a területén kialakult történeti borvidéknek és a középkori bányászhagyományoknak is. Kárpátalja fogalom úgy alakult ki, hogy a területet a trianoni békeszerződés Csehszlovákiához csatolta, ahol önálló közigazgatási egységként, Podkarpatska Rus néven kormányozták. Ennek a kifejezésnek a magyar fordítása Kárpátalja. A II. világháborút követően a SZU Ukrajna területévé, Zakarpatszkaja Oblaszty néven önálló igazgatási egységévé vált. – Irod. Szabó István: Ugocsa megye (Bp., 1937); Bélay Vilmos: Máramaros megye társadalma és nemzetiségei (Bp., 1943); Grozdova, I. N.: Etnicseszkaja szpecifika vengrov Zakarpatya (Karpatszkij Szbornyik, Moszkva, 1972); Lizanec, P. M.–Vaszócsik, V. J.: A kárpátontúli magyar lakosság népballadái (Ungvár, 1974).

Filep Antal

kárpátukrán: → ukránok

karperec: → karkötő

karra való kendő: hosszúkásra összehajtott kendő, melyet nők viselnek behajlított jobb alsókarjukon átvetve, maguk előtt tartva. Ilyen pl. a Sárközben a kimenőre hordott lepedő- vagy abroszféle, elsősorban batyukötés céljára. Ünnepi, díszítő szerepű a lányok virágos kasmírból készült karra való kendője a → kalotaszegi viseletben. Megfelelője másutt a → kézbevaló kendő. – Irod. Fél Edit: Women’s Clothing in the Sárköz (Folia Ethn., 1950); Gáborján Alice: Magyar népviselet (Bp., 1969).

Karra való kendő pártás lányon (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)

Karra való kendő fiatalasszonyon (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)

Horváth Terézia

Karsai Ferenc Géza, 1933-ig Kurzweil (Sopron, 1905–): irodalomtörténész, könyvtárigazgató. A bp.-i tudományegy. bölcsészettudományi karán középiskolai tanári (magyar–német szak, 1929) és bölcsészdoktori (1928) oklevelet szerzett, ugyanott egy.-i magántanári képesítést nyert (1940). Tanár a pannonhalmi bencés tanárképző főiskolán (1929–), a pannonhalmi bencés gimn.-ban (1950–) és a hittudományi főiskolán (1962–), a bencés rend központi főkönyvtárának ig.-ja (1965–). A középkortudomány (epika, dráma), a népszínjáték, a vallásos néprajzi témák körében végez kutató munkásságot. Számos tanulmánya jelent meg magyar és idegen nyelvű folyóiratokban. – Néprajzi érdekű f. m. A Felsőmagyarországi bányavárosok német népi színjátékai (Ernyey Józseffel, I–II., Bp., 1932–1938); Szent István király tisztelete (Bp., 1938); Középkori vízkereszti játékok (Bp., 1943).

kárt: → kupa

kartográfiai módszer: az összehasonlító néprajzi vizsgálatnak az az ága, amely a népi kultúra jelenségeinek, jelenségegyütteseinek térbeli elterjedettségét vizsgálja térképes ábrázolás segítségével, és ezek tanulságaira építve, további ismeretek bevonásával különféle összefüggések, szabályosságok, törvényszerűségek megállapítására törekszik. Elvileg a kartográfiai módszer abból a feltételezésből indul ki, hogy a kultúra táji differenciáltsága nem véletlenszerűen jött létre, s így fejlődési szabályosságokat tükröz. Ha a kultúra jelenségeinek elterjedettségét változataikban térképeken rögzítjük, akkor az itt jelentkező rend egyrészt felhívja a figyelmet a különben nem érzékelt vagy nem észlelhető összefüggésekre, másrészt kiindulási alapot nyújt további kérdések, hipotézisek feltevésére, kapcsolódások, szabályosságok felismerésére. A kartográfiai módszer eljárás hangsúlyosan érvényre juttatja a kvantifikációs szempontokat, az adatok nagy tömegével operál, s ezzel a következtetések biztonságát szilárdítja. Ezen túlmenően a formai analógiák mellett a szociális és funkcionális kritériumokkal is jelentős mértékben számol, konkrét időszakra vonatkoztatva elemez, a terminológia tanulságait messzemenően kihasználja. Az összes befolyásoló erőket számba véve az azonosságot és eltérést egyrészt tartalmi szempontból, másrészt az egész kultúrában elfoglalt helyzete szerint értékeli. – A századfordulón főleg a nyelvtudomány példája nyomán a néprajzban is meghonosodott a térbeli szemlélet, s az ennek nyomán kialakuló eljárást elsősorban a német szakirodalomban geográfiai módszernek nevezték. A 20. sz. közepén egyre fokozódóan tért hódító eljárást napjainkban már inkább kartográfiai módszernak nevezik, abból a felismerésből kifolyólag, hogy a kultúra táji differenciáltságában elsősorban nem a földrajzi tényezők szerepe jelentkezik, hanem az egyenlőtlen fejlődés, tehát lényegében történeti célú vizsgálat alapjai teremtődtek meg. Jelenleg a kartográfiai módszer figyelemre legméltóbb megnyilvánulásai a néprajzi atlaszok. Ezek leginkább egy nyelvterületre kiterjedően a népi kultúra egyes fontosabb elemeinek elterjedettségét, táji differenciáltságát mutatják be térképlapok sorozatán, reprezentációs pontokon végzett kutatás alapján. A térképsorozat, azaz atlasz egyrészt további kutatás fontos kiindulási alapja, másrészt önmagában is nyújt bizonyos áttekintést a vizsgált nép kultúrájáról. – Irod. Weiss, Richard: Einführung in den Atlas der schweizerischen Volkskunde (Basel, 1950); Barabás Jenő: Kartográfiai módszer a néprajzban (Bp., 1963).

Barabás Jenő

kártolás: → gyapjútépés

kártolómalom: a gyapjú fonáshoz való előkészítését, szálirány szerinti rendezését, tisztítását, fésülését végző mechanikai szerkezet, amely egymással ellenkező irányban forgó dróttüskékkel kivert felületű hengerekből áll. Készültek kézi erővel működő kártolók is. (→ még: patakmalom)Irod. Gáspár Gyula: Abaposztó, cserge, lomospokróc (Búvár, 1930); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967).

Kézi kártológép

Filep Antal

kártyás bunda: → suba

kártyavetés: → jóslás kártyák segítségével. Jóslás céljaira a legkülönfélébb kártyákat használják szerte a világon. A közismert játékkártyákon kívül vannak speciális jósláshoz készített kártyák is. A magyar parasztság körében a játékkártya használata nem régi, a jósló kártyákat pedig csak a vándor cigányasszonyok ügyeskedéseiből ismerik. A 19. sz. végi és a 20. sz. eleji vásároknak állandó szereplője volt a kártyavetéssel foglalkozó cigányasszony. Hellyel-közzel még ma is gyakorolják.

Hoppál Mihály

karzat: → kar

kas: → gabonáskas, → góré, → kétfülű kosár

kása: 1. lisztes magvakból héjalással vagy aprítással készült élelmiszeranyag. Az újkori magyar népnyelv a szláv eredetű kása szóval élelmiszer-nyersanyagot és főtt ételt egyaránt jelöl. Nyersanyagként a kása gabonafélékből és egyéb ehető növényi magvakból kétféle előkészítő eljárással, kétféle formában készül. Az egyiknél a szemek egészben maradnak, róluk csak a pelyva-, ill. héjrészeket távolítják el → hántolással. Ezt a csoportot a köznyelv is többnyire kásának nevezi. A kása-nyersanyagok másik csoportja úgy készül, hogy a magvakat összetörik vagy megdarálják, a héjdarabokat kiszelelik, a lisztes törmelékből szitával kiválasztják a nagyobb szemű részt. Az eltérés érzékeltetésére a köznyelv az utóbbiakat általában inkább darának nevezi. A népnyelv többnyire nem tesz ilyen különbséget, s legtöbbször mindkét nyersanyagcsoportot kásának nevezi. Előfordul viszont ennek az ellenkezője is. Így pl. Abaújban, Szatmárban a hántolt egész szemeket és az összetört kását egyaránt darának nevezik. – E szó nyelvünkben ótörök származású, eredeti jelentése valószínűleg ’köles’. Mindkétféle kása-nyersanyag használatos a magyar néptáplálkozásban önálló → kásaételek készítéséhez, főzik őket levesbe, főzelékbe, töltik hurkába, gömböcbe, helyenként kásából lepényt is sütnek. A kása-alapanyagokból készült önálló kásaételeknél a kása és dara elnevezés egyaránt visszatér. Századunk elején a hazai kásafajták közül a kukoricakása használata az egész nyelvterület néptáplálkozásában általános, paraszti értékelése viszont változatos. Az újkorban belépett kukorica minden korábbi kásafajtát teljesen kiszorított több erdélyi és dunántúli körzet konyhájáról, míg másutt – noha többnyire jelentős mennyiségben használják – a régebbi kása-nyersanyagoknál kevesebbre értékelik. Mellette az árpakása az ÉK-Dunántúl, a Duna–Tisza köze, a Nyírség, Szatmár és D-Erdély táplálkozásában gyakori, a Felföldön ez a legbecsesebb kása-nyersanyag. Saját termésből hántoltatott köles Ny-Dunántúlon és több kisebb dunántúli körzetben, valamint az Alföldön gyakori, rangos hétköznapi kása volt, míg a Felföldön és Erdélyben a bolti köleskása (sárgakása) főként ünnepi szerepű. A hajdina a termléssel összhangban csak a D-Dunántúlon volt jelentős. A korábban kistájilag számottevő → alakor, → harmatkása, → tönköly ekkor már szinte ismeretlen lett. Az importáru → rizs kb. a 18. sz.-ban a parasztkonyhára ünnepi kása-ételként vonult be először. A nyelvjárásokban sokfelé a hüvelyesekből, burgonyából készült sűrű pépeket (→ burgonyapép, → főzelék) is kásának nevezik. – Az emberiség táplálkozástörténetében kása-nyersanyagra épül a gabonafélék jelentős korai korszaka. – 2. A hozzá fűződő, Európa-szerte elterjedt hiedelmek (→ hiedelem) és → mágikus eljárások alapja részint sok apró szeme, részint az, hogy hosszú ideig a legfontosabb táplálékok egyike volt. Az utóbbi ok miatt Európa több népénél → áldozati ételként is szerepelt. Ennek nyomai É- és K-Európában néhol még a 20. sz.-ban is fellelhetők voltak. A kásával kapcsolatos hiedelmek közül a közelmúltban legelterjedtebb a → termékenységvarázslás volt. Az ünnepi (főleg lakodalmi) kásához fűződő ilyen jellegű magyarázatok azonban lehetnek másodlagosak is (olyan bőség, szaporaság legyen a családban, mint amennyi szeme a kásának van stb.). Hasonló a helyzet a szórványosan előforduló → újévi pénzvarázsló kásával. Az egész Európában elterjedt, karácsonyi → tizenkettedre vonatkozó kásafogyasztási tilalom (nem szabad kását és → hüvelyeseket enni, mert fekélyt, kiütést kapnának) nálunk is ismert. – → Rontás ellen sok apró szeme miatt vélték használhatónak: az ártó lény addig nem juthat be a házba, istállóba, míg az épület köré szórt kását fel nem szedi (→ bekerítés). Ezt a főleg K-Európában elterjedt módszert a magyar nyelvterületen elsősorban → Szent György napján, → Luca napján és → tehénellés alkalmával gyakorolták.

Kisbán EszterPócs Éva

kásaétel: → kása-nyersanyagból főtt sűrű étel. Alapanyaga révén rokona a hígabb kásaleves, a kész étel halmazállapota alapján pedig a → pépes ételek többi csoportjai. A néptáplálkozás sűrű kásaételei önálló fogások, a hús körítése a magyar parasztkonyhán egészen új. Míg az utóbbihoz rizst használnak, a kásaételt a helyben szokásos hazai nyersanyagokból, kölesből, árpából, hajdinából, kukoricából, ritkán búzából főzték. A kásaételek készítésmódjuk szerint három nagyobb csoportra tagolódnak. 1. Legelterjedtebb a vízben főtt kása, levét – elsősorban az Alföldön – zsírozzák is. Az ételt többnyire egyszerűen kásának, ÉK-Mo.-on – ahol a kása-nyersanyag neve is dara – darának, a kásalevestől megkülönböztetendő az Alföldön öregkásának, keménykásának nevezik. Tálalják zsírozva és zsítralanul tejjel. Az utóbbi esetben gyakran úgy rendezik el a tálon, hogy a kása közepére vagy köréje önthessék a tejet. E formában neve az Alföldön karimáskása, Erdélyben likaskása, lyukaskása. A kukoricából vízben főtt kása századunk elején sokfelé fontos reggeli étel volt. A K-i Felföldön ilyen árpakása hétköznapi főétkezésen is szerepel. Az erősen zsíros és húsos kásaétel hazája az Alföld. Ezeket itt kölesből, hagymás zsíron pirítva vagy zsíros lében, ill. kásából hússal főzik. Elkészíthetők lábosban és bográcsban egyaránt. Bográcsban valósítható meg legjobban az a kívánalom, hogy főzés közben ne keverjék, nehogy a kása összetörjön. Az edény mozgatásával forgatott kása a fordított kása. A húsoskása itt hagyományos étel. Legkedveltebb a juhhúsos kása és a kacsáskása (rucáskása), de készül ludaskása, ritkábban disznóhússal, tyúkkal főtt is. A hajdúkása a zsíros, húsos köles- (és egyéb) kása neve a Hajdúságot környező vidéken, főként az É-i és ÉK-i szomszédságban, ahol ez az étel ritkább, ünnepi forma. Más országrészeken a ’ludaskása’ csak a 20. sz.-ban, városi példa nyomán terjedt a parasztságnál, rizsből. A Dunántúlon pl. a lakodalmi étrenden, a tyúkleves húsával. – 2. Hántolt kásából és darakásából egyaránt készültek vízben főtt, liszttel sűrített kásaételek. Ezeket tálra öntve vagy kis darabokra szaggatva, az utóbbi esetben igen változatos ízesítőkkel tálalják. Gyakori a Dunántúlon (dödölle), a Ny-i (ganci, ganca) és a K-i Felföldön (zsámiska, dara), az Alföld középső vidékén (szuszogó). Századunkban a főétkezések egyik fogása készült még kölesből, árpából, hajdinából, kukoricából; a Dunántúlon a kásaételek az étkezések legkedveltebb változatai. – 3. Általános, de a vízben főtt kásaételnél ritkábban készített étel a tejben főtt kása, amelyet zsírosan, nagy ünnepeken édesen tálalnak. Régen édesítője a méz volt, járuléka fahéj, főtt aszalék. Édes változata kölesből igen általánosan a lakodalmi főétkezés fontos záró fogása lett. Ilyen szerepben tejbekása a Felföldön árpából is készült a múlt század végén. – A kásaétel fontos táplálkozásbeli szerepét jelzi, hogy az Alföldön a kommenciós pásztorok, cselédek bérében köleskása századunkig rendszeresen szerepelt. A kásaételek fogyasztásának gyakorisága az utóbbi évtizedekben országszerte jelentősen csökkent. Alapanyagaik a termelésből, ill. az emberi táplálékként elismert nyersanyagok sorából kiszorulnak. Néhány változatuk újabban rizsből készül (→ még: kitoló kása).

Kisbán Eszter

kásakavaró: kb. alkar hosszúságú, fából faragott eszköz, a nyelének egyik végén egy kis lapátszerű fejjel, a másik végén faragott dísszel. Amint a neve is mutatja, a pásztorok a kása kavarására használták, s a nagyalföldi cserények eszközkészletéhez tartozott. – Irod. Herman Ottó: Ősfoglalkozások: Halászat és pásztorélet (Bp., 1898); Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906).

Kásakavaró fák (a bal oldali és középső: Nagyalföld, a jobb oldali: D-Mo.) Bp. Néprajzi Múzeum

Manga János

kásapénz: a lakodalmi vendégek ajándéka a → gazdasszonynak. A lakodalmi főétkezés régebben általában tejbekásával zárult. Ennek feltalálásakor, a → lakodalom éjszakáján gyűjtötte a gazdasszony a → násznép tagjaitól a kásapénzt, tréfás formában. Kezét vastagon bepólyálva jajveszékelve lép be, és nagy kanalat nyújt a vendégek elé. A kíséretében levő → vőfély versben panaszolja el, hogy a kása keverése közben megégette kezét, és a gyógyításhoz pénzre van szüksége. Bejöhetett „kásapénzt szedni” a gazdasszonyon kívül a többi főzőasszony is; esetleg az asszonyok meg sem jelentek, csak a vőfély gyűjtött számukra. A kásapénzgyűjtés e néven gyakran azután is fennmaradt, miután az étlapról a kásaétel elmaradt. A jelenlevők adakoznak, rendszerint kis összegeket. (→ lakodalmi étkezések)Irod. Plánder Ferenc: Göcseinek esmérete (Tud. Gyűjt., 1838. 4. sz.); Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A/B, Bp., 1955–56); Szomjas Károlyné: Eljegyzési vagy kézfogólakodalom Pátróban (Nagykanizsa, 1972).

Kásapénz. Szakácsnék pénzt gyűjtenek a lakodalomban (Méra, v. Kolozs m.)

Györgyi ErzsébetKisbán Eszter

kásatánc: → gazdasszonyok tánca

kaska: → karoskosár

kaskétli: az egész hajat beborító, merev vázas, körül fekete csipkefodorral szegett → főkötő.

kaskötés: → vesszőfonás

kasolya: → karoskosár

kasornya: kisméretű, ritka szemű teherhordó háló, edények kézben való szállítására szolgál. Egyéb elnevezése: fazékfogó, kantár, pánt. Készítik vastag fonálból (Tiszántúl, Erdély), cigányszátván, szőtt szalagokból (Felföld, É-Alföld), ill. nádból, gyékényből, faháncsból (Erdély). Rendszerint szegényebb asszonyok, cigányok foglalkoznak a készítésével. A Székelyföldön és a Mezőségen számos falu szegénysége háziiparként űzte a kasornyának nagy tételben, piacra való előállítását. – A kasornya a Kárpát-medence nagyobb részében ismeretes. Feltűnő módon hiányzik azonban a Dunántúlon. Bizonyára azért, mert ott a nők az ételes edényeket is fejükre helyezett kosarakban viszik a mezőre. A Köröstől délre az Alföldön is csak szórványosan található kasornya. Helyette kézben, karon vihető kosarakat (garaboly, → karoskosár) használnak. A kasornya megnevezései közül legelterjedtebb a kantár szó (Felföld, Duna–Tisza köze, Erdély déli és keleti részei). Bp.-től északra az Ipoly és a Garam alsó folyása mentén a pánt, a Tiszántúl nyugati felén a fazékkötél, → fazékmadzag, keleti felén és a régi Partium területén a kasornya szóval jelölik. Kolozsvári Tamás garamszentbenedeki oltárának Szent Benedek életét ábrázoló tábláján (1427) kasornyába tett fedeles cserépfazékban ereszti le az ételt egyik rendtársa a barlangban elmélkedő szent számára. Aranyosszéken és a Mezőségen kötőkosár, Kalotaszegen fazékfogó, a székelyföld számos pontján szotyor, fékszotyor, a nyelvhatár gömöri, abaúji szakaszán licsok, tracska, tracskuja néven ismeretes. – A kasornya díszes változatát pamutfonálból állították elő, a hálószemek kereszteződésére fillér nagyságú kerek posztódarabot varrtak. A piros, kék, zöld színű díszítő rátét (lecske, csillagcsa, cifra) az ünneplőbe öltözött nők viseletéhez tartozó kasornya ékessége volt. Gyermekágyas asszonynak cifra kasornyában vitték az ételt, italt (→ komatálküldés). A kasornya kizárólag a nők teherhordó eszköze volt; a lányok néhányat anyjuktól kaptak hozományba. A kasornya megtalálható az erdélyi román és a kárpátaljai ukrán parasztságnál. Ismeretes a nyugati szláv népek körében is; a csehek, morvák bőrdarabkákkal díszített kasornyát nászajándékba szoktak adni a leányoknak. Háncsból, nádból, gyékényből évezredek óta elő tud állítani az emberiség különböző formájú szatyrokat. A tökhéjból, cserépből készített, fül nélküli edények szállítását a hálók igen megkönnyítették, biztonságossá tették. – Szalagszövő táblácskával már az ókori Egyiptomban, a vaskori Európában is szőttek a kasornya előállítására alkalmas zsinegeket, szalagokat. Hazánkban a 20. sz. elejétől fokozatosan visszavonult, a kasornya, az erdélyi magyarságnál pár évtizedes eltolódással szintén kiszorult a használatból. Helyét a zománcos → ételhordó edények foglalták el. – Irod. Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956); Paládi-Kovács Attila: Einige Bemerkungen über die Traggeräte der ungarischen Bauernschaft (Műveltség és Hagyomány, 1971).

Paládi-Kovács Attila

kasosszekér: olyan → szekér, amelynek a lajtorjáit vagy → szekéroldalait belülről vesszőből font kas, → szekérkas és nem deszka borítja.

kasza: 1. hosszú nyélre erősített vágóeszköz, melyet → aratásnál és szénamunkánál használnak. A kasza a parasztgazdaságok legmegbecsültebb szerszáma, a kaszálás a legfontosabb paraszti munkák közé tartozik. Elsajátítása fiatal embereknél a felnőtté válás, a felnőtt munkásként való számbavétel feltétele. A jó kaszásnak tekintélye van a paraszti társadalomban. A kasza ismerete, vásárlása (minőség, forma, nagyság), beállítása (a penge nyélre szerelése), állagának megóvása és az élesítés tudománya szintén a kaszálás mesterségéhez tartozik. A jó kaszát tulajdonosa szereti, és személyes tárgyként féltve gondozza. Ha elvásik, rendszerint nem dobják el, hanem darabjaiból, elsősorban a hegyéből különböző késeket, vágószerszámokat készítenek (pl. fattyazó kés, kukoricaszár-vágó, nádvágó, aszatoló, szárűnyeső, dohányvágó, disznóölőkés stb.). – Napjainkban az európai paraszti gazdaságokban használt hosszú nyelű kasza őse, a rövid kasza kialakulásának technikai feltételét a vas felhasználásának feltalálása alkotta. Hozzájárult az a klimatikus változás is, amely a bronzkor végén Európa időjárását hidegebbé, teleit zordabbá változtatta. Az állatállomány téli eltartását istállózással és gyűjtött takarmánnyal kellett megoldani. A rendszeres fűvágásra az aratásra használt → sarlónál intenzívebb eszközre volt szükség. A régészeti leletek azt tanúsítják, hogy ahol a horgas sarló megvolt, ott bárhol kialakulhatott belőle a rövid kasza. Megjelenése mégis szorosan kapcsolódik a keltákhoz, és az általuk lakott területen a vaskorban mindenütt elterjedt (Franciao., Svájc, D- és Közép-Németo., Ausztria, Cseho., Kárpát-medence). Mo.-on is több korabeli lelet bizonyítja meglétét. A horgas sarló pengéje idővel kiegyenesedett, meghosszabbodott, hosszabb nyelet kapott, ami kezelője nagyobb lendületével és erőkifejtésével nagyobb teljesítményt tett lehetővé. Ugyanekkor kialakult a speciálisan aratásra használt, hátratört nyakú ún. ívsarló, a későbbi aratósarló közvetlen őse, a rövid kasza pedig a fűvágás szerszáma lett. A rövid kaszával használója jobbra és balra vág, közben a feje fölött átfordítja az ellenkező oldalra. A kaszanyak egy síkban van a lapjával, amely a nyéllel tompaszöget zár be. A rövid kasza nem a talajjal párhuzamosan vág, hanem ferde síkban. A két irányban történő vágás miatt a kaszálás egyenetlen marad, nehezíti a fű összegyűjtését, és csökkenti a szénahozamot. A rövid kasza a 20. sz.-ra csak az európai kontinens peremvidékein (Skandinávia, Baltikum, Oroszo.) maradt meg eredeti funkciójában elsősorban a gödrös, bokros, sziklás terep fűvágó szerszámaként, esetenként aratóeszközként. Másutt mindenütt elfoglalta a helyét a római kortól fokozatosan terjedő hosszú nyelű kasza, mely jóval nagyobb teljesítményű. Nyele és pengéje meghosszabbodott, a penge és a nyak hegyesszöget zárnak be, ami új vágástechnikát tett lehetővé. Míg a rövid kaszával végzett fűvágás nem jelenthetett rendszeres rétgazdálkodást, a két kézzel tartott, hosszú nyelű kasza a föld közelében majdnem teljesen párhuzamosan és egyenletesen vágta a füvet. Használata már bizonyos rétgazdálkodást, a füves terület tisztítását és gondozását igényelte. Európai elterjedése összefügg a takarmányozó-istállózó állattartás térhódításával és a középkor végi (14–15. sz.) aratótechnikai forradalommal, ami a hosszú nyelű kaszát aratószerszámmá tette (→ eszközváltás). A magyarok a honfoglalás előtt, valószínűleg a későbbi D-ukrajnai síkságon vándorolva ismerkedtek meg a rövid kaszával, amelyet feltehetően a Fekete-tenger partvidékének görög és római kolóniái közvetítettek a terület népeinek. Hazánkban a régészeti leletek a középkor végéig tanúsítják használatát. Nyelvi adatok is szólnak a kétfelé vágó, ún. sallai vagy szalai, ill. boszniai kaszáról. A 16–17. sz.-ban azonban teljesen háttérbe szorította a hosszú nyelű kasza, és a múlt században már csak kuriózumként, mint flandriai kaszát ismerte a gazdasági szakirodalom. Bár a köztudatból kihullott, mégsem tűnt el nyomtalanul. Némileg módosult formában, más vágóeszközök hagyományát is magába olvasztva új funkcióban (→ nádvágó, szárvágó, kendervágó stb.) napjainkig szórványosan fennmaradt. – A hosszú nyelű kaszával és a hozzá kapcsolódó termelékenyebb rétgazdálkodással a magyarság szintén a szlávok közvetítésével ismerkedett meg, de annak használata már a római provinciákban (Pannonia) ismert volt. Szélesebb körű elterjedése párhuzamosan haladt a mo.-i mezőgazdaság intenzívvé válásával. A 15–16. sz.-ban, amikor Mo.-on a D-alföldi területeken megindult a kaszás aratás, a hosszú nyelű kasza már bizonyosan általánosan ismert volt a Kárpát-medencében, és használata némely vidéken kizárólagossá válhatott. A korábbi századokban a hatalmaskodások és kártételek gyakran alkalmazott eszköze volt, csak ekkor használták gabona levágására. – A kaszakészítés mestersége a kovácsiparhoz tartozott, és viszonylag későn önállósodott (→ kaszagyártás). – A kaszanyelet erdős vidékek fafaragó falvaiban háziiparban készítették, és távoli tájakra vitték eladni vásározók, vándorárusok útján. Falusi bognárok is foglalkoztak előállításával. – A 19–20. sz.-i paraszti gazdálkodásában a magyar nyelvterületen a kaszák közt minimálisra csökkentek a formai különbségek. Leginkább a mankók (kocs, kacs) számában (1 vagy 2) és a nyél hosszúságában maradtak kisebb eltérések. A kasza részeinek elnevezése nem mutat jelentős szóföldrajzi differenciáltságot. A kasza járuléka az aratásnál használt → takaró (csapó) és a karbantartásra szolgáló kaszakalapács meg üllő (→ kaszakalapálás), valamint a fenőkövet (→ kaszakő) tartó → tokmány. – Irod. Kiss Lajos: A kasza a hódmezővásárhelyi ember kezén (Népr. Ért., 1926); Steensberg, Axel: Ancient Harvesting Implements (København, 1943); Latinák István: A szentgotthárdi kaszagyár (Technikatört. Szle, 1963); Takács Lajos: A magyarországi rövidkaszák történetéhez (Ethn., 1970). – 2. → mérőkasza

Kétmankós kasza (Hegyszentmárton, Baranya m.)

„Szénametsző” kasza (Zamárdi, Somogy m.)

Aratáshoz előkészített (felszerelt) gereblyés kasza (Magyarlak, Vas m.)

Takaróval felszerelt kasza (Nyírcsászári, Szabolcs-Szatmár m.)

Villás kasza (Becsvölgye-Barabásszeg, Zala m.)

Egymankós kasza

Takaróval felszerelt kasza (Vászoly, Veszprém m.)

Villával felszerelt kasza (Magyarlak, Vas m.)

Gereblyés, takaróval felszerelt kasza (Sóvárad, v. Maros-Torda m.)

Takaróval felszerelt kasza (Szakcs, Tolna m.)

Kasza megtörlése fűvel fenés előtt (Kardoskút, Békés m.)

Sarjúkaszálás (Debrecen-Csere, 1931)

Aratók kaszával (Drégelypalánk, Nógrád m.)

Kósa László

kaszaforduló: hosszmérték, amelyet a közös tulajdonú vagy közösen bérelt rét, kaszáló nyilasokba osztásakor (→ nyilazás) használtak. Martoson egy kaszaforduló a kaszapenge és a kaszanyél együttes hosszát jelenti. A Csallóközben csak a kaszanyelet veszik egy kaszafordulónak, hossza így kb. 1 öl. Ha lépésekkel helyettesítik, a kaszaforduló megfelel 2 lépésnek. (→ még: kerékalja, → kötélalja, → láncalja, → pózna) – Irod. Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957, 3–4. sz.).

Paládi-Kovács Attila

kaszagyártás, kaszakészítés, kaszakovácsolás: a → kasza kisüzemekben való előállítása. Kezdetben nagyobb városok → kovácsainak volt a munkája. A mo.-i kaszagyártást először a debreceni kovácscéh 1484. évi szabadalomlevelében említik. A 16. sz.-ban már majdnem mindegyik árszabályzat szól mo.-i kaszákról. A kolozsvári kovácsok 1640. évi szabályaiban a kaszagyártást a mesterremekek között sorolták fel. Megtalálható a kasza a győri kovácsok 1610-ből származó céhpecsétjén is. A 17. sz.-ban neves kaszagyártó központok voltak pl. Nagyvárad és Kecskemét. Virágzó kaszagyártó ipara volt Erdélynek a 17. sz. elején. A kaszagyártás a német nyelvterületen a középkor végén önállósult. Ekkor alakult ki Felső-Ausztria és Stájero. vízi erőben gazdag völgyeiben a kaszagyártás. Új technológiával finomabb acélt, könnyebb és egyszerűbben élesíthető (vékonyabb pengéjű) kaszákat tudtak előállítani. Az osztrák kaszagyártók készítményeikkel egész Közép-Európát, így hazánkat is ellátták. A különböző táji típusú kaszákat az erre a célra szolgáló vízi erővel működő → hámorokban készítették. A hazai 18–19. sz.-i kovács-céhlevelek már egyáltalán nem említik a kaszakészítést. A történelmi Mo. területén a főleg kapagyártásukról híres központok (→ kapagyártó központ) készítettek kaszát. Csak 1901-ben létesítették a szentgotthárdi kaszagyárat, az I. világháború befejezése óta főleg ez látja el hazánk kaszaszükségletét. A kaszákat különleges acélból a vízi erővel működő lengőkalapácsokkal kovácsolták, edzették, majd hordókba csomagolva szállították. A kaszákon kívül szecskavágókat, timárszerszámokat is készítettek. A készítményeket különféle gyári jelekkel látták el. Az egyes kaszagyárak készítményeinek szóródása igen nagy volt. Hódmezővásárhely környékén pl. a század elején Krenhoffból és Grazból származó ágyú és két szív, ill. két kasza jelű kaszákat használtak. Kudzsir környékéről (v. Hunyad m.) a korona jegyűeket 1900-ig, majd később Vajdahunyadról hozatták. Szentgotthárdon gyártották a kígyójelűeket. – Irod. Latinák István: A szentgotthárdi kaszagyár (Technikatört. Szle, 1963); Fischer, F.: Blaue Sensen (Linz, 1966).

Kaszanyélfaragás (Cserépfalu, Borsod–Abaúj–Zemplén m.)

Bodgál FerencKósa László

kaszaj: → szakasz

kaszakalapálás: a kasza karbantartási művelete, melyet a gyakori kaszafenéssel ellentétben naponta általában egyszer – munkakezdés előtt vagy déli pihenőkor – végeznek. A kaszakalapálás eszközei: 1. az üllő. Henger alakú fatőkébe bevert, acélozott vas, teteje négyszögletes és félgömbölyű. 2. a kalapács: falusi kovács munkája, egy- vagy kétélű hasáb alakúra alakított vasdarab. Nyele keményfából készült. – Az üllőt földbe verik, és a ráfektetett kaszapenge élét a kalapáccsal aprólékos gonddal végigverik. A kaszakalapálás értése hozzá tartozik a kaszálás tudásához. A kasza minőség, forma és hibásodás szerint más kalapálási technikát igényel. A kaszakalapálás munkáját vidékenként más testhelyzetben végzik. A magyar nyelvterület középső részén általában földön ülve kalapálják a kaszát. Az üllőt a földbe verik, a kasza nyelét fűcsomóra, kévére vagy a térdükre fektetik. Erdélyben fekvéshez közel álló testhelyzetben végzik a kaszakalapálást. Ny-Mo. némely pontján az üllőt a kalapálószékbe erősítik. Ugyancsak Ny-Mo.-ról ismert a kalapálólétra is, amelyre a kasza nyelét támasztották. – Irod. Kiss Lajos: A kasza a hódmezővásárhelyi ember kezén (Népr. Ért., 1926); Imre Samu: A felsőőri földművelés (Debrecen, 1941).

Kaszaüllők (Vásárhelyi puszta)

Kaszaverő szék (Nagyjécsa, v. Torontál m.) Kaszaüllő (Bodony, Heves m.)

Kaszakalapáló kalapácsok (Vásárhelyi puszta)

Kaszaüllő (Vajka, v. Pozsony m.)

Kaszakalapálás (Kardoskút, Békés m.)

Kósa László

kaszakő, fén, fenkő: a kasza fenésére szolgáló, különböző alakú (téglalap, ovális stb.) terméskő. Ismert elnevezése még: csiszakő, paticskő. Kaszálás közben a kaszás derekán lógó → tokmányban vízben tartja. Időnként megáll és a kaszakővel a kasza élét kimért, a hegyétől a nyak felé, vagy fordítva haladó mozdulatokkal megfeni. A parasztemberek fontosnak tartják, hogy a kaszakő jó minőségű legyen. A jó kaszakő életét fafoglalattal szokták meghosszabbítani. Beszerzésére a kasza állagának megóvása érdekében külön gondot fordítanak. Általában megkülönböztetnek lágy és kemény kaszakövet. Az előbbivel a kemény, az utóbbival a lágy kaszát lehet jól megfenni. Színe vagy más tulajdonságai alapján is ismerik a kaszakövet, pl. fejtett kő, márvánkő, smirglikő, vörös főzött kő, fekete kemény kő stb. Az Alföldre és a dombságokra 1918 előtt az ország hegyvidéki területeinek kaszakővágó falvaiból vándorárusok hozták a kaszakövet. Az árusoknak többé-kevésbé kialakult vásárlókörzetük volt. A felföldi megyék vándorárusai a szlovák sonkolyosok, ill. a kaszástótok az Árvában bányászott kaszakővel az Alföld középső területeire jártak. Hódmezővásárhelyre a Hunyad megyei Konopról hozták a kaszakövet. A Németo.-ból, Ausztriából és Sziléziából szállított különböző minőségű kaszakövet a századfordulón a vasáruboltokban lehetett kapni. Szatmárban, az Erdőháton, Tiszaháton leginkább nagyobb méretű, kb. arasznyi kavics, a „keresetlen kő” a kaszakő. Ma is használják. – Irod. Kiss Lajos: A kasza a hódmezővásárhelyi ember kezén (Népr. Ért., 1926).

Kaszakő (Kemence, v. Hont m.)

Kaszakő (Szendrő, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Kósa László

kaszárnyanóta: a → katonadal egyik csoportja, mely a szolgálati idejüket töltő legények életéről és érzelmeiről szól. Önálló válfaja a → menetdal; összefonódik a → bakanótával, → huszárnótával és → tüzérnótával. Egy részét kéziratos → katonakönyvbe is bemásolták. A kaszárnyanóta a katonadal leglíraibb csoportja: a középkori Minnesang-líra (Szabadságunk el van zárva Ferenc császár ládájába...), → rabénekek (Piros orcám meghervad Keserves rabságom miatt; Terméskőből van a szobám, Szomorú az én éjszakám...), bánatos → szerelmi dalok (Könnyű a madárnak, Mert el tud repülni; Könnyű neked, rózsám, Palotán sétálni...), továbbá → átokdalok (Édesanyám, kiskoromba Zártál volna kalitkába!; Égjen le poráig, de meghervasztottak!...) stb. képeivel találkozunk leggyakrabban. A dalokban természetszerűleg a kaszárnya foglalja el a központi helyet (Jaj, de magas a kaszárnya teteje!; Kaszárnya, kaszárnya, nem az Isten háza; Magyarország közepébe Egy kaszárnya van építve...), továbbá az idegenség (Idegen itt erdő, mező virága; Tizenkét évekre be vagyok sorozva, Telnek bús napjaim idegen országba...) és a honvágy (Ha kiállok a kaszárnya elébe; Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik...). Ellentétképpen gyakran utalnak az otthonra (Édesanyám gyöngén nevelt engemet, Nem is tudja az én bús életemet...), a madártól vagy levélben üzennek haza (Asztalomon ténta, pénna, papiros, Az anyámnak bús levelet most írok; Megírtam a bús levelet, Elküldtem a szeretőmnek...); önálló műfaj a → verses levél és arckép-köszöntő. A kaszárnyanóták másik csoportja a katonaélettel foglalkozó → panaszdal, témája a kiképzés (Jaj, de sokat áztam-fáztam regrutakoromba, Mikor fegyver alatt álltam a kaszárnyakapuba!); Mikor én katona lettem, de sok mindent elszenvedtem!...), a silány koszt (Katonaság az életem, Komiszkenyér az ételem, Én mikor azt megkóstolom, Könnyeimmel meg is sózom...), és a különféle büntetések (pl. a régi vesszőfutás: Nyírfavesszőt osztogatnak, Német nótát fújdogálnak. Az auditor fel-felkiált: vágjad, vágjad az ebadtát! Ha nem tudja, hadd tanulja, Mi a katonaregula!...). A katonahumort a tréfás-gúnyos s legtöbbször drasztikus travesztiák és paródiák képviselik, ezeket is a katonakönyvek őrizték meg. Egy részük népköltészeti (búcsúztató, köszöntő, sirató stb.), iskolás-irodalmi (egyszeregy, Szózat stb.), más részük pedig egyházi műfaj (eskű, hiszekegy, imádság, miatyánk, tízparancs, zsoltár stb.) átalakítása. Tréfás kaszárnyai műfaj a kürtjel- vagy trombitaszó-rigmus is (poszta, poszta, hús is van benne!...). A kaszárnyanóták értelemszerűen összefonódhatnak a → szabadságos katonadallal (A nagy bécsi kaszárnyára rászállott egy gólya...) is.

Katona Imre

kaszás: a rétkaszások korábbi elnevezése.

kaszasarló: → sarló

Kaszáscsillag: az Orion csillagkép népi neve. Ismert népi elnevezései: Bírópálca, Három Kaszás; Háromkirály csillagai, Juhászpálca, Kaszacsillag, Kaszások, Koldusbot, Pásztorbot, Rendcsillag, Szent Ilona pálcája, Szent Péter pálcája stb. Nyelvemlékeinkben kizárólag Kasza-húgy-ként fordul elő; a csillag jelentésű húgy szavunk ebben az összetételben maradt fenn legtovább. A 18. sz.-tól van adatunk arra, hogy egyidejűleg Kaszának és Kaszásnak is nevezték. A mai néphagyományban ritkán fordul elő az a képzet, hogy a Kaszáscsillag kaszát ábrázol, gyakoribb, hogy a csillagképet alkotó hét csillagot (vagy a középső hármat = Orion öve) egy-egy kaszásnak tartják. Ez a név és elképzeléstípus főleg német és szláv nyelvterületen, Közép- és K-Európában általános, bár szórványosan Ny-ra is átnyúlik. Erdély kivételével a magyar nyelvterület egészén is elterjedt. A bot, pálca elképzelés és névtípus K-Mo.-on, főleg Erdély területén honos. Erdődi József az „egyházi személyiség + pálca” tagokból álló elnevezést német eredetűnek tartja. Ugyanő elfogadhatónak tartja a kasza elnevezésről, hogy ez később szállt rá a csillagzatra, eredetileg sarló, azt megelőzően kard lehetett a neve. Mindkét névtípusnak klasszikus – görög-római – hagyományai vannak. A Kaszáscsillagról kevés monda keletkezett. a) Leggyakoribb magyarázat szerint a kaszások mentek a tarlón, Sánta Kata (Sánta lány = Syrius) sietett utánuk az ebéddel. A hátsó kaszás elejtett kaszájába belelépett, megsántult, nem éri őket utol. b) Sánta Kata fel szeretne ülni a Göncölszekérre, de nem tud, mert a hátsó kaszás mindig odavág. c) Illés kaszált a réten. Délben ledobta kaszáját, pihent. Isten felszólította, hogy menjen megtéríteni a pogányokat. Otthagyta a kaszáját, Isten kasza formájú csillaggá változtatta. – Irod. Mándoki László: Az Orion csillagkép a magyarságnál (Népr. Ért., 1958); Erdődi József: Uráli csillagnevek és mitológiai magyarázatuk (A Magy. Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, Bp., 1970).

Nagy Ilona

kaszás rét: → embervágó rét

kaszli, kaszten: → pohárszék, → sublót, → téka

kaszlikendő: → sublótterítő

kaszoj: egyszerű, gerendákból rakott, nyeregtetős kunyhó, amelyet erdei kaszálón, juhteleltető szálláson építenek a pásztor számára. A kaszojjal egybefüggően építik fel a juhok sövénykerítését, a kosarat, ill. a nyitott oldalú ereszes telelőólat, a kolnyicát. A kaszojok berendezése is egyszerű. Hagyományos tűzhelye nyitott: fal melletti alacsony padka, amely körül a boronafalat sárral tapasztják be. Néhány fogas, esetleg kis szék, asztal tartozik a berendezéshez; az utóbbi célra olykor négy földbe vert karóra mint lábakra illesztett természetes palalapot használnak. A kaszoj egyik hátsó sarkát a gyenge bárányok számára sövénnyel elkerítik: ez a cark vagy carok, amelynek szénával borított teteje alvó-fekvőhelyül szolgál. A kaszojt az erdélyi pásztorok használják. A szó román eredetű. – Irod. Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956).

Kaszoj kosárral és kolnyicával (Domokos, Lápos-völgye, v. Szolnok-Doboka m.)

Földes László

Kászon: szűk, hegyi medence Kézdivásárhelytől É-ra a Csíki-havasokban, a Kászon-patak völgyében. Székely lakói valószínűleg a 12. sz.-ban települtek meg. Kászonszék néven előbb önálló székely szék, majd a 15. sz.-tól Csíkszék fiúszéke volt. Népe szűk hegyi határa miatt elsősorban havasi gazdálkodással és fakitermeléssel foglalkozik. Öt községben: Kászonaltíz, Kászonfeltíz, Kászonjakabfalva, Kászonimpér, Kászonújfalu él. Periferikus fekvése és elzárt helyzete a székely népművészet hagyományos formáit legtovább őrizte meg. – Irod. ifj. Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).

Kósa László

kasztrab: → szénakunyhó

kasztrálás: → herélés

kászu: különböző fenyők, nyír, hárs, cseresznye, éger, juhar és más fák lefejtett kérgéből készült kolomp-, henger- és tölcsérformájú edények összefoglaló neve. A megfelelő formára összehajtott kérget szilánk, háncs, tüske, zsineg, bőrszalag segítségével fűzik össze. A kászukat erdei gyümölcs, fenyőgyanta gyűjtésénél, túrótartásra (székely → kászutúró), vízmerítésre használják. A Mezőségen, a Székelyföldön a cseresznyefa kérgét feldolgozás előtt vízben áztatják, puhítják. A kászuk készítése, használata a növényföldrajzi viszonyoktól és az erdei gyűjtögetés intenzitásától függ. Az Őrségben, Zalában, a Bakonyban, a Székelyföldön még elég gyakoriak, de szórványosan északi hegyvidékeinken is előfordulnak. Igen változatos az elnevezésük (Székelyföld, Göcsej, Alsó-Őrség: kászli, kászó, kászu, kásztuó; Ormánság: pőnyeg, sarginya, szükő; Zala: bédó, kácó, kákica, turba, tutika; Balaton vidéke, Bakony: kobak, kaponya; északi hegyvidék: döbön, kazup, kolomp, kozup, medence; D-Erdély: gyób; Mezőség: toboz stb.). Erdélyben, a Dunántúlon nyírkéregből hordócska alakú sótartók is készülnek. Ezeknél a szalagszerű hajlékony kéreg két végét egyformára kimetszik, s a nyelveket egymásba tolják. Az ilyen nyírkéreg sótartókon kezdetlegesen karcolt vonalpárokat, pontforma díszítményeket látunk. Egy másik díszítőmód szerint az egymásra hajtogatott, egymást fedő csípkés szélű szalagok minden fordulóban keskenyebbek, s ezzel a doboz oldala hordószerűen kidomborodik. A Balaton vidékén a fa nagyobb kidudorodásáról (böcek, bögyek, kub, könyök) fejtik le a koponyaforma kérget, s ezt használják ivóedénynek. A kéregedények a kárpáti területeken (román, ukrán, szlovák), a Balkánon is előfordulnak, s Európában a fakérget már a prehisztorikus idők óta használják edénykészítésre. Plinius szerint Itáliában bükk, hárs, fenyő és más fák kérgéből különböző dobozokat, tartóedényeket készítettek. A fakéreg edényekbe helyezett vizet, tejet forró kövek segítségével meg is lehet melegíteni. Ez az ősi ’főzési’ technika nemcsak a természeti népek körében, hanem a Székelyföldön és a Balkánon napjainkig fennmaradt. Tárgyi analógiákat, valamint a fakéreg feldolgozásának keretébe is tartozó finnugor (uráli) és ugor eredetű szavainkat (kéreg, hárs, fenyő, nyír, száldob, héj – s talán a háncs), ill. ezek alapszavait figyelembe véve valószínű, hogy a magyarság már a finnugor népekkel való együttélés idején készített kéregedényeket. A kéregedények mai elnevezésének eredete különböző. Vannak közöttük román (gyób), krápátukrán (kazup) eredetű szavak. A Dunántúl nyugati részén és a székelyeknél ismeretes kászu (kászli stb.) terminológia bizonytalan eredetű. Erdélyben semmiképpen sem lehet szlovén jövevényszó, amivel dunántúli megfelelői gyaníthatók. (→ még: fakéreg edény, → háncsmunka) – Irod. Orosz Endre: Székelyföldi kászukról (Erdély, 1932); Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki székely famesterségek ((Kolozsvár, 1942); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Kerecsényi Edit: Kéregedények a Thúry György Múzeumban (Ethn., 1970).

Cseresznyeszedő kászuk (Torockó, v. Torda-Aranyos m. és Magyardécse, v. Szolnok-Doboka m.)

Kászu. Vízmerítő „sarginya” (Zaláta, Baranya m.)

Gunda Béla

kászutúró: a Székelyföldön az összegöngyölt lucfenyőhéjba, → kászuba tömött juhtúró, amelynek sajátságos íze, illata van. Háromszéken szemere, szemerketúró néven is ismerik (szemerke ’borsfenyő, borókafenyő’). Mivel a kászut légmentesen lezárni nem lehet, a kászutúró csak rövidebb ideig tartható el. A fenyőkéregbe burkolt juhtúrót ismerik az erdélyi román pásztorok is, akik a tömlőbe begyömöszölt túrót is fenyőágak közé vagy fenyőkéregbe teszik el. A székely pásztorok szerint a fenyődeszka polcon tartott sajt, túró kellemesebb ízű, illatú, mint a bükkfa deszkán tartott. Ezért a bükkövezetben levő esztenákban is fenyőfa polcokat készítenek (→ még: túró) – Irod. Földes László: Esztena und Esztena-Genossenschaft bei den Szeklern (Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa, Bp., 1961); Gunda Béla: Significance of Ecological Factors in Herding (Acta Geographica Debrecina, Tom. XIX., Ser. VII., 1968); Keszi-Kovács László: Die traditionelle Milchwirtschaft bei den Ungarn (Viehwirtschaft und Hirtenkultur, Bp., 1969); Dunãre N.: Milchprodukte in rumänischen Hirtenwesen (Viehwirtschaft und Hirtenkultur, Bp., 1969).

Gunda Béla

Katalin-gally: → Katalin-nap, → kivirágoztatott ág

Katalin-nap: november 25-e. VII. Orbán pápa 1642-ben kiadott bullájának megjelenéséig parancsolt ünnep volt Szent Katalin szűz és vértanú tiszteletére. Szent Katalint a hagyomány szerint keresztény hitének követéséért Maximinus császár parancsára börtönbe vetették, megkínozták, majd lefejezték. Az egyik → legenda elmondja róla, hogy testét az angyalok Arábia egyik hegyére vitték. A középkor híres és tisztelt szentje volt, képét – kerékkel ábrázolva – számos képzőművészeti alkotás őrzi. Több hazai templomunknak védőszentjévé választották. A képén ábrázolt kerék alapján a vízimolnárok tisztelték pártfogójukként. Mivel Katalin-nap közvetlenül az → advent kezdete előtti napokra esik, utána már sem lakodalmat, sem táncmulatságot nem szoktak tartani. → Időjóslás is fűződött e naphoz: elterjedt hit volt, hogy ha Katalinkor fagy, sáros karácsony lesz. Katalin-gally néven szokás volt → karácsonyra → kivirágoztatott ágat vízbe tenni szerelmi jósló (→ szerelmi jóslás) céllal. → Álommal kapcsolatos jósló eljárások is ismertek voltak e napon. – Irod. Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (I–II., Bp., 1977).

Manga János

katalógus: → kataszter

katartikus rítusok <gör. ’tiszta’ szóból>: tisztító jellegű → rítusok, ill. rítuselemek. Egy részük → naptári ünnepekhez kapcsolódik, más részük az emberi élet egyes fordulóival (→ átmeneti rítusok) kapcsolatos. A gazdasági életben elsősorban az állattartásban játszanak szerepet. A katartikus rítusok fő eszközei: víz, tűz, füst, vessző, zöld ág. A víz tisztító, gyógyító és termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja a vízzel kapcsolatos cselekményeknek. Jelentősége lehet a víz származási helyének is (pl. kútvíz, esővíz, szenteltvíz, harmat, szent kút vize stb.) vagy a beléhelyezett → mágikus tárgyaknak. A vízzel való cselekvés módja lehet: behintés, locsolás, mosdás, → fürdés, vízbe dobás stb. Kiemelkedő szerepe van a víznek a → húsvéti ünnepkörben: → nagypénteki mosakodás, → húsvéti locsolás; de → újév, → vízkereszt, → Szent György napja, → nagyszombat, → pünkösd is alkalmai a vízzel való megtisztulásnak, → egészségvarázslásnak emberek, állatok számára egyaránt. Fontos szerepe van a víznek a → farsangi ünnepkörben is: a → kiszehajtás rítusának katartikus jellege is van. Az emberi élet egyes szakaszaiban főként gyógyító célzattal szerepel a víz különböző formában (fürdés). Megkülönböztetett jelentősége van az első fürdővíznek (→ fürösztés) és az utolsónak: a halott lemosásának, a temetésről visszaérkezők mosakodásának (→ halál). A → tűzgyújtással kapcsolatos katartikus rítusok legjelentősebbje a nyári napfordulón gyújtott → Szent Iván-i tűz. A népszokásokban tisztító gonoszűző (→ gonoszűzés) célzattal szerepel a tűz farsangkor, amikor szalmabábú formájában égetik el a telet (→ téltemetés); a húsvéti ünnepkörben ilyenek a → Pilátus-égetés vagy Júdás-égetés, a → húsvéti határjárás alkalmával gyűjtött máglyatüzek. Az emberi élet egyes szakaszaiban is szerepel a tűz gyógyító, tisztító célzattal; lehet ilyen jellege pl. a → lakodalmi tűznek is. (→ még: tűz) A → füstölés, → vesszőzés, valamint a lármázás (→ zajkeltés) egyéb jelentésük mellett sok esetben tekinthetők katartikus rítusoknak is. A katartikus rítusok között kell megemlítenünk az önmegtartóztatást és a → böjtölést is. – Irod. Szendrey Zsigmond: A magyar népszokások ősi elemei (Ethn., 1940); Heiler, F.: Erscheinungsformen und Wesen der Religion (Stuttgart, 1961).

Tátrai Zsuzsanna

katarzis <gör. katharszisz ’megtisztítás, megtisztulás’>: az esztétikából átvehető folklór-esztétikai kategória: a művészet hatásának és az esztétikai befogadásnak alapvető jelensége. A fogalom mai értelme szerint a művészi hatás egyszerre etikai és esztétikai voltára utal. Lukács György meghatározása szerint, aki a legmélyebben foglalkozott a katarzis jelenségeivel, ha az embernek a természeti tárgyakkal és együttesükkel kapcsolatos viszonya erkölcsös, akkor a művészi képmás által előidézett hatásba egy jogosan erkölcsösnek jellemezhető megrázkódtatás tör be, amely a szubjektivitásnak e megrázkódtatásban megnyilvánuló önkritikáját tartalmazza. – A fogalom már az ókori görög esztétikában lényegi jellegű volt, Szókratész, Platón, de főképp Arisztotelész a művészet lényegét látták a katarzisban. Az egész középkor, majd a klasszicizmus esztétikája az Arisztotelész adta katarzis-definíciót fejlesztette tovább, és a modern esztétika is ebből indult ki. Lessing és a marxista esztétika az etikus hatás fontosságát hangsúlyozza, különböző pszichológiai és pszichoesztétikai irányzatok pedig a megtisztulás személyiséglélektani vonatkozásaira tértek ki. Lukács összekapcsolja e törekvéseket, és a katarzis lényegének az egyéni-egyedi életből a nembeliségbe való emelkedés egyszerre esztétikai-etikai voltát tartja. – Történetileg rendkívül fontos a primitív művészet, ősművészet és a folklórművészet kapcsolata azokkal a jelenségekkel, amelyekből az esztétika a katarzis fogalmát elvonta. Általában a dráma és a zene ilyen vonásait hangsúlyozzák, ezzel összefüggésben térnek ki más műnemek és művészi jelenségek katartikus voltára. Ennek eredeti magyarázatát abban láthatjuk, hogy legkivált a dráma kialakulása elválaszthatatlan megtisztító szokásoktól, közösségi jellege etikai és esztétikai. Ennek az ősművészeti rítusokban gyökerező gyakorlatnak elméleti általánosítása a görög esztétika katarzis-fogalma. – A fentiek értelmében a folklóron belül meg kell különböztetni a katarzis három fajtáját. 1. eredeti katarzis, a szokások eleme, amely a szinkretisztikus ősművészet maradványa (→ átmeneti rítusok, → katartikus rítusok); – 2. folklórjellegű etikai katarzis, az előbbinek továbbélése a népszokások keretében (főként a kezdő és munkaelősegítő, valamint a befejező rítusokban gyakori a megtisztítás mozzanata); – 3. folklór jellegű esztétikai katarzis, az előbbiekre épülő forma, amely legkivált a népi dráma területén figyelhető meg (agón, születés és feltámadás), bizonyos mértékig ide kapcsolható (vagy legalábbis nem ellentétes e jelenséggel) néhány műfaj (mese, csúfoló) pozitív kicsengése. Ami a katarzis egyszerre etikai és esztétikai voltát illeti, a folklórban szinte a szemünk láttára bontakozik ki az esztétikai katarzis. A szubjektum megrázkódtatása, önkritikája, az egyéniből a nembeliségbe emelkedés már sokkal kisebb mértékig figyelhető meg, talán ide vonhatjuk azonban egyes közösségi műfajok (→ gúny) élesen önkritikus, mások (pl. az eksztatikus örömtáncok, mulatóénekek) határozottan kötöttségoldó, felszabadító jellegét. A mesékben és mondákban igen népszerű „megváltó” típusú hősök esetében már szüzsévé vált a katarzis gyakorlata. Jóllehet a folklóresztétika csak a népi színjátékok elemzése során foglalkozott e jelenséggel, nincs kizárva, hogy bizonyos kompozíciós sajátosságok (közösségi és egyéni vonások egymás mellé kerülése például a strófikus-refrénes népköltési műfajokban, az ennek megfelelő zene és tánc) ilyen esztétikai hatással is járnak. – Irod. Ridgeway, W.: Origin of Tragedy (Cambridge 1910); Wächter, T.: Reinheitsvorschriften im griechischen Kult (Berlin, 1910); Moulinier, L.: Le pur et l’impur dans la pensée des Grecs (Paris, 1952); Thomson, George: Aischylos és Athén (Bp., 1958); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I., Bp., 1965); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (Bp., 1974).

Voigt Vilmos

kataszter, katalógus: a népi kultúra egyes ágain belül az addig gyűjtött, publikált és közöletlen adatvariánsok valamilyen szempont szerint (pl. strukturális, betűrendes, földrajzi stb.) rendszerezett feldolgozása. A néprajzi archívumtól és néprajzi adattártól megkülönbözteti dinamikusabb volta, közvetlenebb munkaeszköz jellege (esetleg a cédularend alakíthatósága). A kataszterek motivikai, strukturális, földrajzi stb. összehasonlítások megbízható végzéséhez és az ésszerű szövegközzétételhez nem nélkülözhetőek. Európában az északi országok kataszterei voltak úttörő jelentőségűek. Hazánkban Muharay Elemér agitatív ösztönzésének nagy érdeme, hogy 1951–58-ban az akkori Népművészeti (mai nevén: Népművelési) Intézet költségén, a többi hazai néprajzi fórummal egyetértésben kataszterek létesültek: népzenei, népköltészeti dalszöveg, népszokás, népi sportjáték, népviselet, népi tánc, népi gyermekjáték. – Más tudományos intézetekben különféle egyéb kataszterek találhatók: az MTA Néprajzi Kutató Csoportban a népmesei típuskatalógus melletti kataszter, a mondakataszter, az MTA Zenetudományi Intézetében különböző (részben nemzetközi) dalkatalógusok, európai dallamkatalógus, az MTA Irodalomtudományi Intézetében régi magyar költészeti archívum. Speciális értékes adattár a Sámánarchívum, a történeti néprajzi archívum, a népi vallásosság archívuma. A vidéken található kataszterek között nevesek a → Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriumának gazdag anyagtára, Zalaegerszegen a Táj- és Népkutató Intézet Adattára és a → Sárospataki Felvidító. – Irod. Ujszászy Kálmán: A sárospataki főiskola faluszemináriumának 1948–49. évi működéséből (Ethn., 1949); Pogány Péter: Az országos népköltészeti szövegkataszter (A Néprajzi Múz. Adattárának Ért.-je, 1953); Kovács Ágnes: The hungarian folkstale-catalogue in preparation (Acta Ethn., 1955); Martin György: Beszámoló a Népművészeti és Népművelési Intézetben végzett tánckutató munka eredményeiről (Ethn., 1965); Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Pogány Péter

kataszteri térkép: a földadókivetés alapjául szolgáló, a földbirtokviszonyokat a községhatárok szerint feltüntető 1 : 2880 méretarányú térkép, mely a község területén fekvő valamennyi birtoktestet, parcellát dűlők és művelési ágak szerint ábrázolja. A parcellák meg vannak számozva, melyek alapján a birtokkönyvből a tulajdnosok megállapíthatók. A térképek ábrázolják a belsőségeket (→ belső telek) is, valamint a községhatárokon belüli különböző utakat (dűlőutakat), folyókat, hidakat, épületeket és építményeket, és tartalmazzák a határ névanyagát is (dűlőnevek). Az első mo.-i kataszteri felvételt II. József 1785-ben rendelte el, de az adómentességet féltő nemesség ellenállása miatt 1790-ben hatályon kívül helyezték. Az általános közteherviselés révén 1848-ban újra aktuálissá vált a kataszteri felvétel ügye, de csak a szabadságharc leverése után az 1849. okt. 20-i császári pátens rendelte el. A rendelet alapján készült térképeknél eleinte a Cassini-féle vetületet alkalmazták, a méretarány nem volt meghatározva. Készítését véglegesen 1856-ban rendezték, amikor a sztereografikus vetület alkalmazására tértek át. E térképek szolgáltak az úrbéri keretekből kiszakadó birtokelkülönítések rögzítésére. A kataszteri térképek ma rendkívül jelentős források nyelvészeti, történeti, agrártörténeti, településtörténeti és településföldrajzi, valamint etnográfiai szempontból. A kataszteri térképeket a megyei levéltárak és az Országos Levéltár őrzi.

Major Jenő

katekizmusi ének: az egyházi népének egyik típusa, vallásos alapismereteket kérdés–felelet formájában közlő, számsorrendben haladó ének. A szöveg-(vissza) számláló láncének (láncvers) válfaja, előadása a litániáéhoz hasonlít: a kérdést az → előénekes teszi fel, a választ kar énekli, minden újabb feleletnél előre vagy visszafelé haladó sorrendben, → refrénszerűen megismételve az előző(ke)t is. (Előénekes: Hallod-e, te jóbarátom, Mondd meg azt énnékem: Mi légyen az egy? Kar: Egy az igaz hit ... Előénekes: ... Mi légyen a kettő? ... Kar: Mózes kőtáblája. Egy az igaz hit ... stb.) A számsor eredetileg 12-ig halad, de előfordul felényi és hosszabb változat is. Néhány alapformulát kivéve a válaszok eléggé eltérőek. Korábbi századokban a hitoktatás egyik eszköze volt. Nálunk 17. sz.-i énekeskönyvben (Náray György: Lyra Coelestis, 1695) bukkan fel először dallammal együtt. Európa-szerte elterjedt, az őskereszténységig visszakövethető, sőt minden nagy történelmi vallás (hindu, mohamedán, zsidó) felhasználta. Az újkorban szórakoztató jellege került előtérbe. Előadási alkalmai sokfélék: lakodalom (oktatásképpen a vőfély kérdezi a menyasszonytól, leggyakrabban a násznéptől, esetenként összeolvad a → kánai menyegző énekével), karácsony (a fa alatt), halotti tor, kukorica- és tollfosztó stb. Bekerült → bakternótába (korábban is lehetett órákhoz kötött jellege); → mulatónótaként a sorbaitató szerepét töltötte be, s főként pincézéskor énekelték. Prózává oldódva egyes részletei → találós kérdésként hangzottak el lakodalomban. Némileg hasonló szerkezetű a → faragószék nótája, → fejőnóta, → kitrákotty-mese; Aa Th 2010 sz. alatt a → népmesék között is számon tartják. – A katekizmusi ének szövegének szerkezeti sajátosságai (bővülő refrén) részben a zenei formát is meghatározzák. Az énekek „kérdés”-e, melyet szólista ad elő, vagy összefüggő dallamsor, mely a végén, a különböző számok behelyettesítésekor lényeges zenei változás nélkül bővíthető, vagy egyszerű tenor-recitáció (→ recitatív), mely közömbös a szótagszám-változásokkal szemben. A „felelet” (refrén), melynek terjedelme az ének folyamán egyre bővül, legtöbbször szintén egy dallamsor, az első folytatása. Első összefüggő motívuma azonban (ütempárnyi egység) az összefüggésből kiemelve, variálva ismétlődik az ének folyamán minden versnél eggyel többször, s e láncolatot a szakaszok végén mindig a sor második, záró formulája fejezi be. Más változatoknál a „felelet” egyszerűen ütempárok sorolása, melyek közül az utolsó csak kevéssé eltérő. A feleletek éneklésében már társaság is részt vehet; ez a magyar népzenében ritka, szólót és kórust váltakoztató előadást jelent. Az egységes szerkezeti sajátságokon kívül a katekizmusi énekek zenei anyaga viszonylag kevés közös vonást mutat. A recitatív részletek kivételével merev, nem alkalmazkodó giusto ritmus s főleg a sorolásban meglehetősen gyors, esetenként gyorsuló tempó jellemzi. A hangkészlet nem gazdag; moll penta- és hexachord mellett főleg plagális dúr dallamok szerepelnek. A kicsi, de zeneileg szorosabban összefüggő moll jellegű variánscsoport dallamai közismert és hagyományos litánia-típussal rokonok (ezek szintén szóló–kórus váltakozásban hangzanak el); a dúr jellegű dallamok motivikájában többek között lakodalmi ivónóták fordulatai hagytak nyomot, de ezekhez kapcsolódik zeneileg a másik hasonló szerkezetű, „szöveg-visszaolvasó” típus is („Én elmentem a vásárba fél pénzzel”). Szórványosan előfordul → gyermekdallal rokon anyag. Beolvadnak az énekek közé új keletű, műzenei eredetű darabok. Az említett 17. sz.-i magyar feljegyzés egyben a sokkal régebbi eredetű és Európa-szerte ismert éneknek egyik első hangjegyes följegyzése. Dallama a litániaszerű moll pentachord típus. A katekizmusi énekek zenei összehasonlító vizsgálata nemzetközi szinten még nem történt meg. – Irod. Volly István: Katekizmusi ének (Ethn., 1937); Berze Nagy János: A katekizmusi ének és a néphagyomány számszimbolikája (Ethn., 1939); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III/B., Bp., 1956); Suppan, W.: Das Lied von den 12 heiligen Zahlen im Burgenland und in der Steiermark (Jahrbuch des Österreichischen Volksliedwerks, 1962).

Katona ImreSzendrei Janka

katikönyöke: a juh lábszára, a boka és a térd csontja, amelyet a Hortobágyon és a környező településeken a főzésnél megkülönböztetnek és igen finom falatnak tartanak. A főzés előtt a csontot megvagdalják, hogy a csontvelőt is elfogyaszthassák. A hagyományos pásztorösszejövetelek (→ gazdasági evés, Dömötör (Demeter) napja stb.) és lakodalmak vacsoráin a juh fejét a két katikönyökével mindig az asztalfőn ülő, legtekintélyesebb számadó vagy vendég kapta. Nádudvaron a lakodalmi vacsorákon a násznagynak tálalták. – Irod. Ecsedi István: A debreceni és tisztántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935).

Szabadfalvi József

katka: → fentő

katlan, üstház: 1. zárt tűzhely, amely vízmelegítő, lekvárfőző, zsírsütő vagy főző üstöt foglal magában. Vályogból, téglából falazzák, ritkábban sárból rakják. Az üst füstmentesen illeszkedő kerek szája alatti zárt tűztérnek lakatosmunkával készített, esetleg légjárat-szabályozóval ellátott ajtaja van. A tűztér elején a vasrostély alatt szintén vaslemez ajtóval vagy téglával sárdugóval ellátott hamulyuk van, amelyen keresztül a tűzhöz levegő jut be szabályozható mennyiségben, s amelybe a hamu, szikra lehull és összegyűlik. A katlannak füstcsatornája van. A primitívebb kivitelű példányok esetében a katlanok a konyha, nyárikonyha sarkába épülnek, s ilyenkor a sarokban hagynak füstelvezető nyílást. A jobb huzat kedvéért ezt falba mélyítve magasabbra is falazhatják, vagy vaslemez füstcsövekkel egészíthetik ki. A módosabb, gondosabb katlanépítésnél sípkéménybe, kaminkéménybe építik, kötik be a füstjáratot. – A katlan építése a 19. sz. második felében elmaradottabb vidékeink kivételével általánossá vált. Azokon a területeken is terjedőben volt, ahol szabad kéményeket használtak, a 20. sz. elejéig helyenként a harmincas évekig a polgári és értelmiségi háztartásokban is elmaradhatatlan építmény volt vidéken. Nemritkán a → takaréktűzhelyekkel együtt létesítették, egybe is építették őket. Vízmelegítéshez, lekvárfőzéshez rézüstöket használtak. Zsírsütéshez vaslemez, vasöntvény vagy zománcozott üstöt alkalmaztak. – 2. főzéshez, sütéshez, vízmelegítéshez használt tűzvédő, edénytartó építmény, amely sárból, nyerstéglából, vályogból, téglából készül. A legegyszerűbb formája U alakban rakott, 15–25 cm magas, tenyérnyi szélesen egy-másfél téglányi hosszú építmény, amelyet kemencék tetejére, tüzelőpadkára tapasztanak. Közepén 8–10 cm mély tűzgödör van. A főzőedényeket, fazekakat, újabban lábasokat úgy helyezik el rajta, hogy azok alját három ponton kitámassza a katlan felülete, ha kisebb edényt kell használni, vasrúd segítségével biztosítják az alátámasztást. A katlan a tüzet egyben három oldalról zárja, a lángokat tereli, hosszabb idejű tüzelés után az akkumulált hőt kisugározza a reá állított edényre. Tűzgödre hamujában a parázs hosszabb ideig felszítható állapotban marad. Hasonlóan egyszerű, szintén U alakú, de nagyobb méretű katlanokat raktak a füstös, ill. szabad kéményes konyhák oldalpadkáira. Ezek valamelyik sarokba kerültek, s a padka homlokoldalán falazott, rakott sár-, vályog-, téglafal az oldalfalak szögletét zárta le. Ezekbe olykor üstöket is elhelyezhettek, de előfordult, hogy tetejükre és nyitott előrészükre sárból a kemencék előtéihez, tévőihez, nyílászáróihoz hasonló fedőlapokat készítettek. Így a katlan kellő hőfokra való felhevítés után jól zárható volt, alkalmas lehetett hosszabb időtartamú sütések elvégzésére (pl. kenyérsütés). Különösen olyan időszakokban használták a katlant sütésre, ha a szokásostól eltérően kis létszámú fogyasztásról gondoskodtak. 8–9 kenyeres kemencék mellett egy-két személyre gazdaságosabb, célszerűbb volt a katlanokban sütni. A katlanok használata a belterjesebb állattakarmányozási módszerek térhódításával növekedett. A meleg vízzel készített darakeverékekhez a katlanokon forraltak vizet. A katlan használata az archaikusabb vidékeken, konzervatívabb rétegeknél, ahol a szabad kéményes vagy a füstöskonyha alkalmazásban maradt, az utóbbi évtizedekben is jellemző volt. Lényegében a felszabadulás utáni tömeges lakóházfelújítás, -építés időszakában, s különösen a szövetkezeti mezőgazdasági üzemek kialakulásával, a tradicionális életmód felszámolását követően indult meg kiszorulása.

Filep Antal

katona: → regruta

Katona Imre (Csongrád, 1921–): folklórkutató, egy.-i docens, a történelemtudományok kandidátusa (1963). A szegedi tudományegy.-en középiskolai tanári (magyar–történelem–földrajz szak, 1946) és bölcsészdoktori (néprajz–földrajz, 1947) oklevelet szerzett. Tanár (1944–), a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán a folklór tanszék tanársegéde, adjunktusa (1949–). A folklór köréből népdal- és népmeseszövegek vizsgálatával foglalkozik, a népi társadalom területéről az agrárproletariátus, elsősorban a kubikosság életét kutatja. Folklorisztikai tanulmányai a szakfolyóiratokban jelennek meg. Több magyar népmesegyűjteményt tett közzé. – F. m. Útmutató a népköltészet gyűjtéséhez (Bp., 1953); Magyar népköltészet (Bp., 1954); A magyar kubikosok élete (Bp., 1957); Parasztságunk életének átalakulása (Gyula, 1962); Sárköz (Bp., 1962); Historische Schichten der ungarischen Volksdichtung (Helsinki, 1964); Magyar népdalok (Ortutay Gyulával, Bp., 1970); Sárkányölő ikertestvérek (Újvidék, 1972).

Katona Lajos (Vác, 1862–Bp., 1910): néprajzkutató, irodalomtörténész, az MTA l. tagja. A váci papi szeminárium növendékeként írta első mitológiai tárgyú dolgozatát Völund Kovács és rokonai az árja regevilágban címen. Amikor ez megjelent (1884), már kilépett a szemináriumból, s itthon befejezve egy.-i tanulmányait 1885–87 között a grazi egy.-en is tanult. 1900-tól az összehasonlító irodalomtörténet magántanára, 1908-tól a magyar irodalomtörténet ny.r. tanára volt a bp.-i egy.-en. Részt vett a Magyar Néprajzi Társaság megalapításában, s az ő programja indította el az Ethnographia első számát, melyet 1891–92-ben szerkesztett is. Haláláig mindkettőnek egyik legjelentősebb irányítója volt. A magyar filológiai pozitivizmus kimagasló alakja. A modern magyar folklórtudomány legjelentősebb megalapozója, európai látókörű egyénisége. Egyik fő témája a népmesék összehasonlító elemzése. Tervezett összefoglalásának csak része a Magyar népmesetípusok (Ethn., 1903, 1904). Másik főtémája a mitológia kérdésköre, harmadik pedig a népi ünnepek. – F.m. A magyar népmese irodalma (Ethn., 1894); Mythologiai irányok és módszerek (Ethn., 1896); A magyar mythologia irodalma (Ethn., 1897); A kedd asszonya (Ethn., 1905); A kedd asszonya az oláhoknál (Ethn., 1905); Folklore-kalendárium (K. L. irodalmi tanulmányai, II., Bp., 1912). – Irod. Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Bp., 1962); Ortutay Gyula: K.L. (Halhatatlan népköltészet. Néprajzi vázlatok, Bp., 1966).

Katona Lajos

Diószegi Vilmos

katonabál: → regrutabál

katonaballada: a katonaélet nehézségeiről, büntetések elszenvedéséről, erőszakos katonafogdosásról, hazától távol bekövetkező halálról stb. szól. A 16. sz.-tól az I. világháborúig énekelt katonaballadák nagyon sokfélék. A korábbiakban az epikus elbeszélő jelleg dominál (históriás ének, → történeti ének és → ballada), az utóbbiak erősen líraizálódtak (→ katonadal). A katonaballadák előzményei a hódoltság kori vitézi énekekben lelhetők fel. Egyik virágkora valószínűleg a 17. sz. végétől a kuruc korral bezáruló időszakra tehető. Ezt bizonyítják a 18. sz.-i kéziratos énekeskönyvekben fellelhető nagyszámú népies hangvételű epikus dalok, amelyek a katonaélet eseményeit legnagyobb teljességgel tükrözik. 17. sz. közepi eseményre utal Kádár István éneke, aki II. Rákóczi György 1658-ban elesett vitéze volt:

Szörnyü nagy romlásra készült Pannónia, Kinek, mint tengernek, megáradott habja, Sok bunak, bánatnak körülvett nagy árja, Mert a vitézeknek esett ma egy hija.

Ködi Farkas János szerzeményének folklorizálódott változatait Erdélyben és a Dunántúlon jegyezték fel. Különösen kedvelt az → al-dunai székelyek körében, ahol lakodalmakban is énekelték. – Hasonlóképpen 17. sz.-i Basa Pista balladája, amelynek szövege ugyancsak II. Rákóczi György idejére, a sikertelen lengyelo.-i hadjáratra utal:

Megölték Basa Pistát Fejedelem katonáját, Ut szélin hótan találták, Lengyelországnak határán. (Diósd, v. Szilágy m.)

Egyetlen feljegyzésből ismert. Versformája, ritmusa a kurucdalokéval egyezik. 1760 körüli forrásból, Mária Terézia korából való a Generális zurrekció c. parasztvers, amely a háborúsággal járó terheket panaszolja el (→ panaszdal). Az erőszakos katonafogdosás több katonaballada témája. Egy moldvai katonaballada szerint az anya ládába rejtette fiát, de mégis katonakézre került, onnan pedig a tömlöcbe. A kiszolgáltatottság másik kifejezésmódja a kényszerűségből vállalt katonaság:

Hát leszek katona, De nem jó szüvemből, Szógálom a császárt Nagy kételenségből.

Az erőszakkal elfogott, börtönbe zárt katona panasza (Már minálunk verbuválnak kötéllel) országszerte ismert katonadal (verbunkos). A katonaballadák más része → rabének vagy → keserves. Az utóbbi száz év hagyományában megtalálható katonaballadák a katonadalokkal és a szabadságharcra utaló → negyvennyolcas dalokkal egységet alkotnak, csak néhány epikusabb megformálású (pl. a világosi fegyverletételről, az ország veszéséről szólók) mutat balladai sajátságot. – Irod. Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952).

Kriza Ildikó

katonadal, katonanóta: népi líránk ideiglenes és kényszerű foglalkozáshoz kötött nagy csoportja; besorozott, tényleges és leszerelt katonák életéről, érzelmeiről szóló dal. Átmenetileg, különösen háború idején, a társadalom szélesebb körében is ismert lehetett. A vitézi ének leszármazottja, a → történeti ének eszmei-műfaji rokona. Az állandó hadsereg (1715–1945) hadi tárgyú lírai dalai tartoznak ide, melyeket az idegen érdekek szolgálatába kényszerített közlegények énekeltek. A → negyvennyolcas dalokat és a → tizenkilences katonadalokat eszmei tudatosságuk, bizakodó hangvételük választja külön. „A történetírónak... katona- és hazafiúi dalainkat kell tekintenie, ha a népnek valamely korról szóló ítéletét akarja megismerni” (Kálmány Lajos). Állandóbb, lassabban változó rétegük korabeli → betyárdalok, → bordalok, → pásztordalok, → szerelmi dalok és egyéb dalok átalakítása; egy részük a folytonos körforgás révén vissza is kerülhet a civil életbe (→ summásdal). Gyorsabban változó rétegük vegyes eredetű és összetételű: altisztek, tisztek, hadirokkantak félnépi, gyakran „kincstári”: a tömegelfogultságnak is hangot adó szerzeményei. Érdemi gyűjtésük az 1840-es évektől számított mintegy száz esztendőn át folyt. Az erőszakos katonafogásra (Már minálunk verbuválnak kötéllel...), a hosszú szolgálati időre (Tizenkét évekre be vagyok sorozva...) és a nehéz katonaéletre (Nincs szabadabb a madárnál, Nincs árvább a katonánál. Nincs, aki kényesebb legyen, Nincs, aki annyit szenvedjen!...) panaszkodó legrégibb, valamint a felszabadulás utáni új katonadalokat sem ismerjük eléggé. – A katonadalok zöme a katonaélet menete szerint csoportosítható, de számos másodlagos műfaji csoport is kíséri. A → katonasirató elsősorban az édesanyák műfaja, a besorozott és bevonuló fiaikat búcsúztatták siratóénekkel. (Katonadalban is megéneklik: Sírhat az az édesanya, Kinek katona a fia: Mindig van annak halottja, Éjjel-nappal sirathatja...). Lényegében ún. önsirató a múlt századi vagy a régiesebb vidékeken gyűjtött → katonakeserves. A régi verbunkost a Ferenc József-i időkben a → sorozónóta váltotta fel. A tavaszi sorozástól az őszi bevonulásig hangzottak fel a búcsúzkodó jellegű → újoncnóták. A kaszárnyai életről és a katonai kiképzésről számos, műfajilag eléggé eltérő alkotás szól. Így a részben hetyke, részben bánatos hangulatú, az átlagnál hosszabb sorokból építkező és a lépéstartást elősegítő → menetdal, továbbá az élelmezésre, a bánásmódra panaszkodó lírai → kaszárnyanóta, valamint a bánatos vagy vidám szerelmi katonadalok. Ide sorolhatók a félnépi → verses levelek és az arckép kíséretében szülőknek hazaküldött → verses arcképköszöntők. Mindezekben és az édesanyáról, az otthonról szóló dalokban is a honvágy dominál. A katonaélet vidámabb oldalát is megmutatják az egyes fegyvernemek vetélkedő, kérkedő jellegű dalai (→ bakanóta, → huszárnóta, → tüzérnóta), s főként a népköltészeti, iskolás-irodalmi és egyházi műfajokból átalakított sokféle tréfás-drasztikus paródia és travesztia (búcsúztató, köszöntő, sirató–egyszeregy, Szózat-eskü, hiszekegy, imádság, miatyánk, tízparancsolat, zsoltár stb.), melyek egy része a lányok szájába van adva (szerelmi fogadalom stb.). Természetesen kedveltek voltak a korabeli divatos népdalok és → magyar nóták is; mindezek fő közvetítője a katonaság volt. E különféle szövegeket előszeretettel örökítették meg a vegyes összetételű, kéziratos → katonakönyvekben. A civil életbe való visszatérés örömteli, hetyke hangú alkotásai a → szabadságos katonadalok. Külön műfaji csoport a → háborús katonadal, ezen belül a → csatadal, melyek panaszos vagy átkozódó hangon szólnak a harcokról, sebesülésről, halálról és a temetésről. A hivatalos-félhivatalos jellegű → indulók hangvétele épp ellenkező; a civil életben is találkozunk velük. Kevéssé ismertek a → hadifogolyénekek; a ponyvai, kéregetés közben árusított → hadirokkantversek és a politikai színezetű → békedalok. Félig epikus jellegűek a műtétről szóló ún. kórházi balladák; a tiszt és a közlegény vagy szeretője szájára adott, Petőfi hasonló című verséről elnevezett alku-típusú dalok, továbbá a különféle büntetésekről (vesszőfutás, ún. egyes: magánzárka stb.) szóló → panaszdalok. – A katonadalok alapján költői hitelű jellemzését adhatjuk a múltbeli katonaéletnek. A katonadalok fő jellemzője a fájdalmas panasz a kényszerű és nehéz életre (Gyászba borult felettem az ég is, Mert katona lettem, rózsám, én is; Katonának szép a neve, De keserves az élete; Mihelyt katonává lettem. Az örömökről letettem; Szolgálom a császárt Nagy kénytelenségből ... stb.), az átok a vonatra, gőzhajóra, esetleg az egész katonaéletre, sőt szülő édesanyjukra is (Katonaság nem uraság, Verje meg a szentháromság; Megátkozom akkor az egész világot, Csak érjem meg egyszer, hogy megszabadulok...), továbbá a gyenge koszt, a kemény kiképzés költői ábrázolása (Katonának nem jó lenni, Mert keveset adnak enni; Édesanyám rózsafája, Én voltam a legszebb ága; Ferenc Jóska leszakasztott, Kaszárnyában elhervasztott..); mindezek fokozódnak a háborús jellegű alkotásokban. A mundérba kényszerített tömegek azonban önmaguktól sohasem jutottak el a tudatos, szervezett ellenállásig, legfeljebb kiénekelték, kigúnyolták feljebbvalóikat, és olykor kifejezték békevágyukat is. – Irod. Seprődi János: A magyar katonatáncokról (Ethn., 1906); Gömöri Jenő: A nagy háború katona nótái (Nagybecskerek, 1918); Mathia Károly: 104 magyar katonadal (Bp., 1942); Volly István: Előre! (Bp., 1943); Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952); Bartók Béla: A magyar katonadalok dallamai (Összegyűjtött írásai, I., Bp., 1966).

Katona Imre

katonakeserves, katonakesergő: a keserves válfaja, a katonának besorozott legény szomorú hangulatú egyéni panaszdala. E régies énektípus a magyar nyelvterület keleti peremén maradt fenn legtovább. Költői eszközei lényegében megegyeznek a → keservesekével:

Bánat, bánat, csokros bánat, Szívemre mért raktál várat? Bánat reám olyan szállott, Az ég alatt kettéhajlott, Ha még egyrét hajlott volna, Szívem kettéhasadt volna Kedvem csak születik s meghal, Minden jó reménység megcsal... stb.

Tartalmi-formai szempontból és főként szerepét tekintve néhány elkülönítő jegye van: így – főként rögtönzött darabjai – lényegében önsiratóknak tekinthetők, melyekben a legény saját várható sorsa felett bánkódik:

Mi haszna szép virágzásom, Ha mindjárt lesz hervadásom? Mostan vagyok legékesebb, Ifjúságom legkedvesebb, S ha a sorsom jut eszembe, Csak búsulok keservembe...

szívesen alkalmazzák a → túlzást (Az egész föld kerekségén Nincs nálam szomorúbb legény...) A katonakeservesben a panasz tárgya sokkal konkrétabb, mint a keservesben: a katonaélet keménysége, a távollét és főként a haj levágása foglalkoztatja az énekeseket:

Ha meggondolom magamat, Hogy majd elvágják hajamat, Hullanak záporkönnyeim, Keservesek esztendeim...

(→ még: katonadal) – Irod. Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (II., Bp., 1970).

Katona Imre

katonakoma: → koma

katonakönyv: a népi kéziratos könyvek egyik típusa, katonai szolgálat idején füzetben megörökített vegyes jellegű feljegyzéseket tartalmaz. Régi hagyományt követ e félig emlék-, félig verseskönyv, mely az ún. Ferenc József-i időkben terjedt el legjobban, de korántsem széles körben. Személyi tulajdonban volt, szívesen olvastak fel belőle, és egymásnak kölcsön is adták. Ritkán adtak neki címet (pl. ’Katona Könyv s fel Jegyzések, Versek’), jóval gyakrabban az egyes szövegeknek (A baka gondolatai; Katonatörténet; Mikor álltam posztot ... stb.); némelykor pedig utószóban ajánlják munkájukat (Eztet a kis könyvet el lehet olvasni!; Ezen verseskönyvet egy árva kéz írta, Aki a császárt három évig szolgálta...). E katonakönyvek tartalma feltűnően vegyes, az idegen hatások beáramlásának hű tükre. A bemásolt darabok többsége vers; a katonák kötött formában jobban ki tudták fejezni magukat. Műfaji szempontból azonban teljes az oldottság és igen nagyfokú az aktualizálás: mindent a katonaéletre vonatkoztattak! A versek háromnegyede szerelmi tárgyú → magyar nóta és más divatos → műdal, a többi → népdal (→ bordal, → katonadal, → pásztordal stb.) → rigmus és → vers. A legjellemzőbb katonadalok közül kevés a → menetdal, jóval több a → kaszárnyanóta s főként a sokféle rigmus és vers (az első év nehézségei, a felszerelés és a fegyver szidalmazása, az őrálló katona panaszai és ábrándjai, az újonc kioktatása, búcsúztató stb.); viszonylag kevesebb a → csatadal vagy más → történeti ének. Maguk a katonák is próbálkoztak versírással, jó néhány → leírással találkozunk (Bileki dal; Emlék Herczegovináról stb.). Saját segítségükre bemásolták a félnépi → verses leveleket (üzenet, név- és születésnapi köszöntő stb.), továbbá a → verses arcképköszöntőket és egyéb → ponyván megjelent szövegeket is. A vaskos, drasztikus humort a hivatalos-félhivatalos műfajokból átalakított paródiák és travesztiák képviselik, ezek rendszerint baka- vagy katona- előtaggal (pl. baka-egyszeregy) vannak ellátva. Az átalakított műfajok között vannak iskolai és hivatalos eredetűek, így többek között egyszeregy (Kétszer kettő: négy, Áristomba mégy!..), naptár, Szózat (Borjúdnak rendületlenül, légy híve, óh baka!..) stb. Jóval kedveltebbek az egyházi műfajok, így a tréfás eskü (részben a katonák, részben a leányok szájára adva), a sokféle imádság (első helyen a miatyánk, több változattal: Mi atyánk, ki fenn lakol Bécsben, hozd el nekünk zsoldfizetésünket!... De szabadíts meg minket a leányságtól, ámen!), litánia (Bécsben lakó Atyaisten, Irgalmazz minékünk! Dühös kapitánytól, mérges főhadnagytól, hideg havaktól, kétórai posztállástól Ments meg, Uram minket!...), a talán legnépszerűbb, sokféle változatban élt passió, mely az Úr parancsának Szent Péter által való félreértésén alapul (pl. Fehér kenyér, sonka! – Komiszkenyér, puska!...), továbbá a tízparancsolat (pl. a 9.: Ne utáld a kocsmát meg a rövid szoknyát!...), zsoltár stb. Sok népköltészeti műfajt (búcsúztató, köszöntő, vőfélyrigmus, sirató stb.) is átalakítottak, elsősorban ezek kerültek vissza a civil életbe. A katonakönyvekben sok az obszcén vers és próza (a szüzesség elvesztése falun-városon, a beteg apáca, ill. leány meggyógyítása, a nászéjszaka, a szobalány és a baka, a katona a mennyben és a pokolban, a menyecskéző pap megleckéztetése stb.); a színhely és a szereplők csaknem mindben városiak. (→ még: énekeskönyv, → népi verselő) – Irod. Szűcs Sándor: Háry János bajtársai (Szolnok, 1956); Katona Imre: Konkoly István kéziratos katonakönyve a múlt század végéről (Mozaikok Csongrád írásos történetéből, szerk. Szabó Endre, Csongrád, 1977).

Katona Imre

katonaláda: a bevonuló katona személyi holmija számára készült, kézben hordható, lezárható láda. Felépítését tekintve → asztalosbútor, kivitelezője gyakran maga a tulajdonos legény, ill. falusi barkácsoló. Mo.-i eredeti példányai a 19. sz. végétől ismertek. A katonaláda nagyságát az szabta meg, hogy beférjen a laktanyai vaságy lábvégének a közébe. Színét korábban nem írták elő, de Mo.-on a két világháború között kötelező lett a zöld festés. A katonaláda külsején többnyire ott volt a tulajdonos neve vagy névjele és a bevonulás vagy a születés dátuma s esetleg a lakóhely, ill. katonai egység megjelölése. Mo.-on a 19. sz. végén előfordult vésett és festett → virágozású, esetleg figurális példány is. A II. világháború után Mo.-on a katonaláda használata megszűnt.

Katonaláda zárral, fogantyúval, festéke lekopott (19. sz.) Makó, József Attila Múzeum

K. Csilléry Klára

katonanóta: → katonadal

katonasirató: a siratóének válfaja, női hozzátartozó lelki fájdalmának rögtönzött, dalbeli megfogalmazása a katonának ment férfi (ideiglenes) elvesztéséről. E nemzetközi énektípusra nálunk is korán (1872) felfigyeltek: „sorozáskor a fiaiktól elváló anyák, fájdalmuk első rohama után ... a földre guggoltan sírva daloltak: szóval, szó nélkül” (Aigner Lajos), később (1906) pedig a halottsiratókkal való azonosságukat is észrevették: „magam is láttam azt az öregasszonyt, (aki) ... ül a kövön s csendesen sírdogálja a halotti búcsúztatót, míg benn a fiát vizitálják” (Seprődi János). A nehezen gyűjthető szövegek és dallamok rögzítése azonban csak legújabban történt meg. A katonasiratót főként édesanyák és feleségek éneklik, ideje a sorozás, bevonulás, a halálhír érkezése, de egyéb alkalmak is. A kezdő sorok általában bejelentik a szomorú hírt (Jaj nekem, szép virágom, kedves édes fiam! Hogy kellett ezt énnekem megérnyi, hogy én téged katonának kísérjelek?; Jaj, de szomorú levelet hozott a posta! Jaj, hol vesztél oda a messzi távolba?; Jaj, lelkem, lelkem, jó társom, negyvennégybe elesett...), a távolba szakadt katona nehéz életével (... a katonaság mindég szomorú vót, mer nagyon szigorú vót...), ill. a hősi halott elestével, sírjával (Csak a madarak repdesnek feletted. Csak a puskagolyók járnak feletted!; Jaj, idegenbe ett meg ez a fekete főd!...) foglalkoznak, és énekbe szövik saját szomorú sorsukat is (Jaj, ugyan hogy rabolnak el tőlem?; Jaj, miránk igen szomorún sütött ránk a nap! ... Nem kopogtatol már többet!...; Jaj,... még a mái napig is várlak...), esetleg átkot is mondanak (Jaj, átkozott háború s átkozott ágyúgolyó, aki egy pillanat alatt elvette az életedet!...). (→ még: katonadal) – Irod. Aigner Lajos: A magyar népdalról (Pest, 1872); Seprődi János: A magyar katonatáncokról (Ethn., 1906).

Katona Imre

katonatartás: → porció

katonaváros: → huszárvár

katrinca: 1. a keskeny, szélein csíkozott fekete gyapjúszőttes → kötény egyik fajtája a csángóknál (→ moldvai csángó viselet). – 2. lepelszoknya a csángóknál (→ bukovinai székely viselet, → szoknya).

kávás tapogató: → borító

kazal: 1. téglalap alapú, nagyobb méretű széna- vagy szalmarakás szabadtéri rakodóhelyen; – 2. kötetlenül kezelt kalászos gabonából rakott, hosszúkás alakú csomó, szemben a kévékből rakott → asztaggal főként az Alföldön. A kazal méretei vidékenként és gazdaságonként igen változóak. Az alföldi parasztság a nagyméretű, 20–25 m hosszú 7–8 m magas kazlat kedvelte, s idegenek által csodált szakértelemmel rakta nagy kazlait. A kazal oldala alul kifelé hajló, majd 1/3 magassága fölött befelé hajlik és meredek hajazattal oromélben végződik. Sarkaira meggyűrve raknak egy-egy villányi szénát, szalmát. A kazal orom két végére bukrétát tesznek. A kazlat az Alföldön sodrott széna-, szalmakötéllel 1 m-es közönként keresztben lekötik. Az így biztosított kazal évekig ellenáll esőnek, szélnek. Erdélyben, a Dunántúlon és északon kettesével összekötött, hosszú rudakkal szorítják le a kazlat. A kazalrakáshoz számos speciális eszköz szolgál (→ gereblye, → nyárs, → villa). A kazal szó átvétel valamely szláv nyelvből; eredeti jelentése ’szénaszárító állvány’. – Irod. Kniezsa István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai (Bp., 1955); Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957).

Kazalkezdő kasza Kazalkaparó gereblye Szalmahúzó horog (Mind: Átány, Heves m.)

Kazlak (Hortobágy)

Szállási udvarrészlet kazlakkal (Szakmár, Bács-Kiskun m.)

Paládi-Kovács Attila

kazalmetsző: → szénavágó

kazári viselet: a korábban közös anyatemplomú és közigazgatású Kazár és Vizslás Nógrád m.-i községek ruházkodása, amely kapcsolatot mutatott a Maconka környéki falvak öltözködésével is. – Az 1920-as évektől a salgótarjáni szénmedence bányáiban dolgozó férfilakosság a vászon testi ruhákon viselt bőr és szűrposztó felsőruhákat, a posztóruhát szinte fel sem véve, polgári szabású szövet-, ill. kordbársony nadrágra és kabátra cserélte fel. A csizmához viselt nadrágot piros posztó szívvel és halcsontgombokkal díszítették. – A női viselet számtalan archaikus vonást megőrzött. A leányok haját fekete bársonyszalag, a bodros szorította le, az új asszonyok arany-, ezüstcsipke → főkötőjét tüllkendő, sejteskendő borította. Az ingváll használt változatai között szerepelt a korábbi mellévarrott ujjú, bő nyakú bundaingváll is az újabb bevarrott, szűk ujjú szukaingváll mellett. A → pendelyre, az alsó szoknyák fölé lajbitos szoknyát öltöttek, amelyet derékhoz felszúrva is viseltek, eléje keskeny vagy széles vászon gangát (→ kötény) kötöttek. Öltözetükhöz a csizma illett. A múlt század végéig a menyasszonyt rókaprémes → mente illette meg. – A kazári viseletet a férfiak a nagyméretű iparosodás következtében már a két világháború között, a nők csak napjainkban hagyták el. – Irod. Gönyey Sándor: A Zagyva felső völgyének palóc népviselete (Népr. Ért., 1938); Dajaszászyné Dietz Vilma–Manga János: Nógrád megyei szabadrajzú hímzések. Magyar Népművészet, XIX. (Bp., 1954).

Férfi és nő Kazár környéki hétköznapi viseletben

Kazári viselet (Nógrád m.) Fiatalasszonyok nagyünneplőben (20. sz. második fele).

Flórián Mária

kazárok: ótörök nép, i.sz. 552-ben a türk törzsszövetség egyik csoportja, amely a bolgár-törökökkel és az iráni alánokkal vegyesen K-Európában a Kaukázustól É-ra a Kubany-folyó völgyében a 6. sz. utolsó harmadában telepedett meg. A Ny-i türk birodalom felbomlása után a 7. sz. derekán a kazár törzs új, önálló törzsszövetségi államot hozott létre, amely a Káspi-tenger és a Volga–Don mentét is felölelte. A 9. sz. végétől a besenyő (→ besenyők) törzsszövetséggel tartottak szoros kapcsolatot, de 965-ben Szvjatoszláv kijevi fejedelem az uzokkal szövetkezve fővárosukat is elfoglalta, lerombolta a törzseiket szétszórta. Egyes töredékeik olasz források adatai szerint a Krím-félszigeten azonban még a 16. sz.-ig fennállottak. A magyar nép őstörténete szoros szálakkal fűződött a kazárokhoz. A magyarság bizonyos időszakban tagja volt a kazár törzsszövetségnek. A Don partján bizánci segítséggel létesített Sarkel várukat is valószínűleg a függetlenné vált magyarok ellen építették. A magyarság rovásírása két, a magyar hangrendszer sajátosságaihoz választott görög, ill. glagolita betűtől eltekintve azonos a Kazária területén előkerült rovásfeliratok betűivel, mint ilyen a türk rovásírás rendszerébe tartozik. – Irod. Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása (Bp., 1930).

Vass Előd

kazettás mennyezet: → festett famennyezet

Kazinczy Gábor (Berettő, 1818–Bánfalva, 1864): irodalomszervező, publicista és politikus. Kazinczy Ferenc unokaöccse, Erdélyi János baráti köréhez tartozott. Toldy Ferenccel kiadták Majláth János népmesegyűjteményét magyar nyelven (ford. Kazinczy Ferenc), és sajtó alá rendezték Gaal György népmesegyűjteményét. 1857 körül két kötetnyi idegen nyelvű népmesét fordított magyarra, különös figyelemmel a magyarsággal rokon és szomszédos népek meséire. 1862–63-ban nagyszabású népmesegyűjtésbe fogott lakóhelyén, Bánfalván (Borsod m.) és környékén, korai halála azonban meggátolta anyaga rendezésében és kiadásában. Népmeséi a Kisfaludy Társaság birtokába kerültek és kiadatlanul maradtak. Kéziratait az MTA Kézirattára őrzi. – Irod. Erdélyi János levelezése (I–II., Bp., 1960–62); T. Erdélyi Ilona: Az Ifjú Magyarország és K. G. (Irod. tört. Füz., 1965).

Kazinczy Gábor

Kovács Ágnes

kazup: → fakéreg edény

kebél, bikla: 1. K-ormánsági, házi lenvászonból készült fehér szoknya. Az Ormánság nyugati és északi részén biklának hívták. Ez derékban ráncolt, fél lábszárig érő bő → pendely, mely a fiataloknál szádaszerű könnyű anyagból, a korosabbaknál gyolcsból, a gyászolóknál sáfránnyal sárgított lenből készült. Baranyában kebél vagy kis kebél a pendely neve, ugyanitt a Bőközben a bokáig érő fehér felsőszoknyát hívták nagy kebélnek. A szlavóniai Kórogyon az egybevarrott hosszú fehér vászoning neve kebél. – Irod. Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar faluk (Népr. Ért., 1911); Kiss Géza: Az ormánysági népviselet (Ethn., 1931); Gönyey Sándor: Az ősi népviselet maradványai Somogyban (Magyar Iparművészet-Muskátli, 1937); Gáborján Alice: Adatok a szűr kialakulásához (Ethn., 1970). – 2. A szoknya aljára belül felvarrt másfél arasznyi, rendszerint piros szövetcsík, melyből a szoknya egykori elöl való feltűzésére következtethetünk (→ karádi viselet, → kalotaszegi viselet). E viseleti módra adatokat találunk a magyar nyelvterület több pontjáról, így a Drávaszögből, Szlavóniából, Mezőkövesdről, Sárközből stb. A szoknya ilyen nevű szegélyezésének régi voltára utal a Nádasdi család 1549. évi számadásának egyik adata: „Azzonyom zokmyaya kebelere premezni egh senghpurpureus.” – Irod. Kós Károly: A kalotaszegi muszuj (Műveltség és Hagyomány, 1964).

Kebél (Ormánság, Baranya m.)

Gáborján AliceAndrásfalvy Bertalan

kec: → fiaztató

kece, koca, bóné: a → keresőhalászat csónakról vontatott, folyóvízi szerszáma, ún. fenékháló. Két altípusának közös jellemzője az A alakú, lécekből összeállított keret (kecefa, keceráma, bónéfa), amelyre a hálót felszerelik (szélessége 160–180 cm). A hosszúkece hálója zsákszerű, a keretet lazán összekötő ínon henger alakú vas- vagy ólomsúlyok sorakoznak; a keret alsó végeit és a háló csúcsát egy-egy kővel súlyozzák. A kuszakece hálója háromrétegű ún. → tükörháló; félkör alakban lelógó ínán lólábszárcsont és ólom a súlyozás. Mindkét kecefélével azonos módon dolgoznak: a csónakban álló halász egyik kezével evez, másikkal a kecefa csúcsához rögzített kötelet tartja, így vontatja a víz folyása irányába a fenéken járó szerszámot. A kétféle kece a Tisza vidékén egymás mellett, párhuzamosan fordul elő. A kuszakece és hosszúkece jelzős megkülönböztetés a Szeged–Csongrád közötti szakasz halászainál szokásos. Csongrád–Szolnok között a kece terminológia hosszúkecét jelent, hegyeskece, ill. gusza, kusza-, csontoskece névpárral különböztetik meg a kétféle szerszámot. A Felső-Tisza vidékén viszont a kece szó kuszakece jelentésű, s a hosszúkecét bónénak nevezik. A hosszúkece végig a Tiszán gyakoribb, szélesebb körben használatos. A Tisza mellékvizein (Körös, Kraszna, Szamos) csak ez az altípus ismert. A tiszai kishalászok egy csoportjának a 20. sz. elejéig fő szerszáma volt a kece (kecés halász). A Felső-Duna-szakaszon a hosszúkece az általános, és hagyományosan koca a neve. (E vidéken újabban egy keret nélküli változat, a parás koca is kialakult.) A Paks alatti Duna-szakaszon csontoskece néven ismerik a kuszakecét. A hosszúkece altípusba tartozó nyitott kece kerete félkör alakba hajlított vessző, formailag és használati módjában a → bokorhálóval rokon. A kece két altípusának egymáshoz való viszonya és az eredet kérdése tisztázatlan. – Kece, koca, bóné nevű hálókról a 17–18. sz.-tól rendelkezünk adatokkal, megközelítőleg azokról a vidékekről, ahol a néprajzi gyűjtések is jellemzőnek találták (Komárom vidéke: koca; Felső-Tisza: bóné, Alsó-Tisza: kece). Jankó János szerint a kece zsákos változata Ny-Európából, német közvetítéssel került hozzánk, s Mo.-on alakult ki tükörhálós változata. De csakis az alapelv átvételére, a magyar változatok önálló kialakulására gondolhatunk, mert a kece pontos analógiáit Ny-Európából nem ismerjük. Ha a kece eredetileg is ezt a hálótípust jelentette, a tárgy átvétele már a kora középkorban megtörtént, hiszen az ismeretlen eredetű kece szó személynévi és helynévi előfordulása a 13. sz.-tól adatolható. Nehézséget jelent a kece, ill. bóné terminológiák gyakran szinonim használata. Korábban – esetleg – határozottabban elkülöníthető két szerszámtípus neve lehetett. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tisztántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Szabó Kálmán: A kecskeméti múzeum halászati gyűjteménye (Népr. Ért., 1937); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Szilágyi Miklós

kecele: a bő → kötény egyik fajtája a palócoknál. (→ még: szénaruha)

kecsegeháló: tükrös szerkezetű → futóháló, 70 m hosszú, 2 m mély, fent parázva, alul erősen súlyozva van, hogy a fenéken járjon. Két ladikból 2–2 ember kezeli. Vízközépen vetik ki, hosszan vontatják vízmentében, majd a ladikok egymás mellé mennek, s megkezdik a háló beszedését. Mivel a halak a → tükörhálóban akadnak fenn, a kerítés ténye nem döntő. Gyakori, hogy a → balinhálót erősen ólmozva kecsegehálónak használják. Főleg a Duna középső, sóderos, sima medrű szakaszán használják. Jankó János a tükörháló regina elnevezése és orosz földi szerkezeti analógiák alapján a kecsegehálót orosz eredetűnek tartja, bár Herman Ottó hiányos leírása miatt a szerszám használatáról keveset tud. Valószínűbbnek látszik a német céhes halászok hatása. (→ még: kerítőhalászat) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Solymos Ede

kecsegehorog, dugós horog, parás horog: a mo.-i Duna déli szakaszán használt olyan csalétek nélküli → véghorog, amelynek minden horogszemére egy-egy apró dugót erősítenek. A 100–500 méteres zsinórra 70–100 cm-enként kötik a horgokat. A fenéken járó halak (kecsege, tok, harcsa) játszani kezdenek a lebegő dugókkal, s közben a horog testükbe (főleg farkukba) akad. (Ellentétben tehát más horogfélékkel, nem arra számít a halász, hogy a hal a horgot bekapja.) A kecsegehorog a 20. sz.-ban, főképp a II. világháború után terjedt el Mo.-on; az Al-Dunán megforduló hajósok, halászok terjesztették. Egyik elnevezése is erre utal (magyar: pampulla, szerb-horvát: pampura). Az Al-Dunán a szerbek és románok a tengerből felfelé vonuló tokfélék fogására általánosan és régóta használják az ugyanilyen megoldású kecsegehorgot, s ennek nagyméretű változatát, a több méteres viza fogására alkalmas vizahorgot. A láncos vizahorog al-dunai használatát Herman Ottó is ismertette. A kecsegehorgot és vizahorgot Jankó János a Volga vidékén és más, oroszok halászta vizeken rendkívül elterjedtnek találta, mégis azt valószínűsíti, hogy a magyarok a tatároktól vették át. Nem vette figyelembe az átvétel természetes lehetőségét: az orosz halászok al-dunai működését. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Szilágyi Miklós

kecske (lat. Capra): az emberiség egyik legkorábban háziasított haszonállata. Ősének általánosan a bezoár kecskét (lat. Capra aegagrus vagy hircus), a pödrött szarvúakénak a Capra Falconerit tekintik. Az előbbi az Égei-tenger szigetein, Kisázsia és Közép-Ázsia hegyein, az utóbbi Tibetben, Afganisztánban, a Himaláján él. A domesztikáció következtében a házikecske termelőképessége és szaporasága nőtt, de ma is könnyen elvadul (hegyvidékeken nemritkán találnak zerge- és vadkecskefalkában házikecskét), s nyájban őrzése nehezebb, mint más háziállatainké. A kecskét kisebb-nagyobb mértékben azok a nomád népek tartják, amelyeknél a juhtartás nagyarányú (pl. a mongolok éppúgy, mint az É-afrikai tuaregek). Igen elterjedt Kisázsiában és a Földközi-tengert környező országokban. (A lakosságszámhoz viszonyítva legtöbb kecskét tartanak Töröko.-ban, Görögo.-ban és Albániában.) További jellegzetes elterjedésfoltjai a SZU és Közép-Európa hegyvidékei. Nálunk és a DK-európai országokban a kecskeállomány vegyes, nem alakultak ki határozott típusok. Középkori ásatásainkból előkerülő csontok az európai fajtákhoz tartoznak. Több határozott típust tenyésztettek ki, elsősorban az Alpok vidékén. A jól tejelő svájci fajták közül majd minden közép-európai ország importált. Mo.-on főleg a fehér szőrű, szarvatlan saanentáli, de más svájci fajták is fellelhetők. Említésre méltó még az angórakecske. E fajta fiatal állatainak bundája főleg mohair-szálakból áll, amelyből fésűsszöveteket, takarókat stb. készítenek. Kisázsiában évezredekkel ezelőtt tűnt fel, s az ottani állomány 1/3-ban ma is angóra. Nálunk a kecskét elsősorban tejért tartják. Testsúlyához képest igen jó tejelő. A Kárpátokban a középkorban is, később is juhnyáj közt legeltették, tejét az → esztenákon juhokéval összefejve dolgozták fel. A lengyel Kárpátokban a juhász 1/3-dal több sajtot adott a gazdának kecskéért, mint juhért. Erdős vidékeken hazánkban is gyakoribb (pl. Bakony), bár az erdészet mindenütt küzd ellene, mert a fák kérgét, hajtásait és a mohát szívesen legeli. Az elmúlt évszázadban elsősorban a falusi szegénység tartotta (innen származik a „szegény ember tehene” elnevezés), de a jobban tejelő szarvasmarhafajták térhódítása előtt gyakran olyan gazdák is tartották, akiknek rideg marhája gulyában volt. Külön kecskecsorda azonban csak elvétve akadt egy-egy községben (pl. Csíkszentdomokos, Szentgál). Többnyire a kijáró tehéncsordához vagy csürhéhez csapták hozzá a kecskéket is. A családi és házi tejszükséglet kielégítésére a kecskét alkalmassá tette, hogy kis testméretéhez mérten viszonylag kevés takarmányigényét útszéleken, árokpartokon, mezsgyéken, sziklás domboldalakon stb. való legeltetéssel, zöldséghulladékkal, gyomokkal, gally-lombtakarmánnyal, azaz más gazdasági állatok számára használhatatlan, „gazdátlan” területeken ki lehetett elégíteni. Mivel mezőgazdasági területet nem igényel, tartották külvárosok, gyár- és bányatelepek környékén is, pányvázva, konyhahulladékon is stb. – Irod. Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn., 1939); Schandl József: Juhtenyésztés (Függelék: A kecske tenyésztése, Bp., 1966); Kowalska-Lewicka, A.: Hodowla kóz... (L’udová kultúra v Karpatoch, Bratislava, 1972).

Földes László

kecskealakoskodás: kecske utánzása, megjelenítése; az → állatalakoskodás gyakori formája. Elsősorban farsangkor a felvonulásokban, a → fonókban, → lakodalomban és ritkábban → karácsonyi időszakban kerül rá sor. Erdélyben több helyen turkajárás a neve a kecskemaszkos szokásnak. A kecskealakoskodásnak több módját ismerjük. Általános az a forma, amikor a kecskét alakító játékos térdre ereszkedik, előre dőlve jobb könyökére támaszkodik és bal kezében egy fejszét tart. Bundával vagy gubával terítik le. A fejszét a bunda előre irányított ujjába dugja. Az ujj végét elkötik. Ily módon a kecske fejét és nyakát alakítják ki. A nyakra csengőt kötnek. Olykor valamilyen tárgyból szarvat is imitálnak a fejrészhez. Ehhez hasonló kecskealakítási mód, amikor egy hosszú nyelű fejsze fejére rongyokat csavarnak. Ez a kecskefej. Egy nagy lepedő végével leborítják, összeerősítik. Szarvait rendszerint napraforgószárral helyettesítik. Szem-, orr- és szájnyílást korommal festenek rá. A játékos a lepedő alá bújik. A kecskefejet a fejsze nyelével maga előtt saját fejéhez szorítva tartja. Játék közben előrehajlik. A kecskealakoskodás másik gyakori módja a fa kecskefej. Ez két részből áll: a nyélre erősített felső fejrészből és az ehhez kapcsolódó mozgatható áll-, ill. szájrészből. Ez utóbbit a játékos zsinórral mozgatja s utánozza az állat szájmozgását. Az alakoskodó személyt lepedő, guba, bunda, ponyva vagy pokróc takarja; vezetővel, a gazdával jelenik meg a jelenet helyén. Olykor nem egy, hanem két kecskealakoskodó jár egymással. A játék többnyire abból áll, hogy a kecske döfködi a leányokat, ijesztgeti a nézőket, a gazda eladásra kínálja. Ha két kecske van, egymással viaskodnak stb. A karácsonyi kecskealakoskodásban a résztvevők karácsonyi énekeket énekelnek. A Nagyalföldről, É- és K-Mo. területéről, valamint Erdélyből számos példa ismeretes a kecskealakoskodásra. Igen elterjedt Európában. Irod. Ujváry Zoltán: Kecskemaszkos szokás Hajdúdorogon (A debreceni Déri Múz. Évkve, 1965); Ferenczi Imre–Ujváry Zoltán: Népi dramatikus játékok alkalmai és típusai az Alföldön (Műveltség és Hagyomány, 1966); Dömötör Tekla: Masken in Ungarn (Schweizerisches Archiv für Volkskunde, 1967).

Fából készült kecskemaszk (Hajdúdorog, Hajdú-Bihar m.)

Kecskealakoskodó pásztoralakoskodókkal (Hajdúdorog, Hajdú-Bihar m.)

Ujváry Zoltán

kecskeduda: → duda

kecskeköröm: a Balaton keletkezését magyarázó → monda. A Balaton környékén főként Tihanyban – többféle, egymástól eltérő változata ismeretes. A legismertebb szerint: egy pásztornak szétszélednek a kecskéi. Káromkodva hajít utánuk egy követ. A kő alól forrás fakad fel, amely elnyeli a pásztort és nyáját. A Balaton partján levő kavicsok (congeria) a vízbe fulladt kecskék körmei. A monda szerint a Fertő és a Velencei-tó hasonlóan egy kő alól kibukkanó forrásból keletkeztek. Az → eredetmagyarázó mondák nagy csoportja keres világszerte választ a víz, a tenger, a tó keletkezésére. A monda a múlt század óta félnépi verselők kedvelt témája. Később nagyrészt népszerű útikalauzokból került újra a köztudatba. – Irod. Relkoviè Davorka: A Balaton keletkezésének mondái (Ethn., 1916).

Dobos Ilona

kecskelábas ágy, kecskebak, kecskés: → ágyszék

kecskeméti viselet: → alföldi városi és mezővárosi viselet

Kecskemét népe: Kecskemét városa a Duna-Tisza köze középső részének gazdasági és kulturális központja. Egyedi fejlődése, valamint népi kultúrájának alapja számos közös vonást mutat más alföldi nagyvárosokkal (→ Debrecen népe. → Hódmezővásárhely népe, → Szeged népe). Környékén a honfoglalás óta él magyar népesség, amely a tatárjárás utántól bizonyíthatóan folytonos. A helység neve viszonylag későn, 1353-ban bukkan fel először oklevelekben. A település elnéptelenedett királyi birtoklású falvak között jön létre, és 1368-ban már oppidumként (mezőváros) említik. A két világháború között a város környékén folyt ásatások a 14–16. sz.-ban hazai viszonylatban fejlett lakáskultúráról adtak számot (több helyiséges házak, füsttelenített, szemes kályhával fűtött szobák, gazdag tárgyegyüttesek). A 15. sz. közepétől teljes egészében magánföldesúri tulajdon lett, de birtokosai gyakran változtak, és kisebb részbirtokokra tagolódott. A török hódoltság kezdetétől a földesurak sosem laktak a városban, s bár a jobbágyi függőség alól a lakosság nem szabadult föl, a birtokosoknak kevés lehetőségük nyílott a település belső életének irányítására. Kecskemét népének önálló közösségként való elismerése nyilvánult meg török részről is; khász-birtokként kezelték. Mindezek a tényezők, továbbá, hogy hadi jelentősége nem volt, és nem vált földesúri központtá, elősegítették belső önkormányzatának megerősödését, sajátos viszonyai között korlátozott polgárosulását is. A 16. sz. végén Kecskemét a szomszédos Nagykőrössel és Cegléddel szorosabb együttműködésre lépett. Bizonyos közös érdekekben együtt léptek föl a külső hatóságokkal szemben és közösen törvénykeztek is (→ Háromváros). A mohácsi csatát követő évtizedekben Kecskemét népe délvidéki és környékbeli menekültekkel folytonosan gyarapodott. Közvetlen környezetében különösen a tizenötéves háború alatt pusztult el sok község, amelyeknek elnéptelenedett határait a város pusztaként fokozatosan bérbe vette (Ágasegyháza, Kerekegyháza, Bene, Szentlőrinc, Monostor, Mizse, Örkény stb). Az így kialakult nagy kiterjedésű határban a város közvetlen környékén, elsősorban az északra fekvő kötöttebb talajokon fordulós földművelést folytattak. A távolabb eső mezei kertekben is műveltek földet. A határ túlnyomó többségét kitevő pusztákat azonban nagyarányú külterjes szarvasmarha-tartással hasznosították, amely a lakosság, ill. annak legtehetősebb rétege, a tőzsérek legfontosabb jövedelmi forrása volt. Megerősödött a kézműves és kereskedő réteg. A legkorábbi céhlevél (ötvösök számára készült) 1557-ből ismert. Az önigazgatás megerősödése bizonyos fokig a város kulturális életében is megmutatkozott. Ref. kollégiuma azonban csak a 18–19. sz.-ban vált jelentősebb intézménnyé. A város lakossága a reformáció kezdetétől más hasonló alföldi városokkal ellentétben vallásilag sosem volt homogén. Utóbb a ref.-ok jelentékeny kisebbséget alkottak. – A törökellenes felszabadító és a kuruc háborúk pusztítását Kecskemét népe viszonylag hamar kiheverte. A földesurakkal és a nemesi vármegyével a kapcsolat ugyan közvetlenebbé vált, de a birtokos nemesség továbbra sem tudott beleszólni hatékonyan a város életébe. A politikai helyzet változása azonban mélyrehatóan módosította a közösség gazdasági életét. A földművelés és a rideg állattartás továbbra is fontos szerepet játszott, különösen a gabonatermesztés jelentősége nőtt a népesség fokozatos tanyára áramlásával. Ezzel szemben a kereskedelem és a kézműipar fejlődése megtorpant, ill. visszaesett. Bár 1848 előtt a város megváltotta magát a földesúri terhektől, lényeges változás csak a 19. sz. vége felé, a korszerű városiasodás első jeleivel következett be. A kiegyezés utáni évtizedekben Kecskemét fejlődését több kedvező helyi tényező segítette. 1853-ban kapcsolódott be a vasúti hálózatba. 1870-ben elnyerte az önálló törvényhatóság jogát. A filoxéravész pusztítása után országos figyelem irányult a hasznosítatlan homokterületekre, amelyeken Kecskemét határában nagy kiterjedésű szőlőket, gyümölcsösöket és erdőket telepítettek. A szőlő- és gyümölcstelepítést úri birtokosok kezdeményezték, de a paraszti kis- és törpebirtokosok valósították meg legnagyobb részét. Az anyagilag megerősödött város sorra vásárolta meg a környező – gyakran a korábbi évszázadokban bérelt – pusztákat, az utolsót, Szentlőrincet 1913-ban. Ezzel területe hatalmas méretűre, 163 327 katasztrális holdra nőtt. A határ egyharmada közvetlenül a város kezelésében volt, parcellázással és kisbérletekkel hasznosították. – Kecskemét 1950-ben lett Bács-Kiskun megye székhelye. Ugyanekkor eredeti határa 45 860 kat. holdra csökkent kilenc önálló község kiválásával. Lakossága 88 000-ről 57 000-re esett vissza. Napjainkban korszerű iparral rendelkező nagyváros, amelynek gazdasági életében azonban igen fontos szerepet játszik a mezőgazdaság. – Kecskemét népi kultúrája és múltja megmentéséért sokat tettek: Hornyik János, Kada Elek, Madarassy László, Szabó Kálmán és Papp László. Története és néprajza azonban korántsem olyan részletesen ismert, mint a hasonló nagyságrendű alföldi parasztvárosoké. A 19–20. sz. fordulóján a városi mag mellett a település képének nagy része még falusias, vidékies képet mutatott, amelyben a cívis jellegű parasztpolgárság magas homlokzatú, fedeles kapuval ellátott, zárt, földszintes beépítésű utcákat alkotó lakóházai adták jellegzetességét. A város középpontjában kialakult nagy kiterjedésű terek nyújtottak helyet a környékről beáramló mezőgazdasági áru piacozásának, a szőlők és gyümölcsösök termésének. Közvetlenül a település közelében öntözéses zöldségtermesztő kertek is kialakultak. A kecskeméti parasztpolgár lakosság az alföldi parasztvárosok legtöbbjében kialakult, a századfordulón a magyar parasztság körében leghaladottabb polgárosult műveltséget képviselte. Ugyanekkor Kecskemét határának nagy részén a tanyákon és a még feltöretlen pusztákon (Bugac) évszázadokkal korábbi keretek között folyt a földművelés és az állattartás. A Tisza mentén és a vadvizeken archaikus halászati módokat és eszközöket is talált a néprajzi gyűjtés. Sajnálatos tény, hogy Kecskemét népének folklórját egészen töredékesen ismeri a kutatás, pedig a 20. sz. derekán a szórványos gyűjtések még tündérmeséket és népdalokat is találtak. – Irod. Hornyik János: Kecskemét város története oklevéltárral (I–IV., Kecskemét, 1860–1866); Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (Bp., 1912); Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Papp László: Ásatások a XVI. században elpusztult Kecskemét-vidéki falvak helyén (Népr. Ért., 1931); Szabó Kálmán: Kecskemét szöllő- és gyümölcstermesztésének múltja (Kecskemét, 1934); Papp László: A kecskeméti tanyatelepülés kialakulása (Szeged, 1936); Szabó Kálmán: Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei (Bp., 1938); Entz Géza–Genthon István–Szappanos Jenő: Kecskemét (Bp., 1961); Kecskemét. Tanulmányok a város múltjáról, jelenéről (Szerk.: Heltai Nándor, Kecskemét, 1969).

Kecskemét látképe (19. sz. eleje)

Mezővárosi parasztház (19. sz. eleje)

Lakóház (19. sz. második fele)

Kósa László

Kecskés Péter (Gyöngyös, 1942–): néprajzkutató, muzeológus. A debreceni KLTE-n végezte tanulmányait (magyar–néprajz szak, 1966). Az egri Dobó István (1966–68), majd a bp.-i Néprajzi Múz. (1969–), 1972-től a szentendrei szabadtéri néprajzi múz. munkatársa. A paraszti és mezővárosi gazdálkodás, szőlőművelés, építkezés, népi társadalom kérdéseit tárgyaló tanulmányai, cikkei jelennek meg a szakfolyóiratokban.

kecskeszék: → tőkeszék

kecsketánc: a moldvai csángók karácsonyi szokásaiban előforduló állatfigurával járt tánc. A kecske fából faragott, szarvakkal díszített állatfej, melyet botra tűzve tart a táncos, s lepel alá bújva táncoltat. Az alak a román turka (turca) átvétele. (→ még: maszkos tánc). – Irod. Ujváry Zoltán: Turkajárás az erdélyi és a magyarországi románok körében (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973).

Maácz László

kecskézés, bakozás, csigézés, csügézés, csülközés, gedázás: hajítófával célzó csoportos → sportjáték. Megcélzandó játékeszköze, a „kecske(bak, csige, csüge, csülök, geda) legtöbbször egy háromfelé elágazó, kb. 25–30 cm-nyire visszametszett gally, amely így három lábra állítható, de lehet ugyanilyen hosszú, 4–5 cm-es átmérőjű, egyik végén meghegyezett, heggyel fölfelé állítható fahengerke. A kecskét kb. 3 m-nyi átmérőjű körvonallal vagy négyzet alakban („icka”) elkerített helyen a puszta földre állítja fel az őr (csősz, pásztor, csigész), szemben vele a hajítók foglalnak helyet rádobásnyi távolságra, kezükben a hajítófákkal (kb. 60–70 cm hosszú, alig észrevehető görbületű hajítóbotok). Miután az őr félreállt, a hajítók oldalt csóváló mozdulattal sorra megcélozzák a kecskét, hozzádobják botjaikat. Ha eltalálták, mindegyik a maga hajítófájáért szalad, hogy gyorsan visszahozza. A csősznek előbb vissza kell állítania helyére a kecskét, majd űzőbotjával (kb. 1,5 m hosszú hajlékony, vékonyabb bot) a visszafelé futó hajítókat kergeti. Akit botja végével elért, az lesz az új őrző. – Az őr kijelölése a játék elején vagy bothátradobással történik (→ csürközés végén), vagy botelrúgással. A játékosok egymás mellé állva, botjaikat egyik végtől lábfejre szorítva, másik végén kézbefogva, erős láblendítő mozdulattal messze rúgják. Akinek botja legközelebb esett le, az az őr. – Irod. Lajos Árpád: A magyar nép játékai (Bp., 1940); Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Lajos Árpád

kedd asszonya: a magyar → népi hitvilág fiktív → természetfeletti lénye. Az Európa-szerte ismert dologtiltó asszonyalakok közé tartozik: ezek a hit szerint részint tilalmakat (→ tilalom) írnak elő a hét bizonyos napjaira vagy valamilyen egyházi ünnepre, részint megbüntetik a tilalom ellen vétőket. A keddi munkatilalom a magyar nyelvterület egészén ismert, de ezt a kedd asszonyával csak a nyelvterület K-i, DK-i részén hozták kapcsolatba. Másutt → Szent Anna vagy Szűz → Mária büntette a keddi tilalmak ellen vétőket (a keddet több helyen Szent Anna napjának tartották), de gyakori volt a kedd esti tilalom magyarázat nélkül is; vagy elhomályosult, ill. nem konkretizált büntető lényekkel kapcsolatban (pl. Szatmár megyében azt tartották, hogy az → ördög holtra táncoltatja a kedden és pénteken fonót; vagy egy bihari adat szerint rossz szellemek látogatják meg a házat, ha valaki kedd éjjelre mosatlant hagy az asztalon). A kedd asszonya által előírt tilalmak női munkákra vonatkoznak, általánosan fonásra, ritkábban mosásra, szövésre. Aki nem tartja be, azt kedd asszonya megpofozza, belöki éjjel az utcaajtaját, ráül a rokkájára. Más hiedelem nem konkretizálja alakját: a büntetések szinte személytelen végrehajtója. A vele lényegében azonos román ’keddi boszorkány’-on kívül bizonyos vonatkozásaiban hasonló alak a D- és Közép-európai (és magyar) Luca asszony (→ Luca napja), az orosz, ukrán és török ’szerda asszony’, az ukrán ’haragos péntek’, ’péntek asszonya’, a német Frau Holle (utóbbi pl. a csütörtökön fonókat bünteti), valamint a tadzsik kedd asszonya, aki elterjedési területén egyúttal a fonás védőszelleme. A hozzájuk fűződő tilalmak leggyakrabban a fonásra vonatkoznak. – A magyar kutatók egy része kedd asszonyát Szent Annával azonosította. (→ még: hét napjai)Irod. Katona Lajos: A Kedd asszonya (Ethn., 1905); Róheim Géza: Kedd asszonya (Ethn., 1913); Dömötör Tekla ismertetése, Ethn., 1961: Kretzenbacher, Leopold: Santa Lucia und die Lutzelfrau (München, 1959) c. művéről.

Pócs Éva

kefekötő: kefét, ecsetet, meszelőt, pamacsot és söprűt készítő kisiparos. A kefekötés két alapvető munkafolyamatra tagolódik: a kefekötő előbb a kefék és ecsetek foglalatját, a kefefát készíti el faragással és esztergálással. A kész kefefát fúrszékre helyezi, ahol lábbal hajtott fúróval belefúrja a lyukakat, amelyekbe később a sörtét fogja befészkelni vagy bekötni. A kefekötő disznósörtét, ló-, bak-, borz-, mókus-, menyét- stb. szőrt vagy sikárgyökeret használ. A sörtét és szőrt vagy szurokkal ragasztja be, vagy dróttal, ill. fonallal kötözi rá a kefefára. A drótkefét drótsodrással készíti. A finomabb ecsetek sörtéjét forró hamuban edzi és puhítja. – Irod. Frecskay János: Mesterségek szótára (I–III. Bp., 1882–84).

Kefekötő a hetipiacon (1972, Zenta, v. Bács-Bodrog m.)

Kósa László

kefetartó: → fésűtartó

kegyetlen anya: klasszikus → ballada. Két altípusát ismerjük: a) A Budai Ilona székely ballada szerint az anya ellenség elől menekül két gyermekével és kincses ládájával. A közeledő ellenség neszére elhagyja gyermekeit, ládájával fut tovább.

Mert fiú helyibe fiút ad az Isten, De pénzem helyibe ingyen nem ad Isten.

Továbbmenve megpillant egy tehenet, amelyik mindkét borját viszi. Ez ébreszti tettének súlyára, visszafordul, de a gyermekek megtagadják anyjukat. – b) Moldvában ismert változatok szerint a fogságból menekülő asszony elhagyott gyermeke farkasok közé kerül, azok megkegyelmeznek neki és felnevelik. Később találkozik anyjával, aki visszahívja, de a gyermek elutasítja.

Jere hozzám immár Te síró lányecskám Nézd be szépen megnőtt Kedves szép fiúcskám Hallgass asszony, hallgass, Nem vagy nekem anyám, Anyám lettél lenne, El nem hagytál lenne.

Gyermekeit elhagyó anya a hőse a Gyönyörű Bán Kata balladának is, aki a csábító kedvéért válik meg gyermekeitől, de a férfi házában megbánva tettét visszatér. Útközben keresi gyermekeit, de csak a csontjaikat találja meg. – A kegyetlen anya motívum megtalálható a → gyermekgyilkos leányanya balladában is, de a szöveg típusa ettől független. – Az anyai felelősségérzet hiányából fakadó morális tragikum művészi kifejezése a különböző motívumokat tartalmazó balladákban egyaránt közös sajátság. A kegyetlen anya ballada archaikus nyelvezetű. Az erdélyi változatok tagolatlan versformájúak, elbeszélő jellegű rímes sorokból állnak. A moldvaiak különösen bővelkednek nyelvi archaizmusokban. – Ortutay Gyula szerint a kegyetlen anya ballada a külföldi variánsoktól függetlenül alakult ki. Motívumai rendkívül archaikusak. Az állatoktól megleckéztetett anyáról szóló költői képsor balladai párhuzamait nem ismerjük A motívum rokonsága az antik hagyományban (Romulus és Remus, Firdauszi: Királyok könyve, burját-mongol epikus szájhagyományban stb.) lelhető fel. – Irod. Ortutay Gyula: Székely népballadák (Bp., 19483); Leader, N.: Hungarian Classicical Ballads (Cambridge, 1967).

Kriza Ildikó

kegykép: Krisztus, Mária és a szentek olyan ábrázolásai, melyeknek a hivők különleges természetfeletti erőt tulajdonítanak. A kegyképek csodásnak vélt megnyilvánulásai általában helyhez vagy adott helyzethez kapcsolódva érvényesek, mint pl. a „szentkutak”, források esetében, vagy a pócsi Mária-ikonnal kapcsolatban, mely Bécsbe vitele után már nem, helyben viszont a másolata is több ízben „könnyezett” a hagyomány szerint. Ugyanakkor a hitelesített másolatok maguk is érvényes kegyképek lehetnek. Az ilyen ábrázolás a zarándokhely meghatározó eleme, a zarándoklat célja, de az ájtatosság tárgya is. Nem azonos az oltárképpel (melynek elsősorban liturgiai szerepe van), de a 18. sz.-ban gyakran az oltárkép rangjára emelték; nem azonos a templom ún. titulus-, vagyis névadó szentjének képével sem, akit viszont sokszor a főoltárképen mutatnak be. Keletkezésükhöz rendkívüli, legendás mozzanatok fűződnek. A kegyképkultusz a korai kereszténység ún. ősképeivel függ össze (az ún. „nem emberi kéztől való” Krisztus-portrék: Veronika-kendő, Vera-ikon, valamint a Lukács evangélistának tulajdonított Mária-kép), melyek tiszteletében sok pogány szokás őrződött meg. Az ősképek maguk is ereklyéknek számítanak, „csodatévők”. A középkori zarándoklatok célja még inkább az ereklyék látogatása volt, ezek funkcióját kezdték átvenni a cisztercita, premontrei és pálos szerzetesek közreműködésével létrehozott kegyképek (Czênstochowa, Mária-völgy, Márianosztra, Mariazell, Budaszentlőrinc stb.). Némely kegykép eredetileg fejedelmi, esetleg királyi hálaadomány, ill. → fogadalmi kép volt, mint pl. Nagy Lajos házioltára a mariazelli kincstárban. Már a középkorban voltak olyan nevelő célzatú, elmélkedésre szánt ún. misztikus képek, melyek elvont hitigazságokat, bibliai jeleneteket szemléltettek. Ezeknek egy része szintén kegykép lett: pl. Hétfájdalmú Szűz, Szeplőtelen fogantatás, Krisztus a börtönben, Pihenő Krisztus. – Szerepük az ellenreformáció idején a legnagyobb, amikor a jezsuiták a nép körében kifejtett propagandájuk eszközeként egyrészt több középkori kultuszhelyet elevenítettek föl Mo.-on is, másrészt számtalan kegyhelyfiliálét hoztak létre. A törökök után gyakran bukkannak elő „csodás” épségűen régi Mária-képek és szobrok (Budán a Mátyás-templom Madonna-szobra, a besnyői Madonna, az esztergomi Bakócz-kápolna ikonja stb.), melyeket azután kegyképként tiszteltek. Az 1690-es években egymás után kezdenek „könnyezni” bizonyos Mária-képek, és ily módon válnak kegyképpé (pl. a pócsi ún. Szerecsen Mária, a füzesmikolai ikon, a Győri Madonna stb.). – A nép vallási életében betöltött szerepükről egyrészt a kegyképek körül elhelyezett → fogadalmi tárgyak és fogadalmi képek, másrészt a hazahozott „búcsús emlékek” tanúskodnak. Ezek a szobrocskák a parasztszobák → Mária-házaiba kerülnek, s az eredetihez hasonlóan jótékony, bajelhárító szerepet játszanak. A népélet számára fontos patrónus-szentek gyakran a kegyképekhez hasonló tiszteletben részesülnek. – Irod. Jordánszky Elek: Magyar Országban... lévő bóldogságos Szűz Mária kegyelem Képeinek rövid leírása (Pozsony, 1836); Aurenhammer, H.: Die Mariengnadenbilder Wiens und Niederösterreichs in der Barockzeit (Wien, 1956); Gugitz, Gustav: Österreichische Gnadenstätten in Kult und Brauch (Wien, 1956); Varga Zsuzsa: A Hagyomány Gyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1970); Varga Zsuzsa: Népi funkciójú képek és szobrok kutatásáról (Ethn., 1974).

Az óbudai plébániatemplom kiscelli oltárának Mária-szobra

Segítő Szűzanya. Vászon olajkép, ráapplikált fémkoronákkal és nyakékkel (Bodajk, Fejér m.)

Mária-ikon. Fatábla fémborítással (Esztergom, Főszékesegyház, Bakócz-kápolna)

Varga Zsuzsa

keh: a népi → állatgyógyászat betegségelnevezése. Először a Kolozsvári Glosszákban (16. sz. első fele) fordul elő, majd a század végén s a 17. sz. elején Balassi Zsigmond kéziratos receptgyűjteményében. Ettől kezdve napjainkig, országszerte kehi, kehe, fulladozó keh változatokban ismert. a) Ló (marha és disznó) köhögéssel, légzési nehézséggel járó, az emberi asthma bronchialéval azonos, gyógyíthatatlannak tartott betegsége. Azonosnak tartják a b) hörgősséggel (fél oldali hangszalagbénulás; n. recurrens paresis) és c) a mirigykehhel (csikók fertőző, főleg az áll alatti nyirokcsomók gennyes beolvadásával járó betegsége). Hódmezővásárhelyen a tüdőbajjal, Harkakötönyben (Szegedi Szótár) a hámsíró nevű lóbetegséggel tartják azonosnak. Okának részben a hűlést, megfázást tartják, s a betegség fészkét a gyomorba („kihánnya a kehet”), ill. a torokba helyezik („be van dagadva, olyat talál ott, mint egy tyúktojás”, → mirigy). Gyógyítására növényi (kendermag, kendermagolaj, egérfarkfű stb.), emberi (vizelet), egyszerű vegyi (ecet, kénkő, gálickő, timsó stb.) és állati (óháj, ószalonna, tyúkganéj, tojás stb.) eredetű anyagokat használnak. Ezek közül egyedülálló a Felső-Ipoly menti adat: fehér lovat tavasszal megölnek, hét részre vágják, hét tűzön megsütik, kicsepegő zsírjába → nagyszombat éjjel hét sírról szólatlan szedett füvet tesznek. – A keh szó román, szlovén, keleti szlovák megfelelőit magyarból való átvételnek tartják. A Békés megyei szlovákok gyógymódja viszont eltér a magyarokétól: ők libazsíros zabbal „hajtják ki” a kehet. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Vajkai Aurél: Egy bakonyi falu paraszt állatorvosai (Ethn., 1938); Eckhardt Sándor–Balassi Zsigmond: Lovak orvossága (Bp., 1957).

Grynaeus Tamás

kékbeli: → posztóruha

kékfestő, föstő: mesterember, aki házi, ill. gyári vásznakat mintázott és indigócsávában kékre festett. A munkába vett vásznakat először jól kifőzték, majd szárították, simára mángorolták. Ezután kézi mintával szigetelő festékanyagot nyomtak a kelmére, száradás után indigó csávában festették kékre. A szigetelő massza alatt festetlen maradt a vászon. Szárítás, majd kénsavas-sósavas fürdőben való mosás után a kék háttérben előtűntek a leoldódó massza alól a fehér alapszín mintái, virágai. Keményítés után lóhajtású járgányos mángorlóval fényesre, „habos”-ra mángorolták az anyagot. A fehér minták mellett zöld, kék, sárga, piros, narancs és fekete színeket is előállítottak. A minták színe és az indigófestés világosabb, ill. sötétebb tónusának alkalmazása a viseletben vidékenként változott életkor és nemzetségi ízlés szerint. Az értékesítés elsősorban vásárokon és hetipiacokon történt. A nagyobb üzemeknek üzletei, vidéki lerakatai is voltak. – A középkorban a kékfestők a szövetek és vásznak színezését főleg növényi festékekkel végezték. Festékeik közé tartozott a csülleng is (Isatis tinctoria), melynek termesztése Franciao.-ban és különösen Türingiában hatalmas méretekben folyt. A belőle nyert festékkel a kék szín árnyalatait festették. A 16–17. sz.-ban egyre nagyobb mennyiségben hozták be Indiából a mintás kék gyapotkelméket. A divat térhódításával a festőanyagot, az indigót (lat. indigofera tinctoria) is hajószám szállították Európába, ami válságba juttatta a csüllengtermelőket. Az új mintázó és festő eljárást hamarosan megtanulták a nyugati országok mesterei is, bár ezek alkalmazását súlyos büntetésekkel tiltották. Az új eljárások elterjedése Mo.-on részben a nyugati területekről, az ipari verseny elől keletebbre települő, másrészt a vallásüldözések elől menekülő mesterek révén következett be. A mesterlegények vándorlásai szintén alkalmasak voltak az új eljárások megismerésére és itthoni alkalmazására. A mesterség erőteljesebb terjedését a 18. sz. közepétől figyelhetjük meg. A 19. sz. elejétől már szinte az ország minden települését érdekkörükbe vonták, ellátták mintás és egyéb színes anyagokkal. A rendkívül elmaradott textiliparú országban igen nagy szerepet játszottak a népviselet színes alapanyag-szükségleteinek kielégítésében. A 19. sz. közepén már gyár jellegű kékfestőüzemek is működtek Óbudán. A századfordulóig azonban a műhelyeknek csak kis százaléka jutott el a gépesítésig. A külföldi és a hazai gyárak versenye a kis műhelyek százait tette tönkre. Az I., majd a II. világháború utáni nagy nyersanyaghiány és a népviseletben bekövetkezett jelentős városiasodás tovább csökkentette a műhelyek számát. Ma csak azok a kékfestőműhelyek működnek, amelyek a korszerű igényeknek is megfelelő szintetikus festési eljárásra is berendezkedtek. E kihalóban levő iparágnak állít emléket a pápai Kékfestő Múzeum, melyben a kézi technikától a kis gyár szintjéig emelkedett műhely szerszámai, gépei és termékei eredeti állapotukban láthatók. – Irod. Sági János: Dunántúli kékfestés (Népr. Ért., 1905); Vydra, J.: Der Blaudruck in der slovakischen Volkskunst (Prag, 1954); Nagy Dezső: Kékfestés és kékfestőminták (Cegléd, 1958); Domonkos Ottó–Endrei Walter: Európai textilnyomás és kékfestés (Technikatört. Szle, 1962); Domonkos Ottó: Fejezetek a nyugatmagyarországi kékfestés történetéből (Ethn., 1961, 1964).

Kékfestő minta (19. sz. első fele) Pápa, (Veszprém m.) Kékfestő Múzeum

A soproni kékfestők szállásjelző táblája (1862) Sopron, Liszt Ferenc Múzeum

Cégér (1866) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

Cégér (1866) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

Kékfestőmester vásznat „tarház”

Domonkos Ottó

kék ing, kék gatya: → ing

kékmutatás: a régi jogi gyakorlatban azt az eljárást jelentette, amikor a sérült a testén véraláfutásos foltot eredményező megverés nyomait (kékség) hatósági személynek bemutatta és arról igazolást kért. A népnyelvben némely helyen a szóhasználat ma is jelentkezik abban a szólásmódban, hogy „úgy megverlek, hogy megkékülsz!” vagy a „kékverés” kifejezésben. – Irod. Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbíráskodás a XVI–XVII. században (Bp., 1954).

Tárkány Szücs Ernő

Kékszakáll: → Molnár Anna

Kelemen Lajos (Marosvásárhely, 1877–Kolozsvár, 1963): történettudós, az MTA kültagja, az erdélyi magyar történetkutatás századunkban legkiemelkedőbb alakja. A kolozsvári egy.-en szerzett történelem–földrajz szakos diplomát. Az egy. elvégzése után az Erdélyi Nemzeti Múz. könyvtárosa lett, 1907–18 között a kolozsvári unit. gimn.-ban tanított. 1918-tól, 1936-ban történt nyugdíjazásáig, az Erdélyi Múzeum-Egylet levéltárosa. Neki köszönhető, hogy a levéltár (ma a Román Tudományos Akadémia kolozsvári történeti levéltára) Erdély múltjának páratlanul gazdag gyűjteményévé fejlődött. 1940–44 között múz.-i és levéltári főig.-ként működött. Történetírói munkássága Erdély egész történetére, művelődés- és művészettörténetére kiterjed. Orbán Balázs hatkötetes Székelyföld leírása c. műve ifjú korában fölkeltette a jelenkori népi műveltség iránti érdeklődését is. Ő volt az erdélyi történeti néprajzi kutatások úttörője. Cikkei, melyek szakfolyóiratokban, lapokban és évkönyvekben jelentek meg, elsősorban tárgyi néprajzi témájúak: a népi mesterségekkel, céhekkel, népi műemlékekkel foglalkoznak. Élete utolsó évtizedeiben tanítványi kör vette körül, akikből pazarló bőkezűséggel adott tudományos ösztönzései Erdély múltját kutató tudós nemzedéket neveltek. – F. m. Művészettörténeti tanulmányok (Sajtó alá rendezte B. Nagy Margit. A bevezető tanulmányt írta Szabó T. Attila, Bukarest, 1977). – Irod. Emlékkönyv K. L. születésének 80. évfordulójára (szerk. Bodor András–Cselényi Béla–Jancsó Elemér–Jakó Zsigmond–Szabó T. Attila; műveinek jegyzékével, Kolozsvár, 1957); Hegyi Miklós: K. L. (Ethn., 1964).

Kelemen Lajos

Kósa László

Kelemen Pál (Bp., 1894–): régész, művészettörténész, néprajzkutató. A bp.-i, müncheni és párizsi egy.-en tanult. Munkásságát a bp.-i Szépművészeti Múz.-ban kezdte, később Bécs, Firenze, London, Madrid, Sevilla múz.-aiban dolgozott. 1932-ben az USA-ba költözött. 1933-tól öt utazást tett Latin-Amerikában, bejárta Mexikót, Guatemalát, Hondurast, El Salvadort, Nicaraguát, Panamát, Columbiát, Ecuadort, Perut, Bolíviát. 1948-ban kutatói és előadói körúton járt Portugáliában, Spanyolo.-ban, Mo.-on, Csehszlovákiában, Belgiumban. 1952-ben Kanada egy.-ein és múz.-aiban tartott előadásokat. 1953-ban a Texas Egy. vendégtanára volt. 1954-ben Portugáliában és Olaszországban, 1959-ben Svájcban, Olaszo.-ban és Spanyolo.-ban, az 1950-es és 60-as években több ízben Mexikóban kutatott. Előadásokat tartott a National Gallery of Artban és a Metropolitan Museum of Artban. Kezdetben a a korai keresztény művészet foglalkoztatta. Az Egyesült Államokba településétől érdeklődése a prekolumbián Amerika és a gyarmati Latin-Amerika művészete irányába fordult. – F. m. Battfield of the Gods (New York, 1937. Magyarul: Az istenek csatatere, Bp., 1939); Medieval American Art. A survey (I–II., New York, 1946); Medieval American Art. Masterpieces of the New World before Colombus (New York, 1956); Art of the Americas (New York, 1969).

kelemencek, klementinusok, német nyelvhasználatban klementinerek, szerb-horvát nyelven klimenti: albánoknak (saját nevükön skipetárok) az egykori Mo.-ra, a Szerémségbe menekült csoportja, akik magukat këlmend névvel illették. Szávaszentdemetertől (Mitrovica) K-re a Száva mentén, ill. a Száva mocsaras, széles árterében fekvő, egymással szomszédos Jarak, Hertkovce, Nikince települések lakói, akik a 18. sz. folyamán az oszmán-török birodalom albánellenes intézkedései elől kerestek Mo.-on menedéket. Ugyanebben az időben egyéb menekülő rajaik máshová is emigráltak, többek között az Isztriai-félszigetre telepedtek. A kelemencek zárt közösségei az egykori Mo.-on megőrizték önállóságukat, zártságukat, bár anyagi és szellemi kultúrájuk alakulását a → Szerémség középkori elpusztult lakosságát felváltó szerb népesség befolyásolta. A magyarság az albán néppel, amely a Balkán-félsziget egyik legrégebbi kontinuus településű indoeurópai nyelvű népessége, a magyar állam feudalizációjának megerősödését követő időktől kezdve érintkezésbe került. Az intenzívebb kapcsolatok az oszmán-törökök előrenyomulása elleni koalíciós háborúkkal kezdődtek. – A középkori magyar nyelv orbonász névvel illette az albánokat, amely a szerb-horváton keresztül végső fokon a görögség albánokat jelölő népnevére nyúlik vissza. Később az ezzel azonos gyökerű oszmán-török eredetű arnót szorította ki a használatból, úgyhogy e formákat ma már csak családnevek őrzik. Az albán népnév használata 18. sz.-i, újkeletű, bár az Albánia földrajzi megnevezést korábbi időktől használták nálunk is. Az albánok Albánián kívül jelentékeny tömegben élnek a szomszédos Jugoszláviában és Görögo.-ban. Az albán népélet tanulmányozásában a hazai kutatás európai hírű munkásává vált Nopcsa Ferenc. Az albán nép műveltségét a korai középkorban a közvetlen szomszédságában élő romanizált pásztorközösségekhez intenzív gazdasági-művelődési kapcsolatok fűzték. Erre utal a vlach-román pásztorkodás albán jövevényszóanyaga, ami segít megérteni a vlach-román etnogenezist, s egyben támpontot ad néppé válásának és a nyelv kialakulásának földrajzi zónája meghatározásához. Az albán, román, bolgár nyelveket – noha az indoeurópai nyelvcsalád egymástól igen távoli ágaihoz tartoznak – bizonyos nyelvi, ragozási sajátosságok egymáshoz fűzik, ami szintén mélyreható történeti együttélésükre vall.

Filep Antal

Kelemenke ködmönkéje, kisködmön: tréfás mese (→ reális mese) az emberi butaságról. Cselekménye: jómódú házaspár leányához kérők jönnek. Az asztalnál elfogy a bor. A leányt küldik a pincébe. Megpillant egy káposztáskövet, nagy fejszét, rozsdás kardot, elgondolja, hogy ő most férjhez megy, születik egy fia, Kelemenke (Jancsi, Pista, Gyurka) lesz a neve. Lesz egy ködmönkéje. Lejön a pincébe borért, ráesik a nagy kő, nagy fejsze, meghal, kire marad a kis ködmön? Hangos jajszóval sírni kezd. Apja, anyja, a kérők hiába várják, sorra lejönnek, hogy megnézzék, mi történt. Anyja és apja követik gondolatmenetét, és mellé ülnek sírni. A kérők megdöbbennek a hallottakon és odébbállnak, vagy a házasulandó legény világgá megy, hogy még három olyan bolondot találjon, mint jövendőbelije és családja (AaTh 1450+AaTh 1384). Ide beékelődik három vagy több rátótiáda: a legény a) egy embert lát, aki vasvillával hányja fel a diót a padlásra – egy százasért szakajtóban felviszi neki; b) egy asszonyt lát, aki eleven birkáról fonja le a gyapjút, fogja turkáló malacok farkát, hogy bele ne bújjanak a földbe, vagy csirkéket dugdos a kotló alá, hogy szopjanak. Egy százasért megtanítja, hogy mit kell az állatokkal tennie; c) egy emberre (falura) talál, aki (amelynek lakói) zsákkal, rostával, teknővel hordja (hordják) a világosságot az ablak nélküli házba, templomba. Egy százasért megtanítja, hogyan vágjon (vágjanak) ablakot. Befejezés: a kérő a) nem tér vissza, b) visszatér, mert íme, nem három, de sokkal több bolond ember is van a világon, c) visszatér, mert rájön, hogy mások butaságából az okos ember jó pénzt csinálhat. – Az egész magyar nyelvterületen ismert mese. Elterjedésében minden bizonnyal része van Arany László és Benedek Elek feldolgozásának is. A paraszti változatok általában kevésbé zárt felépítésűek és racionálisabbak: a legény nem tér vissza még azután sem, hogy háromnál is több ostobát talált, vagy anyagi meggondolásból tér vissza, vagy elveszi ugyan a lányt, de miután az asszonyfejjel is ostobaságok sorát viszi véghez, elzavarja a háztól. – Európa-szerte közismert mese. St. Thompson feltevése szerint keleti, irodalmi eredetű. Első ismert szövege, egy kötött formájú német változat 1585-ből való. – Irod. Bolte J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., UMNGy, VIII., Bp., 1955); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy, X., Bp., 1962).

Kovács Ágnes

kelence, körméhes, méhkert: négyzet, ritkábban kör alaprajzú, paticsból, boronafalból, deszkából vagy nádból épített, 2–3 m magas, ajtóval ellátott, zárt méhes. Belül a falak mentén 1–3 sorban polcok futnak körbe, ezeken állnak a fa → köpűk, gyékény-, szalma-, ill. vesszőkasok (→ méhkas). A falon, a polcokat tartó padok felett zsindellyel, szalmával vagy náddal fedett, kb. 1 m széles tető húzódik körbe. A kelencén belül kis udvar van. A kelencéről első adatunk 1462-ből származik. A 17. sz.-ban ismeretes volt az ÉK-i Kárpátokban (Munkács, Huszt, Makovica, Sárospatak, Szerencs). Említik a 18. sz.-i méhészkönyvek is. Elterjedési területe elsősorban a Kárpát-medence ÉK-i területe, a szatmári és a beregi síkság és Erdélynek az előbbiekkel határos vidéke (Szilágyság, Kalotaszeg). Nyomai megtalálhatók a Nagysárréten és a Nagykunságban is. A kelence általában a lakóházak melletti kertekben volt elhelyezve. A szatmári Erdőháton és a Szamosháton az 1950-es években bontották le a legutolsókat. Nevét Kaba (Hajdú-Bihar m.) mellett határnév is őrzi. A kelence elnevezés elsősorban a történeti forrásokban, Erdélyben és az ÉK-i Kárpátokban volt ismeretes, Szatmárban méhkert, méhes, körméhes a neve. A kelence szó bizonytalan eredetű, legvalószínűbb szláv származtatása (kolna, kolnica ’Wagenschoppen, kocsiszín’). – Irod. Takáts Sándor: Rajzok a török világból (I–III., Bp., 1915–17); Szabadfalvi József: Méhészkedés a szatmári Erdőháton (Ethn., 1956).

Szabadfalvi József

kelengye: a → hozomány egyik fajtája, ill. elnevezése, azzal a különbséggel, hogy némely helyen (pl. Kalotaszeg) a vőlegénynek is volt önálló kelengyéje. Elsősorban vászonneműből állt: viselőruhák, díszpárnák, ágytakarók, lepedők, szalmazsák és derékalj, kendők, abroszok, továbbá törülközők, tarisznyák, zsákok; de hozzá tartozhattak a lakás feldíszítésére szolgáló kendők, cserépedények, kancsók, tálak, tükrök és a ruhanemű tartására szolgáló ládák, bútorok stb. is. A kelengye sok helyen a fiatal pár részére szinte életre szóló ellátást biztosított, de hiányoztak belőle a munkaeszközök, az önálló háztartás viteléhez szükséges eszközök. Kalotaszegen „a kelengyében az új pár megkapja mindazt a tárgyi kelléket, ami az életük során rájuk váró hagyományos szerepek betöltéséhez szükséges” (Fél Edit–Hofer Tamás). A kelengye adása a kiházasításnál általában kötelező volt, ezért nagy anyagi terhet jelentett a lányos háznál. Többfelé mondták is, hogy „ahány lánya volt, annyiszor égett le a háza”. Válás esetén a kelengyét az asszony magával vihette. – Irod. Bálint Sándor: Lakodalmi szokások Szeged-Alsóvároson (Népünk és Nyelvünk, 1933); Fél Edit–Hofer Tamás: A kalotaszegi kelengye (Népr. Ért., 1970).

A menyasszony szekrénybe készített kelengyéje (Buzsák, Somogy m.)

Kalotaszegi leány kelengyéje közszemlére kitéve a lakodalom napján

Tárkány Szücs Ernő

kelés: a → népi gyógyászat betegségelnevezése a bőr gyulladására (furunkulus), amely a gennykeltő baktériumok hatására néhány nap alatt megérő tályog képződésével jár együtt. Egyéb elnevezései: csomó, dagadás, fekély, gyűlés, gyülevény, kelevén, kelevény, kilis, tályog, tüzes kelés, vak-kelés, vér-kelés. A paraszti életforma korábbi higiéniai fogyatékosságai rendkívül gyakorivá tették. Ennek megfelelően igen sokféle gyógymódot alkalmaztak. Keletkezését leggyakrabban a vér sűrűségével magyarázták („rossz vér”), de előfordult az ésszerű okkeresés is: a tarló megszúrta a lábát vagy a szerszám nyelétől megkeményedett kéz repedéseibe behatoló kosz okozza. A kelés okai között említették azt, hogy az illető az utcán talált pénzt, almát vagy zsebkendőt vett fel vagy öntésbe lépett (→ rontás másra hárítása). – A kelés gyógyítására felhasználták a szívó, puhító hatású gyógyfüveket (egérfarkkóró, farkasalma levele, tengeri hagyma levele, fehér liliom, lapu), állati ganéjt, szappanos kovászt, lenmaglisztből készített pépet, tejfeles pelyhet, a konyhakerti növények közül a paradicsomot és a sült vereshagymát. Ezek gyógyhatását a több százados gyakorlat megerősítette.

Hoppál Mihály

kelesztés: → tésztaerjesztés

kelesztőedény, szakajtó, vájolókosár: a kenyérkészítés eszköze. Formája a kenyérével áll összhangban, ezért kerek, általában fonott kosár, a Szigetközben, Bodrogközben, a Bódva és a Hernád mentén fából faragott tál. Alkalmazása hazánkban a 16. sz.-tól kimutatható. Az erdélyi parasztságnál viszont éppen a kelesztőedény hiánya jellegzetes máig. – A kelesztőedény kialakítása, Ny- és Közép-Európában való elterjesztése valószínűleg a → sütőiparban történt a középkor végén, és összefügg a → kenyér nagyságának megnövekedésével. – Irod. Kisbán Eszter: A kenyér a táplálkozási struktúrában (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Kenyérszakajtó fatál (Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kenyérszakajtó gyékényből (Tyukod, Szabolcs-Szatmár m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kisbán Eszter

Keleti Károly (Pozsony, 1833–Bp., 1892): statisztikus, az MTA tagja. Tanulmányait Budán kezdte. Részt vett a szabadságharcban. 1849 után kistisztviselői állásokat töltött be. 1865-től Eötvös József Politikai Hetilapjának szerk.-je, gazdasági statisztikai tanulmányokat készített. 1867 után a földművelési, ipari és kereskedelmi tárcáknál a statisztikai osztály vezetője volt. 1871-ben fő szervezőként az Orsz. Statisztikai Hivatal ig.-ja lett, ezt a tisztét haláláig ellátta. A statisztikai tudomány nemzetközi tekintélyű kiváló művelője, a korszerű népszámlálások tervezője, megindítója. Úttörő szerepe volt az iparstatisztika bevezetésében. Számos munkája közvetlen néprajzi jelentőségű és forrásértékű. – F. m. A magyar mezőgazdaság (Pest, 1867); Hazánk és népe (Pest, 1871); Magyarország szőlészeti statisztikája 1860–1873 (franciául is, Bp., 1875); Visszapillantás közgazdaságunk egy negyedszázadára (Bp., 1876); Magyarország közgazdasági és mívelődési állapotai 1878-ban (Bp., 1879); A nemzetiségi viszonyok Magyarországon (Bp., 1881); Magyarország közgazdasági és mívelődési állapotai 1885-ben (Bp., 1886); Magyarország élelmezési statisztikája phisiológiai alapon (Bp., 1887). – Irod. Bene László–Láng Imre: K. K. (Statisztikai Szle, 1954).

Keleti Károly

Filep Antal

keleti háztípus, erdélyi háztípus, székely ház: a kelet-európai lakókamrás vagy belső kemencés háztípus sajátos, helyi fejlődésű változata, amelynek belső fűtésű kemencés (→ belső fűtésű szobai kemence) tüzelőberendezését → kandalló egészítette ki, ill. váltotta fel. Keleti háztípusunk házvidéke Erdély történeti határain kívül magában foglalta Mo. Erdéllyel szomszédos K-i, ÉK-i megyéit, úgyhogy a szomszédos → középmagyar háztípus, ill. → északi háztípus elterjedésterületével széles átmeneti, vegyes sávot alkotott. A keleti háztípushoz tartoztak a moldvai magyarság újabb telepescsoportjainak lakásai. A keleti háztípust a magyarokkal együtt élő román, német (szász) nép is építette, használta. Jellegformáló fő elemei ugyan különböző irányokban távolabbi európai kapcsolatokat mutatnak, azonban abban a sajátos ötvözetben, amelyben a magyar népnél megtaláljuk, csak Erdélyben és K-Mo.-on fordult elő. – A keleti háztípus fejlődéséről ma még nincsenek részletes, megbízható középkori, régészeti vagy archivális adataink. Történeti források a 16. sz.-tól teszik lehetővé részben közvetve, részben közvetlenül az alaposabb elemzést. Ekkorra viszont teljesen kialakultnak látszik. A korai időszakból szórványosan, ritkán egyhelyiséges változatai is felbukkannak még a 17–18. sz. fordulójáig is. Kevés számú, de nem ritka alkalommal kéthelyiséges épületei is előfordulnak a forrásokban. Az egy- és kéthelyiséges épületek között nem egy nemesi tulajdonú. S a nemesi kúriák között a 18. sz. elején is a keleti háztípus elterjedési területén van adat arra, hogy csak két helyiségből állottak. Leggyakoribbak a három vagy több helyiséggel épített hajlékok. A lakószobához, amelyben a főző, sütő és fűtő tűzhely is egyaránt és együttesen helyet kapott, előtér kapcsolódott, ezen át lehetett a szobát is, de az esetleg szintén innen nyíló kamrát is megközelíteni. A keleti háztípus elterjedésterületén gyakorivá váltak a 17–18. sz.-ra a 4–5, sőt 6 helyiséges lakóházak is. A bejárati előtérhez második lakószobát építettek be, esetleg a kamrán kívül, valamint az egyes helyiségek mellett (fél, harmad szélességű) oldalhelyiségeket alakítottak ki a lakótér bővítésére. Ezek a kiegészítő terek (→ oldalházak, oldalkamrák) gyakran alig voltak elválasztva a szomszédos szobától, ajtó nagyon ritkán volt a közfalban, inkább széles függönnyel eltakart nyílás. Az oldalhelyiségek következetes széles körű alkalmazása gyakorivá tette a párhuzamos, kéttengelyes, soros alaprajzú építkezést. A keleti háztípus jellegzetes sajátossága volt, hogy az előtérként használt helyiségeket a legutóbbi időkig nem vették körül minden oldalról fallal. A közelmúltig előfordultak nyitott előterű házak is. Napjainkig számos olyan épület maradt meg Erdély-szerte, amelynek előterét csak farácsozat vagy szellőzőnyílásokkal tagolt, díszített deszkafal határolja, légtere teljesen nyitott. Ez a magyarázata annak, hogy az előtér-pitvar funkciót betöltő helyiség neveként az eresz megjelölés vált általánossá. Az épületek nagyon gyakori, szerves kiegészítőjeként építettek → tornácot, amely gyakran közvetlenül az előtér folytatása, szinte része volt. A román nyelvben valószínűleg hatására váltak honossá a tornác-folyosó fogalmat jelölő foiºor és a tîrnáþ szavak. – A ház legfontosabb tüzelőberendezése a kemence vagy pest (kandalló) volt. A keleti háztípus tüzelőszerkezetének fejlődése szempontjából jelentékeny változást hozott az, hogy a 16. sz.-tól mind nagyobb számban építettek cserépcsempékből füstfogókat, kandallókat, amelyek a hőtárolás és kisugárzás céljára jobban megfeleltek. Erre a fejlődésre utal a cserény, cserepes kandalló jelentésű szópár is. Házvidékünk jellemző vonásai, tüzelőszerkezeti sajátságai annyira egyöntetűen jellemzők, egységesek voltak, hogy a 16–17. sz. folyamán felvett leltárak mind a jobbágyházak, mind a polgári, nemesi, sőt fejedelmi háztartások felszerelésében, berendezésében egyaránt rögzíthették a kandallós tüzelők előfordulását. A későbbiekben szaporodott a kemence nélkül felépített kandallók száma. Ilyenkor a sütés célját szolgáló kemencét az előtérbe vagy a folyosóra, vagy a háztól teljesen függetlenül, a szabadon álló sütőházban építették fel. Arra is van példa, hogy az előtérbe kihelyezett sütőkemence mellé a szobákban megszokott módon a füstfogós, hőpalástos kandallót is felépítették, hogy az ételkészítés teljes műveletéről a lakóteret tehermentesítsék. A 19. sz. folyamán a keleti háztípus Ny-i sávjában a szomszédos házvidék külső fűtésű tüzelőszerkezetei is megjelentek, elterjedésnek indultak, sőt hosszabb ideig vegyesen fordultak elő. Minthogy a keleti háztípus kandallós szerkezete füsttelen, egészséges légterű lakást biztosított, fejlettebb életkörülményeket teremtett, mint az É-ról, ÉNy-ról szomszédos északi háztípus belső fűtésű kemencés lakáskultúrája. A kandallós tüzelőberendezés fokozatosan növekvő hatása bontakozott ki emiatt ÉK-Mo.-on és az Erdős-Kárpátok D-i előterében. A 19. sz. végétől egyre gyakrabban szüntették meg a lakószobák kandallóit, vagy használaton kívül helyezve, vaskályhákkal, hordozható takaréktűzhelyekkel kezdték fűteni a lakásokat. A konyha funkcióit fokozatosan átvevő előterekben viszont még századunk derekán is sokfelé voltak használatban a másodlagosan ide épített cserepes füstfogójú kemencék. A keleti háztípus elterjedési vidékén a kémények alkalmazására ritkábban került sor, mint az Alföldön vagy É-Mo.-on. Bár a vakkémények számos változata mellett a szabad kémények sem voltak ismeretlenek. – A házak előterei a legutóbbi időkig padlásolatlanul, mennyezet nélkül épültek. Sokszor padlástalan maradt az előtér, legalább részben még akkor is, ha szikrafogót, álkéményt vagy szabad kéményt építettek be. Nemegyszer az előtérnek csak a hátsó térfelét padlásolták le. Ilyen esetben a födém egyben szikrafogó funkciót is betöltött. A keleti háztípus elterjedési területén a kémény építése kifejezetten a polgárosult szint jelzőjévé vált. – A keleti háztípus legjellegzetesebb, legáltalánosabb, egyben legeredetibb építőanyaga a fa volt. Elterjedési területén mind a boronaépítkezés különféle változatai otthonosak voltak, mind pedig a zsilipeléses építési mód különféle típusai. Széles körben használtak sövény falazatokat is aszerint, hogy a helyi vegetáció mit tett lehetővé, ill. a paraszti erdőllés lehetőségei mennyire voltak korlátozottak. A keleti háztípus elterjedési területén még napjainkig is építenek fából lakóházakat pl. a Székelyföldön. A Ny-i peremterületeken a különféle agyagfalazatok is szerephez jutottak. – A keleti háztípus általánosan elterjedt tetőzeteit torokgerendás, kakasülős kötésű, szarufás szerkezettel (→ szarufás tetőszék) építették. A tetőszékek 100–120 éve a polgárosult, városias jellegű közösségeket nem számítva mind kontyoltak voltak. A közelmúltban viszont jellemzővé lettek a felső csonkakontyos nyeregtetők, sőt városiassá váló településekben a teljes oromzatos egyszerű nyerges fedélszékek is kedveltekké váltak. Héjazatként hagyományosan szalmát, fazsindelyt használtak. A szalmafedél készítésének sajátos technikája alakult ki, ami a tetőforma alakulását is befolyásolta (→ szalmatető). Az ilyen villával rakott, taposott szalmahéjalás tartósságát csak fokozta, hogy a ház tűzhelyeinek füstje átjárta, konzerválta. A zsindelyfedésnek két változata ismert. A szokásos kisméretű (30–40 cm hosszú, 8–10 cm széles) zsindely mellett korábban nagy jelentősége volt a 30–80 cm hosszú, 10–30 cm szélességet meghaladó → dránicának, amelyet fatéglának is neveztek. A keleti háztípus elterjedési területén ugyan a cserépfedés a 18. sz. óta fokozatos előrenyomulásban volt, még a városokban is széles körben használatos maradt a zsindely használata századunk közepéig, sőt az egyre inkább csak a szegény rétegeknél alkalmazott szalma helyett a korszerűsítéseknél zsindelyre tértek át. A zsindellyel való építkezést (sőt a javítást is) az 1950-es években fagazdasági szempontokat figyelembe vevő adminisztratív intézkedésekkel szüntették meg vagy korlátozták. A keleti háztípusnál a mai Mo. területén a zsindelyfedés nem vált hagyományossá, ritkán, egyedi esetekben fordult csak elő. – A keleti háztípus sem vonta ki magát a történelmi stílusok hatása alól. Míg azonban a központi és az északi területek építőkultúrája fejlődésében a céhes szintet elérő kőművesmesterek szerepe az ízléskultúra fejlődésében nagy jelentőségű volt, a keleti háztípus elterjedési területén a legutóbbi időkig az építkezések döntő hányadát népi specialisták bonyolították le. Kőművesmunka igénybevételére csak városi, mezővárosi vagy egészen kiemelkedő anyagi helyzetben került sor. Faépületeink leghangsúlyosabb elemei az elő- és oldaltornácok voltak. Faragott oszlopaik és egyéb részleteik a kapuzatokkal, födémgerendázatokkal együtt a népi faragóművesség legszebb darabjai. Ezek mestereinek szerkesztésmódjában, faragótechnikájában, díszítő motívumaiban számos archaikus vonás őrződött meg. – Stílustörténetileg különösen a gótika hatása erősen érezhető, bár a reneszánsz, a barokk is maradandó nyomokat hagyott faragóink alkotásaiban. A mezővárosokban, kisvárosokban, ahol a kőművesmesterek alkalmazása általánosabbá vált, meglehetős késéssel ugyan, de kibontakozott a barokk, a klasszicizmus, majd a 19. sz. végén az eklektika hatása is, és megszületett helyi provinciális változata. Kolozsvár, Torda, Marosvásárhely, Torockó stb. módosabb kézműves, kereskedő, fuvaros, földművelő polgárainak kőházait az egész magyar nyelvterület legsajátosabb architektúrájú együttesei között tartjuk számon. – A keleti háztípus hazai lakáskultúránk fejlődésében sajátos helyet foglal el. Egyfelől a legarchaikusabb épületszerkezeti, építőtechnikai és építészeti megoldások bukkannak fel elterjedésterületén, másrészt a lakáskultúrában a központi házvidék után a legmagasabb szintre jutott el. A keleti háztípus társadalmi fejlődésünk sajátos regionális változatához kapcsolódott, nevezetesen a második jobbágyság és a kései feudalizmus K-mo.-i, erdélyi formája alakította ki alapkereteit, ami nagymértékben magyarázza a háztípus hagyományőrző, archaikus, konzervatív sajátosságait. Itt is számolni kell azonban a városok, mezővárosok és szabadalmas közösségek (bányászok, székelyek) 15–18. sz. közötti kedvező helyzetével, ami lehetőséget biztosított jelentős vívmányok meghonosodására, elterjedésére. Ennek köszönhető, hogy 18. sz.-ig a keleti háztípus fő elemei a társadalom egészében egyöntetűen előfordulhattak, valamint ez teszi azt is érthetővé, hogy miért követhető a keleti háztípus közvetlen hatása a szomszédos É-i, ÉK-i magyar, szlovák, ukrán településterületen, ahol a mezővárosi fejlődés alig, vagy csak visszafogottan bontakozhatott ki, szabadalmas rétegek sem válhattak népesekké, de ahol a politikai-történeti fejlemények is előmozdították a közvetlen erdélyi, partiumi kapcsolatok megerősödését. – Irod. Cs. Sebestyén Károly: A székelyház eredete (Népr. Ért., 1941); Kósa László: A kandallós tüzelő (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970); B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben (Bukarest, 1970); ifj. Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972); ifj. Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Barabás Jenő: A székely ház alaprajzi fejlődéséről (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973).

A kászoni ház alaprajzi változatai: a) nyitott ereszű ház, b) deszkázott ereszű ház, c) kétszobás, oldalkamrás ház, d–e) háromszobás ház

Lakóház. Épült 1830-ban (Csíkmenaság, v. Csík m.) – 1. Lakóház udvari nézete, 2 3. tetőszék gerendázata, 4. alaprajz, 5. eresz deszkázata, gerendázata 6 7. szarufa rögzítése koszorúgerendába, 8 9. szarufák rögzítése tetőgerincnél, 10. a mestergerenda felirata, dísze

1. Tetőkonty szerkezete, 2. szarupár rögzítése, 3. szarupár összefogása, 4. a tető gerendái az eresz sarkánál, 5 6. az eresz oldalfalának szerkezete (talpba állított sasfa), 7. alaprajz és berendezés, 8. mennyezetrészlet a mestergerendával, 9. feljárat a padlásra az ereszből (1874, Kászonimpér, v. Csík m.)

Lakóház (Korond, v. Udvarhely m.)

Ereszes lakóház (Énlaka, v. Udvarhely m.)

Lakóház (19. sz. vége, Sóvárad, v. Maros-Torda m.)

Filep Antal

keletlen: → lepénykenyér

kelevéz: → csikoltó

kemence: sütő-, fűtőépítmény lakószobában, konyhában, sütőházban, amelynek számos funkcionálisan elkülönült változata alakult ki. Vannak szobai fűtő-sütőkemencék, amelyek lehetnek → külső fűtésű szobai kemencék, → belső fűtésű szobai kemencék, → konyhai sütőkemencék, szabadon álló sütőkemencék, → aszalókemencék. A kemence fejlődését, használatát a 15. sz.-tól paraszti közösségeinkben is egyre fokozottabban befolyásolták a különféle → kályhák és → kandallótípusok. – Kemence szavunk valószínűleg honfoglalás előtti keleti szláv eredetű jövevényszó. A magyar nyelven kívül azonban csak az É-orosz nyelvjárásokból mutatható ki, ahol fürdőkemencét jelent, amelyet kövekből raknak. A magyar kemence is a kamen ’kő’ származéka, s a 14. sz. végéről adatolható. A kemence szinonim szava volt a pest, amely bolgár-szláv jövevényszó, újabb kori erdélyi és nyitrai előfordulása egykori szélesebb használatára utal.

Sütőkemence pitvarban. A kemence előtt csempe szikrafogó, balról utólag hozzáépített tűzhely, „kis fűtő”, felette vakkémény (Diósad, v. Szilágy m.)

Sütőkemence sütőházban (Kászonjakabfalva, v. Csík m.)

Belső fűtésű kemence, előtte főzőtűzhely, kürtő (rekonstrukció) Balassagyarmat, Nógrád m., Palóc Múzeum

Falon kívülre épített konyhai kemence a tornácban, helyi hagyományt alkalmazó újítás (Szigetmonostor, Pest m.)

Kenyérsütő kemence füstöskonyhában (Szenna, Somogy m.)

Sütőkemence szabadban, udvaron (Győrtelek, Szabolcs-Szatmár m.)

Külső fűtésű szobai kemence, amelyet sütésre, fűtésre egyaránt használnak (Zenta-Felsőhegy, v. Bács-Bodrog m.)

Külső fűtésű szobai kemence (Karcag, Szolnok m.)

A ház hátsó falából kiugró kenyérsütő kemence (1951, Kardoskút, Békés m.)

Fűtés tanyai kemencében (Kéleshalom, Bács-Kiskun m.)

Konyhai sütőkemence a szabad kémény alatt, lapos tetején tapasztott katlanokkal a főzésre (Szil, Győr-Sopron m.)

Filep Antal

kemencezab: → zabadó

kéméndi viselet: → bényi viselet

Kemenesalja: a vasi → Hegyhát folytatásában emelkedő → Kemeneshát K-i oldalán, a Rába–Zala–Marcal folyók között fekvő terület. Egykor összefüggő erdőterület volt, amire a szintén használatos Cser, Cserhát megjelölése is utal. Jellegében alföldies, dombvidéki része karsztos. Települései a Kemeneshát szegélyterületeit ülték meg. Magyarok által a honfoglalás óta lakott. Irritált terület volt a hódoltság korában, de aránylag ledvező feltételek között fejlődött. Népessége a reformáció idején ev. vallású lett, noha területét intenzíven érintette az ellenreformáció, majd minden községében máig fennmaradtak az ev. egyházközségek. Mezővárosi központjaivá Jánosháza és Celldömölk fejlődött. Az utóbbi a vasúthálózat kiépülésével országos közlekedési csomóponttá is vált.

Filep Antal

Kemeneshát: a Rába K-i partja mellett, a vasi → Hegyhát folytatásában emelkedő dombvonulat egyik, a földrajzi irodalomban használt neve. Fennsíkszerű területén kis vulkáni kúpok is helyet foglalnak, mint a Ság és a Kis-Somlyó. Neve a jelentésű szláv „kamen” szóval függ össze. Egykor jelentős erdőségeit kiirtották. Települései a dombok ártérszéli lábánál, a → Kemenesalján fekszenek. Régi népi neve: Cserhát, Cser.

Filep Antal

kémény: lakóházak vagy egyéb tűzhelyes melléképületek (pl. sütőház) füstelvezetője. A kémény eredetileg → vakkémény volt. A 17. sz.-tól valószínű, hogy a szabadba torkolló, pendelykéményszerű → szabadkémény a mezővárosokban már fellelhető. A 19. sz. folyamán népszerűvé váltak a zárt, ún. → kamin kémények. – Kémény szavunk a 14. sz. végéről biztosan adatolható. Végső soron a görög kaminosz latin caminus származéka. A középkor folyamán a német nyelvbe is átkerült a számos, környezetünkben élő szláv nép nyelvébe. A magyar alak vagy szerb-horvát-szlovén közvetítésű, vagy a középfelnémet kámin, kémin átvétele.

Favázas sövénykémény metszete (Tarpa, Szabolcs-Szatmár m.)

Boronából rakott cserény és deszkakéménye, belül tapasztva, a pitvar hátsó fele fölött (Mészkő, v. Torda-Aranyos m.)

Körszerűen kötött sövénykémény nádborítással, deszkatetővel (Nyúl, Győr-Sopron m.)

Szabadkémény lécvázra készített sövény zsúppal borítva, deszkatetővel (Tiszaluc, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Favázas sövénykémény deszkatetővel (Szil, Győr-Sopron m.)

Tégla szabadkémény (Farád, Győr-Sopron m.)

Téglakémény (Farád, Győr-Sopron m.)

Filep Antal

kéményalja: → szabadkémény

keménycserép: az agyagból előállítható edények egyik fajtája. Alapanyaga fehérre égethető agyag, amelyhez kvarc, földpát és mészpát járul. Az edényeket többnyire sablonokkal készítik, az ovális és a négyzetes formájú edényeket és domború díszítésű tárgyakat pedig öntés útján. A máz alatti festést az edény magas hőfokon kiégetett felületén – 1000–1200 °C-on – alkalmazzák, majd ezután alacsonyabb hőfokon – 970–1050 °C-on – másodszor is kiégetik a bórsavban gazdag és a felületet teljesen fedő átlátszó mázzal együtt. Az első égetésnél az agyag igen kemény lesz, ami használhatóságát fokozza. – 1768-ban Wedgewood (1730–95) angol keramikus találta fel a keménycserép készítését, és hatására a 18. sz. végére már Európa-szerte csökkent a fajanszgyártás. A korábban fajanszot készítő manufaktúrák sorra áttértek a korszerűbbnek és használhatóbbnak bizonyuló keménycserép gyártására. Ennek következtében szűnt meg a korábban fajanszot gyártó, az osztrák uralkodóház tulajdonában levő holicsi manufaktúra 1783-ban, és a híres tatai Kuny Domokos-féle fajanszgyártó műhely is áttért a keménycserép készítésére. A jómódú polgárok, főurak és főpapok sorra alapították a keménycserépgyárakat, a legtöbbet a 19. sz. elején. A parasztság körében népszerűvé vált keménycserép a népi fazekasság megszűnésének egyik tényezője. Hazánk legjelentősebb keménycserépgyárait Telkibányán, Bélapátfalván és Hollóházán alapították. (→ még: apátfalvi keménycserép, → hollóházi keménycserép, → telkibányai keménycserép)Irod. Csányi Károly: A magyar kerámia és porcelán története és jegyei (Bp., 1954); Takács Béla: A telkibányai keménycserépgyár parasztedényei (Népr. Ért., 1962); P. Brestyánszky Ilona: Ismerjük meg a kerámiát (Bp., 1966).

István Erzsébet

kéményseprő: a kémények tisztításával, karbantartásával, javításával foglalkozó iparos. Nagy városainkban már a középkorban működtek a kéményseprők, elsősorban tűzvédelmi, biztonsági meggondolásból szorgalmazták alkalmazásukat. Falvainkban, mezővárosainkban a 18. sz.-tól válik egyre rendszeresebbé jelenlétük, sok helyütt uradalmak vagy hatóságok szorgalmazására veszik igénybe szolgálataikat. A 19. sz. végére a hatósági előírások teszik annyira kötelezővé tevékenységüket, hogy még a nagy határú alföldi tanyás városok külterületén is alkalmazzák a kéményseprőket. – Jellegzetes alakjukhoz számos hiedelem kapcsolódott. Sok helyütt kályhák, tűzhelyek építésével, javításával is foglalkoztak, azonban e tevékenységüket korlátozták, tilalmazták iparhatósági előírások. Az elmúlt évszázadokban a kéményseprésre, tűzvédelmi intézkedésre kiadott szabályzatok, határozatok néprajzi értéke rendkívül nagy, mivel a lakás- és építőkultúra számos olyan vonását rögzítik, amelyeket más forrásokból nem lehet megismerni.

Filep Antal

kéményseprőtánc: → mesterségtánc

kender (lat. Cannabis sativa): 1. Mo. legfontosabb háncsrosttartalmú ipari növénye. Kenderföldnek jó minőségű, általában mélyebb fekvésű területet választanak. A kendert kézzel vetik, olyan módon, mint a gabonaneműeket. Vagy a friss szántásra szórják és beboronálják, vagy elsimított szántásra vetik és bekapálják. Amikor a növény színe zöldből sárgára vált, kinyűvik (→ kendernyövés). Ezután kerül sor az áztatásra és a földolgozásra. – Őshazája Közép-Ázsia. Európába a népvándorlással jutott el. A magyarság már a honfoglalás előtt megismerte, fonaláért és olajos magváért termesztette. A Kárpát-medencében elsősorban a középső, a déli és a keleti területeken terjedt el, míg a nyugati és északi részeken a → len maradt a fontosabb rostnövény. A kender évszázadokon át a legjelentősebb háziipari növénye volt a magyar parasztgazdaságoknak. Termesztése a nyomásrendszeren kívül, rendszerint a település közelébe eső határrészen, külön erre a célra kijelölt területen folyt (→ haszonföld). Ezek emlékét ma is számos földrajzi név őrzi (Kenderes, Kendereskert, Kenderesföld stb.). Többnyire kis területen termesztettek kendert, annyit, amennyit az őszi munkák után a tél folyamán egy család föl tudott dolgozni. Az önellátó paraszti kendertermesztést a múlt század második felétől a terjeszkedő gyáripar szorította vissza. – Irod. Bátky Zsigmond: A kender és len, a kukorica és a burgonya elterjedése hazánkban (Föld és Ember, 1921); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Népr. Közl., 1963). – 2. A kenderrel kapcsolatos hiedelmek (→ hiedelem) és → mágikus eljárások alapgondolata általában az analógia (→ mágia), a hasonlóság elve. A kender vetéséhez a magot húshagyó kedden kell előkészíteni. Így húshagyókor (→ farsang) magasra ugrálnak, táncolnak, hosszú tésztát főznek a levesbe, sok helyre mennek vendégségbe, kenderpozdorját tesznek a kerékvágásba, hogy hosszú legyen a kender. A vetést → előírások és tilalmak (→ tilalom) szabályozták: legalkalmasabb nap a néphit szerint a vetésre a péntek, még jobb, ha olyankor se nap, se hold nem volt az égen. Azt tartották, hogy a meztelenül, szótalanul, új agyagfazékból vetett kender hoz jó hosszú szálú termést. Azt jósolták, hogy ha febr. végén hosszú jégcsapok vannak, akkor hosszú lesz a kender. A néphit szerint → Szent Anna napján szakad meg a kender töve, s attól kezdve nem nő, csak sárgul. A zöld kender ágyba tévre a bolhásság ellen hasznos – tartotta a népi gyakorlat. – A kendermagot felhasználták a → rontásnál is.

Kenderszárítás (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)

Kenderszárítás (Máréfalva, v. Udvarhely m.)

Kenderszárítás (Etéd, v. Udvarhely m.)

Kósa LászlóHoppál Mihály

kenderáztatás: a kenderkóróknak – a víz hőmérsékletétől függően – 7–14 napon át víz alatt való tartása, hogy a szár külsején elhelyezkedő értékes rostanyag lelazuljon a kender belső fás szövetéről. A kenderáztatás mind álló-, mind folyóvízben szokásos, bár a nagyobb folyóvizekben való áztatást tiltották a hatóságok, mivel a kenderből kioldódó anyagok mérgezték a halállományt. Kenderáztatáshoz a víz medrébe karókat vernek le, és ezek közé rakják a → kendernyövéskor összekötözött kévéket vagy egyenként, vagy 5–20 kévéből szalmakötéllel összefogott nagyobb kötegenként. A víz mélységétől függően több sorban rakják, hogy ellepje a víz. Ezért az áztatóba berakott kendert lenyomtatják: szalmával befedik, keresztkarókkal átfogva a tetejére még tuskókat, követ, esetleg sarat raknak. Ritkának mondható, bár nagy területre kiterjedő kenderáztatási mód a cserepcsépben (Szatmár m.), cserepcsikban (Kisalföld és Nógrád, Borsod m.), csipcsarakban (Sárköz) való vízbe helyezése: két hosszú rúd közé berakják a kenderkévéket, négy, esetleg öt sorban is egymásra, majd a rudakat (a cserepcsépet) kötéllel több helyen erősen összeszorítják, és így egy tömegbe összefogva belendítik az egész kendermennyiséget a vízbe, ahol szintén lenyomtatják. Jellegzetes elterjedést mutat a kévénkénti, ill. kötegekben való vízbe helyezés. A köteges kenderáztatást ott találjuk meg, ahol korábban jelentős lenfeldolgozás volt (a lent mindig kötegesen áztatják!): a dunántúli, felföldi és erdélyi területeken, míg a kévés kenderáztatás a Nagy- és Kisalföldön általános. Ebben a korai, még honfoglalás előttről származó lenkultúrának a kender feldolgozására gyakorolt hatását véljük felismerni. A kévés és köteges kenderáztatás problémája a honfoglalás kori Kárpát-medence néprajzi és települési viszonyainak a kérdését is felveti, s az akkori magyar kender- és szláv lenkultúra későbbi egymásra rétegeződését mutatja. – Irod. Szolnoky Lajos: Magyar kenderáztatási módok (Népr. Ért., 1958).

Kenderáztatás (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Szolnoky Lajos

kendercsapás: 1. a tkp.-i törőmunkának megfelelő előtörés; – 2. a pozdorjának → kendertörés közbeni kicsapása. Ez utóbbi esetben törés közben a ház oldalának nekitámasztott rúdhoz vagy egy teknőlábhoz alkalmanként hozzácsapkodják a kendermarkot, hogy jobban kihulljon belőle a pozdorja. A munka neve csapás, a rúdé csapórúd, É-Somogyban a pozdorjával együtt elhulló rostszálakat csapaljának nevezik. Az ilyen kendercsapást Nógrádban, Hevesben és Borsodban alkalmazzák. – Irod. Bátky Zsigmond: A kenderrel való munka Kalotaszegen (Népr. Ért., 1936).

Szolnoky Lajos

kenderdörzsölés: 1. torziós dörzsölő: a → kenderpuhítás jellegzetes magyar eszköze. A nagyobb faalkotmány két részből áll: egy hosszanti irányban áttört hengeres faoszlopból és az e körül forgatott, két falap közé összefogott 6–8 botocskából. Az áttört oszlop nyílásába szorosan behúzott rostcsomók – egy rúd segítségével végzett váltogatott előre- és visszaforgatás közben – a körben elhelyezett botokhoz dörzsölődnek és megpuhulnak. A Kárpát-medencében, a Tiszántúl és a Felső-Tisza-vidékén (népi nevük itt dörzsölő), egy hevesi–nógrádi–jászsági–észak-pesti körzetben (morzsoló), valamint a Kisalföldön és Somogy–Tolna határán ismeretes. A kenderdörzsölő ritkább nevei: kalló, törő, kallantyú, külü, kendertörő malom, masina. A magyar nyelvterületen kívül a fehéroroszoknál puhítják még kenderdörzsöléssel a rostanyagot. Nagy területen általános az eszköz mint a timsós fehérbőrkikészítők bőrpuhítója, így a Székelyföldön, Ukrajnában, Fehéroroszo.-ban (sőt Finno.-ban és Észto.-ban is, ahol a neve alapján keleti szláv hatásnak tűnik). Innen keletre pedig a magyar kenderdörzsöléssel tökéletesen azonos formákban megtalálható a szyeppi és az ezzel rokon bőrkultúrákban, így a burjátoknál, szagályoknál, altaji törököknél, szojótoknál, beltireknél, hakaszoknál, majd az osztjákoknál, volgai tatároknál, sőt a grúzoknál is. A torziós bőrpuhító „hazája” D-Szibéria, ahol a sztyeppi török és mongol népek kultúrájában a bőr és ennek feldolgozása elsőrendű szerepet játszott. Innen terjedt nyugat felé, s nyilván nem csekély jelentősége volt a népvándorlásnak az eszköz keleti szlávoknál való elterjesztésében. A magyarsághoz az ennek kialakulásában oly jelentős szerepet játszó török népek hatására került a torziós bőrpuhító, kontinuus műveltségében tovább élt, majd életformája változásának hatására az idők folyamán funkcióváltással átalakult kenderdörzsölővé. – 2. Kenderdörzsölés lábbal: a kenderpuhítás általános módja. Egy jó maroknyi rostcsomót kalács formában összefonva láb alá vesznek, és rajta állva tapossák, a két lábfej között dörzsölik, sarokkal morzsolják. E munkamódot a Dunántúl keleti felén (népi neve tiprás, ill. nyomás), az Ipoly és Zagyva közti dombvidéken (morzsolás), valamint a Tiszántúlon (dörzsölés) alkalmazzák. E területen kívül csak Ukrajnából ismeretes még egész Európában a rostanyag taposásos puhítása. Viszont nemcsak a kendert puhítják így az ukránok, hanem a prémes bőr kikészítésének is egyik általános módja itt a bőr lábbal tiprása. Ez a taposásos bőrkikészítő eljárás századunkig alapvető munkamódja volt az ázsiai sztyeppi népeknek, a törököknek és mongoloknak. A hagyományos magyar bőrkikészítésnek is igen fontos mozzanata volt a taposásos puhítás. A lábbal való kenderdörzsölési technika a magyar kenderkultúra keleti bőrtechnikából származó elemének tekinthető, ugyanúgy, mint a → tiló, a → törőszék, a torziós dörzsölő vagy a → szöszcsávázás. A kenderdörzsölés mind a magyarságnál, mind az ukránoknál ugyanazon forrásból származik. – Irod. Gönyey Sándor: A kendermunka népi szerszámai Magyarországon (Népr. Ért., 1936).

Kenderkalló (Mónosbél, Heves m.)

Kenderdörzsölés (1942, Csenger, Szabolcs-Szatmár m.)

Szolnoky Lajos

kenderhám: → hám

kendermagcséplés: a beérett anyakender magjainak szabaddá tétele a magháztól (bugától). A napon vagy kemence tetején alaposan kiszárított anyakender szárait többnyire ponyvára fektetik úgy, hogy a magházak sorban egymás mellé kerüljenek. Általában kézicséppel, gyakran azonban csak egy bottal, → mosósulyokkal addig verik, amíg a magok kiperegnek. Ez az eljárás nagyjából egybeesik a → csép elterjedési területével. Az Alföldön és ahol a → nyomtatás volt a szemnyerés fő módja, a szérűre vagy egy ponyva közepére kitett gyalogszékhez, mosószékhez (→ mosás), esetleg csak egy tuskóhoz vagy deszkához 2–3 szál kórót összefogva hozzáverdesik a magházakat. Elvétve előfordul felföldi és dunántúli vidékeken, hogy a kendert kiszerelt szekérkerék küllőihez verdesik. A szabaddá tett kendermagot szelelőrostán tisztítják meg.

Szolnoky Lajos

kendermorzsoló henger: a → kenderpuhítás egyik eszköze, kör alakú, simára kiképzett élére állítottan körbejáratott malomkő, esetleg malomkőpár, vagy újabban bordázott felületű, kónuszos vashenger. A rostcsomókat (→ kendertörő) a kő vagy a henger járásának az útjába teszik, s amikor az átment rajta, megforgatják. A malomköves kendermorzsoló hengerek járgányosak, állathúzta meghajtásosak, a vashengerek vízi- vagy motormeghajtásos malmokhoz kapcsolódnak. A malomköves kendermorzsoló hengert megtaláljuk a Kárpát-medencében, a Bácskában, a déli Duna mentén, a Balaton-felvidéken, ezenkívül Bp. környékén, valamint Gömörben. A vashenger Hevesben, Borsodban, Abaújban fordul elő, ahol a vízimalmokhoz kapcsolódott. A malomköves forma a régibb, a vashengerest mindössze az 1910-es évek óta alkalmazták s a kenderkalló rovására terjedt el. A kendermorzsoló henger népi neve általában dörzsölőmalom, morzsolóhenger. A kender, ill. a lenrost kikészítésénél alkalmazva a Ny-i-Alpok vidékén (Svájc, Schwaben, Elszász) találjuk meg a kendermorzsoló hengert mind egyköves, mind kőpáros formában, gyakran járgányos meghajtással. Ugyanitt olajütő malommal összekapcsolva a megpörkölt olajos magvak összezúzására is használják. Olajkészítésre, pontosabban az olajbogyók összezúzására azonban az egész Mediterráneumban, Palesztinától Spanyolo.-ig, É-Afrikától Európában az olajfa határáig alkalmazzák. Ettől északra kontinensünkön pedig egy, a Bretagne-tól a Duna menti országokig húzódó szélesebb zónában olajos magvak zúzására, emellett bor, ill. ecet készítéséhez gyümölcs törésére, valamint szemes termények (köles) hántolására szolgál, s végül – a Ny-i-Alpok vidékén – a rostkikészítő eszközök sorába is bevonult. A Kárpát-medence déli részén igen szórványosan mint ecetkészítésre szolgáló gyümölcszúzó megtalálható. Rostpuhításra való alkalmazása nálunk nem helyi fejlődés eredménye, hanem valószínűleg azoknak a 18. sz.-ban a Bácskába és a Balaton-felvidékre betelepült német csoportoknak a révén került, amelyek D-Németo.-ból települtek át. A kendermorzsoló hengernek a telepített német falvakból való továbbterjedése a magyar nyelvterületen kötélgyártó mesterek révén nyomon követhető. – Irod. Ébner Sándor: A kendermunka népi szerszámai Magyarországon (Népr. Ért., 1927).

Szolnoky Lajos

kendermunka: a termelt → kendernek házilag, hagyományos módon és eszközökkel vászonneműekké való feldolgozása, amit szinte kizárólag a parasztcsalád nőtagjai végeznek. (A házilag elkészített fonalat csak egyes helyeken adták át megszőni a → takácsnak). A beérett kendert kézzel szaggatják ki a földből (→ kendernyövés), majd áztatják (→ kenderáztatás), hogy a belső fás szövetről a szár külsején elhelyezkedő rostok lelazuljanak. Szárítás után törik (→ kendertörés) és tisztítják a kendert, ezáltal az összetört fás szilánkok (→ pozdorja) eltávolodnak a hasznos rostok közül. Majd következik a → kenderpuhítás, végül pedig a gerebenezés (→ rostfésülés). A teljesen tiszta rostokat lehet fonni (→ fonás). A kész fonalat motringokba rendezik és lemérik a → motollán, aztán mossák (→ fonalmosás), szárítják és gombolyítják (→ gombolyító). Végül a szövéshez való előkészületként következik a → fonalfelvetés, majd a láncfonalak → szövőszékre való felhelyezése és ezután a tkp.-i → szövés. – A magyarság a honfoglalást megelőző időben is ismerte már a kendert és értett ennek feldolgozásához. A rostanyag kikészítéséhez használt akkori eszközkészlete és technológiája alig különbözött a legutóbbi időkben is alkalmazottól (→ kendertörő, → tiló, → törőszék, → kenderdörzsölés, → szöszcsávázás), csak éppen nem gerebenezte még a rostot. A fonással kezdődő fonalmunkák recens eszközei (→ guzsaly, motolla, gombolyító, fonalfelvetés, szövőszék) viszont honfoglalás utáni szláv hatást is mutatnak. – A kendermunkának jelentős gazdasági szerepe volt az önellátásra törekvő parasztcsaládok háztartásában. Bár a kendernek hagyományos módon és eszközökkel való feldolgozása rendkívül idő- és munkaigényes (egy m vászon előállítása a családnak átlag 24–28 munkaórába került!), ennek ellenére a parasztcsaládok zöme századunk első felében is még intenzíven foglalkozott vele. A kendermunkára fordítandó idő 80%-a téli hónapokra esett, amikor a parasztgazdaságban szünetelt a mezőgazdasági munka. Az egyébként hasznosítani nem tudott téli idő a kendermunka során jelentős értéket termelt: kielégítette a család és a gazdaság textilszükségletét. A kendermunka gazdasági jelentősége mellett fontos volt társadalmi szerepe is. Az egykor országszerte általános → fonók, ill. főleg a Tiszántúlon szokásos dörzsölők a lányok és legények találkozóhelyei és a közös játék, a mesélés, a szórakozás fontos társadalmi intézményei voltak. – Irod. Ébner Sándor: A kendermunka népi szerszámai Magyarországon (Népr. Ért., 1927); Szolnoky Lajos: A kender és feldolgozója Kemencén (Ethn., 1949); Szolnoky Lajos: Minőségi csoportok, mennyiségi egységek és a fonalrendezés számolási rendje a kenderfeldolgozásban (Ethn., 1950).

Szolnoky Lajos

kendernyövés: az érett kender kézzel történő gyökerestől kitépése. A kender házi felhasználásra való termelése a legutóbbi időkig megőrizte ezt a nagyon régi növénybetakarítási módot. A kétlaki növény virágos szálai (virágos kender) hamarabb beérnek, és a porzás megtörténte után (kb. júl. végén) ezeket szálanként kiválogatva az akkor még alacsonyabb anyakender közül kihúzgálják. A fiatal, vékony szárú virágos kender szebb, puhább rostot ad. A mag beérése után az anyakendert (magvas kender) is nyűvik, és → kendermagcséplés után ugyanúgy dolgozzák fel, mint a virágosat. A virágos és magvas kender külön való nyűvése századunkra már a dunántúli és az erdélyi területeken jórészt az egyszerre való kendernyövésre egységesült, s a magnak való szárakat csak a kenderföld szélén hagyták meg beérni. – Irod. Vincze Lajos: A kender termelése és feldolgozása Bálványosváralján (Népr. Ért., 1943).

Szolnoky Lajos

kenderpuhítás: → kendertörés és a kendertisztítás után a → pozdorjától megszabadított, még kissé merev rostszálak hajlékonnyá, selymes tapintásúvá munkálása. Ellentétben az általános európai gyakorlattal, a magyar népi rostkikészítő technika a kenderpuhításra többfajta eszközt és eljárást is alkalmaz. Ilyenek a → kenderdörzsölés, a → kendertörő, a → kendermorzsoló henger, a → szöszcsávázás, valamint a bustyolás és a kenderkalapács (kótis). Az utóbbi kettő a korai lenkultúrának a kendertechnikára gyakorolt hatását mutatja, és ott fordul elő a Kárpát-medencében (különben elég szórványosan), ahol a → kenderáztatásnál is lenes hatás érvényesül: a Dunántúlon, ÉK-Mo.-on és Erdélyben. Bustyolásnál sima kőfelületen hengeres súlyokkal ütögetik, puhítják a rostcsomót. A kótisnak nevezett kenderkalapácsnak két változata is általános az abaúji hegyvidéken: egy egyszerű, kézben fogott fakalapács, amellyel fatuskón végzik a kenderpuhítást, és egy ágasfán, tengelyen mozgatott nagyobb kétkarú fakalapács, amelynél a kenderpuhításhoz már két ember szükséges. A rostok puszta kézzel dörzsölése (dörgölés, dörgülés) két → rostfésülés között szokásos. Ez a munkamód az európai lenkultúrában elszórtan a legutóbbi időkig megtalálható volt, de középkori adatok bizonyítják, hogy történetileg nagy múltra visszatekintő rostpuhító eljárással van dolgunk. – Irod. Gönyey Sándor: Az abaújmegyei Pusztafalu népi építkezése, kendermunkája és népviselete (Népr. Ért., 1939); Fél Edit: Egy eddig ismeretlen kendermegmunkáló eszközről (Népr. Ért., 1940).

Kendercsomók puhításra várva (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)

Szolnoky Lajos

kendertisztítás: a kender tulajdonképpeni törését követő munkafázis, amellyel a még rostok között maradt → pozdorja szilánkjait a kéttilós rendszerben eltávolítják (→ kendertörő).

Szolnoky Lajos

kendertörés: a növény → kenderáztatás során megkorhadt belső fás részének az összetörése, hogy az apró darabokban kihulljon az értékes rostszalagok közül. Az így kihulló törmeléket nyelvjárásaink általában pozdorjának, ill. az Alföld déli részén csepűnek nevezik. A kendertörésnek több eszköze használatos a magyarságnál. Legáltalánosabb a → kendertörő, amely formájában és felépítésében azonos a → tilóval, csak éppen erősebb, durvább kidolgozású ennél. Szórványosabb előfordulású a → törőszék és ugyanígy a → kölyűs kendertörő is. E három eszköz közül ugyanott csak egyet használnak kendertörésre. A tkp.-i törő munkát igen gyakran előtörés előzi meg. Legtöbbször ez csak azt jelenti, hogy a kézbe fogott maroknyi kenderkórót megízelik, hosszának negyedeinél, ötödeinél megroppantják, hogy könnyebben törhessék utána a törőeszközön. Nagyobb szerepet kap az előtörés a Tiszántúlon, ahol az ízekbe roppantáson túl meghajtogatják, azaz lábbal is alaposan megtapossák, mielőtt a kendertörőn törnék. A Szilágyságban pedig egyenesen helyettesíti a törőszerszámot a kézzel és lábbal, tehát csak testi erővel végzett eljárás. Az előtörésnek É-Somogyban eszköze is van, a csapórúd (→ kendercsapás); a ház oldalának nekitámasztott erősebb rúdon először megroppantják a kóróköteget, majd hozzáverdesik, csapják, hogy a pozdorjának a nagyja kihulljon belőle. – Irod. Szolnoky Lajos: A tiló (Népr. Ért., 1965).

Kendertörés (Nógrádóvár, v. Nógrád m.)

Kendertörés tilóval (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)

Szolnoky Lajos

kendertörő: a kenderpuhítás eszköze, vízi energiával működő mechanikai gépezet, amelyet általában vízimalmoknál, nevezetesen patakmalmoknál (→ patakmalom) üzemeltettek. Szerkezete, felépítése és működési elve azonos a gyapjúszövet tömörítésénél használt → kallóéval, csak ennél a leejtett bunkó sima, száraz talpgerendára esik, s az alája tett rostcsomót súlyos, ritmikus ütéseivel ezen puhítja meg. A fogaskerék-áttétellel forgásba hozott vastag, vasalt végű, vas tengelyvégű perselyes csapágyban forgó főtengelyen egymástól kb. 30 fokos szöggel eltérő beépített emelőkarok forgás közben a kendertörő ütőszerkezetének, bakójának nyelébe ütköznek, s azt felemelik, majd leejtik. A forgási energia így szakaszos mozgássá, munkavégzéssé alakul át. A lezuhanó bakó a kendertörő alapgerendájára fektetett kender szilárd rostjait összezúzza, töri. Általában több (2–8) ütőbunkót állítanak fel sorban egymás mellett, így egyszerre több asszony is forgathatja, puhíthatja alatta a 15–30 marokból egy-egy bunkóaljába, bakóaljába befont kenderét. A molnárnak a kendertörő használatért minden tizedik markot vámba kellett adni. A kendertörőt megtaláljuk Hevesben, Borsodban, Abaújban, fel egészen a Szepességig. Népi neve általában bunkó, bunkoló malom, bakó, törőmalom. A kendertörő elterjedési területe beleékelődik a kenderdörzsölő nagyobb összefüggő területébe, sőt ezt az említett vidékeken ki is szorította a kendertörő a használatból, mivel ugyanazt a → kenderpuhítási funkciót látja el, de vízi energiával működtetett mechanizmusa útján kevesebb fáradsággal. A kendertörő működési elve megegyezik a → lépőkölyűk, → érczúzók mechanizmusával is, valószínűleg annak másodlagos alkalmazása. Mo.-i elterjedése, az egykori Felső-Mo. bányavidékeinek szomszédsága ezt igazolja, de elképzelhető a gyapjúszövetet tömörítő kallóból való kialakulása is. (→ még: tiló)Irod. Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967); Szolnoky Lajos: Alakuló munkaeszközök. A magyar népi kenderrostmegmunkálás (Bp., 1972).

Kendertörő (Bódvarákó, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Filep AntalSzolnoky Lajos

kendő: → fejkendő (→ bíbor, → hátravető), → hosszú kendő (→ mosdató kendő), → jegykendő, → karra való kendő, → kézbevaló kendő (keszkenő), → nyakravaló, → vállkendő, → zsoltártakaró

kendőfa, kendőtartó, kendőruha-tartó: → törülközőtartó

kendőlakás: → eljegyzés

kendős tánc, keszkenős tánc: két típusa közül az egyik az → ügyességi táncok csoportjába tartozik. A táncos a kendőt lábai alatt az egyik kezéből a másikba kapkodja. Lényegében a → sapkatánc, a → söprűtánc egyik változata. Somogyban az ún. verbungot (→ ugrós) járják gyakran kendővel. Fejér megyében a kendős tánc dallamának refrénjében elhangzó szövegrész alapján a sudridrom elnevezést kapta. Szólóban vagy párosan egymással szemben táncolják. Főleg a Dunántúlon ismerik. A másik típus a lakodalmi párválasztó témákhoz kapcsolódik (→ lapockás tánc, → párnás tánc, → süveges tánc). Valamelyik legény vagy leány, de rendszerint a vőfély kezdi el a táncot. Zsebkendőjével – amelyre gyakran csomót köt – megérinti, ill. megüti a kiválasztott leány vállát. Ez követi, majd együtt forognak és a legény megcsókolja a leányt. Szerepet cserélve a leány egy legényt választ. Az egyik változatban a legény a kiválasztás után a kendőt a földön húzza, csalogatja a leányt, míg az rá nem lép. Ekkor letérdelnek és megcsókolják egymást. Vacsora után, kontyoló előtt járják. Az egész magyar nyelvterületen ismert. (→ még: eszközös táncok) – Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A-B., Bp., 1955–56); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Pesovár Ferenc

kendőváltás: → eljegyzés

kenéz: a soltészhez hasonló feladatkörű és jogállású telepítő személy a középkori Mo. keleti területein. A kenézeknek különösen az erdélyi románok és a kárpátaljai rutének betelepítésében volt nagy szerepük. A földesurak vagy a kincstár megbízásából összegyűjtötték a letelepülni szándékozó lakosokat és elpusztult faluhelyeket vagy új falvakat népesítettek be velük. A megtelepedés jogi, gazdasági és társadalmi feltételeire a földesúrral írásban vagy szóban kötött megállapodásban, az ún. kenéz-levélben foglaltak voltak az irányadók, belső viszonyaik pedig rendszerint az átköltözés előtti szabályoknak megfelelően alakultak ki. Fáradozásaikért viselhették az új település bírói tisztségét, telkeket, malom- és kocsmahaszonvételt kaptak, a letelepített nép pedig ünnepek előtt meghatározott mennyiségű terményt adott számukra. A kenézségi jog osztható, eladható és örökölhető volt. Így a 15. sz.-ra az erdélyi kenézek száma igen megszaporodott. Tulajdonképpen a románság tehetősebb és előkelőbb rétegévé lettek. Sokan közülük nemességet szereztek, és az elődeik által egykor benépesített falvak földesuraivá váltak. A kenézség intézménye balkáni eredetű, Mo.-on túl Galícia történetében is jelentős szerephez jutott. (→ még: németjogú falu, → vlachjogú falu)Irod. Hunfalvy Pál: Az oláhok története (I–II., Bp., 1894); Kniezsa István: A tót és lengyel költözködő pásztorkodás magyar kapcsolatai (Ethn., 1934); Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Bp., 1946).

Bárth JánosTárkány Szücs Ernő

kengyel: a → nyereg tartozéka, ebbe teszi a lábát a lovas → lovaglás közben. A kengyel igen régi találmány; ezt is, mint a nyeregdeszkás nyerget Belső-Ázsiában, valamelyik lovas-nomád nép találta fel, és a népvándorlás során terjedt el mind a Távol-Ketelen, mind Európában, korát nem ismerjük. Kötélből, szíjból, fából és csontból egyaránt készíthettek kengyelt. A hortobágyi pásztorok pl. még a századforduló táján is használtak fakengyelt. – A legrégibb fémkengyel-töredék (az i. sz. 2. sz.-ból) egy hun sírból (Dulga-Ul, K-Mongólia) került elő. – A kengyel igen fontos része a nyeregnek, ez teszi lehetővé a hosszú időn át történő lovaglást, a sebes vágtát, a nyeregből folytatott harcot, vadászatot, a lóról való eredményes nyilazást is. A kengyelt a hunok már biztosan használták, de úgy látszik, hogy nem ők, hanem az avarok terjesztették el Európában. A honfoglaló magyarok hátaslovain elmaradhatatlan volt a kengyel, neve is már honfoglalás előtti finnugor eredetű szavunk. A kengyel, amióta fémből való változatait ismerjük, mindig alkalmazkodott a lovas lábbelijéhez. A puha talpú lábbelikhez széles talpallójú, kerekded formájú kengyel volt a megfelelő. A kemény talpú lábbelikhez pedig sík talpallóval készültek. És hogy télen ne fázzon a lovas lába, báránybőrrel vonták be a kengyelt, vagy kengyelbundát húztak a lábbelire. Az útonjáró ember – kivált a középkorban, de egészen a 17. sz. végéig – leginkább lovon járt. Szekéren csak a nők és papok közlekedtek. És hogy a lóról való eséskor ne történjék szerencsétlenség, jó bőre méretezték a kengyelt, nehogy a lovas lába fennakadjon. – Irod. Dienes István: A honfoglaló magyarok fakengyele (Folia Arch., 1958); Kőhalmi Katalin: Fakengyel és egyéb fatárgyak egy nyugat-mongóliai múzeumban (Folia Arch., 1958); Szőke Béla: Adatok a Kisalföld IX. és X. századi történetéhez (Arch. Ért., 1954).

Szíjkengyel (Átány, Heves m.)

Kötélkengyel (Átány, Heves m.)

K. Kovács László

kengyeles bundamelles: → elejbőr. Kengyelnek nevezik a hordpántokat, kantárokat (Göcsej).

kengyeles ruha: → mezei bölcső

kengyelfutó: olyan szolga, aki kengyelben, azaz lóháton követte urát vagy továbbította a gyors hírt. A múltban, még a 18. sz.-ban is azt a személyt jelentette, aki valamely ünnepélyes alkalomkor lovas ura előtt haladt, hogy a sokadalomban utat nyisson neki. Kengyelfutók haladtak az úr lova mellett kétoldalt is – egy vonalban a ló fejével –, hogy a menetnek nagyobb legyen az ünnepélyessége és lóról vagy lóra szálláskor (lóraelléskor: üléskor) mindig kéznél legyenek és segítsék az urat. (→ még: csatlós)

K. Kovács László

kenőasszony: → gyógyító

kenyér: 1. gabonafélék, ill. kukorica lisztjéből sült, erjesztett tészta, az újkorban alapvető néptáplálék. A falusi lakosság és a városi családok egy része a 20. sz.-ig maga készítette, bár a → sütőipar már igen korán jelentkezett. A házikenyér századunk közepe óta a parasztságnál is folyamatosan visszaszorult. – Mo.-on a 19–20. sz.-ban a házikenyér nyersanyagában és készítésmódjában sokféle változat fordult elő. A K-Dunántúlon, az Alföld és Erdély nagy részén búzalisztből, a Dunántúl többi részén, a Duna–Tisza közén, a Nyírségben, északon és Erdély egy részén rozslisztből, az átmeneti övezetekben a két liszt keverékéből sütik a kenyeret. A Keleti-Kárpátok magyar lakosságánál önálló alapanyag az árpa. Kukoricakenyeret sütnek rendszeresen az Alföld ÉK-i peremvidékén (Kraszna-Szamos-Tisza mente). Somogyban a rozs–kukorica-keverék a jellegzetes. Az alapanyag kiegészítése más lisztfélével gyakori szükségmegoldás; búzakenyérnél burgonyával elég rendszeres. A kenyérlisztet vagy a malomban, az → őrléssel párhuzamosan vagy házi → szitálással különítik el az őrleményből. A kenyér nyersanyagai közül sosem hiányzott az e célra házilag készített erjesztőanyag, amelyhez a századfordulótól kezdve sajtolt → élesztő is társul. A magyar nyelvterület középső részén és az ÉNy-Dunántúlon → tartósított erjesztőanyagot, másutt → kovászmagot használnak. Búza- és rozskenyérnél általános az ún. közvetett tésztakészítés. Ennek első lépése a kovászolás, melynek során a liszt egy részéből az erjesztőanyaggal → kovász készül. Azt érni hagyják, majd a többi liszttel és folyadékkal tésztává dagasztják. Árpa- és kukoricakenyérnél uralkodó az ún. közvetlen tésztakészítés, amelynél a kovászolás elmarad, az egész lisztmennyiséget valamennyi szükséges nyersanyaggal egyszerre dagasztják össze. Ez utóbbi megoldás rozskenyérnél erősen visszaszorulóban előfordul még a DNy-Dunántúlon, területileg kapcsolódó párhuzamai gyakoriak egyidejűleg az Alpokban. A tésztakészítés mindkét megoldásánál a dagasztást a tészta érlelése, majd kiszakítása követi. Kovászoláshoz azt a lét használják, amelyben az erjesztőanyagot eláztatták; a dagasztáshoz sós vizet. A tartósított erjesztőanyag hatóanyagaitól és a sótól eltekintve a kenyér fűszerezése ritka. A kovászmagot alkalmazó vidékeken szórványosan többfelé kovászolnak komlólével. DNy-Dunántúlon gyakran köménymagot dagasztanak a tésztába, ami Közép-Európa rozskenyeres övezetében, így a szomszédos osztrák területen is igen elterjedt. A kiszakított tésztát gömbölyűre alakítják, majd kelesztik. Erdélyben jellegzetes, hogy a kelesztés gyakran elmarad. A sütést házi kemencében végzik, csak ritkán, újabban a péknél. Sütőedénybe rendszeresen csak a szétfolyó, töredező árpa- és kukoricakenyeret teszik, egyébként a → tepsi alkalmazása 20. sz.-i szórványos divatjelenség. A kisült kenyerek súlya a kiszakított darabok nagyságától, formája viszont nemcsak az alakítástól, hanem az alapanyagok tulajdonságaitól és a kenyérkészítés módjától is függ. A házikenyerek átlagos súlya 5–6 kg, csak a Tiszántúlon volt nagyobb és Erdélyben kisebb. Alapátmérőjük Erdélyben 20–25, másutt 35–40 cm. A rozs- és rozsos kenyerek magassága 10–12 cm, az alföldi búzakenyéré 20–25 cm, gyakori D-Tiszántúlon a 30 cm-es, a legmagasabb sikértartalmú búzából készült kenyér. A búzakenyereket a magasság növelése érdekében bevetés előtt félkörben késsel megvágják (az ország középső részén), a D-Alföldön hajtogatva alakítják („fejesre szakasztják”). A hosszú, ovális forma a házikenyérnél új és ritka. Kenyértésztából általában egy kisebb kenyeret, → cipót is szakítanak, s különféle → kenyérlepényeket sütnek. A kemencéből kiszedett kenyereket hűtik, majd → kenyértartón vagy egyéb tárolóhelyen raktározzák. Erdélyben a kenyér felső héját rendszeresen feketére égetik sütésnél és búzakenyérnél ezt az égett héjat sütés után azonnal, még melegen leverik. – A kenyérkészítés sajátos eszközei közül a → sütőteknő, → kovászfa, kovászkeverő lapát, sütőabrosz, → sütőlapát sehol sem hiányzik, a teknővakaró használata mindenütt szórványos, míg a → kelesztőedény alkalmazása éles regionális elkülönülést mutat. – A háztartásban a kenyérkészítés 1–3 hetes időszakonként, többnyire kéthetenként ismétlődik. A kenyérkészítés lebonyolítása 18–20 órát igényel. Általános gyakorlat, hogy a kovász érlelését, a dagasztást éjszakára időzítik. Ehhez déltájban áztatják az erjesztőanyagot, este szitálják a lisztet és kovászolnak, hajnali 2–3 óra körül dagasztanak, 5 körül vetik be a kemencébe a kenyereket és két órán át sütik. A házi kenyérkészítés női munka, presztízskérdés. A dagasztást már nem bíró öregek a kemence fűtésében, a bevetésben kapnak szerepet. – Ugyanebben az időben regionálisan jelentősen eltér a kenyér táplálkozásbeli szerepe, abszolút mennyisége, valamint részaránya a lisztből készült ételek csoportjában. Moldvában a falusi lakosság – magyarok és románok – étkezéséből a kenyér teljesen hiányzik, a házikenyérkészítés csak a 20. sz. közepén kezdődik szórványosan. Az 1930-as években kenyeret csak vásárban, városban járva vettek, s évente néhány alkalommal ettek. Erdélyben a házi kenyérkészítés rendszeres, a kenyér mindennapi étel, de mennyiségileg általában elmarad, vagy legfeljebb éppen eléri az itt mindennapi kukoricapuliszka (→ tört pép) fogyasztását. Csak innen Ny-ra főtáplálék, alapvető szerepű a táplálkozásszerkezetben a kenyér. A két utóbbi övezetben hasonló viszont, hogy minden étkezési alkalommal szerepelhet, főételként és hideg-meleg főételekhez egyaránt eszik. A D-Alföldön a kenyér héját általában nem eszik meg, minden levágott karajt körbe meghámoznak. A kenyérnek leves ételek sűrítésére való felhasználása, ami igen elterjedt középkori megoldás (→ rántás), az újkor késői századaiban nálunk már hiányzik. Az Alföldön kenyérsütéskor egyszerűbb eljárással, korpából, dercéből gyakran készítenek külön kenyeret a kutyáknak, amint a 17–18. sz.-ban hazai és külföldi nemesi udvarházakban szokásos volt. Ebből származik a „Kutyát lehet kapni, csak korpa legyen” szólás. Szabályos búzakenyér a D-dunántúli rozskenyér-övezetben és az ÉK-i kukoricakenyér-övezetben ünnepi → kalácsként készül. – A kenyér erjesztett voltánál fogva történetileg új ételtípus. Sült tésztaételként előzménye az erjesztetlen → lepénykenyér, táplálkozásszerkezeti szerepében a → kásaételek. – A gabonatáplálék készítése során fellépő spontán erjedés megfigyelése vezette rá az embert a → tésztaerjesztés lehetőségének felismerésére. Történetileg is bizonyítottnak tekinthető, hogy a tésztaerjesztés, a kenyérkészítés nem monogenetikus eredetű. Az Alpoktól É-ra előkerült, i. e. 800-tól kezdve gyakori kenyérleletek ellene szólnak annak a korábbi interpretációnak, amely az egész európai kenyérkészítést egyiptomi innovációs centrumból származtatja. A kenyér készítésének ténye önmagában táplálkozásbeli helyzetéről sosem tájékoztat. A korai középkorban Európa-szerte csak a legfelső társadalmi réteg evett kevés kenyeret. Az őket ellátó műhelyek, szakemberek tevékenysége is hozzájárult a kenyérkészítés széles körű megismertetéséhez. A középkor végén kezdődött és máig sem fejeződött be É- és K-Európában, valamint kisebb peremterületi, magas hegyvidéki és erőteljesen kukoricatermelő övezetekben (köztük a Kárpátokban, a Kárpát-medence keleti harmadán és a román alföldeken) az a váltás, amelynek során a gabonatáplálék mennyiségileg jelentősebb formájaként a kenyér a kásaételek helyébe lépett. – Mo.-on szélesebb körű, rendszeres házi kenyérkészítés kezdeteire a 14. sz. közepétől utalnak jobbágyszolgáltatások. Az ún. közvetett tésztakészítésnek a sütőiparon kívüli gyakorlatát valószínűsíti a ’kovász’ jelentésű kiskovász terminus 15.sz.-i felbukkanása. Az Alföldön ugyanekkor megjelenő új, ún. → középmagyar háztípus két zárt tüzelőjének egyike – a konyhai sárkemence – kenyérsütő berendezésként értelmezhető. A 16. sz.-ban gyakran regisztrálták a kenyérkészítés eszközeit háztartási felszerelésként, a néphitben jelentkezett a domború kenyeret célzó analógiás varázslás. A várkatonaság élelmezéséhez a jobbágytelek ekkor sokféle kész kenyérrel is hozzájárult. A kötelező „ajándékok” között kenyér az urbáriumokban (Erdély kivételével) országszerte sűrűn szerepelt. Kenyér és kalács a parasztháztartásban már következetesen elkülönült. Az adózó társadalmi egység meghatározására megjelent a „külön kenyeres” jogi kifejezés. Az ország középső és Ny-i részén mindennapi, mennyiségileg nem jelentéktelen, formájában már a maihoz hasonló kenyérfogyasztás valószínűsíthető. A kenyér szó a köznyelvben a korábbiakkal ellentétben a 17. sz.-tól következetesen csak erjesztett kenyeret jelöl, erjesztetlen tésztát már nem. A 18. sz.-ban az alföldi búzakenyér fogalom Európában, kiváló minőségét, szokatlanul nagy méretét, különleges erjesztőanyagát angol, francia, német utazók és enciklopédisták csodálták. – Az ország egy részén megfigyelhető 16. sz.-i jelentős kenyérfogyasztás a koraiak közé tartozik Európában. A Kárpát-medence a kontinensen átmeneti helyzetet foglal el a búzakenyér D-európai és a rozskenyér északi övezete között. Az árpakenyér Európa-szerte a tájökológiai adottságok folytán csak a rosszul keleszthető gabonával rendelkező vidékek egyik gyakori megoldása. Közéjük tartozik a Kárpátok egész vonulata. Az erjesztett kenyér nem feltétlenül domború és magas, de Európában a középkor óta folyamatosan ennek irányába haladt a kenyérgabona megválasztása, a kenyérkészítés módja. Mégis a legújabb korig É-, Közép- és D-Európa kisebb-nagyobb körzeteiben közönséges kenyérként szokásos csupán ujjnyi magas vagy még alacsonyabb, egyáltalán nem domború forma: zabból, árpából, de rozsból, búzából is készül; gyakran nyílt tűzhelyen sütve; frissen fogyasztva és évi egy-kétszeri kenyérsütéssel (ún. kemény típusváltozatként) egyaránt. Nálunk ilyen kenyérfajtáknak semmi nyoma, kenyérnek ezeket a köztudat a 18. sz.-tól semmiképp el nem ismerné. A hazai kenyérkészítésben a jól lazított, domború kenyeret adó erjesztésnek, tésztakészítésnek is legcélravezetőbb megoldásai dominálnak, amelyek az újkorban Európa-szerte egyre inkább előtérbe kerültek, de kizárólagos érvényre máig nem jutottak. (→ még: gyümölcskenyér, → palacsinta) – Irod. Stokar, W. von: Die Urgeschichte des Hausbrotes (Leipzig, 1951); Schmitthenner, E. und H.: Speise und Trank in Europa (Wissenschaftliche Veröffentlichung des Deutschen Instituts für Länderkunde, N. F., 1960); Kisbán Eszter: A kenyér néprajzi kutatása Európában (Ethn. 1965); Kisbán Eszter: A kenyér a táplálkozási struktúrában (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970). – 2. A hozzá fűződő hiedelmek (→ hiedelem) és → mágikus eljárások még a 20. sz.-i Európában is elevenen éltek. Ezek keletkezésében a legfontosabb tényezők a következők: a kenyér alapvető táplálék volt; mint ilyen lett a termékenység, a bőség szimbóluma, az agrármágia (→ termékenységvarázslás) eszköze, → áldozati étel stb. A kenyérélesztési eljárások sikere nagymértékben függött a nem mindig biztosítható külső körülményektől. Ezért részint mágikus eljárások is társultak a kenyérkészítés műveletéhez, részint kialakult a kenyér megronthatóságába vetett hit. A siker biztosítása érdekében és a rontást elhárítandó, a kenyérsütéshez számtalan hiedelem jellegű → előírás és → tilalom járult. A kenyér az egyházi szimbolikában is fontos szerepet kapott – tisztelete részint ezen alapszik. A hiedelemanyag meglehetősen egyöntetű egész Európában, és fő vonásaiban régtől fogva nyomon követhető. A magyar → népi hitvilág kenyérrel kapcsolatos legfontosabb adatcsoportjai a következők: A tilalmak egy része a sütés időpontját szabályozza (→ hét napjai). Az országszerte általános pénteki (különösen nagypénteki) tilalmat még a közelmúltban is megtartották. Ebben komoly szerepe volt a tilalmak ellen vétők büntetésével kapcsolatos hiedelmeknek (a pénteki kenyér véres lesz, kővé válik, sír a kemencében). Emellett a pénteki, ill. nagypénteki kenyeret felhasználhatónak vélték különböző mágikus célokra (pl. vízbe fúlt megkeresése). Tilalmas nap volt továbbá a kedd is (→ kedd asszonya), valamint az év jeles napjai közül elsősorban → Luca napja és Borbála napja. A tilalmak más része a sütést végző személyre vonatkozik (férfi, valamint menstruáló nő nem süthet; asszony sütés előtt nem közösülhet), ill. magára a készítés műveletére (a → rontást, → szemverést megelőzendő a kovászolást nem láthatta idegen, nem volt szabad a tésztát megdicsérni: az erjesztőanyagot általában nem volt szabad kölcsönadni). – A sütés minden fázisához kapcsolódott valamilyen mágikus kísérőcselekmény: ezek részint analógiás úton kívánták a munka sikerét biztosítani (pl. dagasztás után cuppogtak a kenyérnek; kemencébe vetés után a sütő felemelte szoknyáját; a szakajtót felborították stb., hogy magasra nőjön a kenyér részint általános, mindenfajta mágikus célra alkalmas gesztusok voltak (kovászolás, dagasztás, bevetés előtt és után keresztet vetnek kés élével, sütőlapáttal stb. a tésztára, a kemence szájára; a kelni tett kenyérre ráolvastak stb.). Sok helyen szokás volt az egyik vagy mindegyik kenyérbe ujjal lyukat nyomni. Az így megjelölt kenyeret általában utolsónak hagyták, és a hit szerint ez használható volt különböző célokra, így pl. → tűzvész elhárítására. – A kenyér becsben tartása, tisztelete még a 20. sz.-ban is elevenen élt (pl. Isten áldása néven emlegették; nem volt szabad rálépni, eldobni; ha leesett a földre, meg kellett csókolni, de legalább ráfújni). A kenyér megszegését és fogyasztását szabályozó előírások és tilalmak is részben e tiszteletet tükrözik, részben analógiás úton kívánnak bizonyos célokat biztosítani (megszegés előtt keresztet kell rá rajzolni; a megkezdett karéjt végig kell enni; befelé kell fordítani, hogy a gazdagság befelé siessen stb.). A kenyér mint a család jólétét, bőségét, termékenységét szimbolizáló, ill. biztosító alapvető táplálék, elsősorban bizonyos kezdő alkalmakkor kapott szerepet, amikor egyébként is jellemző volt e célok mágikus biztosítása. Általános volt az új házba vitt kenyér és só, amely a lakók jólétét kívánta biztosítani vagy azt szimbolizálta. Hasonló szerepe volt a kenyérnek → lakodalomkor (pl. az új asszonyt kenyér alatt vezették be; ő maga osztogatott a vendégeknek kenyeret stb.), valamint a → karácsonyi – eredetileg évkezdő – szokásokban (a → karácsonyi vacsorán fogyasztott vagy a → karácsonyi asztalra helyezett és néhány napig érintetlenül ott hagyott kenyérhez sok helyen a jövő évi gazdagságot, termékenységet biztosító jelentés társult). A kenyér szereplése az agrárrítusokban Európa nagy részén intenzív volt még a közelmúltban is; erre a magyar nyelvterületről csak szórványadatok ismertek (pl. kenyér ekevas alá tétele első szántáskor; karácsonyi kenyér megőrzése szántásig stb.). A kenyér halottkultuszban betöltött szerepe azonban nálunk is fontos volt: mint legalapvetőbb táplálék kapott szerepet a → halott etetésében és ezzel összefüggésben a → szegények etetésében. Fontossága révén lett a kenyér és a sütés minden eszköze mágikus és gyógyító célokra alkalmas tárggyá. Sokféle betegség (pl. → árpa, kinövés, seb stb.) gyógyszereként ismert a kenyér elfogyasztása; a vele való bedörzsölés, eltörése a beteg feje felett, a kenyérmosó vízzel való itatása, stb. A tűzvész elhárításában a kenyér és a sütőteknő; a → vihar elhárításában a szénvonó és a sütőlapát kapott fontos szerepet. → Előjelek is fűződtek a kenyérhez: legáltalánosabb az a hit volt, hogy a sütés közben megrepedő kenyér egy családtag halálát jelenti. A kenyérrel kapcsolatos hiedelmek egy része – nálunk éppúgy, mint egész Európában – éppen régiségénél fogva sok esetben értelmét vesztette. A cselekmények nagy része már hiedelemháttér nélküli, csak a hagyomány által fenntartott gesztus. Legelevenebben a kenyér tisztelete élt a legutóbbi időkig. (→ még: lepény, → sütemények) – Irod. Kiss Lajos: A kenyérsütés babonái (Ethn., 1922); Schmitthenner, E. und H.: Speise und Trank in Europa (Wissenschaftliche Veröffentlichung des Deutschen Instituts für Länderkunde, N. F., 1960).

A kenyértészta ráfordítása a sütőlapátra (Kéleshalom, Bács-Kiskun m.)

A kenyér mosása (Kéleshalom, Bács-Kiskun m.)

A kenyértészta felvágása (Kéleshalom, Bács-Kiskun m.)

A kenyér bevetése (Kéleshalom, Bács-Kiskun m.)

Kenyér (Gyula, Békés m.)

Kisbán EszterPócs Éva

kenyeres gazda: mással közös háztartásban, egy kenyéren élő jobbágy, → zsellér elnevezése. A kenyeres gazda rendszerint a családfő nős fia, veje, testvére, valamilyen más rokona volt, de lehetett nem családtag is. A kenyeres gazda nem rendelkezett külön → jobbágytelekkel, így külön szolgáltatás sem terhelte a földesúr felé. Rendelkezhetett viszont saját állattal, irtvánnyal (→ irtás), szőlővel. – Irod. Zimányi Vera: A Rohonc-szalonaki uradalom és jobbágysága a XVI–XVII. században (Bp., 1968).

Török Katalin

kenyeresláda: → cselédláda

kenyerestalyiga, eleségestalyiga: a pásztorok kétkerekű, többnyire kétrúdú, lóval vagy szamárral vontatott közlekedési eszköze. Két típusa volt használatban: a ládaszerű, fedeles, tehát teljesen zárt és amelyiknek a tejete nyitott. A kenyerestalyiga teteje lapos vagy nyerges, háztetőre emlékeztető. A pusztai szállásokra szállították ki rajta az élelmet, ill. a vándorló pásztorkodásnál a felszerelést (→ gúnya) rakták bele. A Hortobágyon a csikósok és a juhászok már a 18.-ban is használták, kezelője a kisbojtár, a tanyás, a talyigás volt. A debreceni pásztortalyiga lécoldalú és saroglyás, a derekába vesszőből font kast tettek. A Kiskunságon, pl. Bugacon mindig a → cserény mellett állt; ökörbőrrel takarták le; gulyások, csikósok és juhászok használták. A gulyások kenyerestalyigáját ökörrel is vontatták, ezeken rúd helyett → tézsla volt. Fedele felemelhető, belül külön rekeszekben voltak az élelmiszerek és az egyéb felszerelési tárgyak. A kenyerestalyigát a Kiskunságban a cserény szállítására is felhasználták. Kiskunhalason, Kiskunmajsán, Kiskunfélegyházán az ún. kerekesláda a tengelyről leemelhető volt, s behelyezték a cserénybe. A kenyerestalyiga ismeretes volt még pl. Csongrád, Békés és Szatmár m.-ben. A 18. sz.-tól a 20. sz. elejéig a pusztai legelőkön széles körben használták. A domb- és hegyvidéken ismeretlen. Lehetséges, hogy a kenyerestalyiga mintájára alakultak ki a vontatható négykerekű pásztorkunyhók (→ kerekeskunyhó), s kapcsolatos a nomád népeknek lakásul is használt kocsijával. (→ még: talyiga) – Irod. Herman Ottó: A magyarok nagy ősfoglalkozása (Bp., 1909); Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (Bp., 1912); Ecsedi István: A Hortobágypuszta és élete (Debrecen, 1914); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században (3. rész., Ethn., 1966).

Szabadfalvi József

kenyérfa: → kovászfa

kenyérjegy: részben → mesterjegy, részben → tulajdonjegy. Az első esetben az előállító pékműhely (sütöde) alkalmazta készítményein mint árujegyet; a második esetben azok használták, akik az otthon elkészült nyers kenyeret községi sütödébe vitték és az elcserélést kenyérjegy használatával akarták megakadályozni. Mindkét alkalmazási forma napjainkban is fennmaradt (pl. kenyércímke). – Az első kenyérbélyegző Trójából maradt fenn (i. e. 2000 körül volt); kenyérjegyeket az ókorból és a középkorból is nagy tömegben ismerünk. – Irod. Meldau, R.: Zeichen, Warenzeichen, Marken (Berlin – Zürich, 1967).

Tárkány Szücs Ernő

kenyérkosár: a megkezdett → kenyér tárolóhelye. Használata az alföldi parasztháztartásokban rendszeres, századunk elején a K-Dunántúlon és az Északi-Középhegység irányában terjedt, másutt csak szórványosan fordul elő. A kenyérkosár régebbi formája lapos fenekű, egyenes oldalú, kerek gyékény-, szalma-, ritkábban vesszőkosár, amelynek esetleg teteje is van. Ennek helye a hagyományos berendezésű szobában a sarokpad középső sarkában volt. Ezt az egyszerűbb formát vesszőből font, szintén kerek, de lábon álló, fedeles kenyérkosár váltotta fel, amely a sarokpad végénél állt. Ahol kenyérkosár nem használatos, a megszegett kenyeret az étkezésre szolgáló → asztal mély fiókjában (Dunántúl, Sajó–Bodrog vidéke), ill. ruhával betakarva állandóan a szobabeli asztalon (Ipoly–Zagyva, ill. Bodrog–Felső-Tisza vidéke) tartották.

Kenyérkosár (Tiszaderzs, Szolnok m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kenyérkosár (Bodony, Heves m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kenyérkosár (Cigánd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kenyérkosár (Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kisbán Eszter

kenyérlepény: kenyérsütéskor a kenyér tésztájából, ill. annak teknőkaparékából készített különféle sült tészta. Az egész népterületen általános a kaparék felhasználása kenyérlepénynek, valamint az, hogy az érett kenyértésztából valamennyit lángosnak szánnak. Ez utóbbit 30–35 cm átmérőjű, lapos kerek darabbá alakítva, a kemence fűtésének utolsó szakaszában, a parázzsal beterített kemencefenék megtisztított közepére fektetve sütik meg. A tészta neve a Ny-i országrészen langal(l)ó (és alakváltozatai), a Rába torkolatvidékén és a K-Dunántúltól kezdve keleten mindenütt lángos. Lepénynek szórványosan nevezik. – A teknővakarékot kis vízzel, sóval összegyúrva, az Alföldön rendszerint jó kenyértésztával, zsírral feljavítva használják fel. Többnyire lepény-, olykor apró cipóformában sütik meg. A tészta elnevezései (vakarcs, vakaró, molnárpogácsa, bodag, sótalan, sovány, pompos, kanvarjú, vakvarjú, dübbencs) a → lepénykenyér, a → cipó és a tőle különböző kenyérlepényekével kontaminálódnak. – A gazdag búzatermelő Tiszántúl és a K-Dunántúl parasztságának regionális „fényűzése” maradt az a rendszer, hogy a kenyértésztából egyéb kenyérlepények, „sütemények” céljára is elvettek. Ilyen a szilvalekvárral töltött vese nevű és alakú tiszántúli sütemény és az ugyanitt sokféle néven készített zsíros, réteges-leveles lepény (ismételten rétesszerűen kinyújtott, zsírral kenve hajtogatott kenyértésztából). A K-Dunántúl beérte egy kenyértésztából sült vastag lepénnyel (pompos), amelybe káposztát, töpörtyűt gyúrnak vagy töltenek. (Az orosházi káposztás pompos dunántúli jövevény.) – Búzakenyeres vidékeken kenyértésztából időnként önteni való tésztát (→ öntött tészta) is sütöttek.

Kisbán Eszter

Kenyérmező: a Maros kiszélesedő völgyének sík, fátlan része a romániai Hunyad megyében (→ Hunyad megyei magyarok), Szászvárostól ÉK-re Alkenyér és Algyógy falvak közelében. Kinizsi Pál törökverő csatájának színhelye. Nevét valószínűleg a mellette fekvő, jellegzetes alakjáról Kenyérhegynek nevezett szigetszerű hegykúptól kapta.

Kósa László

kenyér panasza, a: → legendamese, változataiban → eredetmagyarázó monda. A búza panaszra megy Jézushoz: eltemetik, boronával össze-vissza szurkálják, ha megnő kaszával levagdossák, lovak lábai alá szórják, azok rátaposnak, malomban éles kövekkel összezúzatják, majd a gazdasszony kezei közé kerül, aki ökleivel lökdösi, dagasztja, vizet öntöget rá, forró kemencébe teszi, pirosra süti. Éles késsel felaprózzák, s az emberek éhes gyomrukba tömik. Jézus a felsorolt kínok mindegyikénél így szól: Szaporodj! Mire a búza elkeseredve hozzáfűzi: Gyakran még egyszer megpirítanak! Jézus megszánja s így szól: Akkor foggy! Ezért húzódik össze a kenyér pirítás alkalmával, s ezért nem pirítják sok helyen a kenyeret. A kenyér panaszának motívuma igen gyakran fordul elő más mesetípusokban, pl. az ördög és a kenyér (AaTh 1199 A, BN 346) és a → vasfejű farkas. Az ördög el akarja vinni a szegény embert vagy gyermekét. Az ember ezt előre tudja és egy cipót tesz ki az asztalra, hogy helyette az feleljen az ördögnek. A cipó azt mondja az ördögnek, hogy gazdáját csak akkor viheti el, ha mindazt kiállja, amit ő. Felsorolja szenvedéseit, mire az ördög rémülten távozik. Rokon ötleten alapszik a DK-Dunántúlon lakodalmi pohárköszöntőként vagy találós kérdésként ismert vers, amelyben a bort vádolják, amiért az ivó embert árokba taszítja, tönkreteszi stb., de most elnyeri méltó büntetését: megisszák. A bor meghatározása: „Bor ennek a neve. Ez annak a girbe-görbe szőlőtőkének a leve. Kaszakéssel kanyargatott, Kapafokkal kocogtatott, Tölfába tétetett, Abronccsa körül vétetett. Somfán csepegtetett...” A bor megvádolása és megbüntetése középkori szokás emlékét őrzi: a keresztény egyház ugyanis akkor az ártalmas férgek ellen indított pöröket, s ítéletet is hoztak ellenük. – Irod. Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (I–III., Pécs, 1940).

Nagy Ilona

kenyérsütő nő, kenyérsütögető: céhen, ill. ipartestületen kívüli háziiparos, aki saját háztartásában, maga beszerezte nyersanyagból, piaci árusításra rendszeresen készített kenyeret. A 19–20. sz. fordulóján elsősorban a városok-mezővárosok szegényebb paraszti rétegeiből kerültek ki, s nagyobb számban az Alföldön dolgoztak. Készítményük nyersanyaga és kivitele lényegében azonos a helyi házikenyérével. Kenyérben önellátó lakosság esetén árutermelésük a → sütőiparét meghaladhatja: Debrecenben 1795-ben egyetlen pék és 61 kenyérsütő nő működött. – Irod. Bálint Sándor: A kenyér és a kalács a szegedi néphagyományban (Néprajz és Nyelvtudomány, 1962).

Kisbán Eszter

kenyértartó: egész kenyerek tárolóhelye. Házi kenyérkészítésre berendezett parasztháztartásainkban egyszerre mindig több, 2–3 hétre elegendő → kenyeret sütnek. A készlet kenyértartóra kerül, míg a → kenyérkosár a már megszegett kenyér helye. A kenyértartók felfüggesztett, ill. falra szerelt állványok, amelyeken a kenyerek szellős elhelyezése lehetséges. A K-Dunántúlon, az Alföldön, a Felföldön a kenyértartó kenyérnyi szélességű egy szál hosszú deszka, ill. hasonló alakú, lécekből kialakított rács. Ezeken a polcokon, rácsokon a kenyerek egy sorban, fenekükön feküsznek. A 4–6 kenyér kétsoros elhelyezésére alkalmas széles kenyértartó rács az Ipolytól a Bódváig, ill. délen a Tarna, Zagyva torkolatáig nyúló területen uralkodó formaváltozat, amely szórványosan a Duna–Tisza köze szomszédos vidékén is előfordul. Vízszintes, kétszintes kenyértartó Zalában és D-Vasban szokásos, ezen a kenyerek egy-egy rúdpáron fekszenek, egymás fölött két sorban. Szintén fekszenek a kenyerek a Dunántúl Ny-i felén általánosan használatos és a szlavóniai magyaroktól is ismert függőleges tengelyű, több szintes kenyértartón. Ennél a kenyereket a vízszintes karok végén kiképzett támaszokra egyenként helyezik el. Bár ilyen szerkezetű kenyértartóval a Székelyföldön is találkoztak, ott a tárgy csak kivételesen fordul elő, lényegében teljesen ismeretlen; az egész kenyereket többnyire → sütőteknőben, ill. polcon tárolják. A hazaiaktól formában eltérő, de függőleges tengelyű, több szintes szerkesztésű kenyértartók használatosak az Ibériai-félsziget északi részén, a Ny-i Alpokban, a Rajna és Türingia közti vidéken, valamint egy kisebb zárt lett területen. Hazai elterjedése a tárgy közép-európai szerepével nyilván összefüggésben áll. Hasonló a helyzet a Ny-i magyarság másik sajátos szerkesztésű kenyértartójánál. Ez egy egyszintes, rekeszes kenyértartó, amelyen a kenyerek élükön állnak a rekeszeket elhatároló, félkörívben hajlított vesszőkre, ill. rúdpárokra támaszkodva. A tárgynak a kenyértartó mellett kenyérálló elnevezése is van. A kenyértartó e formaváltozata a Dunántúl Ny-i felén, a csatlakozó É-i Kisalföldön és foltszerűen az Ipoly alsó szakasza mentén használatos. Pontos megfelelői D-Franciao.-tól hazánkig, ill. a morva vidékig húzódó övezetben végig kimutatható, K-finno.-i elterjedését déli kölcsönzésként magyarázzák. Ez a kenyértartó csak a korong alakot megközelítő, tehát lapos tetejű kenyerek elhelyezésére alkalmas. Így nálunk elterjedésének az alföldi, K-dunántúli magas búzakenyérforma önmagában is határt szab. A kenyértartók helye a lakóházban többnyire a kamra; az ÉNy-i országrészen korábban rendszeresen a padlástér is, amely a jobb hőszigetelő zsúptető kiszorulásával e célra alkalmatlanná vált.

Kenyértartó hálókamrában (Vizslás, Nógrád m.)

Vízszintes, kétszintes kenyértartó (Szaknyér, Vas m.)

Kisbán Eszter

kép: 1. falikép, a szobaberendezés tartozéka. Széles körű európai elterjedését a képsokszorosító eljárások 14–15. sz.-i megindulása tette lehetővé. Az így készült nyomatokat a 19. sz. második felétől különféle mechanikai sokszorosítású reprodukciók váltották föl. Mo.-on a 18. sz.-tól jelent meg a parasztházakban az → üvegkép és a → tükörkép, emellett ÉNy-Dunántúlon a művirágokkal díszített ereklyetartó kép (ún. kolostormunka, zárdamunka). A megrendelésre készült olaj- és vízfestésű kép a parasztságnál ritka. A 19. sz. második felétől, de nagyobb tömegben az I. világháború idejétől tört előre a fénykép. – A parasztházban a képek kezdetben szinte kizárólag vallásos tárgyúak voltak (szentkép), nevük sokfelé, tekintet nélkül az ábrázolt szent személyére: Jézus, Jézuska, Isten, többes számban is előfordult (pl. Mezőkövesden az aranypapírral díszítettek: rezes Jézusok). A 19. sz. elejétől említenek ref. házakból világi képeket: meseképet (Tündér Ilona, Árgirus királyfi), huszárábrázolást, állatképet (fiastyúk). Gazdag parasztoknál ritkán, elsősorban mezővárosokban fordult elő a 19. sz.-ban a víz- vagy olajfestésű portré, ezt váltja fel a 19. sz. második felétől a fénykép. Különösen kedveltté vált az esküvői kép, igen gyakran oly formában, hogy a képet a menyasszonyi koszorúval és vőlegényi bokrétával vették körül. A 19. sz. elején jelent meg az alföldi prot.-oknál a → szűcsmintakönyvek hatására a virágos keretezésű, születés, esküvő, haláleset emlékére készített vízfestésű emléklap (születési levél), melyet idővel felváltott a nyomtatott. Az Alföldön az emléklapok nyomán kialakult a virágcsendélet, amely vízfestésű, a helyi → bútorfestés stilizálási szabályai szerint kialakított virágcsokor; berámázva 2–3 azonos díszítményű képet akasztottak a falra, ahogy a bútorokon szokásos a virágcsokrok ismétlése. A 19. sz. másodikfelétől elterjedt a politikai nyomat, elsősorban Kossuthra, Rákóczira és a szabadságharcra (pl. aradi tizenhárom vértanú) vonatkozó képek, továbbá egyéb nyomatok (háziáldás, katonasági emlék), ref.-oknál lapra nyomott bibliai idézet (fali mondás, fali ige, aranymondás). A képek lakásbeli helye elsősorban a → szentsarok, a fényképeké főleg a → falitükör környéke. A képek elrendezése a szimmetria szabályai szerint történt, gyakran dísztányérokkal, színes szentelt gyertyákkal váltogatva. Van adatunk, hogy a 19. sz. elején a képeket falra ragasztották, de a fennmaradtak (köztük néhány 18. sz.-i is) mind keretezettek. – 2. → fogadalmi kép, → kegykép. – Irod. Reinfuss, Roman: Malarstvo ludowe (Kraków, 1962); Ujváry Zoltán: Árgirus és Tündér Ilona vásári festményen (Ethn., 1963); Varga Zsuzsa: Képek és szobrok (Kiállításkatalógus, Székesfehérvár, 1970); K. Csilléry Klára: Magyar népi grafika (Népr. Ért., 1971); Ritz, Gislind M.: Hinterglasmalerei (München, 1972).

K. Csilléry Klára

kepebál: → aratóünnep

kepésgazda: → aratógazda

képmutogató ének: A hajdani vásárok jellegzetes alakja Európa-szerte a képmutogató, aki mondanivalóját prózában és énekben adta elő. A képmutogató előadás legfontosabb kelléke a vászonra vagy papírra festett, ill. nyomtatott festmény, amely 6–8 vagy több egyforma mezőre oszlott, s mindegyiken egy-egy jelenet volt látható. A képet valamilyen állványra vagy sok esetben a templom oldalára akasztotta a képmutogató, s eléje egy kis széket vagy padot tett (innen a német neve: Bänkelsänger), amelyre ráállt s egy hosszú pálcával mutogatta az egymás után következő képeket. Először prózában elmagyarázta az eseményt, majd ugyanezt versbe szedve ismert dallamra elénekelte, miközben segítője sípládával, hegedűvel, dudával, verklivel kísérte. Az előadás végén felszólították a közönséget, hogy a történet nyomtatott lapokon megvásárolható és olvasható – ebből származott a képmutogató jövedelme. A képmutogató általában családjával együtt járt vásárról vásárra, ők segédkeztek az előadásban. A képmutogató ének gyökerei a 11–12. sz.-ig nyúlnak vissza. Mo.-on a 19. sz.-ban volt a legelterjedtebb. A képmutogató ének témái rablógyilkosság, pénzszerzés, fosztogatás, olykor egy-egy tragikusan végződő szerelmi történet. A képmutogató éneket jellemzi a megkötöttség, egyeznie kell strófaszámban a mellékelt képpel, strófánként azt kell elmondani, amit az egyes mezőkben látható képek ábrázolnak, ebből adódik, hogy a képmutogató ének szövege képszerű, eseményeket ábrázol. A képmutogató ének nehézkes stílusú, idegenszerű, erősen érződik rajta a rossz fordítás. A képmutogató éneknek a célja nemcsak a szórakoztatás, hanem a hallgatóság meghatódottságán keresztül az erkölcsi javítás. A képmutogató ének ismert és elterjedt volt Mo.-on, de jelentős sikerre mégsem tett szert a paraszti társadalomban, mert a képmutogató ének hírközlő funkcióját jobban pótolta a paraszti → história. A képmutogató ének az asszimilálódó polgárság alsó rétegében terjedt el. A festményt a képmutogató vásárolta, s általában a verset sem ő készítette, hanem készíttette, az ő tevékenysége az előadásra szorítkozott. Legismertebb képmutogató ének: A Gulyás Miska és Káposzta Sára szerelme. – Irod. Tolnai Vilmos: A képmutogató eredete (Ethn., 1921); Viski Károly: A képmutogató (Népünk és Nyelvünk, 1934); Takács Lajos: A képmutogatás kérdéséhez (Ethn., 1953); Csatkai Endre: A képmutogatók (Soproni Szle, 1956).

Szemerkényi Ágnes

képviselőtestület: 1848-tól 1949-ig a rendezett tanácsú (1935 óta megyei) városokban, a nagy- és kisközségekben a város és falu lakóinak képviseleti és önkormányzati szerve. Tagjai megbízatásaikat közvetlen vagy közvetett választás és vagyoni census alapján nyerték. A választásra jogosultak körét törvény szabályozta, tagjainak fele a → virilistákból, a község legfőbb adófizetői közül került ki. A képviselőtestület elnöke a polgármester vagy főbíró, határozatait az → elöljáróság hajtotta végre. Hatáskörét a törvény (1871: XVIII.; 1886: XXII.; 1928: XXX. tc.-ek) és a helyhatósági szabályrendeletek állapították meg.

Balogh István

kerámia: → fazekasság

kerámiajegy: a → mesterjegy egyik fajtája, amely edények alján, oldalán, peremén vagy egyéb helyén látható. Egyéb elnevezései: porcelánjegy, fazekasjegy, gölöncsérjegy, fenékjegy. Az edény megszikkadása után, égetése előtt leginkább fabélyegzővel ütötték bele. Megkülönböztetnek benyomott, domború, festett jegyeket. Alakja igen változatos: kereszt, küllőskerék, csillagforma, háromszög, betű stb. és az ezek kombinációjából kialakítottak. Jelezte a gyárat, az üzemet, a műhelyt, a mesterjegy pedig az edény készítőjét, festőjét (festőjegy), akit darabszámra fizettek, és ezért is szüksége volt az egyéni jelre. – Irod. Thorn, C. I.: Handbook of Old Pottery and Porcellan Marks (New York, 1947); Csányi Károly: A magyar kerámia és porcelán története és jegyei (Bp., 1954).

Középkori magyar cserépedények domború fenékjegyei

Késő középkori bécsi grafitos edények benyomott perem- és mesterjegyei

Tárkány Szücs Ernő

Kerecsényi Edit; H. Kerecsényi (Nagykanizsa, 1927–): néprajzkutató, muzeológus. Tanulmányait az ELTE muzeológus szakán végezte, ugyanitt szerzett bölcsészdoktori címet is (1951). Azóta a nagykanizsai Thury György Múz. ig.-ja. Népviselettel, népi építkezéssel, lakáskultúrával és gazdálkodáskutatással foglalkozik. Tanulmányai hazai folyóiratokban és tudományos évkönyvekben jelennek meg. – F. m. Zala megye földrajzi nevei (közzétette Markó Imre Lehellel és Ördög Ferenccel, Zalaegerszeg, 1964); A zalai fehérhímzés (Bp., 1974).

kéregdíszítés: a lágy nyírfakéregből formált → sótartó doboz díszítése. A díszítmény elsősorban magából az összeállítás technikájából adódik. – 1. Az edényke oldalfalát képező kéregszalag két végét zegzugosra vágják, hogy miután az ovális fát fenéknek és tetőnek megfelelően körbehajlították, az egymásba tolás után tartósan összezáródjon. A végek kimetszése alkothat egy vagy több nyelvet, ezek eltérő alakúak lehetnek; egybekapcsolás után a rajzuk geometrikus mintát ad. Az oldalfal felületére gyakran karcolt vagy beszurkált díszítés kerül, rendszerint mértanias mintával, esetleg áttört mintázatú kéregköpeny. – 2. A sótartó fala egyetlen kéregszalagból készül, mely az edény kerületénél 5–6-szor hosszabb. Fokozatosan elkeskenyedőre szabják és mindkét szélét teljes hosszában kicsipkézik. A fa fenéknek megfelelően körbetekerik a szalagot úgy, hogy a doboz középen hordószerűre vastagodjon. Az egymásra rétegződő sávokat faszegekkel rögzítik. Előfordul, hogy a középre kerülő keskeny pántot díszítés céljából sötétebb színű kéregből vágják ki. Néha a tetőre is kéregborítást tesznek, az oldalfalhoz hasonlóan kivitelezve. – A kéregdíszítés az Alföld kivételével az egész magyarlakta területen kimutatható. Maga a kéregmunka igen régi, prehisztorikus eredetű. A magyar kéregdíszítéssel rokonítható, a dobozkák összeillesztéséből adódó díszítések a néprajzi anyagban elsősorban az északi területeken találhatók meg, többek közt a finnugor rokonnépeknél, így a finneknél, cseremiszeknél, osztjákoknál. Tekintetbe véve a magyar kéreg szó finnugor eredetét is, feltehető, hogy a kéregdíszítés a magyar népművészet legrégebbi rétegebe tartozik, és lényeges vonásaiban a finnugor együttélés korának művészi gyakorlatát fejlesztette tovább. – Irod. Viski Károly: Díszítőművészet (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Valonen, N.: Geflechte und andere Arbeiten aus Birkenrindenstreifen unter besonderer Berücksichtigung finnischer Tradition (Kansatieteellinnen Arkisto, IX., Helsinki, 1952); Krüger, F.: Divagaciones sobre formas primitivas de saleros y de objetos afines (San Sebastian, 1962); Hofer Tamás: Az Álattartás Gyűjtemény. A Néprajzi Múzeum 1962. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1963); Kerecsényi Edit: Kéregedények a Thury György Múzeumban (Ethn., 1970).

K. Csilléry Klára

kéregedény: → kászu

kéregfőkötő: → főkötő

kerék, szekérkerék: az az eszköz, amelyen a → tengelyes járművek gördülnek. Kétfajta kereket ismerünk: 1. a korong- vagy sajtkereket és – 2. a küllős kereket. – A kerék általában a tengelycsapon forog, de vannak a tengellyel szilárdan egybe szerkesztett kerekek is; ez esetben a kerék együtt forog a tengellyel (így a primitív → kordéknál, a → talicskánál, → targoncánál és a vasúti kocsiknál is). Az ilyen kétkerekű járművekkel nehéz a fordulás, ezért nagy ívben fordulnak. A kerék részei: → kerékagy, tengelycsap, → küllő, → talp, agykarika, sárkarika, puska és → sín. – A kerék nagyon régi találmány; a fiatalabb kőkorszakban már ismerték, a bronzkorban pedig már kétséget kizáróan → szekéren is alkalmazták. Az első kerekek minden bizonnyal korongkerekek voltak, de a küllős kereket is ismerték már az i. e. 4. évezredben. Ezt bizonyítják a Mezopotámiában (Tell Halaf) előkerült leletek. A sumérok, óegyiptomiak, a szkíták és az ógörögök már egyaránt készítettek küllős kerekeket. A küllős kerék előnye, hogy sokkal könnyebb, mint a korongkerék, továbbá hogy a kerékagy szinte tetszés szerinti hosszúra készíthető, miáltal a kerék stabilabban áll, ill. forog a tengelyen. – Irod. Tarr László: A kocsi története (Bp., 1968).

K. Kovács László

kerékabroncs: → sín

kerékagy: a → keréknek az a része, amellyel a tengelycsapon forog. Nevezik még: kerékfejnek, keréktuskónak is. Mind a küllős, mind a korongkeréknek van kerékagya, de vannak kerékagy nélküli korong- vagy sajtkerekek is. Ha küllős a kerék, akkor rendszerint 10–12 küllő fészkel a kerékagy véseteiben, ill. csapnyílásaiban. A kerékagyat agykarikák védik a repedések ellen, és hogy a vőgye, a furata (csapágya) ne kopjon el gyorsan, ne bővüljön ki túlságosan, mert akkor lődörög a tengelycsapon.

K. Kovács László

kerékalja: a rét, a kaszáló múlt század végén feledésbe merült területmértéke az Alföldön. Pontos értékét nem ismerjük. Bizonyos számú kerékfordulattal bejárt terület a kerékalja, amelyet a közös kaszáló évi kiosztásakor mértek ki. A kiskunsági városok hitelesített szekeret tartottak erre a célra. Túrkevén a szekérkerék egy küllőjére szénacsomót kötöttek és annak segítségével számolták a kerék fordulatait. – A kerék eredetileg hosszmérték lehetett, de a 18. sz.-ban már szintén területmérték; úrbéri telek után 8 kerék, zselléreknek 2 kerék rétet osztottak. (→ még: kaszaforduló, → kötélalja, → láncalja, → pózna)Irod. Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957).

Paládi-Kovács Attila

kerek aljú ködmön: → ködmön

kerekbunda: ujjatlan, prémes, szironyos és rátétes díszű, vállra terített báránybőr bunda (Ajak).

kerekecskézés: → karikázó

kerekesjászol: két tengelyre és négy kerékre szerelt, vontatható, állatok etetésére szolgáló berendezés. Formája hasonló egy alacsony, hosszú derekú, lőcs nélküli szekérhez. Mezei munkák, Dunapatajon és Hajdúböszörményben leginkább szállítás, kaszálás és szántás alkalmával az igásökrök etetésére használták. Belerakták a gazdasági szerszámokat, a főzőeszközöket (→ szolgafa, bogrács stb.) és az élelmiszert, s az állatok kihúzták a földre. Munka végeztével a kerekesjászolba takarmányt tettek és mellé állították az ökröket. Amíg a munka tartott, a férfiak kinn tartózkodtak a földjükön; éjjel öltözötten, bundába vagy szűrbe burkolózva a földön aludtak. A kerekesjászol a nagy határú alföldi mezővárosokban és falvakban (pl. Hajdú, Bihar, Szabolcs m.) volt használatban, olyan helyeken, ahol a föld több tagra oszlott, s ahol az állandó szállások, a tanyák nem alakultak ki (→ még: jászol)Irod. Balogh István: A jószág teleltetése Debrecen környékén (A debreceni Déri Múz. Évkve, 1937); Hofer Tamás: Hordozható szélfogó és kerekjászol rekonstrukciója Hajdúböszörményben (Népr. Ért., 1956); Hofer Tamás: Kerekes nyári jászol Dunapatajról (Népr. Ért., 1964).

Kerekes nyári jászol (Dunapataj, Bács-Kiskun m.)

Szabadfalvi József

kerekeskunyhó, bódé, kaliba: pásztorok kerekeken álló deszkakunyhója, amelyet lovakkal vagy ökrökkel a legelőn továbbvontathatnak. A kerekeskunyhó a → szántalpas kunyhó mellett a másik továbbvontatható építmény. A Tiszántúlon a négykerekű deszkakunyhó egyik rövid végén van az ajtó és a vontatáshoz a rúd; itt uradalmi gulyások és részben csikósok használták. Az építmény ismeretes az erdélyi (pl. Bálványosváralja) kosarazó juhászoknál (kaliba), ahol a sajtkészítést is benne végzik (→ esztena). Bulgáriában egy- és kéttengelyű, tehát két és négykerekű változata is előfordul. A kerekeskunyhó kerekei vagy fatörzsből kimetszett tömörek, vagy küllősek. – Irod. Györffy István: Das Bauwesen der Hirten im ungarischen Tiefland (Debrecen, 1927); Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Wakarelski, Christo: Die bolgarischen wandernden Hirtenhütten (Acta Ethn., 1956); Földes László: A juhtartás típusai és építményei a Kárpát-medencében (Népr. Közl., 1957).

Szabadfalvi József

kerekesláda: → kenyerestalyiga

kerékfal: → talp

kerek gallérú szűr: → szűr

kerékgyártó, bognár, kerekes: szekerek, kocsik, szánok fa alkatrészeit készítő kisiparos. Szerszámai: fejszék, fúrók, vésők, fűrészek, vonószék, eszterga, gyaluk, körzők stb. Kerékgyártó az elmúlt évtizedekig majd minden községben dolgozott. Kovácsmesterrel együttműködve készítette a → kocsikat és a → szekereket. Az olyan kerékgyártót, aki az úri kocsikhoz és hintókhoz szükséges minden munkát (asztalos-, lakatos-, nyerges-, fényező- stb.) elvégzett műhelyében, → kocsigyártónak nevezték. A magyar kocsigyártó-mesterség igen nagy múltú, a késő középkortól századokon át európai hírű volt. Nagyobb városokban rendszerint a kovácsokkal alkottak közös céhet. A kocsiknak és szekereknek tájanként eltérő jellegű típusait alakították ki. Hegyvidéki erdős területeken – az elmúlt évszázadban elsősorban már csak Erdélyben – házimunkaként vagy háziiparban a parasztok önállóan is megfaragták. A Székelyföldön a keréknek való fát edzésképpen teknőben forrázzák, kemencében melegítik. A kerékfalakat természetes görbületű, ún. horgas bükk- vagy szilfából, sablon után faragják, majd kerékfal-kihajtó padban formálják. A kerékszéken kifúrják a küllők helyét és összeillesztik a kereket. A kerékagy külön esztergán készül. A Hont, Nógrád, Heves megyei paraszti faragók alföldi és dunántúli uradalmakba szegődtek éves vagy hónapos munkára kerékgyártónak vagy faragóbéresnek. – Irod. Gaul Károly: Hazánk házi faipara (Bp., 1902); Haáz Ferenc Rezső: Az Udvarhelyszéki székely szekér (Népr. Ért., 1932); K. Kovács László: A magyar közlekedés, teherhordás, hír- és jeladás (Bp., 1948); Jordán Károly: Bognár kisipar (Bp., 1959).

Kerékgyártó céh behívótáblája hintóábrázolással (1841, Miskolc)

Kerékgyártó műhely (Debrecen)

Kósa László

kerekítés: → bekerítés

kerekjászol: → jászol

kerekköpenyeg: → köpenyeg

kerekkötő: bő → kötény (Ajak).

kerékkötő lánc: → vágólánc

kerekszék: → asztalszék

kerekszoknya: mellényrész (lajbi) nélküli szoknya (→ göcseji viselet).

kerenta: egy darab fából kialakított ovális alakú, alacsony peremű, egyik végén csőrszerű kifolyóval ellátott sajtnyomó teknő. Erdélyben az → esztena felszerelésének elmaradhatatlan darabja. A megoltott juhtejből kiválasztott nyers sajtcsomót, a gomolyát a kerentára fektetett sajtruhán dolgozza tovább (darabolja, kinyomkodja belőle az édes savó maradékát, a sajttejet) a sajtkészítő. A kerentát néhol ágasfalábakra állítják; funkcionális megfelelője a → gomolyanyomó asztal. A kerenta szó román eredetű. – Irod. Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (szerk. Földes László, Bp., 1961).

Földes László

Kerényi György (Csorna, 1902–): zeneszerző, népzenekutató. A bp.-i egy.-en doktorált (Eötvös-kollégista). A Zeneakadémián Kodály tanítványa volt. 1930–32-ben berlini és római tanulmányúton járt. Mint országos énekoktatási felügyelőnek nagy szerepe volt a magyar zenepedagógia fellendítésében. 1929-től rendszeresen foglalkozik népdalgyűjtéssel; 1934–40-ben Bartók munkatársa az MTA-n, majd az MTA Népzenekutató Csoportjának főmunkatársa. A → Magyar Népzene Tára sorozatból az ő szerkesztésében jelentek meg az I., II. és IV. kötetek. – F. m. Népies dalok (Bp., 1961); Szentirmay Elemér és a magyar népzene (Bp., 1966).

kereplő: fából készült idiofon hangszer. Sokféle változatát két csoportra osztjuk: 1. kalapácsos kereplők; 2. bordás kereplők. A kalapácsos kereplő egyik alapformája az, amit a r.k. templomokban nagyböjt idején a templomi harangok helyett használnak: kb. 25x14 cm nagyságú deszkalapra szerelt, tengelyen előre-hátra lendülő fakalapácsok (1–4 db), amelyek működtetés közben a deszka lapját verik. Vadriasztásra (kártékony madarak ellen) a kalapácsos kereplőknek olyan változatát használják, amelyet (póznára vagy épületre szerelve) szélkerék segítségével az áramló levegő működtet. A fakalapácsokat a szélkerék tengelyére rászerelik, s azok a tengely forgása közben a függőleges verődeszkához ütődnek. Fakalapács helyett egyszerű fa- vagy fémfityegők – „kölykök” – is lehetnek spárgával a kereplő tengelyére kötözve. Innen a kölkes- kereplő név, s mivel szél hajtja, szélkereplőnek, szélkelepnek is nevezik. – A bordás kereplőn a hangkeltés úgy történik, hogy keretre szerelt ruganyos fanyelv szabad vége fogaskerékszerűen faragott (bordázott) forgó tengelyen csapódik egyik fokról a másikra. Legáltalánosabb formája kifeszített nyeles zászlóhoz hasonlít. Ennek legkisebb változatait a nép között gyermekjátékként használják (→ hangadó játékszer), a nagyobbakat állatok terelésére és vadriasztásra (egyebek közt szőlőéréskor seregélyek és a kányák riasztására). A bordás kereplőt a nagyböjt utolsó három napján az egyház rituális célra is használja. Bizonyos helyeken gyermekek járják végig kereplőkkel a falut, és jelzik a szertartások idejét, amiért nagyszombaton délután a házaknál pirostojást kapnak. A templomtoronybeli kereplők a kalapácsos és bordás kereplő nagyobb méretű kombinációi. Tengelyükön fogazat helyett dudorok, „tüskék” vannak, és több nyelvük van. A nyelvek alsó lapjára kalapácsot is szerelnek. Működtetés közben, miután egy-egy nyelv a tüskéről lepattan, kalapácsával a nagy, ládaszerű rezonáló szekrény tetejéhez csapódik. (→ még: szőlőpásztor)Irod. Vajkai Aurél: A paraszt-szőlőművelés és bortermelés Veszprém megye déli részében (Népr. Ért., 1938); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).

Bordás kereplő (általános forma)

„Szélkereplő” (általános forma)

Sárosi Bálint

kereplye: → hótalp

kereskedői jegy: → mesterjegy

keresőhalászat: csónakról vagy vízben gázolva vontatott, ill. partra húzott, kisméretű szerszámokkal végezhető halfogási mód. A magánosan vagy egy-két társával dolgozó halász nagy területet bejárva mintegy „keresi” a véletlenül útjába eső halat. A keresőhalászat szerszámainak használati módja a → kerítőhalászattal rokon: közös a szerszámok húzása, vontatása. A keresőhalászat szerszámainál – a kisebb méret következtében – a tért ölelő vontatás, a zsákmány bekerítésének mozzanata viszont hiányzik. A keresőhalászat szerszámait Herman Ottó külön rendszertani kategóriába sorolta; tőle származik a fogási mód elnevezése. Az újabb kutatás e szerszámokat is a „húzott szerszámos halászat” kisszerszámaiként rendszerezi, hangsúlyozván a kerítőhalászati eszközökkel való rokonságukat, az azonos fogási elvet. A keresőhalászat szerszámainak a magyar halászatban három típusa ismert: a) a csónakról vontatott folyóvízi szerszámok (→ kece, bóné, → gyérháló) ún. fenékhálók: a vízfenéken tartózkodó, ott megbújó halak fogására alkalmasak; b) a gyors folyású patakokon a vízben gázolva használható → vezetőháló az ár ellen úszó halak fogására szolgál; c) a kisebb folyók, patakok partjáról a vízbe nyújtott s partra húzott → kaparóháló csak a part közelében tartózkodó apróbb halak fogására alkalmas. A keresőhalászatnak e három szerszámtípusát csak az azonos fogási elv rokonítja, történeti-genetikus kapcsolat nincs közöttük. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Szilágyi Miklós

kereszt: 1. Az emberi civilizáció legkorábbi korszakaiból, jóval a kereszténység előtti időkből is maradtak fenn keresztábrázolások. A legegyszerűbb a kör alakba foglalt kereszt: ⊕, valószínűleg napszimbólum. Vallási jelképként és díszítőelemként egyaránt ismert az ókori Egyiptomból, Indiából és Perzsiából. – Főbb formái: T (az ún. Szent Antal-kereszt), lator-kereszt, ilyen volt Krisztus keresztfája); † (az ún. latinkereszt); + (az ún. görögkereszt, a korai és főként a keleti templomokban található);

(Egyiptomban és Asszíriában az istenség jelképeként használták);
(svasztika vagy „gamadion” – Indiából és Kínából is ismert díszítőelem); × (az ún. Szent András-kereszt). – A keresztrefeszítést az ókorban a görögök és a rómaiak csak a rabszolgák büntetésére használták, mint a halálbüntetés végrehajtásának eszközét. Ez a kivégzési forma ismert volt a zsidóknál is. A keresztény hagyomány szerint Krisztust is keresztre feszítették. A kereszt jele csak Constantinus császár uralkodása után lett a kereszténység szimbóluma. Győzelmi jelvényként használták a középkor folyamán a lovagok Krisztus nevének kezdőbetűit: XP vagy
. A magyar népművészet leggyakrabban a → svasztikát használja a kereszt díszítőelemeként. – A magyar → népi hitvilágban rontáselhárító jelnek tartották, országosan ismert volt. Ezt a jelet rajzolták az istállók ajtajára a → boszorkány ellen és a tejes
köcsögre a tej megrontása ellen, → kelésre és a szemen levő → árpára stb. (→ még: keresztvetés) – Irod. Koch Róbert: A jelek könyve (Bp., 1944); Gunda Béla: A kereszt mint mágikus jel az agyagedényeken (Ethn., 1941); Csaba József: Kereszt alakú varázsjelek alkalmazása a vendeknél (Népr. Közl., 1956). – 2. gabonakereszt (→ kéverakás) – 3. → út menti kereszt

Hoppál Mihály

keresztanya, keresztapa: → keresztszülő

keresztcsűrös falu: → pajtasoros szalagtelkes falu

kereszteletlen gyerek: a kereszteletlenül meghalt gyerekhez a magyar → népi hitvilágban több rétű hiedelemkör fűződik. A vele kapcsolatos gyakorlati tennivalók, előírások részben összefüggnek a kereszteletlen gyerek → túlvilágra jutásával kapcsolatos hiedelmekkel. A kereszteletlen gyerek – összefüggésben bizonyos egyházi előírásokkal – még a 20. sz.-ban is sok helyütt különleges elbánásban részesült: gyakran nem temették pappal, temetőbe, hanem a temető mellé, árok szélére, kerti fa alá; nem koporsóban, hanem kis ládában, esetleg rongyba csavarva vagy fazékban. Gyakran kapott más halottaknál nem vagy kevésbé szokásos mellékletet (→ halotti melléklet): pl. pénzdarabot, hogy a túlvilágra vezető útján vámot tudjon fizetni, vagy fizetni tudjon az ott keresztelő Szent János által végrehajtott keresztelésért. Néhol – szintén a túlvilági keresztelőhöz – szenteltvizet tettek mellé. A kereszteletlen gyerek a hit szerint nem a szokásos módon jut a mennybe. Vagy egyszerűen a tisztítótűzbe (limbusba) kell mennie; vagy örök sötétségben van az utolsó ítéletig, ill. amíg meg nem keresztelik. Mindezektől a részben egyházi hatásra keletkezett hiedelmektől független az a hit, amely szerint a kereszteletlen gyerek lelke a többi nem normális módon meghalthoz hasonlóan, → kísértetként bolyong a földön, a ház előtt az eresz alatt tartózkodik, vagy sírjában fekve állandóan sír stb. E hit összefügg bizonyos természeti jelenségek, hang- és fényhatások megmagyarázására irányuló törekvésekkel (pl. a temetőben vagy ház körül hallott vagy hallani vélt síró hangot, a temetőben látni vélt fényt kereszteletlen gyerek lelkének képzelik). A kereszteletlen gyerekkel való találkozás, a kereszteletlen gyerek „megkeresztelése” általában fiktív, → hiedelemmondai jelenet, de a keresztelés néha valóságban is előfordult kereszteletlen gyerekkel való képzelt találkozás esetén: általában valamilyen ruhadarabot (kötényt, zsebkendőt vagy akár keresztelőinget) dobtak neki oda, azt esetleg megöntözték vízzel vagy szenteltvízzel, ilyesmit mondva: „Ha fiú vagy, légy Ádám, ha leány vagy, légy Éva”. Elterjedt hit volt az is, hogy a kereszteletlen gyerek halála hetedik évfordulóján megjelenik, felsír; ilyenkor szintén megkeresztelték, pl. sírja fölött saját anyja a fenti módon, vagy keresztelőruhát ástak le neki e napon sírjába, vagy egyszerűen kidobták neki valahová az előre elkészített ruhát. Rendkívüli volta miatt bizonyos tartozékai mágikus tárggyá (→ mágikus tárgy) lettek: ujja a tolvajoknak világított, sírjáról vitt földdel szerelmi varázslást végeztek stb. – Nem világos, hogy függ össze a fentiekkel az a hit, hogy a hold- és napfogyatkozást többek között az okozza, hogy a kereszteletlen gyerek eszi meg őket (→ égitestek fogyatkozása), mindenesetre ez az összefüggés a románoknál és több szláv népnél megvan, és e körbe kapcsolódnak még a → csordásfarkas bizonyos vonatkozásai is. – Egész Európában megtalálható a kereszteletlen gyerekkel kapcsolatos hit mindkét rétege. A kereszteletlen gyerekhez mint → természetfeletti lényhez fűződő elképzelések sok helyütt jóval gazdagabbak, mint a magyar nyelvterületen. Közép- és Ny-Európa több helyén általánosan elterjedt a nálunk csak szórványadatokból ismert hit, amely szerint a kereszteletlen gyerekből → lidércfény, bolygótűz lesz, és főleg a szlávoknál, románoknál ismert a kereszteletlen gyerekből lett → vámpírszerű gonosz lény. – A hiedelemkör egyes elemei igen régiek, de mindenütt tartalmaznak újabb, különböző korú egyházi elemeket is, és a helyi vámpírhitnek, kísértethitnek stb. megfelelően helyenként más-más módon és változó gazdagságban áll össze ez az Európa-szerte csak főbb vonásaiban egyező hiedelemkör. – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925). Pentikäinen, Juha: The Nordic Dead-Child Tradition (l); Nordic Dead-Child Beings (FFC 202., Helsinki, 1968).

Pócs Éva

keresztelő: a keresztény egyházba fogadás → rítusa, mely egyúttal az → újszülött befogadása a család és a falu közösségébe az ez alkalomhoz kötődő hagyományos → szokások és hiedelmek (→ hiedelem) rendszerén át. – A keresztelő előkészületeinek fontosabb mozzanatai: a → keresztnévadás, → koma-, ill. → keresztszülő-választás és a keresztelőre való közvetlen felkészülés (időpont megjelölése, meghívás). Valamikor fontos szempont volt, hogy a keresztelő minél hamarabb megtörténjék (gyakran már másnap, de általában egy héten belül), nehogy kereszteletlenül haljon meg a gyerek (→ kereszteletlen gyerek). A keresztelőre többnyire a → bába hívta meg a keresztanyát, másutt a komahívó. Verses vagy egyénileg formált beköszöntővel kérték fel a komát a tisztség elvállalására. A keresztelés napján többnyire reggelire gyűltek össze a komák, ekkor szólítják először komának egymást. A keresztelőre a bába vagy a keresztanya öltöztette a gyereket. Általában cifra ruhába, pólyába vagy vánkosba kötötték, gyakran → mágikus tárgyakkal (olvasó, barkaág stb.) látták el → rontást elhárító céllal. Pl. az Ormánságban a lányra 5–6 kendőt is tettek, hogy sok kérője legyen, a fiúra egyet, hogy az első megkért lány hozzámenjen. Az otthon maradt anyának a keresztelés ideje alatt sok helyen dolgoznia kellett (pl. meszelni vagy mázolni). A keresztelőre vagy csak a bába és a keresztanya ment vagy – főleg prot.-oknál – az összes koma és komaasszony. Ez utóbbiaknál szokásos volt, hogy vagy a bába vagy az apa vitte kis kancsóban a kereszteléshez a vizet. A keresztelőre menet és jövet számos rituálisan kötött cselekmény, az újszülött jövőjét biztosító → mágikus eljárás volt szokásban és számos → előírás, → tilalom és → előjel volt ismert. A keresztelői menet indulásakor sok helyen mondták: „Pogányt viszünk, keresztényt hozunk!” Néhol szótlanul kellett menni. Ha a keresztelői menet először férfival találkozik, szerencsés lesz a gyermek. Keresztelő alatt figyelték az újszülöttet és viselkedéséből jövőjére jósoltak. Hazatéréskor azt mondták: „Pogányt vittünk, keresztényt hozunk” vagy párbeszédes formában: – „Mit hoztál? – Körösztény bárányt!/ (Somogy m.), vagy: – Mit vittetek? – Egy kis pogánykát! – Mit hoztatok? – Egy kis báránykát! (Sárköz). Némely vidéken háromszor megismételték a kérdést és a feleletet. A párbeszéd a bába és a komaasszony között zajlott. Volt, ahol háromszor körüljárták a szülői házat, és az ablakon adták be a gyereket; vagy az anya csak háromszori kopogtatásra engedte be őket. A keresztelőről hazajövet nem az anyja mellé, az ágyba tették le a leánygyermeket, hanem a földre (sokféle magyarázattal, pl. azért, hogy ha felnő, ne legyen belőle rossz lány). Aki elsőnek felkapja a földről, elkiáltja magát: Jó gazdasszony legyél! Doktor legyél! stb. Néhol subára fektették, hogy göndör haja legyen. Mielőtt visszatették a bölcsőbe, néhol tűt tettek a kisleány párnája alá, hogy jó varró legyen. – A keresztelői lakomának két fajtája ismeretes: szerényebb megvendégelés ebéd, vacsora vagy csak kínálás formájában a keresztelő napján a komák és a bába részvételével; vagy nagyobb szabású lakoma (paszita, poszrik, komabál, csök, csöröglő, komalagzi), főként az első fiúgyermek születése után. Ez utóbbi időpontja nem feltétlenül a keresztelés napja, hanem → disznóölés, → szüret stb. Az ebédeknek, vacsoráknak meghatározott étrendje volt, helyi szokásoknak megfelelően, vagy egy-egy jellegzetes fogása (pl. az Őrségben az utolsó fogás perec közepébe tett sült tyúk volt). Az ételeket többnyire a → gyermekágyas családja adja, de volt olyan szokás is, hogy a gyermekágyas asszony ellátására szánt ötnapi ételt a keresztelő napján vitték el a komák (Borsod m.). A nagyobb lakomára meghívták a távolabbi rokonokat, szomszédokat is. A csököt megtartották a legszegényebbek is, sokszor nagy anyagi áldozatok árán, mert a hagyomány szerint ellenkező esetben szerencsétlen lesz a gyermek (Szeged). A csöröglőt aratás, szüret, disznótor idején tartották, egy-két évvel a születés után, eredetileg csak az elsőszülött fiú kedvéért. A meghívottak forgácsfánkot, csöröglét vittek (Sárköz). Paszitát tarthattak az utolsó ételvivéskor vagy valamilyen jeles napkor, általában disznóöléskor. Volt, hogy két-három gyerek születése után együttesen tartottak paszitát, 2–3 napig is eltartott a mulatság (Göcsej). Poszrikot a jobb módúak tartottak (Nógrád m.). A nagyobb lakomák alkalmával általában a bába vagy a főkoma volt a szervező, a szertartásmester. E lakomákon lakodalmi szokásokból (→ lakodalom) adaptált tréfákkal is találkozunk, pl. a bába a gyerek helyett először bepólyázott galambot, majd játékbabát hoz be s legvégül az újszülöttet (→ álmenyasszony), valamint szokás a keresztelői lakoma alatt rossz fazekakat az ajtóhoz vágni vagy a földhöz verni (→ zajkeltés). A lakomához is fűződhettek mágikus eljárások. Pl. a bábaasszonynak minden ételből bőségesen tettek, hogy a gyerek sohase koplaljon. A vendégek távozáskor pénzt dugtak a kicsi markába, hogy fösvény ne legyen. A keresztelésnek nagy jelentőséget tulajdonítottak a gonosz, ártó hatalmakkal szembeni védettség szempontjából (→ rontás elhárítása, → váltott gyerek). (→ még: családba fogadás) – Irod. Kiss Lajos: A szüléssel, kereszteléssel és felneveléssel járó szokások, babonás hiedelmek Hódmezővásárhelyről (Ethn., 1919); Bellér Júlia: Születés, keresztelés Szentsimonban (Lakóhelyünk Ózd, 1972); Őrsi Julianna: A műrokonság egyik formája Karcag társadalmában (Ethn., 1974).

Indulás a keresztelőre (1906, Déva, v. Hunyad m.)

Református keresztelő (Dercen, v. Bereg m.)

A keresztanyák ajándékot visznek húsvétkor keresztgyereküknek (1965, Várong, Tolna m.)

Hoppál MihályTátrai Zsuzsanna

keresztelő Szent János napja: → Szent Iván-nap

kereszténypénz: → sarlópénz

keresztes: → kisefa

keresztesmellény: → elejbőr

Keresztesmező: az Aranyos folyó medenceszerűen kiszélesedő, fátlan lapálya Tordától D-re. Területén a környező → Aranyosszék községei osztoznak. A fejedelmi Erdély idején az országgyűlésre összesereglő rendek táborhelye volt. Nevének eredete ismeretlen. Némely magyarázat szerint a termékeny síkságon az aratás után százszámra sorakozó gabonakeresztekről, mások szerint az itt meggyilkolt Vitéz Mihály fejedelem emlékkeresztjéről nevezték el.

Kósa László

keresztező: → hátravágó

keresztfa, karfa: az a két, kb. 2,5 m hosszú rúd, amelyre a → vendégoldalakat felteszik, ha a → szekéren szénát vagy learatott gabonát szállítanak. A keresztfákat a → szekérderék elején és hátulján, a → lőcsöknél fektetik keresztbe a → bűrfákon. Különösen azokon a vidékeken használják, ahol a járműnek elöl nincs lőcse, és ahol a hosszú oldal divatos, és a terhet → nyomórúddal kötik le.

K. Kovács László

keresztgyermek: az a keresztelés aktusával (→ keresztelő) kezdődő műrokonsági viszony, amely a keresztelt gyermek és a keresztvíz alá tartó nő és annak házastársa vagy ez alkalomra választott férfitársa között jön létre. A keresztgyermek iránt a → keresztszülőknek a társadalom által előírt kötelességei vannak. A keresztgyermek keresztelésének költségeit, a bába megajándékozását a keresztszülők fedezik. A keresztgyermeket a helyi szokásnak megfelelően, egy bizonyos korban illett megajándékozni, ill. felruházni. Pl. a mátraalji palócoknál a keresztgyermek a keresztelőkor ingnek való vásznat, szentelt gyertyát, pólyakötő szalagot kap, a Sárközben selyemkendőt, később öltözet ruhát, az Alföldön pénzt adnak, iskoláskorban egy öltözet ruhát vesznek keresztgyermeküknek. Búcsúból, vásárból a keresztgyermeknek illett ajándékot hozni, családi vagy egyházi ünnepeken a köszöntő keresztgyermeknek megkülönböztetően nagyobb pénzt, ajándékot adnak. Bérmáláskor, konfirmáláskor megajándékozták, névnapján, születésnapján megemlékeztek róla. A katona keresztfiút keresztszülei is látogatták. Egyes vidékeken a legény kérője a keresztapja vagy keresztanyja. Ha a kérők többen is vannak, a keresztszülők általában nem hiányozhatnak. Gyakori, hogy a keresztgyermek lakodalmán a keresztapa a násznagy, a keresztanya a nyoszolyóasszony. Lakodalmi ajándékuk, tehetségükhöz mérten, jelentős. Ha a keresztgyermek csecsemő korában meghal, a keresztapa viszi ki a kis koporsót a temetőbe. A keresztszülők a keresztgyermeket keresztlányomnak, keresztfiamnak szólítják, mások előtt így is emlegetik. A keresztgyermeket a Ny-Dunántúlon kiskeresztlányomnak, kiskeresztfiamnak mondják. (→ komaság)

Morvay Judit

keresztház: → L alaprajzú ház

keresztnévadás: az újszülött személynevének (utónevének) a hagyományok szerint történő kiválasztása a családi közösségben. Befejező aktusa a → keresztelő vagy a → névadás más módja. A magyar keresztnévadás rendező elve az → apaági leszármazás, amely megköveteli, hogy az újszülött keresztnevét az apa családjában ismert és szokásos nevekből válasszák ki. Az egész nyelvterületen élt szokás szerint az elsőszülött fiúgyermekek rendszerint az apjuk keresztnevét örökölték, és ha apjuk nem volt elsőszülött, tehát nem az édesapja keresztnevét viselte, akkor az első gyermeket rendszerint apa nagyapja nevére keresztelték. Ezt a szokást annyira következetesen gyakorolták, hogy a keresztnév fennmaradása érdekében a meghalt nagyobb testvér nevét rendszerint az utána következő gyermek örökölte, bár – gyakran attól félve, hogy a halott testvér nevére keresztelt gyermeket a név „magával viszi”, meghal – más nevet adtak. A folyamatosság azonban így sem szakadt meg, mert a kimaradt keresztnevet egyik később született gyermek keresztnévadásakor pótolták. Ez volt a szokás a lányok születésekor is, az elsőszülött rendszerint anyja nevét kapta. Általában minden negyedik fiúgyermek és tizedik leánygyermek viseli apja, ill. anyja nevét. A fiú- és leánygyermekek kaphatták még (a gyakoriság rendjében) → keresztszülőjük nevét, valakinek a keresztnevét a rokonságból, a halott rokonok keresztnevét, pl. a tolnai–baranyai székelyeknél nagybácsik, nagynénik nevét stb. A keresztnevek választékát az egyházi előírások, a helyi névdivat, a keresztnévadás helyi szokása határozta meg. Az egyházi fegyelem előírta, hogy keresztnévadáskor a gyermek ne kapjon pogány nevet (keresztnév), vagy ha az egyházi regula sértette volna a helyi szokást, és mégis ilyen nevet adtak, másik keresztnévként fel kellett venni valamelyik szent nevét (védőszent). Ezt sok helyütt úgy érték el, hogy a keresztelést végző lelkész a gyermeknek születése vagy keresztelése napjának naptári nevét adta. A születés napjához közel eső naptári nevet (különösen nevezetesebb szentek nevét) egyébként is általános szokás volt adni, főleg a r. k. lakosság körében. Ezt a gyakorlatot színezte a mindenkori helyi névdivat, amelyet követve hol egy történelmi nagyság, bibliai személyiség (prot.-oknál elsősorban ószövetségi, r. k.-oknál újszövetségi nevek), a helyi földesúr, pap, tanító stb. nevére, vagy valamely divatnévre keresztelték a gyermekeket. A nálunk használt keresztnevek között előfordulnak bibliai (pl. Mária, Eszter, János, Gábor, József, Magdolna), görög (pl. Ágnes, Borbála, György, Elek, István, Lídia, Margit, Kristóf), római (pl. Júlia, Valéria, Antal, Kornél), germán (Ida, Gizella, Ernő, Egon), szláv (pl. László, Kázmér), ótörök (pl. Ákos, Álmos, Géza) stb. eredetű nevek is. Néhány keresztnevet magyar eredetűnek tekintünk, mint pl. a Tas, Árpád, Gyula, Előd, Gyöngyi, Emese neveket. – A keresztnév történetileg megelőzte a vezetéknevet; a magyarság a 13. sz. első feléig egyelemű (keresztnév) neveket használt. Ekkor azonban a kibontakozó hűbéri társadalomban a vagyoni, családi és jogi viszonyok szükségessé tették, hogy a családi hovatartozás egyértelműbben kifejezésre jusson, az ingatlan tulajdonosát, örökösét pontosabban körülírják, megkülönböztessék a hasonló nevű személyektől. A körülírás először még nem igazi vezetéknév volt, hanem csak megkülönböztető név, de később ennek nyomán kialakultak, állandósultak a személynevek. – A nevek előfordulásának gyakorisága koronként változik. A 18–20. sz.-ban a leggakoribb férfinevek: József, László, István, Ferenc, János, Lajos, György, Sándor; női nevek: Mária, Éva, Erzsébet, Margit, Zsuzsánna, Ilona, Katalin, Anna voltak. A magyar lakosságnak mintegy 75%-a ezeket a neveket használta. A korábbi századok gyakori nevei közül addigra teljesen elavultak a Gergely, Benedek, Balázs, Ádám, ill. a Borbála, Dorottya, Orsolya, Krisztina nevek. A férfinevek száma a 16–18. sz.-ban még 75 körül volt, a 20. sz.-ra 120 körülire nőtt. A női nevek száma a korábban említett korban még csak 30–40 volt, a 20. sz.-ban ez a szám 150 körüli. – A keresztnévadás szokásából makacsul tartja magát még ma is az apa és az anya nevére való keresztelés, de ezt egyre inkább lazítja, módosítja a változó népdivat. – Irod. Benkő Loránd: A történeti személynévvizsgálat kérdései (Magy. Nyelv, 1949); Kálmán Béla: A nevek világa (Bp., 1967); Ladó János: Magyar utónévkönyv (Bp., 1971).

Németh ImreTárkány Szücs Ernő

keresztöltés: → laposöltések kereszt alakban egymásra fektetett változata, melyeknek egyenlő nagyságát, egyenletességét az alapanyag átöltött szálainak számolásával biztosítják. Átlósan, egymástól egyenlő távolságban laposöltésekből sort varrnak. A sor végén megfordulnak, s ellenkező irányban ugyanilyen módon visszafelé haladva minden öltést kereszteznek. Egyes keresztszemeket is varrhatnak, de sort vagy felületet is tölthetnek ki vele. Változata a virágos keresztszem, amely úgy készül, hogy az egymás melletti keresztszemeket ellenkező irányban öltik. Ezáltal mindig négy felső öltés találkozik egy pontban. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Kendervászon lepedő részlete keresztöltéssel varrva (Tard, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Egyszerű keresztszem és visszája

Fél Edit

keresztpróba: → istenítélet

keresztszárnyas ház: → nyújtott, soros alaprajzú ház építése esetén előfordul, hogy az épület udvari homlokzatában az utcától távol levő lakószoba, konyha, kamra együttes lakásszobáját a méretnövelés, helymegtakarítás céljából az épület hossztengelyére merőlegesen építik be. Így a szoba az udvari homlokzatot rizalitszerepben megosztja, keresztszárnyként abból egy-két méterre kiugrik. (Az épület hosszát így csak keresztszélességével növeli.) Előfordulása a Kisalföldről ismert. Jelenleg fennálló példányáról nem tudunk. Az utolsó keresztszárnyas ház Acsalagon állt 4 lakással. A második lakás szobáját építették be a keresztszárnyba. Az egész épület 1848-ban készült. – Irod. Filep Antal: A kisalföldi lakóház helye népi épitészetünk rendszerében (Ethn., 1970).

Keresztszárnyas ház: keresztszárny az udvari homlokzat felől. Épült 1848-ban (Acsalag, Győr-Sopron m.)

Filep Antal

keresztszem: → keresztöltés

keresztszínes ház: olyan → nyújtott, soros alaprajzú ház, amelynek végéhez egy épülettel egy fedélszék alá, az épület hossztengelyére merőlegesen épített szín, pajta csatlakozik mintegy keresztszárnyat alkotva. A keresztszárny gyakran csak egy, másfél, két méterre áll ki az udvari homlokzatból. Ilyen esetben a kiugró épületszárny kapuzata az udvari homlokzat síkjával párhuzamos, oldalt az ereszaljára csak kis, személyi közlekedés célját szolgáló ajtó nyílik. Nem ritka azonban az sem, hogy a szín, pajta 5–10 méterre áll ki az udvari, homlokzati falból, sőt az udvart keresztben szinte teljesen lezárhatja. Ilyen esetekben a szín, pajta hosszanti oldalára kerül a kapu, merőlegesen az épület főtengelyére. Sokszor a keresztszínekre azonban nem építenek kapuzatot. Mindegyik típusnál úgy alakítják ki a színeket, hogy azokba rakott szekérrel is beállhassanak. A keresztszínes ház kialakításával a paraszti lakóház épületegyüttesének takarmánytároló kapacitását igyekeztek növelni. A keresztszínes ház típusainak szép példáit a kutatás Ny-Mo.-on és a Kisalföldön rögzítette.

Filep Antal

keresztszülő: az a férfi és nő, akit vagy akiket az újszülött gyermek szülei felkérnek, hogy a keresztelés (→ keresztelő) egyházi szertartásán megjelenjenek, a keresztanya a gyermeket keresztvíz alá tartsa, a gyermek nevében az egyház által előírt fogadalmat letegyék, a keresztelés szertartásán aktívan részt vegyenek. A felkéréssel, ennek elfogadásával, valamint az egyházi szertartáson való részvétellel a szülők s a felkért férfi és nő → komák lesznek; a társadalom által meghatározott kötelességeket vállalnak egymás iránt, ill. a keresztszülőpár a gyermek iránt is. A gyermek keresztapámnak, keresztanyámnak szólítja keresztszülőit. Egyes vidékeken így szólítja a keresztszülő testvéreit és azok házastársait, valamint a keresztszülők még élő felmenőit is, pl. öregkeresztapám, öregkeresztanyám megkülönböztető jelzővel. A keresztszülők kötelessége, hogy a bábát esetleg megajándékozzák, az egyházi keresztelő költségeit megtérítsék. A keresztanya megajándékozza a gyermeket → korozsmával. Ha a gyermek megárvul, és nincs közeli vér szerinti rokona, a gyám megbízatásánál a keresztapa jön elsősorban számításba. A keresztszülő választásának módja a magyar nyelvterületen nem egységes. Általában gyermekkori barátot, barátnőt hívtak, akik alkalomadtán a szülőket „visszahívták”. A keresztszülők általában házaspárok, de ismeretes, hogy legényt és lányt, jegyespárt, legényt, asszonyt stb. hívnak meg keresztszülőnek. Ha az első gyermek fiú, általában a férfi legénykori komája a keresztapa, ha ez még nem házas, ideiglenesen a legény anyját hívják meg keresztanyának, aki fia házassága után menyének adja át a keresztanyai tisztet. A keresztgyermek mindkettőjüket keresztanyámnak szólítja. Ha a gyermek szülei nem azonos helységből származnak, gyakran mindkét faluból, városból kap a gyermek egy-egy keresztszülőt. Általában azonos paraszti réteghez tartozó párok hívják meg egymást keresztszülőnek, de gyakori, hogy a szegény cseléd vagy zsellér gazdapárt hív meg keresztkomának. Ebben az esetben a gazdának nem kötelező a visszahívás. Külön említést érdemel a moldvai csángók és a székelyek között szokásos keresztszülőválasztás, akik újonnan szerzett jóbarátnak, idegenben megismert jóembernek, messziről jött rokonszenves idegennek ígérik el még meg sem született gyermekük keresztszülőségét. E választásoknál elsősorban a baráti kör kiszélesítése a döntő. A keresztszülők száma vidékenként változó. A szülők hívhatják minden gyermekükhöz ugyanazt a keresztszülőpárt, de egy gyermeknek lehet több keresztszülője is. Általában, de nem kizárólagosan a r. k.-oknál minden gyermeknek ugyanaz az egy házaspár a keresztszülője, míg a prot.-oknál – pl. a Sárközben – egy gyermeknek 15–30 pár keresztszülője is van, s a második gyermeknél újabb házaspárokat is felkérnek. A gyermek az összes keresztszülőpárt keresztszüleiként szólítja, de a kötelezettségeket a keresztgyermekkel szemben csak annak az asszonynak kell vállalnia, ki keresztvíz alá tartotta, valamint választott párjának. A keresztelő után a szülők és keresztszülők komának szólítják egymást és magázódnak, még ha előzőleg tegeződtek is (→ komaság). – A r. k. vallásban előírt bérmaszülők választásának aktivitása, valamint a bérmaszülők szerepe sokkal kisebb, mint a keresztszülőké. A bérmakeresztszülők a bérmálás alkalmával ajándékot vesznek a gyermeknek, ennek neve bérmakorozsma (ruha, imakönyv, ékszer), de más kötelezettségük nincsen. A gyermek bérma keresztszülőit is keresztszülőihez hasonló módon szólítja. – Az egyház által előírt szertartásokon kívül szokás volt más felnőtt egyedekkel is ünnepélyes alkalmakkor keresztszülő–keresztgyermek kapcsolatot létesíteni. Ez a kapcsolat egy fiatalabb és egy idősebb személy vagy több idősebb személy között jött létre, egyéni rokonszenv, időszakhoz kapcsolódó együttélés, felügyelet, erkölcsi vagy anyagi támogatás, ill. pontosan meg nem határozható szorosabb rokoni jellegű kapcsolat esetén. Pl. Martoson (Komárom m.) „keresztszülőket keresztelőkön fogadnak olyan idegenek, akik szeretik egymást és mindenáron valamilyen kapcsolatba akarnak kerülni egymással. Kis mondókával szentesítik a kapcsolatot. Ezután a hagyományos keresztszülő-keresztgyerek megszólítás járja közöttük.” Ha egy fiatal lány szülei nélkül távoli búcsúba ment, aratónak vagy summásnak szegődött, a hosszabb távollét idejére a búcsúsok, ill. munkások között nála idősebb asszonyt választott gyámjának, „keresztanyjának”. Alkalmi gyámját haláláig keresztanyjának szólította, az alkalom szerint „búcsúkeresztanyának”, „summáskeresztanyának”, „tarlókeresztanyának” emlegette. A szegény szolgagyerek, állami lelencgyerek, elárvult távolabbi rokongyerek is gyakran szólította gondozóját, gazdáját „keresztapámnak”, „keresztanyámnak”, bár ezek a szólításmódot legtöbb esetben nem viszonozták a szokásos megszólítással. Szeged környékén a szegény papnövendékek szentelésük előtt jómódú és jámbor életű idősebb asszonyt választottak maguknak keresztanyául. A pap első miséjének szükségleteit ezek fedezték, utána „paplakodalmat” rendeztek. A papot papkörösztfiú, oltárfi néven emlegették. – A felszabadult inas is választott magának keresztapát az idősebb legények, ill. mesteremberek közül a 19. sz. közepéig. A keresztapa vagy keresztapák a felszabadulás költségeit, a mulatságot fizették s felszabadulóruhát vettek keresztfiúknak. (→ még: műrokonság) – Irod. Bálint Sándor: A vérszerinti, lelki és jelképes rokonság szegedi formái, megnevezései (Kézirat); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Gönczi Ferenc: A somogyi gyermek (Kaposvár, 1937); Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Kresz Mária: A hagyományokba való belenevelődés egy parasztfaluban (Népr. Tanulm., 1949); Ruitz Izabella: A parasztifjúság társasélete a Bódva vidékén (1880–1950) (Ethn., 1965–66); Őrsi Julianna: A műrokonság egyik formája Karcag társadalmában (Ethn., 1974).

Morvay Judit

kereszttestvér: kölcsönös keresztszülői viszonyban, → komaságban levő házaspárok gyermekei. A kereszttestvérek összeházasodása általában nem volt szokásos. Némely családnál szokás, hogy a komaság generációkon át öröklődik, vagyis a kereszttestvérek meghívják egymást keresztszülőknek; szintén komák lesznek, akárcsak szüleik. A kereszttestvér archaikus vidékeken lakodalmi tisztségviselő, a vőlegény fiú- kereszttestvére vőfély, a menyasszony kereszttestvére nyoszolyólány volt.

Morvay Judit

keresztút: 1. → kálvária – 2. A magyar → népi hitvilágban bizonyos nevezetes helyek fontos szerepet játszanak; bizonyos → mágikus eljárásokat csak meghatározott helyeken lehet (vagy hatásos) elvégezni. Ilyen fontos, a → hiedelemmondákban is gyakran szereplő színhely a keresztút. Leginkább → boszorkányokkal összefüggésben említik: a keresztúton meg lehet látni Szent György napján éjfélkor a boszorkányokat; ott lehet a boszorkányságot megtanulni; ott gyűléseznek a boszorkányok. Éjjel a keresztúton járókelő állatlan lóval, → kísértettel, állatalakot öltött boszorkánnyal találkozhatott. A keresztútnál viaskodtak a → táltosok is. → Jóslásokat is végeztek a keresztúton: pl. a leányok az utolsó karácsonyesti harangszókor, pontban éjfélkor kimennek a keresztútra, s ott meglátják jövendő sorsukat, ugyanakkor, ha a fülüket a földre szorítják, meghallják jövendőjüket. Ha a → vaj köpüléskor nem ment össze, akkor a keresztútra vitték ki köpülni. A → népi gyógyászatban főleg bőrbetegségek (→ kelés) és a → zsébre gyógyításában volt szerepe: ide helyezték a beteg bőrfelülettel kapcsolatba hozott tárgyakat: almát, pénzt stb. (→ még: rontás másra hárítása)

Hoppál Mihály

keresztvetés: a → kereszt jelének kézmozdulattal való utánzása. A homlokot, majd szívtájékon a mellet és a két vállat kell megérinteni, meghatározott sorrendben, jobb kézzel. A keresztvetés gesztusának használata a kereszténység első századaiban kezdődött. A r. k.-ok balról jobbra való mozdulatával ellentétben a gör. katolikusok és a gör. keletiek jobbról balra irányban 3 összefogott ujjukkal érintik meg a vállukat. A keresztvetéssel valószínűleg a test, az egész ember → rontás (vagy más veszedelem) elleni védelmét kívánták biztosítani. – A magyar nép körében gyakori volt a keresztvetés egyház által elő nem írt esetekben is, mint rontáselhárító → gesztus. Keresztet vetettek, ha megszólalt a harang; Isten nevének kiejtésekor (különösen ha káromkodásban hallották); → vihar, villámlás, mennydörgés esetén. A közelgő vihar ellen → ráolvasás kíséretében a felhőkre való keresztvetéssel is próbálkoztak. Ilyen esetet már a 16. sz. végén is feljegyeztek. Munkák megkezdésekor szintén gyakorolták a keresztvetést, pl.: → szántás, → vetés, kenyérsütés kezdetekor egy rövid fohász kíséretében éppen úgy, mint utazás megkezdésekor, vagy gyógyító eljárások elején és végén. – Irod. Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században (I–III., Bp., 1879–96).

Hoppál Mihály

keretespalóka: a billenős → palókával és az → orradzóval együtt a fiatal szarvasmarhák, néhol a csikók szopásgátlásának, elválasztásának eszköze. Fából készített négyzetes, ritkán téglalap, rombusz, sőt háromszög alakú keret, amelyet szíjjal vagy kötéllel erősítenek fel az állat orrára, a keret sarkainál hegyes fanyársak vagy szögek állnak ki. Ezek akadályozzák a fiatal állatokat anyjuk tőgyének megközelítésében. Elnevezése különböző területen: szúró, fakantár, kaloda. Mind a pásztorok, mind a parasztgazdák körében használatban volt. A keretespalókát is nagyobbrészt az Alföldön használták, elterjedése egybeesik a billenős rendszerű palóka elterjedésével, használata azonban nem annyira általános. A Dunántúl északi felében való előfordulása valószínűleg a Bécs felé tartó nagy marhahajtó út mentén, annak hatására terjedt el. Európában még Svédo.-ban és Dániában ismerik, az önszopó tehenekre teszik. Megtalálható a nomád népeknél, a kirgizek pl. a tevecsikók, a jakutok a borjak szopását akadályozzák vele. – Irod. Karutz, R.: Unter Kirgisen und Turkmenen (Leipzig, 1911); Szabó Mátyás: Fiatal állatok szopását megakadályozó eszközök és eljárások. A Néprajzi Múzeum „palóka”-gyűjteménye (Népr. Ért., 1955).

Borjú keretespalókával (Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m.)

Keretespalóka: 1. (Nyíregyháza) 2. (Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m.)

Szabadfalvi József

keretmese: a mesecsokrok, antológiák közlési formája. Írójuk a meséket külön önálló történetbe, keretmesébe foglalja, amely a mesék sorrendjét, olykor tartalmát is megokolja. (Ezeregyéjszaka, → Ponciánus históriája stb.) de vannak a szóbeliségben is mesék, melyek egy vagy több mesetípusnak keretül szolgálnak: → égig érő fa, a bolondokat kereső ember, → Kelemenke ködmönkéje; pl.: AaTh 1450 + AaTh 1384 (AaTh 1229* + AaTh 1245 + AaTh 1284*). A mesefüzért magában foglaló mese a keretmese, mely tartalmilag általában nem, vagy csak vékony szálon függ össze a keretben elmondott mesékkel, mégis a keretes mesék az elmondott mesék számától és gradációs feszültségteremtő erejétől függően a hallgatóban a szerves egység, az epikai kompozíció érzetét keltik.

Kovács Ágnes

kergeség: → trepanáció

kergető játék: → fogó

kergető körjáték: az → énekes gyermekjáték, → körjáték típusába tartozó csoport. A körön kívül vagy belül fut a kergető, s meg kell fognia valakit. Formái: a) Kendőelejtő: a külső játékos leejt egy kendőt valakinek a háta mögött, akinek aztán őt kell kergetnie (→ Tüzet viszek, „Tüzes koplót hordozok”). b) Ütögető, amelynél a kergető vagy a kendőt felkapó hátba ütögeti a szomszédját, amíg az a helyére vissza nem fut. (Ne nézz hátra, jön a farkas.) c) Behunyt szemű: ennél a középső játékos alvást színlel, majd hirtelen kergetni kezdi a többieket („Lipim-lopom a szőlőt”). d) Harmadikat kergető: kettesével egymás előtt állnak a játékosok körben kézfogás nélkül, kívül ketten futnak. Akit, kergetnek, beáll egy pár elé, mire a hátsónak kell futnia (Sickiri). e) Bujkáló: körben állnak kézenfogva a játékosok, kívül a kergető a „farkas”, belül a „bárány”, akit a farkas igyekszik megfogni. A körben állók a bárányt átengedik, a farkas előtt mindig lecsapják karjukat. Közben a dal ütemére is emelgethetik karjukat. A Künn a bárány, benn a farkas kezdetű dalra játsszák. Ezeknek a játékoknak dallam nélküli, mondókás vagy párbeszédes változatai is vannak („Záptojás”, „Hogy a kakas”, „Fondd cigány a kertet” stb.). – Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951); Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy VII., Bp., 1953).

„Kinn a bárány, benn a farkas” (Kapolcs, Veszprém m.)

Kergető körjáték formájának alaprajza

Igaz Mária

keringő: 18. sz. végén Európa-szerte elterjedt, ¾-es ritmusú, polgári társastánc, melynek előzményei a délnémet és osztrák táncfolklórban, tánctörténetben mutathatók ki. Egyéb elnevezései: cepedli, németes, dajcs, német, valcer. A korábban kötetlen, csalogatós páros táncok (Ländler, Steierisch, Schuhplattler) páros forgása vált önálló tánccá a keringőben. A magyar tánctörténeti források már a 18. sz. végén hírt adnak a „voltzeris”-ről s a vele rokon (Stajer) tánctípusról. A reformkor nemzeti és függetlenségi törekvései jegyében nemcsak a pesti és pozsonyi bálok ifjúsága szállt szembe a keringővel, hanem a paraszti táncéletben is összetűzések forrása volt a német tánc. A keringő s a vele rokon tánctípusok folklórizálódásának a jegyeit elsősorban az erdélyi magyar tánchagyományban figyelhetjük meg, a hazai német nemzetiségnél pedig szerves része a paraszti tánckultúrának. – Irod. Norlind, T.: Adatok a keringő és a polka történetéhez (Emlékkv. Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára, Bp., 1943); Wolfram, R.: Die Volkstänze in Österreich und verwandte Tänze in Europa (Salzburg, 1951); Szentpál Olga: Keringő és polka a 19. században (Táncműv. Ért., 1956); Goldschmidt, A.: Handbuch des Deutschen Volkstanzes (Berlin, 1967); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).

Pesovár Ernő

kerítés: udvar, kert, szántóföld, kaszáló, belterület, állattartást, raktározást szolgáló terület, telekrész lezárását szolgáló építmény. Okleveles adatok tanúsága szerint már a 15. sz. végén használt szó. A kerítés egyéb elnevezései: kert, kertelet, gát, gyepű, garád, berena, verje, lészka, sövény, sorompó, palánk, porgolát, prostya, tanorok. Régebben – sok helyen még a múlt században is – a falut egy közös, közösen épített kerítés vette körül sövényből vagy tüskéből (→ falukerítés). A falu körül vont kerítésen kisebb → hágcsók szolgáltak a gyalogos átjárásra és kapuk (→ falukapu) a járművek és az állatok kihajtására. – A „kerítésen belül” ebben az időben a falunak lakóházakkal beépített vagy beépíthető részét jelentette, amit ma belterületnek neveznek. Külön kerítést emeltek a szőlőhegyek és zöldségeskertek köré, olykor a kaszálók és állandó használatba vett szántók köré is. Természetesen nemcsak a falunak, hanem magányos telepnek, tanyának is lehetett kerítése, de minthogy ennek építése és fenntartása aránylag költséges és munkaigényes volt, ez sokszor elmaradt. A falun belül, az egyes udvarokon, először a soros településeken alkalmazták a kerítést abból a célból, hogy a lakóházat és a szorosan vett udvart elválasszák a hátsó telektől, a szénás- és gyümölcsöskerttől. Pl. a lakóház végébe, annak tengelyével keresztbe nagy csűrt építettek a fenti célból, és ha a csűr nem fogta át a telek egész szélességét, kétoldalt kerítést húztak a csűrtől a szomszéd csűrjéig. Így az utcával párhuzamos hosszú kerítés és csűrsor keletkezett az udvarok végében. A fejlődés következő – mintegy kétszáz év előtti – lépése volt a teleknek a szomszéd telkétől kerítéssel való elválasztása, az utca felőli rész teljes nyitva hagyásával. Ilyenkor már a kerítés a telki tulajdon határát jelölte, melynek elmozdítása népi felfogás szerint is büntetendő hatalmaskodás volt. – A kerítésépítés egyik jele a telek tulajdonbavételének, különösen a beltelekének. A Kiskunságban a szomszéd telektől elválasztó kerítést a „keleti” szomszéd tartozott felépíteni. Régebben közvetlenül a kerítés mellé is lehetett bármilyen épületet emelni. Újabban csak féltetős kisebb épületeket. Szemétdombot, árnyékszéket, kukoricagórét csak a kerítéstől 5 méterre szabad létesíteni. Csak a múlt században vált szokásossá, főleg az Alföld nagy faluvárosaiban, a teleknek az utca felőli részére is kerítést emelni úgy, hogy ott a deszkakerítések sora szinte falként választotta el az udvarokat az utcától. A kerítés már a 18. sz.-ban is értéket jelentett, amit az ingatlan becslésénél kiemeltek. – A kerítés készülhet élő fák, bokrok telepítésével vagy irtáskori megtartásával (töviskerítés, lícium, fűzbokrok stb.), árokásással, földhányással, trágya felhalmozásával, kő összerakásával. (Gyakran ezeket a módozatokat együttesen, vegyesen használják.) Erdőben gazdagabb vidékeinken a kerítés legfontosabb anyaga a fa volt. Készítették boronatechnikával, zsilipeléssel, rudazat összeállításával, hasítványok földbe ásásával, léc és deszka gerenda-oszlopvázra szerelésével. Azokon a vidékeken, ahol az erdőtakaró elpusztult, de bokros ártéri terület rendelkezésre állt, vagy az erdőllést gallyvágásra korlátozták, sövénykerítés építése vált gyakorivá. A 18–19. sz.-ból sok vidékünkről, főleg a Sárrétről van adat a nádnak mint a kerítés építőanyagának felhasználására. Omladékos, lemezes szerkezetű kőzetek előfordulási helyein (pl. É-Dunántúl, Bakony vidéke) divatos volt kőkerítések emelése, amelyeket nagyon gyakran léc-, deszkaelemek beépítésével egészítettek ki. Kifejezetten falazatszerű kerítést is építettek: szalmás sárból rakták, döngölt földből verték, vályogból, téglából s természetesen kőből. Az utóbbi évtizedekben megnőtt a fejtett kőből készített kerítések száma. A falazott kerítéseket gondosan tapasztották-vakolták, mázolták-meszelték. Az időjárással szembeni ellenállóságát szalma-, nád-, kukoricaszár-, sás-, deszka-, cserép- vagy tapasztott vízvetős, csepegős tetők beépítésével egészítették ki. A gőzüzemű fűrészmalmok elterjedésével, a deszkakereskedelem megszervezésével országszerte elterjedtek a sokszor díszes kivitelű deszkakerítések, viszont a két világháború között használatuk a nyersanyagbázis szűkülése miatt visszaszorult. Közben terjedni kezdtek a betonelemekből állított kerítések. A 19. sz. végére megnövekedett az igényesebb, tehetősebb építtetők körében a kovácsoltvas kerítések iránti kereslet. A II. világháború után vasvázas, csővázas, valamint csömöszölt beton kerítések is kedveltekké váltak, napjainkban is ezzel váltják fel a még meglevő hagyományos kerítésváltozatokat. Századunk első felében gyakori volt, de ma már alárendeltebb szerepe van a dróthálóból faoszlopokra feszített kerítéseknek. Ez a típus váltotta fel a különféle, kifejezetten gazdasági rendeltetésű (kerti, szőlőbeli, gyümölcsösbeli parcellák stb.) kerítéseket. Újabban a legkülönbözőbb anyagokból készült kerítések bizonyos fokú fényűzés, státusszimbólum jelleget öltöttek. – Irod. Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Papp László: Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).

Kerítés: 1. Favázas gallykerítés („bükdösött kerítés”), 2. léckerítés, 3. sövénykerítés, 4. zsilipelt kerítés („rakáskerítés”), 5–6. deszkakerítés, 7–8. „hasoványkerítés” (Göcsej, Zala m.)

Rúdkerítés (Gyimesközéplok, v. Csik m.)

Sövénykerítés kőrakással alapozva, szalmafödéllel (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)

„Palánk” egymás mellé leásott fatörzsekből építve (17. sz.) (Nagykálló, Szabolcs-Szatmár m.)

Földkerítés (vert fal) (Zenta, v. Bács-Bodrog m.)

Deszkakerítés utcai paddal (Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Falazott kerítés kapuval (Bogyiszló, Tolna m.)

Deszkakerítés fedeles kiskapuval és utcai paddal (Tiszakóród, Szabolcs-Szatmár m.)

Degré AlajosFilep Antal

kerített ház: zárt, három vagy négy oldalról körülépített udvarú épületegyüttes népi, ill. néprajzi megjelölése. Hazánk DNy-i vidékén, Zalában, Vasban, Göcsej, Hetés és az Őrség területén, valamint tágabb környezetében a közelmúltig előfordult beépítési típus. A szoba-konyha-szoba-kamra épületszárnyhoz derékszögben istállókat építettek, majd ismét derékszögben megtörve az épület tengelyét, a lakószárnnyal párhuzamosan istállót, ólakat, színt emeltek a lakóépület hosszához igazodva. A két szembenéző épületszárnyat kamra, fedett szín beépítésével kötötték össze és zárták le, vagy magas, erős kerítést, nagykaput készítettek közöttük. Az előbbi esetben a szín egyben magában foglalta a külső oldalába épített kaput is. – A kerített ház magyar előfordulása összekapcsolódik a szórványtelepülések speciális változatával, a → szeres településsel. Kétségtelenül jelentős szerepe volt kialakulásában, fennmaradásában a paraszti gazdálkodás helyi típusának, mivel célszerűen szolgálta ki a már istállózó, de még jelentős mértékben legeltetésre is támaszkodó állattartást. Előnyösen biztosította a trágya megfelelő megőrzését, kezelését, mivel hagyományosan a kerített házak udvarán halmozták fel az istállókból kihordott almot, s azt az udvaron meleg időben kint éjszakázó jószág napról napra letiporta. A helyi talajadottságok egyébként is már régtől fogva serkentették a parasztságot a rendszeres talajerő-utánpótlásra, főleg a falvak körüli belső szántóövezetben. Különösen előnyös volt ez az építési forma a korábbi évszázadok lazább közbiztonsági viszonyai között. – A kerített háztípus közvetlen analógiái szlovén, osztrák területen is fellelhetők, de nem voltak ismeretlenek szlovák, lengyel, román állattartó körzetekben sem. Számos párhuzama található Európa távolabbi területein is. A kerített ház történeti analógiáit az ókori Pannónia időszakáig is visszavezethetjük, azonban a közelmúlt emlékanyaga szervesen csak a középkori paraszti-jobbágyi-kisnemesi gazdálkodással, építkezéssel függ össze. A 19. sz. második felében kibontakozott polgárosodás során a kerített házakat tömegesen alakították át és bontották le. Helyszíni megőrzésben, klasszikus formájában ma már csak egy épület áll Szalafőn (Vas m.). A zalaegerszegi és a szombathelyi szabadtéri néprajzi múzeumban sikerült még hitelességgel rekonstruálni további két kerített házat. A kerített házak kivétel nélkül boronafalúak vagy bárdolt deszka zsilipelésesek voltak, valamint az ún. füstösházak közé tartoztak, tehát az ún. → nyugati háztípusba sorolhatók. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Tóth János: Göcsej népi építészete (Bp., 1965); Biró Friderika: Jobbágyparaszti ház- és lakáskultúra az őrségi Szalafőn (Népr. Ért., 1969); Tóth János: Az Őrség népi építészete (Bp., 1971).

Kerített ház alaprajza (Göcsej, Zala m.) 1. láda, 2. ágy, 3. bölcső, 4. pad, 5. asztal, 6. hombár, 7. hordó, 8. krumpli, 9. jászol, 10. vályú, 11. mosogató, 12. tűzhely, 13. kályha, 14. kemence.

Kerített házak alaprajzi változatai (Göcsej, Zala m.)

Kerített ház részlete (Szalafő, Vas m.)

Kerített ház részlete (helyreállítás előtt) (Szalafő, Vas m.)

Kerített ház részlete (helyreállítás után) (Szalafő, Vas m.)

Filep Antal

kerítőhalászat: a halnak hálóval való bekerítésén alapuló halfogó módszer. Eszközei a → balinháló, → gyalom, → kecsegeháló, → kerítőháló, → laptoló vagy → piritty háló. E hálók több száz méter hosszúak is lehetnek, mélységük a víztől függően 2–25 m. A régente kenderfonalból, manapság műszálból kötött háló (léhés) felső széle gyékény, fakéreg, fa vagy parafa úszókkal, parákkal ellátott kötélre, alsó széle ólmozott kötélre van erősítve. Két végén egyenes vagy villás végű, súlyzott rúd van, az apacs, istáp, erre kötik a húzóköteleket. A folyóvízi kerítőhálóval és az állóvízi, középen zsákkal ellátott gyalommal többnyire partra kerítenek. A háló húzására széles hevederből készült, vállra vetett cibéket vagy → farhámot használnak. A századforduló óta a gyalmok húzására terjed a kézi vagy motoros csörlő (Balaton, Velencei-tó). Ha nádas vagy magas part miatt kénytelenek ladikra szedni fel a hálót, az alin leszorítására letartórudat vagy csigát használnak (Velencei-tó, Fertő, Soroksári-Duna). Főleg a gyalommal szoktak jég alatt is halászni (→ jég alatti halászat). Az ún. → futóhálókat csak folyóvízen használhatják, vízközépen vetik ki, és vízmentébe húzva, ladikra szedik fel. Itt a kerítésnek nincs nagy szerepe, a halakat a háló speciális szerkezete fogja meg. A kerítőhalászathoz több ember szervezett munkája szükséges, ezért s a felszerelés drágasága miatt elsősorban a hivatásos nagyhalászok űzik. (→ még: halászbokor) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Solymos Ede

kerítőháló: kenderfonalból, az 1950-es évektől szintetikus fonalakból, fent parás ínnal, lent ólmos ínnal ellátott, 80–600 m hosszú, 3–6 m mély háló. Húzóháló, nagyháló, öregháló néven is ismerik. Két végén villás végű vagy egyenes rúd az apacs vagy istáp, tégla, kő vagy vassúlyozással. Folyóvízi szerszám, melyet 3–8 halász kezel, a → kerítőhalászat eszköze. A hálót ladikról vetik be, a kijáró véget – miután a hálót félkörívben a vízbe vetették – ugyanarra a partra hozzák vissza, s kezdik a kerítőháló kiszedését. A laptáros és a kormányos a parás inat, a két legény az ólmos inat, az inasok a léhést szedik a partra. Az egyszerű kerítőhalászatot rekesztéssel is szokták kombinálni, mikor kifeszített → őrhálóra halásznak (sleppelés), vagy magát a kerítőhálót használják rekeszhálónak is (→ lesháló). A halászat végeztével a kerítőhálót több darabra bontják, hogy könnyebb legyen a szárítás a tericsplaccon (→ tericsfa). Ma már nem használatos a viza- vagy pipolaháló, amely csak annyiból különbözött a mai kerítőhálótól, hogy vastagabb zsinórból, inslégből kötötték, hogy a több mázsás vizák erejének is ellenálljon. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Solymos Ede

kérkedő: daltípus, amelyben az énekes gátlástalanul dicséri magamagát, fitogtatja erejét, gazdagságát, szép kedvesét stb. Pl.:

Nem is kocsi, ki nem láncos, Nem is legény, ki nem táncos, Táncos vagyok, nem tagadom, Szeret is a kisangyalom. Az én kisangyalom szeme, Többet ér mint Somogy megye, Somogy megye az uréké, De a babám csak magamé. (Berze Nagy János, I. 114. sz.)

Sokféle kérkedő van a különböző foglalkozási ágak dalai között. Megtaláljuk a katonadaloknál:

Huszár vagyok, nem bakkancsos katona Rám illik a sárga zsinóros ruha... stb.

és folytathatnánk a sort pásztor-, betyár-, diák-, iparos- stb. dalok kérkedőivel:

Bíró fia vagyok Senkitől nem tartok, Lovam a papné, Nyergem a mesterné, Hozz bort csaplárosné! (Balaton-mellék)

A kérkedő sok esetben más daltípussal együtt, kontaminált szövegben jelenik meg. – Irod. Küllős Imola: Kísérlet a magyar népköltészet szerelmi dalainak tipologizálására (Népi Kultúra – Népi Társadalom, Bp., 1970).

Küllős Imola

kérő: → megkérés

kerpa: → moldvai csángó viselet

kert: általában a lakóház körül található, rendszerint bekerített, zöldségfélék, gyümölcsfák, virágok ültetésére és megóvására szánt terület. A kert szó a kerül, kerít, kering igék ker- alapszavából származik, a régi magyar nyelvben és néhány mai nyelvjárásban ’kerítés’-t is jelent. Feltehető, hogy a „bekerített hely”-re, valamint a hasonló rendeltetésű, de kerítetlen területre vonatkozó jelentése jelentésátvitellel alakult ki. – A kert szó régebbi magyar jövevényszóként megvan az osszét és más azzal szomszédos kaukázusi nyelvekben is. Ezért valószínű, hogy régebbi vagy egyidős azzal az időszakkal, amikor a vándorló magyarok ezekkel a népekkel szorosabban érintkeztek. Okleveles adatok alapján a mo.-i falvakban először a 13–14. sz. fordulójától mutathatók ki vetemények termesztésére kijelölt területek, amelyek már ekkor a 19–20. sz.-ban ismert helyeket foglaltak el a településszerkezetben. – Leginkább a lakóház mellett (mögött) a telek folytatásában húzódtak vagy a település szélén, ill. a határ egy vagy több pontján csoportosan helyezkedtek el. Ezekben főleg káposztát, répát és más zöldségfajtákat, különleges művelést, gondosabb talajelőkészítést, ápolást igénylő növényeket termesztettek. Az ugaron legelő állatok ellen óvni és valamiképpen bekeríteni kellett őket. Különösen szívesen fogták kerti művelésbe a legelő állatoktól elhagyott, dúsan trágyázott állásokat (→ telek, → trágyázás). Hasonlóan keletkeztek a → virágoskert, a szőlős-, gyümölcsös-, irtás-, kenderes-, vad-, komlós-, füves-, dinnyés-, sáfrányos stb. kertek is. (→ még: gyümölcstermesztés, → haszonföld, → zöldségtermesztés) – Mezei kertnek nevezték a 16–18. sz.-ban a → Háromváros határában azokat a határ távoli pontján fekvő területeket, amelyeket a nyomásrendszeren kívül műveltek. Újabb alakulásúak a települések sajátosságaival összefüggő: → szálláskert, istállós-, pajtás-, csűrös-, → szérűskert, borjúkertek, amelyek nem növénykultúrákat, hanem állatok tartózkodási helyét, ill. gazdálkodási színteret jelentenek. – A kert szó széles jelentéskörét mutatják a régi nyelvben és a recens kultúrában előforduló lator-, méhes-, mezei-, paradicsom-, útvesztő- (labirintus), templom-, temető- stb. kert. Ide tartozik a belterjes kultúrákkal foglalkozó gazdálkodási ág, a kertészet megnevezése is. – Irod. Takáts Sándor: Rajzok a török világból (III., Bp., 1917); Rapaics Raymund: Magyar kertek (Bp., 1940); Belényessy Márta: A földművelés Magyarországon a XIV. században (Századok, 1956); Cselőtei László–Csider László–Buday László: Kertészet (Bp., 1967).

Szolnok 1617-ben. A települést kertek veszik körül

Kósa László

kertes település: → szálláskertes település

Kertész Manó (Orosztony, 1881–Bp., 1942): nyelvész, tanár. Finnugor mondattannal, nyelvjárási kérdésekkel és a magyar szókincs történetének a kutatásával foglalkozott. Néprajzi szempontból szólástanulmányai értékesek. – F.m. Szokásmondások (Bp., 1922); Szállok az Úrnak (Bp., 1933). – Irod. Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Bp., 1962).

Diószegi Vilmos

kertészfalu: a → telepítvényes falu egyik fajtája. Olyan telep, amely allodiális földön alakult közigazgatási egységgé, és amelynek lakói a megtelepedéskor valamilyen speciális növény termesztésére kötöttek szerződést az uradalom tulajdonosával vagy haszonbérlőjével. Létrejöhetett kincstári, magánföldesúri és egyházi birtokon egyaránt. Legjelentősebbek a dohánytermesztő kertészfaluk voltak. A kertészek általában ún. „numerusok” szerint telepedtek. A numerusnak nevezett telephely 16–20 katasztrális hold földből állott. Máshol a letelepedők közösen kaptak meg egy határrészt, amelyet azután földesúri beavatkozás nélkül osztottak szét maguk között. A kertészek szerződésük értelmében földjük bizonyos részén kötelesek voltak dohányt termelni (→ még: dohánykertész). A kapott földekért évente a termés bizonyos hányadát vagy összegszerűen meghatározott mennyiségű dohányt szolgáltattak be földesuruknak. Sok helyen a földesurat elővételi jog illette meg a kertészek dohánytermésére. – A letelepülők általában maguk építették meg kezdetleges kivitelű házaikat, bár arra is volt példa, hogy a földesúr készen bocsátott házakat a kertészek rendelkezésére. Ilyenkor az épületeket megválthatták maguknak, ha pedig erre nem volt pénzük, bérleti díjat fizettek értük. – A legtöbb kertészfalu a 18. sz. második és a 19. sz. első felében alakult Mo.-on. Elsősorban Csongrád, Csanád, Torontál, Temes és Arad megyében jött létre nagyszámú kertészség. Itt a parasztlakosság jelentős hányadát, mintegy 13–14%-át tették ki a kertészek. A Csongrád megyei telepek voltak a legrégebbiek. A bánságiak később alakultak (→ kamarai telepítés). A kertészfaluk népe az egész országból, sőt néha német nyelvterületről is toborzódott. Legtöbben azonban – főleg Csongrád megyében – Szeged nincstelenjei közül kerültek ki. A kertészek többségének szerződése határozott időre szólt. Ha a szerződés lejártakor nem sikerült a földesúrral való egyezkedés, az egész falu elvándorolt. A nép szétszéledve is elköltözhetett, gyakori volt azonban, hogy az egész telep közösen települt át más pusztára. 1848 után a kertészfaluk sorsa bizonytalanná vált. Sokat szétromboltak közülük a földesurak, mások több évi huzavona után megválthatták magukat. (→ még: falu felszámolása) – Irod. Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964); Gyimesi Sándor: A telepítvényes falvak „felszabadulása” (szerk. Szabó István, A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914, Bp., 1965); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1849 (Bp., 1967).

Bárth János

kertmunkás: a napszámos (→ napszámosmunka) egyik szakosodott típusa, aki kertészetekben, esetleg ipari-kereskedelmi üzemekben vállalt vegyes (kapálás, metszés, permetezés, ill. csomagolás, szállítás stb.) bérmunkát. A szakosodás csak ott történhetett meg, ahol egyrészt táji növénykultúrák (zöldség- és gyümölcstermesztés) alakultak ki, másrészt különféle vállalkozások (kertészetek, faiskolák, feldolgozó üzemek stb.) jöttek létre. A kertmunkás többnyire napszámosként dolgozott, míg a vele rokon foglalkozású → szőlőmunkás inkább részesmunkás. A kertmunkás agrárszakmunkásnak számított, igyekezett saját hivatásán belül munkalehetőséghez jutni, általában nem egy, hanem több munkaadónál, → vállalkozónál is dolgozott. Kiegészítésképpen pedig olyan ipari, kereskedelmi üzemekben, ahol a kerti termékeket csomagolták, szállították vagy földolgozták. Nem a munkahelyhez, hanem a szakmához ragaszkodott, gyermekeit is saját foglalkozására tanította, és igyekezett vállalkozó kertész vagy valamilyen rokon ipart űző kisvállalkozó lenni, ez azonban csak kevésnek sikerült. A kertmunka szakképzettséget nem kívánó részét a munkaadók egyszerű napszámosokra, a nagyobb kertészeti üzemek pedig → summásokra is rábízták. (→ még: dinnyés, → gányó) – Irod. Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941).

Katona Imre

kertszőlő, szőlőskert: 1. feudális viszonyok között jobbágyi beltelekhez számító, kisebb földdarabokon létesített szőlőültetvény, amelynek terméséből birtokosa nem tartozott dézsmát (→ bordézsma) adni, csak a telki szolgálmányokat teljesíteni. Országszerte mindenütt előfordultak. Hegyvidéki területeken a szegényebb rétegek, akik jó bort termő szőlőt nem tudtak szerezni, létesítettek kertszőlőt. A mélyebben fekvő, silányabb bort termő kertszőlőkben köztes veteményt, főzelékféléket is termesztettek. Kis kiterjedésük miatt a társadalmi rétegződésre nem voltak hatással. – 2. Köznyelvi szóhasználatban a hegyvidéki szőlőktől való megkülönböztetésül kertszőlőnek nevezték általában a síkvidéki szőlőket, függetlenül jogi helyzetüktől. Az alföldi városokat környező nagyszámú kerített kertszőlőről vagy → szőlőhegyről gyakori említés történik a török hódoltság alatt is (pl. Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös, Szeged, Debrecen). A török alól felszabadult területeken a 18. sz. elejétől nagy szőlőtelepítési hullám indult meg. Ahol csak lehetőség nyílott, a városok, községek határában új kertszőlőket osztottak a lakosságnak. Ezek a kertszőlők a határ magasabb fekvésű, többnyire kötött talajú részén, esetenként a városból kivezető utak mentén helyezkedtek el, élősövénnyel vagy árkokkal körülvéve (→ gyepű), gunyhón kívül egyéb építmény nem volt bennük. A szőlőt szüretkor hazahordták, a borkészítés a falubeli, városbeli háznál történt. – 3. A kertszőlő újabb csoportjai, amelyek a 19. sz. folyamán keletkeztek az Alföldön. A szálláskertes települési rendszer felbomlásával helyenként a szálláskertekben, a tanyarendszer kialakulásával az állandó lakóhellyé váló tanyák mellett is keletkeztek kertszőlők. A tagosítások és legelőfelosztások után nagy számban a távoli földeken is szétszórtan kialakultak kertszőlők. Ezekben már szükség volt állandó épületekre is. Ekkor keletkeztek a présházak és kapásházak. (→ még: homoki bor)Irod. Zoltai Lajos: A debreceni szőlőművelésről és szőlőskertjeiről (Népr. Ért., 1914); Szabó Kálmán: Kecskemét szöllő- és gyümölcstermelésének múltja (Kecskemét, 1934); Erdei Ferenc: Futóhomok (Bp., 1937); Orosz István: A hegyaljai mezővárosok társadalma a XVII. században, különös tekintettel a szőlőbirtok hatásaira (Agrártört. Tanulm., 1960); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).

Égető Melinda

kerülés: → ivó

kerület (lat. districtus): a nemesi vármegye joghatósága alá nem tartozó, a középkorban szokásjog alapján kollektív nemességgel rendelkező → jászok és → kunok, és az 1606-ban kiváltságlevéllel letelepített → hajdúk területi önkormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási szervezete. A középkorban nemzetségi szervezetben, a hat kun és egy jász székben élő kunok és jászok területi szervezetének kialakulása a 15. sz.-ban kezdődött, amikor a jászkunok élére a király legfőbb igazgatási és igazságszolgáltatási vezetőnek a nádort nevezte ki. A török hódoltság idején az egyes → mezővárosok önkormányzata teljesen kialakult, és ez a fejlődés a 18. sz. folyamán közjogi elismerést nyert. A megalakult hármas kerület élén ettől kezdve a király által kinevezett nádori fő- és alkapitányok állottak, akik a városok által választott képviselet élén intézték az igazgatási és igazságszolgáltatási teendőket. Az egyes területeknek a kerületi vagy distriktuális kapitány volt a vezetője. – A Hajdú-kerület az eredetileg hét (később hat) hajdúváros igazgatási és igazságszolgáltatási szervezeteként a 17. sz. végén alakult meg. A hajdúkerület élén is a király által kinevezett főkapitány állott, testületi szerve a kerületi törvényszék volt, ide lehetett az egyes városok → magisztrátusa által hozott ítéleteket fellebbezni. Ez közvetítette a felsőbb kormányhatóságok rendeleteit a városokhoz. Mindegyik kerület két-két követet küldhetett az országgyűlésbe. A kerületek az 1876. évi közigazgatási rendezés során → megyékké alakultak át. (→ még: Hajdúság, → Kiskunság, → Nagykunság) – Irod. Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Bp., 1946).

Balogh István

kerülő: → szőlőpásztor

kerülőeke: → eke

kés: 1. vágóeszköz (→ késes) – 2. tizedszedési körzet, kerület megnevezésére szolgáló kifejezés. A 14. sz. óta ismert, de a tükörfordításként használatos cutellus előfordulására már a 13. sz.-ból van adat. A kés kifejezés beszédes emléke annak, hogy az adószedők rovásfákkal rótták ki a községek adókötelezettségeit, s azoknak a helyeknek az összességét jelölte, amelyeket egy késsel róttak, amelyek egy adószedő ténykedési köréhez tartoztak. A kések mint tizedszedési körzetek az egykori gazdasági, közlekedési régiók többé-kevésbé szerves határaihoz igazodtak. Ismeretük, elemzésük a népi kultúra regionális tagolódásának történeti feltárásához hasznos támpontokat adhat.

Késformák: 1. Kés fekete szarunyéllel, bevert sárgaréz cifrával (Nagyenyed, v. Alsó-Fehér m.), 2. ólommal borított, csillagos nyelű kés (Ercsi, Fejér m.), 3. „csillagos bicska” vagy „pároskés” (Hortobágy)

Halbicskák (Szeged)

Filep Antal

keserves, keserves ének, kesergő: népi líránk egyik műfaja, mély lelki fájdalomból fakadó, bánatos hangulatú egyéni → panaszdal. Irodalmi és félnépi előzményei már a 16–17. sz.-tól feltűnnek; műfaji rokona a → bujdosóének, → vándorének s részben az újabb kori szociális panaszdal (ezt a bukovinai székelyeknél még keserves helyettesíti). Formailag eltér, hangulatilag rokon a kötetlen síratóének (ezt a gyimesi csángóknál alkalmanként keserves is helyettesítheti), a kettő között átmeneti énektípus az önsirató. Külön alkalmi típusa a → katonakeserves; a székelyek a szerelmi bánatot megfogalmazó énekeket félkeservesnek nevezik. Valaha az egész magyar nyelvterületen általános volt, később annak keleti szélére szorult vissza. Fiatalok (szerelem, katonaság, bujdosás), asszonyok (idegenség, szeretetlenség) és idősebbek (öregség, elhagyatottság, egyedüllét), ha más-más okból is, de egyaránt énekelték. Általában merev testtartással, szinte mozdulatlan arckifejezéssel adták elő, így díszített dallama, érzelmes szövege még jobban érvényesült. Különösen a férfiak voltak tartózkodóak, a nők néha sírtak is. Mindenkinek megvolt a maga egyéni keservese, melyet emberektől távol: gyaloglás, szekerezés, legeltetés stb. közben énekelt. A keserves csak kevéssé volt alkalomhoz kötve, esetleg virrasztóban, hosszabb munkába indulás előtt, s a férfiak borozgatás közben → hallgatónóta helyett énekelhették. A keserves ihletője valamilyen bánat (Dúdolok, de nem kedvemből, Bánat hozza ki szívemből; Fúvom az éneket, de nem jókedvemből...), melyet nem részleteznek, sőt minél mélyebb, annál áttételesebben fogalmazzák meg. A szókincs gyakorisági megoszlása önmagában is jellemző (árvaság, bánat, bú, bujdosás, jajszó, halál, könny, sírás, temető stb.), jórészt ezeket variálják (Búsulok es, bánkódok es; Sír az egyik szemem, Sírjon a másik es; Testem teszem gyászos ágyba...); gyakori a költői → túlzás (Az én búmnak nincs határa; Ha kicsapna, tenger lenne belőle; Azért zöldelltek ki arra a fák, Bús könnyeim sokat megáztatták...), az → ellentét (Ha bánatim öröm vóna, Nálam vigjabb nem vóna...), a → hasonlat (Árva vagyok, mint a fűszál; Bolyong lelkem, mint a fölleg; Úgy teli vagyok bánatval, Mint zöld fűszál vízharmatval...), s egyéb összetettebb képek is (Az én poharamat bánattal töltötték; Bánat, bánat, teljes bánat, Ne rakj szívemre kővárat!...), valamint a megszemélyesítés (A búval megtalálkoztam, Szövetséget kötött vélem...). A természet együtt búslakodik az emberrel, ehhez minden lehetséges képet felhasználnak (Elfonnyadott a szép, zöld ág; Komor fölöttem az ég is; Sirat engem a madár is...). Bár a keserves egyéninek tartott műfaj, mégis minden ízében közösségi; az említetteken kívül is tele van több alkotásban előforduló → formulával (Boldogtalan minden órám; Búval élem világomat; Engem anyám megátkozott; Még a testvér is ellenség; Olyan bánat a szívemben, Kétrét hajlott az egeken; Úgy elmegyek, meglátjátok, Soha hírem nem halljátok...). A keservesek hosszabbak a lírai dalok többségénél: 3–7 versszakosak, az átlag 4 szakasz; gyakori az → ismétlés. A többségük 8, a kisebb részük 12 (ill. 6) szótagos, a többi sorfajta száma jelentéktelen. – Irod. Kallós Zoltán: Gyimesvölgyi keservesek (Népr. Közl., 1960); Sárosi Bálint: Sirató és keserves (Ethn., 1963); Andrásfalvy Bertalan: A népdalművelés alapjai (Jelenkor, 1965).

Katona Imre

késes: késkészítő, bicskagyártó mester vagy háziiparos. A mesterség hazai múltja még teljesen feltáratlan. A vaskés a középkori falusi háztartások legféltettebb eszközei közé tartozott. Városi iparosoknál vagy kereskedőknél szerezték be. A 17. sz.-ban híres késesközpont volt Rimaszombat és Gyöngyös. Készítményeikkel ellátták az egész hódoltsági területet. A 19. sz. első felében a jászberényi késescéhbe tartoztak az alföldi késesmesterek. A leghíresebb késesközpont Szegeden alakult ki, különösen híres volt bicskáiról. A szegedi gyöngyházberakású halbicskákat először az 1870-es években Sziráky József késesmester készítette. A két világháború között a Háromvárost és környékét ellátó nevezetes késesmester volt a kecskeméti Jámbor József. Híresek voltak a stószi (Abaúj m.) késesek, akik zseb-, toll-, konyha- és mészároskéseket csináltak. Késeket készítettek még Zólyomlipcsén és Radványban is. Áruikat a házaló kereskedők, ún. „csipkések” júniusban vették át, és karácsonykor, hazatértük után számoltak el vele. Ny-Mo.-on keresett árucikk volt a felsőőri (v. Vas m.) bicska. Paraszti bicskakészítés folyt a Mura menti vendeknél. Az I. világháború előtt különösen a péterhegyiek tűntek ki Dunántúl-szerte ismert „tótbicska” nevű készítményükkel. A bicska nyele szilvafából vagy bükkfából készült, esetleg kecskerágóból vagy szaruból. Ezeket esztergályozással, festéssel vagy égetéssel díszítették. A pengét vásott, eltörött sarlókból, kaszákból állították elő. Készítettek késeket, bicskákat parasztok, pásztorok, falusi kovácsok is. Disznóölő kést legszívesebben katonai szuronyból (bajonett) csináltak még a legutóbbi években is. – Irod. Csaba József: A péterhegyi vendek bicskakészítése (Ethn., 1947); Bálint Sándor: Szegedi szótár (I–II., Bp., 1957).

Késesmester a vásárban (1973, Kunszentmiklós, Bács-Kiskun m.)

Bodgál Ferenc

késett kegyelem: A történelem során különböző személyekhez fűződve ismétlődően elterjedt az a → monda, hogy a futárok a kegyelem hírével megkésve, a kivégzés után érkeztek. Az elmúlt évszázadokban az volt a szokás, hogy a megkegyelmezést csak a vesztőhelyen hirdették ki, így ez a tény a valóságban is előfordulhatott volna, okmányszerűen azonban egyetlen esetben sem bizonyult valónak. A 17. sz.-ban Erdélyben Bánffy Dénes, később Szücs István kecskeméti kuruc katona kivégzésével kapcsolatban terjedt el a késett kegyelem mondája. Ugyanez az alapmotívuma a győri toronyóra mondájának. Legutoljára az aradi tizenhárom vértanúról terjedt el az a hír, hogy Ferenc József kegyelmének híre későn érkezett. Ez utóbbi két monda változatai a mai néphagyományban is megtalálhatók. – Irod. Sándor István: A késett kegyelem mondái (Ethn., 1948).

Dobos Ilona

késjáték: kézügyességen és szerencsén alapuló → nyerő játék. Legszokásosabb eszköze a zsebkés, melyet félig behajtott állapotban használnak. Egymás közelében, szemben ülve földön vagy puhafán, a zsebkést a nyél és penge találkozásánál mutatóujjal felváltva úgy pöccintik fel, hogy az a levegőben megfordulván, ferde heggyel ütődjék a földbe vagy puhafa deszkába. Ha a bicskának sikerül megállnia, a lökő jó ponthoz jut s újra pöccinthet. A késjáték egy másik változata, amikor közös körbe dobnak, a sikeres dobást mindenki a maga elé rajzolt kis négyzetben tartja számon. Ha a középső kört a játékosok számának megfelelően cikkekre, ill. nemzetekre osztják, akkor a játékos szomszédja területébe mélyre igyekszik dobni a kést, mert amennyire a kés hegye a földbe ment, annyi területet szerezhet magának szomszédja országából. A késjáték egy igen mutatós változata, mikor a kést tenyérről, kézfejről, ökölről, két ujjról, a mutató- és hüvelykujj megfogásával, karhajlatból, szájból és fejtetőről dobják úgy, hogy mindig hegyével a földbe álljon. Aki elvéti, azt tréfásan megbüntetik. Országosan elterjedt játék. A késjátékot elrejtő játékként is játszhatják egészen kinyitott pengéjű bicskával. Homokba vagy porba apró tárgyakat dugnak el (feltűnő kavics, pénzdarab, gomb, ágacska stb.), ezeket kell egyszeri bicskabeszúrással és kibillentéssel megkeresni, felszínre hozni. Akinek sikerül, jó pontot kap. – Irod. Gönczi Ferenc: Somogyi gyermekjátékok (Kaposvár, 1949); Hajdu Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Lajos Árpád

keszkenő: → kézbevaló kendő

keszkenős tánc: → kendős tánc

keszőce: → erjesztett gabonalé

készség: → pásztorkészség

kétbeltelkes rendszer: a szálláskertes városokra és falvakra jellemző települési mód (→ szálláskertes település), amelynek az a lényege, hogy egy helységen belül egy-egy gazdának két beltelke van. Típusai a következők: 1. Az egyik telek a település középső részén ott található, ahol csak lakóházak álltak, a másik pedig a szálláskertek övezetében vagy csoportjában. A lakótelek kicsi volt és általában kerítetlen. Csak lakóház állt rajta, gazdasági rendeltetésű épületek nélkül. A → szálláskertnek, akókertnek nevezett második telek volt a gazdasági udvar. Itt teleltették az állatokat, itt nyomtatták a gabonát, itt tartották a gazdasági eszközöket. A két beltelek a munkamegosztás rendjének megfelelően tulajdonképpen térben is megosztotta a családokat. A férfiak a nap nagyobbik részében a szálláskertben tartózkodtak, sőt több helyen aludni is odajártak. A lakóház valójában csak a nők, gyerekek és öregek otthona volt. A kétbeltelkes rendszer különösen az alföldi településeket jellemezte, de változatai megtalálhatók voltak Mo. nagy területén. A 18. sz. végétől a 20. sz. közepéig terjedő időben legtöbb helyen megszűnt a kétbeltelkes rendszer. A szálláskert lakóhellyé alakult, a lakótelkekre viszont gazdasági épületek is kerültek. A kétféle övezetbe eső telkek nagyságának különbözősége azonban máig emlékeztet a régi formára. (→ még: belső telek) – Irod. Erdei Ferenc: Magyar város (Bp., 1939); Györffy István: Magyar falu–magyar ház (Bp., 1943); Hofer Tamás: A magyar kertes települések elterjedésének és típusainak kérdéséhez (Műveltség és Hagyomány, 1960); Tálasi István: Adatok és szempontok a szálláskertes települések kutatásához (Ethn., 1972). – 2. A → pajtáskert vagy csűröskert a szálláskerthez hasonlóan elkülönült. Helyzete lehet beltelken belüli vagy telken kívüli rész, ill. időszakos munkahely, a gabona és a takarmány tárolóhelye. – 3. Aklos kert: a beltelekből elkülönített külső rész, amelyen az állattartás építményei és a takarmánytárolás helye található.

Kétbeltelkes rendszer. A lakóépületekkel zsúfolt városmagot a kertek laza övezete veszi körül (1782, Hajdúböszörmény)

Bárth János

kétfülű kosár: kerek vagy ovális, félgömbölyű, ill. lefelé fordított csonka kúp alakú, igen sok méretben készülő kosártípus. Két kézzel maguk előtt tartva viszik. Hasítatlan, hántolatlan fűzfavesszőből, iszalagból, szilácsból (hasított juharfa-, mogyorófa-, hársfaszalag) fonják. Készítői piacra termelő háziiparosok, falusi ezermesterek. Sok földműves saját szükségletére készített kétfülű kosarat. Némely vidéken cigányok foglalkoztak készítésével, élelemre cserélték, szalonnát, lisztet kértek érte. A kétfülű kosár régebbi változata félgömb alakú, a földre téve kissé billeg. Ez a forma ma főleg a Felföldön és Erdélyben használatos. A kétfülű kosár újabb változatának lapos, kerek az alja. Ez Mo.-on a paraszti kosárformák legkésőbbi rétegéhez tartozik, terjedése az ipari kosárfonás és a 19. sz. végétől szervezett tanfolyamok hatásával függ össze. Különösen elterjedt az Alföld, a Kisalföld és a Dunántúl területén. Mindkét forma több méretben használatos, rendeltetésének megfelelően. A bányászok, szénégetők, mészégetők, sírásók, földmunkások kisebb kétfülű kosárban hordják a követ, a földet; átmérője 65–80 cm, mélysége 20–30 cm lehet. Kisméretű kétfülű kosarat használnak a paraszti gazdaságok burgonya, szén, szemét, trágya szállítására. Nagy, oválisan nyújtott kétfülű kosár szükséges a polyva, a szecska, a takarmány szállítására, a bab, az aszalt gyümölcs tárolására. Ennek hossza gyakran a 180–200 cm-t is eléri. A lapos fenekű, kerek kétfülű kosár kisebb változatai a → fejen való teherhordás eszközeként is használatosak. A kétfülű kosárnak egyetlen falun belül egyetlen gazdaságban is több formai és méretbeli változata fordul elő. Nagyobb paraszti gazdaságban 40–50 kétfülű kosárra volt szükség. – A kétfülű kosarak elnevezése igen változatos. Véka a neve a Dunántúl nagy részén, silinga a Ny-Dunántúlon, körbec néven ismeretes Zalában, Baranyában német kosár, a Mátyusföldön opálka, Hontban filkas, a Felföldön általában fülkosár, füleskosár, a Tiszántúl É-i részén kasita, a Székelyföldön kas néven ismerik. Háromszékben a polyváskas neve már 1548-ban feljegyzésre került. A kétfülű kosár félgömb alakú változata bizonyára a 16. sz. előtt is használatos volt számos magyar vidéken. Európai elterjedtsége kevéssé ismert, az Északi-Kárpátok szlovák és lengyel parasztsága használja, szórványos előfordulása román és német területen is adatolható. – Irod. Gunda Béla: Ludový transport v Žakarovciach (Slovenský Národopis, III., 1955); Csalog Zsolt: A kosárfonás ún. spiráltechnikája a magyar nyelvterületen (Népr. Ért., 1963).

Nagy krumpliszedő kosár (Átány, Heves m.)

Paládi-Kovács Attila

Két gerlice: → balladás dal

Két kápolnavirág: → sírvirág

két karácsony köze: → tizenketted

kétkézrúd: → csöbörrúd

kétközháló, gyalogháló, húzóháló: 2–15 m hosszú, 1–2 m mély, fent és lent ínre szedett, esetleg parázott és súlyozott háló, két végén egy-egy karóra erősítve. Két ember a karóknál fogva a vízben gázolva húzza, a partra kerítenek vele vagy lapjára fordítva emelik ki. Alkalmi halászok eszköze, amellyel kanálisokban, kiöntésekben halásznak. A → kerítőháló primitív formája. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900).

Solymos Ede

kétlakiság: a vontatottan fejlődő ipar egyik társadalmi kísérő jelensége, amikor az → agrárproletárok földtől elszakadóban levő rétegei a mezőgazdaságban és az iparban is próbálnak megélhetést találni, ennek érdekében munkahelyüket váltogatják. Az első nemzedék igyekszik lakóhelyén vagy annak közvetlen közelében olyan kiegészítő jellegű ipari munkát vállalni, melyet a mezőgazdasági munkák szüneteiben folytathat. Később a sorrend rendszerint megfordul, csak a nyári nagy betakarítási munkák idején térnek vissza a mezőgazdasághoz, és nagy tömegek élnek → vándormunkásokként. A harmadik és egyben befejező szakasz az iparhoz (vagy tulajdonszerzés esetén a mezőgazdasághoz) való teljes kötődés: a → munkássá válás. – A → kubikosok az első évtizedekben még a mezőgazdasági munkák szüneteiben dolgoztak a töltéseken, átvágásokon; a vállalkozói rendszer és a szakmánybér (→ szakmánymunka) elterjedésével második helyre szorult, majd kiegészítő kereseti ággá vált a mezőgazdasági bérmunka. Hasonlóan indult az → építőmunkásság és az építőanyagipari (→ téglaverő) munkásság kifejlődése is: eleinte kiegészítő munkaként vállalták (a hivatásos téglaverők közül télen néhol famunkát is), csak a törzsgárda kötődött a gyárhoz. Úgyszólván minden vidéki üzem munkásságának kialakulásáról (gázgyár, gyufagyár stb.) ugyanezt írják, sőt az út- és → vasútépítő munkások (ezen belül a pályamunkások is) fél lábbal a mezőgazdaságban igyekeztek maradni. A palóc falvakban sokáig külön laktak az idegenből érkezett telepi és a falu lakóiból toborzott paraszti bányászok, ez utóbbiak az adódó mezőgazdasági munkák idején ideiglenesen ott is hagyták munkahelyüket. Több nemzedék múltán szűnt csak meg a kétlakiság, de új iparágaknál mindig elölről kezdődik a folyamat, különösen vidéken és nagyobb számú női munkaerő bevonása esetén. Még az 1960-as években is 2 millió fő rendelkezett bérrel és a mezőgazdaságból származó jövedelemmel.

Katona Imre

kétlépéses csárdás: a → verbunk és a lassú → csárdás egyik általánosan elterjedt motívuma. A motívumtípus a bokázóval, kopogóval, előre- és hátravágóval kombinált, félfordulással vagy folyamatos forgással járt változatai, aszimmetrikus formái a korábbi történeti rétegben gyökerező vonásait őrzik, ezzel szemben az egyszerűsödött, szimmetrikus kétlépéses csárdás újabb keletű. Elterjedése a századfordulóra tehető, s jelentős szerepet játszott ebben a táncélet polgárosodása, a tánciskolák hatása. A magyar nyelvterület nyugati részén a lassú csárdás szegényesebb formáját már szinte kizárólag ez a motívum alkotja. – Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Kétlépéses csárdás táncírása

Pesovár Ernő

kétnyomásos rendszer: → nyomás

kétoldali leszármazás: → bilaterális leszármazás

kétosztályú rendszer: a társadalom megosztottságának az a formája, amikor a társadalom két exogám (→ exogámia) csoportra oszlik, és nincsenek nemzetségek benne. Ebben az esetben a kétosztályú rendszert alkotó 1–1 házassági osztály az egyedüli unilaterális exogám csoport a társadalomban. Leslie A. White szerint a társadalomnak ez az osztottsága az első keresztunokatestvérrel kötendő házasság szabályából következik. (→ még: frátria)Irod. Bodrogi Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962); White, Leslie A.: A kultúra fejlődése (Bp., 1973).

Sárkány Mihály

kétosztatú ház: kéthelyiséges szoba-konyha, szoba-pitvar, szoba-kamra, szoba-eresz beosztású, vidékenként változó használatú, felszerelésű lakás- és épülettípus megjelölésére alkalmazott szakkifejezés. A kétsejtű ház megnevezést is használják e típus megjelölésére. Mindkét kifejezés megalkotásában az evolucionista szemlélet tükröződik. A kutatók korábban feltételezték, hogy az egyhelyiséges lakótértől egyenes vonalú fejlődés vezet a napjaink bonyolultabb alaprajzi sémájához. A kétosztatú ház kifejezés megalkotásánál érzékeltetni kívánták, hogy az egységes, egyterű lakóház funkcionális okokból belső osztódásával jött létre a két-, majd három- és több helyiséges lakóház. A kétsejtű ház megjelöléssel viszont a helyiségek egymás mellé építésével való bővülést kívánták kifejezni. Végső soron egyik változat használata sem szerencsés, a néprajzi anyag történeti elemzése alapján sem mondható indokoltnak. Helyesebb kéthelyiséges házról vagy épületről beszélnünk.

Filep Antal

két rab testvér: → gyermekét föl nem ismerő anya

kétsejtű ház: → kétosztatú ház

kétszárnyú ajtó: a népi építészetben a legutóbbi 70 évben elterjedt nyílászáró. Általában a lakóházak dupla ajtajánál alkalmazták külső ajtóként. Borított gerébtokkal, vésett táblabetétes szárnyakkal készült egyszínűre festve. A kétszárnyú ajtót alkalmazták a hagyományosan épített présházak, pincék, istállók bejárati ajtajaként. Egyszerűbb kivitelben hevederezett pallókból készítették és fazárral (→ fakilincs) látták el. Gyakoriak voltak köztük a kétrétegű zsalus ajtószárnyak, valamint (különösen présházak esetében) a véséssel, faragással díszített → ajtók.

Füzes Endre

kétszeres (lat. Triticum mixtum): a búzának, rozsnak vegyes vetése. Egyéb neve: kétszerbúza, elegybúza (Alföld), abajdóc (ÉK-Mo.). Az országnak főleg ÉK-i felében a korábbi időkben rendszeresen vetették a kétszerest, azzal az indokkal, hogy a kétfajta gabona közül egyik csak jó lesz, teremni fog. Vetése azért is szaporodott, mert parlaggazdálkodás esetén gyakran a feltört földbe először búzát, majd a tarlójába, ahová sok szem kihullt, rozsot vetettek, s így majdnem fele vetőmaggal kétszerest nyertek. A kétszeres a búzánál több szalmát is adott, de termése kenyérnek is kitűnően megfelelt. Értékesíteni viszont a búzánál nehezebben lehetett, így az utóbbi időben termesztése erősen visszaszorult. Legtovább a szegények termesztették. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás: Az átányi gazdálkodás ágai (Népr. Közl., 1961); Ikvai Nándor: Földművelés a Zempléni-hegység középső részén (Műveltség és Hagyomány, 1967).

Takács Lajos

kétszer se mondatta magának: → mesei sztereotípia

kétszer született szent, a: → legendamese. Cselekménye: Szent Vencelt (Istvánt, Andrást, Pált stb.) vértanúként elégetik (bűnt követ el, aminek büntetéseképpen elég), de testének egy darabja (szíve, mája vagy elégetett pora stb.) megmarad. Egy asszony (a szent anyja vagy ismeretlen szűz) kapcsolatba kerül ezzel a testrésszel (szagát megérzi, megeszi stb.), teherbe esik és újra megszüli a hőst (AaTh 788). A legenda monográfusa, M. Matièetov 68 variáns elemzésével arra a megállapításra jutott, hogy a kétszer született szent történetének ismerete a földközi-tengeri kultúrához kötődik: a variánsok előfordulási helyei az Adriai-tenger mellékén a legsűrűbbek, innen sugároztak észak felé. A reformáció által nem érintett területeken fordulnak elő. Igen régi eredetűnek tartja Matièetov: kapcsolatba hozza a hellén Dionüszosz, az egyiptomi Ozirisz mítoszával, amelyekkel északon a germán Loki-monda is keveredett. A legenda egyes motívumainak (emberevés = antropofágia, szűzen szülés = partenogenezis stb.) bekerülése a keresztény vallásba magyarázza az antik mítosz kereszténnyé válását, amely Matièetov szerint az első évezred közepétől folyamatban volt, és a 11–12. sz.-ban ért véget. A külföldi változatok egy része néven nevezve vagy más néven, Jézusra és Szűz Máriára vonatkozik. Gyakran folytatódik azzal a motívummal, hogy az újonnan született gyermek csodás érettségről tesz tanúbizonyságot. A magyar meseanyagban hat változat ismert, valamennyi az ország legdélibb részéről. – Irod. Zsigmond Konrád: Krisztus mondák (Ethn., 1903); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Matièetov, M.: Sežgani in prerojeni èlovek (Der verbrannte und wiedergeborene Mensch) (Ljubljana, 1961).

Nagy Ilona

kéttáblás ajtó: a kémény nélküli füstösházak vidékén a konyha bejárati nyílászárója. Az → ajtó két külön nyitható szárnyból, alsó és felső szárnyból áll. Az ajtószárny fa vagy kovácsoltvas hevederekkel összeerősített pallókból vagy táblás betétekkel készül. A konyha füsttelenítése, szellőzése érdekében a felső részt kinyitották, míg az alsó rész zárva maradt és megakadályozta a baromfiak behatolását. Hasonló célból alkalmaztak kéttáblás ajtót istállókon, kamrákon, nyári konyhákon is. A kéttáblás ajtó a Csallóközben, Szlavóniában, a Dunántúl nagyobb részén a konyha kizárólagos nyílászárója volt, gyakran alkalmazták a Bácskában és a Bánságban is.

Kéttáblás ajtó konyhai bejáraton (Bálványos, Somogy m.)

Füzes Endre

ketten hordó rúd: → csöbörrúd

kettős: 1. Somogyban, Mátyusföldön és Zoborvidéken a lassú → csárdás helyi elnevezése. A páros táncnak ezt a megjelölését őrzi a → kállai kettős, s ugyanilyen értelemben használták a reformkorban, majd az ezt követő táncmesteri gyakorlatban, → magyar kettős néven. (→ még: népies műtáncok) – Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954). – 2. A gyimesi és moldvai csángók oszlopban járt kétrészes páros tánca (→ páros táncok, a kettős jártatója és sirülője). Jellegzetes alapritmusa:

, kísérő dallamai A Av B Bv szerkezetű → kanásztánc- (ardeleana, kolomejka) dallamok. A K-i és D-i-Kárpátok románságának egyik legáltalánosabb régies páros tánca (breaza, de doi, hai dea doi, ungureasca néven). (→ még: csángó táncok) – Irod. Bucºan, A.: Breaza (Revista de Folclor, Bucureºti, 1958); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969–70, Bp., 1970).

Kettős (Gyimes, v. Csik m.)

Pesovár ErnőMartin György

kettős fazék: → ikerfazék

kettős furulya: → furulya

kettős királyság: az uralom megosztásának az a formája, amikor egy társadalom élén két személy áll; az egyik a vallási vezető, a társadalom képviselője a természetfeletti hatalmak felé, a másik a társadalom ügyeinek irányítója a gyakorlati életben. Kettőjük közül a névleges főhatalom a vallási vezető kezében van, akinek hatalma azonban korlátozott; vagy eleve meghatározott idő után, vagy uralkodásra képtelenség megállapításakor a vallás előírásainak megfelelően megölik. A szakrális királygyilkosság és a kettős királyság intézménye azonban nem szükségszerűen összetartozó kulturális jelenségek. A kettős királyság esetleg a honfoglaló magyaroknál az uralom formája volt. Ezt az elképzelést Róheim Géza vetette fel, aki a honfoglalás kori kútfők tanulmányozása során arra a következtetésre jutott, hogy kettős királyság volt a kazár birodalomban, s ezt a kettősséget fejezik ki a magyar társadalomra vonatkozóan a kende és gyula méltóságnevek. Feltételezése szerint a honfoglalás időpontjában → Álmos lett volna a kende és Árpád a gyula. Györffy György dolgozta ki részletesen a kettős királyság elméletét a magyarságra vonatkozóan. A kende méltóság viselőjét Kurszánban, az Aquincum környékén megtelepedett főemberben véli felismerni, akinek szerepét véleménye szerint tudatosan homályosították el az Árpád-házi királyok korában keletkezett krónikák. Ezt az elméletet Czeglédy Károly vitatta, de nem alakult ki egységes álláspont a történettudományban az elmélet igaz vagy téves voltát illetően. Kétségbe vonják azonban, hogy a honfoglalást követő időszakban kettős királyság lett volna a magyarságnál. – Irod. Róheim Géza: A kazár nagyfejedelem és a turulmonda (Ethn., 1917); Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig. A törzstől az országig. – Kurszán és Kurszán vára (Bp., 1959); Czeglédy Károly: Árpád és Kurszán (Az Árpád-ház megalapításához) (Zalai Tükör, 1975).

Sárkány Mihály

kettős névadás: a települések megnevezésének gyakori módja a vegyes nemzetiségű területeken és nyelvhatár közelébe eső helyeken, amelynél a két nép ajkán élő két névnek más és más, jellegzetesen eltérő hangalakja van. Pl. Pozsony–Pressburg, Pécs–Fünfkirchen, Brassó–Kronstadt.

Bárth János

kettős szerkezet: a valódi mesék (→ mitikus mese), → legendamesék, → Mátyás-mesék és a → reális mesék egyes típusainak jellegzetes formája: szegény embert (ifjabb testvért) vendégszeretete, figyelemreméltó ajándéka, helyes cselekedete, okos válaszai jutalmaképpen egy természetfeletti lény (Krisztus), a király (Mátyás) gazdagon megajándékozza. Gazdag ember (idősebb testvér), aki korábban szegény öccsével, mostohatestvérével is szívtelenül viselkedett, irigységtől és az aranyak utáni vágytól vezéreltetve megkíséreli utánozni és pórul jár. A két testvérnek, szegény és gazdag parasztnak nemcsak vagyoni és társadalmi helyzete, hanem jelleme is ellentétes: a fiatalabb (mostohatestvér, szegény ember) jószívű, segítőkész, szorgalmas, de mindmostanáig sorsüldözött, az idősebb nemcsak előnyösebb társadalmi helyzetben van, hanem ennek következtében vagy emellett magának való, fukar és kapzsi is. A jutalom, ill. a bűnhődés általában nem szerencséjük, hanem jellemük következménye (→ Egyszer volt Budán kutyavásár, → púpos meg a dúcos, a, → Szezám, nyílj ki!). Az ide tartozó mesék két ellentétes része általában nem egyenlő terjedelmű: a pozitív hős kalandjait a mesemondók részletesebben adják elő, ellentett párjáét vázlatosan. A sorrend nem fordítható meg: előbb mindig a fiatalabb testvér követésre méltó, rokonszenves, utóbb az idősebb elriasztó, ellenszenves, gyakran nevetséges cselekedetei hallhatók, olvashatók. Egyes típusokban, változatokban a kettős szerkezet összeépül a hármas szerkezettel (→ hármasság, → jó és a rossz lány, a: AaTh 480; → Igazság és Hamisság: AaTh 613).

Kovács Ágnes

kettős udvar: → baromudvaros telekrend

Két víz köze: iskolai hatásra elterjedtté vált → Duna–Tisza köze tájfogalom korábbi, történeti neve, a 18. sz. óta ismeretes. Használata még századunkban is előfordult.

Filep Antal

ketyegő fene, a, pityegő fene: a rátótiakra, csíki székelyekre, bőrvelyiekre, magyaregregyiekre stb. ráfogott tréfás történet, → falucsúfoló. A falu határában egy úr elveszti zsebóráját. Két arra járó falusi, akik órát még soha sem láttak, veszedelmes lénynek, ketyegő fenének gondolják s botokkal összetörik (fene; AaTh 1319A*; BN 1344* mt). A Dunántúlról, Szatmárból és Erdélyből ismert. Nagy múltja ellenére jellegzetesen „moden” falucsúfoló mese, mely mellé idő elteltével mind több hasonló jellegű csatlakozott maradi falvakról, melyek nem ismerték a vonatot, a telegráfot, a telefont, az autót, a mosógépet stb. E rátótiádának finn, észt, litván, román, görög és flamand változatai ismeretesek. (→ még: fene)Irod. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (MNKF, 3., Bp., 1966).

Kovács Ágnes

kéve: → aratás

kévedobás: → zsuppolás

kévekötő bot: a gabona- vagy zsúpkéve bekötéséhez használt hegyes bot. Egyéb neve: kötőfa, kötözőfa, subafa, tőrök. A kévekötő botok egyszerűségük ellenére elég nagy formai változatosságot mutatnak. Akad olyan, amely nem is fából, hanem szarvasagancsból készült. A fabotnak lehet egyik vagy mindkét vége hegyes. Átlagos hosszuk 30–50 cm. Olyan is van, amelyet tőrszerűen kifaragnak, azaz a botnak kb. 1/3 része mintegy nyelet alkot, melyet díszíteni is szoktak. S végül külön formai csoportba sorolhatók azok, amelyeknek tompa végén egy kb. 6–8 cm-es hosszú nyílást vágnak. E típusúak is, amelyek általában a Ny-Dunántúlon terjedtek el, többnyire díszesen faragottak. A botot a kötöző aratáskor vagy kis madzagot kötve egyik végére jobb kezében lógatta, vagy kis fapecekkel a gatya vagy nadrág korcába tűzte, ahonnét kötéskor jobb kezébe vehette. Kötéskor a gabonát átfogó szalmakötelet először kézzel, bot nélkül összehúzták és lágyan összecsavarták úgy, hogy a kötél vége hurkot alkosson. Ebbe szúrták aztán a hegyes bot végét, s vele a kötélvéget megcsavarva, a kévét jól összeszorították. A kötélvéget a bot végével tűzték el. A kévekötő bottal mindenki: férfi, nő egyaránt köthetett. A sarlós → aratás időszakában az volt a gyakoribb, hogy először valamennyien arattak, s a markokat a földre rakták, majd miután azok kissé száradtak, főleg estefelé vagy ebéd előtt együttesen felkötötték. A kaszás aratás viszont többféle munkakooperációt tett lehetővé. Ha ketten arattak, egy-egy pászta után kötötték. Ha hárman, a harmadik rögtön kötözött. Ha több pár – pl. három – aratott, akkor egy párból a marokszedő a másik kettőnek kötelet terített, míg kaszása a kévéket bekötötte. A kévekötő bottal való kévekötésnek különben feltétele volt a jó kötél. A kévekötő bottal való kötés lassúbb a pusztán kézzel végzett kötésnél. Mégis korábban, különösen a sarlós aratás területén elterjedése általános volt, mivel a bottal oly erősen be tudták a kévét kötni, hogy utána szála nem hullott, szeme is alig szóródott. De indokolta az is a bottal való kötést, hogy a kévék a sarlós aratás időszakában nagyobbak voltak, s ezeket erősen csak bottal lehetett bekötni. A kévekötő bot mint a kévekötés szerszáma, valószínűleg a zsúpfeldolgozásból került át a mezei munkára, ahol nemcsak a nagy zsúpkévék bekötésére, hanem a házakra kötött kis kévék készítésénél, valamint a tetőre való felkötésénél is botot használtak. Ezek azonban méretben különböztek a kévekötő botoktól. A kévekötő bot általában a hagyományos paraszti faragómunka terméke. A vésett végű kévekötő botoknak az volt a rendeltetése, hogy a nyílásba tegyék a sarlót, s így – a sarlóhegyet előre tartva – vigyék a mezőre. A kaszás aratás elterjedésével a kévék is kisebb méretűekké váltak, kötésükhöz nem volt olyan fontos a kévekötő bot. Így a kévekötő bot aratáskori szerepe nagyon csökkent. – Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Népr. Ért., 1928); Gunda Béla: A gyűjtögető gazdálkodás emlékei egy gerecshegységi tót faluban (Ethn., 1938); Takács Lajos: Az ormánysági kötözőbot (Népr. Ért., 1964).

„Kötüfa” (Szalafő, Vas m.)

Takács Lajos

kéverakás: a kévébe kötött szálas gabona meghatározott rendben és formában a tarlón történő összerakása. Célja a kévéket úgy csomókba szedni, hogy a kalászok kiszáradása biztosítva legyen, és a meghatározott kéveszámú csomókkal mint egységekkel a termésmennyiséget számolni lehessen. A csomókba rakott kévék megnevezése igen változatos és nagy táji különbségeket mutat: kereszt (Tiszántúlon, Ny-Dunántúlon, Kisalföldön, ÉK-i Felföldön), csomó (Duna–Tisza közén, a Felföld középső részén), kepe (Közép- és É-Dunántúlon), kalangya (D-Dunántúlon, Erdélyben). Előfordulnak még a rakás, sarok, hetes, kilences, tízes stb. megnevezések is. A kévék összerakásánál arra ügyelnek, hogy a kalászok lehetőleg ne érjenek a földre, az esetleges csapadék zavartalanul lefolyjon a kévékről, és a szél ne tegyen kárt bennük. Ezért meghatározott rend szerint helyezik el a legalsó kévét (bújtató kéve, rejtett kéve, völgy kéve, tolvaj kéve, sárkéve, fűalj kéve stb.) és arra a többit (vállkévék). Különös rendeltetése van a legfelső kévének (a magyar nyelvterület túlnyomó részén papkéve a neve), melyet többé-kevésbé megbontva helyeznek el, hogy az alatta levőket betakarja, és a szél kártétele ellen társaihoz kötik. A kéverakás formája a Kárpát-medencében és egész Közép-Európában általánosan négyágú kereszt, ritkán három- vagy ötágú csillagalak. A kupacba egymáshoz borogatott kéverakási mód csupán a magyar nyelvterület É-i, Ny-i és K-i peremének néhány pontján szokás. Az egy alapegységbe rakott kévék száma 7 és 30 között ingadozik tájilag, de egy-egy kisebb területi egységen, sőt településen belül is változatosságot mutat. Feltehetően korábbi századok – esetleg a jobbágyi terményszolgáltatással kapcsolatos – számolási rendjének emlékeként hetes, kilences és tízes mennyiségi rendszerek nyomai bontakoznak ki a 19–20. sz.-i kéverakási módokból. A nagyobb egységek kéveszáma rendszerint a kisebbek többszöröse. A Dunántúlon és Erdélyben az egyes kéverakási alapegységek kétszeresével vagy háromszorosával számolnak, azt nevezik kepének, keresztnek vagy kalangyának. A kéverakásokban leggyakoribb a 17–18 kéve (az Alföldön és a vele közvetlenül szomszédos területeken, a Dunántúl középső részén), gyakori a 13–15 kéve (a Dunántúlon sűrűn, másutt szórványosan), a 20–21 kéve (Ny-Mo.-on), 26–30 kéve (Erdély középső és keleti részein). Az elmúlt évszázadban részben a sarló-kasza eszközváltás teljes végbemenetelével párhuzamosan a 17–18-as, ill. a 13–15-ös kéveszám lett általánossá. A kévék számát befolyásolhatja a termény fajtája is: árpa- vagy zabkévét általában kevesebbet raknak egy csomóba, mint búzát vagy rozsot; függhet a kéve nagyságától: a sarlós aratók nagyobb és nehezebb kévéket kötnek és rendszerint kevesebbet (7–9) raknak belőle egy kéverakási alapegységbe, mint a kisebb és könnyebb kévéket kötő kaszás aratók. Sok vidéken a kévéket csomóba rakás előtt rövid időre – általában az aratás napjának estéjéig – bizonyos egységek szerint csoportosítják. Az Alföldön a leendő keresztek kévéiből a keresztrakás helye mellett jobbra és balra 5–6 egymásra rakott kévéből rövid kévesort, halhét, halhéjt raknak. Ritkán nem két sorban, hanem kör alakban fektetik le a kévéket az összerakandó kereszt helye körül. Dombos és hegyes vidékeken, ha vihart vagy szeles időjárást várnak az aratók, ideiglenesen szintén kisebb egységekbe rakják a kévéket: pl. két-két kévét egymásra tesznek, rá az ötödiket (ötös), vagy legyezőszerűen egy hatodikat is ráborítanak (hatos, mágla) stb. Csapadékosabb vidékeken (Erdély) a kévéket földbe vert hegyes nyársra húzzák (kalangyakaró) és hosszabb időre rajta hagyják száradni. Ha az eső eláztatta, a szél szétdobálta a gabonakereszteket, az Alföldön a tarlón kibontva, hegy- és dombvidékeken tusájukra állítva szárítják a kévéket. – Irod. Balassa Iván: A kévébe kötött szálasgabona összerakása és számolása (Ethn., 1956); Tálasi István: A termelés és a nyelv kapcsolata aratóműveleteinkben (Ethn., 1957).

Kévefogás (1974, Drégelypalánk, Nógrád m.)

Keresztrakás (Alföld)

Kósa László

keverék: → áztatott

kéveverő fa: lapos deszka vagy rövid nyelű, lapát alakúra faragott fa, a kévekötés segédeszköze. Bekötéskor a kéve fenekét veregették vele egyenletesre, miközben azt a kötéllel kissé megemelték. Sok helyen mosósulykot vagy mángorlólapickát használtak erre a célra. A kéveverő fa nagyjából azon a területen fordul elő, ahol a múlt században még sarlós aratás folyt (a Dunántúl legnagyobb része, Felföld, az Alföld néhány pontja). A kéveverő fa a sarlós aratás kísérője volt mint a kévekötő munka tökéletesítésének eszköze. Újabb eredetű szerszám. Erre utal változatos megnevezése is: verőfa, deszkaverő, ütőgetődeszka, lapogató stb. – Irod. Takács Lajos: A kötözőbot Magyarországon (Ethn., 1969).

Kósa László

kézbevaló kendő, keszkenő: vászonból, gyolcsból vagy más könnyű fehér kelméből készült, 20–40 cm oldalú, általában négyzet alakú kendő, amelyet vidékenként eltérő alakzatba hajtogatva nők viselnek a kezükben díszként, ünnepi alkalmakkor. Az ingvállas-mellényes viseletek elmaradhatatlan velejárója. A 15–16. sz.-ban az ilyen típus, európai reneszánsz úri viseletre is jellemző kézbevaló kendő, sarkán bojttal. Mo.-on a 17. sz.-ban is viselték. Az akkori úri és a 19–20. sz.-i népi viseletekhez is annyira hozzá tartozik, hogy a halott kezébe is adnak egyet. Jellegzetes dísze a szélére varrt (többnyire horgolt) fehér csipke. A széléhez hímzés, rátét, sarkába a 19. sz. vége óta monogram is kerülhet. Templomba menet az imádságos- vagy zsoltároskönyvet bele szokták fogni (→ zsoltártakaró) a kézbevaló kendőbe. Tánc közben a férfi vállára fogják és időnként esetleg beletörlik arcuk verítékét. Legénynek, fiatal férjnek ajándékoznak hasonló (az Alföldön általában kerek) kendőt, amelyet a férfi zsebébe vagy derekára kitűz (→ még: jegykendő). – Irod. Fél Edit: Népviselet (Bp., 1962); Egyed Edit: Három évszázad divatja (Bp., 1965); Thiel, Erika: Geschichte des Kostüms (Berlin, 1968); Gutkowska-Rychlewska, Maria: Historia ubiorów (Wroclaw–Warszawa–Kraków, 1968).

Horváth Terézia

kézből legeltetés: a közös legelők kiosztása után kialakult legeltetési mód. A szántóföldek közötti magánlegelőkön és tarlókon, a magánkaszálókon a szabadon járó kisebb csapat jószágot kézen járatják; az őrzője mindig arról áll, amerre a jószág kárt tehetne. A lovakat nyűgbe, béklyóba téve vagy 10–12 m hosszú pányvás kötéllel cövekhez kötve legeltetik. A sertés és tehén nyakába a mozgás gátlására koloncot kötnek.

Balogh István

kezdő formula: folklór alkotások kezdetén állandó jelleggel megtalálható → formula. Egyszerre tartalmi és formai elem, a szöveges alkotásokban állandó, de megtalálható a zenében, táncban is, és a népi díszítőművészetben a keret több formulája ide sorolható. A kutatás külön foglalkozott a prózai és verses epikus kezdő formula több fajtájával (→ mesekezdő formula, epikus kezdő formulák), a népdalok elején található ún. népdalküszöb jelenségeivel (→ természeti kezdőkép), de más műfajokban is megtalálható. Általában a szöveg kereteit adja, meghatározza az ábrázolt tér és idő jellegét, és a záró formulával együtt az egyes alkotást elhelyezi az ábrázolt és a való világ rendszerében. Műfajonként különböző módon megnyilvánuló szerkezeti elemet alkot, amely lényegét tekintve nemzetközi jellegű (→ még: közhely, → műfaj, → szerkezet). – Irod. Rooth, Anna Brigitta: Folklig diktning. Form och teknik (Uppsala, 1965); Bausinger, Hermann: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Meletyinszkij, E. M.: „Edda” i rannije formi eposza (Moszkva, 1968); Pop, Mihai: Die Funktion der Anfangs- und Schlussformeln in rumänischen Märchen (Volksüberlieferung, Göttingen, 1968); Lotman, Ju. M.: Sztruktura hudozsesztvennovo tekszta (Moszkva, 1970); Uszpenszkij, B. A.: Poetika kompozicii (Moszkva, 1970); Ryding, William W.: Structure in Medieval Narrative (The Hague–Paris, 1971); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

kezdőrím: → alliteráció

kézelő: a mellévarrott vagy → bevarrott ujjú ing ujjának ráncolását rögzítő vászonpánt neve. Helye a csuklón van, de a karon feltolt vagy rövid ujjú női ingeknél a felkaron is. Az Ormánságban lénzöl a neve, Debrecen körül tászli, Erdélyben tászliny. – Irod. Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938); Dajaszászyné Dietz Vilma–Palotay Gertrúd: Kalotaszegi keresztöltéses gallér és kézelőminták (Kolozsvár, 1942).

Gáborján Alice

kezes: a táncrendezők elnevezése Erdélyben a Mezőségen (→ táncrendezés). A kezesség a falusi fiatalság Erdély-szerte is egykor virágzó közösségi életformájának egyik ma is élő intézménye. Szerepe kizárólagosan a mulatozás rendezésére korlátozódott (vasárnapi tánc, → bál). Rendszerint két kezest választanak évenként vagy alkalomadtán, de gyakori jelenség az, hogy a kezesek mozgékonyságuk miatt kerülnek a legények élére. Évekig sokszor ugyanazok a személyek töltik be ezt a feladatkört, és így kezességük egyes falvakban hivatalszerűvé válik. A kezesek gyakran katonaviselt legények közül kerülnek ki, ők kezdeményezik a táncot, fogadják fel a zenészeket, biztosítják a helyiséget, gondoskodnak a hírverésről, intézik az anyagiakat. A tánc vagy bál költségeit fedező belépődíjakat vagy előre kiszámítják, vagy tánc közben szabják ki, miután a résztvevők létszámáról tájékozódtak. Amennyiben a számításuk jó, a kezesség haszonnal is járhat, ráfizetés esetén a különbözetet nekik kell megtéríteni. „Kezes fizess” – tartja a szólásmondás. A zenészeket a táncba a kezesek vezetik, akik általában jó táncosok, mégis keveset táncolnak, a rendre ügyelnek és a cigányokat igazgatják. Az idegen vendégek részére táncost osztanak. A mezőségi románoknál a táncrendező neve: kizes (chizeº). – Irod. Faragó József: A tánc a mezőségi Pusztakamaráson (Erdélyi Múz., Kolozsvár, 1946); Karsai Zsigmond: A lőrincrévi bál (Népünk Hagyományaiból, 1956); Kallós Zoltán: Tánchagyományok egy mezőségi faluban (Tánctud. Tanulm., 1963–64., Bp., 1964).

Pesovár Ferenc

kézfogás: kétoldali gesztus az üdvözlés, baráti megegyezés, ígéret, üzletkötés megpecsételésének, köszönet nyilvánításának hangsúlyozására. Alkalmazását eltérő történelmi-társadalmi szabályok kötik meg. A magyar paraszti társadalomban korábban csak férfiak éltek vele. Legény-leány kapcsolatban a fiú nyújtja előre a kezét. Házasembernek sem asszonnyal, sem leánnyal nem illett kezet fognia. A kézfogás megtagadásának kapcsolatot romboló, megszégyenítő szerepe van. (→ viselkedési szokások) – Irod. Luby Margit: A parasztélet rendje Szatmár megyében (Bp., 1935).

Jávor Kata

kézfogó: → eljegyzés

kézimalom: emberi erővel működtetett őrlőeszköz. Sokfelé a legújabb korig a paraszti háztartás felszereléséhez tartozott. Őrlőműve egymáson fekvő kőpár, közülük a felső függőleges középponti tengely körül forog. A középkori és újkori európai kézimalmoknál a kerék, lényegében korong alakú kövek érintkező felülete sík vagy egymással ellentétes irányban enyhén ívelt. A kézimalom legegyszerűbb formaváltozatánál a korong alakú köveket csak az alsóba épített tengely tartja össze. A középponti rögzítés pontatlanságát, a kövek elcsúszását az őrlősík széleinél semmiféle foglalat nem akadályozza. Így az őrlemény is köröskörül hullik ki a kövek közül. Erre a megoldásra nálunk az újkorból nincs példa. A kőpár összetartását, a rotációs mozgást valamennyi 19–20. sz.-i hazai kézimalomnál egyrészt a tengely, másrészt az őrlőfelületek találkozási síkját körbevevő foglalat együttesen biztosítja. Így az őrlemény sem hullik ki körben, hanem csak az e célra kiképzett egyetlen kifolyónyíláson. Ennek a szerkezetnek két változata van. Az ún. párkányos foglalatú kézimalomnál a felső kő átmérője az alsóénál mindig kisebb. Az alsó követ úgy faragják ki, hogy oldalfala felfelé körben az őrlősíkon túl folytatódik, körpárkányt alkot. A párkánnyal körülvett kerek mélyedésbe, teknőbe a felső kő alsó része fekszik bele. A kifolyónyílást az alsó kő oldalába vágják úgy, hogy a felső széle az őrlősíkok találkozásához essék. Gyakori ezeknél a kézimalmoknál az alsó kő párkányrészén egymással szemben két helyen vízszintesen kinyúló félköríves fogó kialakítása, amelynél fogva az eszköz egyszerűbben hordozható. A kézimalom párkányos változata a nyugati országhatártól a K-i-Kárpátokig előfordult, uralkodó formaváltozat e terület középső és nyugati részén. Használatkor olyan magas helyre (padra, asztalra) állítják, hogy állva őrölhessenek rajta. E célból gyakran készül hozzá állvány, vastag tőkeszék, amelynek a tetejére elhelyezik. Előfordul, hogy felülről szintén teknősen kivájt tőkeszékbe süllyesztik a párkányos kézimalom alsó kövét, ilyenkor a kő kivezető nyílása a tőkében is folytatódik. A szorosabb értelemben vett őrlésben, az őrlemény összegyűjtésében a tőkének itt nincs szerepe. Ezzel szemben az ún. tőkés foglalatú kézimalmok szerkezeti eleme egy vastag tőke, amelybe felülről kör alakú mélyedést vágnak a kőpár befogadására. Mindkét kő korong alakú, átmérőjük azonos. Az alsó kő a tőkébe teljesen besüllyed, a felső legalább annyira, hogy az őrlősíkok találkozása még jól süllyesztve legyen. Itt a tőke a foglalat, ennek oldalán vágnak kifolyónyílást. A tőke alakja különféle. Téglalap, négyzet és kör felülnézetű egyaránt előfordul. Téglalap esetén a köveket gyakran nem középre helyezik, hanem aszimmetrikusan egyik rövid oldal felé eltolva, s a felszabadult másik oldalon szemtartó helyet mélyítenek, ahová az őrlendő mag előkészíthető. A tőkés kézimalom igen súlyos, a tőke mindig lábakon áll, egyébként nehezen lenne szállítható. A tőkés konstrukció uralkodó formaváltozat a Kárpát-medence keleti harmadán, de szórványosan a nyugati országhatárig előfordult. A forgó kő egy pontban való rögzítését mind a párkányos, mind a tőkés kézimalomnál úgy oldják meg, hogy a felső kő közepén az őrlendő anyag beszórására szolgáló kör keresztmetszetű bővebb vágatot alul a kőbe süllyesztett pánttal keresztezik, amelynek a közepén szűk lyuk van. A kövek egymásra helyezésénél ebbe a lyukba illeszkedik az alsó kőből kiálló tengely vége. – A kézimalmok egy részénél a kövek távolsága szerkezetileg nem szabályozható. Ezeknél a tengely alsó vége az alsó kőbe van építve. (Ilyenkor legfeljebb bőrkarikát húznak a tengelyre, ezzel a kövek mégis távolodnak egymástól, a kézimalom durvábbra őröl, de könnyebben forgatható.) Ez a szerkezet mind a párkányos, mind a tőkés összeillesztésnél előfordul, de míg az előbbinél dominál, az utóbbinál viszonylag ritka. A többi kézimalomnál a tengely az alsó követ áttöri, felfelé a rövidebb, lefelé a hosszabb része nyúlik. Alsó vége egy keresztlécben áll, amely közvetlenül vagy áttételesen ékkel megemelhető. Emelésével a tengely is emelkedik, a kövek közelebb kerülnek egymáshoz. A tőkés kézimalmok többsége ilyen távolságállító szerkezettel rendelkezik. Ugyanez a párkányos összeillesztésűeknél ritkább, s ha alkalmazzák, a kézimalmot lábas állványra kell tenni, hogy a tengelyvéget tartó keresztléc a lábakat összekötő áthidalásokra feküdhessék. Maga a konstrukció, a kőtávolságnak a tengely áttételes emelésével való szabályozása csak kb. a Sajó folyó – Debrecen – Gyula vonalától keletre fordul elő. – A kézimalom felső kövét a széléhez közel beléállított hajtórúdnál fogva forgatják. Ha ennek a felső vége szabadon áll, a rúd rövid, éppen kényelmesen megmarkolható. Ilyen rövid rúd a párkányos kézimalomnál dominál, a tőkés összeillesztésűeknél ritka, az utóbbiak tengelyemeléssel szabályozható változatánál csak kivételesen fordul elő. A felső kőbe állított hosszú hajtórudak felső vége a kézimalom tőkéjére, állványára e célra épített rudak körkivágásába, ill. hasonló módon épület gerendájába, oda szerelt fészekbe, bőrpántba illeszkedik. Fent is rögzített hosszú rúddal a forgatás könnyebb. Ez a megoldás mindenfelé, minden konstrukciónál előfordul. Uralkodó a tengelyemeléssel szabályozható tőkés kézimalomnál, tehát a K-i területen. Az Alföld K-i peremén a 19. sz. közepétől a felső kő közepén rögzített rövid hajtókar is előfordul tőkés foglalatú, tengelyemeléssel szabályozható kézimalmokon. Ezeknél a kézimalmoknál a hajtókar nem egyenes, hanem kétszer derékszögben megtört, az őrlendő termény a tőke fölé oldalt felszerelt garatba kerül, ahonnan vályú vezeti a felső kő középnyílásába. – Az őrleménynek csak kisebb része liszt, nagyobbik része durvább szemű dara (kása) marad akkor is, ha többször felöntik, ha a kőtávolságot szabályozzák. A középkorban a nem emberi erővel hajtott, nagyobb teljesítményű igazi malmok Európában sehol sem hiányoztak, mellettük azonban a gabonának étkezésre való előkészítésében a kézimalom szerepe is igen jelentős volt. Amíg a lakosság széles rétegei a gabonatáplálék többségét kásaételek, pépek formájában fogyasztották, kevés lisztre volt szükségük. Ha saját kézimalmon otthon őröltek, megtakarították azt a kiadást, amivel a malmi őrletés járt. Ha viszont lisztből készült ételeket (kenyér, lisztpép) állandóan, nagy mennyiségben fogyasztottak, a kis teljesítményű és kevés lisztet adó kézimalom szükségszerűen háttérbe szorult. Inkább a dara, kása kedvéért őröltek rajta, bár természetesen lisztjét is felhasználták. A kézimalmon való gabonaőrlés kivételes helyzetben mindig újra aktualizálódik, ha egyébként már egyáltalán nem szokásos is, de az eszköz megvan. A hazai várkatonaság élelmezése a 17. sz.-ban nem a kézimalom őrleményén nyugodott, de a várak felszereléséhez kézimalmok tartoztak, s a várfalon kívüli malmoktól elvágva ezeken őröltek gabonát. Parasztcsaládok is elővették a II. világháború alatt az eszközt olyan vidékeken, ahol egyébként évtizedek óta nem őröltek rajta emberi táplálékot. A 19–20. sz.-ban a kézimalom használata ÉK-en, a Sajó–Felső-Tisza és a Szamos vidékén volt a legintenzívebb. Itt rendszeresen, sűrűn őröltek rajta árpát, kukoricát, ritkán búzát is emberi táplálékul. Innen nyugatra ekkor főként már csak kősó őrlésére használták, s apró baromfinak daráltak rajta kukoricát. Erdélyben sok helyütt őrölnek táplálékul kézimalmon is kukoricát, de az itt → tört pép (puliszka) formában nagy mennyiségben fogyasztott kukoricaliszt döntő többsége igazi malomban készül. Ugyanekkor Erdély D-i részén a kézimalom a paraszti háztartási felszerelésből sokfelé teljesen hiányzik, viszont kősó őrlésére a kis falusi szatócsboltok gyakran tartják. – A fazekasmesterség felszereléséhez tartozó kézimalmot festékmáz őrlésére használták. – A kézimalom népnyelvi elnevezéseként ebben az időben őrlő (sóőrlő), ill. daráló (kődaráló), sódaráló váltakozva mindenfelé előfordul. ÉK-en az eszközt malmocskának, néhol rezsnyicének nevezik. Kalotaszegen előfordul még – a 18. sz. folyamán másutt elavult – örmény elnevezés. – A gabonaőrlő kézimalom a rotációs mozgás elvére épülő → malomtechnika kialakulásának korai szakaszában jött létre. Magának a kézimalomnak azok a szerkezeti megoldásai, amelyek nálunk a 19–20. sz.-ban előfordultak, nem tartoznak a legrégebbi konstrukciók közé, de így is két évezred óta kimutathatók Európában. Párkányos összeillesztésű kézimalom (Trogmühle, pot-quern) római császárkori ásatási anyagban nyugati provinciális területen tűnt fel először, a középkori Európában igen gyakori volt. Tőkés konstrukció (Kastenmühle) régészeti anyagban időszámításunk kezdete táján Közép-Európa több pontjáról ismert. A középkorban, újkorban nagy területen használták. A kőtávolság tengelyemeléses szabályozását a középkori vízimalom mintájáról későn vitték át a kézimalomra. – Az őröl ige tanúsága szerint körmozgással működő gabonafeldolgozó berendezést a magyarság a honfoglalás előtt már ismert. Ez minden valószínűség szerint kézimalom lehetett, a szerkezeti felépítés részleteit azonban nem ismerjük. Az Árpád-kori régészeti anyagból ismert kőpároknál párkányos foglalatnak nincs nyoma, többségben hiányzik a precíz középponti rögzítésre utaló kiképzés és hajtórúd beillesztésének nyoma a felső kő tetején. A kézimalom mo.-i használatát és a rajta dolgoző nő őrlődalát említi a 11. sz.-ból való nagyobb Szent Gellért-legenda. – A kézimalom köveinek kifaragása éppúgy szaktudást igénylő, szakemberek által végzett munka, mint a nagyobb malomkövek készítése. – A DNy-Dunántúlon hántolásra keményfa korongpárral dolgozó, a párkányos kézimalommal azonos módon szerkesztett kézi meghajtású eszközt használtak, amely a K-Alpokban az osztrák, szlovén vidékekről is ismert. Bár ez a rotációs malomelv szerint működött, nem őrlőmű, mert a fakorongokon lisztet nem készítettek. (→ kőfaragás, → malom) – Irod. Balogh József: Szent Gellért és a „Symphonia Ungarorum” (Magy. Nyelv, 1926); Gleisberg, H.: Technikgeschichte der Getreidemühle (München, 1956); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967).

Tőkés foglalatú kézimalom. A kövek távolsága a lefelé kinyúló tengely áttételes emelésével szabályozható (Nyíri, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Kézimalom (Kispalád, Szabolcs-Szatmár m.)

Hajdinahántoló (Viszák, Vas m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kisbán Eszter

kézi munka: → gyalogmunka

kéziorsó: → orsó

kéziratos énekeskönyv, kódex: kézzel írt, könyv formájú versgyűjtemény. A könyvnyomtatás megjelenése, ill. általánossá válása előtt Európa-szerte jelentős szerepe volt az egyházi és világi költészet megőrzésében és népszerűsítésében. A legkorábbi kéziratos énekeskönyv a 13. sz. első felében összeírt Carmina Burana, az Európa-szerte ismert vágáns (vándordiák) dalok gyűjteménye. Kéziratos énekeskönyvek útján terjedtek a középkori trubadúrok és minnesängerek versei is. A különböző egyházak igényeit kielégítő → énekeskönyvek (kancionálék és graduálék) általában előbb kerültek nyomtatásra, mint a világi éneket tartalmazó versgyűjtemények. A mo.-i kéziratos énekeskönyvek virágkora a 17–18. sz. volt. De a kéziratos énekeskönyvek léte az irodalmi műveltségtől elzárt parasztság, mezővárosi kispolgárság, iparosrétegek körében a 19. sz. végéig, a 20. sz. elejéig tartott (→ daloskönyv, nótáskönyv). A kéziratos énekeskönyvek őrizték meg a korabeli világi költészet javát: szerelmi, alkalmi, mulattató, hazafias, vitézi verseket, tánc- és katonadalokat, protestáns → jeremiádokat, bujdosó- és szegénylegény-énekeket, amelyek részint az egyházi tilalmak, részint Habsburg-ellenes politikai célzatuk s nem utolsósorban a fejletlen és költséges könyvnyomtatás miatt nem jelenhettek meg nyomtatásban. A legrégibb, zömében szerelmi témájú verseket tartalmazó világi énekeskönyvünk az 1595–1608 között összeírt Fanchali Jób-kódex. A 17. sz. szerelmi költészetének leggazdagabb forrása az 1672 körül összeírt Vásárhelyi daloskönyv. 19–20. sz.-i szerelmi népdalaink első szövegváltozatait gyakran ezekben a kéziratos énekeskönyvekben leljük fel. Kéziratban, a Szentsei daloskönyvben (1704) és a Bocskai-kódexben (1716) maradt fenn a Rákóczi-szabadságharc költészete is. Részint ez az énekanyag szolgált költői mintájául a népköltészet → katonadalainak, → csatadalainak, → bujdosóénekeinek, szegénylegény- és → panaszdalainak, ill. az 1848–49-es szabadságharc folklórjának. A 17. sz.-i kéziratos énekeskönyvek általában csak a versszövegeket tartalmazták, de nótajelzésképpen gyakran hivatkoznak egy-egy korabeli népszerű dal dallamára is. Pl. „Notaia: minden nap io reggel” (RMKT/3 16. sz.) „Ad Notam: Köszöntlek tégedet etc.” (RMKT/3, 201. sz.). A kéziratos énekeskönyvek jellegét nem irodalmi szempontok, hanem a versek összeíróinak spontán, egyéni érdeklődése határozta meg, akik a 17–18. sz. népszerű költészetéből azt írták le, ami megtetszett nekik. Az énekeskönyvek egy-egy családban gyakran nemzedékről nemzedékre szálltak és mindig új, divatos alkotásokkal gazdagodtak. A kéziratos énekeskönyvek összeírói, ill. másolói ugyanabból a társadalmi rétegből kerültek ki, mint az énekek szerzői: az alacsonyabb sorban élő, egyházi, vagy világi értelmiségiekéből. A kéziratos énekek szerzőiről név és személy szerint semmit sem tudunk, hiszen a versfőkből kiolvasható név éppúgy vonatkozhatott a vers megrendelőjére, mint költőjére, ill. a címzettre, akihez a vers szólt. Legjelentősebb 17. sz.-i kéziratos énekeskönyveink: a Kuun-kódex (1621–48), a Lipcsei kódex (1615), a Mátray-kódex (1670), a Komáromi énekeskönyv (1701), a Vásárhelyi daloskönyv, a Teleki-énekeskönyv. Kéziratos diákénekeskönyvek – az úgynevezett melodiáriumok – őrizték meg számunkra a 18. sz.-i ref. kollégiumokban virágzó dalirodalom alkotásait. A 17. sz.-i kéziratos énekeskönyvek hagyományát folytatta az 1770-ben összeírt „Szíveket újító bokréta” és az 1790–91-ben összeírt szerelmi, mulattató, lakodalmi, csúfoló dalokat és korabeli népszerű költők verseit tartalmazó „Dávidné Soltári”. Mindezek jelentős mértékben tartalmazzák a közszájon forgó népi, ill. gazdátlanná vált, folklorizálódott énekanyagot. Pálóczi Horváth Ádám 1813-ban összeírt Ötödfélszáz Énekei között pl. kb. 100 db száz évnél régebbi, népdalnak tartott versszöveg van. A kéziratos énekeskönyvek filológiai vizsgálata folklórszöveg- és folklór-műfajtörténeti szempontból rendkívül tanulságos (→ kéziratos énekköltészet). – Irod. Versényi György: Szíveket újító bokréta (RMKT, 35. Bp., 1914); Szabó T. Attila: Kéziratos énekeskönyveink és verses kézirataink a 16–19. században (Zilah, 1934); Otrokocsi Nagy Gábor: Ref. kollégiumi diákirodalom kéziratos gyűjtemény-irodalomunkban (Debrecen, 1942); Ötödfélszáz Énekek (Pálóczi Horváth Ádám dalgyűjteménye az 1813. évből. Sajtó alá rendezte Bartha Dénes és Kiss József, Bp., 1953); Stoll Béla: A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája 1565–1840 (Bp., 1963).

Küllős Imola

kéziratos énekköltészet: a 17–18. sz.-i magyar nyelvű → kéziratos énekeskönyvek világi témájú verseinek összefoglaló neve (→ daloskönyv, nótáskönyv). Kéziratban, másolás útján terjedtek, népszerűsödtek mindazok a versek, dalok, amelyek politikai tartalmuk miatt nem jelenhettek meg nyomtatásban, ill. amelyeket profán szerelmi témájuk miatt az egyház üldözött. A kéziratos énekköltészet a 17–18. sz.-ban egész Közép-Európában virágkorát élte. A mennyiségileg legnagyobb anyag magyar és lengyel kéziratos énekeskönyvekben maradt fenn. A magyar kéziratos énekköltészet alkotásai a deák versszerzés hagyományainak és a reneszánsz műköltészet vulgarizálódó motívumkincsének, formai vívmányainak összefonódását mutatják, de kimutatható – különösen a kéziratos szerelmi költészetben – a régi magyar irodalom két nagy ihletőjének: az antik irodalomnak és a Bibliának közvetlen hatása is. A nótajelzések tanúsága szerint a népszerű kéziratos költészetben a szomszédos népek (szlovák, román, német, olasz, török stb.) költészete és tánczenéje is nyomot hagyott; ezek továbbfejlesztették az alakulóban levő magyar lírai költészet ritmusanyagát, formakincsét. A 17. sz. fordulójáig hivatásos értelmiségiek látták el a közönséget énekekkel, olvasmányokkal, a műveltség terjedésével azonban a nemesi-polgári rétegekben is általános divattá lett a műköltészetnél alacsonyabb szintű, közvetlen szükségleteket kielégítő alkalmi versszerzés. A versírás alkalma lehetett országos ügy (hadjárat, összeesküvés, országgyűlés) éppúgy, mint a magánélet eseményei (születés, udvarlás, lakodalom, halál). A kéziratos énekeskönyvek verseinek többsége az alacsony sorban élő értelmiségiek (iskolamesterek, deákok, prédikátorok) alkalmi, gyakran rendelésre készült szerzeménye. Ezeket bármelyik írni-olvasni tudó ember átalakíthatta saját szükséglete és tudása szerint. A kéziratos énekeskönyvek összeírói, másolói közkincsnek tekintették e verseket, szabadon változtattak rajtuk: elhagytak belőlük versszakokat, aktualizáló sorokat írtak hozzájuk, a záró strófában az átköltés évszámát jelölték meg a vers „szereztetési” időpontjaként stb. ... Ily módon az eredeti vers szövege, felépítése, mondanivalója – ezáltal funkciója is – többé-kevésbé átalakult. Az énekek terjedését, népszerűsödését biztosító másolgatások az állandó variálódás előidézőivé váltak. Még a 17–18. sz.-i kéziratos énekeskönyvek teljes anyagának összevetésével is csak nehezen sikerült a különböző variánsokból rekonstruálni egy-egy ének eredeti szövegét, ill. meghatározni az egyes alkotások korát. Gyakran igen régies, reneszánsz szövegek már erősen romlott vagy folklorizálódott formában bukkannak fel 17. sz. végi vagy 18. sz.-i kéziratokban, ponyván, ill. 19. sz.-i népköltési gyűjteményekben. Különösen időtállónak mutatkozik és sablonszerűen ismétlődik a legkülönbözőbb lírai verstípusokban néhány költői frázis, strófa, ill. kép, amelyek egy-egy eredeti költőegyéniségtől származnak (Tinódi, Balassi, Amade, Gyöngyösi stb.) és azok hatását mutatják a 17–18. sz. névtelen „közköltészetére”. – A magyar, cseh, lengyel, szovjet és jugoszláv kutatók az elmúlt évtizedekben kezdték tüzetesebben vizsgálni a kéziratos szerelmi költészet filológiai kapcsolatait a népköltészettel. Kezdetben csak az egyes sorok, motívumok, költői képek és témák vándorlását vizsgálták; később lírai alkotások történetének kutatására is felhasználták a kéziratos énekköltészet anyagát. A kéziratos énekköltészet ugyanis pontos választ ad arra, hogy a hivatásos költészet szubjektív lírája hogyan alakul át egy hivatásos-féllaikus közvetítő réteg hatására, s milyen formában, tartalommal lesz a nép sajátja, a népköltészet szerves alkotórésze. A legfrissebb kutatások szerint szerelmes népdalainak zöme a 17. sz.-i kéziratos énekköltészet közvetítésével a Ny-európai hivatásos költészet szerelmi daltípusainak leszármazottja. – Irod. Bartha Dénes: A népköltés kutatásának új feladatai (Budapesti, Szle, 1934); Èzerný, V.: Staro èeska lirika milostna (Praha, 1948); Stoll Béla: Közösségi költészet – népköltészet (Irod. tört. Közl., 1958); Lakodalmi és szerelmi versek (sajtó alá rendezte Stoll Béla, RMKT, XVII. sz. 3. Bp., 1961); Pozdnejev, A. V.: Polskie piesni w rosykskich spiewnikach rekopismiennych 17–18 wieku (Pamiêtnik Literacki, 1962); Hernas, Cz.: W kalinowym leslie (I–II., Warszawa, 1965); Küllős Imola: A magyar népköltészet lírai dalműfajai és a kéziratos énekköltészet (Népi Kultúra – Népi Társadalom, Bp., 1969); Voigt Vilmos: A szerelem kertjében (I–II., Ethn., 1969, 1970).

Küllős Imola

kézjegy: az akarat kifejezésére szolgáló jogi jel. – 1. Az írni nem tudó személyeknél a névnek saját kézzel való leírását helyettesíti; művelődéstörténeti szempontból a kézjegy az átmenetet képviseli az aláíráshoz. Ma rendszerint kereszt, régebben állati és növényi figurák (pl. az osztjákoknál) vagy különböző vonalábrák, esetleg a → tulajdonjegy alkották a kézjegyet. Erdélyben az okmányokra gyakran nyomtak keresztet tintás ujjal; ezt az okmánynak kézjeggyel való megerősítéseként fogták fel. – 2. Írni tudó személyeknél az aláírás egyszerűsített (signetum, signet, signa, szignálás) vagy stilizált (pl. a közjegyzőknél) formáját nevezték kézjegynek. A kézjegy az aláírásra előkészített fogalmazványoknál a személyi felelősség vállalásának a bizonyítékát is jelenti. (→ még: személyiségjegy)Irod. Kozma, L.: Das Signetbuch (Gyoma, 1925); Sándor István: Osztják „kézjelek” Jankó János naplójában (Index Ethn., 1956); Meldau, R.: Zeichen, Warenzeichen, Marken (Berlin–Zürich, 1967).

Tárkány Szücs Ernő

kézművesdal: → iparosdal

khász város: a török hódoltság területén szultáni vagy főtiszti birtokként kezelt település. A khász városokat jövedelmük alapján jelölték ki az illetékes török tisztviselők, az évi százezer akcse (50 akcse = 1 magyar forint) jövedelmet meghaladó települések közül. Az ilyen birtokok, különösen a szultáni kézben levők, lényegesen kedvezőbb helyzetben voltak, mint a hódoltság egyéb birtokai, falvai. Speciális körülményeik folytán a → Háromváros népe a khász városok között is kiemelkedő előnyöket élvezhetett, adóikat maguk szedték, önállóan szogláltatták be, igazgatási, igazságszolgáltatási kérdésekben szélesebb körű autonómiájuk volt, nem tartózkodott területükön török tisztviselő stb. A khász birtokok, a khász városok a késő középkori mezővárosi polgárság hagyományait teljesítették ki a 16–17. sz. erősen megváltozott körülményei között. Fontos szerepük volt tágabb környezetük lakosságának átmentésében, mint nagy reliktumok a 18. sz. eleji újranépesedés erőtartalékai lettek, és az idegenből telepedők számára útmutatást adtak a helyi mezőgazdasági lehetőségek hasznosítására. A felszabadító háborúk alatt s az azt követő katonai és ellenreformációs akciók során egyes népes khász városokat, mint pl. Tolnát felszámolták, kontinuus lakosságát elűzték, többségük azonban megmaradt. Később mint szűkebb vagy tágabb környezetük központjai a paraszti műveltség integrálódási központjaivá váltak. – Irod. Káldy-Nagy Gyula: A magyarországi török adóösszeírások (Bp., 1970); Káldy-Nagy Gyula: Harács-szedők és ráják. Török világ a XVI. századi Magyaro