Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

Takács Zoltán (2006)

Hallgatói Információs Központ

10. fejezet - G

10. fejezet - G

Gaal György (Pozsony, 1783–Bécs, 1855): író, könyvtáros, népmesegyűjtő. Dugonics András tanítványa volt. Esterházy Miklós herceg szolgálatában állt, aki magával vitte Bécsbe, és 1811-ben könyvtárnokának nevezte ki. Németül írt. Számos magyar művet fordított németre. A magyar népmesegyűjtés úttörője. Ő adta ki az első magyar népmesegyűjteményt német nyelven, amely magyarul csak halála után jelent meg. – F.m. Märchen der Magyaren (Wien, 1822); Sprichwörterbuch in sechs Sprachen (Wien, 1830); Erzählungen, Sagen, Märchen und historische Anekdoten aus dem Französischen, Italienischen, Spanischen, Englischen und Ungarischen (Wien, 1834); G. Gy. magyar népmesegyűjteménye (I–III. Pest, 1857–60). – Irod. Gácsér György: G. Gy. élete és munkássága (A soproni kat. főgimn. ért.-je, 1905); Verő Leó: G. Gy. (Hemrich-emlékkönyv, Bp., 1912); Turóczi-Trostler József: Tárgytörténet, mesetörténet, stílustörténet (Az Orsz. Néptanulmányi Egyesület Évkve, 1943).

Gaal György

Gaal György népmesegyűjteménye magyar nyelvű kiadásának címlapja

Gaal György népmesegyűjteménye első, német nyelvű kiadásának címlapja és illusztrációi

Tátrai Zsuzsanna

Gaál Károly (Bp., 1922–): etnográfus. Tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en végezte (1946). A kiskúnfélegyházi (1946–), a keszthelyi (1952–) múz. munkatársa, majd Lundhan (Svédo.) működött (1956–), ezután a bécsi egy. docense (1969–), majd tanszékvezető tanára (1975–). Összehasonlító tárgyi néprajzzal és szociáletnográfiával foglalkozik. A burgenlandi magyarok népi kultúráját vizsgálja. Cikkei a Burgenländische Heimatblätter, Ethnologia Europaea c. folyóiratokban és különböző évkönyvekben jelennek meg. – F.m. Angaben zu den abergläubischen Erzählungen aus dem südlichen Burgenland (Eisenstadt, 1965); Spinnstublieder (München–Zürich, 1966); Zum bäuerlichen Gerätebestand im 19. und 20. Jahrhundert (Wien, 1969); Wolfau (Eisentadt, 1969); Die Volksmärchen der Magyaren im südlichen Burgenland (Berlin, 1970); Tadten (Eisenstadt, 1976).

gabóca: sárközi vert → csipke.

gabona: → alakor, → árpa, → búza, → hajdina, → köles, → rókafarkú köles, → rozs, → törköly, → zab

gabonamérő: → vásárbíróság

gabonás: 1. gerendatalpakra épített, borona- vagy deszkafalú, fazsindellyel vagy szalmával fedett kis épület az udvarban. A gerendatalpakat kő- vagy téglalábakra állítják. Az épület bejárati ajtaja előtt gyakran kis tornác van, melyhez néhány lépcső vezet fel. Belül általában osztatlan. Az itt elhelyezett nagy → ácsolt ládákban (→ hombár, szuszék) és vesszőkasokban (→ gabonáskas), néha deszka rekesztékben tárolták a gabonát. A gabonásban tartottak más élelmiszert is, és gyakran itt helyezték el a kézi szerszámokat. A kamra szerepét betöltő gabonás elsősorban módosabb gazdaságokban egész Erdélyben elterjedt. Ismerjük Lengyelo.-ból, Moldvából, Ukrajnából, Fehér-Oroszo.-ból és a Baltikumból is. – 2. gabonásház: a 17–18. sz.-ban uradalmakban használt nagyobb épület a kicsépelt gabonafélék tárolására. A birtok- és ingatlan-összeírások gyakran említik. – 3. boglyakemence alakú, 2–4 m magas, kissé földbe mélyített, kúpos gabonatartó építmény. Vályogból, máskor korcolt nád- vagy vesszővázra vert sárból építették, kiszáradás után bemeszelték. Felső részén nyílást vágtak, itt öntötték be a gabonát. A nyílást deszkából vagy sárból készült ajtóval zárták el. Gyakran csoportosan álltak az udvarban. A kúpos, boglya formájú építmény a 18–19. sz. fordulóján terjedt el a Hajdúságban, a Nagykunságban és a Viharsarokban a megnövekedett gabonatermés raktározására. Elsősorban ott építették, ahol a magas talajvízszint miatt földbe mélyített gabonásvermet nem készíthettek. – Irod. Vargha László: Boglyakemencealakú baromfiólak az Alföldön (Népr. Ért., 1940); Balassa Iván: A boglyakemence alakú gabonások eredetéhez (Ethn., 1946); Erdész Sándor: Gabonatároló építmények a szatmári Erdőháton (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkve, (1967).

Gabonatartó szuszék a tornácon (Magyarszovát, v. Kolozs m.)

Gabonás (Magyarbóly, Baranya m.)

Gabonás (Vadász, v. Arad m.)

Gabonás (Milota, Szabolcs-Szatmár m.)

Gabonás (Sóvárad, v. Maros-Torda m.)

Gabonás a tanyán (Zenta-Fölsőhegy, v. Bács-Bodrog m.)

Gabonás (Haraszti, v. Verőce m.)

Gabonásláda a tornácon (Kraszna v. Szilágy m.)

Gabonás (Magyarszovát, v. Kolozs m.)

Gabonás: vízimalom hombárja. Épült a 19.sz. elején (Réty, v. Háromszék m.)

Füzes Endre

gabonáskas, búzáskas, kas: 1. vesszőből kötött nagyobb edény a szemes gabona tárolására. A formája kerek, hosszúkás-ovális vagy négyszögletes, gyakran felfelé szélesedő vastagabb talpkerettel vagy anélkül. Belül minden esetben, kívül gyakran betapasztották pelyvával, trágyával kevert sárral. Néha kívül bemeszelték. Erdélyben és ÉK-Mo.-on a tornácon, a pitvarban vagy a padláson van a helye, más vidéken a kamrában áll. Nagyon régi tárolóedény, már a prehisztorikus időkben használták. Szláv eredetű neve Mo.-on az Árpád-korban tűnt fel, később a 15–16. sz.-i gazdasági leltárakban gyakran szerepelt, a nagybirtokokon és a jobbágyháztartásokban egyaránt használták. A 19–20. sz.-ban Erdélyben és ÉK-Mo.-on a kisgazdaságokban zömmel gabonáskasban tárolták a gabonát. Gyakori volt a Szigetközben, Vas m.-ben, a Bakonyban, a Dráva, a Duna, a Tisza és a Körösök vidékén. Mindenhol a házi használatra szánt vagy vetőmagnak eltett gabonát tárolták benne. A Szigetközben a neve: hombár. Európa-szerte elterjedt tárolóedény, a Mediterráneumban Portugáliától Töröko.-ig a legfontosabb gabonatartó. Intenzíven használták a Balkánon is. – 2. vesszőfalu gabonatartó épület a Bánságban és D-Erdélyben (→ hombár). – 3. vesszőből kötött épület a csöves kukorica tárolására (→ góré). – Irod. Haberlandt, Arthur: Die volkstümliche Kultur Europas in ihrer geschichtlichen Entwicklung (Illustrierte Völkerkunde, II/2., Stuttgart, 1926); Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Filep Antal: A gabonatárolás egy régi eszköze a Szigetközből (Arrabona, 1960).

Gabonáskas (Felsődetrehem, v. Aranyos-Torda m.)

Füzes Endre

gabonásverem, verem: földbe mélyített üreg a szemes gabona tárolására. Nevezik búzásveremnek is. Két formai változata van: a körte vagy köcsög alakú és a négyszögletes, sír formájú. Általában az udvarban, a ház előtt az utcán, ritkábban a kertben, csűrben, néha a ház egyik helyiségében ásták agyagos és vízmentes talajban. Gyakran a falu központjában vagy a faluhoz közel csoportosan helyezkedtek el. Ezek emlékét sok helyütt dűlőnév, helynév őrzi. A gabonásvermet általában tulajdonosaik ásták, a Felvidéken szlovák vándor kutászok, veremásók készítették. A körte alakú gabonásverem készítésekor először az 50–80 cm széles, 70–120 cm mély szájat, torkot, nyakat ásták ki, majd a öblét (hasát) mélyítették ki éles pengéjű, kapaszerű eszközzel (veremvágó, vermelő). A kiásott gabonásvermet lassú tűzzel kiégették, majd tisztítás után rozsszalmával, pelyvával kibélelték. Miután a gabonát beöntötték, a száját pelyvával, szalmával, majd agyaggal légmentesen befedték. Erre gyakran malomkövet, kocsikereket tettek, vagy nádból, deszkából kis tetőt készítettek föléje. A kisebb gabonásverem 5–8 q, a nagyobb 20–40 q befogadóképességű volt, de a nagybirtokok, városok, várak gabonásvermeibe nemritkán 50–80 q gabona is belefért. A jól lezárt gabonásveremben a magot több évig is nagyobb romlás nélkül tárolták. A sír formájú, négyszögletes gabonavermet általában szükségből készítették laza talajú, homokos vidéken (Duna-Tisza köze, Nyírség). Ezt is kibélelték rozsszalmával, pelyvával, gyakran tetővel látták el. A gabonásverem Közép-, K- és D-Európában, valamint a Földközi-tenger vidékén évezredeken át a legfontosabb és a legjobban elterjedt gabonatároló volt. A magyar nyelvterületen az Árpád-kortól a 19. sz. végéig használták. Neve a magyar írásbeliségben a 13. sz.-ban tűnt fel. A 18–19. sz.-ban a parasztgazdaságokban elsősorban az Alföldön, a Kis-Alföldön, a Dunántúl É-i részén használták, azokon a területeken, ahol nyomtattak. Korábban az erdélyi, felvidéki nagybirtokokon, városokban, várakban is így tárolták a gabonát. A parasztgazdaságokból az igényesebb gabonatárolók (→ gabonatárolás) szorították ki, zömmel a 19. sz. végén. – Irod. Haberlandt, Arthur: Die volkstümliche Kultur Europas in ihrer geschichtlichen Entwicklung (Illustrierte Völkerkunde, II/2., Stuttgart, 1926); Moszynsky, K.: Kultura ludowa slovian (I., Krakow, 1929); H. Fekete Péter: Hajdúsági búzavermek (Ethn., 1948); Ikvai Nándor: Terménytartó vermek Berettyószentmártonban (A Déri Múz. Évkve, 1958–59); Ikvai Nándor: Földalatti gabonatárolás Magyarországon (Ethn., 1966); Füzes Endre: A gabonás vermek problematikájához (Ethn., 1973).

Gabonásverem-formák: 1. Nyársapát (Pest m.) 2. Pécs-Tettye 3–4. Debrecen 5–6. Pereszteg (Győr-Sopron m.) 5–7. általános palack formájú vermek 8–19. különböző metszetű veremformák középkötött és kötött talajon 20. kútverem homokos területeken gerendákkal szűkített nyílással

Füzes Endre

gabonaszárító: Háromszékből csupán egy okleveles mondatfoszlányból tudjuk, hogy a kemence előtt valamilyen gabonaszárító állvány állt: „az kemencze előtt egy kis gabona szárasztó gusokon álló”, 1722). Közelebbről azonban a magyar gabonaszárítókat nem ismerjük. A palócoknál a szobabeli kemencék lapos tetejét használták arra, hogy kukoricát, kevés gabonát, kendert szárítsanak. Valószínűleg egykori gabonaszárító maradványa a borsodi, gömöri kenderszárító (mile, koliba, ruzga), amely földbe mélyített gödör. A gödör fölé ágasos-szelemenes állványt készítenek vagy közepére ágast állítanak a ennek döntik a szárítandó kendert. Az ilyen kenderszárítók megegyeznek a nagyorosz, mordvin, cseremisz, zürjén, baskir, volgai tatár gabonaszárító vermekkel, amelyeket a néprajzban az orosz terminológia nyomán šiš-típusú gabonaszárítónak nevezünk. A šiš kender- és lenszárításra is szolgál. Lehetséges, hogy az Árpád-kori szárító, pörkölő, füstölő kemencék szintén ennek a típusnak a változatai, noha ezeket – klimatikus okokból – gabonaszárításra nem használhatták.

Gunda Béla

gabonatárolás: 1. a szálas (kévébe kötött) gabona rövidebb-hosszabb ideig való eltartása szabad ég alatt (rakodó, szérű, szérűskert) → asztagban, ill. zárt vagy félig nyitott épületben (→ csűr, pajta); – 2. a kicsépelt, szemes gabona huzamosabb elraktározása saját felhasználás (táplálkozás, takarmányozás, újratermelés) vagy értékesítés céljából. A szemes gabona tárolására évszázadok során a legkülönfélébb tárolási módok alakultak ki a magyar nyelvterületeken, melyek tipológiailag a következőképpen osztályozhatók: a) föld alatti tárolás (→ gabonásverem); b) edényben való tárolás: kivájt fatörzs (dudu, buduc, faköpű), szalmából kötött edény (kópic), vesszőkas (→ gabonáskas), szegelt vagy ácsolt láda (ferslóg, → hombár, szuszék), feneketlen hordó (kád), zsák; c) speciális különálló épület (hombár, életes ház, → szántalpas hombár, boglyakemence alakú → gabonás, → magtár); d) több célú különálló kamraszerű épület kamra, → gabonás, kástu); e) kamrába épített deszka rekeszték (hombár); f) lakóház padlásán kupacban (csomó, garmada, rakás) vagy elterítve való tárolás. Az a–b) és részben a c) típusok a jobbára önellátó jobbágygazdaságokban (19. sz.-ig), a c–f) típusok a kisárutermelő parasztgazdaságokban (19–20. sz.) voltak uralkodók. – Irod. Nagy Gyula: A gabona szemtermésének tárolása Orosházán (Ethn., 1963); Füzes Endre: A magyarországi szántalpas hombár (Ethn., 1964); Ikvai Nándor: Földalatti gabonatárolás Magyarországon (Ethn., 1966); Erdész Sándor: Gabonatároló építmények a szatmári Erdőháton (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkve, 1967), Füzes Endre: A gerendavázas gabonás (Ethn., 1970).

Gabonatartó kas (Szalafő, Vas m.)

Gabonatároló hombár és „kas” (Apátfalva, Csongrád m.)

Fonott, belülről tapasztott gabonatartó rekeszek a gabonásból (Kovászna, v. Háromszék m.)

Füzes Endre

gabonatisztítás: a → nyomtatással és kézi → csépléssel nyert gabona különválasztása a közékeveredett szeméttől (toklász, gyommagvak, földdarabok stb.), mert a szemetes mag ugyanis raktározásra, vetésre, legfőképpen pedig táplálkozásra nem alkalmas. 1. Szelelés: a gabonát erősebb szélben valamilyen edényből embermagasságból vékony sugárban öntik a földre (kosárba, ponyvára). Közben kifújódik belőle a könnyebb szemét, a nehezebb azonban közte marad. Ezért rendszerint más tisztító eljárásokkal együtt alkalmazzák. Szeleléssel a 19. sz. előtt tisztították a gabonaneműeket. Rostával is végzik: ebben forgatják a szemet, hogy a por is kihulljon belőle. Újabban inkább kukoricát és babot szelelnek. – 2. Szórás: a kézi csépléshez és a nyomtatáshoz legáltalánosabban kapcsolódó gabonatisztítás. A magyarság valószínűleg a földműveléssel való tüzetesebb megismerkedése óta (bolgár–török együttélés) gyakorolta, de mint az egyik legegyszerűbb gabonatisztítási eljárás igen régóta az egész európai kontinensen ismert volt. A szórás lényege az, hogy széllel szemben levegőbe szórják a magot, és az fajsúlya szerint osztályozódva hull a földre. A legnehezebb gabonaszem a legtávolabb esik le, a könnyebbet és a szemetet (pelyva) a szél jobban visszafújja. Az Alföldön a nagy gabonatermő területeken a szórást a nyomtatás számára készült szérűn végezték (gazdasági udvaron, település szélén, tarlón). A szórás a férfiak munkája volt. A szóró széles falapáttal (szórólapáttal) földobta a szemet. Egyik segítsége a felező hosszú nyelű nyírfaseprűvel, a felezőseprűvel a tiszta búzáról a lassan rászálló szemetet leseperte. A másik segítség, az alhajtó sűrű fogú gereblyével a könnyebb fajsúlyú magról húzta le a szemetet. A hegy- és dombvidéki területeken, ahol csépelték, gyakran a csűr ledöngölt, fölsöpört közepére szórták a magot a nyitva hagyott kapuk segítségével teremtett széljárattal szemben. Általában rövidebb nyelű és öblösebb falapátokat használtak, mint a szabadtéri szóráshoz. Széljárás nélkül, csupán a levegő ellenállására alapozva is lehet szórással gabonát tisztítani. Ezt a szórási módot ritkábban, különösen magas hegyvidékeken alkalmazták, ahol télen nagyon zord az időjárás, és az elcsépelt magot zárt helyen kénytelenek tisztítani (pl. a Székelyföldön). A szórást attól függően, hogy milyen tiszta magot akartak kapni, egymás után többször megismételték. – 3. Mosás: célja, hogy a könnyebb magvakat ás a toklászt különválassza, a földdarabokat kioldja a gabona közül. A gabonát öblös fateknőkbe teszik és vizet öntenek rá, majd a piszkos vizet leszűrik, és a szemet ponyvára kiterítve napon szárítják. A korábbi századokban rendszeresen mosták a főúri asztalokra kenyérnek kerülő vagy igényes vevőknek szánt búzát. A búzamosás az utóbbi száz esztendőben ritkán fordult elő a magyar paraszti gazdaságokban. Leginkább a megdohosodott magot igyekeztek ilyen módon megszabadítani kellemetlen szagától. – 4. Szemenszedés: a leggondosabb gabonatisztítási mód. Kézzel válogatják ki a törött és gyommagvakat, valamint a göröngyöket a búza közül. A szemenszedés igen lassú és hosszadalmas munka, szórt paraszti háztartásokban ritkán alkalmazták. Korábbi századokban úri asztalokra kerülő lisztnek használták a szemenszedett gabonát. Debrecenben a századfordulón búzairtásnak nevezték a szemenszedés munkáját. – 5. A múlt század első felétől külünböző szerkezetű szórórosták és szelelőmalmok jöttek használatba, amelyek mesterséges széljárással tisztították a gabonaneműeket, és még a cséplőgépek megjelenése előtt háttérbe szorították a hagyományos, egyszerűbb gabonatisztítást. – Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Népr. Ért., 1928); Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963); Balassa Iván: Kezdetleges gabonatisztító eljárások (Magy. Mezőgazdasági Múz. Közl., 1964).

Bőrrosta (Komádi, Hajdú-Bihar m.)

Szemhúzó (Átány, Heves m.)

Bőrrosta (Átány, Heves m.)

Búzateregető (Átány, Heves m.)

Szelelőrosta (Átány, Heves m.)

Gabonatisztítás szórással (Vásárhelyi puszta, Orosháza, Békés m.)

Gabonatisztítás szelelővel (Vásárhelyi puszta, Orosháza, Békés m.)

Kósa László

Gáborján Alice (Nagyvárad, 1922–): néprajzkutató, muzeológus. Tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte (1951), ahol bölcsészdoktori fokozatot is szerzett (1968). A miskolci Herman Ottó Múz.-ban (1951), az Iparművészeti Múz.-ban (1952), a Közoktatásügyi Min.-ban (1953) működött, a Néprajzi Múz. munkatársa (1954–). A magyar népviselet, a magyar népi lábbelik, a magyar bőrkikészítés terén folytat kutató munkásságot. Cikkei, tanulmányai a szakfolyóiratokban jelennek meg. – F. m. Magyar népviselet (Bp., 1969).

gácsértánc: → kacsatánc, → kacsázás

gádor: a külszínnél mélyebben fekvő padlózattal épített lakóépület, vagy pince védett lejárata, amely megakadályozza, hogy az eső beessék, vagy az udvaron összegyűlő víz befolyjék az épület belső terébe, valamint áthidalja a külső térszín és a belső padozat közötti különbséget; e célból általában lépcsőket vágtak az aljába. A lépcsőfokokat letaposás ellen deszkával, sövényfonással, téglaburkolattal védték. A lakóházaknál a gádor használatának emléke is elhalványodóban van, hiszen a földfelszín alatti lakóházak száma elenyészően csekély lett az utóbbi 30–40 évben. A pincék lejárataként manapság is használják a pincegádor kifejezést a pincetorka, lejárata értelemben. Gádor szavunk jelenti még a tornácot, az → ereszaljat és az → ajtó előtti boltozatot. – Irod. Kiss Lajos: Földházak Szabolcs vármegyében (Népr. Ért., 1936).

Filep Antal

gaggancs: → vonyigó

gágó: → vízhordó rúd

gajd: → duda

gajló: hosszú nyélre köpüsen felerősített vaskarika, amellyel a nyeregből való tereléskor az elhajított botot a csikós a földről, a rét víze felszínéről felszedi anélkül, hogy a lóról leszállna. Használat után a gajlót a nyeregkápán levő karikába húzzák. Csak Túrkeve és Kunmadaras környékéről ismerjük, s már Herman Ottó is kiveszett csikósszerszámnak mondja. Használják a gajlót a dobrudzsai tatárok is. – Irod. Herman Ottó: Ősfoglalkozások: Halászat és pásztorélet (Bp., 1898); Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906).

Gajló (Túrkeve, Szolnok m.)

Gunda Béla

galambászat: a galambok tenyésztése, nevelése és idomítása. Galambok tartása a gazdasági udvarban a 20. sz.-ban a magyar nyelvterület nagy részén szokás volt, tömegben azonban elsősorban a D-Tiszántúlon leginkább tanyákon tartottak galambot. Az itteni parasztudvarok jellegzetes építménye a galambdúc. A galambászat szegedi parasztemberek egyik legszenvedélyesebb, sportszerű szórakozása. A galambászat kitenyésztett helyi fajtája az igénytelen megjelenésű, búbos fejű purszli (talán a német Purzel szóból), szakirodalmi nyelvén szegedi keringő. (Igen magasra fölrepül, 8–9 óra hosszat is fönnmarad a levegőben.) Egy-egy galambásznak 10–100 pár purszlija is van, gondosan neveli őket, tulajdonjegy nélkül is megismeri a magáét; gyönyörködik röpülésükben, keringésükben, játékos bukfencezésükben. A levegőben kóválygó, falkájától elszakadt idegen kódorgó, őgyelgő galambot zsákmányul ejtik. Ennek több aprólékos módja van: lépezés, tőrözés, cserényezés, aláhajtás. A galambász a maga felhajtott galambjaival belevet másnak a levegőben közeledő falkájába. Ilyenkor a két galambsereg összeforog, vagyis elkeveredik egymással. Bizonytalan, hogy melyik falka kerekedik fölül, és ragadja magával a másikat, ill. abból egy-két galambot. – A halott galambász temetésére kedvenc galambjait zsákban kihozzák, és a koporsó sírba eresztése közben szabadon eresztik. (→ még: baromfitartás, → fedeles kapu) – Irod. Bálint Sándor: A szegedi galambászat (Néprajzi Közl., 1956).

Lakóház gádoros bejárata (Ásványráró, Győr-Sopron m.)

Galambház (Tiszajenő határában levő tanyán, Szolnok m.)

Galambdúc (Kondoros, Békés m.)

Tanyai ház tűzfalán elhelyezett galambdúc (Szolnok környéki tanya)

Szeged környéki tanyán levő galambdúc

Galabdúc (Szolnok határában levő tanyán)

Bálint Sándor

galambfa: → gólya

galambkosár: gyapjúfonalból horgolt, 4–5 cm átmérőjű lapos korongocska. A szűr hímzett oldalrészének, a vállának, továbbá az alján levő csipkefeleresztésnek, általában minden csipkedísznek befejezője a bojton kívül. Általában három színben készült. Külső színe olyan volt, mint a szűr szegésének a színe. A középső szín rendszerint a szűrposztó színével, a belső pedig a szűrhímzés színével egyezett. A galambkosarat a Kunságon szűrszabóné horgolta, vagy gombkötőnél rendelték. A debreceni nagy galambkosarak neve, melyek gyapjúfonal-hulladékból készültek, komlórózsa vagy harasztrózsa volt. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930).

Gáborján Alice

galancni: → balinháló

galáris: → gyöngysor

Galgóczy Károly (Lápafő, 1823–Bp. 1916): mezőgazdasági szakíró, statisztikus az MTA tagja. Jogot tanult Pozsonyban. 1848-ban a Belügymin. statisztikai osztályán dolgozott, majd honvéd százados lett. 1853-tól Pesten az Országos Magy. Gazdasági Egyesületben, az Iparegyletben tevékenykedett, 1860-tól biztosítási intézetek vezetője. Gazdálkodás-módszertani könyvei rögzítették az egykorú viszonyokat, s mint ilyenek alapvető forrásértékűek a néprajz és a gazdaságtörténet számára. – F.m. Népszerű gazdasági földművelés (Pest, 1845); Mezei Gazda (I–IV., Pest., 1854); Magyarország, a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság mezőgazdasági statisztikája (Pest, 1855); Kolozsvár város múltja, jelene és jövője (Kolozsvár, 1872); Pest–Pilis–Solt–Kiskun megye monographiája (I–III., Bp., 1876–77); A telepítés kérdése Magyarországon (Bp., 1880); Nagykőrös város monographiája (I–III. Bp., 1896).

Galgóczy Károly

Filep Antal

gallér: 1. eredetileg a páncél nyaki részét jelentette. A magyar népviseletben három formája ismert: a) kis, álló gallér, b) visszahajtott, szabott gallér, c) négyszögletes gallér. Az ábrázolások és a fennmaradt darabok mindhárom formát először az úri viseletben és inkább felsőruhák tartozékaként mutatják. A kis, álló gallér keleti divat. Első magyar ábrázolása az 1200 körüli kisbényi oszlopfő medvevadászain látható. Európában 14. sz.-i divatnak látszik. Legkorábbi ránk maradt magyar tárgyi előfordulása 1522-ből II. Lajos esküvői ingéről ismert. Ettől kezdve folyamatos ez a forma a magyar öltözetben, főleg posztó vagy selyem felsőruhákon. Ezekről terjedt át a paraszti felsőruhákra és ingekre, inkább csak a 19. sz. folyamán, az ingeken a század végén. Népi neve kisnyak. – A visszahajtott, szabott gallér európai – 15. sz.-i – divatnak látszik. Első ismert tárgyi előfordulása Oláh Miklós gyermekkori mentéjén 1503-ból való. A magyar parasztság felsőruháin, ingein ez a forma is csak a múlt század vége felé fordult elő, a akkor is összemosódik az inkább századunk elején általánossá váló nyugati formájú férfiingek gallérjával. – A magyar szűrre oly jellemző négyszögletes gallér ugyancsak európai divat. A 15. sz. végén jelenik meg, legkorábbi magyar ábrázolásait – ujjas és ujjatlan, posztó vagy szőrme felsőruhákon, esetleg szőrme gallérként is – csak a 17. sz.-ból ismerjük. Ebből a korból valók a limitációk „galléros szűr” és „galléros daróc” említései is, bár ezekből az adatokból a gallér formája nem derül ki. – E három, valóságos formán kívül a gallér szó a pendely vagy fehér alsószoknya és gatya felső övrészét – pártáját, ontráját, korcát is jelentette. A gallér szó felnémet eredetű, s oda a középkori latinból került. Első magyar említése az 1395 körüli Besztercei Szójegyzékben fordul elő. – Irod. Szendrei János: A magyar viselet történeti fejlődése (Bp., 1905); V. Ember Mária: Die ungarische Galakleidung im XVI. und XVII. Jahrhundert (Waffen- und Kostümkunde, 1965); Husa, V.: Homo Faber (Praha, 1967); Gáborján Alice: Adatok a szűr kialakulásához (Ethn., 1970). – 2. → kaloda

Gáborján Alice

gallérszűr: körcikkelyekből álló, szűrposztóból készült ujjatlan ruhadarab. Somogy m.-ben gallérszűrnek, Tolna m.-ben szűrsubának nevezték. Ez utóbbi nem azonos a szőrméből készült subával. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések, I. A cifraszűr (Bp., 1930).

Gallérszűr (Somogy m.)

Gáborján Alice

galuska: → gyúrt tészta, → lebbencs, → sztrapacska, → töltött káposzta

galuskaszaggatás: → mozdulatutánzó játék

Galyaság: az egykori Torna és Gömör m. Borsoddal határos részének tája a Bódvától Ny-ra, Aggtelek és Rudabánya között. Eredetileg zárt erdővidék volt. Némely része karsztosodott. A filoxéravészig (1890-es évekig) jelentékeny paraszti szőlőművelése volt. Népi kultúrája számos archaikus vonást őrzött meg. Területéről a 19. sz. második felétől sokan elkültöztek más vidékekre, ipari központokba vagy kivándoroltak É-Amerikába.

Filep Antal

gamó: → fogas, → juhászkampó

ganézás: → trágyázás

gang: → tornác

ganga: a bő → kötény egyik fajtája a palócoknál.

gánica: → burgonyapép, → eresztett pép, → sterc

gantárpénz: → ászok

gányó: a → dohánykertész D-alföldi (Szeged környéki) neve. Csúfnév. A dohánykertészségnek, azaz idegen, bérelt földön való önálló dohánytermesztésnek – még ha a termést részelték is – a D-Alföldön volt a legkorábbi hagyománya és egyben legszélesebb körű alkalmazása. A dohánykertészet az agrárszegénység hatalmas tömegeit foglalkoztatta, akik – a dohánykonjunktúra ingadozása következtében – bizonytalanságban és időnként nyomorban éltek, távol az állandó településektől, piszkos munkát folytatva. A gányó szó eredete ismeretlen, de eredeti jelentése: szegény, semmirekellő. E jelentése következtében alkalmazhatták a kertészek helyi elnevezéseként. A szó szélesebb, csaknem köznyelvi elterjedését Justh Zsigmond Gányó Julcsa c. regénye (1894) segítette, amely a D-alföldi dohánykertészek életét is bemutatja. – Irod. Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).

Takács Lajos

gányónóta, kukásdal: a mezei munkásdal egyik foglalkozáshoz kötött csoportja, a → dohánykertészek életéről szóló és általuk énekelt dal. A gányónóták száma kevés, holott a dohánykertészek dalkincse gazdag. Az „alföldi módos gazdák ... megvetéssel néztek a gányó nótára”, írja Kodály Zoltán (A magyar népzene). Főként dohánycsomózóban és az elszámolás utáni bálokon hangzottak fel a gányónóták. Egy részük → katonadal (Ej-haj, de megúntam ezt az urat szolgálni; Pista bácsi ha kimegy a pajtába ...), más részük → szerelmi dal (Barna kislány, nem alszol az éccaka ...) átalakítása. A közös munkahely révén a gányónóták olykor a → summásdalokkal is rokonok (Ha akarok, új esztendőt csinálok ...). A gányónóták régi rétegében előfordulnak szertartásos, óvó jellegű (Áldd meg, Uram Isten! ...) és ún. tapsos táncdalok (Annyi a finánc...); a kedvezőtlen bérletek miatti panasz is hangot kap (Hej, szajányi lakos vagyok én; Nem adja ki a Gida a fődjit...). Az újabb gányónóták a szokásosnál gyakrabban szövik dalba sajátos munkájukat (A dohányos ha bemegy a hodályba; Keljetek fel, pászoltató kislányok!...), rendszerint szerelmi dalokkal összefonódva (Barna kislány ha kimegy a pajtába...); ezekből kedvelt vándorversszakok is kialakulhatnak. A gányónóták hangja is örömteli, mikor a munka végzéséről (János bácsi, arra kérem, gyűjjön ki; Kivirágzott a csomózó eleje...) vagy a mulatozásokról (Húzd rá, cigány, szaporán!...) szólnak. Formai szempontból eléggé elkülönül az 5–6–7 és a 9–10–11 szótagos sorokból álló rétegük. – Irod. Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (II., Bp., 1970).

Katona Imre

garaboly: → karoskosár

garabonciás, garabonciás diák: 1. a magyar népi hitvilág → természetfeletti erejű személyeinek egyike. Egyéb elnevezései: barboncás, verboncás, tókás diák. A hozzá fűződő hiedelemkör legfontosabb motívumai: a → táltoshoz hasonlóan foggal vagy több foggal születik. Rongyos köpenyben, kezében könyvvel kopogtat be a házakba: tejet vagy tojást kér; sok nem kell neki, de nem szabad kimérni. Egész köcsög tejet kell eléje tenni: ha eltagadják, megmondja, hogy van a háznál tej, és fenyegetődzik: „majd adnál, de már késő lesz”. Büntetésül vihart, jégverést okoz vagy könyvéből „kiolvassa” a sárkányt és azon lovagol a falu fölött. A sárkány hosszú farka lesöpri a házak tetejét, a fákat pedig tövestől kicsavarja. A garabonciás ellen harangozással lehet védekezni, szokta is mondogatni: „a falu kutyái (= harangjai) igen harapósak, különösen a kisebbik.” A garabonciás 13 iskolát végez, így bűvös könyvhöz jut. Bűvös könyve segítségével a levegőbe tud emelkedni. Sárkány húsából tesz a nyelve alá, akkor nem érzi a nap közelében a hőséget. – Garabonciás-képzetünk három rétegből áll: egy egyetemes pogány európai, egy középkori keresztény és egy pogány magyar képzetből. Az első a germán vihardémonnal (Wilder Jäger), a másik a középkori vándordiákkal (vagana, goliard) hozható kapcsolatba. Az utóbbi ördöggel cimboráló bűvésznek, varázslónak tüntette fel magát. A két idegen eredetű képzetbe beleolvadt a magyar táltoshit némely vonása is. A garabonciás szó görög eredetű, amely a latinon át olasz közvetítéssel került nyelvünkbe, ahol az eredeti ’halottidéző, szellemidéző’ jelentést a középkor ’fekete iskola diákja’ jelentés váltotta fel. Tévedés tehát pogánykori papi rendre („garaboncok”) következtetni a garabonciás képzetéből. – 2. Garabonciás a mondában: Jellegzetes → hiedelemmonda-típusok: a) A garabonciás és a → sárkánykígyó. 1. Fekete tyúk tojásából gyíkok kelnek ki, az emberek agyonütik őket. Másnap egy kis gyerek jön, keresi a gyíkokat: „Ezek lettek volna az én lovaim.” 2. Télen egy ember gödörbe esik. Két óriáskígyó van a gödör fenekén. Nem bántják, sót nyalnak. Az ember is azt teszi. A garabonciás időnként meglátogatja őket, de az öreget nem engedi ki, csak hét év múlva. Az egyik sárkánykígyót neki kell megnyergelnie. Hazamegy, nemsokára meghal. Valószínűleg ponyváról elterjedt történet, pontos mását írja le a Gesta Romanorum (CXIV). 3. A garabonciás a kígyó szájába kantárt vet, ellovagol Szerecsenországba. Ott a szerecsenek felkoncolják a kígyót, húsát a nyelvük alá teszik, mert a kígyóhús (sárkányhús) hűsít. 4. Emberek aratáskor egy nagy lyukat találnak. Szalmával betömik, meggyújtják. Óriáskígyó jön elő és egy alacsony, széles, vörös bőrű ember kígyóbőrbe csavarva. Ráül, elszállnak. 5. Valaki lelővi a garabonciás lovát, a sárkányt. A garabonciás beszól az ablakon, fenyeget. Az ember reggelre meghal. 6. Templomkerülő vadász vasárnap rálő egy állatra. Sárkánykígyóvá változik. Elviszi a vadászt, aki hét napot tölt vele a levegőben. A garabonciás imádkozza le. – b) A garabonciás iskolái. A garabonciás 13 iskolát végez, egy barlangban az ördög tanítja. 13-an vannak. Szerencsekerékre ülnek, egy feltétlenül lebukik. – c) garabonciás, tejkérés, vihar. A garabonciás aludttejet kér. Nem akarnak adni neki. Tejük vérré válik (béka ül benne). Vihar kerekedik. Aki megtagadta a tejet, az szenvedi a legnagyobb kárt, az adakozók megmenekülnek. A garabonciás a mezőn dolgozókat a közelgő viharra figyelmezteti. Szemtanuk látják, amint előhívja a sárkánykígyót. Akik nem hallgattak rá, károsulnak. A határban leereszkedő felhőből három garabonciás száll le, juhásszal bárányt süttetnek maguknak. Újra leszáll a felhő, elmennek. Ezek a legnépszerűbb mondatípusok. – d) A garabonciás és a könyve. Kocsira kéredzkedik. A kocsis (vagy utasa) az alvó garabonciás könyvébe beleolvas. A kocsi emelkedni kezd. Amikor abbahagyja; leszállnak. (Elterjedt típus.) Változatok: A garabonciás könyvébe néző személy távoli helyen (pl. a miskolci piacon) találja magát. Amikor visszalapoz, újra hazajut. A garabonciás könyvébe egy gyerek belelapoz. Először egy kis kígyó, majd egy nagy jön ki, rátekeredik a gyerekre, megfojtja. – e) A garabonciás és a kincs. 1. A garabonciás csordásbojtár segítségét kéri „lovai” (két kígyó) megnyergeléséhez. Nem szabad elvéteni a nyergelést, a kantárt a kígyó szájába kell vágni. A bojtár egy hét múlva rengeteg kinccsel tér haza, ti. a kígyók egy barlangban kincset őriztek. 2. Kígyók mágikus fűvel ajtót nyitnak a földbe. Egy juhász titokban utánozza őket, utánuk megy. Kincset talál; „emberalakforma” őrzi. Titoktartásra esketi. Egy telet tölt a föld alatt. Kiszabadulva a garabonciás „kipofozza” belőle a titkot, az emberformájú lény ugyanis az ő eltünt „lova”. Visszaváltoztatja. A juhász sajnálja, hogy otthagyta a gyémántkövet és a márványkövet, amelyet nyalogatva elmúlik az éhség (vö. a) 2., 3. A garabonciás egy zsák krumplit akar adni egy vargának, de az csak három szemet fogad el. Zsebében arannyá válik. – f) garabonciás táltos vonásokkal. 1. A garanbonciás kezében a bot a holdig nő, felmászik rajta a felhőkbe. 2. Garabonciások viaskodása szőke és fekete bika képében. A szőke garabonciás társai segítségét kéri (verjék a fekete garabonciás körmét, heréjét stb.). Győz, megszabadul, ill. új küzdelem vár rá, ahol elpusztul. – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Holló Domokos: A garabonciás diák alakja a magyar néphagyományban (Ethn., 1934); Kovács Ágnes: Kalotaszegi adatok a lidércről, sárkányról, garabonciásról, rosszakról, prikolicsokról, boszorkányokról (Ethn., 1947); Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958); Mozsolics Amália: Hegyháti hagyományok (Savaria, 1963); Erdész Sándor: Drachentypen in der Ungarischen Volksüberlieferung (Acta Ethn., 1971); Pais Dezső: A garabonciás és társai (A magyar ősvallás emlékeiből, Bp., 1975).

Diószegi VilmosNagy Ilona

garád: 1. tüskés sövényből, gallyakból, szalmából, trágyából, gizgazból rakott kerítés. Elsősorban a fátlan Alföldön készítettek így kerítést a porták, még inkább a → kertek (→ szálláskert), némely nyom szerint települések köré. Gyakori volt a garád mint az → akol, → karám, → szalmakarám és más állattenyésztést szolgáló építmény fala, kerítése is. A garád a különböző szláv nyelvek, valószínűleg a szerb-horvát kerítés, körülkerített hely, istálló, ól jelentésű szavának átvétele. Korábban hasonló jelentése volt a finnugor eredetű, már jórészt kipusztult nyék szavunknak. Elterjedési területe az Alföld, jobbára annak déli fele. – Irod. Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, Debrecen, 1970). – 2. a kaszálón hosszú sorba összehajtott szénarakás, amelyből a kisebb-nagyobb boglyákat rakják. Ismeretes a garád ebben a jelentésben Nógrád, Hont, É-Heves területén. A Zagyva völgyeben gát, a Szuha-völgyön gerenda, Aggtelek vidékén lánc, Abauj némely részén kócs, kacsal stb. néven ismerik a szénagyűjtés első menetében rakott szénasort (→ még: hurka, → máglya, → petrence). A garád, akárcsak a szénasor többi elnevezése, a tárgy formáját hivatott kifejezni jelentésbővülés révén. – Irod. Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Paládi-Kovács AttilaSzabadfalvi József

garagulya: → vízhordó rúd

Garam mente: a folyó Lévától a torkolatig húzódó völgyének falvait foglalja magában. Ny-ról a Nyitra folyó és a Kis-Duna, K-ről az Ipoly vízválasztója határolják. A Garamnak az egykori Gömör és Zólyom megyékbe eső szakaszához, a Felső- Garam mentéhez viszonyítva nevezik Alsó-Garam-mentének is. A honfoglalás óta magyargyarlakta vidék. Népességének egyenletes fejlődését a török hódoltság zavarta meg. Közel esett az esztergomi szandzsák székhelyéhez, és a gyakori hadjáratok miatt is sokat pusztult. Etnikai egységét azonban nem vesztette el. A II. világháború utáni magyar-szlovák lakosságcsere-egyezmény a Léva környéki falvakat érintette. Az eltávozott magyarok helyébe alföldi szlovák telepesek kerültek. Ma Csehszlovákiához tartozik. – A Zseliztől és Csatától délre eső rész r.k. vallású. Esztergom vonzáskörzetébe tartozott. Nevezetes községei Kisbény és Kéménd (→ még: bényi viselet). Az északi részen számos ref. vallású község található (pl. Nagysalló, Garamszentgyörgy, Óbars), köztük egykor kisnemesi falvak. 20. sz.-i népi kultúrájuk archaikusabb vonásokat őrzött meg, mint a déli falucsoport. Vásáros központjai a jelentős mezővárosi és közigazgatási múltú Párkány, Léva és Ipolyság. A Komárom felé lejtő dombvidék régi népi neve Cser. Az Ipoly és a Garam torkolatvidéke közti hegyeket Hegyfaroknak nevezik. A Garam mente a néprajzilag kevésbé kutatott területek közé tartozik. – Irod. Sz. Kiss Károly: Monográfiai vázlatok a barsi ref. esperesség múltja s jelenéből (Pápa, 1878); Novák József Lajos: Adatok Bény község néprajzához (Népr. Ért., 1913); Bónis György: Egyke és jogszokás a Garam-völgyén (Társadalomtudomány, 1941); Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (Pozsony, 1974).

Kósa László

Garay Ákos (Apáti, 1866–Bp., 1952): festő, grafikus, etnográfus. 1882-tól a bp.-i mintarajztanodában, majd 1884–87-ben Münchenben tanult. Számos fővárosi lapnak rajzolt karikatúrákat. A népélet témaköréből készült festményei és rajzai forrásértékűek. Munkáinak leggazdagabb gyűjteményét a szekszárdi Balogh Ádám Múzeum őrzi. Elsőként kutatta néprajzilag a szlavóniai magyar falvakat. Értékesek Tolna megyei néprajzi közleményei. Tanulmányai a Néprajzi Értesítőben jelentek meg.

gardahalászat, látott hal, tekintős halászat: A garda (lat. Pelecus cultratus), a „Balaton heringje” ősz végén, nov. elején óriási tömegbe verődve vándorol a Balatonban. A tihanyi halászbokrok ez idő tájt állandó készenlétben álltak a parton, s lesték a hegyenjárót, azt a társukat, aki a Tihanyi-hegy valamely csúcsáról, tekintőről figyelte a gardasereg megjelenését, amit lila színű folt mutatott a vízen, de jelezte a felettük csapkodó küszvágók nagy serege is. Minden hegyenjáró a maga kompániájának adta a jeleket, kabátját lengetve és különböző testhelyzeteket felvéve irányította a hajó útját, a macska, majd a háló bevetésének helyét, a kerítés idejét, módját. A halászok a szokásos öreghálóval (→ kerítőháló), → gyalommal dolgoztak, s a sikeres gardahalászat száz mázsa halat is eredményezett. 1900-ban a Balatoni Halászati Rt. megalakulásával ez az ősi tihanyi halászati mód megszűnt. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Viski Károly: Tihany őshalászata (Népr. Ért., 1932); Vajkai Aurél: Tihany (Veszprém, 1970).

Gardahalászat: a hegyenjáró jelzése (Tihany, Veszprém m.)

Solymos Ede

gardon, ütőgardon: a csellóhoz hasonló, házi készítésű, négyhúrú ütőhangszer. Csellóból is alakíthatják át („kávás gordon”). Az átalakítás annyiból áll, hogy a csellóból kiveszik a lelket, lábát (nyergét) vízszintesre faragják és húrjait áthangolják. A közönséges gordon testét egy darab juhar- vagy fűzfából vájják ki, mint a teknőt. Külső tartozéka az „ütő” vagy „gardonpáca”, 40 cm-nyi hosszúságú, seprűnyél vastagságú keményfa bot. A gordonnak régen három húrja volt, a mostaniak négyhúrúak. A húrokat többnyire egyformán kis d-re hangolják. Régebben ettől eltérő hangolások is voltak, pl.: g d A, a d D, d A D, d d A, a d d, d d D. A gardonhoz vonót sohasem használnak. A játékos a jobb kezében levő ütővel a vízszintes tetejű lábon egy síkban fekvő húrokra üt, bal kezének hüvelyk- és mutatóujjával pedig belecsíp a szélső húrba, azt kissé felemeli és rácsaptatja a fogólapra. Ugyanabban a kíséretben az ütés és a rácsaptatott pizzicato egymással váltakozik. Különböző táncokhoz különböző ritmusformulák, a kétféle megszólaltatás különböző kombinációi tartoznak. Az ütéssel megszólaltatott gardon tompa, átütő hangja leginkább az üstdob hangjához hasonlít. A gardont – egy dallamjátszó hegedű mellett – csak tánczenekísérethez használják félhivatásos falusi cigány- vagy parasztzenészek (→ hangszeres együttes). Távolabbi múltját nem ismerjük; valószínű, hogy a 17. vagy 18. sz.-ban a tánckísérő dob szerepét vette át. A csíki székelyeknél és csángóknál máig használják. Korábban a bukovinai székelyeknél is előfordult. – Irod. Dincsér Oszkár: Két csíki hangszer (Bp., 1943).

Gardon (v. Csík m.)

Sárosi Bálint

Garibaldi-dalok, Garibaldi-nóták: Giuseppe Garibaldi (1807–1882) szabadsághősről, az olasz nemzeti felszabadító és forradalmi mozgalmak vezéréről szóló népdalok. Az 1848-as szabadságharc bukása után az emigránsok és az Itáliában szolgáló katonák egy része csatlakozott az olasz szabadságmozgalmakhoz. 1859-ben magyar légió alakult, legnevesebb tisztje a dalokban Garibaldival együtt emlegetett Türr István (1825–1908) volt. A magyarok Garibaldi több akciójában is részt vettek, és kapcsolatban voltak a Turinban élő Kossuth Lajossal; a Garibaldi-dalok a két vezért gyakran említik együtt. 1859–64 között a „Garibaldi-dalok egész özöne árasztott el minden tájékot ...; ha többet nem tudtak is róla a kunyhók lakosai, annyit mindenki tudott, hogy a szabadságot tőle kell várni” (Vasárnapi Újság, 1873) (Majd eljön a Garibaldi!...). Többnyire → negyvennyolcas dalokat és → Kossuth-dalokat (Fölnyergelem szürke paripámat; Letörött a bécsi torony gombja; Szeged alatt elkészült a vasút...) alakítottak át, az utóbbiakat természetesen a → Kossuth-nóta dallamára énekelték. A Garibaldi-dalokban a korabeli hősök együtt is szerepelhetnek (Hoz majd Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát. Éljen Garibaldi!; – Kossuth, Klapka és Türr Mind be fognak jönni. Éljen Garibaldi!...), de a legtöbbnek Garibaldi az egyedüli hőse (Garibaldi szürke paripája; Garibaldi a csatára siet ...); vitéz tábornok (Garibaldi sokat vizitálja, Hogy hol lenne tágasabb csatája?...), aki azonosul a magyarok ügyével (Ezernyolcszázhatvankettedikbe Felment Garibaldi egy nagy hegyre, Onnan nézte szép Magyarországot: Hogy harcolnak a magyar huszárok...). Egyik legnépszerűbb történelmi hősünk, az idegen származásúak között pedig a legelső, aki időközben szinte magyarrá vált (Garibaldi csárdás kis kalapja...), még évtizedek multán is énekelték a Garibaldi-dalokat. – Irod. Arany László: A magyar politikai költészetről (Bp., 1873); Dégh Linda: A szabadságharc népköltészéte (Bp., 1952); Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952); Ortutay Gyula: Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban (Ethn., 1952).

Katona Imre

Garibaldi-szűr, parasztszűr: A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben Somogy m.-ben is üldözte, sőt tiltotta a hatóság a túl cifrán varrott szűröket. A tilalmazás, ill. büntetés egyik módja az volt, hogy késsel lekaparták a cifraságot a szűrről. Ahol azonban a cifraságot a szűrhöz varrták, a varrás helyén a cifraság levágása után színes vonal maradt. Ezt követően a szűrszabók a diszítményeknek csak a kontúrjait jelezték a szűrökön. Az ilyen szűröket Kaposváron Garibaldi-szűrnek vagy parasztszűrnek nevezték. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930).

Gáborján Alice

garicsa: → kaloda

garizs: → fogda

garmada: → nyomtatás

gatya, lábravaló: két szárból, a két szár közti fenékből, → pálhából vagy ületből álló ruhadarab. Munkanapra háziszőttes kendervászonból készült inkább, 2–4 szél szélességben. A kemény, sokszor zsákvászonból készült gatya neve helyenként bikkfa- vagy tölgyfagatya. Hosszúsága a térdtől a lábikráig érhetett, leghosszabb az alföldi gatya volt. A gatya felső részén általában → korc készült a gatyamadzag számára, de Torockóról és az Udvarhely megyei Lövétéről olyan említés is akad, hogy a madzag nélküli gatyát elöl megcsavarták és a megcsavart részt a korcba dugták. Neve cigánybog volt. A szegények sokszor egyetlen → pőre gatyában teleltek ki. A vászon gatyát és inget – különösen azok, akik állatokkal jártak – élősdiek ellen juhtejjel vegyített zabszalma hamujába taposták vagy főzték, s ha megszáradt, hájjal kenegették. Melegebb is volt az ilyen fehér ruha. Télidőben a szegények sokszor két gatyát vettek egymás fölé, s azokat a térd alatt összekötötték, vagy a bő gatya divatjakor ez alá még egy szűk gatyát is vettek. Így jött létre az un. felsőgatya. Az alföldi pásztorok, cselédek pendelyhez hasonló egyágú gatyát viseltek dolgozógatyájuk felett, hogy azt az elpiszkolódástól óvják. A 19. sz. folyamán – helyenként különböző időpontokban – a kendervászon helyett pamutos vászon, majd gyári gyolcs lett a gatyák anyaga. Ezek nagyobb szélessége hatott a gatya szabására, az ünnepi gyolcsgyatyák szélességét 12–16 szélig megbővítette. Gyolcsból készültek az ún. bőgyatyák, amelyeket a derékban sok apró ráncba szedtek. A bő gatya többnyire a lobogós ujjú inggel együtt fordult elő; Erdélyben csak Kalotaszegen terjedt el. Másutt a nadrág alatt munkához szűk gatyát viseltek, ennek a matyóknál furulyagatya volt a neve. Szélessége 1–2 szél volt. – A múlt század elején inszurgensek (nemesi felkelők), verbunkos katonák, pandúrok kék vászon inget és gatyát hordtak. Rózsa Sándor szabadcsapata is ilyen „egyenruhában” vett részt a szabadságharcban. Az 1860-as évektől a Hortobágyon jött divatba. Betyárok, pandúrok, valamint csikósok és gulyások hordták. Hajdu m.-ben a két világháború között még itt-ott viselték. A matyók közül csak a tardiak hordták. – Irod. Haáz Ferenc Rezső: Egy székely falu (Lövéte) öltözete (Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múz. ötvenéves jubíleumára, Sepsiszentgyörgy, 1929); Györffy István: A nagykun viselet a XVIII. században (Ethn., 1937); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938); Nyárády Mihály: Szabolcs megye vázlatos tárgyi néprajza (Szabolcs vármegye c. munkából, Nyíregyháza, 1938); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956); Nagy Jenő: A torockói magyar népi öltözet (Bukarest, 1957).

Bőgatya (Pusztafalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Lőrinci palóc gazda gatyában (Heves m.)

Ludányi palóc gazda gatyában (v. Nógrád m.)

Parasztember gatyában (Hódmezővásárhely, Plohn-gyűjtemény, Csongrád m.)

Lóci gazda gatyában (Nagylóc, Nógrád m.)

Gáborján Alice

gatyamadzag: 1. a gatya megkötésére a gatya derekában levő korcba, gallérba, ontrába vagy pártába fűzött madzag. Szőhették házilag laposmadzag-szövőn, vehették cigányasszonyoktól, de lehetett házilag sodrott, gömbölyű madzag is. Ez utóbbit más célra is használhatták, pl. köthettek nyüstöt is belőle, de a neve akkor is gatyamadzag volt. – A múltban sokszor díszítették és mint ilyent szerelmi ajándéknak is adták, pl. Kecskemétről 1727-ben aranyprémes és csipkés gatyamadzagot említenek. – Irod. Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Gáborján Alice: A kender feldolgozása és a nyert termékek felhasználása Tardon (Népr. Ért., 1956). – 2. A magyar népi hitvilág gyakran használt → mágikus tárgya. Főleg két szerepben volt ismeretes: a) a → boszorkány ellen védekeztek vele, pl, ha a kilincset gatyamadzaggal kötik be, akkor a hit szerint a boszorkány nem tud bemenni. – b) A → szerelmi varázslás gyakori eszköze volt, pl. a elégetésével a férfiakat meg lehet rontani. (→ kötés) – Irod. Pócs Éva: Zagyvarékas néphite (Népr. Közl., 1964).

Gáborján AliceHoppál Mihály

gatyamadzaghúzó: fából faragott – s a Dunántúlon gyakran díszített – vagy a baromfi szárnycsontjából, a disznó szárkapocscsontjából, ritkábban fémből készített, mintegy arasznyi hosszú, lapos keskeny eszköz, amellyel a gatyamadzagot húzzák a gatya korcába. Egyik vége keskenyedő, ill. hegyesedő, a másik végén lyuk van a madzag befűzésére, vagy ráhurkolt zsinegdarab, amelyhez a gatyamadzagot kötik. – Irod. Mándoki László: Pásztor „faragóiskola” (A pécsi Janus Pannonius Múz. Évkve, 1963).

Gatyamadzaghúzó

Gatyamadzaghúzó

Manga János

gazda: 1. a parasztgazdaság tulajdonosa, a termelés irányítója, a család feje. A gazdának a vagyona állatai, földje, munkaeszközei voltak. A nincstelen földnélküli sohasem gazda. A gazda földdel bíró paraszt, a telkes jobbágy utóda. A jobbágytelek nagyságától függően az I. világháborúig általánosan használt kategória volt a telkes, egész helyes, háromnegyedes, félhelyes, féltelkes, negyedes gazda, amely a vagyoni állapot szerinti megkülönböztetés folytán egyúttal rangsorolás, presztizsjelző is volt. A paraszti rétegződés új kategóriái az I. világháború után a kis- és nagygazda. A kisgazda kategóriához számíthatók mindazok az önálló parasztgazdák, akiknek akkora birtokuk volt, hogy azon önálló gazdálkodást folytathattak, más gazdaságában nem dolgoztak, viszont a saját gazdaságukban elsősorban saját családi munkaerővel végezték el a munkát, és idegen munkaerőre csak időnként vagy mellékesen szorultak. Ide kell számítani a nagyobb haszonbérlőket, valamint azokat, akik törpebirtokukat bérlettel egészítették ki. A nagygazdák birtokuk nagysága miatt a családi munkaerő mellett idegen munkaerőre szorultak. A nagy- és a kisgazda réteg magatartásformában sem volt egységes. A kisgazdának és családjának minden idejét és erejét a munka kötötte le, tevékenysége a puszta megélhetésre irányult. A nagy gazda már csak irányította a mezőgazdasági munkát, cselédeit ellenőrizte. Haszonélvező volt, jutott ideje gazdakörbe, kávéházba járni, posztóruhája, aranyórája, könnyű kocsiszekere megmutatta rangját. A kisgazdáktól, cselédektől távoltartotta, elhatárolta magát (→ pógár). 2. az elszegődött cselédek, felfogadott bérmunkások, ledolgozási viszonyba kerülő felesek, harmadosok stb. felfogadó munkaadója, akit országszerte szinte általánosan gazduramnak szólítottak. – 3. az együttélő → nagycsaládok feje, a család legidősebb férfitagja volt, tisztét haláláig viselte. A családtagok engedelmességgel tartoztak neki, a család minden egyes tagját joga volt megszidni, testileg megfenyíteni, a bűnöst bizonyos időre vagy véglegesen elűzhette a család kötelékéből. A családtagok tisztelettel közeledtek hozzá, jelenlétében a család asszonyai csak suttogva beszéltek, nem nevettek, akkor szólították meg, ha elkerülhetetlen volt. – A családi vagyont egyedül csak ő kezelte, nála volt a pénz. Ő rendelkezett a gazdasági termékek, állatok, készletek felett; vásárra ment, kereskedett. A család élelmiszerkészletét, felhalmozott javait őrizte, pl. a palócoknál a gazdánál volt a „hambár” (kamara) kulcsa, amelyben a szemes termények egy részét és az élelmiszereket – liszt, szalonna stb. – őrizték. Általában nem tartozott senkinek számadással, képessége és természete szerint őrizte, gyarapította vagy kisebbítette a család küzös vagyonát. – Ha elöregedett, rendszerint az utána következő legidősebb férfit, fiát vagy öccsét vette maga mellé, kinek tanácsát esetleg kikérte, de a döntés joga, a szellemi irányítás élete végéig övé maradt. – A társadalom felé a családot a gazda képviselte: hatósági ügyekben ő járt el, a törvény elé ő állt családtagjai helyett. Ha családjából valaki helytelenül cselekedett, őt is szégyen érte, ezért éberen ügyelt a családtagok viselkedésére, pl. ellenőrizte a vallási szertartások gyakorlását, beleszólt az asszonyok, a lányok ruházkodásába. Vasárnap délután a Bibliából vagy imádságoskönyvből olvasott fel a családtagoknak. – Feladata elsősorban a gazdasági munkák megtervezése, gyakorlati megszervezése, irányítása, az elvégzett munkák ellenőrzése, a javak őrzése volt. Munkaköre és tekintélye mentesítette minden határbeli és nehezebb udvarbeli munka alól. Tisztsége, társadalmi rangja ruházkodásában is kifejezésre jutott, pl. egyes vidékeken subát csak ő hordott, míg a család többi férfitagjai ködmönt vagy szűrt; a lajbiján, ujjasán nagy ezüstgombok mutatták tekintélyét. – A gyermekek irányításában, szellemi nevelésében a gazdának jelentős szerepe volt, ő mesélte el a falu, a család történetét, mondáit, tudatosította a helyes magatartást, kialakította gondolkozásmódjukat, értékrendjüket. – A gazda halála igen gyakran a nagycsalád újraszerveződését vagy felbomlását vonta maga után. – A feudális jellegű nagybirtok – még a jobbágyfelszabadítás után is – a gazdákon keresztül fegyelmezte a családokat, irányította a szolgáltatásokat, alakította a közvéleményt. – 4. a legénycéh vezetőjének, a → legénybírónak helyi neve. – 5. → lakodalmi gazda – Irod. Erdei Ferenc: Magyar paraszttársadalom (Bp., 1941); Veres Péter: Az Alföld parasztsága (Bp., 1942); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956); Morvay Judit: A had és nemzetség fogalmának körülhatárolása. (Ethn., 1966).

Morvay JuditSzabó László

gazdag asszony anyja: → anyját föl nem ismerő lány

gazdaság, parasztgazdaság: 1. alapvetően mezőgazdasági termelést folytató, különböző, esetleg nem mezői, de azt kiszolgáló ágazatokat is magában foglaló (pl. háziipari vagy javító részleg), a parasztcsalád munkaerejére, esetleg néhány alkalmazott munkájára épülő üzemegység. A gazdaság alapja a birtokolt, használt magántulajdonban vagy bérletben bírt föld, amelyen mezőgazdasági termelés folyik. A gazdaság célja elsősorban az egész család önellátása, munkaerejének, állatállományának, eszközeinek újratermelése, s csak másodsorban az árutermelés. A gazdaság termelésének célja azonban koronként és vagyoni kategóriánként változik. A gazdaság a jobbágyfelszabadítás előtt nemcsak a saját fenntartására, munkaerejének megújítására szükséges javakat termelte meg, hanem bizonyos többletet is előállított, amelyet különböző szolgáltatások formájában (elsősorban természetben) kisajátított a föld tulajdonosa. Ugyanebben az időben a kisebb nemesi birtokok is önellátó jellegűek voltak, bár ezeken a munkaerő egy részét a jobbágyok biztosították. A kapitalizmus korában a gazdaságok zöme megőrizte önellátó jellegét, a csak a 30–40 hold felettiek termeltek jelentősebb mértékben eladásra is. A földnagyságon kívül a gazdaság termelésének szerkezete (pl. állattartó, szőlőtermelő) és a földminőség is befolyásolta az árutermelés mértékét. A gazdasághoz hozzá tartoznak az emberi munkaerőn kívül a munkaállatok, szerszámok, a gazdasági építmények, amelyek nem feltétlenül találhatók egy tagban, hanem egymástól távolabb is elhelyezkedhetnek, több üzemegységet alkotva (→ területi munkamegosztás, → üzemszervezet). A gazdaság munkáit, üzemegységeiben folyó tevékenységét a → gazda irányítja és hangolja össze. Az egyes családtagok, alkalmazottak az ő irányításával dolgoznak. Ugyancsak a gazda feladata a gazdaság gyarapítása, szükségleteinek megállapítása, különböző munkák, adásvétel dolgában való döntés. A gazdaságok működésének eredményességét két fő ágának, a földművelésnek és állattartásnak az összehangolása, viszonya határozza meg, de jelentős szerepet játszik a melléktevékenységek (kertgazdaság, fuvarozás, ipari munkák, háziipari tevékenység, gyűjtögetés) jó bekapcsolása, összehangolása is a két fő gazdasági ággal. – Mo.-on a gazdaságoknak vidékenként különböző típusai vannak, s ezeket a típusokat az egyes ágazatok arányával és jellegével (intenzitás mértéke) jellemezhetjük. Az egyes gazdaságtípusokat a magyar néprajztudomány még nem foglalta rendszerbe, csak legszembeötlőbb és egy-egy nagyobb vidék viszonylatában kiugró jegyeit rögzítette esetenként. Így számon tartjuk az alföldi tipusú gazdaságot, ahol a gabonatermesztés és külterjes állattartás kapcsolódik össze, s határozza meg a gazdaság jellegét, a D-alföldi és kiskunsági kerti művelésre épülő vagy annak nagy teret szentelő gazdaságokat (makói, szegedi, kalocsai hagyma- és paprikakertészek), az Eger–Gyöngyös, Tokaj vidéki és Balaton melléki szőlőtermelésre épülő gazdaságokat, az Északi-Közép-hegység, Erdély, a Bakony mindent termelő földműves és állattartó gazdaságait, ahol a földművelés az állattartás mellett csekélyebb jelentőségű, és nagyobb szerepet kapnak a táj lehetőségeit kihasználó egyéb tevékenységek, alkalmi munkák (gyüjtögetés, erdőlés, fafaragás, fuvarozás, mészégetés, szénégetés, idénymunkák: summásság, aratás, szőlőmunkák). Az egyes területek gazdálkodásának ez a jellege, így a gazdaságok itt felsorolt típusai az elmúlt évszázadban alakultak ki ebben a formában, bár közülük nem egy terület nagy múltra tekint vissza (borvidékek). A nagy tájátalakító munkák előtt az Alföldön is differenciáltabb jellegű gazdaságtípusok voltak. A gazdaságok fenti típusai még kisebb egységekre, helyi típusokra tovább bonthatók. A néprajz azonban adós mind az átfogóbb, mind a részletezőbb kép megrajzolásával. – Irod. Erdei Ferenc: Futóhomok (Bp., 1937); Erdei Ferenc: Parasztok (Bp., 1938); Szabó István: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914 (Bp., 1965); Makkai László: Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság kialakulásának korszakában (Tanulmányok Zemplén megye XV–XVIII. századi agrártörténetéből, Bp., 1966); Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967); Gyímesi Sándor: A kapitalizmus és a parasztgazdaság (Ethn., 1968). – 2. parasztgazdák társulása állataik közös kint háló nyájban való legeltető tartására. A paraszti kisüzemek az állattartás bizonyos mozzanatait, így elsősorban a legeltetést – már évszázadokkal korábban is közös pásztorlás révén igyekeztek megoldani, mert az rentábilisabb volt. A közös legeltetés bizonyos kooperációt igényelt a legegyszerűbb formáknál is: pl. a naponta hazahajtott nyájak esetében is közös pásztorfogadást, a legeltetés rendjének megállapítását stb. A tartás a kihatott nyájak esetében is még szoros összefüggésben maradt az egyes paraszti üzemekkel. Kint háló nyájak szervezése, amikor az állatok egész évben vagy az év jelentős részében pásztoraikkal együtt a parasztgazdaságoktól térbelileg is elszakítva, a pásztorszálláson – legelőn vannak, vagyis egyfajta közös tartozéküzem létesül, az szorosabb együttműködést követel az állatok tulajdonosaitól is. A kétféle legeltetés-szervezés között szervezeti szempontból választóvonal húzódik, s a különbség kifejeződik abban is, hogy gazdaságnak csak az olyan gazdacsoportot, gazdatársulást nevezik, amely kint háló közös nyájat, szállásos nyájtartást szervez. A gazdaságok önkéntes alapon szerveződtek, egy-egy településen belül szükség szerinti számban; az Alföldön pl. a nagy parasztvárosokban nyolc-tíz is. – Az egy-egy gazdaság előtt álló feladatokat részleteiben a helyi viszonyok szabták meg. Hajduszoboszlón pl. a gazdatársaknak a gazdaság létrehozásánál és működtetésénél a következő kérdéseket kellett megoldaniuk: a közös nyájba vert állatok számon tartása (tulajdonjogának biztosítása); legelő biztosítása; az állatok őrzői számára pásztorkunyhó, az állatok számára hodályok biztosítása; munkaerőről gondoskodás; fogyóeszközök és egyéb üzemeltetési költségek biztosítása; a szállás gazdaság általános irányítása. A gazdák részvétele a szállásos állattartásban minimális volt; bizonyos hagyományos kollektív termelőmozzanatok elvétve előfordultak ugyan (pl. a nyáj ki- és hazahajtása a gazdák tényleges részvételévél), a munkát azonban a termelést szolgáló szövetkezésben bérért alkalmazott hivatásos pásztorok látták el. A juhállomány közös nyájakban tartásának egyik gazdasági indoka éppen az volt, hogy ezáltal a komplex paraszti gazdaságok a sokféle tennivaló egy részétől épp a nyári időszakban mentesültek. A gazdatársakat a közös szállásgazdaság fenntartása és irányítása kis szervezett együttessé tette, amely a maga szabályai, szokásai szerint működött. A kis közösség élén listásgazda állt, kifelé ő képviselte a gazdaság ügyeit, ő vezette a jószág- és egyéb listákat, hívta össze és vezette a gyűléseket. Pénztárnok intézte a pénzügyeket a azok nyilvántartását. A gyűléseken jegyzőkönyvet készítettek, jó fogalmazóképességű gazdatársat választottak jegyzőnek. Az eljáró vagy tizedes szervezési, híradási feladatokat látott el, a pásztorokhoz hasonlóan fizetett alkalmazott volt, de ettől függetlenül lehetett egyben gazdatárs is. A gazdaság évente több ízben tartott gyűlést a helyadó gazda házánál. A fontosabb gyűlések → gazdasági evéssel jártak együtt. A helyadó gazdánál őrizték – ha volt – egy-egy gazdaság közös vagyontárgyait. A gazdaságok e néven az Alföldön ismeretesek, ahol a heverő- vagy tőkeállat tartására alakultak. Valószínűleg a korábbi extenzív tartás emléke, hogy egyes helyeken a gazdaságok egész évre fogadtak pásztort, jóllehet csak tavasztól őszig volt közös nyáj már; télen a pásztor gazdaságról gazdaságra járva egészségügyi szempontból ellenőrizte a birkákat. Az extenzív tartás idején egész évben folyt legeltetés, a szállásgazdaság egész évben fennállt. – Történetileg a gazdaságok a késő feudális és feudálkapitalista gazdasági fejlődés termékeinek látszanak. Kora középkori források még nem említik őket. A 18. sz.-ban több alföldi parasztvárosban (Debrecen, Hódmezővásárhely, Kiskunság) már megvoltak. Az új közigazgatási rendszer kiépítésekor bizonyos gazdaságirányítási funkciók ellátása – amelyek korábban a communitások szabályozása alatt álltak – az új községigazgatási kereteken kívül maradt, s ezeket ún. autonóm gazdasági közösségek látták el. A gazdaságok ezek közé tartoznak. Tágabb értelemben termelési szövetkezetek, amelyeknek – mint az összes kapitalizmus korabeli termelési szövetkezetnek – lényeges vonásuk, hogy nincs bennük termelőszövetkezeti jellegű kollektív munka. Másrészt számos vonásuk jól kitapinthatóan feudalizmus kori hagyományt testesít meg. A termelőszövetkezeti gazdasági átszervezésig álltak fenn. A gazdaságok legközelebbi rokonai az → esztenaközösségek. Erdélyben helyenként az utóbbiakat is gazaságnak hívták. – Irod. Ecsedi István: Gazdasági evés (Népünk és Nyelvünk, 1931., 1–3. sz.); Imreh István: Székely falutörvények (Kolozsvár, 1947); Erdei Ferenc: Mezőgazdaság és szövetkezet (Bp., 1959); Földes László: Egy alföldi juhtartó gazdaság (Népr. Ért., 1962).

Szabó LászlóFöldes László

gazdasági antropológia: az angolszász néprajztudományban kialakult kutatási terület, amely felöleli mind a törzsi, mind a népi társadalmak gazdaságának vizsgálatát, azaz tanulmányozza a gazdasági folyamatot alkotó tevékenységeket és a gazdasági folyamat ismétlődő lezajlását biztosító gazdasági viszonyokat az említett társadalmak körében. A gazdasági antropológia kialakítása Malinowski és Thurnwald munkásságának eredménye, akik funkcionalista társadalomszemléletük (→ funkcionalizmus) következtében figyelmüket a társadalmi lét minden szférájára, így a gazdaságira is kiterjesztették. Társadalomközpontú érdeklődésüknek megfelelően elsősorban a gazdaság minőségi oldalát, a gazdasági viszonyok adott formáit írták le és analizálták, főként abból a szempontból, hogy mi a gazdaság szerepe a vizsgált törzsek társadalmának rendszerében. A gazdasági antropológiát az 1920-as évek végétől nagymértékben gazdagították Firth kutatásai. Firth az emberek közötti relációk mellett tanulmányozta az ember és a javak viszonyát, jelentőséget tulajdonított a mennyiségi elemzéseknek, és a gazdasági antropológia egyik fő kérdésének a századforduló polgári közgazdaságtanának azt az alapvető dilemmáját tekintette, hogy az egyes társadalmakban milyen megfontolások alapján osztják el a szűkösen rendelkezésre álló javakat. Firth nyomán számos kutató kísérelte meg különféle polgári közgazdaságtani módszerek alkalmazását egyes társadalmak gazdaságának feltárására. Velük szemben lépett fel az 1950-es években Polányi Károly, aki kétségbe vonta, hogy a kapitalista gazdaság elemzésére kialakított módszerek (formális közgazdasági elmélet) alkalmasak lennének más típusú gazdasági rendszerek lényegének megismerésére is. Elvetette azt, hogy a gazdasági vizsgálatok központi kérdése a gazdaságossági elv megvalósulásának elemzése, helyette a gazdaság alapvető (szubsztanciális) jelentéséből indult ki; a gazdaság az embernek a természettel és társadalmával folytatott olyan anyagcseréje, amelynek eredményeképpen hozzájut kívánságai kielégítésének anyagi eszközeihez. Az elosztás formái – reciprocitás, redisztribúció, piac – szerint tipologizálta a gazdaságokat, és megismerésükre más-más módszereket ítélt alkalmasnak. Követői és a közgazdasági módszerek alkalmazásának védelmezői között alakult ki az 1960-as évek egyik fő néprajzi vitája, az ún. szubsztantivista-formalista vita. A gazdasági antrolpológia elméleti és módszerbeli gazdagodásával egyidejűleg változott kutatásának tárgya is. Az 1930-as évektől kezdve törzsi társadalmak mellett kiterjesztették a vizsgálatokat a kapitalizmust megelőző osztálytársadalmak parasztgazdaságaira is, a közgazdasági jellegű analízisek elsősorban ezek körében bizonyultak eredményesnek. Az 1950-es évek végétől, Afrika és Ázsia népeinek felszabadulása óta egyre nagyobb figyelmet szentelnek a törzsi és parasztgazdaságok átalakulási folyamatának. Az ilyen jellegű gazdasági antropológiai kutatásoknak jelentősége lehet gazdasági döntések hozatalában: jelzik, hogy a gazdaságba bevezetett újítás milyen társadalmi hatásokkal járhat, ill. hogy a gazdaság változtatását célzó döntések megvalósításának milyen társadalmi gátjai vannak. – Irod. Herskovits, M. J.: Economic Anthropology (New York, 1952); Polanyi, K.–Arensberg, C. M.–Pearson, H. W. (szerk.): Trade and Market in the Early Empires (Glencoe, 1957); Sárkány Mihály: Gazdasági antropológiai irányzatok (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970.)

Sárkány Mihály

gazdasági evés: az alföldi juhtartó társaságok, a → gazdaságok fontosabb gyűléseihez kapcsolódó közös étkezése. Az utóbbi időben racionális okát adták: a vidám lakmározás vonzotta a tagokat, s így a gyűlésen való részvételt biztosította. (Annál inkább, mert az evés költségeinek egy személyre eső részét a távolmaradókra is kivetették.) A gazdasági evés azonban szélesebb körű hagyományhoz kapcsolódik, s e puszta ésszerű ok nem eredetére utal. A különböző gazdasági eseményekhez kapcsolódó hasonló együttevések, aratási, szüreti lakomák, régebben céhebédek, újabban a tsz-ek zárszámadási bankettjei stb. sorába tartozik. – A juhtartó gazdaságok gazdasági evésén a főétek birka pörkölt volt, amihez régen sorrendben adták a gazdatársak a birkát (vágósor, soros vágó). A pörköltet a gazdaság juhásza készítette el szabad tűzőn, bográcsban, a legutóbbi időkben is. A gazdasági evésen csak a gazdaság tagjai (férfiak) és a juhász vett részt. A gazdasági evések régebbi közösségi evéseknek és magának az evéstechnikának olyan mozzanatait őrizték meg a legközelebbi múltig, amelyek a paraszti háztartásokból már eltűntek (pl. egy asztalnál ülők közös bográcsból esznek stb.) – Irod. Ecsedi István: Gazdasági evés (Népünk és Nyelvünk, 1931. 1–3. sz.); Földes László: Egy alföldi juhtartó gazdaság (Népr. Ért., 1962); Szabadfalvi József: A gazdasági év vége és az őszi pásztorünnepek (Műveltség és Hagyomány, 1964).

Földes László

gazdasági munka: → mezőgazdasági bérmunka

gazdasági munkás: → mezei munkás

gazdasszony: 1. a → gazda felesége. Elsődleges munkaterülete a háztartás, az udvar körüli munkák. A kisgazda feleségének minden idejét és erejét a ház körüli és gazdasági munka kötötte le; nemcsak főzött, mosott, veteményezett, de a mezei munkákra is kijárt. A nagygazdák feleségei cselédet tartottak, a feladatuk elsősorban a munka megszervezése és ellenőrzése volt. Bár a gazdasszony is végzett házi munkát, cselédei a piszkosabb, nehezebb munkát elvégezték helyette. A mezőre soha nem járt ki. A helyi szokás is befolyásolta a gazdasszony munkaköreit. – 2. az együttélő nagycsalád legidősebb nőtagja, rendszerint a gazda felesége. A gazdasszony volt a közvetitő a nagycsalád feje, a gazda és a család nőtagjai között. Hatalma sokkal korlátozottabb volt, mint a gazdáé, csak az asszonyoknak, lányoknak és a még nem munkaképes gyermekeknek parancsolt. A menyecskék (→ meny) élete, boldogulása a családon belül a gazdasszony természetétől függött; jól vagy rosszul bánt velük természete vagy kedve szerint. Testileg is megfenyíthette őket, de nem űzhetett el senkit a családi kötelékből. A nagycsaládban a gazdasszony feladata volt a főzés az egész család számára, menyei csak a kenyérdagasztásnál, vízhordásnál, tűzrakásnál, mosogatásnál segítettek neki. Ugyancsak kötelessége volt a nagycsalád összes gyermekének a felügyelete, amíg menyei a határban dolgoztak. A tehenek, baromfiak gondozása, a veteményeskert művelése is nagyjából rámaradt. A közös asszonyi munkákban: szövésben, fonásban, tollfosztásban stb. szintén részt vett, irányította és beosztotta a munkát. Segítsége az utána következő legidősebb asszony, rendszerint legidősebb fiának felesége, az „első menyecske” volt. A család vagyonából övé volt a tej, tojás, baromfi piacozással járó haszna. A kamra felett, amelyben az élelmiszerek voltak, ő rendelkezett. A mátraaljai palócoknál a 19. sz. végén még csak ritkán volt a gazdasszony kezében a kamra kulcsa, ezt is a gazda őrizte, de a gazdasszony hatalma itt is egyre jobban nőtt. A családi vagyon kezelését, a pénz beosztását és hasznosítását a gazda általában a gazdasszonnyal is megbeszélte. Családtagjainak a gazdasszony vette a vásárokon a szükséges ruhaneműt, ünnep előtt ő adott a legényeknek kocsmázásra pénzt. A gazda halála után, ha a nagycsalád nem vált szét, a gazdasszony vette át a család irányítását, de a család legidősebb férfitagjainak bevonásával vezette a gazdálkodást. Polgárosultabb egykés vidékeken hatalma megnőtt, nemegyszer nagyobb lett a férfiakénál, „hangja is a gazda fölé emelkedett”. – 3. a nagygazdák, úri házak házvezetőnője. – 4. a → summások szakácsnője. – 5. főzőasszony: a → lakodalomra sütő, főző asszonyok a lakodalmas családok rokonai, szomszédai, műrokonai közül, ill. olyan specialista, aki a többi, ebben kevésbé gyakorlott asszony munkáját vezeti és összefogja, ellenszolgáltatás fejében. – Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Putz Éva: A kolonyi lagzi (Pozsony, 1943); Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956); Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és szokásköre a bukovinai székelyeknél (Népr. Közl., 1962).

Morvay JuditGyörgyi Erzsébet

gazdasszonyok tánca: általánosan ismert lakodalmi táncos szokás (→ lakodalmi táncok), melyre rendszerint a vacsora végeztével, esetleg hajnalban kerül sor. Szakácsasszonyok táncának is nevezik. Legtöbbször tréfás kéregetés a bevezetője: a násznép körében megjelenő szakácsasszonyok bekötött, „kásával megégetett” kezüket mutogatják, s kásapénzt szednek (az utána következő táncot ezért néhol kásatáncnak mondják). A gazdasszonyok tánca formailag rendszerint kötetlen, ill. az egyik helyi táncformát jelenti: Kalocsa környékén marsot (→ induló), Sárközben → ugróst, másutt körtáncot vagy csárdást járnak soros, kör vagy teljesen kötetlen alakzatban. A főzőasszonyok, menyecskék többnyire csak magukban járják, gyakran azonban férfiakat is felkérnek a násznépből. Néhol borosüveggel a fejükön táncolják, mindig elengedhetetlen azonban tánc közben a konyhai főzőeszközök felmutatása, lábasok, fedők, tepsik összeverése, fakanállal, nyújtófával ütögetése. – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A–B., Bp., 1955–56); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Lakodalmi főzőasszonyok (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Maácz László

gazdaváros: Györffy István által ajánlott kifejezés az alföldi parasztváros megnevezésére. Indoklása szerint a paraszt szó elsősorban úrbéres jobbágyot jelent. Ilyen réteg viszont az újkorban nem volt a jelzett városokban. A török korban nagy tekintélyt szerzett itteni állattartó-földműves réteg inkább gazdának nevezhető, és az általa lakott város típusa gazdavárosnak. A gazdaváros Györffy által megemlített sajátosságai: terjedelmes (30–90 ezer holdas) határ; fejlett tanyarendszer; a nagybirtok hiánya; nagy belterület; egykori szálláskertesség; falusias utcák és nagy lélekszám. – Irod. Györffy István: Az alföldi kertes városok. Hajdúszoboszló települése (Népr. Ért., 1926).

Bárth János

gázló: folyó- vagy állóvizek olyan sekély szakasza, amelyen gyalogszerrel, lóháton vagy szekérrel át lehet menni. A gázló mindig ott keletkezett, ahol a folyó egyenes folyású volt és lapos partok között haladt; szélesen terült el a víz, és ezért a sodra sem volt nagy. A gázlónak különösen a 16–17. sz.-ban volt jelentősége, vagyis a magyar marhakereskedelem, a tőzsérkedés virágkorában. A marhahajtó utak ugyanis nemcsak a településeket kerülték el, hanem a réveket is, de nemcsak a révpénz megtakarítása végett – hiszen a gázlókon ingyen verték át a jószágot –, hanem azért, mert a szilaj marhát nem igen lehetett volna a → kompra, hidasra ráhajtani. A gázlókon könnyen áthaladt a jószág, nem bomlott meg a csapat, mint pl. ha úsztatták, amikor is az átértek könnyen annyi felé mentek, ahányan voltak, s nehéz volt az együttartás. A vásárosok, kupecek is szívesen használták a gázlókat. Akárcsak a → révek, a gázlók közelében is gyakran állottak → csárdák, keletkeztek települések, ahol az utas magának és állatainak is talált élelmet, fedelet és → karámot vagy legeltető területet. A gázlók egyúttal a hadak vonulását is irányították.

Gázló a Fekete-Körösön Belényes mellett (v. Bihar m.)

K. Kovács László

gazruha: → szénaruha

gebulyázás: → mérgezőhalászat

gedázás: → kecskézés

gegőzés: jeladás, hírközlés torokhanggal. Az alföldi tanyavilágban a helyi lakosság gégére tett ujjakkal módosított torokhangokkal adott hírt egymásnak. A hangképzés módját, ill. e jeladás formáját a gége szó D-alföldi gegő változata alapján nevezték gegőzésnek. Hódmezővásárhelyen a gegőzést ’éneklés, kántálás’ értelemben is feljegyezték. Maga a gége szó is hangutánzó eredetű, összefügg a ludak hangját visszaadó gágog igével.

Paládi-Kovács Attila

geleta: → fejőedény

Gémes Gál: → hangutánzó, névcsúfoló és → falucsúfoló mese. Egy Gál nevezetű (szentgáli) parasztemberről szól, aki a nádasban elvesztett lovait keresvén, gém kiáltását hallja: – Gál, gál! Azt hiszi, hogy isten szólott hozzá, s így válaszol: – Itt vagyok uram, keresem a lovamat! Majd bakcsó (varjú) repül el fölötte: – Vak, vak, vak! – kiáltással, ennek meg azt feleli: Az volt uram teremtőm, mind a két szemére! (MNK 1318G*). Egyes változatok szerint így ragadt rá a Gál családra a „gémes” melléknév, mások a szentgáliakat csúfolják hasonló történettel. Csekély eltéréssel országosan ismert anekdota, nemzetközi változatai nem ismeretesek. – Irod. Kavács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (2. kiadás, Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoport Adattárában); Farkas Sándor: Állathangutánzások (kézirat a bp.-i Néprajzi Múz. Ethnológiai Adattárában).

Kovács Ágnes

gémeskút: a legelterjedtebb kútszerkezet a magyar nyelvterületen. A földbe ásott kútgödörből a kétkarú emelő elvén működő szerkezet emeli ki a vizet. Részei: a földbe mélyített ágas (gyakran élő fából kialakítva), melynek villásra vagy csapoltra kiképzett végébe vastengelyt erősítettek, e tengelyen forog az emelő szerepét betöltő gém (Csallóközben: sujtó; a Kisalföld É-i részén: hankalék). A kútgödör fölé nyúló végére erősítik a vödörtartó rudat (ostor, kútostor; a Dunántúl nagy részén: sudár), amelyen az abronccsal erősített favödör függ. A vízzel telt vödör súlyának egyensúlyozására a gém másik végére kő vagy fatuskó nehezéket (koloncot) erősítenek. A legtöbb vidéken a gémeskutat az udvarban készítették, de több faluban vagy annak határában voltak közös használatú gémeskutak is. Nagyobb vízfogyasztású helyeken (pl. legelőkön) iker gémeskutat is készítettek, ahol a szokásosnál nagyobb kútgödörből két gémeskút segítségével merték a vizet. A gémeskút az egész magyar nyelvterületen elterjedt, sok helyütt a legutóbbi évtizedekig az egyetlen vízhúzó szerkezet volt. Uralkodó kúttípus volt egész Közép- és K-Európában. Neve: gémeskút (általános és leggyakoribb), csigáskút (a Dunántúl Ny-i és D-i részén), nyilas kút (Szlavóniában), komponás kút (Erdélyben). (→ még: jeladás kútgémmel) – Irod. Pálos Ede: A Rábaköz és Győr vidékének népművészete (Népr. Ért., 1911); Cs. Sebestyén Károly: A magyar gémeskút (Szegedi Füzetek, 1934); Tálasi István: Itatók és itatás a Kiskúnságon (Népünk és Nyelvünk, 1936); Fehér Gyula: Kutak a Körös Kissárrétjén (Ethn., 1938); Ujváry Zoltán: Források és kutak a zempléni hegyvidéken (A Herman Ottó Múz. Évkve, 1969).

Közös kút a falu alatt (Fornos, v. Bereg m.)

Gémeskút (Mátravidék)

Gémeskút (Tiszaigar, Szolnok m.)

Füzes Endre

gemics: → jég alatti halászat

gencsi verbunk: a rábaközi → körverbunkok egyszerűbb típusával, a karéjjal rokon a Vas megyei Gencsről és Perenyéről ismert forma. A körbejárásból (l. motívum) és csapásolóból (2. motívum) álló táncot a malmozás (3. motívum) vezette be. Ez utóbbit a kun verbunk jellemző motívumaként is ismerjük. A gencsi verbunkot korábban a „Ritka búza ...” dallamára táncolták, az újabban használatos kísérő zenét a → Gyöngyösbokréta honosította meg, valamint a → verbuválás emlékét idéző „felcsapást” is. – Irod. Szász Béla: Gencsapáti verbunk, perenyei seprűs, gencsi páros (Bp., 1953); Pesovár Ernő: Tánctörténeti emlékek Vas megyéből (Szombathely, 1971).

Gencsi verbunk táncírása

Pesovár Ernő

genetikus egyezés: kulturális jelenségek közti leszármazási kapcsolat. Az összehasonlító-történeti módszer kategóriája, ill. aspektusa; műveltségi jelenségek, intézmények hasonlóságának minősítő teóriája. Korrelatív viszonyban áll a → tipológiai egyezés fogalmával. A genetikus egyezés megállapítására irányuló kutatások az etnológia és folklorisztika legterjedelmesebb fejezetét alkotják; egyfelől néptörténeti, etnogenetikai leszármazás-kapcsolatok kimutatását, másrészt az átvételek, műveltségi hatások megállapítását célozzák. A gyakorlatban ezeknek a kutatásoknak érvényességi körét igen gyakran indokolatlanul kitágítják; jellemzi azokat továbbá a kultúra atomisztikus felfogása („elemek”, „rétegek” elmélete) és egyfajta vulgáris evolucionizmus. Gyakran előforduló elméleti hiba a genetikus egyezés és → etnikus specifikum implicit módon vagy kifejezetten való azonosítása. – Irod. Ortutay Gyula: A nemzeti és nemzetközi kérdése a néprajzban (ELTE Ért.-je, 1957–58); Zsirmunszkij, V. M.: Szravnyityelno-isztoricseszkoe izucsenyie folklora (Problemi szovremennoj folklorisztiki, Avtoreferati dokladov, Leningrád, 1958).

Istvánovits Márton

Genovéva: nemzetközileg elterjedt legenda, illetve mesetéma, népünk körében ma is általánosan ismert. Az ártatlanul meggyanúsított asszony középkori mondakörének elemeiből alakult ki, amelyhez a nálunk szintén ismert Griseldis és Valter, valamint Octavianus császár históriája is tartozik. Genovéva férje, Szigfrid, a Szentföldre vonul hadával; az asszonyt egy Golo nevű vitéz előbb férje haláláról költött hírrel próbálja tőrbe csalni, majd ura hazatérte után házasságtöréssel vádolja. Szigfrid erre Genovévát fiával együtt vízbe vetteti, a könyörületes szolgák azonban az erdőben szabadon bocsátják. Genovéva és a kis Fájdalomfi hat éven át bujkál, a gyermeket egy nőstény szarvas szoptatja, az asszony gyökereken, bogyókon él. Végre az ura vadászat közben rátalál, felismeri, megköveti, s hálából az erdőben templomot építtet Szűz Mária tiszteletére, Golot pedig kivégezteti. A történet hazánkban különféle legendás könyvekben a 17. sz. közepe óta ismert, első részletesebb előadását Esterházy Pál Mennyei korona c. gyűjteménye nyújtja (1696). Népszerűsítésében Európában a német Schmid Kristóf regényes feldolgozásának jutott a főszerep (1810). Művét magyar fordításban Jászai Láng Ádám tolmácsolta (Kassa 1824). Láng műve népkönyvvé lett, nagyszámú, részben rövidre fogott ponyvaváltozata ismeretes, kiadások áttekinthetetlen sorával. A legenda alapszerkezete 1400 táján a Rajna vidéki Laach város bencés kolostorában keletkezett, eredetileg a kolostor közelében levő Frauenkirche, népszerű nevén Genovevakirche legendás hírnevének emelésére szolgált. – Irod. György Lajos: A Genovéve-legenda és népkönyv története (Bp., 1929).

Sándor István

geometrikus ornamentika: → mértanias díszítés

gépesgazda: → cséplőgazda

gépöltés: a → laposöltésekhez tartozó öltésfajta, tűzőöltésnek is nevezik. Előbb egy vízszintes irányú laposöltést varrnak, majd a kezdőponttól egy öltés távolságra felöltenek az anyagra, és az öltést az első öltés kezdőpontjában fejezik be. Az öltések ismétléséből az anyag színén összefüggő laposöltéssor keletkezik. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrud: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Gépöltés

Fél Edit

gereben: gyapju- és → rostfésülésre használt, lapát alakú, nyeles faeszköz, melynek szélesebb részén merőlegesen 1–2 hegyes szegsor van beverve. Egyszerre két azonos gerebennel dolgoznak: az egyiket széken, padon rögzítik, s a fogaiba beakasztott rostot előbb kis csomókban kézzel szaggatják ki, majd a fogak között maradt simább szálakat a kézbe fogott másik gerebennel fésülik simára. A gereben használata a recens magyar kultúrában főleg az erdélyi magyarságnál található meg, de vannak adatok előfordulásáról nyugat felé egészen a Duna vonaláig. Neve mindenütt gereben. (Általános szóhasználatban így nevezik ma a → héhel típusú eszközt is, de ez ennek csak másodlagos neve.) Az ó-európai gyapjú- és lenkultúra rostfésülő eszközének az alapformája az a fából egy síkban kifaragott, hosszabb-rövidebb nyéllel készült valóságos fésűforma, amely napjainkig úgyszólván csak a K-i szlávok műveltségében maradt meg. A klasszikus görög és római kultúrákban, ahol a vas alkalmazására már tágabb lehetőség nyílt, a fésű fafogait vasszegekkel cserélték fel, amelyeket – technikai szükségszerűségből – a lapát alakú fanyél végén merőlegesen kellett átverni. Így született meg a gereben új formája, amelyet az egykori római provinciák területén (ill. germán nyelvterületen észak felé távolabb is) használtak. Amikor a déli szlávok az egykori közös szláv hazából kiváltak, még a lapos fa fésülőt vitték magukkal ’gereben’ néven, de romanizált kultúrájú balkáni új hazájukban a fejlettebb vasszeges formát megismerve, ezzel felcserélték azt, megtartva hozzá a korábbi, azonos funkciót ellátó eszközök ’greben’ nevét. A magyarság a honfoglalás után főleg a dunántúli területeken lakó s a déli szlávsághoz tartozó népcsoportoktól ismerte meg a számára új eszközt, és átvette kultúrájában déli szláv nevével együtt. – Irod. Szolnoky Lajos: A rostfésűk (Népr. Ért., 1966); Szolnoky Lajos. Alakuló munkaeszközök (Bp., 1972).

Gereben, szegsoros rostfésű pár (általános forma)

Gereben, héhel

Gerebenező asszony (Váralja, Tolna m.)

Szolnoky Lajos

gerebleháló: → kaparóháló

gereblye: a paraszti gazdálkodás több területén használt, elsősorban a levágott széna és a gabona összegyűjtésére szolgáló munkaeszköz. 1. szénagyűjtő gereblye, az eszköz elsődleges változata, amely főképp a fej és a fogak méretében, formájában és használatának módjában tér el a többi gereblyétől. Ismert grábla elnevezése is. Feje 60–70 cm hosszú, nehezen hasadó fából készül. A szénagereblye általában sűrű fogazatú; a kb. 10–14 cm hosszú, keményfából készült, egyenes fogakat 3–4 cm-es közönként erősítik a gereblyefej furataiba. Vidékenként változik a széna fogainak száma 8–18 között. A könnyű fából készült 160–210 cm hosszú nyél beerősítése szintén sok táji eltérést mutat. Formai változata: a) egyágú nyél, b) hasított kétágú, c) természetes kétágú, d) kávás merevítésű nyél. A szénagyűjtő gereblyét a talajra helyezve 2–3 m-es szakaszonként húzzák maguk felé a szénát. A munkamódra utal a gereblye tréfás neve: felém rángató. Erdélyben és a Felföldön sokfelé használják az ún. csörgős gereblyét. Ennek fogai nincsenek szilárdan rögzítve a fejben, vertikálisan 1–2 cm-t elmozdulhatnak, s ezáltal követik a talaj kisebb egyenetlenségeit. A szénagyűjtő gereblye eredendően női eszköz, számos vidéken készítette a legény választottjának. Különösen Erdélyből, Kalotaszegről ismeretesek művészien díszesre faragott, feliratos darabok. – 2. A kötetlen kaszás → aratásnál a rendre vágott gabona összegyűjtésére használt gereblye formája megegyezik a szénamunkánál használatos eszközzel. – 3. A rávágó kévés aratásnál a marokverők után az elmaradt kalászokat hajnalban vagy napszálltakor, amikor a harmattól kissé nyirkos a gabona, és nem pereg annyira a szem, nagygereblyének, bőgőnek, brugónak, búzagereblyének, tarlógereblyének nevezett eszközzel összehúzzák. A nagygereblye formája hasonlít a szénagereblyéhez, de a feje jóval nagyobb és szélesebb. Ennek következtében több (25–30), a fejjel hegyesszöget bezáró, arasznyi hosszú, de ritkábban álló foga és rövidebb nyele van. A nagygereblye valószínűleg a szénamunka szerszámából fejlődött ki. Használata a múlt század derekán még az Alföld középső területéhez kötődött. A sarlós aratás visszaszorulásával párhuzamosan terjedt át más, az Alfölddel szomszédos területekre. Erdélyben azonban ma sem ismerik, helyette közönséges gereblyét használnak kalászgyűjtéshez. – 4. A kézi → cséplés és a → nyomtatás munkaeszköze a szérű-, csűr-, törekelő vagy rugdalógereblye. A nyele jóval hosszabb a közönséges gereblyénél, a fejében pedig 5–7, fából faragott vagy kovácsolt vas, karomszerűen görbülő, ritkásan elhelyezett fog van beépítve. A törekelő gereblyét használója a görbe fogakon csúsztatva az ágyáson előretolja, aztán gyors mozdulattal maga felé rántja. Amint a fej az összehúzott törekkel a lába elé ér, belerúg, de abban a pillanatban már el is tolja magától. A gyorsan ismételt mozdulatok eredményeként a törek lekerül a szérűről, a szem pedig a földre hull. – 5. A kertműveléshez használt, ma már rendszerint vasfejű kisebb rögtörő és magtakaró eszköz. Kis területen a veteményes és virágágyások ápolásában a → fogas szerepét tölti be. Feltehető, hogy talajegyengető szerepe volt az elsődleges. Később vált a szénamunka és más művelési ágak szerszámává. – Fagereblyék készítésével a parasztok országszerte házi munkaként, az erdős hegyvidékeken a faragóközpontokban háziiparban foglalkoztak. Az értékesítést vásárokon és vándorárusok útján oldották meg (→ famunka). – Irod. Szabó Mátyás: A Körös és a Berettyó alsófolyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957, 3–4. sz.).

Gereblye Rugdalógereblye (Átány, Heves m.) – Makó (Csongrád m.) – Kerti vasgereblye (Átány, Heves m.) – Várong (Tolna m.)

Gereblye Viszák (Vas m.) – Szuhahuta (Nógrád m.) – Sóvárad (v. Maros-Torda m.) – Szögliget (v. Abaúj-Torna m.)

Nagygereblye és két kisgereblye (Vásárhelyi puszta, Orosháza, Békés m.)

„Csörgős” gereblye (Szilice, v. Gömör m.)

Lovas gereblye (Berzéte, v. Gömör m.)

Gereblye (Alföld)

Gereblye- és kapanyélvásár a füzesabonyi vásáron (Heves m.)

Paládi-Kovács AttilaKósa László

gereggye, csigolyalesdü: kisebb folyókon, patakokon épített, az → emelőhalászatot segítő → rekesz. A vízfolyást teljes szélességében vesszőből fonott kerítéssel rekesztik el (esetleg – alkalmilag – hálóval, dróthálóval), csak egy kaput hagynak, ahol cölöpökre épített ülőkén (kullogó) ül a halász és → ághegyhálóval halászik. A gereggye a kapuhoz tereli a halakat, így az egyébként véletlenre számító emelőhálós halász biztosabb zsákmányt remélhet. A gereggye (eredeti jelentése ’kerítés’) az Ung megyei Tiszaháton, a csigolyalesdü (’csigolya’, ’vörös fűz’) az erdélyi Háromszéken (Feketeügy) használatos vesszőfonatú rekeszték. Hasonló terelő rekeszt ismerünk az Ipolyról (véc) és az Ormánságból (lésza). A más fogószerszámokkal kombináltan széles körben elterjedt halmegállító rekeszték (rekesz, őrháló) speciális alkalmazási módja a gereggyével való halászat. A szórványos adatok esetleg annak a következményei, hogy az újabb kori halászati szabályrendeletek, törvények tilalmazzák a víz teljes szélességben való elrekesztését, hiszen az emelő halászatot segítő rekeszek párhuzamai – pl. a finnugor népeknél, a Baltikumban – hatalmas folyókat is elrekesztő, erőteljes gerendázatú építmények. – Irod. Sztripszky Hiador: Adatok Erdély őshalászatához (Népr. Ért., 1902); Deák Geyza: Az ungvármegyei Tiszahát halászatáról (Népr. Ért., 1911); Sirelius, Uuno Taavi: Jagd und Fischerei in Finnland (Berlin – Leipzig, 1934); Zentai János: Egy letűnt életforma utolsó képviselője az Ormánságban (A pécsi Janus Pannonius Múz. Évkve, 1965; Pécs, 1966).

Szilágyi Miklós

gerencsér: Ny-Dunántúlon, főleg Vas megyében azoknak a fazekasoknak az elnevezése, akik tűzálló agyagból nemcsak fazekat, hanem más edényeket is készítenek. Az ország több vidékén, pl. az Alföldön is a gerencsér fazekasmesterség minden szakágát magába foglaló – fazekas, → korsós, → tálas népi iparos olykor lebecsülő, csúfondáros elnevezése. – Irod. Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas (Ethn., 1960).

István Erzsébet

gerendavázas fal: a népi építészetben jelentős falszerkezet. A gerendavázas falú épület alapját összekapcsolt gerendák (talpfák) alkotják. A sarkokon és a falsík másik részén függőleges oszlopokat csapolnak bele, azok tartják a koszorúgerendákat, melyekre a tetőszerkezet épül. A gerendaváz gyakran talpgerenda nélküli. Az így létrejött falváz kitöltésére többféle anyagot és technikát alkalmaztak: vesszővel fonták be és sárral tapasztották (→ vesszőfal); korcolt és tapasztott náddal töltötték ki; függőleges karókkal és a közéjük rakott sárgombócokkal rakták ki (karó közfal, csömpölyegfal, mereglyés fal); gyakran vályoggal töltötték meg (sárfal, vályogfal). Gerendaváz alkotta a keretét a deszkafalú épületeknek is (→ deszkafal). A gerendavázas fal a magyar nyelvterület nagy részén alkalmazott technika volt a 19. sz.-ban: a Dunántúl Ny-i és D-i részén, a Felvidéken, ÉK-Mo.-on, továbbá az Alföld keleti peremterületein. Alkalmazták lakóházaknál, csűröknél, istállóknál, gabonásoknál egyaránt. Elsősorban a Kisalföldön és a Sárréten terjedt el (szórványosan máshol is) talpgerenda nélküli változata. A gerendavázas fal igen elterjedt volt Közép- és K-Európában, az Alpok vidékén, Skandináviában, a fában gazdag területeken. (→ még: boronafal, → talpasház) – Irod. Tóth János: Göcsej népi építészete (Bp., 1965); Bakó Ferenc: A faépítkezés emlékei Heves megyében (Az Egri Múz. Évkve, 1967); Szabó László: Mereglyés építkezés Szabolcs megye keleti részén (Ethn., 1968).

Füzes Endre

gerendely: → eke

gerezna: → alföldi városi és mezővárosi viselet

Gergely-járás: iskolás gyermekek Gergely-napi (márc. 12.) dramatikus jellegű, → köszöntő, adománygyűjtő (→ adománygyűjtés), eredetileg többszereplős → dramatikus játéka. Országosan ismert volt, de élő gyakorlatát csak a Dunántúlról és palóc vidékekről gyűjtötték. – Az iskolás gyermekek csapatostul házról házra járva verbuválták az iskolába a gyerekeket. A katonai toborzás mintájára a szereplők gyakran különféle katonai rangokat viseltek, „szent Gergely vitézeinek” is nevezték őket. A püspököt is meg szokták személyesíteni. Sok helyütt leegyszerűsödött, s az egykori szereplők közösen énekeltek, csak megkülönböztető öltözékük maradt meg. Maszkjuk jellemző darabjai voltak a csúcsos papírsüveg és a fakard. A Gergely-járás több szövegből összetett énekének legjellegzetesebb darabja a „Szent Gergely doktornak, híres tanítónknak az ő napján”, „Régi szokás szerint, menjünk Isten szerint iskolába...” kezdetű ének volt. Ezenkívül az énekhez kapcsolódhatott a szereplők tréfás bemutatkozása, továbbá jókívánságmondókák és tréfás adomány kérés (pl. latinnal kevert szöveggel) stb. A szokás egyik célja éppen az adománygyűjtés volt a tanítónak; sok helyütt díjlevélben is biztosították számára. A természetbeni adományokból (lencse, bab, borsó, kolbász, szalonna, zsír, tojás) megvendégelte a köszöntőket. Az adományok gyűjtését Kosárhordónak, Nyársasnak nevezett szereplők végezték. – A szokás iskolai ünnepségben gyökerezik, amelyet IV. Gergely pápa rendelt el 830-ban I. Szent Gergely tiszteletére. Mo.-i ünneplésének kezdeteire nincsenek pontos adataink. Ács Mihály énekeskönyvében (Zöngedező mennyei kar... Lőcse, 1696) az említett ének szerepel. A tanítók egyéni leleményei is alakították a szokást (pl. Kecskemét Sámuel ref. kántortanítótól a Gömör megyei Simonyiból kéziratban fennmaradtak a tanítványaival 1817–26 között előadott változatok). – Rokon szokás a → Balázs-járással. A kutatás mindkettőt szláv eredetűnek tartja, a Balázs-járás szokása azonban később közvetítődött hozzánk, s nagy hatást gyakorolt a már ismert Gergely-járásra. A Dunántúlról fennmaradt a szokás egyházi tiltása is 1756-ból, az „ocsmány énekek és bohócos ugrándozás” miatt. – Irod. Jeles Napok (A Magyar Népzene Tára, II., Bp., 1953); Dunántúli gyűjtés (gyűjtötte és szerk. Sebestyén Gyula, MNGy, VIII. Bp., 1906); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Papp József: Régi Gergelynapi játékok (Ethn., 1903); Égető Melinda: Gergelyjárási ének és János napi köszöntő a XVIII. századból (Ethn., 1969).

Tátrai Zsuzsanna

Gesta Romanorum: a középkori példairodalom világiasabb ágához tartozó gyűjtemény. A 13. sz. második felében keletkezett. Keletkezési helye és szerzője (valószínűleg szerzői) ismeretlen(ek). A 14. sz.-ban kéziratokban terjedt (csaknem másfélszáz kéziratról tud a filológia), első nyomtatott, ún. vulgáris kiadása 1472-ből való. A 15. sz.-ban már angol, német és cseh fordítása is elkészült, később Európa csaknem minden nyelvére lefordították. A legtöbb kiadásban a 181 fejezetből álló gyűjteményt összeállítója elsősorban az ókori görög és római szerzők műveiből merítette, ill. azoknak másod-harmadkézből származó idézeteiből. A Gesta Romanorumnak ugyanis eredetileg főleg a római történelem képezte alapját, természetesen középkori felfogásban. A források másik csoportját a bibliai elbeszélések, apokrif könyvek, egyház- és világkrónikák, enciklopedikus munkák, prédikátoroknak szánt példatárak és egyéb vegyes gyűjtemények alkották. – Mo.-on a 15. sz. eleje óta terjedt másolatokban. Ezek közül legjelentősebb a Sztárai-kódex (1474), amely a Gesta Romanorumon kívül a Historia Septem Sapientumot (→ Ponciánus históriája) és a Historia Trojanat is tartalmazza. Az első, mindmáig egyetlen magyar nyelvű teljes fordítás Haller János (1626–1697) Torda megyei főispán tollából származik, aki az 1508-as hagenaui kiadás alapján latinból fordította 1681–82-ben, fogarasi fogsága idején. Misztótfalusi Kis Miklós (1650–1702) nyomatta ki Kolozsvárott 1695-ben. Hármas História néven a Trója-regényt és a Nagy Sándor-életrajzot is magában foglalta. A Hármas Históriának a 18. és a 19. sz.-ban három-három kiadása volt, a hetediket 1900-ban tette közzé Katona Lajos kitűnő filológiai apparátussal. – A Gesta Romanorum hatása a magyar irodalomban a kódexektől (Példák könyve, Érsekújvári-kódex stb.) kezdve nyomon követhető. Már a középkorban terjesztették élőszóban is: prédikátorok szőtték beszédeikbe a Gesta Romanorum magvas, csattanós történeteit (Temesvári Pelbárt, Magyarországi Mihály, Laskai Osvát). A prédikációkban hallott, elmeélénkítő és szórakoztató históriák könnyen vertek gyökeret az íratlan népköltészetben. Az Apollonius-mese (BN 978*, Haller 153) népszerűségét Bornemisza Péter (1535–1585) Postilláiban helytelenítette. Tinódi Sebestyén a Sokféle részögösről írt művében (1548) a → szőlő ültetésének mondáját dolozta fel. Jovinianus császár történetét (AaTh 757, Haller 59) Póli István verselte meg a 16. sz. végén. A Csoma-kódexbe (1638) a Dravai Névtelen műve Rusten császárról szintén a Gesta Romanorumból került: Placidus élettörténetével (AaTh 939, Haller 110) tartja a rokonságot. A Gesta Romanorum történetei később, még a 19–20. sz.-ban is forrásként szolgáltak írók, művészek számára (Mikes Kelemen, Vörösmarty Mihály, Mikszáth Kálmán, Vargha Gyula). A népköltészetbe prédikációk útján került történeteket már igen korán megerősítették a Gesta Romanorum ponyvakiadásai: a legnépszerűbb históriákat még a 20. sz. elején is újra és újra ponyvára tették. Maga a Hármas História népkönyvvé vált, rendkívül népszerű volt, különösen Erdélyben. → Novellameséink és → legendameséink egy részének így a Gesta Romanorum vált forrásává. Ezek közül a fent említetteken kívül az ismertebbek: Focus kovács (AaTh 929A, Haller 57), a → három jó tanács (AaTh 910B, Haller 34, 56, 103), a → remete és angyal, a (AaTh 759, Haller 80), → Sziklához láncolt Gergely (AaTh 933, Haller 81), Androclus (AaTh 156, Haller 104), → igazmondó juhász, az (AaTh 889, Haller 111), a legjobb barát, a legnagyobb ellenség (AaTh 921B, Haller 124), az elásott birkafej (AaTh 1381C, Haller 124), a → fecsegő asszony, a (AaTh 1381D, Haller 125), a világ hálája (a hálátlan kígyó, AaTh 155, Haller 174) stb. – Irod. Lázár Béla: A Gesta Romanorum és a magyar irodalom (Irod. tört. Közl., 1891); Lázár Béla: A Gesta Romanorum hatása a magyar népköltészetre (Ethn., 1891); Gesta Romanorum (Fordította Haller János, kiadta Katona Lajos, RMKT 18. Bp., 1900); Tímár Kálmán: Magyar szentek legendái és a Gesta Romanorum (Ethn., 1910); Tímár Kálmán: Párhuzamok a Gesta Romanorum történeteihez (Ethn., 1911); Katona Lajos: A Gesta Romanorum (Irodalmi tanulmányai, II. Bp., 1912); György Lajos: Tárgytörténeti jegyzetek Mikszáth Kálmán anekdotáihoz (Irod. tört. Közl., 1932); Tubach, Fr. C.: Index Exemplorum (FFC 204., Helsinki, 1969).

Nagy Ilona

gesztenye (lat. Castanea sativa): a bükkfafélék egyik nemzetsége, ehető lisztes gyümölcsöt termő fa. A Mecsekben, Somogyban, Zalában, Vas, Sopron m.-ben, Pozsony, Nyitra környékén, a Börzsöny hegységben, Nógrád É-i részén, Nagybánya vidékén, Biharban, Hunyadban jelentős szelídgesztenye erdők vannak. A nyitrai Ghymes gesztenye erdejét a hagyomány szerint a törökök ültették. Hazánkban és általában a Kárpát-medencében a gesztenye őshonos. Felmerültek korábban olyan nézetek is, hogy Itália felől jutott el hozzánk, s a rómaiak idején kezdett terjedni. Későbbi terjesztéséhez hozzájárultak a várkerteket, gyümölcsösöket telepítő földesurak, egyházi férfiak a talán az olasz telepesek is. A gesztenye tervszerű termesztéséről, a fák ápolásáról csak ritkán gondoskodtak, noha már a 17. sz.-ban Lippai János pontos utasítást adott a gesztenye ültetéséről. A kolozsvári Hetilap 1853-ban a nagybányai gesztenye két (korábban és későbben érő) fajtájáról tud. A híradás szerint az ottani gazdák a fákat csonkítják, ágaiktól megfosztják, hogy nagyobb gyümölcsöt teremjenek. A gesztenye szeptember végén kezd érni, s az önmagától lehullott vagy póznákkal levert termést gereblyével, szénvonóforma eszközzel (Nagybányán kocsorba) csomóba húzzák, facsipesszel (Vas m. csiptetyü) összeszedik. A gesztenyét zsákba rakva tüskés burkából (Zala m. fondor; Vas m. guba; Nagybánya gubó) bakancsos, csizmás lábbal kitapossák vagy fakalapáccsal kiverik. Gyakran a gesztenyét tüskés burkában homokkal lefedve hordókba rakva tartják el, s csak a felhasználás előtt verik ki a burkából. Lippai János szerint frissen sokáig eláll a gesztenye, ha „sörtés héjából” kivéve füstön megszárítják vagy rakásba hányva dióval fedik le. Veszelszki Antal arról ír (1798), hogy Kőszeg vidékén a gesztenyét mint a szilvát megaszalják, s mikor enni akarják, vizet forralnak, és a gőz fölé helyezett hálóra rakják, ahol megereszkedik, s olyan lesz, mintha frissen szedték volna. Nagybánya vidékén szüret után a fák tulajdonosai lakomát csapnak. Zengővárkonyban (Mecsek) szüret alkalmával van a → leányvásár, azaz az eladó leányok első bálja. Eötvös Károly írja balatoni utazása során, hogy a magyar gesztenyének nincsen párja a világon. A gesztenyét lyukas aljú nyeles serpenyőben sütik. Vas m.-ben régebben minden háznál volt gesztenyés zsombor (’szalmából font öblös edény’), amelyet vánkossal fedtek le, ha meleg volt benne. Kőszeg vidékén burgonyaként főve eszik, de megdarálva, a kemencében jól kiszárítva lisztet is készítenek gesztenyéből. A gesztenyelisztet vízben, tejben megfőzve fogyasztják. Kőszeg vidéki falvakban mindenszentek estéjén hagyományosan sütik a gesztenyét, s ezzel ajándékozzák meg a halottak emlékére harangozó legényeket. Mindenszentek után Vas m.-ben szabadon gyűjthető, szedhető a fákon visszamaradt gesztenye. Ez a lécskálás. A gesztenyével a Magyar Simplicissimus (1683) és későbbi leírások szerint jószágot hizlalnak. Fája bányafa és építőanyag. Faszénégetésre is használják. A levele alomnak kitűnő, s toll helyett még századunk elején is párnába tették. A gazdák termésüket messze vidékre vitték eladni. Szekerükön ott volt a gesztenyesütő serpenyő, s faluról falura járva sütötték a gesztenyét. A vasi gesztenyések eljártak Stájero.-ba, Sziléziába, a nagybányai gesztenyét Tokajig, Déváig, Debrecenig hordták. Kassa még a 18. sz.-ban is vámot szedett a gesztenyés szekerektől. Lippai János 1667-ben különböző betegségek ellen ajánlja a gesztenyét. Több mint száz évvel később K. Mátyus István úgy nyilatkozik róla, hogy borkorcsoja, de akik sokáig gesztenyével élnek, megtetvesednek tőle. A nyelvünkben bajor-osztrák eredetű szó (szláv, olasz és latin származtatása nem fogadható el), s átvétele 1200 táján történhetett. Kérdéses azonban, hogy mi volt a magyar neve a 13. sz.-ig, amelyet már korábban is kellett ismernie a magyarságnak. A román ghistinã a magyar nyelvből került át a románba, s magyar eredetűek azok az eszközök is, amelyeket a románok szüret alkalmával használnak. Viszont a magyar gesztenyeszüret eszközei (kalapács, csipesz, lábbal való kitiprása a gubából) a Mediterrán gesztenye kultúrájának eszközeivel megegyezőek. – Irod. Borbás Vince: A szelíd gesztenye hazánkban (Természettudományi Közl., 1897); Gunda Béla: Összehasonlító néprajzi jegyzetek (Mediterrán eljárások a gesztenye feldolgozásával Magyarországon) (Népr. Ért., 1938); Rapaics Raymund: A magyar gyümölcs (Bp., 1940); Dömötör Sándor: Gesztenye termelés Vas megyében (Népr. Közl., 1961); Jávorka Sándor–Maliga Pál: A gesztenye (Bp., 1969).

Szelídgesztenye

Gesztenyebugázó kalapácsok (Zengővárkony, Baranya m.)

Gesztenyesütő serpenyő (Zengővárkony, Baranya m.)

Gesztenyés kunyhó (Cák, Vas m.)

Gunda Béla

Geszti (Geszten) Jóska: nyírségi betyár. A szabadságharc idején ott olyanannyira népszerű volt, hogy az országosan ismert betyárdalokat is az ő nevével énekelték. Kalandjait → ponyvákból és a nevéhez kapcsolódó igen gazdag → betyármondák hagyományából ismerjük. Életéről annyit tudunk, hogy 1848-ban kiszabadult fogságából, és részt vett a szabadságharcban, de az 1850-es évek elején újból elfogták, és a nagykállói várbörtönből való szökésekor lelőtték. Halálának története a népballadává lett ponyvaszövegben így fogalmazódott meg:

Ezernyócszáznyócvanegybe mi történt? Geszten Józsit a zsandárok meglűtték. Mikor ment a gulyáskunyhó elébe Eccerre lűtt két zsandár a fejébe.

A Tiszaháton, a Nyírségben Geszti (Geszten) Jóska nevéhez kapcsolódó mondák közül legismertebbek: a) a kint éjszakázó pásztorok állatait elhajtja, ha őrzés közben elalszanak, de az ébren levőkkel elbeszélget; b) pásztorral (gazdával) közös kenyéren él. Egy alkalommal megegyezés nélkül Geszti (Geszten) Jóska elviszi a sódart (szalonnát), lovat, társa ezért feljelenti, és megvesszőzik. Bosszúból a nótáriust (vagy a gazdát) megkárosítja; c) megüzeni a vidék gazdáinak, hogy bizonyos időközönként tegyenek ki számára élelmiszert (lovat, pénzt puskaport stb.), aki nem teljesíti, azt megbünteti (tanyáját felgyújtja, állatait elhajtja stb.), az egyszer megszegett megállapodást semmi sem teheti jóvá; d) a kállói várban fogva tartott betyár egy alkalommal vízért megy, az őt kísérő pandúrt leüti, elszökik. Gulyáskunyhóban húzódik meg, de a gulyás elárulja, és a kunyhóba rejtőzött pandúrok orvul lelövik a közeledő Geszti (Geszten) Jóskát. – Irod. Béres András: Tiszántúli betyármondák (Debrecen, 1967).

Kriza Ildikó

gesztus (lat. ’taglejtés, testmozdulat’): olyan kifejező testmozgások sorozata, amely a közösség tagjai számára hírértékkel bír az egyén lelkiállapotáról, ki nem mondott szándékáról, véleményéről. A lélektani szakirodalom a gesztusokat metakommunikációként értelmezi. Rendszerint önkéntelen megnyilvánulás, de közlést tartalmaz, melyet a társadalom többi tagja minden nehézség nélkül megért. Sorozatos előfordulása gesztikuláció, személyhez kötve gesztúra. Értelmezésével és osztályozásával újabban a kommunikációelmélet foglalkozik. Az emberi viselkedés tagolatlan folyamata többszörösen rétegzett. A viselkedés bármely mozzanata bizonyos közlést tartalmaz, a társadalom többi tagja értelmezi, megérti a cselekvéseket. Ebben az értelemben minden viselkedést informatívnak tekinthetünk, s csak akkor nevezzük kommunikatívnak, ha benne az információ átadásának szándéka is megnyilvánul. Az informatív és a kommunikatív viselkedés megkülönböztetése egyértelmű a jelzésnek, mint a közlés anyagi hordozójának és a jelnek, mint a kommunikációs folyamat egységének a megkülönböztetésével. Az emberi beszéd az a viselkedési forma, amely kifejezetten kommunikatív funkciókat lát el, s egyben más kódok metanyelveként is felhasználható. A nyelv mellett van másfajta kommunikatív viselkedés is, ilyenek a plasztikai művészetek, melyekben a közleményeket vizuális terminusokban kódoljuk; az akusztikus kódban a zene; a kinetikus kódban a mozgások, a „tánc nyelve” és végül a távolsági viszonylatokat beállító proxemikus viselkedés. A vízuális csatornán érkező jelek közül a kinetikusok abban térnek el a plasztikai (szobrászat, festészet) kommunikáció jeleitől, hogy a kinetikus jelrendszerben kódolt közlés elemei időben bontakoznak ki. A gesztusok ezek közé tartoznak. A gyímesi csángó → keserveseket szinte mozdulatlan fejtartással, merev arccal éneklik, annál árnyaltabb és egyénibb a dallam és szöveg előadása. A → mulatónótákat és → táncnótákat viszont fel-felkapott fejjel, fenyegető ujjmozdulatokkal, esetleg összekapaszkodva, hajlongva stb. éneklik, a mondanivaló háttérbe szorul. A gesztus kérdését a → mesemondónál vizsgálták behatóbban. Az egyes típusok közül főként az ún. vizuális és motorikus → előadó él vele. Többféle szerepe van: 1. cselekvést, folyamatot, esetleg tárgyat ábrázoló, leíró, utánzó mozdulat (a mesemondó megmutatja valaminek a magasságát, köszönéskor lekapja a kalapját, verekedés elmondásakor levegőbe üt stb.); – 2. bizonyos belső jelenségekre (jellem, érzés, lelki folyamat) utaló jelképes mozdulat (ujjával homlokára bök, ha hősének valami eszébe jut, fenyeget, int, a tehetetlenség jeleként tenyerét kifelé fordítja stb.); – 3. közeli személy, tárgy bekapcsolása a mese menetébe (pl. egyszerű rámutatással); – 4. nyomatékoló, magyarázó mozdulat (pl. ököllel asztalra csap stb.). A mesei előadás vagy annak jelentős része teljes egészében is épülhet a mimikára (pl. amikor egy történetben süketnémával beszélgetnek), ez azonban kivétel. A gesztus életre kelhet a test egésze által (testtartás, ülésmód, járás), kifejeződhet testrészek (kar, kéz, ujjak, fej) révén, vagy megjelenhet az arcon (szemöldökfelhúzás, kacsintás, ajkbiggyesztés). – A gesztusok leggyakrabban a verbális-vokális közléseket kísérik, azokat értelmezik, aláhúzzák, „jelentőségteljesen” elmélyítik (vagy éppen ellenkezőleg a gesztus éppen ellentétes értelmű, mint a szóbeli közlés, s ezzel erős expresszív hatást lehet kelteni). Mivel a gesztusok a kulturálisan beidegződött viselkedési repertoár részei, igen sok olyan gesztus van, amely csak egyes népeket, népcsoportokat jellemez, de vannak rasszokra jellemzők is (pl. → csók) és még több általános, pánhumán gesztus (pl. sírás, nevetés). Ezeknek ismerete és helyes használata a mindennapi életben hasonlatos a nyelv használatához. Ezért beszélnek egyes kutatók az ún. gesztusnyelvekről (kétségtelen, hogy az indiai táncnak van egy kialakult mozdulat- és gesztusnyelve, hasonlóan a japán No-drámának is, s az európai civilizáció napjainkban kialakította az országúti autózás nyelvét is. A hagyományos magyar paraszti kultúra leggyakoribb gesztusai a köszönést kísérő mozdulatok; továbbá a mulatást, éneklést, mesélést kísérő gesztusok. (→ még: előadás, → fügemutatás, → keresztvetés, → köpés, → mimika) – Irod. Sándor István: A mesemondás dramaturgiája (Ethn., 1964); Hoppál Mihály: Gesztuskommunikáció (Általános Nyelvészeti Tanulmányok, VIII. 1972).

Hoppál MihályKatona Imre

gircsózás: az aprószentek napi (→ aprószentek napja) → alakoskodás neve volt Maros-Torda megye néhány községében. Szereplői a duszások: ruhájukat szalmával kitömik, álarcot hordanak, derekukra csöngőt kötnek, kezükben botra kötött, vizes homokkal teli zacskó, mellyel hadakoznak. Kíséretükhöz tartozik a lovas, aki fateknő segítségével egyszerre alakítja a lovat és a lovast, szintén álarcot hord, továbbá egy asszonynak öltözött legény. Ezek az alakoskodók kísérik a falu legényeit, akik a lányos házakhoz látogatnak s köszöntik a lányokat. A duszások más községekben (pl. Bözödújfaluban, Udvarhely m.) → húshagyókedden (→ farsang) jelentek meg. – Irod. Szilády Zoltán: Suhancok játékai (Ethn., 1930); Makkai Endre–Nagy Ödön: Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (Kolozsvár, 1939).

Dömötör Tekla

Girgácia: tréfás földrajzi név, mint → Bergengócia, → Óperencia. Etimológiáját Tolnai Vilmos megtalálta Zakál György Eörségnek leírása c. kéziratában „Legnevezetesebb Folyó vizek 1. A Kerka ... a’honnan ezen most nevezett Helységek közönségesen Kerka mellyéknek, Kerka mentinek, Kerkatiának, csúfságból Gergatiának is mondatnak”. Az elnevezés feltehetően a pápai diákoktól származik, akik számára ez volt a legtávolabbi vidék, ameddig legációba jártak. – Irod. Gyalmos János: Latin eredetű képzőink (Magy. Nyelv, 1933); Dömötör Sándor: Girgácia (Magy. Nyelv, 1960).

Kovács Ágnes

giusto: → ritmus

glissando: → portamento

Goldziher Ignác (Székesfehérvár, 1850–Bp., 1911): orientalista, egyetemi tanár, az MTA tagja. Állami ösztöndíjjal Szíriában, Palesztinában és Egyiptomban járt tanulmányúton. A bp.-i tudományegy. sémi filológiai tanszékén volt tanár. Kora egyik legnagyobb sémi filológusa. A modern kritikai módszerekkel dolgozó iszlámtörténet megalapítója. Az összehasonlító vallástudományban rendszeresen figyelemmel volt a néprajzi kapcsolatokra is. – F. m. Der Mythos bei den Hebräern ... (Leipzig, 1876); Az iszlám (Bp., 1881); A pogány arabok költészetének hagyománya (Bp., 1893).

Diószegi Vilmos

gólya, gólyás: 1. kézfogással, egymás mellett elhelyezkedve járt egyöntetű, kötött szerkezetű páros tánc (→ páros táncok). A párok egymás mögött, oszlopban felsorakozva, rendszerint köríven haladva táncolják. A gólya állandó nyolcütemes dallamához kétrészes táncszakasz illeszkedik, amely többször ismétlődik: előre-hátra sétálás után a férfi kiforgatja karja alatt a nőt. Közismert – feltehetőleg német eredetű – dallama Amerikáig eljutott (John Brown). Nálunk tréfás-vaskos szövegekkel éneklik, s a refrén lett a tánc névadója (Gólya, gólya, hosszú lábú gólyamadár). ÉK-Mo.-on virágtánc néven is ismerik. A valószínűleg német eredetű tánc nemcsak közvetlen népi átvétel, hanem tánciskolák útján is terjedt a múlt század második felétől. Bukovinától Erdélyen és az Alföldön keresztül a Dunántúlig, Szlavóniáig mindenütt ismert a nemzetiségek és a szomszéd népek körében is. – Irod. Vámszer Géza–Bándy Mária: Székely táncok (Kolozsvár, 1937); Belényessy Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél (Bp., 1958); Berkes Eszter: A szlavóniai magyar népsziget tánchagyományai (Tánctud. Tanulm., 1967–68, Bp., 1969). – 2. galambfa: a gémeskúthoz hasonló emelőszerkezet, amellyel a kompkötelet a vízszintnek megfelelően magasabbra vagy alacsonyabbra állították a → révészek. A gólya a két part közelében a révfeljáró vagy révásás előtt, de a vízfolyás irányában attól kissé oldalt állt. Ágasfáját cölöpszerűen a mederbe verték és 3–4 támasztólábbal erősítették meg; az oszlop tetejére szerelték emelőkarszerűen a gólyát, amelynek mindkét karja végére egy-egy kötelet kötöttek. Az egyik kötéllel a kompkötelet emelték vagy süllyesztették, a másikkal pedig a kívánt helyzetben a gólya farát kötötték le a lábazathoz. Amióta acélsodrony köteleket és csigasort, csörlőket használnak (századforduló), nem állítanak gólyákat a vízbe, hanem csak a part koronáján, a szárazon vernek le kötéltartó, szabályozó oszlopokat. – 3. → látófa.

Gólya (Tiszaugi rév, Szolnok m.)

Martin GyörgyK. Kovács László

gólyaalakoskodás: gólya utánzása, megjelenítése; az → állatalakoskodás gyakori formája. Elsősorban a → farsangi felvonulás maszkos alakoskodói között, a → fonóházi játékokban és a → lakodalom színjátékszerű jeleneteiben fordul elő gólyaalakoskodás. A gólyát alakító legény lepedőt borít magára. Fejmagasságban fából faragott gólyacsőrt tart. Ez két részből áll: a nyélhez erősített felső és a mozgatható alsó részből. Az utóbbi mozgatásával utánozza az alakoskodó a gólya kelepelő hangját. A gólya szárnyát a játékos hátán a lepedőre akasztott két fekete rongy jelképezi. Mo.-on főleg az Alföldön, K- és É-Mo. területéről, Erdélyből ismeretes számos példa a gólyaalakoskodásra. A gólyaalakoskodás a közép-európai és D-európai dramatikus szokásokban is megtalálható. – Irod. Ferenczi Imre–Ujváry Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, 1962).

Gólyaalakoskodók (Panyola, Szabolcs-Szatmár m.)

Gólyaalakoskodók vezetőjükkel (Panyola, Szabolcs-Szatmár m.)

Ujváry Zoltán

Gólya, gólya gilice: → varázsdob

gólyaláb, faláb: sáros, vizenyős terepen gyalogjáráshoz, párosával használatos rúd. Több formai és méretbeli változata ismeretes. Az alföldi faláb általában csak térdig ér, és a közepe táján egy-egy talptartó deszka van az oldalára erősítve. Erre lépnek rá, majd a gólyaláb fölső szárát a lábszárukhoz kötik körültekert szíjjal, zsineggel. A gólyalábra felállva hosszú botot, póznát vesznek a kezükbe, arra támaszkodva járnak vele. Gyakorlott ember bot nélkül is tud felkötözött, rövid gólyalábon járni. A másik típus jóval hosszabb, nem kötözik hozzá a lábhoz, csak ráállnak. A felső végét kezükkel fogják vagy hónuk alá dugják. Járás közben nem támaszkodnak másik botra. Taposója lehet a rúd ágcsonkja, még gyakrabban mesterséges, faragott, toldott fadarab. A gólyaláb nagy előnye volt, hogy kímélte a lábbelit. A 19. sz. második felében a nagykunsági, a sárréti iskolás gyermekek még általánosan használták. A Rétközben (Szabolcs m.) ősszel és tavasszal a nagy sárban gólyalábon jártak egymáshoz. Főként agyagos talajú vidékeken volt használatos Erdélyben (Szilágyság, Mezőség, Székelyföld), de ismerték a moldvai csángók is. A Felföldön az iskolás gyermekek használták századunk elején (Tarna, Zagyva, Eger, Sajó folyók völgyében). Pásztorok több vidéken is jártak gólyalábon. Az eszköz nevei közül a gólyaláb mellett a cséklye (palócság), csáklya (Szilágy), mankó, bankó, lábka, garagulya szavak említhetők. – A gólyaláb kezdetleges, alkalmi változatait igen elterjedten és régtől fogva használja az emberiség. Némely afrikai népek maszkos, kultikus táncainak, szertartásainak is fontos kelléke. Szórványosan az európai parasztkultúrák maszkos szokásaiban is előfordul. – Irod. Gunda Béla: Hótalpak, jégpatkók, gólyalábak (Bp., 1940); Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); ifj. Kós Károly: Mihez kezdjünk a természetben (Bukarest, 1968); Gunda Béla: A gólyaláb (Nyelvtudományi Közl., 1976).

Gólyalábak (Nova, Zala m.)

Paládi-Kovács Attila

gólyázás, fecskézés: bothajító csoportos → sportjáték (botos pásztorjáték). Két vagy több fiú játssza. Minden játékosnak kb. egyméteres erős botja van. A „vezér” feldobja a botját, és a többiek kb. 20–30 méter távolságból megpróbálják dobásaikkal a repülő botot eltalálni. Akinek sikerült, legközelebb az dob, ő lesz a vezér. Nagy ügyességet, biztos célzást kívánó játék. A pásztorkodó gyermekek íly módon a futó vagy repülő vadat is eltalálták. Más-más elnevezésekkel és szabályokkal országosan elterjedt volt. – Irod. Hajdu Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Golyázás (Nova, Zala m.)

Haider Edit

golyósjáték, likkerezés: a → nyerő játékok igen kedvelt formája. A játéknak több változata ismeretes aszerint, hogy a golyókat, melyek lehetnek üvegből, festett agyagból vagy fémből, a játékosok gurítják vagy lökik. 1. Gurítós forma: akinek golyója – melyet meghatározott távolságból gurít a lyuk felé – legközelebb ér a célhoz, felmarkolja az összes golyót, és újra gurítja a lyukba. Amelyik beletalált, az már az övé, de lehetősége van hüvelykujjával a többi golyót is a lyuk felé irányítani. Ha ez nem sikerül, társa folytatja tovább. – 2. Lökős változat: a földre öt lyukacskát ásnak, s mindegyikbe egy-egy golyót helyeznek el, majd egymás után dobnak a lyukak felé. Akinek először sikerül valamelyiket eltalálni, elnyeri mind az öt golyót. Ugyancsak lökős változat két játszó közt egy-egy saját golyónak a földön való pöccintésével ezek egymás felé való közelítése vagy koccantása („csőr”). Aki játszótársa golyóját megközelítette: „kitette”, az nyer, golyót kér társától. Általában, különösen É-Mo.-on elterjedt feltételek szerint: arasz egy (a golyók arasznyi távolsága), bakk kettő (hüvelyk- és mutatóujj közti távolsága), csőr három (koccantás után a két golyó közti távolság legföljebb egy arasznyi lehet), hüvelyk négy golyó nyerése. (A „hüvelyk” azt jelenti, hogy a két golyó közti távolság hüvelykujjnyi szélességgel befogható.) – 3. Ütős változat: két ellenfél felváltva üt egy-egy golyót falhoz vagy palánkhoz. Visszapattanó golyóikkal igyekeznek „kitenni” egymást ugyancsak az említett nyerési feltételek szerint. – Irod. Gönczi Ferenc: Somogyi gyermekjátékok (Kaposvár, 1949); Hajdu Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Haider Edit

golyva: a → népi gyógyászat betegségelnevezése a pajzsmirigy daganatszerű megnagyobbodására (strúma). Egyéb elnevezései: gelka, gelyva, gelva, géva, gilva, gusa. – A régi orvosi nyelvben a lovak mirigykórját (adenitis aequorum – csomózás vagy golyvadaganat) is így hívták, valószínűleg abból a tapasztalatból kiindulva, hogy a nyakon a betegség alkalmával golyószerű kidudorodás jelenik meg. (Erdélyben román hatásra a gusa elnevezés használatos – román: ’csomó a nyakon’; a moldvai csángóknál kizárólag gelka). – A néphit szerint szüléskor keletkezik, vagy a víztől lehet kapni. Legelterjedtebb gyógymódjai: a beteg háta mögött álló személy kendővel a nyakat fölfelé „húzogatja”. A → gyógyító a két középső (nevetlen) ujjával húzogatja és közben „visszafelé számláló” → ráolvasást mond, vagy egy halott kezével háromszor megérintik, abban a hitben, hogy a halott magával viszi a daganatot. Egy pénzdarabbal megnyomkodták, körülkerítették. A pénzt eldobták a keresztútnál. Aki felvette, arra ragadt a betegség (→ rontás másra hárítása). Gyógyították még meleg borogatással is. – Irod. Szabó T. Attila: Golyva elleni orvosság a XVI. században (Magy. Nyelv, 1939).

Hoppál Mihály

gombakalap: → kalap

gombászás: gombagyűjtés. Erdős vidéken, nagyobb kiterjedésű réteken még napjainkban is sokfajta gombát gyűjtenek, amelyeket főleg frissen elkészítve fogyaszt a falusi nép. A napon, kemencében szárított gombát télire teszik el. Már K. Mátyus István körültekintő részletességgel ismertette a gombák gyűjtését és fogyasztását. A nyári szarvasgombáról (lat. Tuber aestivum) elmondja, hogy a Csiki- és a Gyergyói-havasokban a szarvasok ’kivakarásai’ és a disznók ’feltúrásai’ helyén keresik, hasonlóan mint Cseho.-ban és Sziléziában. A szepességi pásztorok és favágók mezítláb, bottal a kezükben csoszogva járnak, a csupasz talpukkal megérzik a mohás talajban a szarvasgombát, amelyet botjukkal kikaparnak. A bakonyi gombagyűjtők két-, háromágú bottal keresik a fű között, az avarban a gombát. A moldvai magyarok, a Bakonyban, Somogyban, az Ormánságban, Szlavóniában a közönséges laskagombát (lat. Pleurotus ostreatus); a gévagombát (lat. Polyporus sulphureus), a pesztericét (lat. Polyporus aquamosus) termő odvas fatörzset, korhadt tuskót hazacipelik, s a kertben árnyékos helyre téve, félig földbe süllyesztve időnként öntözik, hogy minél gyakrabban legyen friss gomba a háznál. Az egyes családoknak megvan a hagyományos gombászóhelye. Ahol valaki gombászás alkalmával edényét, valamelyik ruhadarabját földre helyezte, ott nem illik másnak gombát gyűjteni. Egy-egy faluban gyakran 10–15 fajta gombát is számon tartanak és gyűjtenek. (A beregi Dercenben a következő gombákat gyűjtik: barna tinó, bokros, csúszó, fehér tinó, fingó vagy füles, galamb, keserű, mogyoróajja, picerke, szarvas, szilvafa, talló, tinó, tövis, tyúk és vereshátú gomba.) Vannak gombák, amelyeket egyik vidéken ehetőnek, a másikon ehetetlennek tartanak. Csíkban a bimbós pöfeteggombát (lat. Lycoperdon perlatum) nem eszik, de Marostordában már fogyasztják. A közönséges keserűgombát (lat. Lactarius piperatus) Ny-Mo.-on nem kedvelik, de az erdélyiek sütik-pirítják. A székely pásztorok felhevített kőlapon, a tűzhely forró hamujában juhtúróval meghintve sütik a keserűgombát. K. Mátyus István a havasalji székelyek kedvenc eledelének mondja a laskagombát. Zemplénben a gyenge taplógombát (lat. Fomes fomentarius) is megeszik. A palócoknál a gombaleves karácsonyesti böjti eledel. A beregi magyarok jellegzetes étele a káposztával főzött gomba. Itt a besózott vagy almaecettel leöntött keserűgombát kis hordócskákban télire elteszik. Az erdélyi magyar és román juhászok a keserűgombával tejet oltanak. A gombagyűjtés jelentőségére utal, hogy a 17. sz.-ban a munkácsi uradalom jobbágyai komlót, mogyorót, vadgyümölcsöket és gombát tartoztak szedni s részben aszalva beszolgáltatni. – Népünk gombafogyasztása K- és Közép-Európa gombafogyasztó területébe tartozik. Sok és sokfajta gombát fogyasztanak a szláv, a román népek, akik a gombafogyasztás terén élesen elkülönülnek a németektől és skandinávoktól. Németo. belső területein még századunk elején is megvetették a gombát, s a németeknél csak a szlávokkal és román népekkel érintkező területeken terjedt el fogyasztása. Az itáliai kolostori konyhának nagy szerepe volt a gombafogyasztás elterjesztésében. – Irod. K. Mátyus István: Ó- és új diaetetica... (II., Pozsony, 1787–93); Vajkai Aurél: A gyűjtögető gazdálkodás Cserszegtomajon (Népr. Ért., 1941); Bödei János: Adatok Zalabaksa gyűjtögető gazdálkodásához (Népr. Ért., 1943); Hensel, W.: Die Slawen im frühen Mittelalter (Berlin, 1965); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Gregor Ferenc: Magyar népi gombanevek (Bp., 1973).

Gunda Béla

gombfa: → fejfa

gombkötő: mesterember, aki szőr-, selyem-, ezüst- és aranyszállal készült fonalakból gombokat készít, sujtásokat, zinórokat ver, vitézkötéseket fon. A gombkötők a gombokat általában fa alapra kötik, felhányva rá a fonalat vagy sodrást a kívánt minta szerint, majd az így kialakult minta közeit tűvel kivarrják, kitöltik azonos vagy többszínű fonallal, sodrással. A gombkötés általában tűmunka, csak az utóbbi időben terjedt el a horgolt gomb készítése. A sujtásokat, zsinórokat a korábbi századokban ún. nyergen kézzel fonták. A gömbölyű és szögletes zsinórok közepébe pamut belet tettek, és ezt fonták körül selyem-, teveszőr-, arany-, ezüstfonállal. E hosszadalmas és fárasztó munkát a 18. sz.-ban a különféle zsinórverő gépek váltották fel, működtetésük sokáig kézi erővel történt. A vitézkötéseket kézzel fonták, alakították a nyereg szögeire. A komplikált mintát olcsó fonallal felvetették a nyeregre, a fonalvégeket viaszpecséttel, a nyereg oldalán rögzítették. Így az igazi munkadarab készítésekor csak a vonalvezetésre kellett ügyelni, ill. szükség szerint többször utánajárni és kitölteni a minta közeit. A legszebb és legnehezebb volt a pozsonyi vitézkötés, az ún. malomkerék és változatainak kötése. A szövött munkák eredetileg a → paszományosok tevékenységi körébe tartoztak, a múlt század második felétől a gombkötők is foglalkoztak készítésével. – A gombkötők legkorábban a Pozsony m.-i Somorján szerveződtek céhbe 1514-ben. A 16. sz.-ból még kettőt, a 17–18. sz.-ból pedig 54 céhet ismerünk. A díszes gombok, vitézkötések a főúri és katonai viselet fontos kellékei voltak, majd később a városi polgári és a falusi paraszti viseletben is egyre általánosabb lett alkalmazásuk. A magyar huszárok zsinóros, díszes ruhája Európa-szerte divatossá vált a lovasságnál a 18. sz.-ban. A mezővárosi paraszti viseletben a 18. sz. végén elterjedt a nadrágok, dolmányok díszítése. A reformkor nemzeti viseletté tette a zsinóros ruhát, amelyet az abszolutizmus idején a nemzeti ellenállás kifejezőjeként hordták. A századfordulótól rohamosan hanyatlott az iparág, amit a gyári termékek mellett a divat változása is nagyban befolyásolt. Csupán kisebb fellendülést ért el a II. világháborút megelőző évek politikai divatját kiszolgálva. – Irod. Nyáry Albert: Rozsnyói gombkötők (Népr. Ért., 1904); Domonkos Ottó: A soproni gombkötők céhszabályzata 1633-ból (Soproni Szle, 1955); Bálint Sándor–Juhász Antal: A szegedi gombkötőmesterség (Népr. Ért., 1968); Lénárt Andor: Műhely és bolt, Az egri gombkötő mesterek és a kereskedők vitája. Adatok az egri gombkötő céh történetéhez a céhes ipar hanyatlásának idejéből, a XVIII. század végéről (Az Egri Múz. Évkve, 1974); Szörényi István: Kőszegi gombkötőmesterek és műhelyek a céh keletkezésétől megszűnéséig (Savaria, V–VI., 1976).

Rozsnyói gombkötők remekei (v. Gömör m.)

A fonal felvétele a sodrófára (Szeged)

Gombkötőmester spárgát készít a vitézkötéshez (Szeged)

Gombkötőmester vitézkötést fon (Szeged)

Gombárus a zentai hetipiacon (v. Bács-Bodrog m.)

Domonkos Ottó

gombolyító: a → motollán motringokba rendezett fonalnak → fonalmosás utáni legombolyítására szolgáló eszköz. Két fajtája használatos. 1. A leveles gombolyító általában bakláb tetején, rövid köldöktengely körül forgó, egymást keresztező lécpár (levelek), melyeknek a végén lyukakba dugott cifrafák tartják a fonalcsomót. A levelek hosszát a használt motolla mérete határozza meg: két cifrafa közötti távolságnak a motolla hosszával kell egyenlőnek lennie. A gombolyítóra helyezett fonalat kerek vagy lyukas gombolyagba gombolyítják. Az eszközfajta az egész magyar nyelvterületen elterjedt, s neve az általános gombolyító mellett Erdély K-i felén tekerő level, Ny-i felén tekerő, a Felföld K-i részén bak és baklevel, középső részén vertöke level Szabolcsban és Biharban level, levelke. A forma Európa nagy részén egykor általános volt. – 2. A takácsos gombolyító két – fakorongokból és pálcákból összeállított, – egy-egy vastengelyen egymás felett forgó henger, amelyekről a fonalköteget legombolyítják. Neve általában gombolyító, esetleg jelzős összetételben takácsgombolyító, németgombolyító. – Hazánkban a múlt század óta terjedő eszközforma, a azokon a vidékeken fordul elő a leveles gombolyító mellett, ahol → takácsokkal szövetnek, vagyis a Dunántúlon, a Duna-Tisza közén és a Kisalföldön, valamint egészen újonnan és csekély számban a háziipari tanfolyamok hatására pl. Hevesben, Borsodban, Biharban, Szatmárban.

Leveles gombolyító (általános forma)

Szolnoky Lajos

gombos haj: → hosszú haj

gombos nadrág: → rajthúzli

gombóta: → gyúrt tészta, → tarhonya, → tésztakása

gombozás: → pénzjáték

gomolya, gömölye: a → juhtej-feldolgozás során nyert, cipó vagy gömb alakú édes → sajt. A beoltott tej túróját gomolyanyomó ruhával összefogják, a túróból a savó nagyját ruhán keresztül kinyomkodják, majd a négy sarkán összekötött kendővel gerendába akasztva a maradék kicsepeg belőle. A cipó alakú, 2–3 kg nagyságú sajtot a pásztorkunyhó eresze alatti polcon vagy a tető alatt álló gomolyaszárítón 4–5 napig szikkasztják. A gomolyát frissen vagy tartósítva, juhtúrónak feldolgozva fogyasztják. A szó mély hangú változata inkább az Alföldön járatos. Gömbölyű csomó jelentésben tükörszava a környező szláv nyelvekben is előfordul, a magyarba ezek valamelyikéből, talán délszláv közvetítéssel került át.

Gomolya szárítóval (Hortobágy, 1933)

Balogh István

gomolyanyomó asztal: 1. a juhtejből való cipó alakú nyers alapsajtféleség, a → gomolya készítésénél uradalmi tejgazdaságokban használt, felül peremmel ellátott, egyik oldalán lefolyóval kiképzett lapú asztal, amelyen kiterített sajtruhákon az előzőleg feldolgozott sajtanyagból a maradék savót kinyomják. – 2. népi és pásztori tejfeldolgozásnál megfelelője Erdélyben a → kerenta, amelyet gyakran lábakra is állítanak. – Irod. Gaál László: A juhtej termelése és feldolgozása (Bp., 1957).

Földes László

gondolatpárhuzam: → párhuzam

gondolatritmus: tartalmi-formai szempontból összehangolt és arányosan tagolt rokon vagy, ellentétes értelmű gondolatok egymásutánja. A → ritmus az ún. külső, a gondolatritmus pedig a belső forma megnyilvánulása; ha ez a megformáltság tartalmi-szerkezeti jellegű, arányosságról beszélünk. A gondolatritmus ősrégi és általánosan ismert költői-stilisztikai eszköz. Ugyanúgy az → ismétlés elvén alapszik, mint a vele rokon → párhuzam és → ellentét is, de valamennyinél fejlettebb fokot képvisel. Kapcsolatba hozható a → hasonlattal és a → természeti kezdőképpel is, kétségkívül szerepe van a → rím kialakításában. – A magyar népköltészetben a gondolatritmus legszebb példáit a népballadákban találjuk, a líra és a prózai epika kivételesen él csak vele. Arany János óta három fajtáját szokás megkülönböztetni. A tipizálás és az elnevezések korántsem következetesek, de maguk a típusok is keveredhetnek. – 1. párhuzamos gondolatritmus (gondolatpárhuzam, párhuzamosság, paralelizmus): az egymással rokon gondolatok párhuzamos elrendezésben követik egymást, esetenként a → hármasság formájában is (Megunta két lábam már a követ nyomni, Megunta két kezem már a láncot húzni, Megunta két fülem tenger mormogását; Júlia szép leány balladai siratója stb.) – 2. haladványos gondolatritmus (haladvány, fokozó, összerakó, láncolatos gondolatritmus): az egymást párhuzamos elrendezésben követő gondolatok között előrehaladés, fokozódás van; rokon jelenség a → fokozás (Kis fecske elvitte, vállára föltette, Úrfi észrevette, kezébe fölvette, Kezébe fölvette, szomorún olvasta, Szomorún olvasta, keserűn jajgatta; Kerekes Izsák balladai kezdősorai és a hős búcsúszavai stb.). – 3. ellentétes gondolatritmus, egyszerűbb formájában ellentét (Kit mindig szerettem, jaj, be távol estem! Kit mindig gyűlöltem, annak rabja lettem; Lelkem a lelkeddel Mennyekben vigadjon, A hercegné asszony Pokolban gyulladjon!...). – 4. az előzőknél is gyakoribbak a vegyes típusú gondolatritmusok, különösen a párhuzamos-haladványos (Esteledik, alkonyodik, Gulya, ménes takarodik, A számadó káromkodik, Három bojtár jó bort iszik...), valamint az ellentétes-haladványos (Mikor fürösztöttél gyönge-meleg vízbe, Fürösztöttél volna buzgó-forró vízbe! Mikor bepóláltál gyönge gyolcsruhába, Póláltál volna be halotti ruhába! Mikor lefektettél gyantáros bölcsőbe, Fektettél volna le sötét, hideg földbe!...). – Irod. Arany János: A magyar nemzeti versidomról (Pest, 1854); Schirmnuski, V.: Vergleichende Epenforschung (I., Berlin, 1961); Kovács Ágnes: A népmese prozódiájáról (MTA I. Oszt. Közl., 1969).

Katona Imre

gondolkodószék: 1. a → karosszéknek az Alföld nagy részén elterjedt elnevezése. – 2. mint típusmegjelölés: becsapolt lábú, deszkatámlás karosszék, mely forma Debrecenből már a 17. sz.-ból ismert, és a 18. sz.-ban Alföld-szerte elterjedt a városi, mezővárosi parasztpolgároknál. A gondolkodószák támlája rendszerint két függőleges állású és egy rájuk merőleges deszkalapból áll, amelyet néha faragott orom koronáz. A karfát gyakran esztergályozott oszlopocskák tartják. A gondolkodószéket általában festett → virágozás díszíti, ritkábban faragás, esetleg intarzia (→ berakás). – Irod. Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi városi múzeumból (Múzeumi és Könyvtári Ért., 1910); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Gondolkodószék. Helyi fafaragó készítette asztalosbútor mintájára (Dunapataj, 1770) Bp. Néprajzi Múzeum

Gondolkodószék (Debrecen, 18. sz. második fele) Debrecen, Déri Múzeum

Gondolkodószék (Hódmezővásárhely, 1832) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

gonoszűzés: → népszokások több formában megnyilvánuló → rítuseleme. Célja valamilyen ártó lény vagy általában valamilyen baj, → rontás távoltartása. Az eredeti rontáselhárító (→ rontás elhárítása) cél általában nem tudatos, sok cselekményt másodlagos magyarázatokkal vagy teljesen cél nélkül, csak a szokáscselekmények hagyományos részeiként gyakorolnak. Leggyakoribb kezdő alkalmakkor (pl. → újév, → farsang), továbbá az emberi élet átmeneti rítusaiban (→ átmeneti rítusok, pl. → lakodalom, → keresztelő). Változatos formákban nyilvánulhat meg: → katartikus rítusok, → zajkeltés, → tűzgyújtás, → füstölés, → körüljárás, → ekehúzás, rituális.

Pócs Éva

gorálok: → lengyelek

gordonyozás: → gyomirtás

góré: csöves → kukorica tárolására szolgáló, fonott vagy lécezett építmény. Egyéb elnevezése: kas, kotárka. A fonott góré kukoricatárolásra való használatát a növény mo.-i meghonosodása idején már említik a korabeli írásos források. Az építménynek a Földközi-tenger mellékén az ókorig visszanyúló nagy múltja van. Valószínű, hogy Mo.-on sem a kukoricával jelent meg, csupán fejlettebb formái alakultak ki. Korábban leginkább gabonatárolásra használtak egyszerűbb konstrukciójú fonott kasokat. A fonott góré a múlt században még az egész mo.-i kukoricatermesztő vidéken általános volt. A 20. sz. elejére a D-Dunántúlon, ÉK-Mo.-on és Erdélyben maradt általános a használata. Tájanként más-más formai változatban (kerek, szögletes, hosszúkás) készítették, szalmával, zsúppal, zsindellyel vagy cseréppel fedték. A léces oldalú góréhoz hasonló épületek már az amerikai indián földművelésben megvoltak. Lehetséges, hogy azok példájára honosodtak meg Európában is. Hazánkban feltehetőleg Ny-európai mintára a 18. sz. végén a nagybirtokokon jelentek meg, és a múlt század folyamán a kukorica-vetésterület növekedésével párhuzamosan terjedtek el. Tömeges paraszti használatuk nem régi. A századforduló idején többnyire még csak a gazdag- és ritkábban a középparaszti szintig jutottak el. Utóbb a fonott górékat és más egyszerűbb kukoricatároló módokat háttérbe szorítva, egyszerűbb kivitelben (husáng-, napraforgó-, dróthálófal, szalmatető) általánosan elterjedtek. A D-Alföldön, a Tiszántúlon és a Dunántúlon hatalmas, tágas, erős építmények, melyek alatt gyakran disznóól, kocsiszín vagy más gazdasági rendeltetésű helyiség foglal helyet. – Irod. Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960).

Góré disznóóllal (Vásárhelyi puszta, Orosháza, Békés m.)

Góré a tanyán (Debrecen)

Góré (Ipacsfa, Baranya m.)

Góré vesszőből, zsindelytetővel (Szatmár m.)

Kőlábazatra épült kukoricagóré (Torontáloroszi, v. Torontál m.)

Góré (Csokonyavisonta, Somogy m.)

Góré Adorján, v. Bács-Bodrog m.)

Kósa László

gózsálás: legény- vagy leányhalott énekkel való kikísérése a temetőbe (Mezőség). Az énekesek fiatalasszonyok, a halottas vagy azt kísérő szekéren a muzsikásokkal együtt ülve pózsálnak. Feketelakról ismert énekeink dallamilag inkább keservesekre, szövegileg már a verses siratókra is emlékeztetnek, így a szokást a kollektív siratás távoli rokonainak is tekinthetjük.

Szendrei Janka

göbe: → disznó

göböly: → szarvasmarha

Göcsej: Zala m. DNy-i része a Zala folyó, a Kerka és a Válicka patakok völgye között az → Őrség, a → Hegyhát, → Hetés szomszédságában. – Göcsej mint tájnév 1769-től ismert. A szó a dunántúli nyelvjárásokban többfelé a vízjárások által felszabdalt dombvidék jellemzésére használt megjelölésként él, és abból vált tájnévvé. Göcsej területe mély völgyekkel tagolt, agyagos talajú, szubalpin éghajlatú, erdővel (jelentős részben fenyvesekkel) borított. A korai Árpád-korban határőrvidékeink közé tartozott, a magyar-horvát perszonálunió kialakulása után azonban hamarosan jelentőségét vesztette. Viszonylagosan nyugodt középkori fejlődésében jelentékeny nemesi-kisnemesi népessége alakult ki. A reformáció során gyülekezetei ref.-okká lettek. A hódoltság idején Kanizsa várának elestével veszélyeztetett terület volt. – A 18. sz.-ban jobbágyságát rekatolizálták, de nemesi-kisnemesi rétege révén biztosított ref. egyházközségei a szomszédos tájak protestánsai számára is támaszul szolgáltak. Népének életét a legújabb időkig a nyerstáji állapotok erősen befolyásolták. Sovány, terméketlen, könnyen vizenyőssé váló, rossz adottságú talajain archaikus jellegű szantógazdálkodást folytattak (pl. égetéses irtás). Néhány növénykultúra reliktumterületévé vált (pl. köles, hajdina). Egykor jelentős szőlészete európai viszonylatban is egyedülállóan régies jelleget őrzött meg. Állattartásában szubalpin jellegű vonások bukkannak fel. A nagytáji és szomszédnépi környezethez hasonlóan sajátos apró településcsoportok alakultak ki jellegzetes zárt udvarú beépítéssel (→ kerített ház). Népének társadalmi szerkezete, jogszokásai, szellemi műveltsége hasonlóképpen archaikus, konzervatív vonásokban gazdag. A népélet iránti korai tudományos érdeklődés már foglalkozott területével. Az irodalomban megvont kulturális táji határai a valóságban nem merevek. A Göcsejben feltárt gazdag néprajzi anyag az egész DNy-Dunántúlra jellemző, s a K-re, ÉK-re eső belsőbb zalai települések népi kultúráját is reprezentálja. – Irod. Plander Ferenc: Göcseinek esmérete (Tud. Gyűjt., 1838. 4. sz.); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Szentmihályi Imre: A göcseji nép eredethagyománya (Bp., 1958); Papp László–Végh József: Zalamegye földrajzi nevei (Zalaegerszeg, 1964); Tóth János: Göcsej népi építészete (Bp., 1965); Szentmihályi Imre: Göcsej területfogalmának alakulása (Deák Ferenc Göcsejről) (Zalai Gyűjtemény, 1976).

Minden oldalról kerített hajlékok alaprajazi (Göcsej)

Harangláb (Csehi, Zala m.)

Kerített ház (Páka, Zala m.)

Régi nemesi kúria (Milej, Zala m.)

Kerített ház (Náprádfa, Zala m.)

Lakóház bejárata (Bárszentmihályfa, Fő u. 95., Zala m.)

Harangláb. Zalaegerszeg, Szabadtéri Néprajzi Múzeum

Filep Antal

göcseji takácsszőttes: → dunántúli takácsszőttesek

göcseji viselet: régi stílusú öltözet. A férfiak rövid derekú, gallértalan vászoningét a múlt század második felében váltotta fel az elöl gombos, mellén letűzött ráncokkal, → mizlivel díszített, kézelőbe ráncolt bő ujjú ing. Ugyanekkor a szűk, 1 vagy 2 szeles, csak kevéssel térden alul érő gatyák helyett bő, szedett gatyákat kezdtek hordani; a fehér, rojtos főszedett kötín vagy előkötő helyett pedig fekete vagy kék kötényt. Az ingen nyáron puruszlit vagy lajbit, vagy → ümögbáttyát, télen → mellest, mellenzüt – az utóbbi alatt bécsi piros mellest is – viseltek. A kisszűrt általában mint a tarisznyát vitték a nyakukban, a vagyonosabbaknak → szűrdolmányra, ujjasbundára vagy → ködmönre is telt. A századforduló után terjedt a rövid és hosszú bunda, a bekecs és a kékdolmány divatja. A századfordulón maradt el a széles karimájú kalap, a sötét színű, nyakra tekert nyakkendő és bocskor használata. – Az asszonyok hosszú ing vagy alsóümög helyett a múlt század második felében bevarrott ujjú, bokrosujjú ingvállt, rövid ümögöt vagy kézelős ümögöt kezdtek viselni. A hosszú ingen viselt, lapos ráncokba szedett szoknyát vászonpéntőnek nevezték. A felsőruhaként viselt vászonszoknyát kékre festették, ehhez gubaccsal feketére festett fodros vászon előkötőt kötöttek. Télen a felsőtesten → kengyeles bundamellest, köcölét, a vagyonosabbja → ködmönt hordott. A múlt század végén már általános volt a kanavasz lajbiszoknya (mellénnyel egybevarrott szoknya) és a mindenféle színű karton kerekszoknya kanavász köténnyel. A → kontyot takaró → fakontyra vagy a → káplira a múlt század végéig → pacsát terítettek. Részben a vidék szegénységére vezethető vissza a göcseji viselet dísztelensége és a házi készítésű anyagoknak az átlagosnál tovább tartó felhasználása. Századunk első évtizedeiben már a városi eredetű ruhadivat vált uralkodóvá. – Irod. Gönczi Ferenc: A göcseji s hetési népviselet (Népr. Ért., 1910).

Lány „filkés” tarisznyával (Radamos, v. Zala m.)

Kontyos asszony régies fehér ruhában (Göntérháza, Zala m.)

Pacsás asszony hátulról (Göntérháza, Zala m.)

Göcseji pásztorember: birkás (Bak, Zala m.)

Férfiak és kisfiú nyári munkaruhában (Göntérháza, Zala m.)

Göcseji viselet: asszony pacsában (Göntérháza, Zala m.)

Andrásfalvy Bertalan

gödény (lat. Pelecanus onocrotalus): vízimadár. A gödény (Szeged vidékén pilikán madár, a Nagykunságban gődiny, nagybőgyű, a Dráva mentén batonya) csőrének felső kávájából a pásztorok kásamerítő kanalat készítettek (Ecseg-puszta, Nagykunság). Az álla alatt fityegő bőrzacskóból dohányzacskó, szárnyából a tarhonyacsináláshoz, kenyérsütéshez tollseprű készült. Nagy csőrű fejét a halászkunyhók ajtajára, a lápjáró edény (csónak) orrára szegezték (Szeged vidéke). A dobrudzsai oroszok (lippovánok) a melle bőréből kettős esőköpenyeget varrnak. A gödény a múlt század közepén eltűnt az Alföldről. Csupán dűlő- és halomnevek, népi rigmusok őrzik emlékét:

Gödénymadár elmönt, ritka lütt a magja, Ü volt a halaknak gyohontató papja. De nem tellett soha torkának a szákja, Olyan volt, mint a pap telhetetlen zsákja.

Irod. K. Mátyus István: Ó- és új diaetetica ... (I–VI., Pozsony, 1787–1793); Lakatos Károly: Vadászati és madarászati emlékeimből (Szeged, 1891); Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Györffy István: Nagykunsági krónika (Bp., 19553).

Gunda Béla

gödörgazda, (kubikos) csapatgazda, csapatvezető, partigazda: a → bandagazda egyik típusa, a különféle víz-, út-, vasútépítési és építkezési földmunkák végzésére szegődött szakmánymunkások (→ kubikosok) együttműködő csoportjának, a → kubikosbandának állandó vezetője. A gödörgazda elnevezést utóbb átvitték a → kordésgazdára is, a karos és talicskás kubikmunkán pedig a bandagazda elnevezés vált általánosabbá. A elnevezés a kubikolás első fél évszázadából származik, amikor a töltésépítéshez szükséges földet a kijelölt munkagödörből kellett kitermelni, az együtt dolgozó csoportok egyik tagjának nevére írták a gödörlapot (munkalapot), és vele számoltak el a gödörből kitermelt föld mennyisége alapján. A kubikos gödörgazda alakja és szerepe élesen elkülönül a toborzást és felügyeletet gyakorló alvállalkozóétól, sok mindenben éppen ellentéte a → summásgazdának is. A gödörgazda nem feltétlenül végzett toborzást, bár a többség → munkanézőként már előzetesen is részt vett a munkaalkalmak felkutatásában, megszerzésében. A toborzást végző kubikosokból nem mindig lett gödörgazda, esetenként jóval több munkást összeszedett, mint amennyit gödörgazdaként vezetett, egyébként is rendszerint csak a munkahelyen történt meg az ún. elbandásodás, és a csoportok ott választották meg vezetőiket: a választás értelmes, bátor fellépésű, megbízható, jó szakmunkásokra esett. A kubikos gödörgazda felelős volt ugyan az elvállalt munkaszakaszért, közvetített a tagság és a munkaadó között, de nem a munkaadói hajcsárapparátus tagja volt, hanem a csoport bizalmija. Egyedül vezette a munkanaplót, az ún. napolást, intézte az ügyeket, és néhány csoporttaggal együtt ő is számolt el. A csoporton belül kezdeményező lehetett, de mindenben a kis közösség határozott. Ugyanazok voltak a kötelességei és jogai, mint a többieknek. Az ösztönző szakmánybér miatt sem kellett ellenőrzést gyakorolnia, a késlekedőket figyelmeztette, de ezt bárki más is megtehette helyette. Személyi ügyekbe lehetőleg nem szólt bele. A kubikos gödörgazda is visszaélhetett társai bizalmával, illetéktelen mellékjövedelmet is húzhatott, ez azonban többnyire kitudódott, és a tagság nyomban le is váltotta. A kubikos gödörgazdák jelentős része a szervezett munkásokból került ki. A gödörgazda szerepe éppen nem volt hálás, tudta ezt maga a tagság is, vezetőjüket többféle gúnynévvel is illették: banda (vagy csapat) bolondja, bandacsahos, bandagazda, előcsahos stb. Sokan önként mondtak le tisztségükről, mások csak helyettessel együtt vállalták. A kubikos gödörgazdák állandó törzse elsősorban a szervezett munkásokból került ki. 1945 után a kubikosbandák brigádokká, a gödörgazdák brigádvezetőkké (tréfás nevük brigadéros) alakultak át. (→ még: előmunkás, → emberkereskedő, → kunyhótársaság, → partiszakács, → szakmánymunka). – Irod. Katona Imre: A magyar kubikosok élete (Bp., 1957); Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrartört. Szle, 1961).

Katona Imre

göföje: a Tiszántúlon a pásztorok által juhtejből készített → zsendicetúró, amelyet tojás- vagy ökölnagyságú gomolyákká formáltak és tartósítás végett megszárítottak. – Irod. K. Kovács László: Die traditionelle Milchwirtschaft bei den Ungarn (Viehwirtschaft und Hirtenkultur, Bp., 1969).

Földes László

gölöncsérjegy: → kerámiajegy

gömböc: a disznó kásás töltelékkel megtöltött gyomrának vagy vakbelének legelterjedtebb népnyelvi elnevezése. Ha nem töltik meg a disznógyomrot, eldobják vagy hurkatöltelékbe vágják, oltót készítenek vagy savanyú levest főznek belőle. Gyomorba töltött tartós készítmény a → disznósajt. Ennek hazai elterjedését időben megelőzte a gyomornak nem tartós, többnyire fűszerezett kásás keverékkel való töltése. Ez a készítmény a gömböc. Tölteléke sokszor teljesen megegyezik a helyi fehér vagy véres hurkáéval, így ÉK-Mo.-on aszalt szilva is került bele. A véres gömböcbe kisebb-nagyobb torka alji véres húsdarabokat, helyenként csontos húst is tesznek. Szokás ugyanígy megtölteni a vakbelet, így egy állatból egy nagy- és egy kisgömböc készül. A Körösök vidékén és Erdélyben gyakran csak a vakbelet töltik gömböcnek, akkor is, ha a gyomor töltetlen marad. Ahol ezeket a kásás készítményeket gömböcnek nevezik, gyakran az üres gyomor, a vakbél neve is. A Dunántúlon és a Bácskában, Bánságban sokfelé átkerült a gömböc név az újabb disznósajtra is. A DK-Dunántúlon a gyomorba töltött neve kásás pacal gömböc, kásás pacó, az Ipolytól a Sajóig és sokfelé az Alföldön pucor, ahogy ugyanitt a töltetlen gyomrot is nevezik. Előfordul a gömböcnek hurka és bendő elnevezése is. DNy-Dunántúlon a gyomor levesnek főzéséről a disznósajt készítésre úgy tértek át pár évtizede, hogy a gömböcöt sosem ismerték. Századunkban a gömböckészítést É-Dunántúlon már teljesen elfelejtették, egyébként általánosan ismert a népterület K-i felén, a gyomor-vakbél felhasználásának leggyakoribb eljárása. A gömböcöt kézzel töltik, bevarrják, kifőzik, nem préselik, nem füstölik, hamarosan elfogyasztják. Savanyú levesnek vagy húsos káposztában főzik meg, sütve tormás lével tálalják. A gömböc ezen a néven a hazai forrásokban a 16. sz.-tól ismert. Ekkor az erdélyi fejedelem szakácsa is ajánlotta, a 18. sz.-ban közrendi háztartásokban még kedvelt volt. – Irod. Kisbán Eszter: A sertéshús tartósítása a paraszti háztartásban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Kisbán Eszter

gömölye: → gomolya

Gömör, Gömörország: a Bükk hegység és a Gömör-Szepesi-Érchegység között elterülő hatalmas hegyi medence. Északi részét magas erdős hegyek, középső és déli részét dombvidékek alkotják, amelyeket a Sajó és a Rima, ill. mellékvizeik (Balog-, Murány-, Csetneki-patak, Túróc, Gortva stb.) tagolnak, tesznek változatos domborzatúvá. A magyarok a kora Árpád-korban a medence déli lankásabb területét, a folyók és patakok lapályát szállták meg, és a 13. sz. végére viszonylag sűrűn betelepült aprófalvas tájjá alakították. Az északi és középső részek még a középkor vége felé is gyéren lakott, nagy erdőségekkel borított vidékek voltak. A 14–15. sz.-ban az É-i és Ny-i részeken megnőtt a szlovák lakosság aránya. A vasércben és más nemes ásványokban gazdag lelőhelyek mellett kialakult bányavárosokba jelentékeny német alapréteg települt (Rozsnyó, Dobsina, Nagyrőce, Csetnek, Jolsva). A 16. sz. folyamán telepítették be ruszin (ukrán) telepesekkel Gömör legészakibb részét, a természetföldrajzilag és néprajzilag különálló Garam-forrásvidéket. A települések és a népesség szerves fejlődését először a 15. sz. második felének huszita háborúi zavarták meg nagyobb mértékben. A 16. sz. második felében Gömör D-i és Ny-i vidékei fokozatosan török hódoltság alá kerültek, ami a lakosság megritkulását és számos falu eltűnését vonta maga után. Sokat szenvedett népe a Thököly- és Rákóczi-szabadságharc háborúitól is, de aprófalvas településszerkezete lényegében nem változott, lakosságának folytonossága nem tört meg. A 18. sz. derekától állandósult magyar–szlovák nyelvhatár Gömört két, majdnem teljesen homogén nemzetiségű népterületre osztotta. K-en és D-en magyarok, É-on és Ny-on szlovákok laktak. A ruszinok elszlovákosodtak, a németek egy része szlovákká, más része magyarrá lett. A 20. sz. elején Gömörben mindössze egy helységben, Dobsinán éltek németek (az ún. bulénerek). – A ma Gömörnek nevezett nagytájba beleértik nemcsak a történeti Gömör vármegyét, hanem az egykori Kishont vármegyét, a terület Ny-i, ÉNy-i részét is, amely 1802-ig önálló közigazgatási egység volt. Gömör nevezetes kisebb tája a DNy-on fekvő → Medvesalja. Az egyes folyók és patakok völgyeit is általában néprajzi egységként említi a kutatás: pl. Rozsnyótól K-re a Csermosnya völgye, a Sajó völgye, a Túróc völgye (Tornaljától É-ra), a Balog völgye, a Száraz völgy (Keleméri és Szuha patakok mente) stb. Gömör magyar lakosságát a néprajzi szakirodalom általában → palócoknak nevezi. A Heves, Nógrád, Borsod felé eső vidéken élőket → barkóknak hívják. A barkó elnevezés egyben r. k. vallási megkülönböztetést is jelent az innen K-re és É-ra élő ref. magyarokkal szemben. A szlovákság jelentős része ev. vallású. A magyar települések sorában csupán néhány ev. akad (pl. Sajógömör, Gömörpanyit, Lőkösháza). A ref. magyarok között külön színt képvisel az egykori kisnemesi falvak népe (pl. Felsővály, Bikkszeg, Gömörmihályfalva, Nemesradnót, Hubó, Hét stb.). – Gömör magyar lakossága évszázadok óta hagyományosan földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozik. Az állattartásban a közelmúltig nagyobb jelentősége volt a juhászatnak. Nevezetes iparágként virágzott a kiváló minőségű vasasagyagra épülő fazekasság (→ gömöri kerámia). A bányavárosokban virágzó kisvasipar (→ hámor) a 19. sz.-ban erőteljesen visszafejlődött. A bányász- és iparoshelységek többsége elvesztette jelentőségét. Ma Gömör Szlovákia kevéssé iparosított tájai közé tartozik. A Mo.-hoz eső DK-i sáv lakossága az ózdi iparvidéken talált munkát. A vasúthálózat kiépülésével visszafejlődött Gömör és a korábbi századokra jellemző távolsági fuvarozás is, amely elsősorban a vasáruk kereskedelmi forgalmát biztosította. Gömör hagyományos közigazgatási, kulturális és vásáros központjai Rozsnyó, a legnagyobb múltú bányaváros és Rimaszombat, amelynek jelentős szabadalmas és mezővárosi hagyományai vannak. Mérsékeltebb vonzókörű központok voltak a mezővárosi jellegű Tornaalja, Rimaszécs, és Pelsőc. Gömör néprajzilag viszonylag kevésbé föltárt vidék. – Irod. Hunfalvy János: Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyék leírása (Pest, 1867); Komoróczy Miklós: Gömör és Kishont vármegye népe Gömör és Kishont vármegyék monográfiája, Bp., é. n.); Ila Bálint: Gömör megye. A települések története 1773-ig (I–IV., Bp., 1944–1976); Ág Tibor: Édesanyám rózsafája (Pozsony, 1974).

Gömör Lakóház (Zsór)

Gömör Lakóház (Sőreg)

Gömör Ev. templom tornya, 1804 [Lökös(háza)]

Gömör A felsővályi ref. erődtemplom

Gömör Lakóház (Lévárt)

Gömör Lakóház (Hubó)

Gömör Lakóház (Naprágy)

Gömör Lakóházak (Cakó)

Gömör A zsípi ref. templom pitvara

Gömör A zsípi ref. templom harangtornya

Gömör A felsővályi ref. templomerőd bástyakapuja és fala

Gömör A felsővályi ref. templomerőd harangtornya és kaputornya a templomudvarból

Gömör Csűr (19. sz. első fele, Hubó)

Lakóház 1833-ból (Gömörpálfala, v. Gömör m.)

Nemesi udvarház (Hubó, v. Gömör m.)

Nemesi kúria (19. sz. eleje, Naprágy, v. Gömör m.)

Csűr (Naprágy)

Csűr (Lévárt, v. Gömör m.)

Kósa László

gömöri ácsolt láda: a történelmi Gömör m.-ben készült ácsolt menyasszonyi láda és gabonás-, ill. lisztesszuszék összefoglaló elnevezése, mint típusmegjelölés elsősorban az előbbire vonatkoztatva. Az egykori Mo.-on a gömöri bükkerdő övezetben voltak az → ácsolt láda előállításának legnagyobb központjai, némely háziiparos község (Babarét, Kiéte, Fillér, Kisrőce) egész lakossága úgyszólván csak ezzel foglalkozott. A gömöri ácsolt ládát szétszedett állapotban vitték eladásra más kisebb fatárgyakkal, kosarakkal egyetemben a szomszédos fuvarosfalvak lakói. Egyrészt a felföldi falvakban házaltak vele, főként a tőlük délre fekvő vidéken, másrészt vásárokon értékesítették a gömöri ácsolt ládát, a környéken is, de méginkább az egész Alföldön. Itt az árusítás főbb határállomásai: Tokaj, Debrecen, Nagyvárad, Arad, Hódmezővásárhely, Baja. Az → asztalosbútor hatására a 19. sz. derekára az alföldi piacok megszűntek, míg a Felföldön az asztalos készítésű → láda mellett is megmaradt a kelengyebútornak a fehér ruha számára, egészen az I. világháborúig; innen a szakirodalomban a palóc szuszék elnevezés. A kelengyés gömöri ácsolt láda jellegzetes formája a 18. sz. elejére már kialakult. Ezt a módosulást az alkalmas vaskos fatörzsek fogyása indította el, minek következtében mind keskenyebb deszkából, egyre magasabb, hosszú lábakon álló ládatestek épültek (kb. 100–120 cm-ig). Hatására a vésett, → mértanias díszítés is fokozatosan keskeny sorokra bomlott. A régies díszítőelemek között a menyasszonyi gömöri ácsolt ládákon gyakori a többnyire ég felé emelt karú, geometrizált → emberábrázolás. Az ornamentikát korábban növényi festés egészítette ki: vörösített alapon feketére színezett motívumok (→ bútorfestés). A 19. sz. folyamán a festés elmaradt, és legfeljebb az alap kapott füstölést (→ beégetés), hogy jobban érvényre jusson a díszítmény vonalrendszere, az elaprózott díszítőelemekből összetett változatos, csipkeszerű kompozíció. A századfordulón a növényi motívumok is megjelentek, ágak, bimbók, ill. esetenként a kehely, kereszt, óra képe. A gabonatartó gömöri ácsolt ládán általában nem volt díszítés, de a kiemelhető oldaldeszkák visszahelyezésének elősegítésére a deszkák végeibe eltérően alakított kis díszítőelemek kerültek. – Irod. Bartholomaeides, Ladislaus: Inclyti Superioris Ungariae Comitatus Gömöriensis. Notitia Historico–Geographico–Statistica (Leutschoviae, 1806–1808); Gömör-Kishont vármegye (szerk. Borovszky Samu, Bp., é. n.); K. Csilléry Klára: Az ácsolt láda (Az MTA II. Oszt. Közl., 1951).

Gömöri ácsolt láda. Geometrikus díszítése feketés festéssel színezett (Lelőhely: Mezőkövesd, 18. sz.– 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Ebben a korban már lemaradt a fekete festés a díszítésről, és megindult a díszítmények elaprózódása (Lelőhely: Borsodnádasd, 1860) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

gömöri kerámia: kezdetei a középkorig nyúlnak, s minden korai, jelentősebb földrajzi leírás említi. Előállításának helyei elsősorban Melléte, Gice, Lice, Ozsgyán, Rimaszombat, Süvéte, Zsaluzsány helységek voltak; mestereinek társadalmi helyzetére a félig paraszti, félig iparos sor volt a jellemző. A Gömörből származó edényeknek két nagy csoportja van: a tűzálló főző-sütő edények és a nem tűzálló agyagból készült, főleg tárolásra és étkezési célokra használható edények. A tűzálló edények legjelentősebb csoportja a → fazék, a → lábas és a lábas serpenyő vagy a lábas lábas Rimaszombatban, váltakozó színekben, barna, sárga és zöld mázzal bevonva készültek. Jellemző termék továbbá a korongolt, majd kettévágott → tepsi, a víz hordására és tárolására szolgáló mázas és mázatlan → korsók és kanták. A mázatlanokat azonban belül mindig mázolták, kívül pedig vörös vagy barna földfestékkel, egyszerű vonalas, geometrikus díszítménnyel látták el. A mázas korsóknak és kantáknak legarchaikusabb darabjai zöld mázasak és a felületre füzérszerűen vagy elszórtan agyagkorongra nyomott rozettával díszítettek. Igen dekoratívok azok a víztároló edények, amelyeknek külső felületét váltakozó ritmusban barna, sárga és zöld mázzal, függőlegesen, széles sávokban öntöttek le. – A gömöri kerámia legnagyobb piaca az Alföld volt, de ismerték és használták Abaújban, Sárosban, Zemplénben, Borsodban, Hevesben, Szabolcsban, Bihar, Szolnok, Ung, Bereg és Pest megyében is. Az ország határain túl, D-Lengyelo.-ban, Cseho.-ban is kedvelték. – Irod. Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas. Néhány szempont fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlításához (Ethn., 1960); Kresz Mária: Magyar népi cserépedények kiállítása a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1961); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968); Szanyi Mária: Adatok a gömöri népi fazekassághoz (Irodalmi Szle, 1977).

Sorminták az előbbivel azonos ácsolt ládáról

Stilizált emberalakokból összetett motívum

Emberfejű korsó (20. sz. eleje, készítőhelye: Süvéte, v. Gömör m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Gömöri kerámia Lakodalmi kásafőző nagy fazék (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Lábas serpenyők (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Gyertyamártó edény. Szövege: „Dobos István Uramnak Betsülete ké(szült)”. (18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Boroskancsók (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Vizeskorsó (készült Süvétén, v. Gömör m.) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

gömöri szekér: → csetneki szekér

Göncölszekér: az Ursa maior csillagkép első hét csillagának leggyakoribb neve. Számos elnevezése ismert a népnyelvben: angyalok hintója, Benceszekér, Csíkiszekér, Denceszekér, Döncőszekér, Gönciszekér, Illés szekere, Jancsika szekere, Jób szekere, Kincseő szekeri, Köncölszekér, Küncőszekér, Ökörszekér, Ördögszekér, Szekércsillag, Szent János szekere, Szent Péter szekere, Társzekér, Venceszekér. Az egész magyar nyelvterületen, de Európa majdnem minden népénél is valamilyen szekérnek nevezik. Ez görög-római hagyományokra megy vissza. Első nyelvi emléke a Schlägli Szójegyzékben (1405 táján) „zeker hug” = szekér csillagzat. A Vence- és Benceszekér a Göncölszekér eltorzult csángó névváltozatai. A Szent Péter szekere már régebben általános lehetett. A Jancsika (Szent János) szekere elnevezés a Kárpátokon túli magyarságnál gyakori. Moldvából ismert a Nagy szekér név, valószínűleg a román carul mare fordítása. Magát a Göncölszekér terminust Erdődi József szláv és német hatásra alakult szavunknak tartja. – A keletkezéséről szóló mondák azt mondják el, hogyan került az égre a Göncölszekér. Gyakori motívum, hogy a részeg embert megátkozta a felesége, s szekerestől az égre került (→ holdfoltok). Sokfelé ismert, hogy Illés prófétát ragadta az égbe tüzes szekér. Nagyszalontai monda szerint Jób ül rajta, vigyáz a csillagokra, Isten adta ezt a hivatalt neki. A Göncölszekérről szóló mondákban a utasai: Szent Péter, Szent Dávid, Illés, Jézus, angyalok. A Tejúton halad. Gyakori motívum, hogy szalmát szállít. Annak magyarázatára is van epikus hagyományunk, hogy miképpen törött el a Göncölszekér rúdja: a) Szent Péter (Jézus) ment rajta, nekiütközött a mennyország kapujának (világ végének); b) a szekér szalmát vitt, és valamilyen akadály elől kellett kitérnie (részeg ember, cigánygyerek, farkasok stb.), kátyúba került, megcsavarodott a rúd, felborult a szekér. stb. A Göncölszekér melletti kis csillagról (Alkor) az a hiedelem él, hogy: a) ő hajtja a Göncölszekér ökreit, b) egyike azoknak a cigánygyerekeknek, akik az eltört rúd rendbehozására mentek fel az égbe. Nevei: Kisbéres, Hüvelykpici, Ostoros, Cigánygyerek. – Irod. Mándoki László: Csillagneveink és csillagmondáink nemzetközi összefüggései (Ethn., Adattár, 6319. Bp., 1958); Mándoki László: A Szalmásút. Adatok a Via Lactea mediterrán névtípus eredetéhez és elterjedéséhez (A Janus Pannonius Múz. Évkve, 1962. Pécs, 1963); Erdődi József: Uráli csillagnevek és mitológiai magyarázatuk (A Magy. Nyelvtud. Társ. Kiadványai, 124. sz. Bp., 1970).

Nagy Ilona

Gönczi Ferenc (Rádó, 1861–Kaposvár, 1948): tanító, néprajzkutató, 1880-tól D-dunántúli községekben tanított, 1932-től a kaposvári múz. vezetője. Göcsej, Hetés, Muraköz s más somogyi és zalai tájak tárgyi és szellemi kultúrájának kiváló szakértője, feltárója, gyűjtője, a kaposvári múz. néprajzi gyűjteményének megteremtője. – F. m. Muraköz és népe (Bp., 1895); Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Somogyi gyermek (Kaposvár, 1937); A somogyi betyárvilág (Kaposvár, 1944); Göcsej népköltészete (Zalaegerszeg, 1948); Somogyi gyermekjátékok (Kaposvár, 1949). – Irod. Gönyei Sándor: G. F. (Ethn., 1948); Gunda Béla: Ethnographische Forschungen von Ferenc Gönczi bei den Slowenen und Kroaten in Ungarn (Etnološki Pregled, Nr. 12., Ljubljana, 1974).

Gönczi Ferenc egy munkájának címlapja

Gönyey Sándor egy munkájának címplaja

Sándor István

Gönyei Sándor, Gönyey, Ébner (Kolozsvár, 1886– Bp., 1963): néprajzkutató. Kolozsvárt biológiai doktorátust tett, majd tanár lett Csíksomlyón. Az I. világháború után Györffy István biztatására néprajzzal foglalkozott, s 1920-tól 1944-ig, nyugdíjazásáig a Néprajzi Múz. munkatársa volt. Az ország szinte minden táján s a néprajz szinte minden tárgykörében közvetlen kutatás, tapasztalat alapján – a halászattól a néptáncig – értékes, részben monografikus gyűjtő munkát végzett. Több mint 10 000 fényképfelvétel, több száz gyűjtött tárgy tanúsítja eredményeit. Főként a népi építkezés, a háziipar és a falusi kisipar kérdései foglalkoztatták. Lajtha Lászlóval közösen írta meg A magyarság néprajza táncról szóló fejezetét. Számos tanulmánya jelent meg, főként a Népr. Ért. és az Ethn. lapjain. – F. m. Bodrogközi szőttesek (Bp., 1924); Drávaszögi hímzések (Bp., 1944); Magyar népi táncok (Lugossy Emmával, Bp., 1947); 111 népi táncdal (Rajeczky Benjaminnal, Bp., 1958). – Irod. K. Kovács Péter: G. S. (A Népr. Múz. Adattárának Ért.-je, 1962–63).

Sándor István

görbe fésű: → fésű

görbe ház: → L alaprajzú ház

görbe oldalú kocsi: még ma is használatos könnyű → kocsitípus; jellemzője, hogy oldalai a kerekeknél kissé felfelé ívelnek. Vannak olyanok is (pl. a somorjai kocsi), amelyeken a → szekéroldalak hátul felfelé ívelnek, de a → lőcsöktől kezdve visszafelé hajlanak, tehát domborúan görbék. Vannak négylőcsös és olyan változatai is, amelyeknél hátul két lőcs, elöl két → rakonca tartja a szekéroldalakat. A görbe oldalú kocsi a magyar kocsiknak ma is élő és már a 15. sz.-ban kialakult jellegzetes formája. Ma már csak a Dunántúlon, a Dunától Ny-ra és a Csallóközben, a Mátyusföldön fordul elő a görbe oldalú kocsi mint a kocsiszekér leszármazottja, de a múlt században még ismerték és használták pl. Kecskeméten is. Az Alföldről azonban kiszorította az egyenes oldalú kis kocsi sokféle változata. A Dunántúlon a görbe oldalú kocsi ma betölti – itt-ott – a → szekér szerepét is, és → fogatolják nemcsak lovakkal, hanem ökrökkel is, azonban sohasem vált egyetlen vidéken sem nehéz → vasasszekérré.

Görbe oldalú kocsi

K. Kovács László

görcsös bot: → pásztorbot

görgei ember: ostoba ember. Mindazokat az adomákat, melyeket Dunántúlon a rátótiakra, Nyitra vidékén a lédeciekre, a Szepességben a bélaiakra, Gömörben a ratkó-lehotaiakra, Erdélyben a csíkiakra fognak, a Felső-Tisza mentén a görgeiekhez fűzik. A görgei ember tolta ki borsón a templom oldalait, ő etette le a falu bikájával a torony párkányán nőtt füvet, ő vitte keresztben a létrát a fák között, „ő feküdt haza” Kassáról, ő nézte pataknak a torony árnyékát holdvilágnál, ő felejtette otthon a fiát stb. (→ falucsúfoló) – Irod. Erdélyi János: Magyar közmondások könyve (Pest, 1851).

Kovács Ágnes

görgő: → henger

görhe: → kukoricalepény

görögdinnye (lat. Colocynthis lanatus): üdítő gyümölcsnövény. Őshazája India, ahonnan különféle népek közvetítésével több évezreddel ezelőtt terjedt el Afrika, Ázsia, majd D-Európa országaiban. Mo.-ra a középkor végén balkáni közvetítéssel jutott. Erre utal nevének előtagja is. Írásos források csak a 16. sz.-tól említik termesztését. Valószínűleg az oszmán-török hódoltság is hozzájárult elterjedéséhez és népszerűsödéséhez. – A 18. sz.-ban már eladásra is termesztettek görögdinnyét a bihari erdőirtásokon (Bagamér, Sáránd). Legjelentősebb mo.-i görögdinnyetermő vidék a Mátrától délre, annak éghajlati kiegyenlítő hatásának védelmében, a Heves megyei Csányon jött létre. Itt a dinnyetermesztés gyökerei a 18. sz.-ig nyúlnak vissza. Az első dinnyetermesztők zsellérek voltak, akik a dinnyeföldnek legalkalmasabb gyeptöréseket bérelték. A jobbágyfelszabadítás után a kereskedelmi és közlekedési viszonyok javulásával a dinnyetermesztés is megnövekedett. Túlnyomórészt részes művelésben folyt, de földigényét helyben hamarosan már nem lehetett kielégíteni. Ezért az 1880-as évektől szórványosan, majd a századfordulótól nagyobb rajokban keltek útra az ország minden tájára a csányi dinnyetermesztők. Telephelyeiken uradalmakból vagy parasztbirtokokból feles-szerződéses alapon földet béreltek (gyakran 10–15 holdat is), és több mint fél évig otthonuktól távol tartózkodva keresték meg az egész évi megélhetésüket. A két világháború közt már külföldre (Ausztria, Csehszlovákia, Németo.) is elszegődtek. Keresett szakemberek voltak, és ezért lassan a legtöbb dinnyekertész család viszonylagos gazdasági stabilitásra és módra tett szert. A birtokos parasztoktól elkülönülő társadalmi csoporttá alakultak. A gazdatársadalomból való kirekesztettség endogám tendenciákat és társadalmi zárkózottságot eredményezett, ugyanakkor gyorsabban polgárosodtak, mint a hagyományos gazdálkodást folytatók. Kezükön formálódtak ki a paraszti dinnyetermesztés magas fokú termelési tapasztalatai és speciális eszközei. Az 1890-es évektől jött gyakorlatba a gyepkockákat fölhasználó melegágyi palántanevelés: a palántákat sorhúzó nyomába, trágyázott földbe ültetik ki. Növekedésük idején többször kapálják. Az 1930-as évektől → ekekapával művelik. A zsendülő görögdinnyét különböző -jelek vagy betűk beütésével (ill. karcolással) megjelölik. A két világháború között a csányi dinnyések egy része végleg elhagyta a faluját, és az ország különböző pontjain a jó természeti és termesztési lehetőségekhez alkalmazkodva letelepült, majd a környező lakosság közt is elterjesztette növénytermesztési tapasztalatait. Nevezetesebb mo.-i termesztő vidékek még: Kecskemét környéke, Békés–Csanád–Csongrád megyék, a Nyírség, valamint Fejér megyében Cece és Fehérvárcsurgó községek. A mo.-i termesztés a fajtaminőség elhanyagolása miatt az 1940-es években válságba juttott és erősen visszaesett, a korábbi mennyiségi termelést máig nem tudta ismét elérni. (→ még: sárgadinnye) – Irod. Boross Marietta: A csányi dinnyetermesztés eszközei (Népr. Ért., 1957); Boross Marietta: Adatok a csányi felesdinnyések életmódjának és kultúrájának alakulásához (Ethn., 1959).

Görögdinnyevásár a szegedi híd alatt (1920-as évek)

Hevesi dinnyéslakás a Ménfő-Tényő-i úton (Győr-Sopron m.)

Kósa László

Görög Ilona: → Csudahalott

görög katolikusok: a keleti (ortodox) egyházból a 17. sz. folyamán a római pápai hatalom elfogadásával kivált egyházak hívei. A görög katolikusok felekezetének egyházszervezetében a korábbi keleti hagyományú, részben nemzeti jellegű liturgikus gyakorlat élt tovább, egyházigazgatásilag is autonóm egységekké szerveződtek. Korábban unitus, egyesült óhitű megnevezésük is használatos volt. A megjelölésükben szereplő görög megnevezés a bizánci kereszténységhez fűződő történeti kapcsolatra utal, noha a görög katolikusok tömegükben eredetileg közvetlenül nem a görög, hanem a pravoszláv egyházhoz tartoztak. Mo.-on a gör. kat. egyház szervezése a 17. sz. folyamán indult meg. A 18. sz.-ban kiépítették autonóm hierarchiáját. Magas egyházi méltóságait, intézményeit hatalmas feudális birtokokkal látták el. Kezdetben bizonyos egyházmegyéik vegyes nemzetiségűek voltak. Később nemzetiségenként elkülönült egyházi szervezetük (román, kárpátukrán, magyar). Tanintézeteiknek a nemzeti ébredés időszakában a nemzetiségi kultúra és gondolkodás kialakításában döntő szerep jutott (pl. románok, Belényes, Balázsfalva). A történeti Mo.-on jelentős tömegeik éltek, akik között a szabolcsi, hajdúsági, hegyaljai magyar anyanyelvűeken kívül szlovákok, ukránok és románok is voltak. A II. világháborút követően a SZU-ban, Csehszlovákiában és Romániában a görög katolikusok újra egyesültek a keleti ortodox egyházzal. A görög kat. egyház híveinek népi műveltségét sajátos ünneprendjével, szokásvilágával, valamint önálló iskolaszervezetével befolyásolta.

Filep Antal

görög keletiek: a keleti, ortodox egyházak híveinek magyar megnevezése. Régebbi magyar megjelölésükre (19. sz. előtt) az óhitű, nem egyesült óhitű kifejezéseket használták. A görög keletiek magukat ortodoxoknak nevezik. A görög keleti felekezetének megnevezésében szereplő görög szó a keleti ortodoxia korai bizánci kapcsolataira utal, etnikumjelölő szerepe nincs. A történeti Mo.-on a századfordulón a görög keletiek közt kevés magyar nyelvű volt. Többségük a szerbek (kizárólagosan görög keletiek) és románok közül került ki. Nagy számban voltak közöttük görög, macedon, bolgár eredetűek is, akik hajdan a hazai kereskedelemben jelentékeny szerepet töltöttek be. A magyarság a bizánci és keleti kereszténység más egyházaival még a honfoglalás előtt kapcsolatba került. Az Árpád-korban az ország DK-i, D-i vidékein a keleti egyháznak állandó befolyása volt. A korai Árpád-korban már a pravoszláv egyházzal is alakultak ki kapcsolatok, részben beköltöző keleti szláv csoportok, részben a kijevi fejedelemséghez fűződő dinasztikus kapcsolatok révén. A D-i országterület folytonos keleti egyházi intézményein kívül újabbakat is alapítottak Árpád-kori királyaink (pl. István király a veszprémvölgyi apácakolostort). Noha a magyar állam a római kereszténységet támogatta, s a mo.-i tömegek óriási többségükben r. k.-ok voltak, később sem rendült meg a keleti egyház mo.-i helyzete. Még akkor sem, amikor pl. az Anjou uralkodók (különösen Nagy Lajos) a Balkánon a római egyház számára fegyverrel is igyekeztek újabb területeket biztosítani. A magyar nemzetiségű ortodox keresztények lélekszámát a hódoltság pusztítása erősen csökkentette, a 17. sz.-ban bekövetkezett unió pedig jó részben gör. kat.-sá tette. A keleti ortodox vallású nemzetiségi népesség száma a török balkáni megjelenésétől kezdve gyorsan emelkedett, mivel egyre nagyobb csoportok kerestek hazánkban menedéket. A mo.-i keleti ortodox egyház igazgatása kezdetben területi elvek szerint alakult, később fokozatosan nemzetiségi keretűvé vált. A szerb és a román ortodox egyház a 19. sz.-ban teljesen elkülönült. Ma hazánkban részben ennek következtében külön magyar, szerb és ortodox egyházi szervezet létezik. A keleti egyháznak a népi kultúrára gyakorolt hatása bizonyos pontokon a magyarság más vallású csoportjainak szokásanyagában is észlelhető. Így a magyar parasztság a nyugati egyház gyakorlatában nem élő szentek ünnepeihez fűződő szokásokat is ápolja, ilyen pl. a Dömötör-napi pásztorünnep.

Filep Antal

görögök: a Balkán-félsziget déli részén, a Jón- és Égei-tenger szigetein, valamint a szomszédos kisázsiai partvidéken az ókor óta ismert, az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó nép. A görögség különféle államalakulatai az ókorban a rabszolgatartó társadalom kialakulásával magas szintű urbanizált civilizációt és magas kultúrát teremtettek. Bár a görögök önálló államiságát a római hódítás az ókor végén megszüntette, a középkor elején a Keletrómai Birodalom keretében ismét a görög kultúra egységesítette az eltérő elemeket. A Bizánci Császárságban az európai feudalizmus sajátos despotikus jellegű hatalmi szervezete és sajátos jellegű egyházi organizációja fejlődött ki, amely a Nyugatrómai Császárság területlen működő r. k., latin szertartási nyelvű egyházzal szemben görög, ill. nemzeti szertartási nyelvű autonóm egyházakat hozott létre. A bizánci államot az oszmán-törökök előrenyomulása felmorzsolta. Az újkori görög állam 1830-ban nyerte el függetlenségét. A görögség a magyarsággal a Fekete-tenger térségében a Bizánci Császárság idején még a honfoglalást megelőzően összeköttetésbe került. A bizánci görög források becses adalékokat őriztek meg a honfoglalás előtti és honfoglalás kori magyar népről, katonai, társadalmi viszonyairól. A magyarság körében is híveket szerzett a görög rítusú keresztény hittérítés. Az élénk művelődési, kereskedelmi, politikai és dinasztikus kapcsolatoknak nem vetett gátat a véglegessé váló egyházszakadás sem a 11. sz. közepén. Mo. területére a 15. sz.-tól rendszeresen telepedtek le hazájukból elmenekült görögök. Fontosabb városaink, nagyobb mezővárosaink szinte kivétel nélkül otthont adtak kisebb létszámú görög csoportoknak, így az egykori Mo.-on Brassó, Gyöngyös, Hódmezővásárhely, Karcag, Kecskemét, Komárom, Miskolc, Nagyszeben, Pancsova, Pest, Sopron, Szentes, Tokaj, Temesvár, Újvidék, Vác. Ezekben a kolóniákban többnyire a szerbek, macedonok, cincárok, románok társaságában éltek együtt a görögök vallásuk azonossága alapján. A 17–18. sz.-tól a 19. sz. közepéig sok helyen monopolisztikus helyzete volt a görög kerenkedőknek úgyannyira, hogy a „görög” szó ’boltos’ jelentésben foglalkozásnévvé vált. Belkereskedelmi tevékenységük mellett jelentékeny szerepet játszottak a közvetítő külkereskedelemben is. A Habsburg birodalom és a levantei piacok között részben az ő révükön bonyolódott a forgalom. Nem volt jelentéktelen a mezőgazdasági bérleti vállalkozása sem. A törökellenes felszabadító háborúk után pusztabérlők lettek, különösen nagyállattenyésztéssel foglalkoztak. A mo.-i görögség az újkori Görögo. megszervezéséig és megerősödéséig jelentékeny kulturális missziót is fejtett ki (könyvkiadással, iskoláztatás szervezésével, alapítványokkal). A 19. sz.-tól nagyobbrészt elvándoroltak, kisebb részben mind nyelvileg, mind nemzeti öntudatukat tekintve asszimilálódtak. A görög–magyar kereskedelmi, kulturális érintkezések emlékét bizonyos nyelvjárások (pl. Ny-macedoniai) magyar eredetű vagy magyar közvetítésű jövevényszavai is megőrizték. – Irod. Horváth Endre: Az újgörögök (Bp., 1943); Moravcsik Gyula: Bevezetés a bizantinológiába (Bp., 1966).

Filep Antal

göröngy, hant: a szántás közben összetapadt nagyobb földdarab neve. Rendszerint akkor keletkezik, ha nedves és kötött a talaj, a szántás nyomán nem omlik azét eléggé a föld, hanem hasábos vagy hantos lesz. Az ilyen szántást szalonnás szántásnak is nevezik. Az összeszáradt, összetapadt, a vetést akadályozó nagy görögyöket és hantokat → fogassal, → hengerrel, ill. csákánnyal, kapa fokával és egy speciális eszközzel, a → hanttörővel verik szét.

Kósa László

grábla: → gereblye

gradatio: → fokozás

Gráfik Imre (Balatonalmádi, 1944–): etnográfus, muzeológus, a Néprajzi Múz. munkatársa (1970–). Egyetemi tanulmányait a debreceni KLTE és az ELTE Bölcsészettudományi Karán végezte. 1975-ben Bp.-en tett bölcsészdoktori vizsgát. Szűkebb szakterülete a szállítás és közlekedés, település és építkezés, valamint az etno-szemiotika. Tanulmányai hazai folyóiratokban jelennek meg. – F. m. Szállítás és közlekedés a Szentendrei szigeten (Népr. Közl., 1971).

Gragger Róbert (Aranyosmarót, 1887–Berlin, 1926): irodalomtörténész. A Berlini Magyar Tudományos Intézet, a Collegium Hungaricum első ig.-ja. Az Ungarische Bibliothek c. kiadvány és az Ungarische Jahrbücher c., néprajzi tanulmányokat is közlő folyóirat elindítója. Összehasonlító irodalomtörténeti vizsgálatokkal foglalkozott. Magyar népballadák c. (Bp., 1927), német nyelven is megjelent tanulmánya a magyar balladakutatás jelentős állomása. – Irod. C. H. Becker–Szekfű Gyula: G. R. művelődésünk történetében (Minerva, 1927).

Gragger Róbert

Gragger Róbert egyik munkájának címlapja

Diószegi Vilmos

gránátalma, pomagránát: 1. a gránátfa (lat. Punica granatum) gyümölcse. A gránátfa közép-ázsiai eredetű, D-Európában honos cserje. Mo.-on a gránátalma az oszmán-török és más balkáni kereskedők árujaként vált ismertté. Nálunk a szabadban nem díszlik, a századfordulón a D-Dunántúlon ültetett bokrai elfagytak. – 2. a népművészetben igen általános, sokféle formában jelentkező díszítőelem kerek, ovális vagy csepp alakú maggal, csipkézett vagy virágszirmokból álló széllel. – A gránátalma mint textildíszítmény arab-mór eredetű, a 14. sz.-tól jelenik meg az uralkodó osztályt ellátó európai szövőipar készítményein. A 15. sz.-i olasz brokátokon csaknem kizárólagos. Olasz és török közvetítéssel Mo.-on is kedveltté vált. A népművészetben nem csupán hímzéseken, de más műfajokon, így famunkákon is szerepel. Alkalmazói értelmezik almaként is (pl. Erdélyben aranyalma, fejedelem almája), de leginkább virágként (pl. Kalocsa környékén tüskös rózsa).Irod. Reichelt, R.: Das Granatapfelmotiv in der Textilkunst (Berlin, 1956).

Gránátalmás minta főkötő oldaláról (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp., Néprajzi Múzeum

Két nagy grátátalma lepedő széléről. Lenvászon selyemfényű fonallal szálvonással, szálszorítással és laposöltéssel varrták (Aggtelek, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Gránátalmás virágtövek és peremdíszek párnavégen (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kósa LászlóK. Csilléry Klára

gránica: → dránica

gregorián: a középkori Európa első, egyszólamú (monodikus) műzenéje. Kezdeteiben itáliai és galliai, későbbi alakulásában kelta és germán népzenei elemeket olvasztott egybe, nem zárva ki a bizánci és közelkeleti elemeket sem. A római társadalom hirdető, akklamációs, refrénes és recitáló formái a 4. sz.-ra már felszívódtak benne; a zsoltározás tömegrecitációjához a szólista ugyancsak szabad ritmusú melizmatikája adta a kiegészítő ellenpárt, míg Milánóban és a kolostorokban a kötött szótagszámú mértékes vers is megjelent mint a római hagyomány szintén népies képviselője. A hivatalos énekkarok, scholák létesítésével járt főként az antifona-(zsoltárrefrén-)anyag technikásabb részének elválása az eredeti tömegének-típustól, de a kettő együtt hagyományozódott tovább. A Karolingok alatt hivatalosan rögződött anyag a 9. sz.-tól írásban is állandósodott, egyelőre csak a dallammozgás irányát adva, de az ezredforduló táján már kötött hangmagasságokkal is, éppen eleggé idejében ahhoz, hogy egy diatonikus, szűkebb menetű változatot megkülönböztessen egy pentatonizáló tág lépésestől. A ritmusjelzés hiánya miatt ma még tisztázatlan, mennyi volt a gazdag gregorián melizmatikában a cifrázat jellegű; ezt a mai keleti liturgiák reliktum jellegű dallamkészlete és a mediterrán dallamvilág pontosabb analízise segít majd tisztázni. Az írásosság bevezetése után a hagyományos dallamokhoz az új már láthatóan mint népies, vidéki eredetet mutató betoldás, gyarapodás, újítás jelentkezik: a sequentiák, trópusok, himnuszok, verses officiumok, conductusok és cantiók a rímes verseléssel összeforrva a középkor végéig elborítják és átszövik az egész hivatalos dallamkincset. Mind a diatonikus, mind a pentatonizáló dallamcsoport népi eredetre mutat, önmagában és egymás között is úgy viselkedik, mint az élő népzene: még az írásos megkötöttség mellett is nagy territoriális variánskörökre, azokon belül kisebb variánscsoportokra oszlik, hogy az egyes kódexek úgyszólván egyéni, helyi verzióinak is helyt adjon. A gregorián fontossága a népzenekutatás és a zenetörténet számára abban áll, hogy 500 évvel megelőzve a nagyobb népdal- és népénekkiadványokat, írásban és változatcsoportokban közöl olyan dallamanyagot, mely számtalan szállal kapcsolódik az európai népdalhoz. Nélküle ennek története nem tárgyalható. – Irod. Wagner, P.: Einführung in die gregorianischen Melodien (I–III., Leipzig, 1911, 1912, 1921); Szabolcsi Bence: A melódia története (Bp., 1950).

Rajeczky Benjamin

Greguss Ágost (Eperjes, 1825–Bp., 1882): író, esztéta, kritikus, az MTA tagja. Bölcsészetet, majd Bécsben orvostudományt tanult. Részt vett a szabadságharcban. Világos után bujdosott, de elfogták, és börtönbüntetést szenvedett. 1870-től haláláig a pesti egy. esztétika tanára. Sokoldalú munkásságával kiemelkedő szerepe volt kora irodalmában. A magyar esztétikai tudományok első jelentős rendszerezője. Magyar népdalokat fordított németre és külföldi népdalokat magyarra. Nagy hatású balladaelméletét a népköltészet, a skót balladák és Arany János balladái alapján alkotta. – F. m. Ungarische Volkslieder (Leipzig, 1846); A szépészet alapvonalai (Pest, 1849); A balladáról (Pest, 1865); Népek lantja (Külföldi népdalok, Pest, 1866). – Irod. Bánóczi József: Emlékbeszéd G. Á. felett (MTA Emlékbeszédek, Bp., 1889); Palmer Károly: Visszaemlékezések G. Á.-ra (Nyugat, 1926).

Greguss Ágost

Greguss Ágost egyik munkájának címoldala

Tátrai Zsuzsanna

Grynaeus Tamás (Bp., 1931–): orvos. Tanulmányait a szegedi orvostudományi egy.-en végezte (1966). A bajai kórház ideg- és elmeosztályán működött (1966–68). Szűkebb szakterülete a pszichiátria, néprajzi vonatkozású munkássága során népi orvoslással foglalkozik. Cikkei néprajzi folyóiratokban és az Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményeiben jelennek meg.

guba: 1. egyrészt gyapjú szőttes anyagot jelöl, másrészt a belőle készült, kabátféle felső → gyapjúruhák neve. A magyarlakta területeken az É-i és K-i részekről van róla a legtöbb adat, de ismerték a Dunántúlon és az Alföldön is. Az eddigi írásos említésekből úgy látszik, hogy a guba kétszer terjedt el magyar területen. Egyszer a középkorban, de ennek a gubának sem szövéstechnikáját, sem szabását nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy vörös vagy fekete színű volt. A 17. sz. végén ÉK felől terjedt el a ma is ismert guba jellegzetes szövéstechnikájával és szabásával. E szabásnak két jellegzetessége van: az ujjak betoldásának módja, amely É-Európából bronzkor szőrmeruhákról ismert, a recens anyagban pedig, É-Eurázsiában honos. Második szabásbeli jellegzetessége a gubának a vízszintesség. Vízszintesen pokróccá varrott darabból szabják. Ez a vízszintesség Közép-K-Európában szórványosan, de előfordul, Arábiától Iránig egy „aba” nevű felsőruhatípus meghatározó jegye. A múlt században a magyar guba lehetett szürke, barna, fekete vagy fehér. A szürke, a barna és a fehér a juhgyapjú természetes színei voltak, a feketét festeni kellett (→ gubafestés). – Készítése következőképpen történt: a megszövött gubát, gubavásznat levették az e célra szolgáló szövőszékről, az ún. gubaszékről és két szélét vízszintesen összevarrták, összederekazták gubapokróccá. Ezt kallották, utána késsel szabták. Végül kivágták a nyakát és összevarrták elöl a két ujját. A kész gubát gallérozták. A gallér piros posztó, amelyet csepűvel gömbölyűre tömtek, és amely leért egészen a mellvarrásig. Elöl az összefogásánál díszítették: szemmel vagy cifrázással. Ezek alá két kis madzagot varrtak, ezzel kötötték össze elöl a gubát. – A magyarlakta területről háromféle guba ismeretes: → bárányfürtös guba, → rakott guba, → sima guba. Szabása mindháromnak egyforma, technikailag azonban a K-i szőnyegtechnikára emlékeztető módon a szövött bárányfürtös és a rakott guba különbözött a vászonkötéses, fürt nélkül szövött sima gubától. A fürtetlen, csak a szövés után bolyhozott guba elnevezése Szatmár megyében füsült guba volt. Ha a gubavásznat a gubaszékről levették, az egyik oldalát körömpővel bolyhosra feltépték. – A gyapjúkon kívül viseltek rongypokrócból gubaszabással készült rongygubákat Mezőkövesden és környékén, valamint a Bihar m.-i Körösszegapátiban és Biharkeresztesen. A bihari Kissárréten és a polgári matyóknál kenderkócból is csináltak durva szövésű, fürtös csepűgubát. Az Alföldről szűrposztó gubáról is van adatunk. – A guba ismeretlen eredetű szó. Első írásbeli említése magyar területről 1387-ből való, és feltehetően gyapjúszőtten anyagra vonatkozik, 1528-ból származik az első olyan adat, amely kifejezetten ruhaként említi a gubát. (→ még: gubacsapó) – Irod. Tilke, M.: Le costume en orient (Berlin, 1922); Luby Margit: A guba készítésmódja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); N. Bartha Karoly: A debreceni gubacsapó céh (Debrecen, 1939); Hald, M.: Olddanake tekstiler (København, 1950); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956); Marková, E.: Vyroba gub na Slovensku (Slovensky Narodopis, XII., 1964). – 2. → öntött tészta

Guba szabása

A guba „szeme”, ill. csukása (Beregújfalu, v. Bereg m.)

Fehér fürtös guba (Debrecen)

Gubafésű (1840 tájáról, Hadadnádasd, v. Szilágy m.)

Fekete fürtös guba (Debrecen)

Gubás cégér. Debrecen, Déri Múzeum

Gubás a szövőszékkel (Debrecen)

A gubás kártol, a felesége „melyek”-et, vékony fonalat sodor

Gubás a fonógép mellett

Gáborján Alice

gubacsapó: a → guba anyagát és magát a ruhadarabot is készítő mesterember. A szokványos → gyapjúmunkát végzi, csak éppen → gyapjúszövés közben minden harmadik-negyedik keresztfonal után egy sor válogatott gyapjúfürtöt rak be kézzel a szövetbe, amit újabb keresztfonalakkal rögzít benne. Ettől lesz a gubavászon külső oldala prémes, szőrös megjelenésű. A munkája az anyag elkészítésén és festésén kívül a ruhadarab szabása, gallérozása, majd letakarítása, végül vásáron való eladása is. Gubacsapók az Alföldön, főleg a Tiszántúl É-i felében és a Felföld K-i részén dolgoztak nagyobb számban. Neves központjaik voltak: Debrecen, Nagyvárad, Nagykároly, Miskolc, Ungvár. A gubacsapók a szűrcsapó mesterségből specializálódás útján váltak ki: nevükben a csapó a gyapjú fellazítására használt húros, íjas csapóeszközre utal, amelyet később a kézi kártoló (→ gyapjútépés) váltott fel. A debreceni csapók 1529-es céhpecsétjén az íjas csapófa, a 18–19. sz.-i céhpecséteken viszont már a körömpő (kártoló) jelképezi a mesterséget. Az 1801. évi debreceni tanácsi jelentés szerint „a Szür Csapók ... Maradékainak tanyák a mostani Guba Csapók magokat, minthogy ... a Szür Csapók lettek Guba Csapókká”, és a gubacsapók céhe a szűrcsapó céhből alakult ki (Debrecenben pl. a 17. sz. végén). – Irod. Luby Margit: A guba készítésmódja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); N. Bartha Károly: A debreceni gubacsapó céh (Debrecen, 1939).

Debreceni gubacsapó céh sárgaréz behívó táblája. Debrecen, Déri Múzeum

Gubacsapó szövőszék. Debrecen, Déri Múzeum

Gubások a miskolci vásáron gubát árulnak

Szolnoky Lajos

gubafestés: A juhok természetes, szürke vagy szürkésbarna gyapja az ilyen színű juhok számának nagymértékű megcsappanásával igen ritka lett, s a megszokott színeket festéssel próbálták előállítani. Így a gubát feketére égerfa héjával, rézgáliccal és köszörűsárral festették. A szürkének és barnának nevezett árnyalatokat a fehér és a fekete gyapjú más-más arányú keverésével érték el. Lehetett festeni a gubát még gyapjú korában a fonás előtt, de lehetett festeni a gubaszékről levett szövedéket, a gubavásznat is. – Irod. Luby Margit: A guba készítésmódja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927).

Gáborján Alice

gubaszűr: a gallér nélküli szűr neve. Felölthető ujjú, szűrposztóból készült, elöl összeérő és össze is gombolható kabátféle. A múlt század vége felé terjedt el Somogy, Zala, Vas, Veszprém, Győr, Komárom és Fejér megyékben. Leginkább Pápán készült, ez esetben csuklyát is varrtak rá. Vas megyében gubának, az alföldi mesteremberek gubaszűrnek nevezték. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930).

Gáborján Alice

guga: a → népi gyógyászat országosan elterjedt elnevezése a nyaki nyirokmirigyek gyulladásos megdagadására (lat. Lymphadenitis). A régi nyelvhasználatban (17–18. sz.) a pestist (→ mirigy, → csuma) is jelentette (meggugásodik = pestis-gugák, vagyis pestises kelevények lepik el), mert guga volt minden olyan daganat, amely az ember mirigyes részein (pl. az ágyékban vagy a hónaljakban) keletkezik. (Az állatok hasonló kemény daganatait szintén gugának nevezték.) A guga elnevezése valószínűleg azzal van összefüggésben, hogy a leggyakrabban a toroknál keletkezik (vö. gége, giga, géga – a 18. sz.-ban: gugu = torok). Népies gyógymódja: nyomkodással próbálták eloszlatni (állatoknál kifakasztották), melegvizes ruhát tettek rá. – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (II., Bp., 1929–40).

Hoppál Mihály

guliba: → csárda

gulya: a falvaktól és városoktól távol eső → pusztai és hegyi legelőkön tavasztól őszig szabadon tartott és éjjel is kint háló bika-, tinó- vagy tehéncsapat. A fias tehenek bikával együtt járó csoportját anyagulyának, a bika nélkül tartott 1–3 éves üszők csapatát szűrgulyának, a tinókat és bikákat tinó- és bikagulyának nevezték. Pásztorainak neve → gulyás. A szó ismeretlen, talán kaukázusi eredetű, a magyarból a szomszéd népek nyelvébe is átszármazott. – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1958–59).

Magyar gulya legel a Hortobágyon. A kép jobb szélén áll a gulyás

Balogh István

gulyafordítás: → vénlánycsúfolás, → zajkeltés

gulyás: 1. a → gulya pásztora. A paraszti szóhasználatban mindig jól megkülönböztetik a naponta hazajáró csorda pásztorától. A község vagy a gulyatartó gazdaság kihajtástól beszorulásig fogadja; 1945 előtt az uradalmakban a növendékállatokat gondozó gulyás éves konvenciós cseléd volt. A pásztorszervezet élén gulyásszámadó állott, ő fogadta a → bojtárokat, akik állattartás, élelmezés és készpénzbér fejében az őrzést, legeltetést és itatást ellátták. Terelőeszköze a bunkós bot és a gulyás karikás, az állatok kifogására pányvás vagy rudas kötelet használ. A Dunántúlon az uradalmak legelőre járó fejősteheneinek őrzőjét csirásnak nevezték. A Kiskunságban a tehetősebb gazdák külön legeltetett nagyobb csapat marhájának őrzője a kurta gulyás.Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1958–59); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskúnságon (Bp., 1959). – 2. → pörkölt

Pihenő gulyások (Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m.)

Hódmezővásárhelyi „városi tehénpásztor”, gulyás

Balogh István

Gulyás József (Debrecen, 1885–Sárospatak, 1954): tanár, irodalomtörténész, könyvtáros. Bp.-en Eötvös-kollégistaként magyar-latin szakon végezte egy.-i tanulmányait. Tanári működését 1909-ben Szatmárnémetiben kezdte, 1910-ben Sárospatakra helyezték, ahol később a kollégium könyvtárosaként működött. 1927-től a debreceni egy. magántanára volt. Az általa feldolgozott irodalomtörténeti témákban a népköltészeti, folklorisztikai vonatkozásokra mindig figyelmet fordított. Mint a sárospataki kollégium könyv- és kézirattárának vezetője fontos szerepet vállalt az ott őrzött értékes népköltészeti anyag közkinccsé tételében. – F. m. Az Árgirus-mese feldolgozásai (Sárospatak, 1910); Árgirus és Tündér Ilona (Sárospatak, 1912); A kuruc balladák hitelessége (Simoni János–Harsányi István társszerzőkkel, Sárospatak, 1914); A sárospataki kéziratos népmese gyűjtemény (Sárospatak, 1917); Sárospatak és vidéke (Kántor Mihállyal, Bp., 1933). – Irod. Juhász Géza: G. J. (Irodalomtörténet, 1954. 3. sz.).

Gulyás József egyik munkájának fedőlapja

Filep Antal

gulyásdal, gulyásnóta: a pásztordal válfaja, a gulyások életéről és érzelmeiről szóló, rendszerint első személyben előadott dal. A gulyások is zömmel átalakítás nélküli → népdalokat énekeltek, de a többi pásztorfoglalkozáshoz hasonlóan saját dalaik bizonyos mértékig elkülöníthetők. Egyik irodalmi előkép Mátyási József „Sorsával elégedő Gulyásnak pásztori Dallja” (röviden: Gulyásnóta) c. terjengős pásztoridillje 1823-ból (Nem bánom, hogy parasztnak születtem ...), mely széttöredezve és keveredve e ugyanakkor reálisabbá is válva egy évszázadon át fennmaradt. Egyik részletét Petőfi is felhasználta a János vitézben (Ha látom a fergeteg elejét ...). Idill népi eredetű golyásdalokban is előfordulhat (Hortobágyon kivirult az ibolya ...), bár jóval ritkábban s rendszerint → szerelmi dalokkal (Este van már, besötétült a puszta ...) összefonódva. Magabiztosságban rokon hangvételűek az egyes pásztorfoglalkozások közti vetélkedők gulyásdalbeli jelentkezései (A gulyás se hagyja magát ...). Új színt jelentenek és kevésbé éles megfogalmazásuk ellenére is az → agrármozgalmi dalok egyes csoportjaira emlékeztetnek a pásztorhierarchián belüli (Esteledik, alkonyodik ...), továbbá a pásztorok és a gazdák közötti (Bánatosan bőg előttem a gulya ...) ellentétek ábrázolásai. A jószág elvesztéséről szóló epikolírai dalok (Ellopták a tinó anyját ...) súrolják a → betyárdalok és a → betyárballadák határát; némelyiket idilli hangulatú kép vezeti be (Ha fölülök a bugaci halomra ...), így az → ellentét kétszeres hangsúlyt kap. A gulyásdalok kétarcúak: a jó legelő és kedvező idő (Amoda le hármas halom; Debrecennek van egy vize ...), ill. a szárazság és a legelőhiány (Kiszáradt a tóbul mind a víz, mind a sár; Nem akar a tehéngulya legelni ...) szerint váltanak át. A gulyások gondjaira bízott jószágok ábrázolása nem oly árnyalt és gyakori, mint a → csikósdalokban, de hasonlóképpen emberies jellegű (Szilaj a babám gulyája, nem jár az a más kútjára ...). – Irod. Ecsedi István–Bodnár Lajos: Hortobágyi pásztor- és betyár-nóták (Debrecen, 1927); Mészöly Gedeon: Mátyási József és „Kalász-kaparék”-ja (Népünk és Nyelvünk, 1931).

Katona Imre

gulyás-paprikás: → Csont? – Leves

gunaras lánya: → tréfás ballada. Az egész magyar nyelvterületen elterjedt. Első feljegyzése a 18. sz.-i sárospataki → kéziratos énekeskönyvben maradt fenn. Változataiban jelentősek a formai eltérések, de ez témabeli differenciálódást nem jelent. A ballada szerint a bíró fia agyonhajtotta a gunárt, amelyet a lány őrzött, ezért a lány olyan magas váltságdíjat követel a bírótól, hogy az inkább a fiát adja. A lány ezzel elérte célját. A ballada témája jelképes kifejezése a párválasztásnak. Hasonló jelképrendszert → párosítókban találunk. A gunaras lánya balladát a környező népek (szlovák, szerb) is ismerik, távolabbi Ny-európai összefüggései a szerelmi dalköltészet középkori motívumrendszerével magyarázhatók. – Irod. Csanádi Imre–Vargyas Lajos: Röpülj páva, röpülj (Bp., 1954).

Kriza Ildikó

gunárnyakszakítás: ügyességet, erőpróbát igénylő vetélkedő → szokás, amely elsősorban a mészárosok hagyományainak körébe tartozik. Meghatározott alkalommal (húshagyókedd, a mesterré válás napja) a mészárovlegények az utca fölé két egymással szemben álló ház között kötelet húznak, amelynek a közepére fejjel lefelé egy ludat függesztenek. A legények lovon futtatnak el a kötél alatt. A cél az, hogy elkapják és kitekerjék a lúd nyakát. Akinek ez sikerül, az a győztes; egy évig főlegényi tisztet tölt be, és a mesterségbeliek között különös kiváltságokat élvez. A gunárnyakszakítás az európai néphagyományban széles körben, számos formában ismeretes. A magyar néphagyományban idegen eredetű és csak a Felföldön és Erdélyben ismeretes (→ kakasütés). – Irod. Ujváry Zoltán: Az átadás-átvétel és a funkció kérdései egy népszokásban (Műveltség és Hagyomány, 1961).

Ujváry Zoltán

Gunda Béla (Temesfüzes, 1911–): etnográfus, a történelemtudományok doktora (1961). A bp.-i tudományegy.-en, a József Nádor Műszaki Egy.-en és a stockholmi egy.-en tanult. 1939-tól a Néprajzi Múzeum tudományos munkatársa. 1943-tól a kolozsvári, 1949-től a debreceni egy. néprajzi tanszékének tanára, 1951–54 között a KLTE dékánja. A svéd Kir. Gustav Adolf Akadémia (Uppsala), az Osztrák Antropológiai Társaság tiszteletbeli tagja, a Finnugor Társaság, a Finn Régészeti Társaság, a Kalevala Társaság (Helsinki) tagja. 1978-ban Herder-díjjal tüntették ki. Kutatómunkát végzett a magyar nyelvterület számos részén, a Kárpátokban, a Balkánon, Skandináviában és az É-Amerikai Egyesült Államok indiánjai között. Több alkalommal meghívott előadó európai és USA-egy.-eken. Elsősorban Közép-K-Európa népeinek összehasonlító néprajzával, a néprajz elméleti kérdéseivel foglalkozik. Fő kutatási területei az ősfoglalkozások, település, építkezés. A Néprajzi Múz. Ethnológiai Adattára szervezésének, a magyar néprajzi atlasz és lexikon készítésének egyik kezdeményezője. Hazai és külföldi folyóiratokban megjelent számos tanulmánya az anyagi, társadalmi kultúra és a folklór más területeihez is kapcsolódik. – F. m. A gyűjtögető gazdálkodás. Az elvetett magtól a kenyérig (Bp., 1939); A magyar gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodás kutatása (Bp., 1948); Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956); Ethnographica Carpahica (Bp., 1966). – Irod. Korompay Géborné: A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanárainak munkássága. 2. Gunda Béla (Debrecen, 1971).

gúny: az esztétikából átvett kategória a folklorisztikában, a komikum sajátos, erős fajtája. Két válfaja van, a nyílt gúny, amelynek lényege az, hogy a kicsúfolt jelenség ellenszenves vonásait felnagyítva, erős emocionális kifejezéssel utasítják el; valamint az → irónia, amelynek során a bemutatott jelenséget látszólag elfogadva, helyeselve mutatják be annak abszurd év nevetséges voltát. Mind a szarkazmusig elmerészkedő nyílt gúny, mind a groteszk év a → szatíra fogalmával rokonítható irónia társadalomtörténetileg kései kategóriák: a humorban megnyilvánuló fölény kifejeződései, amely az ésszerűtlenség leleplezéséből áll. A fölény legtöbbször a társadalmi progresszió oldalán áll, ilyen értelemben a gúny a társadalmi fejlődést igenli és képviseli. Mindezek értelmében nem véletlen, hogy a folklórban igazán ritkán található meg: sokkal gyakoribb az általános → komikum, a → csúfoló és a szelídebb nevetségesség. A csekély számú folklórszatíra leginkább a dal, néha a gúnyos szólás vagy anekdota keretében jelenik meg. Sokkal gyakoribb azonban itt is, hogy a kinevetés nem társul fölénnyel, egyszerű → tréfa, ill. csúfolás. Voltaképpen a → vicc sem gúnyos műfaj a folklórban. Ahol megtaláljuk, a társadalmilag határozottabb konfliktusokkal kapcsolatos. Ilyenek az antiklerikális, antifeudális alkotások, nemegyszer a nemzetiség- és valláscsúfolók. Ennek következtében a folklórban a gúny nem is mindig demokratikus jellegű, a fölény olykor a vélt társadalmi előnyökhöz ragaszkodásban jelenik meg (→ nemzetiségcsúfoló). Formailag a túlzások, gyakran a groteszk képek jellemzik. Poétikailag sem a nemzetközi, sem a magyar folklór nem vizsgálta. (→ még: humor, → trufa). – Irod. Simonyi Zsigmond: Tréfás népmesék és adomák (Bp., 1902); Ortutay Gyula: Tréfásszavú magyarok (Bp., 1942); Kardos Tibor: A trufa. Egy régi magyar irodalmi műfaj jellege és európai összefüggései (Filol. Közl., 1955); Mészáros István: Szatíra és valóság (Bp., 1955); Byvtron, Jan Stanislaw: Komizm (Warszawa, 1960); Gluckman, Max: Gossip and Scandal (Current Anthropology, 1963); Legman, Gerahon: Rationale of the Dirty Joke (New York, 1968); Voigt Vilmos: Tréfás és humoros prózaműfajok (A magyar népköltészet, Bp., 1969).

Voigt Vilmos

gúnya: az állandó szállással nem rendelkező pásztor, leginkább juhász legfontosabb felszerelési tárgyaiból álló csomagja, amelyet változó szállásaira mindig magával visz. A szó első, 1604-es előfordulásának jelentése: ’batyú, cókmók, Bündel’. A gyalogos, ún. gunyás pásztor, → juhászkampójára vagy botjára akasztja és a vállán cipeli. Ha van szamara, a → tergenyére rakja fel. A gúnyához tartozó legfontosabb tárgyak: eleséges → átalvető vagy → tömlő, → csobolyó, → szolgafa, → bogrács, valamint az időszaktól függően → szűr vagy → suba. A kifejezés és funkciója az alföldi pusztaságon megegyezik, a Kiskunságban gúnyának mondják a juhász ideiglenes állomáshelyét is, ahová csomagjait lerakja. A gúnya szó valamelyik szláv nyelvből került a magyarba. A bolgár gunya és a szerb-horvát gűnj jelentése szűrféle felsőruha, daróc pokrócból készült kabát’. – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914); Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén (A Debreceni Déri Múz. Évkve, 1960–61, Debrecen, 1962); Borzsák Endre: A meddőnyáj (Ethn., 1964).

Tergenyés szamár (Debrecen)

Szabadfalvi József

gúnydal: → csúfoló

gúnyketrec: → szégyenketrec

gúnynév: → csúfnév

gurászta, gulászta: 1. a borjas tehén friss vagy első-második napos sűrű, ún. fecsteje.2. A fecstejből melegítés által kicsapódott édes túró. – A borjas tehén és a megellett juh első-másodnapon tejét a borjúval vagy báránnyal szopatják ki. Ha a tehén bő tejű hogy el ne apadjon, a felesleges tejét az anyajuhnak adják, ha a fia elpusztul, az első-másodnapos tejét is kifejik, a kifejt tejet melegítik s a kicsapódott édes savós túrót, a gurásztát frissen fogyasztják. A Nagykunságon zangura, a Palócföldön urda a neve. A gurászta szó román eredetű, vlach pásztorok révén a szlovák és ukrán nyelvek is átvették. Az alföldi és keleti magyar nyelvjárásokba közvetlenül a román nyelvből, az északiakba szlovák és ukrán közvetítéssel jutott. (→ még: első tej) – Irod. Málnási Ödön: A szoboszlói juhászat (Népr. Ért., 1928).

Balogh István

gurgó: → henger

gurgulya: → íróka

guruló játékszer: a legelterjedtebb → játékszerek tartoznak ide. Karikázás: kocsikerék, hordóabroncs, kerekre formált gömbvas űzése. Tenyerükkel, ütőbottal, villás vagy hozzáerősített nyéllel irányítják és szaladnak kilométereken keresztül. Karikáznak napraforgótányérral is. A karikázás az ókori görögöknél és rómaiaknál is igen kedvelt volt. A gyermekvilág egyik legelterjedtebb játéka. – Vonatozás csuszán (csuszázás): 1–2 méter hosszan kukoricacsutkát fektetnek le, és egymás háta mögé állva, egymás derekát megfogva talpuk alatt görgetik a csutkákat (Erdély). – Kerékpározás tökkel: két nagy tököt vesszővel tengelyként átfúrnak, majd dróttal, madzaggal összekötik. Az egyik gyermek a két tengelyen kezével-lábával megkapaszkodik, a másik meg tolja. – Ide tartoznak a gyermekek által készített kerekes járműveket → utánzó játékszerek: kocsi, szekér, talicska, autó, traktor stb.

Karikázó gyerekek (Sály, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Karikázó kisfiú (Kocs, Komárom m.)

Guruló játékszer

Játéktraktor, készítette tízéves fiú (Jászkisér, Szolnok m.)

Játéktalicska

Haider Edit

gusztony: → ironga

guta: a → népi gyógyászat betegségelnevezése. Egyéb szóhasználata: gut, gút, gutta, gutaszele, gutaütés, gutasimítás, Szépasszony szele, vörös guta stb. A 16. sz. eleji gyöngyösi latin–magyar szójegyzék („gwtta wtes”) értelmezi első ízben s mindmáig helyesen apoplexiának (agyvérzés), ezt egy 1546-ből származó leírás is megerősíti („az gwtta meg ewte, mistan nem zolhat, az yob kezewel és labawal semmyt nem byr ...”). A szó eredete (latin: gutta) kérdéses. A megszemélyesített betegségokozók közé tartozik, erre szólások és átkozódások vallanak: „Hogy a guta üssön meg”. „A gutaszele üsse el!” „Rossz szel ütte.” Az utóbbiak a szél kórokozó szerepére is utalnak, talán összefüggésben azzal a → hiedelemmel, hogy a forgószélben → boszorkányok vagy → szépasszonyok vannak, s akit a szél megcsap, szélütött lesz. A szélütés után azonnal eret vágtak régen a betegen, mert azt is feltételezték, hogy ilyenkor túl sok (vagy túl sűrű) a beteg vére. Isten büntetésének is tartják. Körös vidéki hit szerint táncoló boszorkányok verejtéke áztatta helyre ülve lehet gutaütést (bénulást) kapni. Kenéssel, piócával, érvágással, köpölyözéssel, növényi orvosságokkal gyógyították. Az utóbbiak között szép számmal vannak erős illatú (viola, zsálya, menta, kakukkfű, levendula, méhfű, majoránna), izgató ízű (tormát, mustármagot rág a beteg) vagy hatású (csalánnal csapkodják) növények. Föltehet, hogy az „összehúzta magát, mint falu végin a guta” tréfás szólás és változatai eredetmagyarázó monda (rátótiáda) töredéke. Betegségelnevezésként ma már ritkábban, de szólás formában gyakran használatos. – Irod. Margalits Ede: Magyar közmondások (Bp., 1896); Margalits Ede: Horvát népszokások és babonák Belovár-Kőrösmegyében (Ethn., 1899); Takáts Sándor: Adatok nyelvünk történetéhez (Magy. Nyelv, 1907).

Grynaeus TamásHoppál Mihály

guzsaly: gyakran gazdagon faragott, ritkábban festéssel is díszített rúd, amelyre → fonásnál a rostcsomót felkötik. A díszes guzsalyt alkalmanként → szerelmi ajándékként készítette a legény a lánynak. A guzsalynak magyar nyelvterületen négy fő típusa használatos: a) Az övguzsaly kb. 1 m hosszú. A fonó nő bal karja alatt az övébe dugva vagy bal hóna alatt a karjával magához szorítva rögzíti, így járás közben is tud róla fonni. Az övguzsaly végét ülve fonásnál a padba, székbe e célra fúrt lyukban is szokás rögzíteni. A guzsaly felső kétharmadán a szösz tartására gyakran ágcsonkos, kúpos, gyűrűs, lándzsa és lapát alakú stb. kiszélesedés van. Ma ezt a típust jobbára a délszlávok és a románok használják, így a magyar nyelvterület D-i és K-i peremén, az e népekkel erősen keverten élő magyarságnál fordul elő. – b) A rúdguzsaly az előzőnél jóval hosszabb. Ezt is szokták – ritkán – övbe rögzíteni, de rendszerint ülve, a térdek közé szorítva fonnak róla. Erdély magyarsága, főleg a székelyek használják. – c) A talpas guzsaly kb. másfél m-es rúd, alul egy- vagy kétszárnyas talpba rögzítve. A talpra fonás közben ráülnek, hogy a guzsaly biztosan álljon. A Dunántúl és a Kisalföld kivételével az egész magyar nyelvterületen elterjedt: kétszárnyas formája jobbára az Alföldön és a Felföldön, egyszárnyas formája inkább a Tiszántúl ÉK-i részén és Erdélyben használatos. – d) A székes guzsaly hosszú, sima rúdja egy kis gyalogszék formájú lábazatból áll ki, így a guzsalyt a fonónak nem kell külön rögzítenie. A Dunántúl Ny-i és É-i felében használják a rokka mellé állítva (itt már nincs → guzsalyorsóval való fonás!), valamint a Kisalföldnek a Dunától É-ra eső részén és újabban Szatmárban és Erdélyben is. A négy fő típus között sok átmeneti, ezeket összekapcsoló megoldás van: az övguzsaly lócába szúrása átmenet az öv- és talpas guzsalyok között; a rúdguzsalyt övben is rögzítik; a talpas guzsalyra Erdély némely részein nem ülnek rá, hanem mint a rúdguzsalyt, térdük közé veszik és a talpára rálépnek stb. E négy típusnál az eszköznek a fonó személyétől való függetlenítés iránya figyelhető meg. Egykor – bizonyos reliktumterületeken ma is – úgy fontak, hogy a rostcsomót a fonó még a kezében vagy a hóna alatt tartotta. – A 16–17. sz.-ban Európában néha még a fejére kötötte a fonó a rostcsomót és innen húzta a szálakat. – A magyar guzsaly terminus szláv jövevényszó, de ottani megfelelője nem a guzsalyt, hanem a guzsalyra felkötött rostcsomót jelenti. Mivel a magyar nyelvterületen ma előforduló típusok más-más korban Európa legnagyobb részén használatban voltak, ill. még ma is vannak, ezek egy általános európai eszközfejlődés időbeli rétegeinek tekinthetők, amelyek történeti okokra visszavezethetően a Kárpát-medence különböző tájain konzerválódtak. Az öv- és rúdguzsalyok népi neve mindig guzsaly, a talpasok neve a Duna-Tisza közén, valamint a Tiszántúlon K felé ritkulva gyalogrokka, amelyet kelet felé ismét a guzsaly vált fel, míg a székes formát a Dunántúl Ny-i részén törzsöknek, a középső és K-i részén rokkaszéknek, rokkafának, a Kisalföldön és Erdélyben pedig guzsalynak nevezik. – Irod. Szolnoky Lajos: Az Országos Néprajzi Múzeum guzsalygyűjteménye (Bp., 1951).

1. Egytalpú guzsaly (v. Szolnok-Doboka m.) 2. Hosszú guzsalyok(Székelyföld) 3. Kéttalpú guzsaly (v. Gömör m.) 4. Orsó (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) 5. Hosszú guzsaly (Székelyföld), 6. Kéttalpú guzsaly bőrsallangokkal és hímzett szalagokkal (Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Guzsalytalpak: 1. Kétszárnyú guzsaly (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) 2–3. egyszárnyú guzsalyok (v. Szolnok-Doboka m.)

Guzsalyok és guzsalyrészletek: 1–2. guzsalyok 1940–50-es évekből (Vérvölgy és Szér, v. Szilágy m.) 3–5. guzsaltalpak 3. (Nagyboda, v. Szilágy m.) 4. (Szér, v. Szilágy m.) 5. (Vérvölgy, v. Szilány m.) 6–9. guzsalyszárak 6. 1915-ből (Nagydoba, v. Szilágy m.) 7–8. (Vérvölgy, v. Szilágy m., 1953, 1949). 9. (Kisdoba, v. Szilágy m., 1938)

Guzsalyon kötött gyapjú, orsóval (Kászon)

Guzsalykötő szalag (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Guzsalyok: A. övguzsalyok, B. rúdguzsalyok, C. talpas guzsalyok, D. székes guzsalyok (Általános formák)

Szolnoky Lajos

guzsalyas: → fonó

guzsalykötő: rendesen egyszerű madzag, amellyel a guzsalyra vagy a rokkára felrakott kendert tekerik körül – hegyétől lefelé –, hogy hozzáerősítsék. Fiatalok guzsalykötője némely helyen selyemszalag, a matyóknál pedig irhaszalag, mit szűcshímzéssel gazdagon kivarrtak. A guzsalykötő végén van a guzsalyszeg.

Fél Edit

guzsalyvasárnap: → nagyböjt

gübülőrúd: → hajtóhalászat

gügyű: → házasságközvetítés