Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

Takács Zoltán (2006)

Hallgatói Információs Központ

14. fejezet - J

14. fejezet - J

Jagamas János (Dés, 1913–): népzenekutató, zenetörténész. Zeneszerzési tanulmányokat folytatott a bp.-i, majd a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolán (1948). A kolozsvári Folklór Intézet kutatója (1949–), majd a főiskola tanára (1960–1975). Zenefolklórral, a zenei stílusok történetével foglalkozik. Publikációi romániai és mo.-i irodalmi lapokban és szakfolyóiratokban, tudományos kiadványokban jelennek meg. – F. m. Moldvai csángó népdalok és népballadák (társszerzővel, Bukarest, 1955); Romániai magyar népdalok (társszerzővel, Bukarest, 1974).

jajnóta: lassú táncdallam, amely eredetileg 4 soros, izometrikus (azonos szótagszámú sorokból álló) 8 szótagos dallamokból alakul egyfajta variálási elv alapján: bővüléssel. A bővülés legfőbb módozatai: egyes szövegsorokat értelemnélküli szótagokkal – jaj, jajaja, csuhajja, trálálajlaj, dadadada, nenenejne stb. – egészítenek ki (leginkább a 2. és/vagy 4. sort); valamely szövegsor(oka)t vagy félsor(oka)t ismétlik. A szótagtoldással 4–7 soros, heterometrikus (eltérő szótagszámú sorokból álló) versszakszerkezetek jönnek létre: 8, 8 + 1(–5), 8, 8 + 1(–5); vagy 4 × 8 és 8 + 3 (5); vagy 8, 8, 6 (7, 8), 8, 8, 6 (7, 8) és í. t. A sorismétléssel 5–7 soros izometrikus 8, ill. 16 szótagos (két versszaknyi szöveggel) dallamversszakok keletkeznek. A dallam ezen kívül aprózással, ill. hang- és motívumismétléssel is bővülhet. A különböző bővülési-variálási módok többnyire együttesen fordulnak elő, de néhány dallamcsoportot (típust) meghatározott bővülési mód jellemez. Előfordulnak 2–3 soros alakok is, ezeknél valamely sor(ok) kimarad(nak), a 4. sor azonban sohasem. – A jajnóták kialakulásában és állandó átalakulásában döntő szerepet játszott a fejlett mezőségi (erdélyi) hangszeres tánczenei gyakorlat: ugyanis meghatározott, lassú táncokhoz kapcsolódnak. Tánc közben sokszor csak egy-egy ütemet, félsort énekelnek, vagyis a teljes dallamot ilyenkor csak a hangszeres előadás alapján ismerhetjük meg. – Elterjedési területe az egykori Szatmár, Szilágy, Alsó-fehér, Maros-Torda, Csík m. és különösen a Mezőség. A jajnóta ideiglenesnek szánt elnevezés. Kodálytól ered, ő választotta külön ezt a dallamcsoportot kéziratos rendszerezésében. A népi elnevezései: hajnali, cigántánc, hajnali csárdás, cigánykesergő stb., részben alkalomhoz kötődve (pl. a lakodalom egyes mozzanataihoz) ismeretesek. A jajnótak nagyrészt a régi rétegbe tartozó dallamokból – gyakran dudanótákból – alakultak ki, tehát a „régi stílus”-hoz kapcsolódnak („új stílusú” dallamok az érintett területen főként az utóbbi évtizedekben kezdtek elterjedni), bár ez a variálási eljárás – lényegében egyfajta előadási stílus – valószínűleg újabb jelenség. – Irod. Járdányi Pál: A kidei magyarság világi zenéje (Kolozsvár, 1943); Lajtha László: Újra megtalált magyar népdaltípus. Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára (Bp., 1943); Jagamas János: Beiträge zur Dialektfrage der ungarischen Volksmusik in Rumänien (Studia Memoriae B. Bartók Sacra, Bp., 1956); Martin György: A néptánc és népi tánczene kapcsolatai (Tánctud. Tanulm., 1965–66, Bp., 1967); Paksa Katalin: A „jajnóták” zenei világa (Népi Kultúra – Népi Társadalom, IX., 1977).

Károly S. László

jajszó: → siratóének

Jakab és a zab: ritmikus → halmozó mese, funkcióját tekintve → gyermekmese, ismeretes → énekelt mese változata is.

Az ur elküldte Jakabot, arassa le a zabot, Jakab nem aratta le a zabot, nem is ment ám haza. Az ur elküldte a kutyát, ugassa meg Jakabot, a kutya nem ugatta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, nem is ment ám haza...

Az úr elküldi a botot, verje meg a kutyát; a tüzet, égesse meg a botot; a vizet, oltsa el a tüzet; a bikát, igya meg a vizet, de a parancsot egyik sem teljesíti, végül elküldi a mészárost, vágja le a bikát. „A mészáros levágta a bikát, a bika megitta a vizet, a víz eloltotta a tüzet, a tűz megégette a botot, a bot megverte a kutyát, a kutya megugatta Jakabot, Jakab learatta a zabot, el is ment ám haza” (AaTh 2032). Nemcsak Eckert Irma idézett Kalocsa vidéki, de Erdélyi János Sárospatak környéki, Lencse János Jászdózsáról való, Katona Imre bogdándi és Diószegi Vilmos Zobor vidéki (énekelt) szövege is azonos menetű, pontosan követi az ismert német változatokat, s valamennyi redakció közül legközelebb áll a híres „Gödölye éneké”-hez, mely szintén a német szóbeli költészetből került a 13. sz.-ban a zsidó rituáléba, és vált a peszach ünnepén rendezett kétesti, házi ünnepség (széder) hagyományos befejező darabjává. Az ismert magyar változatok menete és formája egyező ugyan, de szövegük mégsem teljesen azonos, hihetőleg a népszerű Grimm-mese vagy más német változat különböző fordításai (→ kóró és a kismadár, a: AaTh 2034A*; „a kakas és az üröm”: MNK 2034C*; → fejőnóta: MNK 2018B* és „a bot és a bak”: MNK 2018B*) (→ még: formulamese). – Irod. Haavio, M.: Kettenmärchenstudien (I–II., FFC 88. 99. Helsinki, 1929, 1932); Taylor, A.: Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens, Berlin–Leipzig, 1934–40); Heller Bernát: Chad Gadjó (Izr. Magy. Irodalmi Társaság, 1939); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1956; BN 286* Amt.); Diószegi Vilmos: Halmozó népdalainkhoz (Népr. Közl., 1963. 2–4. sz.); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoport Adattárában).

Kovács Ágnes

Jakab-fa: → májusfa

jáki kerámia: Ják a Dunántúl egyik legrégibb fazekasközpontja. Fazekasai céhben dolgoztak, erről tanúskodik a 18. sz.-i céhirat és az „érdemes Jáki fazekas Czéh” számára 1835-ben készült → céhkancsó, melynek domborműves díszítése fazekast ábrázol. Az edények zöme mázatlan: tejesfazék (köcsög), vizeskorsó (kanta), bugyigakorsó (→ korsó), csutora (→ kulacs). Fő készítménye a → fazék volt; a hosszú fazekat sokfelé eljuttatták a Dunántúlra: Vas, Sopron, Zala megyébe. Az edények anyaga jellegzetesen sötétvörös színű. (→ még: domborműves díszítés kerámián) – Irod. Fábián Gyula: A jáki gerencsérek (Szombathely, 1934).

István Erzsébet

Jakó Zsigmond (Margitta, 1917–): történész, a kolozsvári Babeº-Bolyai Egyetem tanára. Felsőfokú tanulmányait a bp.-i tudományegyetemen végezte. Pályáját népiségtörténeti és gazdaságtörténeti tanulmányokkal kezdte. Erdély művelődéstörténetével (írásbeliség, könyvtár, iskola, az értelmiség szerepe és helyzete) foglalkozik. Kutatási eredményei sokoldalról forrását képezik a néprajztudománynak. – F. m. Bihar megye a török pusztítás előtt (Bp., 1940); A gyalui vártartomány urbáriumai (Kolozsvár, 1944); A magyarpataki és kalini hamuzsírhuta története (Bukarest, 1956); Irás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történetéhez (Bukarest, 1976).

Jancsi és Juliska: közismert → gyermekmese. Cselekménye: szegény házaspár (édesapa és mostoha anya) fiát és leányát (három leányát) el akarja pusztítani – az erdőben magukra hagyják őket –, mert nincs mit enniük. A gyermekek kihallgatják beszélgetésüket, először kavicsot, másodszor hamut, harmadszor kenyérmorzsákat (korpát, búzaszemeket) szórnak el. Ezen a nyomon két ízben hazatalálnak, harmadszor nem, mert az erdei madarak (őzek) felszedik (felnyalják), amit elszórtak. Öreg → boszorkány (boszorkány házaspár) erdei (mézeskalács) házába érkeznek, Juliskából szolgáló lesz, Jancsit ketrecbe zárják, hizlalóba fogják. A boszorkány (→ vasorrú bába) időnként ellenőrzi, hogy elég kövér-e már, Jancsi azonban darab csontocskát (fadarabot, kukoricacsutkát stb.) dug ki az ujja helyett. Végül a boszorkány megunja az etetését, és úgy dönt, hogy megeszi úgy, ahogy van. Befűtteti a sütőkemencét, s megparancsolja Juliskának, hogy próbálja ki, elég meleg-e már. Juliska ügyetlennek tetteti magát, végül a boszorkány kényszerül behajolni (a sütőlapátra ülni), Juliska belöki és elégeti. Öccsével együtt megrakodnak ennivalóval és kincsekkel, s hazatérnek (vagy folytatása az → őztestvér, az) (AaTh 327B). A feljegyzett változatok nagy része újabb keletű, az ismert Grimm-mese közelebbi-távolabbi származéka, egyes szövegek azonban arra vallanak, hogy a mese ismert volt nálunk más forrásból is (pl. az Erdélyi János által közölt változat, melyben három leányról van szó, akik egy egyszemű óriásnő és férje házába jutnak). A változat → Hamupipőke meséjével folytatódik és fejeződik be. A mesét Kürti Mihályon kívül Felházi Károly is lejegyezte ugyancsak a 19. sz. közepén (vö. Mme D’Aulnoy Finette Cendron-jával). Közel eső redakciónak látszik Perrault Petit Poucet-je (AaTh 327B: a hét fiú az óriás házában, a kicserélt sapkák, a hétmérföldes csizma; nálunk csak Perrault- és Grimm-származékok ismeretesek; → Borsszem Jankó, → Hüvelyk Matyi), önálló rokon típusnak tűnik viszont a magyar változatanyag alapján a loncsos medve (AaTh 327C) meséje, mely paraszti környezetben Jancsi és Juliska meséjénél sokkal népszerűbb: A loncsos vagy f...s medve lecsalja a körtefáról a kisfiút – kétszeri hiábavaló kísérlet után –, zsákban hazaviszi s meg akarja enni. Feleségével befűttet a kemencébe, de a ravasz kis hős maga helyett azt süti meg, s felmászik a ház tetejére. A medvével elhiteti, úgy jutott oda, hogy ülepébe egy nyársat dugott, s nagyot ugrott. A medve felnyársalódik, s a kisfiú kincsekkel megrakodva hazatér. Ennek számos változata ismert fiú és leány hőssel, medve, török, óriás ellenféllel. Egy részük Török Károly által gyűjtött és Benedek Elek által népszerűsített Csongrád m.-i (hódmezővásárhelyi?) változat származéka. Mindhárom mese nagyobb terjedelmű → mitikus mese gyermekek számára leegyszerűsített, egyes változataiban „irodalmiasított” redakciójának tűnik. – Irod. Erdélyi János: Népdalok és mondák (II., Pest, 1847); Delarue, P.: Le conte populaire français (I., Paris, 1957); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne rendszerű mutatója (Ford. Mándoki László, MNKF I., Bp., 1960); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (I., Bp., 1960); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy, X., Bp., 1962).

Kovács Ágnes

Jancsika szekere: → Göncölszekér

jankli: → kabát

jankó: térdmagassagig érő, 4–6 cm átmérőjű kis ágasfa, amelyet a vontatás előkészítése során használnak a vontatórudak ideiglenes alátámasztására. A jankó dibdáb eszköz, amelynek az Alföldön sok tréfás elnevezése volt. A Körösök vidékén jankó, a Kiskunságban jancsi, Szentesen samu, a Nagykunságban macska vagy kutya, Hódmezővásárhelyen inas néven ismerték. A borsodi barkók jankónak nevezték a szekértengely alátámasztására szolgáló emelőszerkezetet. – Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Népr. Ért., 1928).

Jankó

Paládi-Kovács Attila

Jankó János (Pest, 1868–Borszék, 1902): néprajzkutató. A bp.-i egy.-en földrajzi tanulmányokat folytatott. 1890-ben az angol és francia föld- és néprajzi intézményeket tanulmányozta. 1894-ben az MNM néprajzi osztályán (Néprajzi Múz.) dolgozott, majd annak osztályig.-ja lett. Beutazta Mo.-ot és megbízásra elvégezte az ezredéves kiállítás néprajzi falujának építési munkálatait. Oroszo.-i néprajzi gyűjteményeket tanulmányozott (1896). Tobolszkban 1898-ban három hónapon át néprajzi és embertani gyűjtést végzett az Ob és Irtis vidékén az osztjákok (chantik) között. Megírta Kalotaszeg, Torockó és Aranyosszék, valamint a Balatonmellék néprajzi monográfiáját, és egy összehasonlító tematikus feldolgozást készített a halászatról. Hagyatékának tanúsága szerint a samanizmus monografikus feldolgozására készült. Székelyföldi gyűjtőúton érte korai halála. Korának egyik legsokoldalúbban képzett, nagy nemzetközi tapasztalattal és jó terepismerettel rendelkező magyar etnográfusa volt. Megalapozta a tudományos igényű mo.-i néprajzi muzeológiát. Tudományos kutatóhellyé szervezte az addig korszerűtlen szemlélettel vezetett Néprajzi Múzeumot. Hazai megindítója volt az anyagi kultúrában az összehasonlító kutatásoknak, azon belül elsősorban a finnugor összehasonlító vizsgálatoknak. Néprajzi tájmonográfiái komplex – nyelvi, antropológiai, földrajzi adatokra is támaszkodó – szemléletet honosítottak meg. Rendkívül sokat és nagy munkabírással dolgozott, hogy eredményei nem egy esetben elhamarkodott következtetéseken alapulnak, az a korabeli tudományos színvonallal is magyarázható. – F. m. Javaslat a néprajzi kiállítás ügyében (Bp., 1891); Kalotaszeg magyar népe (Bp., 1892); Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe (Bp., 1893); Az ezredéves országos kiállítás néprajzi faluja (Bp., 1897); A néprajzi gyűjtemény leírása (Zichy Jenő gr. kaukázusi és középázsiai utazásai, I. Bp., 1897); A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); A Balaton melléki lakosság néprajza (Bp., 1902). – Irod. Ortutay Gyula: J. J. (Halhatatlan népköltészet, Bp., 1966); Balassa Iván: J. J. (Ethn., 1968).

Jankó János

Diószegi Vilmos

Jankó János Díj: 1969-ben alapított jutalom, amelyet a Magyar Néprajzi Társaság adományoz fiatal néprajzkutatóknak kiemelkedő tudományos teljesítményük elismeréséül.

Janó Ákos (Kismarja, 1927–): néprajzkutató, muzeológus. Tanulmányait a debreceni KLTE bölcsészettudományi karán végezte (1950). Hajdúböszörményben (1950–), Kiskunhalason (1953–) működött, a sárospataki múz. ig.-ja (1968–). Népi társas munkákkal, népszokásokkal, parasztverselőkkel, népi díszítőművészettel foglalkozik, a népi gazdálkodás és építkezés témakörét vizsgálja. – F. m. Hajdúvid (Debrecen, 1963); Bács-Kiskun megye népművészete (Kecskemét, 1966); A halai csipke (Kiskunhalas, 1969).

János-napi köszöntő: → Szent István és Szent János napja

János szolga: kedvelt népi → mesehős, ill. a csínyjeiről szóló → reális mese rátótiáda-motívumokkal, erős antifeudális színezettel. Cselekménye: a) fukar gazda (pap, bíró) azzal a feltétellel fogadja meg szolgáit, hogy amelyikük hamarabb megharagszik a másikra, annak szíjat hasítanak a hátából (levágják fülét, orrát, kiveszik a fél szemét). Három fiútestvér közül a két idősebb pórul jár: nem kapnak enni, ezért megharagusznak, s a gazda szíjat hasít a hátukból. A legfiatalabb is beáll ugyanoda azzal az elhatározással, hogy bosszút áll testvéreiért. – b) Különc gazda kizárólag János nevű szolgát akar fogadni (vagy éppen János nevűt nem akar). János nevű jelentkezik. A gazda megfogadja azzal a feltétellel, hogy amelyikük hamarabb megharagszik, annak a másik szíjat hasít a hátából. A szolga a kapott parancsokat szándékosan félreértelmezi, s munkájával gazdájának óriási károkat okoz: pl. mindenütt a kutyát kell követnie, a kutya a kapu tetején ugrik keresztül. János szolga feldarabolja az ökröket, szekeret, s utána dobja (AaTh 1003). Utat kell építenie, melyen egyik lépés puha, a másik kemény legyen. János szolga leöli a gazda juhait, s sorba rakja, egyiket hason, másikat háton (AaTh 1005). Ki kell világítania az utat: felgyújtja a gazda házát (AaTh 1008) stb. A megállapodás értelmében János szolga kakukkszóig szolgál. A gazda felküldi a feleségét a fára, hogy kakukkoljon. János szolga lelövi, a gazda megharagszik, János szolga szíjat hasít a hátából (AaTh 1000). János szolga meséje → keretmese vagy → mesekezdő motívum. A gazdag magyar változatanyagban 4 redakció különíthető el: 1. AaTh 1000–AaTh 1029. – 2. A gazda és felesége (fia), hogy a veszedelmes szolgától megszabaduljanak, elhatározzák, hogy megszöknek a háztól. Egy nagy zsákba becsomagolják legértékesebb holmijukat, és titokban útra kelnek. János szolga kihallgatja beszélgetésüket, s egy óvatlan pillanatban maga bújik a zsákba, és cipelteti magát a gazdájával (AaTh 1132). Egy folyóparton megállnak pihenni. Itt kiderül, hogy az értéktárgyak helyett a gyűlölt szolga rejtőzik a zsákban. Gazdája újabb tervet eszel ki elpusztítására, megbeszéli feleségével, hogy álmában belelöki a folyóba. Az asszony hamarabb elalszik, s János szolga őt löketi be a gazdával (AaTh 1120). Reggel a történtek láttán a gazda megharagszik, s János szolga szíjat hasít a hátából. – 3. AaTh 1000 folytatása: AaTh 650: → Erős János egyes motívumai. – 4. AaTh 1000 folytatása AaTh 1725: „Az ördöngös szolga”. A négy redakciónak 14, 10, 9, ill. 3 változata ismert. – János szolga meséje „Erős János” meséjéhez hasonlóan nem szilárd szerkezetű. A megadott keretben a motívumok sorrendje, újabbakkal való kiegészülése nagymértékben a mesemondó egyéni leleményének, a hallgatóság ízlésének és a helyi hagyományoknak a függvénye. A típus egész Európában, Ázsiában, Angol- és Spanyol-Amerikában elterjedt. Antifeudális beállítottsága K-európai jellegzetességnek tűnik. Ny-Európában János szolga gazdája szörny vagy ördög, ezért is került a típuscsoport az → ostoba ördög meséje-féle mesék közé. – Irod. Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (UMNGy, V–VI., Bp., 1943); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (II., UMNGy, IX., Bp., 1960); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (MNKF 1. Bp., 1960); Krzyžanowski, J.: Polska bajka ludowa (II., Wroc³aw–Warszawa–Kraków, 1962).

Kovács Ágnes

járai kerámia: a járai (Alsójára, v. Torda-Aranyos m.) edények alapszíne és díszítményszínei csak annyiban különböznek a → tordai kerámiáétól, hogy a kék szín mellett a zöld és a sárga szín is szerepel. Motívumaik növényiek, de a madármotívumot is szívesen alkalmazzák. A növényi elemek kontúrozottak. A motívum mellé rajzolt vonalkákkal a motívumok plaszticitására törekednek. Ez a törekvés minden más kerámiától megkülönbözteti a járai tányérokat, tálakat, → szilkéket, bokályokat. Járán mázatlan edényeket, → fazekakat is készítettek. – Irod. Jankó János: Torda, Aranyosszék, Torockó magyar (székely) népe (Bp., 1893); Kós Károly: Népi fazekaskészítményeinkről (Művelődés, Bukarest, 1956); Kresz Mária: Magyar népi cserépedények kiállítása a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1961).

István Erzsébet

járás: 1. (lat. calcatura) a faluhatár meghatározott célra fenntartott része (pl. csordajárás, → nyomás). Az állattartásban a nagyobb → legelőnek rendszerint egyetlen, ritkán két állatcsoport (leginkább a → gulya és a → ménes) részére fenntartott területe, amelyen egy → számadó alatti pásztorcsoport őrzi a jószágokat. A Hortobágyon pl. 3–7 km-es átmérőjű, 2–3000 holdnyi szabálytalan alakú területek. A járáson kiemelkedő részen van a szállás, az állatok éjjeli pihenő- és delelőhelye, a pásztorok építménye (pásztorkunyhó, → cserény, → vasaló stb.) és a → kút a → vályúval. A járáson a szarvasmarhák (gulya, csorda) számára rendszerint nincs építmény (→ szabadvacok), a többi állat részére → természetes enyhelyek vagy építmények (→ akol, → hodály, → karám, → szárnyék stb.) állnak. A szarvasmarhák állását és a juhok → esztrengáját rendszeresen továbbhelyezik, hogy a legelőt ezzel is trágyázzák (→ kosarazás). A járás területét a pásztorok által meghatározott rend szerint legeltetik. Az állatfajonkénti legelőfelosztás már a 14–15. sz.-ban is előfordult, a járások és funkciójuk kialakulása a 18. sz.-tól kezdődött. – Irod. Balogh István: A hortobágyi pásztorkodás történelmi múltja (Népr. Ért., 1943); Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1958); Törő László: Legeltetési rend a Hortobágyon (Műveltség és Hagyomány, 1965). – 2. közigazgatási egység, a → megye középfokú, a községi igazgatás felett álló igazgatási szerve. A nemesi megye fennállása idején igazgatási és igazságszolgáltatási fórum, 1948 óta csak igazgatási feladatokat ellátó szerv. – A járások határai – noha gyakran változhattak – sokszor természeti, gazdasági-földrajzi táji határokat, történeti, néprajzi csoportokat követtek. Sok esetben elnevezésükben is utaltak ilyen összefüggésekre. A járások keretei integráló tényezőként is hathattak a paraszti közösségek életére és műveltségére. 1971-től a megyei tanácsok igazgatási-végrehajtó szerveiként járási igazgatóságokat szerveztek, e ezzel együtt megszűntek testületi szerveik.

Szabadfalvi JózsefFilep Antal

Járdányi Pál (Bp., 1920–Bp, 1966): népzenekutató, Kossuth-díjas zeneszerző (1954). Zeneművészeti tanulmányai mellett a bp.-i egy.-en néprajzot tanult, doktorátust szerzett; zenekritikus, majd 1946-tól 1959-ig a Zeneművészeti Főiskolán a népzene tanára, 1951-től az MTA Népzenekutató Csoportjának munkatársa. Monografikus gyűjtő és feldolgozó munkája, elemző, rendszerező és összehasonlító művei, elvi megnyilatkozásai, gyűjteményes kiadványai egyaránt népzenekutatásunk legjobbjai közt jelölik ki helyét. Cikkei és tanulmányai zenetudományi folyóiratokban és gyűjteményes kötetekben jelentek meg. Szerkesztette a Magyar Népzene Tára I. (1951) és IV. (1959) kötetét. – F. m. A kidei magyarság világa zenéje (Bp., 1943); Magyar népdaltípusok (I–II., Bp., 1961); Magyar népdalok és népies dalok (Kerényi Györggyel, I–III. Bp., 1961). – Irod. Rajeczky Benjamin: J. P. Jahrbuch für Deutsche Volkskunde, 1966); Kodály Zoltán: J. P. (Studia Musicologica, 1967).

Járdányi Pál

Sándor István

járgányos malom: → szárazmalom

jármos csűr: a → csűr archaikus változata. Alapjában véve egyszerű csarnok, amely a csűrnek csak a fedett, védett cséplőhely funkciójú részét foglalta magában. Fejlettebb változataiban tároló részként használt toldalékkal is bővíthették, és mellé építhették az istállóként használt pajtát is. A tetőzetet a csűrpiac két oldalán felállított, befelé hajló fapillérekre (járomágasok) fektetett, ácsolt kötéssel rögzített gerendák (járomgerendák) tartják. Egy-egy ilyen gerendával összekötött pillérpár alakja is emlékeztet a jármok formájára. E szerkezet ismert, a kora középkori faépítészet ma már kevéssé alkalmazott szerkesztési megoldása. Előnye volt, hogy kisebb fesztávolságú áthidalásokat igényelt, mintha függőlegesen egyenes pilléreket alkalmaztak volna, s a jármos csűr legfontosabb bejárati részein a gerendázat magasságát úgy megnövelte, hogy rakott szekérrel is beállhattak alá. A magyar néprajzi irodalomban Erdély területéről vált iemertté, ahol még az 1930–40-es években új példányok is épültek. Elterjedt az ÉK-i Alföldön (Felső-Tiszavidék) is. – Irod. Jankó János: Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe (Bp., 1893); Gönyey Sándor: Jármos csűr az Erdélyi Mezőségen (Tér és Forma, 1941); Gönyey Sándor: Kalotaszegi jármos csűrök (Ethn., 1957); Gilyén Nándor: Csűrök a szatmári Erdőháton (Népr. Közl., 1960).

Pajta és jármos csűr váza (Inaktelke, v. Kolozs m.)

Jármos csűr gerendázata (Inaktelke, v. Kolozs m.)

Jármos csűr (Inaktelke, v. Kolozs m.)

Filep Antal

járófa: → forgó

járóka: → gyermekbútor, a kisded járni tanulásának eszköze. Két gyűrű alakú vagy négyzetes keretből és az ezeket összekötő lécekből áll, alján egy irányban vagy mindenfelé mozgó kerekekkel. – Tájnévi változatai: gyermekjárkáló, járószék, járókocsi vagy kocsi, járószekér, gyermekszekér. – A járóka bizonytalan eredetű, legkorábbi ábrázolásai a 16. sz.-ból valók. A „járásra szoktató szekerecske” első mo.-i képe Comeniustól ismert (Orbis Pictus, 1685). A parasztságnál való terjedését Svájcból és Németo.-ból 18. sz.-i példányok jelzik; Európa túlnyomó részébe eljutott. Mo.-on házilag faragott régiesebb és kisipari, esztergályozott változata is megtalálható, általában azonban csak szórványosan gyökerezett meg, s nemigen tudta kiszorítani a valószínűleg korábbi elterjedésű, lényegében azonos funkciójú → tolókát, ill. → forgót. (→ még: állóka) – Irod. Ploss, Heinrich: Das kleine Kind (Berlin, 1881); Temesváry, Rudolf: Volks-Bräuche und Aberglauben in der Geburtshilfe und der Pflege des Neugebornen in Ungarn (Leipzig, 1900); Gönczi Ferenc: Somogyi gyermek (Kaposvár, 1937); Erixon, Sigurd: Folklig möbelkultur i svenska bygder (Stockholm, 1938); Mándoki László: A kisgyermek állni és járni tanulását szolgáló eszközök a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1960).

Járóka

Járóka

K. Csilléry Klára

járom: 1. iga: a szarvasmarhafélék igába fogására használt, fából készült eszköz. Van nyak- és fej- (homlok-)járom. A magyarság csak a nyakjáromot használja, mely formáját tekintve több részből álló keret vagy ráma, ezért keretes vagy rámaigának is nevezik, ellentétben azokkal az egyenes gerendákból és a szarvasmarha nyakát körülfogó, ívből formált jármokkal, amelyek pl. a Balkánon elég gyakoriak. A járom legfontosabb részei: a járomfő (igafő, toló, vonó), az alfa, az ezt és a járomfőt összekötő bélfa, berec vagy kázla, aztán a két járomszeg (igaszeg), valamint a jármot a rúdfejhez csatoló nyakszeg. A járomnak a gyergyói és csíki székelyek által használt változata a küszküllő vagy vonóujjas járom, a nehéz erdei, havas utakon járó → küszküllőszekerekbe való befogáshoz. A küszküllő formája azonos a közönségesével, az eltérés csupán abban van, hogy ezt a jármot nem nyakszeggel (vonószeggel) akasztják a rúdfőre, hanem vonószíjjal vagy közszíjjal. Aszerint, hogy hány szarvasmarhát fognak a járomba, beszélnek egyes, ill. páros járomról. A használat kialakította formák szerint van: a) normális méretű (140 cm hosszú) és b) hosszú iga (bakhátas, ill. kapálóiga). A két utóbbi is hosszabb a rendes járomnál. – Bizonyos vidékeken díszített jármok is készültek. Leggyakrabban a járomfőt cifrázták. Borsod némely községében kedvelték a vésett virágdíszes járomfőket és a bélfák felső végeinek tulipánszerű kiképzését. Az erdélyi magyarság körében a járomnak szinte minden részét díszítették. Körösfőn a menyasszony szekerére készült járom volt a legdíszesebb. Itt gyakori, hogy a bélfa ráhajol a járomfőre, vagy meghosszabbított és kifelé hajló vége kopjaszerűre faragott. Hasonló faragott dísz a szög vége. Gyakori a feketére festett járom, amelynek vésett mértanias és virágdíszeit több színű festékkel színezik. Gyakran feltüntették a díszítmények között a készítő vagy tulajdonos nevét és a készítés évszámát is. – Irod. Paál Gyula: Küszküllő (Magy. Nyelv, 1915); Kiss Lajos: Díszített jármok Szabolcs vármegyében (Népr. Ért., 1937); Gönyei Sándor: A csíki szekér (Népr. Ért., 1942); Bodó Sándor: Jármok a Hajdúságban (Ethn., 1956). – 2. Léckeret, amelyet a ref. úrvacsorakor a kenyér és a bor fölé helyeznek, és ráborítják az úrasztali terítőt (Székelyföld–Udvarhelyszék).

Széles járom (Átány, Heves m.)

Egyes járom (Átány, Heves m.)

Első járom (Átány, Heves m.)

Küszküllő járom: VSz = vonószíj, FK = felső küszküllő,JF = járomfej, AK = alsó küszküllő, R = rúd, B = berce (bélfa), JP = járompálca, JA = járomalja

Járom (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)

Járom

Járomfák igához (Veszprém m.)

Járom (Cserépfalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Egyes járom (Tiszacsege, Hajdú-Bihar m.)

Járomfaragás (Cserépfalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

K. Kovács LászlóManga János

jártató kosár: → állóka

jártatós: → csárdás, → sétálós

jászkép: → határjel

jászkun kerület: → kerület

jászkun redemptio: → kunok

jászok: 1. É-iráni eredetű nomád nép. Nevük eredetileg ászi, amelyből az ász, jász változat alakult ki. A legkorábban ismert szállásterületük a mai Kazah SZSZK déli területén, a Kora Tau-hegység környékén volt. Időszámításunk 1. sz.-ában Európába jöttek. Egy részük a Kaukázusban a velük rokon alánokkal telepedett meg. Mo.-ra a 13. sz. folyamán jutottak el és telepedtek meg. Emléküket a → Jászság tartotta fenn. A hazai jászok nyelve, mint azt középkori nyelvemlékek alapján meg lehetett állapítani, a kaukázusi alánokkal mutat szoros kapcsolatot. A jászok mo.-i előfordulását jelzik a jász előtagú vagy jászból képzett helyneveken kívül még az Oszlár, Eszlár, Varsány településnevek is. – 2. jászok megnevezéssel illették a Jászság lakóit azután is, hogy azok nyelvi, etnikus különállásukat elvesztették, és beolvadtak a környező magyarságba. – Irod. Németh Gyula: Eine Wörterliste der Jassen, der ungarländischen Alanen (Klny. Berlin, 1958); Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig (Bp., 1969).

Filep Antal

jászol: nagyállatok etetésére szolgáló berendezés. Több típusa ismert: a takarmányozás egykori módja a széna és a csutka földre szórása, pl. az → akolban. Ezek udvarán, néha a szín alatt előfordulnak már a 18. sz.-tól kör vagy ellipszis alakban földbe vert karókra vesszőből font ún. kerekjászlak. Ilyen jászolok ismertek voltak pl. Göcsejben, Sárközben, a Kiskunságban és a Hajdúságban. A sárközi aklokban 3 m hosszú és 1,5 m széles kerekjászlak is álltak. Az istállóbeli jászolok – az állatok számától és az építmény méreteitől függően – vagy a bejárattal szemben a fal mellett, annak hosszában (félszerjászol) vagy középen álltak, s az állatokat két oldalról kötötték hozzájuk (kerek vagy arcaljászol). A régebbi típusok az Alföldön fal melletti sárpadkák voltak, alacsony fonott oldallal. A legáltalánosabb a deszkákból készített, köveken, rönkökön vagy lábakon álló jászol, amelynek az oldalán lyukak vannak az állatok kikötéséhez. Valószínűnek látszik, hogy a paraszti istállók felszerelésére, így a jászolra is nagy hatást gyakoroltak a 18. sz.-ban a falvakban a katonaság lovainak elhelyezésére épített istállók, az ún. németólak, németistállók. Ezek méreteit és berendezését rendeletben szabályozták. – A lóistállókban a jászol felett falra erősített szénatartó (saráglya) is található. A nyári → állásokon az ún. → nyári jászol áll, egyes nagy határú településeken pedig vontatható → kerekesjászolokat is használtak. – Irod. Kovách Aladár: Kezdetleges épületek Tolna vármegyében (Népr. Ért., 1912); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Borzsák Endre: A régi istállók élete és a jószág takarmányozása Pest megye északi falvaiban (Népr. Ért., 1936).

Szabadfalvi József

Jászság: a mai Szolnok m. területén a Zagyva és a Tarna mentén, autonómiát élvező egykori közigazgatási egység, amely a → jászok szállásterületét ölelte fel. A jászok nyelvi és népi beolvadása után a területi önállóság, ill. annak visszaszerzése, fenntartása kovácsolta össze és tette öntudatossá lakóit (jász-kun redemptio, 1745). A Jászság fontos, kulturális szerepet betöltő igazgatási központja Jászberény. A Jászság lakói közül jelentős tömegek költöztek ki a 18–19. sz. folyamán a kiskun pusztákra (pl. Kiskunfélegyháza, Kiskundorozsma), sőt a → Bácskába, a D-Tiszántúlra és a → Bánságba is. A Jászság népi kultúráját a Közép-Alföld sajátosságai jellemzik. Sokban hasonlít a szomszédos → Nagykunságéra, tüzetesebb vizsgálatával azonban még adós a néprajztudomány. – Irod. Fodor Ferenc: A Jászság életrajza (Bp., 1942).

Jászberény látképe céhlevélen (rézkarc részlete, 19. sz. eleje)

Ötös fogat a Jászságban (19. sz. második fele)

Jászárokszállás külső falusorának látképe (Szolnok m.)

Filep Antal

jászsági viselet: a redemptus kiváltságokkal rendelkező r. k. jászsági nép viselete, mely a 19. sz. közepén virágzott. A férfiviselet régiesebb a többi alföldinél, a hosszú szoknyás női viselet hasonló az alföldi mezővárosokéhoz, egyes parasztos vonásaiban viszont a palócokéhoz. A Jászság egyik legjelentősebb szűcsközpontunk, ez viseletében is megmutatkozik. – A férfiak zsírozott, gyakran vállig érő hajat viseltek és széles karimájú fekete pörge kalapot vagy alacsony süveget, vagy fehér báránybőr sapkát. A vászon → gatya egy-egy szára 1–2 szélből állt, fél lábszárig ért. Hozzá T-szabású, rövid derekú vászon → inget hordtak. A gyolcs ünnepi bőgatya egy-egy szára 2–3 szél, bokáig ért, rojtos volt. Ehhez borjúszájú gyolcsing illett. Télen két gatyát vettek fel, térd alatt összekötötték a gatyaszárat. Világoskék posztómellényt viseltek gatyához is és négyzet alakú vagy hosszúkás fekete nyakravalót. A gazdagok ünneplője → posztóruha volt, sötétkék vagy fekete, sujtása kék. Ellenzős nadrághoz álló nyakú dolmányt és lakodalmakba rókaprémes mentét is felvettek, nagy ezüst- vagy más fémgombokkal. Ehhez kézelős, bő ujjú gyolcsinget hordtak. Fehér → ködmönük is volt csípőig érő, fekete prémmel, kevés zöld hímzéssel. Általános, templomi viselet is a suba „irhátlan, törött bőrből”, 15 vagy 20-nál is több fehér bőrből varrták, fekete egész báránybőr gallérral. Több színű, később csak zöld selyemmel hímezték. Fehér és fekete szűrt is viseltek. Jellegzetes lábbelijük a puha szárú, oldalt varrott, fordított-varrott talpú fekete vagy sárgás marhabőr csizma (→ csizmadia) volt, kettős ívű szártetővel, bottal, kis sarkantyúval. – A lányok színes szalagokba fonták hajukat, a végére piros csokrot kötöttek. Az asszonyok középen elválasztották és kétoldalt ívelten előrenyomták hajukat, hogy kétoldalt kilátszott a fejfedő alól. Fonatukat tarkó fölött kontyba tűzték lúdtollal vagy kontyfával. A lányok alföldi típusú → pártát viseltek. Az asszonyok hátul a kontyukra bársonyból szabott → főkötőt kötöttek, melyet arany vagy ezüst csipke és hátul saját anyagából lapos szalagcsokor díszített. A fej elülső felét széles pánt borította, arany vagy ezüst csipkéből. Az új menyecskék más típusú fejkötőjén elöl művirág koszorú is volt, és fölé hosszúkás, hátul lelógó, fehér csipkefátylat vettek, hátul felcsavarva a fejkötőre, vagy nyakon piros szalaggal lazán átkötve. Idős asszonyok áll alatt megkötött tiszta fehér vagy fekete kendőt hordtak. Az alsótesti ruha hétköznapra vászonból, ünnepre gyolcsból készült. Az ingváll mellévarrott ujja bő, hosszú, fodros volt, és könyöktájt kötötték meg bodrosan. A féllábszárig érő egyenes → pendely 3 szélből készült, korccal összehúzós. Köznap egy színes, ünnepen 4–5 fehér, keményített alsószoknyát viseltek. A jellegzetes ünnepi felsőszoknya virágmintás selyemből vagy taftból, 8 szélből készült; apró nyitott ráncokkal, bokáig érő. A többnyire bő, ráncolt kötény, a kecele a szoknyánál kb. egy arasszal rövidebb, csipkével szegett; ingvállhoz fekete, kék vagy fehér, ünnepen elöl megkötött piros szalaggal. A pruszlik világoskék, zöld stb. színű bársony vagy taft, rövid, fodros, arany vagy ezüst sujtással. Nagy, színes, selyem vállkendővel viselték. Erősen polgárias formában megjelent az → ujjas is: jellegzetes a szoknyával azonos selyemből varrt, testhez álló, erősen karcsúsított, kívül viselt aljú, gyöngyökkel díszített. Mély, kerek nyakkivágású ujjasok alá vállkendőket viseltek. Ujjashoz fekete vagy vele azonos anyagú kötényt vettek fel. Télen az asszonyok is viseltek rókaprémes mentét. Mély, kerek nyakkivágású, rövid, fehér ködmönük zölddel, barna ködmönük feketével hímzett. A csípőig érő kisbunda jellegzetes és egyben legnyugatibb alföldi elterjedési területe a Jászság. A ritkább női → suba 12–15 bőrből való, a férfiakéhoz hasonló vagy barna, kerek gallérú, rövidebb. Jellegzetes lábbeli a férfiakéhoz hasonló, de gyakran piros kordovánból varrt, csörgős sarkú csizma, a harisnya-cipő mellett. – Irod. Erdész Sándor: A jászdózsai népviselet (Jászkunság, 1956); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956).

Jászsági mente és suba viselete (Jászárokszállás, Szolnok m., Valerio metszete nyomán 1854-ből)

Jászsági viselet. Férfiködmön

Jászsági mente és hátrakötött kendő viselete (Jászárokszállás, Szolnok m., Valerio metszete)

Jászsági viselet. Mezőtúri ködmön (Szolnok m.)

Horváth Terézia

ját: → drusza

játék: → gyermekjáték. Felnőttek játékait → népi színjátszás, → fonóbeli játékok, → kukoricafosztás, → táncos társasjátékok.

játékállat: → utánzó játékszer. Inkább fiúk készítik a kezükbe kerülő anyagokból. Csontcsikót fognak a kocsi elé, kukoricacsutkából ökrös szánkót vagy ökör vontatta szekeret készítenek. Hajlékony drótból lovasszekeret formálnak. A befogott jószágokon kívül egyedül álló állatukat is készítenek pl. cérnagurigából, izikből lovat, kutyát; burgonyából, gesztenyéből malacot; sárból, tollból, agyagból egyéb állatfigurákat, madarakat. – Irod. Csete Balázs: Jászkiséri gyermekjátékok. A jászkiséri gyermekek játékélete és a maguk készítette játékszerek (Szolnok, 1957).

Ló cirokszárból (Alföld)

Tehén kisebb-nagyobb csicsókából és vesszőcskéből összerakva (Cigánd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Kukoricaszárból készült ökrök gyufásdoboz szekérrel

Kukoricacsitkából készült ökrök

Haider Edit

játékbaba: → baba

játékba hívó: az → énekes gyermekjátékokat bevezető játékformula, tulajdonképpen → játékkezdő. Cselekménye csupán a gyermekek összehívása, felhívás a játékra. A résztvevők többnyire leányok. 1–2 gyermek szökkellő vagy futó lépéssel halad körben, vagy változó irányban a többi gyermek között, a hozzájuk csatlakoznak kézfogással egymás után a játszani szándékozó gyermekek. Mindnyájan éneklik, recitálják a → mondókát: „Ki játszik körbe”, „Mit játszunk lányok”, „Kör, kör, ki játszik” stb. Amikor elegen vannak – tízen–húszan a tér nagysága szerint –, összezárják a kört vagy sorbaállnak. Ekkor elhatározzák, hogy mit játszanak: vagy megszokott játéksorozatot, vagy közös elhatározás szerint választott játékot. – Irod. Igaz Mária–Borsai Ilona: Ki játszik körbe? Újjáéledt népi gyermekjátékaink (Bp., 1955).

Igaz Mária

játékeszköz: a → gyermekjátékok tárgyi kelléke, a célzás, dobás, ütés, gurítás stb. eszköze. A kötött formájú több személyes játékok, főleg a → sportjátékok jelentős része, eszközös játék volt, és elsősorban a sportjátékokra volt jellemző, hogy sajátos, e célra készített játékeszközöket használ. Aktív szerepük van a → hajítófáknak (→ gólyázás, → csürközés, → kecskézés, → tekézés, → méta, → mancsozás, → kótyázás, → bigézés), lyukba terelgető botoknak (tekézés, mancsozás), űzőbotoknak (csürközés, kecskézés). Passzív szerepük volt azoknak a játékeszközöknek, amelyeket bottal eltalálnak, elütnek, röptetnek vagy gurigatnak. Ilyenek: kétoldalt meghegyezett fapecek (bigézés), keményfából vagy dudoros gyökérből kifaragott fagolyó (teke, mancsozó), a tehénszőrből vagy rongyból készített labda (→ labdajátékok), a háromfelé elágazó gallyból visszametszéssel készített „kecske” (kecskézés), egyik végén meghegyezett nagyobb méretű fapecek (kecskézés), egyik végén meghegyezett kisebb méretű fapecek (→ prücsközés, csürközés) vagy kis átmérőjű rönkből kifűrészelt karika (→ guruló játékszer). Passzív szerepbe kerülhet a bot is, ha úgy dobják fel, hogy másik bottal megcélozva, a levegőben kell eltalálni (gólyázás), vagy olyankor, amikor csak a botok földre dobásával és bukfenceztetésével versenyeznek távolságra a gyermekek (sportjáték). A sportjátékokon kívül némelyik ügyességi játékban (→ kapózás) és → nyerő játékban (→ golyósjáték) használnak sajátos játékeszközöket; de mind ezekben, mind a kötött formájú több személyes játékok más csoportjaiban általánosultak a természeti környezetből származó tárgyak, vagy a legkülönbözőbb használati tárgyak: kiskendő csomóra kötve, vagy anélkül (→ Tüzet viszek, → fogó, → szembekötősdi), gyűrű, kulcs, pénz (→ pénzjáték), kés (→ késjáték stb.). – Irod. József Dezső: A nyikómenti gyermek magakészítette játékszerei (Kolozsvár, 1943); Lajos Árpád: Módszeres szempontok a népi gyermekjátékok rendszerezéséhez (Herman Ottó Múz. Évkve, Miskolc, 1968); Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Lajos Árpád

játékfegyver: a fiúgyermek maga készítette → utánzó játékszerei között jelentős helyet foglalt el. A játékfegyverek között a fegyvernemek legkülönbözőbb ötletes változatait találjuk. A puskafélék közül igen kedvelt a bodzafa puska, amely kibelezett bodzacsőből, betolható vesszőcskéből és a csőben elöl-hátul elhelyezett kócgolyóból áll. A vízipuska szivattyúszerűen működik, locsolkodnak vele. A górépuskát napraforgó szárába erősített fűzfavesszőből készítik, amely megfeszítve kis fapecket lök ki. A kulcspuska lyukas kulcsból, gyufafejből és a kulcs fejéhez kötött fejes szegből áll, amelyet megforgatva kemény tárgyhoz ütnek s elcsattantják. A pisztolyoknak többféle változata ismert. Markolható faagyra fa- vagy fémcsövet szerelnek, majd a megfeszített gumi segítségével kilövik a golyót. Nyilat fűzfavesszőből vagy esernyőfeszítő drótból készítenek. A nyílvessző végére sárnehezéket tesznek. Csúzlit úgy készítenek, hogy kis bőrdarabba szorítják a kilövendő követ, majd a bőrhöz erősített kifeszített gumi segítségével elröppentik. Szívesen kötnek oldalukra fából faragott fakardot is. – Irod. Csete Balázs: Jászkiséri gyermekjátékok. A jászkiséri gyermekek játékélete és a maguk készítette játékszerek (Szolnok, 1957).

Csúzli

Nyíl és szélpuska

Bodzafapuska

Nyílpuska

Kulcspuska. Ócska, lyukas kulcs nyílásába tömik a gyufafejeket, vasszöget dugnak bele s a rászerelt madzagnál fogva kemény tárgyhoz ütik, így sütik el (Debrecen)

Fakard

Fapisztoly

Haider Edit

játékkezdő: a kötött formájú, több személyes → gyermekjátékok előkészítése, megindítása, kezdeményező egyéniséghez van kötve. Két mozzanata van: ajánlás és kezdés. Az ajánlás legtöbbször felszólító módban történik: Játsszunk (métázást vagy kecskézést stb.). Némelykor az ajánlás maga is játékká válik: „Mit játsszunk lányok? Kerek a szoknyátok” – már össze is fogódznak és játszanak (→ játékba hívó). – A kezdés típusai változatosak: → mozdulatutánzó játékokban a testhelyzetek felvétele (összefogódzás, kapaszkodás); → énekes gyermekjátékokban a térformák kialakítása, → sportjátékokban, → fogókban, → bújócskákban a játszótársak kijelölése és a szerepek kisorsolása. A kijelölés legegyszerűbb módja a → kiolvasó. A mérkőző csapatjátékok kedvelt párbeszédes szereposztása az „adj-végy”-ezés (add-vedd!, adjad-vegyed!): a két legjobb játékos az említett szavakkal felváltva szólítja egymást, s kölcsönösen előnyt ad, melyik válasszon először küzdőtársat. A társválasztás elterjedt módja a sasozás: két követ vagy pénzt egyszerre feldobnak, akié először ér a földre, az választ. A sportjátékok leglátványosabb kezdése a botokkal való jelölés (boteldobás, összenyalábolt botok hátradobása vagy botelrúgás lábfejre szorított botvéggel; az számít, hogy kinek a botja került az illető játékoshoz legközelebb), vagy a rúdmérés (léválás), továbbá kivájt gödröcskékből fagolyó vagy labda kipöccintése, lyukfoglalás botbedugással, fapecek (bige) elpöccintése bottal. Tágabb értelemben játékkezdőnek tekinthetjük sportjátékokban a játéktér kijelölését is (vonalhúzás, tilos hely kijelölése valami tárggyal, négyszögidom vagy kör húzása). – Irod. Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Lajos Árpád

játékszer: a gyermek legközvetlenebb, általában egyéni játékaiban (→ gyermekjáték) használt játéka. A játékszer a játszótársat is helyettesíti. Személyes kapcsolat alakul ki a játékos és játék között. Legkedvesebb játékszereit a gyermek maga állította elő: az anyagot megszerezte, megmunkálta; a játékszert megtervezte, elkészítette. Tapasztalata és pillanatnyi kedve szerint játszott vele. A játékszerek osztályozása kétféleképpen történhet: 1. Funkciója szerint: → hangadó játékszer (primitív gyermekhangszerek), → guruló játékszer, → forgó játékszer, röptetők (suhintó sárgolyós játékok, dobáló propeller), ugráltatók (prücsök tolldarabkákból, csontbéka baromfi mellcsontból, → prücsközés), → utánzó játékszerek (→ játékállatok, → baba), munkaeszközök; járműfélék: → bakszekér, gólyaláb, ironga fakorcsolya, → vesszőparipa; → játékfegyver; házak, azok berendezési tárgyai, edények, bútorok; ékszerek: nyakékek csigából, gyermekláncfűből, fejékek, koszorúk tűzdelt falevelekből; a hangadó játékszerek egy része is utánzó jellegű: → nádi hegedű, fűzfasíp, fűzfakürt stb.; hasonlóképpen a guruló játékszerek egy része is. A kötött formájú több személyes játékokban használt → játékeszközök egy része használatos egyéni játékokban játékszerként is (pl. → labdajáték, → golyósjáték stb.). – 2. Anyaga szerint: a játékszerek lehetnek: fa, csont, csutka, tojás, cirok, szalma, drót, homok, sár, papír, toll, botanikai játékok stb. – Irod. József Dezső: A nyikómenti gyermek magakészítette játékszerei (Kolozsvár, 1943); Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok (Bp., 1958); Sándor Mihályné: Kórójátékok Berettyóújfaluban (Ethn., 1962).

Léválás vagy rúdmérés

Makkpipák

Suhintók. A ragadós sárgombócot hajlós vesszőre szúrják s meglendítve hajítják el

Ugráltató prücsök vagy bolha tollszárból (Vésztő, Békés m.)

Fakorcsolyák (Nagyrábé, Hajdú-Bihar m. és Szerep, Hajdú-Bihar m.)

Gyermekszekér. A helyi szekér pontos mása (Kék, Szabolcs-Szatmár m.)

Játékkocsi (Mogyoróska, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Fakorcsolyával jégen csúszkáló gyermekek (Tard, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Haider Edit

játék tojással: → tojásjátékok

játékvégző: → énekes gyermekjátékok, néha egyéb → gyermekjátékok gyakori befejező része, néha szoros tartozéka, sokszor a cselekmény csattanója. Önállóan nem játszott formula. Különböző játékokhoz csatlakozhat, néha azonban egy másik játékvégzőhöz is. Dallama nincs, csak párbeszédből és mozgásból áll. – 1. Angyal–ördög: A → bújós játékokban a kaputartó lányok a dallam végén lehajtják, „lezárják” a kaput, azaz a karjukat, s aki előtt lezárták, azt magukhoz veszik: a két kapus suttogva megbeszéli, milyen nevet választanak, pl. egyikük aranyalma, másikuk aranykörte vagy valamilyen virág. Azután megkérdezik a „vám”-ként elviendőt, hogy kihez megy, aranyalmához vagy aranykörtéhez. Akit választ, a mellé áll. Amikor mindenkit elvittek, a két sor „angyal” és „ördög” lesz, aszerint, hogy pl. elneveti-e magát a kapus az utolsó mondókáján, vagy ő határozza el, hogy ki mi lesz stb. Végül az angyalok húzzák az ördögöket, míg valamelyik csoport el nem esik, vagy próbatétel következik. – 2. Próbatétel: vesszőfutás; csipkedés, ütögetés. Az angyalok és ördögök két sora között mindenki végigfut, míg ütögetik vagy csipkedik, vagy szanaszéjjel futás közben teszik ugyanezt. – 3. Mi csörög a padláson? Párbeszédes, a tagokat megszöktető tartalmú játékok (pl. „Gyertek haza ludaim!”) végén a tolvajjal folytatott párbeszéd után az elbújtatott játékosok zajonganak, s a kérdező játékvezetővel együtt megkergetik a tolvajt. – 4. → Nevettető – 5. → Zálogosdi – 6. Kígyó, rétes: leginkább a → fogyó-gyarapodó körjátékok végén a „kérő”, aki vezeti a kört, összehúzza csigavonalba, szorosra a játékosokat. A középsőt megcsipkedik, az igyekszik kibújni a karok között. Mondókája már majdnem dallamos. Mindezeket a játékvégzőket tekintve felmerülhet az az elképzelés, hogy avatási szokások középkori büntetés, → istenítélet stb. emlékeit őrzik. Mindenesetre a paraszti nevelésben bizonyos fegyelmező szerepük van. – Irod. Lajos Árpád: A magyar nép játékai (Bp., 1940); Komlósi Sándorné: Magyar–délszláv–német népi gyermekjátékok Baranyában (Pécs, 1958).

Játékvégző (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

Igaz Mária

játszó: a falusi fiatalok találkozóhelye, játékaik, ismerkedésük és ezeket szervező szokások fóruma. Használatának rendje nem szabályozott, de találkozásaik mindig szokásszerűek. Általában tavasztól őszig, rendszerint vasárnap délután vecsernye után kezdődtek és sötétedésig tartottak. A játszók helye a falu központi tere, széles utcája, a falu melletti rét, „nyomás”, „pázsit”, „páskom”, átereszek és hidak környéke, kapuk alja, tágas udvarok, kocsmaudvar stb. voltak. A fiatalság különböző korosztályai, bandái vettek részt a játszókon, de szinte az egész falu népe, felnőttek és gyermekek egyaránt jelen voltak. S ez alkalmat adott az ismerkedésre, az idősebb korosztályok szokásainak, viselkedésmódjának, táncainak megtanulására. Az ott folyó életet szervezetlenül ugyan, de ellenőrzi a falu közvéleménye, azonban tudnak arról, hogy egyházi és közigazgatási megbízottak a fiatalok csoportjainak vezetői mellett, a játszón folyó életet felügyelték. – A legények inkább labda- és egyéb ügyességi játékokat játszottak, míg a leányok énekes játékokkal szórakoztak és körbe táncoltak (→ karikázó). A legények bekapcsolódásával kialakult a tánc, amelyet egyes vidékeken esetleg este a kocsmában folytattak. A gyermekek nézték az idősebbek táncát, játékát. A játszó a hagyományos keretek között alkalomszerűen létrejövő → táncalkalmak hajdan országosan elterjedt, legáltalánosabb formája, és a tánc tanulásának, gyakorlásának egyik fő alkalma volt. A játszókra vonatkozóan a múlt századból számos feljegyzés maradt fenn, így többek között éppen az utóbbi időben a színtelen táncéletű Alföldről (pl. Török Károly Hódmezővásárhely környéki leírása). A Székelyföldről Orbán Balázs említi a játszókertet (Fel-Csík). Szemléletes Baksay Sándor alföldi tudósítása és Kovách Aladár sárközi leírása, a századforduló idején. A magyar nyelvterület egyes vidékein még a két háború között, sőt maradványaiban még azután is voltak játszók (pl. Tolna m., Baranya m., Somogy egyes vidékei, Duna mente, Galga vidéke, Palócföld, Bodrogköz és a Nyírség egyes falvai stb.). (→ még: táncrendezés, tánctanulás) – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Karsai Zsigmond: Táncalkalmak és táncos szokások Lőrincrévén (Tánctud. Tanulm., 1958); Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962).

Németh ImrePesovár Ferenc

javas: → gyógyító

javított háromnyomásos rendszer, javított ugarrendszer, zöldugarrendszer: a háromnyomásos rendszer (→ nyomás) továbbfejlesztett változata, amely azáltal jön létre, hogy a → fekete ugart részben vagy teljesen felváltja a → zöld ugar, azaz a vetett ugar. A javított háromnyomásos rendszer előnye a két- és háromnyomásos rendszerrel szemben, hogy az ugarban termesztett takarmánynövények segítségével belterjesebb állattartás folytatható. Hátránya, hogy még ebben a rendszerben is az őszi és tavaszi gabona egymás után következik. Ha az ugart több részre osztva, egyszerre többféle növénnyel vetik be, → többnyomásos rendszerről beszélünk. A javított háromnyomásos rendszer nem feltétlenül jelenti a → nyomáskényszer felszámolódását. A javított háromnyomásos rendszer Mo.-on a 19. sz. derekától kezdett elterjedni a paraszti gazdaságokban, de szélesebb elterjedése csak a század második felére tehető. A javított háromnyomásos rendszer átmenet a → nyomásos gazdálkodás és a → váltógazdálkodás között. – Irod. Gyurikovics György: Földművelői tekintet az ugarnak elmellőzéséről... (Tud. Gyűjt, 1831. X.).

Török Katalin

Jávor Katalin (Bp., 1943–): néprajzkutató. Tanulmányait a debreceni KLTE bölcsészettudományi karán végezte. A Néprajzi Múz. gyakornoka (1966–), az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos munkatársa (1967–). A népi erkölcs, viselkedés, mentalitás kérdéseivel foglalkozik. – F. m. A parasztcsalád munkamegosztása egy nyírségi faluban (Debrecen, 1966).

jávorfácska, jávorfamuzsika: → tündérmese; legtöbb változata → dalbetétes mese: három (király)leányt kiküld az apjuk epret szedni, annak, aki legtöbbet szed, szép ruhát ígér. A két nagyobbik elfecsegi az időt, a legkisebb hamarosan teleszedi a kosarát. A nagyobbak megharagusznak rá, megölik, kerékvágásba (fa alá) temetik, az eprén megosztoznak, s otthon azt hazudják, hogy húguk eltévedt. A királyleány holtteteméből jávorfa nő, egy arra járó pásztorfiú egyik ágacskájából furulyát farag. A furulya emberi hangon szólal meg, és elmondja (elénekli) a megölt királykisasszony történetét. A pásztorfiú felmegy furulyájával a királyi palotába. Kezébe adja a királynak, a királynénak és a testvéreknek. A furulya a királyt apjának, a királynét anyjának, testvéreit pedig gyilkosainak mondja:

Fujjad, fujjad én gyilkosom, Én is voltam királylánya, De most vagyok jávorfácska, Jávorfából furulyácska.

A gyilkos földhöz vágja, tűzre dobja, s a hangszer leánnyá változik. Hozzáadják a pásztorfiúhoz, a testvéreit megbüntetik (AaTh, H. BN 780; MNK 721*). A mesének Vikár Béla Erdélyben két népballada-változatát is feljegyezte. Tompa Mihály „Rege a jávorfáról” címmel feldolgozta. Az irodalmi feldolgozás minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a mese az egész magyar nyelvterületen meglehetős egyöntetűséggel terjedjen el. Nem ismeretlen azonban nálunk az a nyugati redakció sem, amely szerint a „muzsika” a királyleány egyik csontocskájából készül. A harmadik balladai redakció, mely szerint a dalt a királylány hajából készült hárfa énekli, csak Nagy-Britanniában és Skandináviában ismeretes. A magyar redakcióhoz az ismert anyagból a cseh, szlovák, lengyel, kárpát-ukrán és fehérorosz változatok állanak a legközelebb. A jávorfácska meséjének folklórtörténeti jelentősége is van: erről a mesetípusról készült a kevés számú magyar típusmonográfiák egyike, mely mind módszerében, mind eredményeiben jelentékeny. Szerzője, Solymossy Sándor megállapítja, hogy a jávorfácska mese nem keletkezhetett korábban a 6. sz.-nál, eredetileg énekelt ballada formája volt, keletkezési helye az ÉNy-i szláv (vend, lengyel, kárpát-ukrán) terület. Alkotója valószínűleg valamely odavaló vándor énekmondó lehetett. Szerzőn itt természetesen szerkesztőt ért, aki a más mesékből is ismert mitológiai motívumokat új egységgé csoportosította, és művészi formába öntötte. A másik típusmonográfia összeállítója, L. Mackensen a mesét a legrégibb német mesék egyikének tartja, amely a kereszténység felvétele előtti időkben vlaaland-i (flamand) területen keletkezett. – Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I–V., Leipzig, 1913–31); Solymossy Sándor: Mese a jávorfáról (Ethn., 1920); Mackensen, L.: Der singende Knochen (FFC 49. Helsinki, 1923); Solymossy Sándor: A Jávorfa-mese és a Midás-monda (Ethn., 1925); Loschdorfer Anna: Dalbetétes népmesék (Ethn., 1937); Brewster, P. G.: The Two Sisters (FFC 147. Helsinki, 1953); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Krzyžanowski, J.: Polska bajka ludowa (I–II., Wroclaw–Warszawa–Kraków, 1962–63); Ortutay Gyula–Kriza Ildikó: Magyar népballadák (Bp., 1968).

Kovács Ágnes

jég alatti halászat: télen, ha a tavak és a folyók jege már elbírja a halászokat, hosszú nyakú fejszével (jégvágó szakóca) vagy véső formájú, köpűs jegellővel lékeket vágnak (a nyári halászatra alkalmas szerszámokat célszerűen átalakítva), hogy a jég alól foghassák ki a halakat. Legfőbb jellegzetességeiben országosan egységes a → gyalommal vagy → kerítőhálóval, közösségben végzett (→ halászbokor), melyet a Balatonról ismerünk legrészletesebben. Más állóvizeken, holtágakon nem volt ennyire látványos, nagyszabású és rendszeres az ilyen halfogás. A kerítőhálós jég alatti halászatkor hatszögletű (Balaton), ill. kör, ellipszis, téglalap (Tisza vidéke) alaprajzi elrendezésű léksort vágnak ki, melynek egyik végén az 1,5×1 m-es bedöntő (beadó)lék, másik végén a háló kihúzására szolgáló, 2×0,5 m-es ajtólék, közben pedig (a hatszög, kör, ellipszis, téglalap vonala mentén) a kisebb, háromszög alakú hajtólékek sora helyezkedik el. A balatoni jeges vonyó szélessége 210–240 méter, hosszúsága 400–800 méter; a tiszai holtágak jeges tanyái ennél lényegesen kisebbek. Jég alatti halászatkor a gyalom húzókötelére egy-egy megvasalt rudat (vezér) kötnek, s miután a bedöntő léken jég alá eresztették a hálót, a hajtólékek mentén kétágú (fa vagy fém) villával (csáklya) irányítják a rudat s húzzák a kötelet. Ha a vezér léktől lékig haladtában félre úszna, a kampós végű gemiccsel, kampóval keresik meg. Amikor a háló közel ér az ajtólékhez, a (jeges vonyón belül elhelyezkedő) buffogatóléken egy kivájt talpú, hosszú nyelű buffogatóval veri a vizet, űzi a halakat az egyik halász. Miután a vezér megjelenik az ajtólékben, a kötelet a vállukra vetett, hámszerű cibékre akasztják a halászok, így húzzák össze a hálót. A jég alatti halászatnak ilyen módja É-, Ny- és Közép-Európában sok közös vonást mutat mind a járulékos szerszámok, mind a léksor alaprajzi elrendezése tekintetében. Jankó János szerint a magyarság jég alatti halászata a németekével mutatja a legtöbb rokonságot. Hasonlóan közösségben végzik a → vasas szákkal történő → emelőhalászatot és a → hajtóhalászatot kombináló halfogást (Bodrogköz). Kisebb jelentőségű és alkalmi a jég alatti → horgászat és a → rekesztőhalászati szerszámok (vejsze) téli használata. Az orvhalászok, alkalmi halfogók a halat a jégre ütéssel kábítják el (→ ütőhalászat), vagy a lékhez a friss levegőre gyülekező halakat szákkal, alkalmi merítő eszközzel emelik ki, szigonnyal (→ szigony) nyársalják fel. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Viski Károly: Tihany őshalászata (Népr. Ért., 1932); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Rassow, Margarethe: Fischersprache und Brauchtum im Lande zwischen dem Darss und der unteren Oder (Berlin, 1958); Moszyñski, K.: Kultura ludowa s³owian (Warszawa, 1967); Szilágyi Miklós: Jég alatti halászat a Sárréten 1811-ben (Bajomi krónika, Biharnagybajom, 1973).

Jég alatti halászat. Halászat jégen merítőhálóval (Hortobágy)

A háló kiszedése a lék alól (Tiszafüred, Szolnok m.)

Szilágyi Miklós

jegellő: → jég alatti halászat

jégeső: → vihar

jeges vonyó: → jég alatti halászat

jéghizlalás: → szalmahíd

jégpatkó: a lábbelire időlegesen felerősíthető, hegyes körmökkel ellátott vastárgy, amely a jégen, csúszós talajon való járás biztosabbá tételét szolgálja. A test súlya alatt a jégpatkó körmei befúródnak a jégbe (jeges talajba) és ezáltal viselőjét megóvják az elcsúszástól. Igen sok formai változata van. Készítői falusi kovácsok, s ez a tény magyarázza a lokális változatok gazdagságát. Legelterjedtebb a négy körömmel és két felfelé hajló kengyelvassal készült jégpatkó, de nem ritka a három- és a kétkörmös forma sem. A jégpatkót általában a kengyelvasba vagy a talpvasba erősített szíjakkal rögzítik a lábbelire. Az eszköz táji nevei közül a jégpatkó és a macska, köröm elnevezés a leggyakoribb. Talpisnak hívják a hétfalusi csángók. – A jégpatkó elmaradhatatlan segédeszköze a tavak és folyók lékelésén alapuló téli halászatnak. A halászokhoz teljesen hasonló módon használják a jégpatkót a nádvágók, amikor a nádtolót a jégen maguk előtt tolva „törik” a nádat. E foglalkozásokhoz kötődik a tárgy használata a Fertő, a Hanság, a Balaton, a Velencei-tó, a Csallóköz, a Szigetköz, a Sárköz, a Sárrétek vidékén. Nélkülözhetetlen eszköz a magas hegyek sziklás útjait járó pásztorok, erdei munkások, vadászok számára is. Parasztságunk zöme azonban nem használja, inkább alkalmi megoldásokhoz folyamodik. (Szalmával, ronggyal tekeri körül a lábbelit.) – A Kárpátok és Alpok népei mind ismerik a jégpatkó különböző formáit, és parasztságunk is alkalmazza. Nyomon követhető Európa csaknem minden népénél s a távolabbi arktikus népeknél is. A csukcsok, eszkimók csontból, fából készítenek fogazott tárgyakat, amelyek a jégpatkó rendeltetésének felelnek meg. Közép-Európában bronzkori és vaskori leletek igazolják a tárgycsoport több ezer éves múltját. – Irod. Morvay Péter: A Néprajzi Múzeum jégpatkógyűjteménye (Népr. Ért., 1939); Gunda Béla: Hótalpak, jégpatkók, golyalábak (Bp., 1940).

Jégpatkó

Jégpatkók

Paládi-Kovács Attila

jégvágó szakóca: → jég alatti halászat

jegy: → jószágjegy, → jegyajándék, → jogi jel, → tulajdonjegy

jegyajándék, foglaló, jegy: két egymással házasságra lépni szándékozó személy kölcsönös ajándéka, amely házassági ígéretük kifejezője. Az → eljegyzés alkalmával szokták átadni. A paraszti jegyajándékok között az utóbbi két évszázadban ismeretesek: textíliák – ruhaneműek, főleg ing, gatya, kendő (→ jegykendő) –; lábbeli; kés; pénz, amelyet szokás volt almába dugva is átadni; ékszer, elsősorban jegygyűrű. Az alföldi polgárosultabb területeken a kendő dobozszerű hajtogatásával készítettek csomagocskát a jegyajándékból. A jegyajándékok feltűnő elhelyezése, nyilvános viselése kifejezte a → jegyesség állapotát, megrongálásuk, visszaküldésük annak felbontását. A jegyajándékról első hazai adat Kálmán király II. könyvének 15. törvénycikkében maradt ránk, aki elrendelte a jegyajándék adását az egyház színe előtt való házasságkötés alkalmával (→ még: házasságkötés szokásköre, → nászajándék, → női különvagyon). – Irod. Cserei Farkas: A magyar és székely asszonyok törvénye (Kolosvár, 1800); Cassel, Paulus: Die Symbolik des Ringes zumal des Trauringes (Friedenau, 1891); Kolosvári Sándor–Óvári Kelemen: Magyar törvénytár – 1000–1526. évi törvényczikkek (Bp., 1899); Zallinger: Die Ringgabe bei der Heirat und das Zusammengehen im mittelalterlichen deutschen Recht (Wien, 1931); Szendrey Ákos: Die Vorbereitung der Hochzeit und der Abschluss des Ehevertrages bei den Ungarn (Acta Ethn., 1957–58).

Györgyi Erzsébet

jegybér: → hitbér

jegyesség, jegyben járás, mátkaság: két házasságra lépni készülő személy kapcsolata, akik egymással → eljegyzést tartottak. A jegyesek neve a jegyesség idején mátka, ill. → menyasszony, → vőlegény volt (az utóbbi elnevezések sok helyütt csak az → esküvő napján illették meg őket). A jegyesség kifejezője a → jegyajándékok vagy egy részük nyilvános viselése volt. A jegyesség ideje alatt a legény korlátlanul látogathatta a leányt, akinek más legényekkel nem illett már nyilvánosan szóba állnia. Némely vidéken – különösen Mo. Ny-i részén – megengedettnek tartották a szexuális élet megkezdését a jegyesség folyamán. A jegyesség felbontása esetén a sértett fél a kapott jegyajándékot csúffá téve közszemlére szokta tenni. – Irod. Bächtold, H.: Die Gebräuche bei Verlobung und Hochzeit, mit besonderer Berücksichtigung der Schweiz (I., Basel–Strassburg, 1914); Szendrey Ákos: Pusztafalusi néphagyományok (Népr. Ért., 1939); Szendrey Ákos: Die Vorbereitung der Hochzeit und der Abschluss des Ehevertrages bei den Ungarn (Acta Ethn., 1957–58).

Györgyi Erzsébet

jegygyűrű: → jegyajándék

jegykendő: → jegyajándék. Négyzet alakú kendő, melyet a legény gatyája korcában, nadrágja ellenzőjében (pl. Apátfalva, Csanád m.), mellénye zsebében viselt a lakodalomig, amikor ezzel kötötték hátra menyecskésen az új asszony fejét.

Jegykendő Selyemmel kivarrott jegykendő (Sárköz, 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Flórián Mária

jegypénz: az a pénz, amelyet a legény ad a leánynak az → eljegyzés alkalmával. (→ még: jegyajándék, → nászajándék, → női különvagyon)

jegyváltás: → eljegyzés

jel: → anyajegy, → etnoszemiotika

jeladás kútgémmel: különösen az Alföldön volt szokásos, hogy a → gémeskút feleresztésével jelezték a látótávolságra legeltető pásztoroknak a delelés, itatás, az étkezés idejét (hírközlés). Az alföldi tanyavilágban hasonló módon tudatták a napszámosokkal, mezei munkásokkal, hogy elérkezett a déli étkezés ideje, menjenek a tanyára. A múlt században a kútgém állásáról messziről tudta a betyár, hogy pandúrok tartózkodnak a csárda környékén. Kikapós menyecskék szintén a kútgémmel adták tudtul, hogy otthon vagy távol van a gazda. – Irod. Szendrey Ákos: A magyar nép jelnyelve (Ethn., 1941); K. Kovács László: A magyar közlekedés, teherhordás, hír- és jeladás kutatása (Bp., 1948); Gunda Béla: Pásztorok és jelek (Jel és közösség, szerk. Voigt Vilmos, Szépe György és Szerdahelyi István, Bp., 1975).

Paládi-Kovács Attila

jeles napok: → naptári ünnepek, → nevezetes időpontok, → szentek ünnepei

jellemzés, jellemábrázolás, karakterizálás (gör. karaktér ’jellemző vonás’ szóból): a művészi ábrázolás egyik módja, a műben szereplő hős(ök) lényeges vonásainak kiemelése, esetleg közvetlen véleményalkotás keretében. A népköltészeti jellemzés eltér az irodalmitól: általában közel áll a → leíráshoz és az epikában összefonódhat a cselekménnyel; hiányzik az egyénítés, csak típusok szerepelnek; részletezés árnyalás helyett általános vonások, jellemfejlődés helyett pedig kész, kialakult jellemtípusok kerülnek bemutatásra. Valamivel hangsúlyosabb a külső, mint a belső jellemzés, és mindkettőt el is túlozhatják. A népköltészetben a jellemzés nem szerves, hanem csak járulékos eleme egy-egy alkotásnak. Műfajonként némi eltérés adódhat. A népi lírában a jellemzés az érzelem külső indítéka bemutatásának szolgálatában áll (Azt is azért nevelték a kedvemre: Kék a szeme, göndör haja fekete; Megtetszett a gyönyörűszép szaváért, Homlokára göndörödött hajáért; Nem szeretlek másért: Két piros orcádért, Szemed járásáért, Szád mosolygásáért...), ehhez igénybe vehet → hasonlatot (Homloka fejér, mind márvány...), → túlzást (Szebb a mosolygásod, Mint a piros hajnal...), különféle állandó jelzőket stb. A belső jellemzés hasonló, össze is fonódhat a külsővel (Piros legént ne szeress, Mert a részögös lehet!...); olykor cselekménysorra utal (Eszem azt a szépen szóló nyelvedet, Kivel sokszor csalogattál engemet!...), rendszerint állást is foglal pl. tanács (Büszke legént ne szeress, Mert a csapodár lehet!...) vagy bírálat (Elvenném én a kend lányát, de csalfa...) formájában. A lírai hős bárki lehet, semmi közelebbit nem tudunk meg róla. Több szereplős dalok hősei és helyzetei is motiválatlanul vannak egymás mellé rakva (betyárdal: Egyik mondja nótáját, ölelgeti babáját. A második csak hallgat, Torka jó bort kívángat. A harmadik azt mondja: Üljünk, pajtás, a lóra!; rabének: Az egyik mellettem bilincsit pöngeti, Másik lábán levő vasát emelgeti, Harmadik átkozza születése napját, Némöl okul veti apját, édösanyját). A balladai jellemzés kétsíkú: a hősök tettein (tipikusan) és érzelmein keresztül (lírai módon) alakul. Bár épp a ballada a leginkább lélekábrázoló műfaj, még sincs benne elemző lélekrajz, sem pedig jellemfejlődés: a jellemtípusok (a kegyetlen anyós, a hűtlen feleség stb.) stilizált, kiélezett helyzetben kerülnek egymással összeütközésbe; a sűrített drámai cselekmény keretében tetteikből s főként párbeszédükből ismerjük meg őket. Így kevesebb az állandó jelző, gyakoribb a szélsőség. A részletes motiválás itt is elmarad (pl. a harmadik hajdúlegény szerepének megokolása Bíró szép Anna balladájában), olykor kopás eredményeképpen (pl. az idegennek eladott lány vonakodása, a gyermeküket meggyilkoló szülők viselkedése egyes változatokban stb.). A mesében a cselekmény a legfontosabb, a hősök épp csak jelezve vannak. A külső-belső jellemzés összefonódik, eltúlzott (Olyan gyönyörűszép gyermek volt, hogy párját nem lehetett látni. Szép es volt, de jószívű gyermek volt, okos gyermek. Sándor királyfi, AaTh 517–77. sz.). A mesében csak jó és gonosz, okos és ostoba, szép és förtelmes van; ezek a jellemtípusok cserélhetők, az alakok viszont állandók. A hősöket fő vonásokkal, tömbösen mutatják be; hiányzik tetteik mérlegelése, legtöbbször érzelmeik bemutatása is. E bábszerű figurákat a pergő jelenetsorok és egymással folytatott párbeszédeik tartják mozgásban. E névtelen hősök, sűrített jellemek ábrázolására bőven használnak állandó jelzőket és formulákat. A mondai hősök jellemzése balladai és a mesei ábrázolás között foglal helyet. Koronként más-más vonást ragadnak ki, mely csak részben felel meg a történeti hitelesség követelményének. (→ még: párbeszéd) – Irod. Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969).

Katona Imre

jelmez: → alakoskodásnál használt öltözet (álöltözet), melyet → álarccal együtt vagy anélkül használ a szerepet játszó alakoskodó, segítségével megváltoztatja a külsejét úgy, hogy a nézők felismerhetik, kit vagy mit akar megszemélyesíteni. A magyar népi színjátszásban jelmezt viselnek a → dramatikus játékok, → misztériumjátékok, az → állatalakoskodások stb. szereplői. A paraszti jelmez lehet jelképes, ez esetben konvencionális jegyekről ismeri fel a néző, hogy viselője kit, mit ábrázol, máskor azonban különösen az élő emberek, foglalkozások, zsánerfigurák ábrázolásánál aprólékos műgonddal, sok részlettel kidolgozott „naturalisztikus” jelmezeket viselnek (betyár-, cigányjelmez). A paraszti jelmeznek mindig a meglevő anyagi kultúrához, ruhatárhoz, környezethez kell alkalmazkodnia. Éppen ezért a nyári alakoskodásoknál virág és zöld ág, a télieknél a szalma a jellemző anyag, melyet a jelmez készítésénél felhasználnak. Másrészt a paraszti viselet egyes darabjai kerülnek felhasználásra; a legegyszerűbb jelmez évszázadok óta a férfi- és női öltözet felcserélése. A kifordított bundának sokféle alakoskodásban van szerepe: ilyet használtak a betlehemes játék (→ betlehemezés) pásztorai, a → regölés, néha az állatalakoskodás szereplői is. Az angyalok, szentek vagy kísértetek megszemélyesítésénél fehér női alsó, ing, lepedő, fehér textíliák játszanak szerepet. A király vagy a katona gyakran papírból készített fejfedőjéről ismerhető fel; általában papírból készítik mindazokat az elemeket, amelyek a meglevő ruhadarabokból nem alakíthatók ki. – A népviselet eltűnésével a viselet maga is jelmezzé válik, amelyet a helyi tánc- és színjátszó csoport visel. A dunántúli tuskóhúzás „násznépe” (→ vénlánycsúfolás) pl. a helyi viseletet ölti fel olyan falvakban, ahol különben már nem járnak viseletben. Hasonló jelenségek az egész országban megfigyelhetők.

Dömötör Tekla

jelölő: → sorhúzó

jelszó: egymondatos, állandósult kifejezés, valamely közösség, társadalmi mozgalom, egyesület vagy intézmény érdekeit fejezi ki. A legrégebbről ismert magyar jelszó Liutprand krónikájában található: „von turpis atque diabolica huj huj frequentur auditur”. Paraszt-, vallási mozgalmak szintén rendelkeztek jelszóval. Nagy részük szoros kapcsolatban áll a → kortesdallal, a modern korból származik, virágkoruk a 20. sz. Szerzője általában ismert. A jelszók egy része nemzetközi elterjedettségű, pl. „Világ proletárjai egyesüljetek!”, más részük csak országos vagy helyi érdekeltségű, pl.: „Éljen írónk Veres Péter/ Együtt harcol, küzd a néppel!”/ A társadalmi harcokban jelentős szerepe van, felszólító jellegű állásfoglalásra késztet, csakúgy, mint a → röpdal, melynek egy része olykor jelszóvá válik, pl.: a „Tisza malma két kőre jár/ Bécsnek őröl, nekünk darál/ Gesztre megyen extravasút / Abzug Tisza, éljen Kossuth” kezdetű röpdal utolsó két sora jelszóként vált közismertté. A jelszó közel áll a → szállóigéhez, de különbözik tőle annyiban, hogy míg a szállóige mindig konkretizálva hangzik el, addig a jelszó fő jellemzője változtathatatlansága. (→ még: rigmus) – Irod. Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969).

Szemerkényi Ágnes

jeremiád: a reformáció énekköltészetének egyik jellegzetes műfaja, Jeremiás próféta siralmának mintájára énekelt panaszok. A legtöbb jeremiád 17–18. sz.-i énekeskönyvben maradt fenn, szerzőikről semmit sem tudunk, pusztán a versfőből kiolvasható nevet. Népszerűségét jelzi a → kéziratos énekeskönyvben való hagyományozódásuk. A jeremiád a protestáns énekhagyomány stílusában szól az országot sújtó csapásokról (török elnyomás, tatárdúlás, az egységes ország szétszakadása, a német császári elnyomás, a vallásüldözés stb.), a magyarok történetét a zsidók sorsához hasonlítja. A magyarság romlásán kesergő hazafias jeremiádok a népies, hazafias vallásosság kifejezői, stílusában a népi sirató (keserves), históriás ének, zsoltárköltészet hatását látjuk. A jeremiádok többsége sablonos kifejezésekre épül. A szájhagyományban a keservesek és a húsvéti passio történetének részleteként éltek tovább, amelyek tartalmilag is rokoníthatók a korábbi századok hagyományával. A szájhagyományba való bekerülését az egyházi énekeskönyvek segítették. Az először a Hofgreff-gyűjteményben szereplő jeremiádot több 16–17. sz.-i protestáns énekeskönyv megőrizte. Folklorizált dallamváltozatát a Tiszahátról ismerjük:

Keserves szivvel Magyarországba mondhatjuk magunkról Az nagy siralmat kit Jeremiás régen irt zsidókról...

Irod. Régi Magyar Költők Tára (XVI. sz. VI. Bp., 1896); Régi Magyar Költők Tára (XVII. 4. Bp., 1967).

Kriza Ildikó

Jézus, Krisztus: a kereszténység tanítása szerint Isten fia, aki a bűnbe esett emberiség megváltására emberré lett, majd kereszthalált szenvedett. – A Biblia négy evangéliumának rövidre fogott előadását már az első időben kiegészítették a monda- és meseszerű apokrif evangéliumok, a szentek látomásai, a keresztes háborúk nyomán elterjedt ereklyékhez fűződő legendák, amelyeket az egyház nem ismert el hitelesnek, mégis tűrte őket, és így nagy hatással lehettek a templomi ikonográfiára és a szakrális jellegű népköltészetre a magyarság körében is. Természetmagyarázó mondáink (→ eredetmagyarázó monda) tekintélyes része az ismeretlenül földön járó Krisztus és Péter apostol alakjához fűződik. Egy részük még középkori prédikációk → legendáinak, példázatainak (exemplum) elnépiesedett, más európai népeknél sem ismeretlen maradványa, más részük azonban magyar fejlemény (így pl. a madarak hangjának értelmezése). Jézus életének legfőbb mozzanatai: születése (→ karácsony), kiszenvedése (→ nagyböjt, → nagypéntek), feltámadása (→ húsvét) ünnepi népszokásainkat, hiedelemvilágunkat is befolyásolták. A magyar népi imádság, liturgia, szimbolikus ábrázolás Jézus kultuszának számos olyan naiv sajátosságát őrzi, amelyet a templomi papi gyakorlatból már régen száműztek. (→ archaikus népi imádság)

Bálint Sándor

Jézus-énekek: Jézus születéséről, életéről, haláláról, ill. csodatételeiről szóló epikus énekek, → legendaballadák. A szüzsé többségében biblikus, kisebb részében apokrif evangéliumi eredetű (Tamás-evangélium). A legendáriumok témái verses változatban is elterjedtek, és a reformáció idején a prot. prédikátorok oktató énekként terjesztettek a Jézus életéről, csodáiról szóló történeteket. Az e korból származó alkotások felhasználták azokat az archaikus képeket, amelyek a hősénekekre is jellemzőek, és így Jézus természetfölötti lénye művészi kifejezésének analógiáját a nem keresztény népek költészetében is megtaláljuk (pl. az alvó Jézus fejénél hold, lábánál nap, szívénél csillag kel fel). A középkori látomásköltészet elemei is megtalálhatók a Jézus-énekekben (pl. a nyitott mennyei ajtón láthatóvá válik a terített égi asztal), főként azok, amelyek szerepelnek a verses → ráolvasásokban, apokrif imákban (→ archaikus népi imádság), → betlehemes énekekben és néha balladában is (→ Júlia szép leány). A Jézus-énekek későbbi fajtái a népies vallásosság igényét kielégítő laikus hitszónokok, vándor szerzetesek, ill. → históriások alkotásai. – Jellegzetes Jézus-énekek: 1. Jézus születésével kapcsolatban: a) császári parancsra Betlehembe megy a család; b) gazdag szállásadótól való szálláskérés; c) Ádám és Éva bűnének bocsánatára születik Jézus; d) Jézus születésekor Mária álmot lát, amely fiának halálát jósolja. Közülük több, a helyi megformáláson túl európai összefüggést mutat. Pl. a gazdag embernél szállást kereső Mária csodatétele vagy az istállóban szülő Mária átka a lovakra, áldása a tehenekre. – 2. Az egyiptomi menekülés Mária csodatételével együtt vagy Heródes-énekbe ágyazottan (mindkettő apokrif evangéliumi eredetű). A témának a nemzetközi folklórban való elterjedését a prózai legendák is bizonyítják. A Heródes-ének a német folklórban önálló típusként jelenik meg, nálunk csak motívumok maradtak meg a → háromkirályjárás dramatikus játékban. – 3. A passiotörténet igen sokféle epikus megfogalmazásban maradt fönn (misztériumjáték). Többsége a karácsonyi és húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódik, de előfordul ráolvasó versben, imában és a legkülönbözőbb funkciójú vallásos énekekben is. Három fő csoportot különböztethetünk meg, attól függően, hogy Jézus maga mondja el a történetet, vagy személytelen előadású, vagy a Mária-siralom része. A Jézus-énekeknek ez a fajtája költőiségben igen gazdag, egy-egy szöveg gótikus költészeti ábrázolásmódot őriz, mások a népies barokk gazdagságát, az érzelem kifejezésének változatosságát mutatják. – 4. Jézus életéről, csodáiról, vándorlásairól (a jellegzetes → legenda-témákról) több típus ismert: a) Jézus és Szent Péter a földön járva a szegényt megbünteti, a gazdagot jutalmazza, mert a túlvilágon úgyis az ellenkezőjét kapják. b) A szálláskereső Jézust Jeruzsálemben csak egy szegény asszony fogadja be, ezért megjutalmazza őt. A vándorló, szállást kereső Jézusról szóló Jézus-énekek sok balladai sajátosságot mutatnak. Szövegpárhuzamai a középkori latin költészetig vezethetők. Funkcióját illetően az utóbbi száz év változást hozott: korábban karácsonyi kántáló ének volt, később közös éneklési alkalmakon, lakodalomban, asszonyok fonóban adták elő (Krisztus-legendák, pl. → Krisztus és a fák). A Jézus-énekek folklorisztikai jelentősége kettős, a népies hangvételű félnépi alkotások és a világi szájhagyomány stílusa egymásra állandóan hatott. Másrészt a paraliturgikus népies vallásosságnak ezek az alkotásai tették lehetővé egy meghatározott vallási ismeretanyag népköltészeti továbbélését. – Irod. Raby, F. J.: History of Christian Latin Poetry (Oxford, 1953); Moser-Rath, v. E.: Volkstümliches Liedgut in barocken Predigtwerken (Jahrbuch des Österreiches Liedwerkes, VII. 1958); Srovn, I. F.: Apokryfy i legendy (I., Poterburg, é. n.); Rosenfeld, H.: Legende (Stuttgart, 1964).

Kriza Ildikó

Jézus tustja: → kánai menyegző

jobbágy (lat. colonus, subditus, rusticus): gyűjtőfogalom, mely a feudalizmus rendszerében mindazoknak megjelölésére szolgált, akiknek a társadalomban elfoglalt helyét alapvetően az határozta meg, hogy termelési-dologi jogaikat földesúri joghatóság szabályozta, s ennek megfelelő alávetettségi viszonyban éltek. A jobbágy kifejezés a magyar nyelvben a alapszóból származik és eredetileg a királyi főtisztségviselők és a várispánságok katonáinak, a várjobbágyoknak elnevezése. Tágabb értelemben minden olyan nem nemes személy értendő rajta, aki a földesúrral úrbéres viszonyban áll. Ebben az értelemben használatos a latin subditus, mely általában alávetettet, alattvalót jelent. Hasonló jelentése van a rusticus kifelezésnek is. A szó társadalmi tartalma általában megegyezett a jobbágy terminus tágabb értelmezésével. A rusticus magyar megfelelője, a szláv származású paraszt szavunk a jobbágyrendszer megszűnése után (19. sz. közepe) is tovább él mezőgazdasággal foglalkozó személy elnevezéseként. A jobbágynép, jobbágytársadalom, jobbágyrendszer szintén a földesúri joghatóság alatt élő egész népességet jelenti, a korábbi és jelenlegi szóhasználatban egyaránt. Szűkebb értelemben csak azok jobbágyok, akik → jobbágytelekkel rendelkeznek, azaz telkes jobbágyok (colonusok), ellentétben a → zsellérekkel. – A jobbágyság rendszere Európa-szerte ismert volt. Ny-Európában a római birodalom területén megszálló barbár népek nemzetségi szabadjaiból és a római rabszolgákból ötvöződött egybe a 10–12. sz. folyamán. A mo.-i jobbágyság nagy többségére nézve a honfoglaló magyarok nemzetségi szabadjaiból és a Kárpát-medencében talált és leigázott szolga-, rabszolgaelemekből kovácsolódott egységes rendi osztállyá a 13. sz. közepétől a 14. sz. közepéig. A jobbágyság fennállásának egész idejében mindenütt megkülönböztethető a szabad és a kötött jobbágy. A közöttük levő különbség alapvetően abból adódott, hogy míg a szabad jobbágy csak a földesúrtól használatra kapott, a jobbágytelek alapján függött és teljesítette szolgáltatásait, addig a kötött jobbágy személyében, ingó és ingatlan vagyona feletti rendelkezésében is szigorú korlátok között élt. A Ny-európai országokban a feudális függés, mindenekelőtt a személyi kötöttség enyhülése a 12–13. sz.-tól megfigyelhető. A Ny-európai jobbágyság földesúri függésének ez a korai lazulása döntő mértékben annak tudható be, hogy a földesurak saját gazdaságaikat (→ majorság) felszámolták, birtokaikat szerződés mellett meghatározott vagy örök időre átengedték a jobbágyoknak. Így alakulhatott ki már a 14–15. sz.-ra a személyében teljesen szabad, árutermelő parasztság, mely az általa művelt föld után pénzben adózó, leginkább haszonbérleti viszonynak nevezhető kapcsolatba került földesurával. Mo.-on és K-Európában viszont az → örökös jobbágyság (16–18. sz.), a jobbágyrend második felvirágzása a jobbágyság intézményét fenntartotta egészen a 19. sz. közepéig. A jobbágyság vagyoni differenciálódása már korán megindult. Vagyoni helyzetre való tekintet nélkül egységes volt a jobbágyság abban, hogy társadalmi helyzetét, „jobbágyi állapotát” örökölte, azaz generációról generációra beleszületett. A mo.-i jobbágyság 14–15. sz.-dal kezdődő nagy társadalmi differenciálódása eredményeként kialakult a zsellérség, amely a legfontosabb korabeli termelőtényezővel, a földdel egyáltalán nem vagy csak nagyon korlátozott mértékben rendelkezett. Így nagyon is indokolttá vált a szolgáltatások megszabásában, a jogalkotásban stb. külön beszélni telkes jobbágyról és házas vagy házatlan zsellérről. A mo.-i jobbágyság e hármas rétegződését és a terminológia használatát a hivatalos jogalkotásba az → úrbérrendezés során vezették be. A jobbágyság létfenntartását, adókötelezettségeinek teljesítését elsősorban a földesúrtól használatra átengedett föld, a jobbágytelek alapján és mértékében eszközölte. A mo.-i feudalizmus termelési rendszerét mindvégig a telekszervezetre alapozott jobbágygazdaságok jellemezték. A telek és az igaerővel való ellátottság határozta meg alapvetően, sok esetben kizárólagosan a jobbágy gazdasági, vagyoni állapotát, társadalmi státuszát. A szorosan vett telkiállományon kívül a jobbágy rendelkezhetett még ún. telken kívüli állománnyal is, lehettek birtokában majorsági jellegű földek. A földesúr, egyház, állam, megye felé teljesített szolgáltatásainak alapja azonban a jobbágytelek volt. Ez alól kivételt csak azok képeztek, akik nem úrbéres, hanem szerződéses viszonyban álltak a földesúrral (→ kontraktualista, → taksa), ill. akik nem jobbágytelken, hanem majorsági földön éltek és gazdálkodtak (→ kuriális jobbágy). A jobbágyság intézményét a 19. sz. közepén a → jobbágyfelszabadítás szüntette meg. (→ még: jobbágyköltözés, → köteles jobbágy, → robot, → szabad menetelű jobbágy, → terményszolgáltatás) – Irod. Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története (Bp., 19504); Szabó István: Jobbágyság–parasztság. Terminológia, fogalom, társadalomszerkezet (Ethn., 1965); Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767 (Bp., 1969).

Török Katalin

jobbágyfelszabadítás: a jobbágyság intézményének felszámolása az egész feudális jog- és tulajdonrendszer átalakulását vonta maga után, és radikális eszközökkel megnyitotta az utat a polgári fejlődés, a kapitalizálódás felé. A tulajdonviszonyok megváltozása, az úrbériség és a földesúri monopóliumok megszűnése a személyi kötöttségek feloldását, a szabad föld- és hitelforgalom megindulását, az adórendszer, a közigazgatás-jogszolgáltatás átalakulását eredményezte. A volt úrbéres népesség hajdani jobbágytelkével (→ jobbágytelek) szabad paraszttá, a → zsellér „szabad munkaerővé” lett. A majorsági birtokon lakó, gazdálkodó → jobbágyok, → zsellérek, → cselédek kimaradtak a jobbágyfelszabadításból, vagy csak nagyon kedvezőtlen feltételek mellett vonatkozott rájuk, mivel ők a földesúrral magánjogi viszonyban álltak. – A jobbágyfelszabadítás útja kétféle lehetett: forradalommal (pl. Franciao.) vagy felülről hozott reformokkal (a legtöbb K-európai országban) végrehajtott felszabadítás. A mo.-i jobbágyfelszabadítás e két út között helyezhető el. A nemesi országgyűlés ugyan fenyegető forradalmi hírek hatására, de végül is önként hozott döntést róla. Viszont az uralkodó már az 1848. márciusi események nyomására szentesítette. – Nálunk és K-Európában több helyen másutt is a parasztoknak átengedett úrbéres földért részben az állam, részben maguk a felszabadult úrbéresek kármentesítést fizettek a földesuraknak. Az ún. telken kívüli állományért azonban évtizedekig éles harc folyt a volt jobbágyok és földesuraik között. A jobbágyfelszabadítás mind Mo.-on, mind más K-európai országokban sok feudális csökevényt, rendezetlen, nyitott kérdést hagyott hátra maga után. Fő érdeme volt viszont, hogy az úrbéri viszonyok megszüntetésével, a feudális jogviszonyok felszámolásával összhangba hozta a tulajdonviszonyokat a gazdasági fejlődés követelményeivel. (→ még: arányosítás, → elkülönítés, → kuriális jobbágy, → örökös jobbágyság) – Irod. Niederhauser Emil: A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában (Bp., 1962); Varga János: A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban (Bp., 1971).

Török Katalin

jobbágyköltözés: a jobbágy kétféle módon távozhatott el lakhelyéről: 1. a költözési szabadsággal kapcsolatban semmiféle közhatalmi befolyás nem érvényesült. A jobbágy bejelentette földesurának távozási szándékát, lefizette a szokásos kimenőpénzt, elrendezte – ha volt – adósságait, s utána szabadon elmehetett bárhová. A jobbágyköltözésnek ez a formája Mo.-on a 13–15. sz.-ra jellemző. A földesurak már a 15. sz.-ban törekedtek a költözési szabadság korlátozására, hogy állandó munkaerőt biztosítsanak maguknak. – 2. A szabadmenetelűség (→ szabad menetelű jobbágy) országos érvényű, teljes felszámolása a Dózsa-féle parasztháborút megtorló, 1514. évi törvények hatályba léptetésével következett be, s ezzel létrejött a költözési szabadság elvesztése, azaz az örökös röghözkötöttség. Az örökös röghöz kötés a valóságban azonban csak tendenciaként érvényesült, már a század közepén hallgatólagosan föloldották. Az 1608. évi törvények a lebonyolítást – tilalom lehetőségével – a megyék hatáskörébe utalták. Ettől kezdve a jobbágyköltözésnek legális és illegális formája különböztethető meg. Az előbbit elsősorban a birtokokon uralkodó súlyos munkaerőhiány hozta létre. A jobbágyköltözésnek ezt, a hivatalos formáját nevezik jobbágybúcsúztatásnak (lat. ablicencia). Lényege, hogy valamely földesúr kezdeményezhette, hogy más birtokán élő jobbágy a megyei hatóság közbenjárása mellett elköltözhessen onnan. Ha a jobbágyban is megvolt a költözési szándék, és végigjárták a hivatalos utat, a szolgabíró a jobbágyot „elbúcsúztatta”, a régi földesura alól szabadságolta, „ablicenciálta”. A jobbágyköltözésnek ez a módja vég nélküli viszálykodást szült a földesurak között egymás jobbágyainak elcsábítása miatt, ezért a 17. sz. első felében minden megyében megszüntették a jobbágybúcsúztatást. A jobbágyköltözés másik módja a szökés volt. Ilyenkor a jobbágy földesura és a hatósági szervek tudta és engedélye nélkül hagyta el lakhelyét. A szökött jobbágy visszaszerzésére, büntetésére a rendelkezések egész sora született. A szökés különösen nagy méreteket öltött a 17. sz. végétől a 18. sz. közepéig kibontakozott vándormozgalomban, amelynek során a hódoltság és a felszabadító háborúk idején elpusztult települések sora éledt újjá földesúri engedély nélkül költöző jobbágyok letelepülésével. A szabadmenetelű és az örökös jobbágyi réteg az 1767. évi urbariális rendelkezésig élt egymás mellett. A röghöz kötést végül III. József 1784-ben törölte el. Ennek azonban akkor már gyakorlati jelentősége nem volt, mert a jogilag egységesített jobbágyrétegek gazdasági előnyhöz nem jutottak. (→ még: jövevény, → libertinus, → obligáció, → örökös jobbágyság) – Irod. Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948); Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767 (Bp., 1969).

Török Katalin

jobbágy-kötelezvény: → obligáció

jobbágytelek, jobbágyhely (lat. sessio, porta, fundus): a földesúr által a jobbágyoknak meghatározott szolgáltatásokért használatra átengedett föld. A jobbágytelek volt a feudalizmus rendszerében a termelés és adózás alapegysége. A telekszervezet Mo.-on a 13–14. sz.-ban szilárdult meg. Fennállását csak a jobbágyfelszabadítás szüntette meg. A jobbágytelek két részből állt: → belső telekből és → külső telekből. Tartozhatott még hozzá ún. telken kívüli állomány (→ haszonföld, → szorgalmi föld stb.) is. A jobbágytelek után a földesurat munka-, termény- és pénzjáradék illette meg (→ robot, → kilenced, → census, → ajándék). A jobbágytelek nagysága függött a → határ kiterjedésétől és a jobbágyok számától. Eredetileg egy jobbágytelek akkora terület volt, amekkora egy jobbágycsalád eltartásához kellett. A jobbágytelek felaprózódása már korán megindult, sok helyen eredetileg sem volt egész telek, csak → résztelek. A jobbágytelek kiterjedésének országos szabályozását első ízben az → úrbérrendezés (18. sz. második fele) során hajtották végre. A telekkel rendelkező jobbágyok elnevezése a telkes jobbágy, marhás jobbágy, szemben az úrbéres külsőséggel vagy belsőséggel sem rendelkező zsellérrel, gyalogjobbággyal. (→ még: félhely, → gyeptelek, → ház ülés, → mansus, → pusztatelek, → telek) – Irod. Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969); Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban, 1556–1767 (Bp., 1969).

Török Katalin

jobbágyvilág emléke: a szóhagyományban mély nyomokat hagyott az egész magyar nyelvterületen. Az emlékanyagnak egy része folklorizálódott, más része kötetlen emlékezések formájában él tovább. A „régi öregek” elbeszélése alapján máig is emlegetik a nehéz → robotot. Kora hajnalban bezörögtek az ablakon a hajdúk, munkára szólítva a jobbágyokat. Akik nem mentek, szigorú büntetésben részesültek: botbüntetés, bírság, némely helyeken megtorlásul levették a ház ajtaját. A dézsmakötelezettség emléke többnyire a dézsmaházhoz, vagy megmaradt romjaihoz kapcsolódik. A papkéve elnevezés némely feltevés szerint a papi tized emlékét őrzi. A földesurak kegyetlenkedéseiről szóló mondacsoport főbb típusai: az úr ekébe fogja jobbágyait. Amikor ennivalót kérnek, legelni küldi őket. A kegyetlen úr holta után sem nyughat, koporsóját kiveti a föld stb. Az emlékezések egy csoportja őrzi a falusi kisnemesek és jobbágyok közötti házassági tilalmát. Megmaradt az úriszék, a megalázó deres emléke. A jobbágy–földesúr ellentét és különbség nagyszámú közmondásban és szólásban maradt meg. Ezek többsége azonban nem közvetlenül a szembeállást fejezi ki, hanem vagy az „úr”-ról, esetleg a „gazdag”-ról nyilatkozik elítélőleg, vagy a „szegény ember”-nek igyekszik igazságot szolgáltatni. Számos változata maradt fenn a népköltészetben a „Nincs boldogtalanabb a parasztembernél...” kezdetű, 18. sz.-i panaszdalnak. Népdalok és szólások őrzik az egykori földesúri tisztségviselők, ispánok, hajdúk, illetőleg a falusi bíró, aki gyakran a földesúr embere volt, visszaéléseinek, szipolyozásának emlékét. Somogyban fák és dűlőnevek tanúskodnak arról, hogy a kegyetlen intézőket, a „jágereket” azon a helyen az elkeseredett jobbágyok megölték. A Nagykunságban és Sárréten az urak túlkapásait Ludas Matyi módjára megbosszulókról is mesélnek. A jobbágyvilág emlékeinek külön csoportját képezik a határperekről szóló mondák. A csizmájába földet tevő és arra esküvő ember története, akit nem fogad be a föld, Alföld-szerte elterjedt. A legismertebb változatok egyikét Arany János a Hamis tanú című balladájában dolgozta föl. A falu határában megölt emberért a büntetést átvállaló bíró mondája szintén többfelé ismert. Gyakran az életébe is került, de ilyen módon gyarapította a község területét. A jobbágyvilág emléke Ny-Európában halványabban, K-Európában a miénkhez hasonló intenzitásban mindenhol megtalálható. (→ még: mondahős, → szabadságharc). – Irod. Katona Imre: A jobbágyok és cselédek büntetésének emléke a tiszaigari epikus hagyományokban (Ethn., 1950); Szűcs Sándor: Ludas Matyi cimborái (Szolnok, 1953); Wossidlo–Schneidewind: Herr und Knecht (Berlin, 1956); Kiss József: A robotvilág és az 1848-as szabadságharc a somogyi nép emlékezetében (Népr. Közl., 1957); Gellériné Lázár Márta: A jobbágyvilág paraszti emlékképe (Bp., 1972).

Dobos IlonaKósa László

jobböregszülők, jobböreganya, jobböregapa: → dédszülők

Jób szekere: → Göncölszekér

jó és a rossz lány, a: jellegzetes mesealakok, jellegzetes mesei ellentétpár. A róla szóló mesék kettős szerkezetűek, akárcsak a szegény és a gazdag testvér (szomszéd) cselekedeteiről szóló → tündérmesék, → legendák és tréfás realisztikus mesék (→ reális mese). A jó és a rossz lány témakörbe tartozó mesék közül a legismertebbek: „A fehér és a fekete menyasszony” (→ gyöngyöt síró, rózsát nevető leány, a: AaTh 403A); „A leány, akit télidőben epret szedni küldtek”: AaTh 403B; „A szorgalmas és a rest leány”: AaTh 480, és a „Két leány az ördög házában”: MNK 481*. Közös vázuk: a jó leány szíves természetfeletti lényekhez, emberekhez, állatokhoz, tárgyakhoz, ezek emberfeletti tulajdonságokkal, szépséggel, gazdagsággal ajándékozzák meg; a rossz kelletlenül, szívtelenül viselkedik velük, ennek következtében rúttá válik, a vélt kincsesládában szemetet vagy kígyókat talál, a természetfeletti lény gyakran el is pusztítja. Az események okozója minden esetben a mostoha, aki férje leányát cselédsorban tartja, a magáét pedig kisasszonynak neveli. Célja a mostohaleány elpusztítása, édes leányának gazdagon való férjhez adása. A mesei igazságszolgáltatásnak megfelelően saját leánya oly csúffá válik, hogy senki sem veszi el feleségül, a mostohaleány pedig rendkívüli tulajdonságai következtében hercegi férjet kap. A típusok közötti különbséget a mostoha fondorlatainak s a jó leány kalandjainak különbözősége adja. Egyik mesében vízbe dobják, a másikban télen eperért vagy nyíló virágért, a harmadikban és a negyedikben egyszerűen szolgálni küldik. Ezt megelőzően (ennek következtében, ennek során) találkozik Krisztus urunkkal és Szent Péterrel, a tizenkét hónappal, vagy egy boszorkány, ördög vagy medve házába kerül. Kérdéseikre helyes feleletet ad, megosztja ételét a házban levő kismacskával, megtapaszt egy kemencét, megszed egy gyümölcsökkel megrakott fát, meggyógyít egy beteg állatot. A házban, ahová beszegődik, teljesíti a kapott parancsokat (vagy belép a tiltott szobába). A ház asszonya, egy boszorkány bér fejében megajándékozza egy kincses ládikával (vagy a leány a tiltott szobából viszi magával, és elmenekül). A kutya, a körtefa és a kemence újabb ajándékokkal halmozzák el, és elrejtik az üldöző boszorkány elől. A rossz leány mindennek az ellenkezőjét cselekszi, ezért éri őt a büntetés. – A mesecsoportban a különböző kulturális rétegek jól leolvashatók: a mesék eredetileg nyilván a „természetfelettivel” szemben való viselkedés szabályozására szolgáltak. Jóval később válhattak egy társadalmi képlet ábrázolóivá és tölthettek be társadalmi szempontból normatív szerepet (másodszori házasság, mostohakérdés). A legújabb korban a jó leány az eszményi, szorgalmas parasztleány-típust személyesíti meg s a rossz ennek az ellenkezőjét: az elkényeztetett, rest leányét. Ennek következtében válhattak leányoktatók kedvelt meséivé, fonóházak népszerű darabjaivá. „A leány, akit télidőben epret szedni küldtek” és „Az ősz ember parazsa”: AaTh 751B* típus kalandsora közel áll egymáshoz, a változatokban szereplő természetfeletti lények gyakran azonosak. A típuscsoportot a → Hamupipőke: AaTh 510A, ill. az „Egyszemű, Kétszemű, Háromszemű”: AaTh 511 típusokkal a mostoha-kérdés, ill. a bevezető szituáció kapcsolja össze. – Irod. Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (I–II., UMNGy, V–VI., Bp., 1943); Hegedűs Lajos: Moldvai csángó népmesék és népi beszélgetések (Bp., 1952); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Roberts, W. E.: The Tale of the Kind and Unkind Girls (Berlin, 1958); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (I–III., Bp., 1960); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (MNKF, 1., Bp., 1960); Delarue, P.–Tenèze, M. L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964).

Kovács Ágnes

Jófonó, Jószövő, Jóvarró: → ijesztőmese

jog: 1. általánosan az uralkodó osztály akaratát kifejező magatartási szabály, melyet az állam alkot vagy elismer, és végrehajtását végső soron fizikai kényszerrel is biztosítja. Parasztságunk általában nem használja a jog szót ilyen értelemben, amint a szakirodalomban is csak jó száz éve lett otthonos. Az általános magatartási szabályt inkább a törvény jelentette a nép nyelvében. Azt azonban megsejtette, hogy a jog az uralkodó osztály akaratát fejezi ki; innen vannak azok a megjegyzések, amelyeket még a felszabadulás előtt sokfelé lehetett hallani arról, hogy a jog nem tud lehajolni a szegény emberhez, hogy a jognak ólomból van az orra, amelyet az urak szándékuk szerint tudnak hajlítani stb. Sokkal általánosabb volt a jog szó másik értelme: – 2. alanyi jog, jogosítvány (pl. Erdélyben a jobbágytelek, mint a jobbágynak jutó használati jog, → örökség), a régi népnyelvben a juss, amelyre valakinek a tárgyi jog rendelkezése alapján használati, rendelkezési stb. lehetősége, hatalmassága van. A fogalom valószínűleg a közös gazdálkodás idejéből maradt meg, amikor a szántóföldből, erdőből, legelőből a közösség minden tagjának volt bizonyos mértékű joga, jussa. – Irod. Papp László: Népi jogszokásaink némely kérdéséről (Ethn., 1939); Tárkány Szücs Ernő: Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944).

Bónis György

joghurt, oltott tej, tarhó: édesen felforralt tehén-, ritkábban juhtejből oltott tejtermék. A tejet csak kivételesen sűrítik be főzéssel. A kb. 45 °C-ra lehűlt tejbe oltóanyagot kevernek, s az edényt betakarják, hogy hőmérsékletét pár órán át tartsa. Általában csak 8–12 óra múltán bontják ki, erre a kész joghurt már hideg; egységes halmazállapotú, sűrű, kissé savanykás tejtermék, amelyben a zsír, kazein és savó nem vált el egymástól. Tarhómagnak nevezett oltóanyaga az előző alkalommal készült joghurt kis része. Ez többnyire rendelkezésre áll, mert a joghurtkészítés hosszabb-rövidebb időn át naponta ismétlődik. Az alföldi városok piacain árultak is tarhómagot azoknak, akik csak alkalmilag, vagy gyakori megszakításokkal készítették. Szükségmegoldásként első alkalommal gyomoroltó, tejfel stb. oltóanyag is előfordul. A joghurtot eszik kenyérrel, kásához, maradékából ritkán tarhótúrót (→ túró) is szűrnek. – A magyar Alföldön joghurtot a 19–20. sz.-ban parasztok és pásztorok egyaránt készítettek. A joghurt azonban tehén- és juhtejből, a parasztháztartásban és a juhászoknál egyaránt mellékesen előállított tejtermék csupán, amely a → tejfeldolgozás állandó rendjéhez csak lazán kapcsolódik. A tej elenyészően kis részéből, rövidebb időszakokban, gyakran csak alkalmilag készítik, sosem az egész éven, ill. fejőidényen át folyamatosan. A rendszeresen készülő tejtermékek (túró, vaj, sajt) előállításnál a joghurtnak nincs szerepe. Kivételt képez a Duna–Tisza közi gulyások gyakorlata, akiknek megbízásához tejfeldolgozás egyáltalán nem tartozott. A kinnháló meddőnyájak pásztorai csak a maguk szükségletére tartott tehenek tejét dolgozzák fel saját maguknak. Egyetlen készítményük a joghurt, ehhez esetleg csatlakozik a belőle szűrt tarhótúró. Joghurtot naponta, folyamatosan, az egész tejmennyiségből készítenek. Náluk a joghurtkészítő tejfeldolgozási rendszer fontos szerepű. – A joghurt különböző neveken Közép-Ázsia, az Aral-, Kaspi-, Fekete-tenger környéki sztyeppvidék és Kis-Ázsia népeinél igen fontos tejtermék. Innen került a Balkánra. Számos török népnél és a bolgár parasztságnál máig az egyetlen, vagy az egyik fontos tejfeldolgozási rendszer kiinduló készítménye. Ilyen esetben készítése egész éven át folyamatos. Maga is étel, de belőle készülnek a további tejtermékek (túró, vaj) is. Az európai tejiparba a készítmény a bolgár paraszti gyakorlatból, a joghurt elnevezés az oszmán-törökből került. Hazánkban az üzemi joghurtkészítés viszonylag újabb keletű, a népi joghurtkészítéstől függetlenül honosodott meg. A népnyelvből hiányzik a joghurt szó, a tejtermék neve ott tarhó, ill. a készítés peremterületein oltott tej. A tarhó szó eredete vitatott, északi szláv származtatását a tárgytörténeti adatok nem támogatják. E szó alakváltozatával jelölt terméket legkorábban az első magyar szójegyzék említ a 14. sz. végén. A 17. sz.-tól gazdag leíró adatok szerint elterjedésterülete, készítői a későbbiekkel azonosak. A joghurtkészítés népi gyakorlata nálunk valószínűleg ótörök eredetű. Ma Mo.-on erősen kiszorulóban van. Ezzel szemben a Bácskában ma is rendszeresen készítik a magyar és délszláv parasztok, juhászok juhtejből. Helyi népi gyakorlat nyomán a vajdasági tejüzemek a juhjoghurt készítését újabban igen sikeresen vezették be. – Irod. Gratz Ottó: A tarhó készítése (Kísérletügyi Közl., 1930); Kisbán Eszter: A joghurt helye és szerepe a délkelet-európai tejfeldolgozási rendszerekben (Ethn., 1967).

Kisbán Eszter

jogi jel: minden olyan jel, ábra, betű, szám, jegy stb., amely valamely jogi viszonyt (jogosultság vagy kötelezettség) fejez ki, és figyelmen kívül hagyása társadalmilag megállapított jogkövetkezményekkel jár. Fajtái általában a következők: 1. → közigazgatási jel, → tulajdonjegy. – 2. Az akaratkifejezés jele, pl. → kézjegy. – 3. Szerzői jegy, pl. → mesterjegy, → árujegy (→ cédula). – 4. Megszégyenítést vagy megkülönböztetést kifejező jegy. Ez utóbbiakon azokat a jeleket értjük, amelyeket pl. rabszolgák, elítéltek viseltek ruháikon vagy testükre sütve (csípőn, vállon, háton, homlokon), továbbá amelyeket a szentségtörőknek és gyógyíthatatlan betegeknek (pl. leprások) kellett hordaniuk.

Tárkány Szücs Ernő

jogszokás: jogi tartalmú vagy jelentőségű, a kis közösségben érvényes szokás. Jelentősége a feudalizmusban volt a legnagyobb, mert a nemesi vagy polgári érdekeket szolgáló írott szabályozás mellett, vagy vele szemben a jobbágyság jogában vidékenként és uradalmanként nagy eltérések mutatkoztak, s a másik két renddel szemben a jobbágyságnak nem volt országos bírósága. A kapitalizmusnak egyre részletesebb és elméletileg az egyenlőség alapján álló szabályozása nagymértékben háttárba szorította a jogszokásokat. Mégis mint a hagyomány részei és a nép jogi felfogásának kifejezői, érdemesek a megismerésre. A népmesék, a népdalok stb. számos jogszokás emlékét őrzik, és kifejezői népünk jogi felfogásának. – A jogszokások megismerésére némely állam tudatosan törekedett. A cári orosz birodalom a 18. sz.-ban, a brit birodalom a 19. sz.-ban számos jogszokást gyűjtött össze (gyakorlati céllal) a neki alávetett népek körében; kiemelkedő emellett a délszláv gyűjtés eredménye is. Nálunk a polgári jogi törvénykönyv előkészítése során a földművelésügyi és igazságügyi min. küldött ki kérdőíveket az akkori ország egész területére az → öröklési jogi szokások megismerésére, s ezeket Mattyasovszky Miklós 1904-ben összegezve kiadta. Tágabb etnológiai látókörrel Tagányi Károly vetette fel a jogszokások összegyűjtésének kérdését hatalmas összehasonlító anyagot feldolgozó tanulmányában 1919-ben. Gyakorlati lépések csak két évtized múlva történtek, amikor Györffy István a német szellemi invázió elleni fegyverként a magyar jogszokások megismerését is fel akarta használni. Ösztönzésére elkészült a gyűjtés kérdőíve, elméleti cikkek születtek, sőt megjelentek egyes feldolgozások is (Kiskunhalas, Garamvölgye, Mártély). A II. világháború alatt gyűjtés folyt Kalotaszegen, de anyaga elveszett. A felszabadulás után a néprajz irányító szerveinek segítségével kéziratos anyag gyűlt össze (Tápé), s újabb helyi próbálkozások indultak (Eger környékén), de e törekvéseknek nem lett folytatásuk. (→ még: szokásjog) – Irod. Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Bónis György: Magyar jogi néphagyományok (Magy. Szle, 1939); Papp László: Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941); Tárkány Szücs Ernő: Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944); Papp László: Vezérfonal a népi jogélet kutatásához (Bp., 1948).

Bónis György

jokulátor (lat. joculator ’tréfamester’): hivatásos ó- és középkori énekes, aki előadását zenével kísérte. Nyugaton eleinte magukat a hivatásos énekeseket (kelta bárdok, később a trubadúrok), majd azok kísérőit (egyéb nevük: ménestrel, ménètrier, minstrel, mistrel stb.) nevezték jokulátoroknak. Ezzel párhuzamosan az énekmondásról a zenés mulattatásra (vö. francia jongleur) tevődött át a hangsúly. A 12–13. sz.-i magyar szóhasználat szerinti jelentése → énekmondó. Anonymus az ő nevükhöz fűzi az epikus énekek fenntartását. Korabeli megbecsülésüket jelzi, hogy birtokadományozásban részesültek, néhánynak neve is fennmaradt. Már a 13. sz. végi egyházi tilalmakban ők is szerepelnek; a 14. sz.-tól inkább zenészek (egyikük pl. fistulator ’sípos’), majd a 15. sz.-tól alacsony rangú mulattatók.

Katona Imre

jóslás: a jövőben bekövetkező események előrejelzése különféle jelek alapján. Az ókor minden népe hitt abban, hogy az istenek jelek útján az emberek tudomására hozzák, hogy bizonyos döntési helyzetekben mit tegyenek, vagy mit ne tegyenek. A legegyszerűbb jóslások az → előjelek. Ezekből hiányzik a tudatos emberi előkészítés, és csak a spontán megfigyelésre támaszkodtak. Valószínű, hogy a jóslások kialakulásakor először a szokatlan természeti jelenségeket kezdték előjelként magyarázni, értelmezni, s ezekből alakultak ki a jóslások különböző fajtái, amelyeknél már a jósló tevékenység pontos megszervezése a lényeges. – Leggyakrabban tárgyak segítségével jósoltak (pl. Rómában a sortes vagyis sorsvetés, sorshúzás). Jó példa erre az a karácsonyesti szokás, hogy az eladó lányok kimentek a sötétbe s annyi vágott fát öleltek fel egyszerre, amennyit csak bírtak; ha páros volt a fadarab, akkor az új évben férjhez mentek (→ szerelmi jóslás). Minden fadarab a család valamelyik tagját jelképezte. A fadarabokat felállították, az éjféli mise után hazatérve betekintettek a ház ablakán, s amelyiké eldőlt, az nem érte meg a következő karácsonyt – jósolták (→ haláljóslás). Amikor a kisgyermek egyéves volt, a születése napján pénzt, bort és könyvet tettek eléje, amelyik után nyúl, azt fogja életében kedvelni. Jellegzetes jósló szokás volt a → rostaforgatás, amelynek során egy nagyobb rosta elmozdulásából igyekeztek jósolni. Ide tartozik az újabb keletű, főként cigányasszonyok által űzött → kártyavetés jósló kártyák segítségével. Míg az előbbi jósló eljárást kisebb természetű anyagi károk, pl. tyúklopás esetén a kárt okozó gyanúsított személye kilétének felderítésére használták, addig a kártyajóslással inkább a szóban forgó személy egyéni életsorsának alakulását, várható eseményeit jövendölték. – Az antik mitológiákban fennmaradt a jóslás fontosságának emléke (a dodonai és a delphi jóshelyek történeti nevezetességre tettek szert), és igen korán le is írták a jóslatokat, s ezek a könyvek a középkoron át igen népszerűek voltak. Így pl. az ún. Sibylla-jóslatok, amelyeknek ponyvakiadványait magyar nyelven is árulták a vásárokon. A régi Rómában az augurok (madárjós) mellett híresek voltak a haruspexek is, akik az áldozati állatok beleiből vagy belső szerveiből jósoltak. A madárjóslással foglalkozó római papok a madarak röpülésének irányából jósoltak. A jóslás tehát átszőtte a mindennapi élet apró eseményeit éppen úgy, mint az állami élet fontos döntéseit. (Feljegyezték, hogy keleten a mongol vezérek semmihez se fogtak anélkül, hogy előbb jósaikat meg ne hallgatták volna – a 17. sz.-tól írásos jósló könyveket ismerünk Mongóliából.) Talán éppen ez az állandó szabályozó feladatkör, amelyet elláttak, és az, hogy a követendő cselekvés modelljét, a feladat szemléletes megoldását nyújtották, vagyis könnyen érthetővé tették a választ, ezen tulajdonságok miatt lettek időállók a jóslások különböző fajtái. (→ még: babvetés) – Irod. Kemp József: Jóslás a régi görögöknél (László-féle főgimn. Ért.-je, Bp., 1886); Kemp József: Jóslás a régi rómaiaknál (Bp., 1988); Lukinich Imre: Madárjóslás a XVI. sz.-ból (Ethn., 1905); Róheim Géza: A halálmadár (Ethn., 1913); Sárközi Alice: A Mongolian hunting ritual (Acta Orientalia, 1972).

Hoppál Mihály

jószág, vagyon (lat. bona): jogi nyelvünkön a gazdasági javak összessége, melyek egy természetes személyt megilletnek. Ebben az értelemben beszélnek régi jogforrásaink fekvő jószágról (ingatlan), ősi jószágról, jószágos emberről (birtokos nemesről). Ebben az értelemben maradt a köznyelvben a polgári korban is a „jószágkormányzó” egy nagybirtok gazdasági vezetője jelentéssel. A jószág szó a „jóság”-gal azonos eredetű, éppúgy, mint a latin „bonum”. A népnyelv a Kisalföldön elsősorban a gabonatermést érti rajta, a Nagyalföldön és a Dunántúl túlnyomó részén azonban az egy gazdasághoz tartozó állatállományt, pontosabban a lábasjószágot. Elsősorban a lovat és szarvasmarhát, a 18. sz.-tól kezdve a sertést, még később a juhot is. Nemcsak az Árpád-korban, hanem a török háborúk alatt és a 18. sz.-ban is ez a jószág az alapja a gazdálkodásnak, mint igaerő, vonóerő, élelem, gyorsan értékesíthető árucikk, mely a maga lábán megy el a piacra. A török háború korában még a nagybirtokos vagyonának, a 19. sz. közepéig a jobbágyénak is elsősorban a jószág mennyisége a mértéke. Csak a gabonakereslet növekedésével és a piaci lehetőségek szélesedésével került uralkodó helyzetbe a jószággal szemben a földművelés. A jószág mennyiségének a jobbágyháztartásokban 1848-ig, tehát a feudális jogrend fennmaradásáig, azért is döntő jelentősége volt, mert a jószág felett vitathatatlan volt a jobbágy tulajdonjoga, szabad rendelkezése. A jószág mint jelentős érték piacra vihető, könnyen, messzibb vidéken is értékesíthető, és a jószágnak ridegen tartásával az erdőkbe, semlyékekbe való kiterelésével legkönnyebb volt az adózás alól való kivonása. Érthető, hogy még 1848-ban is jobbágyok és földesurak között a jószágtartás alapja körül voltak a legélesebb összeütközések. A jobbágy ingatlantulajdona ugyanis 1848-ig erősen korlátolt, arról való rendelkezési joga „telki földek” esetén minimális volt, házi portékája pedig aránylag csekély jelentőségű. A jószágról való rendelkezése tulajdonképpen csak a magszakadás (leszármazók hiánya) esetén szenvedett súlyos korlátozásokat. Ez utóbbi egyébként általános európai, feudális szabály volt. – Irod. Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961); Tárkány Szücs Ernő: A deficiens jobbágy végrendelete a XVIII–XIX. században (Agrártört. Szle, 1966).

Degré Alajos

jószágjegy, jegy: mindenféle természetes vagy mesterséges jegy és jel, amely a jószág egyedi megkülönböztetésére alkalmas. E fogalmon azonban legáltalánosabban a jószágon levő → tulajdonjegyet értjük. A jószágtenyésztő a legrégibb idő óta szükségét érezte annak, hogy állatait megjegyezze és ezáltal lopás folytán történő elvesztés vagy a jószág eltévedése esetén azt felismerje. Alkalmazták házi és csordajószág, marha, sertés, ló, kecske, juh, baromfi, hattyú stb. megjelölésére. – A legrégibb és leggyakoribb jószágjegy a → füljegy; a bal vagy jobb fülbe vagy mindkettőbe vágták, lyukasztották. A jegyeknek meghatározott nevük volt, amelyek vidékek szerint változtak, pl. „fecskefarkú, hátulvett, csipkés, hasított” stb. Az égetett jegyet (billog, bellág, billyog, → bélyeg stb.) füljeggyel együtt, de rendszerint önállóan is alkalmazták. Előfordult titkos jegy is, amelyet a szokásosnál jóval kisebb vassal a jószág rejtettebb testrészére sütöttek, s ezt a helyet csak a tulajdonos ismerte (pl. a sörény alá). Az Alföld egyes részein az égetett jószágjegy általános tulajdonjegyül szolgált, tehát egy-egy paraszt gazdaságának valamennyi vagyontárgyát ugyanazzal jelölte meg, sőt néhány helyen (pl. Hódmezővásárhely, Bácska, Székelyföld) a temetőben a fejfákba is belevésték, mert ez a megoldás lehetővé tette a temető családi sírhalmai között való eligazodást egy olyan korszakban, amikor az emberek nagy része még nem tudott írni, olvasni. – Festékkel, szurokkal is bélyegezték a jószágot. A tulajdon jelölésére szolgált még az ún. → bárányjel, bárányszoktató. Ez különböző alakú, fából faragott figura volt, amely a birka nyakában függött, míg ennek kicsinyített mása báránya nyakába került. Ezzel a kisbárányt szoktatták az anyjához. A továbbeladásra szánt jószágot a kereskedő sok helyen vörös krétával vagy színes szalaggal jelölte meg. A nevelésre vagy ideiglenes használatra átvett jószágnak a nyakába lécdarabot vagy bőrcsíkot akasztottak, és ebbe vágták, festették vagy égették a tulajdonjegyet. Az aprójószág (liba, kacsa) úszóhártyáját jegyezték meg, vagy tollazatát festették meg. A ló és marha körmén bevágás is szolgált jószágjegyül. – A jószágjegyet legkorábban Hammurabi törvénykönyve említi, hettita, asszír, egyiptomi, görög, római emlékekben egyaránt előfordul, és azóta a világ minden tájáról ismert. – Irod. Homeyer, C. G.: Die Haus- und Hofmarken (Berlin, 1870); Szabó Kálmán: A jószág jegye és billege Kecskeméten (Népr. Ért., 1932); Kós Károly: A kalotaszegi kosarazó juhászat (Miscellanea Ethnographica, I. Kolozsvár, 1947); Tárkány Szücs Ernő: A jószágok égetett tulajdonjegyei Magyarországon (Ethn., 1965).

Jószágjegyek a 17. és 18. sz.-ból

Jószágjegyek. „Daruláb” motívumok

Jószágjegyek. Három és négy körrel készített motívumok

Tárkány Szücs Ernő

József napja: a tavaszi napéjegyenlőség idejére eső három jeles névnap (Sándor: márc. 18., József: márc. 19., Benedek: márc. 21.) közül ennek van legnagyobb időjósló szerepe (→ időjóslás). Az Alföldön azt tartják, ha József napján szivárvány látható, a széles sárga sáv benne jó búzatermést, a széles piros sáv pedig bő bortermésre mutat. Ha ezen a napon szél fúj, az év minden napján fog fújni. Ha a József-napkor látott gólya tolla piszkos, bő termést, ha tiszta fehér, szűk esztendőt jelent. A marhák első kihajtását Göcsejben e napon végezték, másutt általában → Szent György napján, ünnepélyes ceremóniák között. A legelőre szolgáló úton mintegy három m szélességű szűk árokban kereszt irányban láncot, tüskeágat és mogyorófapálcát fektet a pásztor egymás mellé. A végükbe egy-egy tojást helyez, a tojások mellé két karvastagságú nyírfaágat tűz le a földbe, sudaraikat felül összeköti. Az így képzett nyírfakapu alatt hajtják át a marhákat ki a legelőre. Szokás az első kihajtáskor az istállóból kijövő vagy a legelő gyepűjén belépő szarvasmarhákat trágyából rakott tűz füstjén áthajtani, hogy az ún. bogárzási időben ne fussanak el. Az állatok József-napi első kieresztését mágikus okokból abban az esetben is elvégezték, ha a legelőre rendszeresen csak később kezdtek kijárni. Ezen a napon kieresztik a méheket is (→ méhészet). A kieresztést végző egyén a röpnyilást szabaddá téve, a méhes előtt arccal a földre fekszik, hogy rajzáskor a méhek el ne repüljenek. Ugyanezen okból ajánlatos, hogy a gazda ne hagyja el a fundusát. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Szendrey Zsigmond: Szalontai jeles napok (Ethn., 1916); Bálint Sándor: Az esztendő néprajza (Bp., 1943).

Kiss Mária

Jöjj által, jöjj által: → énekes gyermekjáték, → hidas játék. Szövege: „Jöjj által, jöjj által, te szép aranybúza! Által mennék, által, hogyha nyitva volna! Nyitva vagyon, nyitva a szép aranykapu. Új hold, fényes vár, bocsáss kapun által, vagyok bátor jó vitéz, megyek hídon által”. Csak Zalából és Somogyból ismert, dallamos forma. A tavaszi „zöldágjárásnak” nevezett leányjátékhoz tartozik. A hidas játékok szövegtípusai között töredékes. Második fele a palóc vidéken is megjelenik. Az „Újhold, újkirály”, „Újhold, fényes lánc” variációk → ráolvasásból kerülhettek a játékba. – Irod. Gyermekjátékok (I. A Magyar Népzene Tára, Bp., 1951).

Igaz Mária

jövevény: valamely birtokon – külföldről vagy belföldről – újonnan megtelepedő jobbágy, zsellér. Országos szokás szerint, bármilyen előzménnyel került a jövevény az új földesúr joghatósága alá, a megtelepedés első éveiben adózási, szolgáltatási kedvezményeket kapott, amelyről – saját elhatározásból vagy a földesúr nyomására – lemondhatott (→ obligáció). A jövevény elnevezés – megkülönböztetésül a falu törzslakosságától – rendszerint a mentesség éveire szólt. A jövevény és a szabad menetelű (szabadon költöző, szemben a röghöz kötött jobbággyal) kifejezések az elmúlt századokban gyakran egybeolvadtak. – Irod. Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767 (Bp., 1969).

Török Katalin

Judás-égetés: → Pilátus-égetés

jugaló: palántaültetéskor az öntözővíz befogadására való lyuk készítésének eszköze. Főleg → dohánytermesztők használták. Az → ültetőfa továbbfejlődött változata. Egyik formája, a hegyes karó csak méretben különbözik az ültetőfáktól. Másik változata kalapácsszerű: a kb. 80–100 cm-es nyélre hegyes fejet erősítettek. Mechanizált, kerekes változata viszont nem több, mint paraszti innovációs kísérlet; a gyakorlatban kevés szerepe volt. A jugalóval is megosztott munka folyt: az egyik ember a jugalóval csak lyukat ütött az ültetés helyére, a másik ebbe öntözővizet csorgatott, míg végül a harmadik beleültette a palántákat. Bár az ültetőfa révén a termelőgazdálkodás kezdetéig vezethető vissza jugaló is, valójában a szántóföldi kapáskultúra, főleg a dohánytermesztés teremtette meg kibontakozásának alapjait. – Irod. Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).

Takács Lajos

jugoszláviai magyarok: az 1910. évi magyar népszámlálás szerint az 1920-ban Mo.-tól Jugoszláviához csatolt területen (beleértve Horváto.-ot is) 577 549 magyar anyanyelvű élt. Az 1921. évi jugoszláv népszámlálás 472 409, az 1931. évi pedig 468 000 magyart talált Jugoszláviában. A csökkenés elsősorban a magukat addig számításból magyarnak valló más nemzetiségűek kiválásából és az 1918–21 között 39 272 Mo.-ra távozott személyből adódott. 1941–44 között ismét Mo.-hoz tartozott a Bácska, a Drávaszög és a Muraköz. Az újabb főhatalom-változás miatt 1944-ben Mo.-ra menekültekkel és az első hónapokban a háborús bűnöket kollektíve büntető visszaélések áldozataival több ezer fővel csökkent a jugoszláviai magyarok száma. A háború után azonban 1948-ban már 496 000, 1953-ban 502 000, 1961-ben 504 000 főre emelkedett. Figyelembe véve a népszámlálásokból adódó pontatlanságokat és eltolódásokat 1968-ban 540–550 000-re becsülhették a jugoszláviai magyarok számát. Az 1970. évi népszámlálás eredménye 477 374 fő, ismét csökkenő tendenciát mutat. A jugoszláviai magyarok többségükben összefüggő területen É- és K-Bácskában laknak. → Bácska más részein, valamint a → Bánságban, → Szerémségben, Horváto.-ban (→ Szlavónia) Lendva vidékén (→ Hetés), szigetekben és szórványokban élnek. Újabban nagyobb arányú a jugoszláviai magyarok Ny-európai vendégmunkavállalása és végleges kivándorlása is (Brazília, Ausztrália). – Irod. Mirnics Károly: Vajdaság sorsa a nemzetiségek sorsa (Híd, 1970); Dávid Zoltán: A magyarul beszélők száma (Magy. Nyelvőr, 1970).

Kósa László

juh (lat. Ovis aries): a magyarság bolgár-török kor óta tartott, kedvelt haszonállata. A mo.-i tartásban lényeges, a tartás egész rendszerét átalakító változás következett be a nyugati merinóféléknek 18. sz.-i meghonosodásával és főleg a 19. sz. első felében – a gyapjúkonjunktúrával összefüggő – tömeges térhódításával. A merino-származékok előtt a rackafélék és az ún. parlagi fajták voltak elterjedve. A magyar nyelvterületen úgy látszik általánosan a parasztság később a Tiszántúlra visszaszorult s ma csak a Hortobágyon reliktumként őrzött Ovis strepsiceros Hortobagyensist nevelte, nemcsak az Alföldön, hanem pl. a Bakonyban is. E pödrött szarvú juhfajtát a szomszéd népek nem tartották, s a magyarsághoz kapcsoltságát mutatja, hogy egymástól távoli területeken pl. az Erdélyi-medencében a románok, a Tátra vidékén a gorálok a csavart villás szarvállású juhokat magyar juhnak nevezik. Az erdélyi rackát – mely nem egyenes pödrött, hanem enyhén csavarodó szarvú – a helyi lakosság megkülönbözteti a román havasi és a D-erdélyi vándorló pásztorok curkán juhától, amelyet hivatalos összeírások gyakran bírszán juhnak neveztek, s nem kizárt, hogy ugyanez a fajta terjedt el az Északi-Kárpátokban, ahol általános neve. „vlach juh” (valašska). A D-erdélyi vándorló pásztorok Moldvából és Havasalföldről meghonosították, és náluk az 1830-as években rohamosan elterjedt a finomabb gyapjas cigája juh. Ez a merinónál durvább, de a racka szőrénél sokkal finomabb gyapjas juh később a birszánok által másutt is ismertté vált. Erdélyben is, sőt az Alföldön legeltető D-erdélyi pásztorok révén Debrecen környékén is számon tartották a purzsa juhokat, valószínűleg a birszán szó elferdítéséből származik ez az elnevezés. A merinó-származékokkal bekövetkezett gyökeres fordulatra jellemző, hogy a rackák rideg, szabadon tartása helyett a merinóval mindenütt együtt járt a → hodályok építése. A kényesebb merinó gondozásával különböző gyógyító eljárások (pl. rühetés és ennek eszközei, kerge birka koponyájának lékelése, → juhászkampó, amelynek kampója a birka megfogására szolgál, amelyre kezelés miatt gyakrabban van szükség) honosodtak meg. Az uradalmak megkívánták a juhászoktól a tenyésztés szempontjából fontos leszármazás számon tartását, ami főleg a Dunántúlon → bárányjelek faragását eredményezte. Bár már korábban léteztek, a merinójuhászattal együtt és kapcsolatban terjedtek el szélesebb körben a → juhászcéhek és a céhes juhászünnepségek is stb. – Jóllehet a merinó-racka váltás tömegében a 19. sz.-ban zajlott le, különböző Ny-európai juhfajták korábban is ismertek voltak hazánkban, főleg uradalmakban, és ezek helyenként hatással voltak a paraszti juhállományra is. Az 1640-es években pl. egyik erdélyi Rákóczi-birtokon külön nyájakban tartották a magyar fekete, a magyar fehér, a moldvai juhokat, a finomabb gyapjas morva juhokat és a széles farkú tatár juhokat. Valószínűleg egy viszonylag finomabb gyapjas juhfajta Morvao.-ból került hozzánk, jóval a merinó meghonosodása előtt. Erre szolgál a berke vagy birka (nem rackafajta) megjelölés. A racka-merinó váltás időszakában a juh szót elsősorban a régi magyar juhra használták, míg a birka szó a merinófélék, ill. -származékok jelölésére szolgált népünk nyelvében. – A juhok ivar és kor szerinti megnevezésére gazdag és történetileg, valamint tájilag differenciált szókészlete van a magyar nyelvnek. A hím ivarú: a kos, Erdélyben a berbécs; kifejlett nőivarú: a juh, anyajuh; herélt: az ürü, örü, a későn herélt juh neve cap; kisállat egy éves korig: a bárány (ivar szerint: kosbárány, jerkebárány, ürübárány); egy év feletti növendék: a toklyó, néhol ennek nősténye a szűz vagy diszke. (→ még: nyáj) – Irod. Kovácsy Béla: Juhtenyésztés (Bp., 1926); Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn., 1939); Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (szerk. Földes László, Bp., 1961); Schandl József: Juhtenyésztés (Bp., 1966).

Juhok fejése az esztenán (Kálnok, v. Háromszék m.)

Juhetető rács (Vésztő, Békés m.)

Juhúsztatás (Hortobágy, 1903).

Földes László

juha: kb. 80–90 cm hosszú, karvastagságú fa, a → szekér egyik fontos alkatrésze. Egyéb elnevezései: éha, gyoha, iha. A rúdszárnyának (→ szekérágas) a szekérderék alá érő két végét hidalja át úgy, hogy a → nyújtónak fekszik, miáltal a lovas-szekereknél egyúttal a → szekérrudat is fenntartja. Legfontosabb szerepe, hogy a szekér eleje könnyen fordítható legyen. Az ih, juh, juha szó a kora középkorban még a belsőt, hasbelsőt (azt, amit később már a szív szóval fejeznek ki) jelentette. Ezek tanúsága szerint a juha is a szekér belső része, mintegy a „szíve” már a korai középkorban is. Valószínűleg már a honfoglalás előtt is a magyarok szekerének volt juha, amiből következik, hogy négykerekű és nyújtóval is ellátott szekér volt és nem talyiga. Tehát lényegében a mai szerkezetű fejlett jármű.

K. Kovács László

juhakol: → hodály

juhász: a juhokat őrző pásztor általános elnevezése. A tájanként változó neve egyúttal a pásztorszervezeten belüli helyzetét is meghatározza. Az Alföldön és Erdélyben általános a bács, bacsa vagy → bacsó (oláh eredetű szó, de a szláv nyelvekben is ismert) elnevezésű juhpásztor, az urasági vagy közös nyájak ivar és kor szerint elkülönített csoportjait őrző → bojtárok → számadója, gazdája. A nyájjuhász a Tiszántúlon több gazda tulajdonát képező közös (anya-, kos-, ürü-) nyáj pásztora. A Duna–Tisza közén a nem fejős (pl. meddő) nyájakat őrzi, függetlenül attól, hogy annak egy vagy két gazdája van. Erdélyben a csobán és a pakulár (román eredetű szó) a közös nyájak számadóit vagy bojtárjait jelenti. A magatarti juhász (Alföld) (újabban maszek juhász) kevés földű vagy föld nélküli juhos gazda, falkáját bérelt legelőn tartja. Székelyföldön a fejős juhász segítségét (az Alföldön → esztrengahajtó) román eredetű szóval monyatornak nevezik. A juhász terelőeszköze a → karikás. (→ még: birkás, → magatarti juhászat) – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp, 1914); Földes László: Esztena und Esztena Genossenschaft bei den Szeklern (Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa, Bp., 1961); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Debrecen, 1965).

Juhász szűrkabátban (Sárvár, Vas m.)

Juhász csuklyás szűrben, hátulról

Juhász posztó rajthúzliban (Hortobágy)

Juhász (Sólyom László) jellegzetes kalapviseletben és bajusszal (Vésztő, Békés m.)

Juhász kampóval

É-hevesi ünneplő juhászviselet (Mikófalva, Heves m.)

Balogh István

Juhász Antal (Szeged, 1935–): néprajzkutató, muzeológus. Tanulmányait a szegedi tudományegy. bölcsészettudományi karán végezte (1957). A szegedi múz. munkatársa (1957–). A népi kismesterségek, a 19. sz.-i tiszai vízi élet, a népi építkezés, a tanyáskodás témaköreiben végez kutatásokat. Publikációi a szakfolyóiratokban és gyűjteményes kötetekben jelennek meg. – F. m. Átokházától Ásotthalomig (Szeged, 1970).

Juhász András: betyár. Somogyban tevékenykedett, 1867-ben halt meg. A hagyomány víg kedélyű betyárnak tartja. Életéről kevés adatot ismerünk; azokat is főként korabeli → históriákból, ponyvaballadákból. Bujdosásra, rablásra az kényszerítette, hogy nem tudott elszámolni a tiszttartónak a rábízott juhokkal. A hagyomány szerint ezzel kapcsolatos egy másik ponyvaballada jellegű ének, amelyik az osztopáni bíró megöléséről szól.

Osztopáni veres biró Az akasztófára való Az állotta el utamat Elvette a disznóimat, Disznaimat mind elvette, Kaposvárra jelentette.

Juhász Andrásról is éneklik azt az újabb eredetű dalt, hogy a gyilkosság után maga jelentkezett a bírónál, tettét magyarázni és kegyelmet kérni. A valóságban ez nem történt meg. Ezzel szemben számos más gyilkosság kapcsolódik nevéhez és bandájához. Juhász Andrással kapcsolatos somogyi → betyármondák sok közös vonást mutatnak az egyéb betyártörténetekkel. Elfogatásáról szóló monda szerint: Juhász Andrást az otthont adó szőlőspince-tulajdonos jelentette fel a vérdíj reményében. Más mondák szerint a falubeliekkel való verekedés áldozata lett. Ismét más mondák szerint egy szép menyecske segítette Juhász Andrást pandúrkézre. Mondában, dalban egyaránt megörökített mozzanat, hogy a pandúrokat saját maga megvendégelte, mielőtt börtönbe vitték. – Irod. Gönczi Ferenc: Somogyi betyárvilág (Kaposvár, 1944).

Kriza Ildikó

juhászbunda: → suba

juhászcéh: a juhászoknak az iparosokhoz hasonló szervezete. A 17. sz.-ból ismeretes, hogy a Gömör megyei juhászok, akik húsz faluban laktak, kiváltságként a bárányok és a vetés után dézsmát nem fizettek. A csallóközi juhászcéh szabályai 1717-ből ismertek, az iparoscéhhez teljesen hasonló céhkönyvük 21 artikulust tartalmazott, céhmestert választottak, céhládájuk volt stb. Nem vált általánossá, a 18–19. sz.-ban, elsősorban a dunántúli területeket jellemezte. Fejér megyében a „német juhászok”-nak volt céhjük Székesfehérvár székhellyel. – Irod. Herman Ottó: A magyarok nagy ősfoglalkozása (Bp., 1909); Riedl, Adalbert: Die Hirtenzunft in Burgenland. Ein Beitrag zur Geschichte des Hirtenwesens im burgenländischen Raum (Eisenstadt, 1962).

Vajkai Aurél

juhászdal, juhásznóta: a pásztordal válfaja, a juhászok életéről és érzelmeiről szóló, rendszerint szájukba adott dal. Foglalkozásukból eredően a juhászok voltak a legdalosabb pásztorok; életformájuk biblikus hátteret kapott (→ betlehemezés), szerepeltek irodalmi művekben (pásztoridillek, János vitéz stb.), foglalkoztak velük népies → műdalok (Beszegődtem Tarnócára bojtárnak...). A juhászdalok népibbek a → pásztordalok átlagánál és viszonylag többet árulnak el életükről is. A többi foglalkozáséhoz hasonlóan a juhászdalok is kétarcúak: a hetyke vetélkedők részben más pásztorfoglalkozások (Édesanyám, juhász leszek, nem csikós...), részben pedig a parasztokkal szemben (Mindenfelé kerek az ég alja...) nyilvánítják ki az elsőbbséget. Az erősen idealizáló kérkedők (A juhásznak jól megy dolga; Ha valaki vígan él, Juhászlegény csak úgy él; Nincs szebb élet a juhásznál...) olykor a → szerelmi dalokkal fonódnak össze (Feljött már a csillag; Nyalka juhász csak furulyál...). A → panaszdalokban első helyen szintén az időjárás viszontagságai szerepelnek (Mikor esik, fújja, hordja...); ezek is összefonódhatnak a szerelmiekkel (Magos a torony teteje. Bárányomnak nincs mezeje. Bárányomnak ződ mező köll, Magamnak szép szerető köll!); fő jellemzőjük a bárányok emberszerű ábrázolása (Sírnak-rínak a bárányok, panaszkodnak a bojtárnak...). A juhászdalok több reális foglalkozási részletet tartalmaznak (Hat gomolya a keréken, Lenn a bojtár a rétszélen. Én vagyok a fejősjuhász, Aki a kunnyónál tanyáz...), különösen a gazdákkal való ellentéteikről (Elveszött a buga bárány, Ki fizeti mög az árát? Ez a fejősjuhászok nótája: Félig van a tíz iccés rocskája, Beviszi a gazda pitvarába, A gazdasszony keresztbe níz rája; Öregön esnek a havak, Bárányaim mind mögfannak. Akkor mondom a gazdának: Hozzon szénát a birkának!...). Önálló csoport szól az őszi elszámolásról (Dömötör-hét napja felé, Közelget már a nagy idő...). (→ még: csikósdal, → gulyásdal, → kanásznóta).

Katona Imre

juhászdél: nyári időben a juhnyáj nappali pihenése. A melegtől és széljárástól függően a juhnyáj délelőtt 10 órától délután 2–3 óráig a hodály vagy fák árnyékában fejjel összebújik. A juhász a pihenő alatt végzi el a kunyhó körüli munkát, és alszik, hogy a hajnali legeltetést kipihenje. Kora tavasszal, ősszel és a hűvösebb nyári napokon a juhászdél csak addig tart, míg a nyáj kérődzik. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).

Balogh István

juhászhurka, gyöngyöshurka: csupán a juhászok körében ismert, a birka vastagbelébe és végbelébe töltött speciális étel. A megtisztított bélen rajta hagyják az ún. bélkövért, majd sóval és paprikával megfűszerezett, ujjnyi vastagra vágott, hosszúkás héjas kenyérszeletekkel megtöltik. A juhászhurkát a már majdnem megpuhult birkapaprikásba teszik, azzal együtt főzik meg és fogyasztják. A juhászhurka készítése és fogyasztása a Hortobágyon és a Duna–Tisza közén (itt seggvéghurkának nevezik) ismert. – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914); Málnási Ödön: A régi magyar juhászat (Bp., 1928).

Szabadfalvi József

juhászkampó, gamó, kampó: a juhászok jellegzetes, hosszú → pásztorbotja, amelynek az egyik végén természetes fa- vagy ráhelyezett fémkampó van. Egyéb elnevezései: kamósbot, gamósbot, birkafogó bot, horgosbot. Terelőeszközül is szolgál, de legfontosabb funkciója a juh kifogása a nyájból. Az állat hátsó lábára akasztják a kampót. A Dunántúlon és az Alföldön ismert juhászkampó tovább terjedt fokozatosan a szomszédos területeken. A Felvidéken csak a magyar és a szlovák etnikum határán, valamint az Alföldre igyekvő folyók völgyében terjedt el. Szlovákia magashegyi területein, valamint Erdélyben ismeretlen volt. A juhászkampó a finom gyapjas merinó juhokkal, azok pásztoraival (→ birkás) a 18. sz. második felében kerülhetett hazánkba. A hosszú szőrű rackát (→ juh) őrző pásztorok nem ismerték, az állatokat a szőrüknél fogva ragadták meg. Ezek terelőeszköze a bot és a → karikás volt. A dunántúli és a felvidéki pásztorok horgas fából faragják (gamó). A 19. sz. közepén Borsod m.-ben szaruból is készítették. A múlt század második felében az egész Alföldön elterjedtek a fémkampók (vas, réz). Híres kampókészítő műhely volt 1922-től a Borsod m.-i Edelényben, a Hajdú m.-i Balmazújvároson és a Szatmár m.-i Csengeren. A fém kampót formába öntik, majd simítják és gyakran díszítik is. A legjellegzetesebb az ún. kígyófejes kampó. A Dunántúlon kétféle juhászkampót tartanak számon a juhászok. Egyik az őrző juhászkampó amelyet legeltetés közben hordanak magukkal, a másik az „innepi” (ünnepi), amely az előbbinél díszesebb, és csak akkor viszik magukkal, ha vásárra, búcsúba, látogatóba mennek. Az őrző juhászkampó somfa- vagy barkócatőről kivágott kettős ágból készült. A kampó kiképzése a gyökér formájához igazodik, s hol embert, emberfejet, hol kost, kosfejet faragnak rá. A legömbölyített kampófej rövid nyúlványának végén kosfejet, sárkányfejet, makkot stb. találunk. Ezeket a juhászkampókat faragott díszeik után a pásztorok is „makkos”, „rózsás”, „kosfejes” stb. kampónak nevezik. A Balatontól É-ra, ill. Ny-ra gyakoriak az olyan juhászkampók, amelyeknek a kampóját külön darab fából faragták ki, és csavarokkal erősítették a rendesen barkócafából készült nyélre. Idősebb juhászok szerint az őrző kampók közötti különbséget az is meghatározta, hogy ki használta. A „számadó kampó” szára mindig vékonyabb volt, a „bujtár kampó”-é vastagabb. A juhászkampónak való ágat ősszel keresték és vágták ki, majd megpörkölték a héját, hogy alatta a fa szép piros legyen. Tavasszal a gyökér részen kinagyolták a kampófejet, aztán főzték, hogy a széltől, a használattól ne repedjen meg. A kampó szárát befaggyúzták, majd újságpapírba tekerték és a papírt meggyújtották, hogy a faggyú beleégjen a fába s a kampószár szép piros legyen. Az ünnepi juhászkampónak nemcsak a kampóját, hanem a szárát is díszítették, főként domború faragással. A múlt század végétől egyik-másik igényesebb pásztor az ünnepi juhászkampó kampóját kos szarvából – amelyet előzőleg forró vízben megpuhított – faragta, ill. formálta. A szaruból képzett kampót csavarral erősítette a botra. A kampó szára és a tulajdonképpeni kampó közé még szaruból faragott gyűrűt és szarvasagancsból vagy szaruból készített „síp”-ot helyeztek. Ugyancsak szarvasagancsból vagy szaruból készült a „dugó”, amelyet a kampó felett a kampóval együtt facsavar rögzített a bot felső végéhez. Egyik-másik ünnepi juhászkampónak mind a kampóját, mind a botját karcolással (→ karcolt díszítés), → spanyolozással is díszítették. A kiskunsági pásztorok emlékezete szerint a fából készült „gamót” bőrrel, spárgával erősítették a bot végére. A Nyírségben, a Bodrogközben szintén tőről kivágott kettős ágból készült a juhászkampó. Szára a pásztorbotokéval egyenlő hosszúságú, a kampó hossza kb. fél arasznyi volt. A Felvidéken a fából, ritkábban a szaruból készült kampók voltak gyakoriak. Köztük vannak szépen faragottak is. Egyik-másik kampó végén kosfejet vagy egyéb faragott díszt találunk; szereltek a juhászkampóra csörgő karikákat is. – Irod. Anton Václavik: Slovenské palice (Turè. Sv. Martin, 1936); Márkus Mihály: Adatok a juhászkampók felvidéki elterjedéséhez (Népr. Ért., 1940); Béres András: Adatok a juhászkampó készítéséhez és használatához Hajdú-Bihar megyéből (Ethn., 1953); Bodgál Ferenc: A rézöntés technikájához. Az edelényi juhászkampó (Ethn., 1959); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 19722).

Bal oldali kép: Juhászkampó (Somogy m.) – Középső kép: Juhászkampó (Fejér m.) – Jobb oldali kép: Juhászkampó (Veszprém m.) Mind: Bp. Néprajzi Múzeum

Manga JánosSzabadfalvi József

juhászláda: → cselédláda

juhásznóta: → juhászdal

Juhászpálca: → Kaszáscsillag

juhászszűr: a múlt század vége felé Somogy, Vas, Zala, Veszprém, Győr, Komárom és Fejér m.-kben ismert olyan szűrkabát, amely a szűrhöz hasonlóan ugyancsak derékszögű elemekből állt, mégis ez a szabás – főleg az ujjak nyugati jellegű betoldási módjában – erősen különbözött a szűrtől. A dunántúli juhászszűr valamivel hosszabb volt, mint a kanászszűr, és mind szabásában, mind díszítésében eltért tőle. Így az elejét és a hátát a vállaknál összetoldták, s a nyugati módon betoldott ujjainak összevarrása felül – a vállvarrás vonalát folytatja. Ujja hajtókás és felölthető. Zsebe néha van, vagy a zseb helyét egy-egy rávarrott leffentyű jelzi, alatta nyílás van. Elöl összeér a juhászszűr, sőt össze is gombolható. Nyakánál kihajtója és alacsony gallérja van. E gallér alá rendesen csuklyát is varrtak. A juhászszűrök díszítése is eltér a dunántúli kanászszűrökétől. Gyakran fekete szegéssel és hímzéssel készült. A hímzés fő díszítménye a háton van s a felhasításból indul. Hímezték ezenkívül a háta felső részét, az ujjait, az alját, az elülső alsó sarkát s a zseb környékét is. Keskeny, színes posztóval borított gallérját is ki szokták hímezni, továbbá a posztóvirágos széles szegélyek mellékét is. Leginkább Pápán készítették ezeket a szűröket, applikációs díszítéssel is. – Említés esett olyan régebbi juhászszűrökről is, amelyek kissé harangos aljúak voltak, s több trapéz alakú keskenyebb szélből varrták össze. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930).

Gáborján Alice

juhásztánc: az eszközös pásztortáncok egyik megjelölése, névváltozata. Rendszerint juhászkampóval járják a többi pásztortáncokban (→ botoló, → kanásztánc) szokásos bot, kondásbalta vagy fokos helyett, tipológiailag azonban alig különbözik ezektől. A juhászok sajátos táncának első latin nyelvű említése Balassi Bálinthoz kapcsolódik.

Martin György

juhászújév: → Dömötör (Demeter) napja

juhhús: bár ismert az egész nyelvterületen, jelentősebb, tájilag jellegzetes fogyasztása korábban szorosan összefüggött a paraszti juhtartás mértékével. Kedvelt és a húsfélék között gyakori étel a parasztháztartásban Erdélyben, az Alföldön, valamint az Északi-Középhegység vidéke és K-Dunántúl némely körzeteiben. Ezekben a körzetekben a szegények és a nem juhtartó falvak lakói is vásároltak vágásra juhot. Az uradalmi juhtartás önmagában a paraszti juhhús-fogyasztás mértékét alig befolyásolta. A nagybirtokok 19. sz.-i erőteljes merinónevelése ellenére a Dunántúl nagy része a legkevésbé juhhús-evő táj maradt. – A juhhúst a parasztkonyha és a magának főző juhász egyaránt elsősorban friss húsként használja. A juhászok mindenütt rendszeresen élnek vele. – A pásztor a levágott állatot egyszerre készíti el: ritkábban nyárson sütve, többnyire bográcsban megfőzve. A → pörköltbe, paprikásba náluk minden rész, a csont is belekerül, szabályos rendben elhelyezve. Ebben főzik a → juhászhurkát is. Kicsontozzák a nyers húst, ha a pörköltet → szárított húsnak szánják. – Juhtartó háztartásokban a juhhús-fogyasztás elsőrendű időszaka az őszi mustrától a téli disznóölésig tartott. Ilyenkor a nyers hús rövidebb ideig még eltartható, több napon át ették. Más évszakban főként olyan alkalmakra vágtak juhot, amikor friss húsból sok embernek főztek. Így kézfogó, lakodalom, keresztelő, búcsú alkalmából, szomszédsági segítséggel végzett munkák befejezésére. Ilyenkor szegény és jómódú nem juhtartók is egyaránt vettek, vágtak juhot. Húsvéti bárány a parasztságnál nem hagyományos. Vidékenként megoszlik, hogy bizonyos alkalmakra, ételekhez a juhhúshoz ragaszkodnak-e, vagy olcsóbb megoldásként marhával felváltva szerepel. Századunk első felében a lakodalmi étrenden a pörkölthöz az Alföldön, a K-Dunántúlon, a húsos káposztához a palóc vidéken gyakran kívánalom a juhhús. Az erőteljesen és az alig fogyasztó vidékeken, ill. háztartásokban egyaránt a szüret a (pörköltként elkészített) juhhúsevés legáltalánosabb alkalma. A felföldi borvidékek szőlősgazdái rendszeresen vettek, továbbneveltek egy-egy szüretre szánt juhot. A juhhúst alig fogyasztó Ny-Dunántúlon ha valamikor, ez alkalommal ettek juhot a jobb módúak. Az Alföldön és Erdélyben nemzeti ünnepek, községi társadalmi események, valamint a legeltető társulások tavaszi-őszi tanácskozásával kapcsolatos nagyobb összejövetelek szertartásos étkezésén sokszor rendszeresen juhhúsos étel szerepelt. Termelőszövetkezeti zárszámadó közgyűlések vacsoráin az Alföldön máig gyakori a birkapörkölt. – A fő juhhúsfogyasztó területek közül az Alföldön elsősorban pörkölt, ill. paprikás és juhhúsos kása, a Felföldön juhhúsos káposzta, Erdélyben tokány formájában készítik el a juhhúst. Mellettük mindenütt más módon is használják. Disznóöléskor a kolbászhúshoz sokfelé juhhúst is kevertek. A 19. sz. derekán juhfaggyút használtak leves, főzelék berántásához É-Pest m.-ben. – A juhhús konzerválása századunkban szórványos, és csak bizonyos darabokra terjedt ki. Ilyen célú rendszeres juhvágásokról, negyedelt darabokban való sózásról, füstölésről tudósítanak múlt századi emlékanyag alapján É-Pest m.-i parasztháztartásokból. – Irod. Borzsák Endre: Juhhús a népi táplálkozásban (Ethn., 1937); Kós Károly: A kalotaszegi kosarazó juhászat (Miscellanea Ethnographica, Kolozsvár, 1947); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Debrecen, 1965).

Juhnyúzás.A kép jobb oldalán Ecsedi István, a debredeni Déri Múzeum igazgatója áll (Debrecen – Bánk, 1930)

Kisbán Eszter

juhnyírás, birkanyírás: gyapjúnyerés céljából évente egyszer vagy kétszer végzett művelet, a juhtartás egyik fő haszonvétele. Az anyajuhokat, ürüket és kosokat tavasszal a legelőre kihajtás után, az időjárástól függően először május végén, másodszor július végén vagy augusztus elején nyírják. Az idei bárányok nyírása júniusban szokott lenni. A juhnyírást vagy maguk a gazdák, vagy – főleg uradalmakban – napszámban, vagy átalánybérért fogadott, hozzáértő nyírók (férfiak és nők) végezték. A juhász csak a juhokat terelte a nyíróhodályban vagy ideiglenesen felállított karámban a nyírók keze alá. A juhnyírás eszköze a → juhnyíró olló. A nyíró az állatot a fejénél kezdte nyírni, először egyik, aztán másik oldalon vágta le a gyapjút vagy szőrt, vigyázva, hogy a bőrt meg ne sértse és a bunda egy darabban maradjon. A juh farkán és farán levő csimbókos szőrt külön válogatták. A toklyó-, ürü-, meddő- és anyaszőrt külön-külön zsákba taposták, és a zsák száját bevarrták. A juhnyírás általában juhászünnep is volt. Az I. világháborúig a juhnyírást megelőzően a birkákat folyóvízben vagy tóban többször megúsztatták, hogy a szennyet és a zsírt a gyapjúból kiáztassák. – Irod. Tálast István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Nagy Ödön: A mezőpaniti juhtenyésztés (Ethn., 1938); Borzsák Endre: A meddőnyáj (Ethn., 1964).

Juhnyírás (Hortobágy)

Balogh István

juhnyíró olló: a → juhnyíráshoz használt vágóeszköz. Két típusának alakja régészeti leletek tanúsága szerint Európában a vaskor óta nem változott, és mindkét típus a mai napig használatos. Az egyik típus karikás rugójú, a másik X alakú kétszárú olló. Az ollót a nyíró jobb kezével használja. – Irod. Málnási Ödön: A szoboszlói juhászat (Népr. Ért., 1928); Nagy-Ödön: A mezőpaniti juhtenyésztés (Ethn., 1938).

Balogh István

juhpor: a legelőn, a juhászszállásokon összesepert juhtrágya, amelyet tüzelésre használtak. Fűtöttek vele a Kis- és a Nagykunságban, a Hortobágyon és a Nagysárréten a pásztorszállásokon, de a falvakban is, főként kemencékben. Az edények égetéséhez juhnyírást használtak a nádudvari feketekerámiát készítő fazekasok is. Az → árvaganéhoz hasonlóan felhasználták → tőzeg készítéséhez is. – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914); Szűcs Sándor: A nagysárréti juhászat (Debreceni Szle, 1937); Gunda Béla: Tőzeg szavunk tárgytörténetéhez (Magy. Nyelvőr, 1951).

Szabadfalvi József

juhtej-feldolgozás: a juhtartásnak a gyapjú mellett a másik legfontosabb haszonvétele. A juhtej-feldolgozás a Kárpát-medence központi és peremterületein, a magyar, szlovák, kárpátukrán és román juhászoknál azonos módon történik. A naponta egy-három alkalommal fejt juhtejet üstben lassú tűzön tőgymelegre melegítik, állati gyomorból készített száraz, kanalas vagy savós → oltóval megoltják, a kicsapódott kazeint (→ túró) sűrű vásznon gomolyanyomó vagy sajtruhába téve a gomolyanyomó asztalon kinyomják, a benne maradó savót kicsepegtetik, a → sajtot vagy → gomolyát sajtszéken kerek formába helyezve csavaros vagy rárakott kövekkel terhelt présen kipréselik, és utána szabad levegőn vagy gyenge tűzön füstöléssel kiszárítják. Az összetört vagy megreszelt sajtot sóval és fűszernövények magjával (fenyőmag, kömény stb.) összegyúrva fakéregből vagy dongából készült faedénybe, vagy bőrből, hólyagból való tömlőbe rakva, légmentesen lezárva tartósítják (→ kászutúró). Az üstben visszamaradt és a sajtruhából kinyomkodott savót – néha tej hozzáadásával – felmelegítik, mire a benne maradt kazein kicsapódik; a sovány savóval kevert édestúrót, a → zsendicét vagy frissen fogyasztják, vagy túróját leszűrik, a belőle ökölnyi nagyságúra csomózott édes sajtot nyernek. Ennek neve Erdélyben és a Felföldön orda, sült és főtt tésztákba használják. A második hevítés sovány savóját általában az állatokkal etetik meg. – Irod. Péterfi Márton: A páringi juhászat (Népr. Ért., 1905); Ecsedi István: Hogyan készül az ótó, gomolya és zsendice a szilajpásztorok kezén (Népr. Ért., 1929); Györffy István: Juhtartás és tejgazdaság Kalotaszegen (Népr. Ért., 1934); Tálas István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Die slovakische Volkskultur (szerk. Emilia Horváthová és Viera Urbancová, Bratislava, 1972).

Juhtej-feldolgozás. A pásztorgunyhó felszerelése: 1. nagy fakanál, 2. sajtár, 3. túrókád, 4. ordakeverő lapát, 5. túrórovás, 6. mérőbot, 7. sóbot, 8. fahorgú, 9. vashorgú juhászkampó, 10. gyapjúfogó juhászkampó, 11. tűtartó, 12–13. tűzcsiholó acélok, 14. kolonc

Sajtszék (Kiskunság)

Juhtej-feldolgozás. Grinta, juhbőr, tűzhely

Sajtkészítés. Bal oldali kép: A ruhára ragadt aludttejet lekaparják kanállal. – Középső kép: A ruhában levő megaludt tej nyomkodása – Jobb oldali kép: A sajtmagot kétoldalt összenyomják

Bal oldali kép: A kész sajtforma leborítása – Középső kép: A ruhába csavart sajtmagot összenyomják az asztalon – Jobb oldali kép: Száradó sajtok (Mind: Kardoskút, Békés m.)

Balogh István

Júlia szép leány, mennybe vitt lány: → legendaballada. Változatait kizárólag a Székelyföldről, Moldvából (ill. az onnan kitelepültektől) ismerjük. Főbb motívumai szerint a lány (Júlia, Márton szép Ilona, Szép lány Zsuzsánna) kertben virágot szed, égi ösvényen bárány közelít feléje, „fodor fehér bárány a napot s a hódat szarva között hozván” hívja a lányt a mennybe, szüzek seregébe. A lány elbúcsúzik anyjától, aki a hagyományos → siratóének hangján mondja el lányának égbe menetelét. A moldvai változatok többsége csak utal a siratásra. A mennybe jutást költői jelképek fejezik ki:

Mikor kezeledik mennyország kapuhoz, A mennyei kapuk nyitatlan megnyíltak, S a mennyei gyertyák gyulatlan meggyultak.

Néhány változat szerint a lány apjának-anyjának kér helyet a mennyben. A ballada elején a virágot szedő, koszorút kötő lány motívuma dalként önállósulva is ismert. – A Júlia szép leány balladaköltészetünk kiemelkedő alkotása, archaikus jelképrendszere, a költői képek sokasága miatt fordult feléje a művészi és szakmai érdeklődés. A keresztény, ill. a kereszténység előtti hitvilág művészi elemeinek költői képei egy jellegzetes legendatémát tükröznek. Dános Erzsébet a Nagyváradi kapitány-lány német balladával rokonítja, ahol a lány a nem kívánt vőlegény elől menekül, s mikor különleges útjáról mégis visszatér, már senki sem emlékszik rá, mert a percnek tűnő idő alatt több száz év telt el, és csak a régi írásokból derül ki, hogy elveszett egy lány esküvője napján. Meseszerű formában vagy legendaként a magyar hagyományban is ismert ez az Európa-szerte elterjedt téma [vö. az Érdy-kódexben (1527) Az úrfi aki a paradicsomban járt c. legenda]. A svéd és dán változatban galamb képében egy angyal megy a lányért. A magyar alkotások sajátsága az, hogy számos archaikus költői kép a keresztény szimbólumrendszernek megfelelően alkot egységet a balladában. A Jézust jelképező fehér bárány és díszei, a nap, hold, csillag, valamint a nagy szarvak a fején annak az ábrázolásmódnak művészi vetületei, amelyhez hasonló a → regösénekben ismert és a csodafiúszarvas mondában (→ templom alapítása) található. A kozmikus fény-szimbólum („áldott napnak, holdnak fénye”), és a keresztény világosság-jelkép („szarva hegyin két szép gyújtott gyertya”), valamint a nyitatlanul nyíló mennyei kapu stb. kifejezések, amelyek különböző korok fejleményei, itt egyaránt szerepet játszanak. A rendkívül archaikus költői képek és szimbólumok sora, a nyelvi megformálás fejlettsége balladaköltészetünk csúcsát jelenti. – Irod. Klapper: Erzählungen des Mittelalters (1914); Dános Erzsébet: Magyar népballadák (Bp., 1938); Ortutay Gyula: Székely népballadák (Bp., 19483); Domokos Pál Péter: Júlia szép leány (Ethn., 1959); Fettich Nándor: A Júlia szép leány-balladáról (Ethn. 1959); Sicard, Harald von: Der wunderbare Hirsch (Acta Ethn., 1972).

Kriza Ildikó

juniorátus (lat.): → legfiatalabb fiú joga

juss: → jog