Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

Takács Zoltán (2006)

Hallgatói Információs Központ

9. fejezet - F

9. fejezet - F

Fábián Pista: Nagyszalonta környéki betyár a múlt század derekán. A szabadságharc leverése után akasztotta fel a császári rögtönítélő törvényszék. Elfogásának története szerint hosszú hajtóvadászat után találtak rejtekhelyére, végső harcát disznóólba húzódva küzdötte végig. Fábián Pista „nótás betyár” volt, dalaiból Arany János kettőt közölt 1851-ben a Remény c. almanachban. A nevéhez kapcsolódó → balladák és → balladás dalok szökött katonaként emlegetik:

Engöm hínak Fábián Pistának A némöt szökött katonájának, Nem viselöm szürke köpönyegit, Nem is öszöm a némöt kinyerit.

A hatalommal való tudatos szembenállását fejezik ki a nevéhez fűződő balladák egyes variánsai:

Gyün a zsandár, mint a záporeső, Szögény Fábián, maga van egyedül. Ü is fordul a fegyvere felé. Bátor szívem, szömbeszállok vélek, Mögfelelök a magyar beszédnek...

A legtöbb szöveg itt is, mint egyéb → betyárballadában különböző sztereotip formulákat ötvöz egybe. Gyakran Fábián Pista neve helyett más, helyi betyárhőst említenek. Az alföldi (Sárrét, Hajdú-Bihar m.) → betyármondák szerint Fábián Pista híres lótolvaj volt. Egyik Biharban elterjedt monda szerint az elfogatására kiküldött pandurokat azzal játszotta ki, hogy veszély esetén átlépte a vármegye határát, ott ugyanis nem folytathatták az üldözést. A hajdúkerület és Bihar m. határán állt csárdához fűződő monda szerint a két mulató közötti alagút volt állandó biztonságot nyújtó lakhelye. Elsősorban az alföldi pásztorok szájhagyományából ismert mondák szerint – hasonlóan az → Angyal Bandihoz kapcsolódó mondákhoz – Fábián Pista a lopott lovakat álcázott istállóban tartotta éveken át. Bátorságával, erejével, vakmerő tetteivel félemlítette meg az ellene kirendelt császári sereget. A Fábián Pista személyéhez kapcsolódó alkotások folklór viszonylatban ritka tudatossággal ábrázolják a nemzeti felszabadításért folyó küzdelmet és azt a gondolkozást, amely szerint a betyárok a parasztság érdekeiért szállnak harcba. – Irod. Csanádi Imre–Vargyas Lajos: Röpülj, páva, röpülj (Bp., 1954); Béres András: Tiszántúli betyármondák (Debrecen, 1967); Szücs Sándor: Betyárok, pandurok és egyéb régi hirességek (Bp., 1969).

Kriza Ildikó

fabíró, erdőőr, erdőpásztor: a város vagy község (falu) tisztségviselője vagy alkalmazottja, aki a helység erdejére ügyelt fel (→ bíró). Óvta a faállományt azokkal szemben, akik semmibe vették a tilalmakat, és saját hasznukra dézsmálták a közerdőt (→ közös erdő). Ilyenek voltak az erdőrontók, a prevarikátorok. Fizetése aránylag alacsony összegű pénz és természetbeni juttatás volt, de megkapta az általa kirótt bírság bizonyos hányadát. Igénybe vették becslésre is.

Tárkány Szücs Ernő

fabocskor: a jégen dolgozó nádvágók lábbelije. Csizmájuk, bakancsuk kímélése végett gyakran használnak puhafából faragott fapapucsot, fabucskort. Az egyszerű deszkatalptól a magas oldalú klumpáig több formai változata ismeretes. A biztonságos járást a jégen is lehetővé teszik a szeges talpú fabocskorok. Készítői falusi faragók, cigányok. A fabocskor főképp a Dunántúlon ismeretes tavak, folyók közelében. Elnevezései közül említhető még a bocskor, a fapapucs, a kalaborgya és a klumpa.Irod. Gunda Béla: Hótalpak, jégpatkók, gólyalábak (klny., Bp., 1940).

Paládi-Kovács Attila

fabula (lat.): → ezópusi mese

fabulat: a műszót C. W. von Sydow alkotta 1934-ben, a lat. fabulare szóból. Első megfogalmazásában rövid, egyepizódos költői elbeszélést jelentett, epikus hiedelemmondákat, eredetmondákat, de trufákat, rövid állatmeséket is. Később a szó értelme szűkült, s a → memorat és fabulat szóval a mondaképződés két szakaszát jelölték; memoratnak azt a fokot nevezték, amikor a rendkívüli esemény, melyet valaki átélt, első személyben elmesélt, egyéni élmény még, s nem kapott pregnáns, költői formát, ezzel szemben a fabulat a már költőileg megformált, a folklorizálódott → monda alakot jelöli. – Irod. Sydow, C. W., von: Selected Papers on Folklore (Copenhagen, 1948); Röhrich, Lutz: Sage (Stuttgart, 1966); Vergleichende Sagenforschung (Darmstadt, 1969).

Dömötör Tekla

facimbalom: → xilofon

faddi bútor: → asztalosbútor, melyet Faddon (Tolna m.) asztalosok és faragóspecialisták (kontárok) állítattak elő a község és a környező falvak, így részben a Sárköz számára. A jellegzetes virágozású faddi bútor a 19. sz. közepétől a 20. sz. elejéig készült; díszítőstílusa a → komáromi bútor második periódusának hatására bontakozott ki. A faddi bútoron a tulipáné a főszerep. Virágkorának – a 19. sz. második fele – darabjaira a lényegében két színre leszűkített színskála a jellemző: sötétkék alapon erőteljes piros virágok, amit csupán élénkít a fehér cifrázás, míg a zöld belevész az alapba. Az idők folyamán a virágkompoziciók túlburjánzanak a század végére, különösen a menyasszonyi ládákon és a tisztaszobák (→ szobaberendezés) bútorain a díszítmény szerkezete megbomlik, miközben az alapszín is részben fehérré, zölddé válik, sőt szokásba jön, hogy az egyazon szoba számára egyidejűleg készülő bútorokon is váltogassák az alapszíneket. – Irod. K. Csilléry Klára: A Néprajzi Múzeum 1962. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1963); Molnár Mária: Faragóspecialista műhelye Faddon (Népr. Ért., 1965); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

Faddi bútor (Tolna m.) Sarokpad fele (Felirata: „Keserű Ádány Anno 1865”), Téka (19. sz. 3. negyede), Szék (1876) Mindhárom Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

fafaragás: a → népművészetben szorosabb értelemben a → domború faragással (lapos, magas és mélyített dombormű, mélyített alapú domborítás nélkül), → ékrovással díszített és a körplasztikaként kiformált fatárgyakat soroljuk ide. Szélesebb értelemben ide vonhatók a → vésett díszítéssel, → karcolt díszítéssel, → berakással, intarziával, áttört faragással, → beveréssel, → beégetéssel, → esztergált díszítéssel készült, ill. kialakított fatárgyak is. E technikákat kiegészítheti pácolás és füstölés, ami a tartósítás mellett a színezést is szolgálja, továbbá választóvízzel való színezés, esetleg alapozás nélküli festés. A fafaragás emlékanyaga felosztható tárgykategóriák szerint, ezek többé-kevésbé összevágnak a készítők szerint elkülönülő csoportokkal. A fafaragás mindig férfiak tevékenysége, parasztembereké, pásztoroké, paraszti specialistáké, háziiparosoké, mesterembereké. A fafaragás legnagyobb méretű, monumentális emlékei épületekhez kapcsolódnak, kapufélfák, kiskapuk és befedett, íves nagykapuk, ún. székelykapuk (→ fedeles kapu), kútágasok csillagosra, tulipánosra kifaragott gombjai, → mestergerendák, tornácoszlopok (esetleg esztergályozva), tornácok fából faragott, áttörten fűrészelt ívei és mellvédjei, áttöréssel díszített deszka házoromzatok (vértelkek), áttört nyári ajtók (verőcék), ajtó- és ablakkeretek, ablakrácsok, fazárak stb. tartoznak ide. Ezek ácsok, falusi asztalosok, és mellettük nagyrészt specialista parasztemberek (pl. székely kapufaragók) munkái. Általában falusi specialisták faragják ref. vidékeken a temetői → fejfákat, r. k. területeken a sírkereszteket. Az utóbbiak lehetnek három m magasak, zsindelytetővel, fából faragott corpusszal, mint Csík és Kászon egyes községeiben, vagy mozgalmas barokkos körvonalúak és plasztikus díszűek, mint a Karancsságban. Az út menti, határbeli keresztek, oldalukon gyakran Krisztus szenvedésének domborúan faragott szerszámaival, szőlő-, virágornamentikával viszont általában iskolázott mesterségbeli tudásról tanúskodnak. – Faragott (vésett, karcolt stb.) díszítés kerülhetett a paraszti gazdaságok, háztartások sokféle szerszámára, edényére, használati eszközére. Így a → járomra, a szekérrúd fejére, oldalára, a saroglyára, a faragószék fejére (mely formázhat emberfejet, kosfejet), a gereblye, a kasza, az ostor és más szerszámok nyelére, jószágterelő és görbe → pásztorbotokra, → tokmányra, → kapatisztítóra. A szerszámokat árúsító háziiparosok és mesterek az egyszerűek mellett készítettek díszített példányokat is, az utóbbiakat főként fiatalok számára vásárolták. Legények, fiatalemberek faragták ki általában saját munkaeszközüket. Különösen sok fafaragással díszített tárgyat találunk a női munkák körében: → csigacsinálókat, → mosósulykokat, → mángorlókat, → orsókarikákat, guzsalyszegeket, → vetélőket, vászonfeszítőket, sőt fafaragás és berakás díszítheti az egész szövőszéket. Legtöbbjük kedveskedésnek, szerelmi ajándéknak készült, legény, illetve a legény családja adta a kiválasztott leánynak, fiatal férj feleségének, keresztszülő vagy rokon fiatalabb hozzátartozónak – ezért díszesek. Sok darabon bevésett dedikáció mondja el, ki kinek adta ajándékba, minő érzelmekkel. Az apró kézbeli eszközöknek, tároló- és mérőedényeknek, kisbútoroknak egy további csoportja is kaphatott díszítést fafaragással: → borotvatokok és tolltartók, tarisznyába, asztalra, falra való → sótartók, kanalasok (→ kanáltartó), → fakanalak, dió- és mogyorótörők, fali és asztali tükrök (→ falitükör, → tükör, asztali), álló- és függő → gyertyatartók, virágtámasztó létrák, képkeretek, → fogasok és → tékák, palackosok, tányérosok, faedények (véka, légely, kártya, famozsár) és → gyalogszékek, egyetlen fából kifaragott ülőlappal és támlával (Alföld) vagy fölnyitható fedéllel, fiókkal mint a kalotaszegi fonó és varró kisszékek. Az utóbbiakra szintén azért került gazdag fafaragás, mert szerelmi ajándékok voltak. Más eszközök ünnepi szokások, szerepek kellékei és ezért faragottak: pl. a bíróbot, mancsozó bot, a strázsabot, a → vőfélybot, a vőfélyfokos. – Az említett tárgyféleségek némelyikéből minden nagytájról ismertek nagyobb vagy kisebb számban faragással díszített példányok (a túlnyomó többségben levő diszítetlenek mellett), így tokmányból, szerszámnyelekből, mosósulykokból, mángorlókból. Más tárgyféleségek díszítése körülhatárolt területekre szorítkozik, pl. a kapatisztítóké Kalotaszegre, a csigacsinálóké az Alföldre, különösen Debrecenre és környékére. A paraszti használati tárgyaknak fafaragásal való díszítése megtalálható az egész magyar nyelvterületen, bár intenzitása sokfelé gyenge, másutt kimagaslóan nagy, mint Kalotaszegen. A paraszti, ill. specialista faragó öntudatáról tanúskodik a 18. sz. óta fennmaradt számos, a készítő nevét megörökítő felirat. A faragott holmi értékét, megbecsülését mutatja, hogy az Alföldön egy szépen faragott borotvatokért választási malacot adtak, egy cifra rühzsírtartóért jó bárányt. A paraszti faragógyakorlatból a 19. sz. elejétől egy sajátos pásztori ág, a → pásztorművészet különült el. Jellegükben az előbbiektől igen különböznek a tanult céhes mesteremberek fafaragásai. A fával dolgozó mesterek, így a pintérek domború faragással, véséssel, beveréssel, vésőnyomokkal díszítették szerszámaikat, főként a gyalukat. Domború faragás, figurális, vallásos témájú ábrázolás kerülhetett hordófenekekre. Különösen régies motívumkincset őriztek meg a → nyerges mesterek a fanyergek díszítésében. A mesterember-faragások körébe tartoznak még a → mézeskalácsosok negatívan faragott, gyakran figurális ütőfái, a → kékfestők fából faragott nyomódúcai, a molnárok domború faragással díszített berendezései (pl. kőpad-elők Kiskunfélegyházáról), a fából faragott céhbehívó táblák, → cégérek. Formai jegyeik alapján közel állnak ehhez a csoporthoz az asztaloskészítette faragott bútorok, különösen a régebbiek (pl. a komáromi ládák → komáromi bútor) és általában a faragott keményfa bútorok, bár ezek közt találhatóak parasztemberek, paraszti specialisták munkái (pl. dunántúli faragott széktámlák). A mesteremberi faragó tradiciókhoz kapcsolhatók részben a fából faragott útszéli keresztek és házak oromfülkéibe, a parádés szoba szent sarkába helyezett Madonna és szent szobrok, feszületek. Kiskunfélegyházán például, ahonnan több fából faragott Mária-szobor, „kiskun Madonna” ismeretes. Tudunk olyan faragó molnárról, aki háza oromzatára Madonna-szobrot faragott. A vallásos szobrocskáknak egy jelentős részét azonban a magyar nyelvterületen kívül eső búcsújáróhelyek (Máriazell, Sasvár) tömeges termeléséből hozták haza búcsúsok. Nem mesterek, hanem háziiparosok munkái voltak országszerte az → ácsolt ládák, ezekre vésett geometrikus dísz került. A magyar népi fafaragás diszítmény- és formakincsében megkülönböztethetők: 1. az elemi, egyszerű díszítések: vésőnyom-sorok, hornyolások, bevésett, bemetszett vonalak, fűrészfogsorok, felületkitöltő, ék alakú bemetszések stb. Ezek kiegészítik, keretezik az egyéb díszítményeket, de önállóan is szerepelnek épületelemeken, paraszti használati tárgyakon. – 2. A geometrikus díszítésnek ékrovással, véséssel uralkodó szerepe van a paraszti faragásban (mestergerandák, kapufélfák, borotvatokok, orsónehezékek stb.) és az ácsolt ládákon. Plasztikusan, térben jelennek meg a geometrikus formák egyes fejfák, guzsalyszárak, guzsalyszegek, egyenes lapokkal határolt csillag, hasáb stb. alakú elemeiben. – 3. A növényi ornamentika igen különböző változatai is előfordulnak a fafaragáson, kezdve a geometrikus főmotívumok mellett alárendelt szerepben jelentkező vésett ágaktól, virágoktól (pl. kalotaszegi mosósulykokon, régi dunántúli mángorlókon) a székelykapuk vagy komáromi ládák kimódolt virágmintáiig. Igen változatos és hajlékony növényi ornamentika – virágtövek, szabadon kanyargó indák, fák ábrázolásai stb. – találhatók a pásztorművészetben. Későiek és a 19. sz. polgári ízlésével rokonok a fejfákba vésett szomorú füzek és koszorúk. – 4. A barokk, rokokó és a klasszicizmus ornamentikájából vett kagyló, akantuszlevél, palmetta stb. motívumok, melyeket a mesteremberek faragásain és a hasonló jellegű paraszti munkákon találhatunk meg. – 5. A faragott, vésett feliratok, betűk (kapuk, mestergerendák, fejfák, dedikációk használati tárgyakon). – 6. Figurális motívum, a figurális ábrázolás viszonylag ritka a magyar fafaragásban. A mesteremberek munkái közt a mézeskalács ütőfákon erősen konvencionális huszár-, csecsemő-, kakas- stb. ábrázolások vannak, a bodnárok, faragó molnárok munkái közt vallásos témájú szobrok, domborművek (pl. hordófenék). A paraszti faragások között néhány emberfejű faragószék, kapufélfa, fazár és bot, sírkereszten kifűrészelt angyal, házoromra fölrakott Ádám és Éva említhető. Voltaképp figurális ábrázoló tradíció csak a pásztorművészetben alakult ki, ahol pásztorok, parasztemberek, betyárok, történelmi személyiségek és szentek alakjával egyaránt találkozunk karccal, spanyolozással, domború faragással ábrázolva. A csanakok fülén, juhászkampókon, dudafejeken állatok, emberek körplasztikában vannak kifaragva, s egyes pásztorok, pl. Barna János, vallásos szobrocskákat is készítettek. – Változatossága ellenére is a fafaragás nem olyan jelentős népművészetünk összképében és nem hagyott hátra olyan gazdag emlékanyagot, mint Európa más vidékein, pl. Skandináviában, a Baltikumban, É-Oroszo.-ban, az Alpokban a Pireneusokban. Nálunk hiányzik, vagy alig van képviselve a fafaragás több ága, mint pl. a vallásos plasztika (amelynek Lengyelo.-ban, Szlovákiában igen gazdag emlékanyaga maradt fenn) vagy a famaszkok faragása (amire a magyar nyelvterületen a boricamaszk mellett nem igen van példa, az Alpokban azonban igen elterjedt). A geometrikus ékrovás, vésés egész Európában elterjedt, a közös mintakincsből azonban nálunk is sajátos helyi stílusok alakultak, némelyik (pl. Kalotaszeg) a formák pazarló változatosságát megteremtve. A virágornamentika (a többi népművészeti műfaj hasonló díszítményeivel együtt) inkább Közép-Európához kapcsolódik, a román és a balkáni faragásokon jóformán már meg sem található. Még szorosabb a mesterember-faragások közép-európai kapcsolódása, ezek között sajátos vonások az előképek rusztikus-parasztos átalakításából adódnak. Az összehasonlításban egészen sajátosnak tűnik a pásztorművészet múlt századi rövid virágzása, mely kiugróan gazdag, változatos és összetéveszthetetlenül magyar emlékanyagot hagyott hátra. – Irod. Szinte Gábor: A kapu a Székelyföldön (Népr. Ért., 1909–1910); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., II., V., 1907, 1909, 1922); Viski Károly: Díszítőművészet (A magyarság néprajza, II., 1941–1943); Bednárik, Rudolf: Pastierske rezbárske umenie (Bratislava, 1956); Kiss Lajos: Díszített jármok Szabolcs vármegyében (Vásárhelyi hétköznapok, Bp., 1958); Lajos Árpád: Díszes fafaragás a Hór völgyén (A Herman Ottó Múz. Évkve, 1963); Weiner, Piroska: Geschnitzte Lebkuchenformen in Ungarn (Bp., 1964); Kruglora. O.: Traditional Russian carved and painted woodwork (Moscow, 1974); Szimie, Cornel (et al,): Arta lemnului la Români, (Bucureºti, 1975); K. Csilléry Klára: A szerelmi ajándék a magyar parasztságnál (Ethn., 1976).

Faragott kiskapu (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)

Faragott fejfa, ún. kopjafa (Gyerővásárhely, v. Kolozs m.)

Guzsalyszél kiterített fafaragásának részlete (Szenterzsébet, v. Udvarhely m.)

Faragott véka (Dunapataj, Pest m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fejfák faragott tagjai és elnevezésük a szilágysági Tövishát falvaiban

Fafaragás Csigacsináló tábla. Debrecen, Déri Múzeum. – Középső kép: Guzsalytalp vésett és ék rovásos díszítéssel (Szentmártonkáta, Pest m.) Bp. Néprajzi Múzeum – Jobb oldali kép: Guzsalytalpak (v. Szolnok-Doboka m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Borotvatok vésőnyomásos díszítéssel (Hódmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum

Faragott széktámla (1803-ból, Veszprém m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Gyalu (Dunántúl, 1771-ből) Bp. Néprajzi Múzeum

Faragószék részlete: emberfej (Békés m., 1811) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

Mézeskalács-ütőfa. Bp. Néprajzi Múzeum

Guzsalytűk (Bogyiszló, Pest m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kékfestő nyomódúc. Faragás és szögbeverés (Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum

Faragott fajfák (Nagybajom, Somogy m.)

Faragott fejfák (Magyarvalkó, v. Kolozs m.)

Perczel János nagyradai faragópásztor (Zala m.)

Temetői kereszt

Fafaragás Állótükör színes spanyolozással (Taszár, Somogy m.) Kaposvár, Rippl Rónai Múzeum

Kapatisztító, ékrovásos faragással (Kalotaszeg, századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Guzsalytalpak ékrovással és vonalas véséssel díszítve (Kiskunfélegyháza, 19. sz. második fele) Kiskunfélegyháza, Kiskun Múzeum

Karcolt díszítés Felső-Tisza vidéki kürt részlete (19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Hofer Tamás

Fagörbítő: → Fanyűvő, Vasgyúró, Kőmorzsoló

fágy: 1. halászati műszó; jelentése: nagyméretű kerítőhálót a csónakban rétegesen elrendez, kivetésre előkészít. Finnugor eredetű szó, eredetileg nomenverbum lehetett (’rétegesen egymásra rak’, ill. ’sor, réteg’ jelentéssel). A rokon nyelvi megfelelők jelentése távol áll a halászattót, így az etimológia a halászat története szempontjából keveset mond. A fágy egyébként eléggé elszigetelt nyelvi jelenség: csak a balatoni és – fád, fejfád alakban – a dunai halászok ismerik. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–1888); Horváth Károly: Fágy. Adalékok a finnugor szóbelseji affrikáták történetéhez (Magy. Nyelv, 1953). – 2. Használják az állattartás körében is. A szarvasmarha, amikor nyelvével bekanyarítja szájába a fűcsomót: fel- vagy befágyja.

Szilágyi Miklós

fahajó: fából készült, nagyméretű: 30–60 m hosszú, 7–8 m széles, 2–3 m oldalmagasságú, lapos fenekű vízi jármű; a nagyobbak teherbírása sokszor elérte a 800 tonnát. A fahajó igen régi találmány, a magyar hajózható folyamokon honos volt már a rómaiak idejében is, és a honfoglalás idejétől kezdve fontos szerepe volt a magyar gazdasági életben és a hadászatban egyaránt, A hadászatban használt – elsősorban evezős fahajókat csajkáknak vagy naszádoknak nevezték. A fahajókat sohasem nevezték uszályoknak, noha ezeket is vontatni kellett ár ellenében, de míg az uszályok vontatás nélkül tehetetlenek voltak, addig a fahajók szerkezeti felépítésük és felszerelésük folytán mind a vontatásban, mind a folyó árján való ereszkedésben önálló manővérezésre is alkalmasak voltak, különösen akkor, amikor a fahajó teherrel megrakottan ereszkedett alá. Ebben és könnyűségében rejlett a használhatósága. A 19. sz. elején még több ezer fahajó bonyolította le a magyar folyókon a nagyméretű szállítást, és csak az utak kiépülése, valamint a vasutak elterjedése, a vasúti teherszállítás kifejlődése tüntette el – a 20. sz. 30-as éveiben – véglegesen ezt a jellegzetes vízi járművet, nemkülönben a hozzá tartozó életformákat: a → hajóvontatást, a → hajóvontatókat, a hajósnépet, a → supermesterséget stb. – A fahajók szerkezetileg két fő típusba tartoztak: az egyik csoportba sorolhatók azok, amelyeknek a bálványa vagy orr- és fartőkéje merőlegesen állott, a másik csoportot pedig azok a fahajók alkották, amelyeknek bálványnak megfelelő gerendái vízszintesen feküdtek, és lapos fenekük elöl-hátul erősebben perge (felfelé görbülő, emelkedő) volt, mint a merőleges bálványúaké, amelyeknek a lapos feneke elöl és hátul alig 50–60 cm-rel hajlott felfelé. A vízszintes bálványú fahajók rendszerint kis méretűek – legfeljebb 15–20 m hosszúak – voltak, és nevük → dereglye, bárka, → burcsuja, bornyúszájú hajó volt. Az első csoportba tartozó nagy fahajókat ismét két kategóriába sorolták: az egyikbe tartoztak a → tetejes vagy fedeles hajók, a másikba a → tetejetlen vagy pusztahajók. A tetejetlen vagy pusztahajók ismét kétfélék voltak: olyanok, amelyeken hátul volt a → csárda vagy guliba, és olyanok, amelyeken ez a hajó közepén állott. Tartozékaik: anyamacska, mérőkasza, őrfa, timon stb. – A fahajókat nagyobbrészt az ártéri tölgyesekből származott tölgyfa gerendákból és deszkákból építették: ezek voltak a keményfa hajók. Nagyon sok fahajót építettek azonban fenyőfából is, amelyeket puhafa hajóknak vagy deszkahajóknak neveztek, ilyenek voltak a sószállító hajók, a sós hajók. A sós hajók nagyobbrészt „varrás”-sal készültek és faszegezéssel, mert a só a fémalkatrészeket mihamar szétmarta volna; a sós hajók különben sem voltak hosszú életűek, ezért is készítették azokat az olcsóbb és könnyebben megmunkálható fenyőfából és lehetőleg közel a sóbányákhoz. – Irod. Szentkláray Jenő: A dunai hajózás története (Bp., 1890); Takáts Sándor: Kereskedelmi utak Magyarország és az örökös tartományok között a XVII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1900); Takáts Sándor: A dunai hajózás a XVI. és XVII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1903); Takáts Sándor: Hajóépítők telepítése Magyarországba a XVI., XVII. és XVIII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1904); Csermák Géza: A magyar hajózás múltjából (Bp., 1956); Juhász Antal: A deszki hajóvontatók (Móra Ferenc Múz. Évkve, 1964–66); Betkovszki Jenő: A tiszai fahajók építése, javítása, népe (Szolnok, 1968); Gráfik Imre: Szállítás és közlekedés Szentendre szigetén (Népr. Közl., 1971).

Fahajó (tetejetlen vagy pusztahajó) középre épített gulibával. 2. domentát, 3. timon vagy kormány, 4. óradzó vagy térítőfa, 6. orrtőke

Fahajó (tetejes) a felállított őrfával

K. Kovács László

faháncskalap: → kalap

faharang, tóka: faállványra felfüggesztett deszka, fatábla, vaslemez, amit két verővel ütnek, és hangjával adnak jelt meghatározott tevékenységre, hírek továbbítására. A fatábla főként bükkfából, két verője pedig (tókáló, kópia) gyertyánfából készült. Harsány hangot ad, amely legalább 2–3 km távolságra elhallatszik. Általában magaslati pontokon, tornyokban helyezték el, hogy a hangja messzebbre hallatsszék. A faharangot igen sok helyzetben, rendeltetéssel használták (pl. bányákban, szőlőhegyeken, építkezéseken, ortodox templomok tornyában). Torockón faharanggal adtak jelt a bányászoknak a gyülekezésre, a munka megkezdésére. Az Alföld némely vidékein a felfüggesztett vaslemez, ekevas pótolja. Korábban ismeretes volt a Kisalföldön, Sopron vidékén, ahol a beszállásolt katonák használták. Minden ház előtt volt belőle egy, ahol katona lakott. Neve a Ny-i széleken nem maradt fenn, Szatmár m.-ben kolomp, az Alföldön dóka, Erdélyben faharang néven ismeretes. A tóka szó a magyarban a 18. az. elejétől mutatható ki, valószínűleg román átvétel. – A faharang igen régi jeladó eszköz, Európa számos népe ismerte. Román ortodox templomok tornyában a 20. sz. elején is megszokott tárgy volt, az ércharangot helyettesítette. Ismeretes volt német nyelvterületen is. – A faharang hagyományos formái eltűntek, de bizonyos munkahelyeken (pl. építkezéseken) ma is gyakori, hogy felfüggesztett vaslemezt, síndarabot ütnek kalapáccsal, úgy adnak jelt a munka elkezdésére, ill. abbahagyására. – Irod. Beke Ödön: Tájszavaink történetéhez (Magy. Nyelvőr, 1946).

Paládi-Kovács Attila

faizás: a középkorban szokásjog, a 16. sz. óta pedig az urbáriumok által előírt módon a jobbágyokat illető azon jog, hogy a földesúr tulajdonában levő erdőkben saját szükségletük mértékéig épületfát és tűzrevalót vághattak. A jobbágyságot megszüntető 1848. évi törvény alapján a földesúr a jobbágyait az őket megillető faizásért pénzbeli vagy természetbeni kártalanításban részesítette.

Balogh István

faj: vérrokonságot jelölő szó, a leszármazásnak elsősorban biológiai oldalát hangsúlyozó kifejezés. Az egész fajtája ilyen volt, az anyja fajtájára ütött, az én fajtám, a fene egye meg a fajtáját (legyen beteg az egész rokonsága). Öröklött, elsősorban nemi betegségre mondják: „fajta rajta”. Ritkábban nemzet helyett is használják, pl. német faj, egyes személyekre is mondják: cigány faj, „ez a faj”. Személy jelölése esetén alkalmanként perjoratív csengésű is lehet. (→ még: antropológia) Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944).

Morvay Judit

fajansz: → ónmáz

fajdhurok: a siketfajd (lat. Tetrao urogallus), császármadár (lat. Tetraotes bonasia) fogásához használt, villa formájú ágra kötött lószőr, marhabél, farkasín zsineg vagy vékony drót hurok (urok). A villa két ágát a madarak látogatta helyen a mely hóba szúrják. Azokat a fenyőket, ahol a fajdok éjszakáznak, az ilyen hurkokkal körül is rakják. A három-négy lépés távolságra elhelyezett hurkokat kb. 30–40 cm magas kerítéssel veszik körül. A fajdhurokkal azonos hurkokat használnak a finnek, lappok, osztjákok is. A Csíki- és Háromszéki-havasokban a → csikléhez hasonló felrántó hurokkal (urok) is fogják a fajdféléket. Ez a hurok azonban a csiklétől abban különbözik, hogy a függőleges pecket (a) tartó vízszintes (b) pálcára keresztben vékony ágacskákat (c) helyeznek el, olyanképpen, hogy azok egyik vége a földön nyugszik. Erre a talpra terítik rá a marhabélből, a beviaszkozott, zsinegből készült hurkot. A talp körül hintik el a csalatékot (fenyőtű, bükkmakk, bükk-, nyír-, mogorórügy, borókamag, hangyatojás stb.). Ha a talpat alkotó ágacskákra rálép a madár, elmozdul a vízszintes pálcika, a pecek kiakad és a hurok a magasba rántja a zsákmányt. A moldvai magyarok az ilyen hurokkal (árkán) varjút, foglyot fognak. Ezt a fajdhurok-típust szintén ismerik a finnugor népek (észtek, osztjákok), lettek, oroszok, de a természeti népek (Afrika, D-Amerika) is. – A fajd finnugor eredetű szó a magyar nyelvben, s a fajdhurkok analógiáit ismerjük a finnugor népektől, ezért valószínű, hogy a fajdhurok mindkét típusa még a finnugor népekkel való együttélés idejéből maradhatott fenn. A hurkok a fajdfélék kipusztulása miatt csak a Székelyföldön és Moldvában maradtak meg. – Irod. Gunda Béla: Unkarilaisten käyttämiä, suomalais–ugrilai–selta ajalta peräisin olevia linnunansoja (Virittäjä, 1964); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).

Fajhurok (Kászonfeltíz, v. Csík m.)

Fajdhurok (Gelence, v. Háromszék m.)

Gunda Béla

fajegy: 1. A → tulajdonjegy egyik válfaja, amelyet főleg a székelyek az irtásra kiszemelt erdőben levő fenyőfák szálainak törzsére embermagasságnyira és a föld felszínén látható gyökereire ráróttak. E művelettel nemcsak a megjegyzett fák, hanem a terület is közösből magántulajdonba került. Gyergyóban rönkjegy, Háromszékben tönkjegy a neve. A fajegy használatára a 16. sz.-ig visszavezethető adatok azt is mutatják, hogy a székelyek családi jegyeiket leszármazóik részére továbbadták, akik azt nem lényeges megkülönböztető jellel ellátva alkalmazták. Házi eszközeiken (szekéroldal, villa, fejsze stb.) is megtalálhatók, sőt egyes gyergyói falvak temetőiben a sírokon a latin írást pótolják. A fajegynek a székely rovásírással vagy a fennmaradt jegyekkel való kapcsolata csak feltételezés; eredetük kérdése még tisztázatlan. – 2. Elszámolási jegy, amelyet a bérmunkában erdei fakitermelést végző székely ember fejszével tett az általa kivágott szálfára; a munkavezető a bérfizetést a fajegy alapján végezte. – 3. Minőséget jelző jegy, amelyet a deszka bütüjébe tesznek a kereskedelmi forgalomba kerülő áruk osztályozása alkalmával. A megjelölés történhetett égetéssel és festéssel. – Irod. Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás (Bp., 1909); Kémenes Antal: Székely rovásírás és tulajdonjegyek (Bp., 1914); Meldau, R.: Zeichen, Warenzeichen, Marken (Berlin–Zürich, 1967).

Fejegyek a századfordulóról (Gyergyóremete, v.Csík m.). Használói: 1. László Lőrinc János, 2. Albert Márton, 3. Ferencz István, 4. Portik Lajos, 5. Péter János, 6. Molnár András, 7. Balázs György, 8. Balázs Cs Imre

Gyergyói fajegyek

Tárkány Szücs Ernő

fák: szerepük a magyar népi hitvilágban több síkú. A hozzájuk fűződő hiedelmek (→ hiedelem) és → mágikus eljárások egy része régi, a világ sok helyén elterjedt képzeteken alapul (ilyenek: a fa mint a világegyetem képmása, mint az élet szimbóluma, mint a vegetáció újjászületésének, ill. az év körforgásának szimbóluma, a fa és az ember kapcsolata stb.). A mai Európában és a magyarságnál ezek már csak nyomokban követhetők; a mai hiedelmek alapja már túlnyomóan a fák megfigyelt természete (pl. téli álom – tavaszi zsendülés ellentéte, bizonyos évszakban vagy napszakban való virágzás, egyes növények dús lombú, nedvdús, csípős, tüskés volta, valóságos vagy képzelt gyógyhatása stb.), amelynek alapján az eredeti hittől függetlenül vagy azzal összeötvöződve még a közelmúltban is használatosak voltak gyógyításra, termékenységvarázslásra, rontás elhárítására vagy külső tulajdonságaik adta analógiák felhasználásával bármilyen egyéb célra. A magyar népi hitvilágban és népszokásban a fákkal kapcsolatos hit és mágikus eljárások következő főbb csoportjai különböztethetők meg: 1. a fa mint a világegyetem képmása (→ világfa). – 2. A fák eredetével, az egyes fák termesztésével, tulajdonságaival kapcsolatos hit (→ eredetmagyarázó monda). – 3. A fák, ágak mint a természet megújulásának jelképei a tavaszi-nyári ünnepi szokásokban és az emberi élet nevezetes eseményei alkalmával (→ életfa, → májusfa, → zöld ág, zöldág-hordás, → téltemetés, → virágvasárnap, → pünkösd). – 4. Megszemélyesített fákhoz fűződő mágikus eljárások (elsősorban a betegség átadása a növényeknek, → ráolvasás-szövegekkel). – 5. A fák és tartozékaik mint mágikus eljárások, főleg a gyógyítás eszközei, ill. → mágikus tárgyak (→ barka, → füvek, → gyógynövények, → nyírfa, → vadrózsa). – 6. A fák termesztésével kapcsolatos mágikus eljárások, amelyek növekedésüket, terméshozamukat kívánják serkenteni (→ még: gyümölcstermesztés, → termésvarázslás). – 7. Bizonyos „szent”, tisztelt fákkal kapcsolatos hit több európai népnél még ma is fellelhető, és az ókorig visszakövethető; a magyarságnál azonban a jelenben nemigen van szerepe, bár idős, kiemelkedően magas, vagy furcsa növésű fákhoz gyakran fűződik mondai vagy folklorizált. történeti, ill. irodalmi hagyomány (→ emlékfa). – 8. Némely kutató magyar erdőkultuszt tételez fel, ez azonban – legalábbis a jelenben – bizonyossággal nem mutatható ki. Ugyanilyen kétséges az erdőkultusz meglétének bizonyítására összegyűjtött magyar adatok kapcsolatba hozása. W., Mannhardt megcáfolt → vegetációs démon elméletével (→ még: erdei lények). – Irod. Mannhardt, W.: Wald- und Feldkulte (I–II., Berlin, 1904–1905); Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937); Ferenczi Imre: Animizmus és a magyar erdőkultusz (Műveltség és Hagyomány, 1963); Eliade, Mircea: Patterns in Comparative Religion (Cleveland – New York, 19663).

Pócs Éva

fakanál: puha, szálkamentes fából faragott evőeszköz, amely a parasztság körében az ország némely vidékén még a múlt század második felében, e század elején is ismert volt. Használták evőkanálként, lapos változatát pedig keverőkanálként (pl. → kásakavaró) és lekvárkavaráshoz. A felföldi pásztorok, különösen az idősebbek, még két-három évtizeddel ezelőtt is kedvelték, mert az ételtől nem forrósodott át. Legrégibb formája kerek fejű volt, egyenes nyéllel, a kásakeverőé négyszögletes. Az újabbak, amelyeket a múlt század második felétől faragtak, már a fémből készült kanalak hosszúkás formáját követik. A dunántúli pásztorok az újabb formájú fakanálnak – s az ugyancsak fából kifaragott villának – a nyelét gyakran → karcolt díszítéssel, → spanyolozással és → domború faragással díszítették. Egyik-másik nyelének végén a nyél anyagából kifaragott néhány láncszemen lakat formájú lógó díszt találunk. A díszített fakanalat és villát evésre már nem használták, ajándékként készültek, díszként a falon lógtak. A fakanál jellegzetes háziipari termék, egész faluk foglalkoztak készítésével (pl. a Hasznos melletti Mátrakeresztes). – Irod. Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906); Madarassy László: A palóc fakanál (Népr. Ért., 1932).

Kerek fejű fa evőkanál, Bp. Néprajzi Múzeum

Kerek fakanál (Átány, Heves m.)

Fakanál (Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Manga János

fakéreg: A növényföldrajzi viszonyoktól függően a fakéreget a magyarság napjainkig különböző célokra használja. A székelyek a pásztorkunyhók tetőzetét fenyőkéreggel fedik, s hideg, nedves földjét szintén ezzel takarják be. Fenyő-, nyír-, hárs-, cseresznyefa stb. kérgéből különböző edényeket (→ kászu) készítenek. A vadkörte, vadalma, éger, cserfa héja, kérge festőanyagot (→ festőnövények) szolgáltat (bútorfestés). A székelyek az éjszakai pisztrángozáshoz nyírkéregből sodorják a fáklyát (tidó). Veszprémben a lobogó, Vasban a lobbogató, Somogyban a bédó és a huszigyárgya a Szent Iván-napi szokásoknál használt nyírkéreg fáklya. Zemplénben, az Ormánságban bocskort formáltak fakéregből, sőt az utóbbi vidéken a hársfa lehántott kérgéből még csónakot is készítettek. A húzóhálók úszója vagy parája gyakran fakéregdarabka (Velencei-tó, komáromi Duna mente). Nyírfakéregből a székelyek havasi kürtöt sodornak, a Maros mentén méh bodonokat hajlítanak. Ínséges esztendőkban Erdélyben, Moldvában a tölgy- és szilkérget összeőrölve lepényszerű ételnek készítették el, s más fák kérgével együtt takarmánynak gyűjtötték. A különböző fák kérge Skandináviában már a vikingek idejében nélkülözhetetlen takarmány volt. A bőrrel együtt a fakérget Európában a paleolitikumtól kezdve használják. A neolitikumban, a bronzkorban szinte mindazok a kéregből készült edények, eszközök ismeretesek, amelyeket Közép- és K-Európa parasztsága napjainkig használ. A fakéreg nagy múltú felhasználására utal, hogy a kéreg és a kérget szolgáltató fák legnagyobb részének elnevezései az európai nyelvekben igen ősiek. Pl. a szlovák breza, német Birke, litván béržas ’nyir’ őse ugyanaz az indoeurópai eredetű szó. A fakéreg felhasználása jelentős a természeti népek körében. Polinéziában a Broussonetia papyrifera kérgéből áztatással, ütőgetéssel a ruhaanyagnak, takarónak használt tapat készítik. (→ még: fakéreg edény, → háncsmunka). – Irod. Clark, J. G. D.: Prehistoric Europe. The Economic Basis (London, 1952); Ropeid, A.: Skav. Ein studie i eldre tids főr-problem (Oslo–Bergen, 1960); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Gunda Béla: Significance of Ecological Factors in Herding (Acta Geographica Debrecina, Tom. XIX. Ser. VII., Debrecen, 1968).

Gunda Béla

fakéreg edény: élő fa (nyír, nyár, éger, cseresznye, hárs, fenyő) lefejtett kérgéből készített edény erdei gyümölcsök, gombák szállítására, juhtúró, fenyőszurok, gabona tárolására. Alakja változatos, leggyakrabban kolompra, harangra emlékeztet, de van hosszú henger, tölcsér és lapos tarisznya-forma is. Űrtartalma általában 1–2 liter, de 4–5 literes fakéreg edények is készülnek. Az összehajtott fakéreg peremeit háncs vagy gyökér zsineggel varrják, az alkalmilag használt fakéreg edényt tüskékkel tűzik össze. Általában háncsból sodort füllel látják el. Régebben vízmerítésre, gabona- és liszttárolásra alkalmas fakéreg edények is készültek. Zalában kéreg-sótartók, fakéregből készült méhkasok is használatosak volta. Napjainkban az erdei gyűjtögetés eszközeként erősen visszaszorult, elterjedtsége csak a nyelvterület peremein figyelhető meg. Legintenzívebb a használata Erdélyben, különösen a székelyek közt. – A fakéreg edények elnevezésére számos tájszó ismeretes. Legelterjedtebb ezek közül a kászu (Székelyföld), kazlu, kaszol (Göcsej, Őrség), a kazup (Abaúj, Zemplén, Bereg, Szatmár). Erdélyben használatos a gyób, a Bakonyban a kobak szó. A Zempléni-hegységben falvanként változik a fakéreg edény neve: kozup, döbön, pudliszka. Az Ormánságban szükő, sarginya néven ismeretes. A fakéreg edény neveként említhető a toboz, bédó, bidon, kártya, pőnyeg, szepet, szelence szó is. – A fakéreg edény a magyarság ugorkori műveltségének már biztosan tartozéka volt. Készítésének igen nagy mesterei voltak a vogulok, cseremiszek. Nagy gonddal készült, gazdagon díszített változatai ismertek a finneknél. Ez az eszköz a szomszédos népeknek is a legrégibb műveltségi javai közé tartozik, és máig megtalálhatók elzártabb hegyi, erdei területeken a szlovákok, románok, szerbek körében is. A tárgy említett megnevezései közül is többet a szomszéd nyelvekből kölcsönzött népünk, pl. kazup, kadlup (ukrán), gyób (román). Manapság az erdei gyűjtögető, pásztorkodó életforma tartozékaként, Közép-Európa elzárt magashegyi területein található még meg. (→ még: famunka) – Irod. Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki székely famesterségek (Kolozsvár, 1942); Valonen, Nülo: Geflechte und andere Arbeiten aus Birkenrindenstreifen unter besonderer Berücksichtigung finnischer Tradition (Helsinki, 1952); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Kerecsényi Edit: Kéregedények a Thúry György Múzeumban (Ethn., 1970).

Cseresznyeszedő kászu (Torockó, v. Torda-Aranyos m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fakéreg sótartó (Borszék, v. Csík m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Paládi-Kovács Attila

fakilincs: lakóházak és más épületek egyszerű zárszerkezete. Alkalmazták kiskapun, kertajtón is. Lényege az, hogy a belső oldalon levő, tengelye körül elfordítható, zárt állapotban a tokból kiálló kampóba csúszó fapecekhez madzagot kötöttek, melyet az ajtón ütött lyukon keresztül kívülre vezettek. A madzag végére vaskarikát vagy fadarabot kötöttek. A madzag meghúzásával lehetett az ajtót kinyitni. Fejlettebb formájában a zárnyelv szerepét betöltő fapecket fatengelyre erősítették, a tengely végét az ajtón vágott lyukon kívülre vezették. A tengely elfordításával lehetett az ajtót kinyitni.

Füzes Endre

fáklya: világításra használt farúd vagy vessző, nád- vagy vesszőnyaláb, amelyet, hogy fénye nagyobb és tartósabb legyen, szurokkal itattak át vagy kentek be. A szó a középkori műveltség elemeként került nyelvünkbe, közvetlen előzménye a latin fax (’fáklya’) kicsinyített alakváltozata, a facula. Azokon a vidékeken fordult elő a közelmúlt és a recens néprajzi gyűjtések tanúsága szerint, ahol fenyőszurok előállításával is foglalkoztak. A középkorban és az újkor elején a társadalom felsőbb rétegeiben is elterjedt világítóeszköz volt, amelyet zárt térben is és szabadban is használtak. Napjainkban visszaszorult, ünnepi felvonulásokon gyárilag készített fáklyaszerű eszközöket használnak. Hagyományos fáklyákat a legutóbbi időkben az éjszakai halászat segédeszközeként vettek igénybe. A fáklya szóval azonos eredetű a → fokla, amelynek használata egyszerűbb előállítása miatt szélesebb körben tovább élt. (→ még: fakéreg) – Irod. Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Népr. Ért., 1940); Kiss Lajos: A Nyírség halászata (Ethn., 1943).

Filep Antal

fakonty: faforgácsból készített, hatszegletes, lapos csésze alakú hajkontytakaró (Göcsej). (→ még: kápli)

fakorcsolya: a lábbeli talpára zsineggel felköthető rövid fadarab, amellyel a jégen csúszkálnak. A fakorcsolya keresztmetszete háromszög, amelynek egyik oldala a talphoz simul, ellentétes éle a jégen siklik. Két végén keresztben átfúrják, és egy-egy zsineggel, bőrszíjjal kötözik a lábbelire. A fakorcsolyát a fejlődés későbbi fokán vaséllel látták el. Maga a fakorcsolya csaknem olyan régi, mint a csontkorcsolya, az → ironga. Hollandiában a 13. az. folyamán jelent meg a vasélű fakorcsolya, a modern acélkorcsolya viszont csak 1850 körül Amerikában tűnt fel. A magyar parasztság a 20. sz. első felében sem használt még vaskorcsolyát. A fakorcsolyát főként a gyermekek szórakozására készítették, közlekedési célra általában nem használták. Több táji elnevezése ismeretes, pl. talpis (Brassó vidéke), slutyifa (Nógrád m., Pest m.). Az utóbbit egy használt kés beverése révén látták el vaséllel. – A korcsolya szó a 14. sz. óta ismert szava a bortárolásnak és szállításnak, ’jégen csúszó eszköz’ jelentése csak a 18. sz. végétől adatolható. A szó eredete ismeretlen, a szomszéd nyelvekbe a magyarból került. – Irod. Tömörkény István: Amik eltűntek (Rónasági csodák) (Bp., 1943); Lips, Julius: A dolgok eredete (Bp., 1962).

Fakorcsolya (Dunántúl)

Paládi-Kovács Attila

fakószekér: olyan → szekér, melynek csak igen minimális vasalása volt. Alkalmilag készítettek ügyes ezermesterek teljesen fából való fakószekereket, amelyekben vas egyáltalán nem volt. Ezt a járművet azonban nagyobb távolságra és gyors járatra nem használhatták, mert könnyen tört. „Fakószekér, kenderhám, mind a kettő rossz szerszám” – jellemzi a szólás is. Hogy jó állapotban maradjon, különféle csapolásokat, gúzzsal való kötéseket és mindenekelőtt vizet használtak; ui. használat előtt mindig jól meg kellett locsolgatni, hogy alkatrészei megdagadjanak. Szerkezetileg azonos volt a közönséges szekérrel, csak kisebb (4–5 sukkos) volt. Olcsósága miatt közeli távolságról történő szállításra (szegény zselléreknek, parasztoknak) megfelelt, nehéz terepre pedig – ahol a szekér és az igavonó állat sok veszedelemnek volt kitéve – ez volt a legcélszerűbb szállítóeszköz, mert ha tört, se esett nagy kár.

K. Kovács László

faláb: → gólyaláb

falborítás: → hétfalusi csángó bútor

falfestés: → pingálás

falifülke, fülke, vakablak, vaklyuk, vaklik: a ház falába vágott tárolótér. – 1. Különféle tárgyak, elsősorban öblösedény, üvegféle elhelyezésére szolgál. A föld-, kő- és téglaépítkezéshez kapcsolódik, legelterjedtebb a Mediterráneumban. Már az antik római házakban is előfordult, s a középkori várakban, polgárházakban és templomokban is alkalmazták. – Mo.-i legkorábbi példája a 12. sz.-i Orosháza határában feltárt kétosztatú falusi házból való. Parasztházban a 19. sz.-ban is gyakori volt, szobában és konyhában egyaránt. A falifülke belsejében többnyire polc, az alján deszkalap van, szélén esetleg vakolatperem vagy peremléc színes virágozással. A falifülkét többnyire függöny takarja. Gyakran ajtós falap fedi (Felvidéken fülajtó), helyenként belseje is bélelt; ezzel faliszekrénnyé válik, a általában már → téka a neve, a Dunántúlon falba való almáriom vagy kászli.2. A szobabeli tüzelő közelében található világítóeszközt is elhelyeznek benne (világító fülke vagy kandalló). Európa déli és középső területein elterjedt. A Felföldön, Ausztriában, Cseho.-ban kürtővel kiegészített formája is élt. – Irod. Buschan, G.: Die Völker Europas (Berlin, 1926); Cs. Sebestyén Károly: Falitéka (Népünk és Nyelvünk, 1930); Gáldi László: Vakablak (Magy. Nyelv, 1942); Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956); Krüger, F.: El mobiliario popular en los países románicos (Coimbra, 1963); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

Falifülke elé való borítólap, helyi nevén téka vagy tékaboríték (Homoródalmás, v. Udvarhely m., 1866) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

fali sótartó: egy darab fából faragott vagy esztergályozott, hengeres vagy hasáb, ritkábban kocka alakú, deszkalapokból összeállított, fedéllel ellátott, falra akasztható edény, amelyben a sót tartották. A tűzhely közelében a falon lógott, régebben a nyitott kémény alatt. Elülső részén gyakran egy vagy több vésett rozettával díszítették. Különböző formái Európa-szerte ismertek. Nálunk a fában bő vidékek faragói fakanalakkal és egyéb fatárgyakkal együtt a vásárokon árulták.

Fali sótartó (Buják, Nógrád m.)

Fali kéregsótartó (Kisbacon, v. Udvarhely m., 1820 körül)

Faragott fali sótartó (Bélafalva, v. Háromaszék m.)

Manga János

faliszekrény: → falifülke, → téka

falitükör, rámás tükör: keretbe foglalt, falra akasztott tükör. Európában lényegében a foncsoros tükörrel a 15. sz.-ban terjedt el. A korai kerek fonna mellett már ebben e században négyszegletes is készült. A falitükör ekkor még drága volt, ennek megfelelően díszes, faragott keretbe foglalták. A 17. sz.-i holland polgári berendezésben lett általános az egyszerű, sötét keretű, gyakorlati okból előredöntve felakasztott falitükör. A népi használatban nagyrészt ez a forma terjedt el a 18. sz.-tól, bár a barokk oromzatos díszfalitükör hatására helyenként kialakult a népi keretfaragás is. – Mo.-on a falitükör valószínűleg még a 15. sz.-ban meghonosodott. A 18. sz.-ban a már viszonylag olcsó az alföldi mezővárosok paraszti lakossága körében is általánosan elterjedt. Itt a készen vett falitükröt rámástól együtt helyi faragó által készített külső keretbe volt szokás illeszteni (cifra vagy cirádás tükör), ilyenek a 18. sz. második felétől maradtak fenn. Másutt a népi faragású falitükör-keret kivételes, inkább csak a 19. sz. második felében lépett fel. Ekkor azonban az aranyozott gipszrámás falitükör már kiszorította a házi faragású keretet. Mezőkövesden szokás volt a falitükör helyett ún. → tükörképet felakasztani. A magyar parasztházban a főhelyre, az ajtóval szembe, a mestergerenda alá került, döntve, bukóra állítva. Általános szokás volt körülrakni virágos tányérokkal, később fényképekkel. Hamar kialakultak a hozzá kapcsolódó szokások is, így letakarása halálesetkor → tükörlekötő ruhával. – Irod. Mészáros Gyula: A magyar kerek tükör (Népr. Ért., 1915), Hahm, Konrad: Deutsche Volkskunst (Berlin, 1928); Cs. Sebestyén, Karl: Ungarische Bauernmőbel (Ungarische Jahrbücher, 1938); Steensberg, Axel: Danske Bondemøbler (København, 1964); Varga Zsuzsanna: Képek és szobrok (Kiállítás-katalógus, Székesfehérvár, 1970. 2.)

Falitükör (Kiskunhalas, 1818). A belső tükör D-német készítésű, török exportra, ennek megfelelő a rossz törökséggel írt felirat, ill. a datálás (1196). A külső keret helyi faragó munkája. Bp. Néprajzi Múzeum

Falitükör a tisztaszoba oldalfalán, két magasra vetett ágy között (Apátfalva, Csongrád m., 20. sz. eleje)

K. Csilléry Klára

falka, fót: 1. juh – ritkábban sertés – kisebb, 50–100 darabból álló, egyetlen pásztor által őrzött csoportja; – 2. a pusztai állattartási módnál egy tulajdonosnak saját pásztora őrizete alatt legelőn járó nagyobb számú juh- vagy sertésállománya. – A pásztorát falkás juhásznak vagy falkás kondásnak nevezték. Nem és kor szerint külön csapatban legeltették a. juhokat (bárány-, anyaürüfalka), a sertéseket (malac- vagy süldőfalka). A 17–18. sz.-ban az alföldi pusztai állattartásnál az egy tulajdonos saját pásztora által legeltetett nagyobb számú szarvasmarha- és juhcsapatot fótnak nevezték. Származékszó a fal igéből képezve, a magyarból származó hasonló jelentésben a szlovák nyelvben is ismert. – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Balogh István: Szabolcs megyei pásztor-összeírás 1796-ból (Ethn., 1959); Bene Zsuzsánna: Die Schafzucht auf dem Gebiet des Cserehát (Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa, Bp., 1961).

Balogh István

faló: → faszamár

falravaló, falra való deszka: Torockón és a Székelyföldön a támlátlan padláda (→ pad) fölé akasztott, egy vagy két deszka magasságú falvédő falap. Torockón néha a szoba egész falát körülveszi. Tarkán virágozott (→ virágozás), gyakran rajta van a gazda és felesége neve és a készítés éve is. Emlékei a 18. az. végétől maradtak fenn. A falravalót a korábbi magyar kutatás a támláspadhoz vezető fejlődés emlékeként értékelte, valószínűbb azonban, hogy fordítva, azok hatására keletkezett elszigetelt, helyi alakulás. (→ még: falvédő) – Irod. Jankó János: Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe (Bp., 1893); Cs. Sebestyén Károly: A magyar parasztház padja (Népünk és Nyelvünk, 1937); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

K. Csilléry Klára

falu: egyszerű szerkezetű, korlátozott önállóságú, a városi központhoz vidékként tartozó; többnyire mezőgazdasági jellegű kis település. Komplex gazdasági és társadalmi egységek, a szomszédságban élő háztartások szoros együttese. Az erős szomszédsági viszony következménye a falusi társadalmi ellenőrzés szigorúsága, az emberek közötti kapcsolat közvetlensége és az egyén erős közösségi kötöttsége. A falut alkotó egységek térbelileg gyakran megoszlottak, mivel a termelőhely és a lakóhely elkülönül egymástól. Maga a gazdasági termelő és termelésszervező tevékenység sem folyik összefüggő területen. – A faluk többségét őstermelő parasztok lakják. Így a falutörténet kezdetei is az emberiség földműveskultúráinak kialakulásával hozhatók kapcsolatba. A falu a legtöbb európai népnél azonban a feudalizmusra való áttérés időszakában vált a legjellemzőbb megtelepedési formává. A feudális korú európai falu egyszerre települési forma, gazdasági szervezet, társadalmi csoport és jogi közösség. – A magyar falu a honfoglaló magyarság megtelepedése után viszonylag gyorsan alakult ki. A 9–10. sz.-ban az arab, perzsa és görög források még sátorlakó, nagyállattartó, helyváltoztató legeltetést végző népnek írták le a magyarokat. A 11–12. sz.-i törvényekben és oklevelekben pedig már kimondottan falukról és házakban élő falulakó magyarokról olvashatunk. A magyar falurendszer első rétege a nornád eredetű téli szállás állandó faluvá való átfejlődésével jött létre. Valószínűleg azért történhetett meg viszonylag gyorsan az átalakulás, mert a magyarság téli szállása már a honfoglalást megelőzően is rendelkezett bizonyos faluszerű vonásokkal (a falu szó ugor eredetű). Így pl. helye a mellette folytatott földművelés érdekeinek megfelelően huzamosan állandó volt, és a nyelvi emlékek tanúsága szerint bizonyos szilárd építményekkel is rendelkezett. – A falualakulás első korszaka után a magyar falurendszer további fejlődésére a középkori pusztásodási folyamat, a török megszállás, a különféle telepítések, valamint a tanyásodás és a tanyaközségek központjainak létrehozása volt jelentős hatással. – Különösen nagy változásokat okozott a középkori pusztásodási folyamat és a török uralom, amelynek hatására sok régi aprófalus terület lakatlanná vált, ill. az egy-egy településre összefutott népesség, elsősorban az Alföldön, nagy határú és elnyúlt belterületű óriás falukat hozott létre. E gyakran mezővárosi jogállású óriás falvak határa képezte a mo.-i 18–19. sz.-i tanyás terület legnagyobb részét, amelyen csak a 20. sz.-ban került sor újra jelentősebb faluszerveződésre. Mint Európa legtöbb részén, nálunk is legelterjedtebb a zárt falutelepülés; a lakótelkek a közterület (utcák, terek) mentén szabályos rendben vagy szabálytalan elrendezésben helyezkednek el. A telkeken álló lakóházak, gazdasági épületek, a közterületen álló középületek alkotják a falu belsőségét. A belterületet Erdélyben és az Alföld K-i és É-i peremén még a 19. sz.-ban is árok vagy kerítés (→ falukerítés) vette körül; a határba vezető utcák végét → falukapu zárta le. A nagyobb, több utcából álló, erősen tagolt térszínen hosszan elnyúló patakvölgybe települt falvak elkülönülő részeit végnek (alvég, felvég), szernek vagy szegnek nevezték. (→ még: állandó település) – Irod. Erdei Ferenc: Magyar falu (Bp., 1940); Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon. X–XV. század (Bp., 1966); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969); Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje (Bp., 1971).

Rézkarcrészlet 1617-ből (Palánka, v. Hont m., ma: Drégelypalánk, Nógrád m.)

Bogdása (utcarészlet, Baranya m.)

Szádelő (v. Abaúj-Torna m.)

Rábacsanak (Győr-Sopron m.) főutcája

Falu látképe (Arló, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Szék látképe (v. Szolnok-Doboka m.)

Rév (v. Bihar m.)

Tibolddaróc (Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Kisnyárád (Baranya m.)

Decs (Tolna m.)

Tiszacsécse (Szabolcs-Szatmár m.)

Kiskanizsa (Zala m.)

Magyarbánhegyes (Békés m.)

Hollókő (Nógrád m.)

Bárth JánosBalogh István

faluárok, sánc: a → falukerítés egyik formája. Az árok melletti földhányást gyakran tövissel rakták meg, sőt → palánkká is kiépíthették. A körülsáncolt falvakba kapukon lehetett bejutni. Nagyobb és fontosabb településeknél víz is folyt a kerítő árokban. A falvak körülárkolása Európa-szerte elterjedt volt a középkorban. A történeti Mo. területén is sokat emlegetik a források. Egyes nézetek szerint gyakoribb volt, mint a sövényből készült falukerítés. Rangosabb, számottevőbb település számára elengedhetetlen volt az árokvédelem. – Irod. Győrffy István: Az alföldi kertes városok. Hajdúszoboszló települése (Népr. Ért., 1926); Méri István: Az árkok szerepe Árpád-kori falvainkban (Arch. Ért., 1962); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Bárth János

faluba járás: → udvarlás

falucsúfoló: frappáns történet valamely falu ostoba, ostobának tartott vagy magát ravaszságból ostobának tettető lakójáról, ill. lakóiról. A humor forrása a főszereplő viselkedése, világképe és a történetet elmondó és hallgató közönség viselkedése, világképe közötti különbség. A falucsúfolóban főként a tudatlanságot, célszerűtlen viselkedést, jellemhibát gúnyolja ki a közösség. A jellemzői a természetfeletti motívumok gyakori előfordulása, az ismert személyek, helyek szerepeltetése a hitelesség igénye nélkül, a túlzás, a nagyítás. Megtörtént komikus esetekből is válnak falucsúfolók. A falucsúfolók egy része kizárólag egy-egy faluhoz kötődik századok óta, más részük országszerte elterjedt, vidékenként más-más falura helyettesítve ismerik. A falucsúfolóban szereplő falvak egy részéről egyetlen történet ismert, más részéről több. Vannak személyek és falvak, akiket, ill. amelyeket valóságos legendakör vesz körül, s azokon a vidékeken, ahol a csúfolódásnak ez a szellemes, gyakran művészi formában jelentkező, de nem veszélytelen formája szokásos, ott minden falunak megvan a maga csúfolója. Duka János csíkszeredai pedagógus az egész Székelyföldet bejárta 1940–1960 között, s úgyszólván nem talált falut, mellyel kapcsolatban egy vagy több falucsúfolót ne ismertek volna a környékbeliek. Valamennyi között kiemelkedett azonban Oláh-falu, Csíkménaság és Lövéte: ezekre a falvakra csaknem valamennyi ismert falucsúfolót „ráhúzták”. A Székelyföldhöz hasonlóan bővelkedik falucsúfolókban Szatmár, Palócföld, Csallóköz, Mátyusföld és az egész Dunántúl. Olykor egy-egy falu még nevének megváltoztatását is kérte, hogy szabadulni tudjon a csúfolódásoktól (Disznósd – Borsodszentgyörgy). A falucsúfoló több műfaj formájában jelentkezhet: a) általában egy epizódból álló anekdotikus szerkezetű rövid történet; b) szóláshasonlat; c) tréfás jelző; d) vers, rigmus; e) dal; f) hosszabb epikus történetté kapcsolódott több falucsúfoló együttese. A falucsúfoló, melyet az egyik sokat gúnyolt Veszprém megyei faluról (Gyulafirátótról) rátótiádának nevez a szakirodalom, több műfajhoz áll közel, így a szólásokhoz, → szólásformájú csúfolókhoz, → tündérmeséhez, → állatmeséhez. Ez utóbbiak több műfaji sajátossága megtalálható a falucsúfoló-történetekben, így a hármas ismétlődés, állandó jelzők használata, fokozás stb. Kapcsolatban van a → legendával és az → anekdotával is. A falucsúfolók elmondása nem a hagyományos mesemondó alkalmakhoz kapcsolódik, hanem a mindennapi érintkezés formái között is jut idő ezek elmondására. Igen elterjedt élő és népszerű műfaj, megtörtént esetekkel és vándor anekdotákkal napjainkban is gyarapodik, ismeretes az egész magyar nyelvterületen. A falucsúfolók elkészült magyar katalógusa kiadásra került (AaTh 1200–1349). (→ még: falusoroló) – Irod. Szendrey Zsigmond: Falucsúfolóink (Ethn., 1927); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Bausinger, Hermann: Schildbürger Geschichter (Der Deutschunterricht, 13. Lg. 1961); Kovács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (Bp., 1966); Kryzanowski, J.: Sprichwort und Märchen in der polnischen Volkserzählung (Volksüberlieferung, Göttingen, 1968).

Kovács ÁgnesSzemerkényi Ágnes

falu dolga: → faluszervezet, → közmunka

falu felszámolása: 1. tágabb értelemben minden olyan földesúri akció, amelynek eredményeként évtizedes, sőt évszázados falvak szűntek meg. A falu felszámolására számos példát ismerünk a középkori feudális magánháborúk időszakából és az ellenreformáció korából. – 2. Szűkebb értelemben azoknak az intézkedéseknek a sorozata, amelyekkel a 19. sz. második felében több alföldi telepítvényes → kertészfalut megszüntettek. E feloszlatott telepítvényes falvak lakói dohánytermesztéssel foglalkoztak. Földjeik majorsági földek voltak. Közismert viszont, hogy 1848-ban azonban csak az úrbéres jogállású jobbágybirtokok szabadultak fel. Így az allodiális földön települt kertészfalvak népének helyzete ingataggá vált. E helységek földesurai is féltek egy esetleges – számukra kedvezőtlen – országos rendezéstől. Ezért, hogy későbbi földveszteségüket elkerüljék, az 1850-es években több helyen feloszlatták a telepítvényes falvakat. A házak széthúzatása, a nép elkergetése sok erőszakkal és fájdalommal járt. Leghíresebb volt a mindszent-algyői uradalom kertészfalvainak felszámolása. Itt 1852–56 között Ányás, Hantháza, Homok, Sövényháza, Hatrongyos, Vadkert és Percsora helységeket semmisítették meg. Az elűzött lakosság földjét nagyrészt állattartással hasznosították. A szétszéledő kertészek egy része levándorolt Torontál megyébe. Többségük azonban a környék mezővárosainak és tanyás területeinek szegény népességét gyarapította. Sokan váltak közülük idénymunkássá és kubikossá. (→ még: dohánykertész) – Irod. Féja Géza: Viharsarok (Bp., 1937); Für Lajos: A majorsági zsellérkérdés rendezése 1848–1896 (Agrártört. Tanulm., Bp., 1960); Takács Lajos: Dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).

Bárth János

falu füstje: → bíró

falugazda: → másodbíró

falujegy: → közigazgatási jel

falukapu: a → falukerítést megszakító ki- és bejáróhely. Különféle elnevezései: vetéskapu, porgolátkapu, mezőkapu, pusztakapu, tanorkapu. A faluból kivezető fontosabb utakra állították. Legtöbbször sövényből fonták. A kapulevél gúzsokkal csatlakozott a vastag és magas sarokoszlophoz. A falukaput a tavaszi vetés előtt újították meg. Három-négy gazda összeállt, és közösen végezték el a munkát. Maguk közül egy kapugondozót választottak, aki évközben a javításokat végezte és megfenyítette a rongálókat. Két év múlva a bíró a házszámok sorrendjében új kapukészítőket jelölt ki. A falukaput ki- vagy bemenetelkor rendszerint gyerekek nyitották és csukták. Szívességükért egy-egy krajcárt kaptak az utasoktól. A falukapu a falukerítés velejárója, tartozéka, így elterjedettségük egybeesik. A középkorban Európa-szerte ismert volt. Mo.-on különösen a poremvidékeken (pl. Erdély elzártabb vidékein) még a 20. sz.-ban is előfordult. – Irod. Györffy István: Magyar nép – magyar föld (Bp., 1942); Belényessy Márta: Kerített település és gazdálkodás kapcsolata néhány zalai irtásos falunál egy 1460-as határjárás alapján (Ethn., 1958); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).

Falukapu (Kisnyégerfalva, v. Bihar m.)

Bárth János

falukerítés, porgolát: a falusi kertek alján egymásba kapcsolódó kerítések rendszere, vagy pedig a falu lakói által közösen készített önálló kerítés, amely teljesen körülzárja a falut. Formái közé tartozik a faluárok és a palánk. A körülkerített faluból → falukapukon, vetéskapukon, porgolátkapukon, mezőkapukon lehetett kijutni. A falukerítés leginkább tüskés élősövényből állt, készülhetett azonban fonott sövényből is. Jó karban tartása, javítása a falu valamennyi lakójának kötelessége volt. A falukerítés tkp. nem a falut, hanem a falu menti szántóföldek vetéseit védte. Az volt az elsőrendű feladata, hogy megakadályozza a falu belterületén szabadon járkáló jószág kicsatangolását. – Arra is bőven van példa, hogy az egyéni birtokolású, házitelkek végében elnyúló, falu menti szántóföldek övének külső szélén tartottak fenn sövénykerítést. E kerítés a legelőkről befelé csatangoló jószág elől védte a vetést. – A falukerítés főleg irtvány eredetű településekben gyakori. Egy-egy területen azonban soha nem kizárólagos. Mindig a település formájától függ, hogy kialakításának van-e értelme vagy lehetősége. Leginkább → sorfaluk és utcás faluk (→ útifalu) velejárója, de előfordul halmaztelepülések belterülete körül is. – A középkorban Európa-szerte elterjedt volt a falukerítés. Különösen német, angol és skandináv források vallanak róla sokat. Mo.-on a Dunántúlon, a Felföldön és Erdélyben egyaránt emlegetik a középkori oklevelek. Az újkorban különösen a Tiszaháton K-Mo.-on volt jelentős. (→ még: tanorok) – Irod. Győrffy István: Magyar nép – magyar föld (Bp., 1942); Belényessy Márta: Kerített település és gazdálkodás kapcsolata néhány zalai irtásos falunál egy 1460-as határjárás alapján (Ethn., 1958); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Falukerítés. Révfalu-Pataháza 16. sz.-i képe (Jelenleg Győrhöz tartozik, Győr-Sopron m.)

Bárth János

falu kovácsa: → faluszervezet

falu könyve: → faluközösség

faluközösség (lat. communitas villae): a kora középkor óta, a feudális rendben élő agrártársadalom szociális és gazdasági szervezete. Létrejötte és formái a földesúri jogra vezethetők vissza. A faluközösség képviselte a → falu lakóinak szűkebb vagy tágabb körét a földesúri és államhatalommal szemben, és ellátta annak gazdasági és társadalmi funkcióit [adókivetés, határhasználat – (→ nyomáskényszer), – rendfenntartás, igazságszolgáltatás]. A korai feudalizmus idején (nálunk a 11–13. sz.-ban) a falu összes lakóit magában foglalta; a társadalmi differenciálódás következtében a földesúr és szolgáló népei, majd a falu nemes lakói fokozatosan kiváltak belőle. A faluközösség tagjai kötelezettségeikért a földesúrnak kollektív felelősséggel tartoztak; határozatai tagjai számára általánosan kötelezőek voltak. Képviselője nálunk a 14. sz. óta a bíró és esküdttársai. Ők hajtották végre a szokásjog és a 16. sz. óta helyenként írásba foglalt → falutörvénye szerint a falu székén, az egész falu jelenlétében hozott intézkedéseket. Az írásos ügyintézés általánossá válása (17–18. sz.) óta a fontosabb határozatokat a falu könyvébe, jegyzőkönyvbe írták. – Irod. Maurer, G. L.: Geschichte der Dorfverfassung in Deutschland (I–II., Erlangen, 1865–1866); Redfield, R.: The Little Community (Peasant Society, London, 1960); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Balogh István

faluközpont, falumag: a falu középső része, a középkori oklevelekben is gyakran emlegetett medium villae. Itt állt a templom, itt volt az emberek gyülekezőhelye, itt tartották a búcsút, és leggyakrabban itt volt a piac is. A faluközpontban kiöblösödött a főutca, vagy pedig szabálytalan belső térség keletkezett. – Az újkori falvak faluközpontjainak is legfontosabb épülete a templom. Körülötte álltak a középületek: iskola, paplak, községháza stb., valamint a kereskedők, iparosok és a gazdag parasztok házai. A törzsökös és módos parasztok faluközpontban épült házai általában erősebbek, díszesebbek, magasabbak és rangosabbak voltak, mint a falu szélein élő szegényebbeké. – Irod. Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969); Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972).

Kölesd (Tolna m.)

Tiszafüred (Szolnok m.)

Magyarbőd (v. Abaúj-Torna m.)

Bátor (Heves m.)

Szenna (Somogy m.)

Naprágy (v. Gömör m.)

Balaton (Heves m.)

Magyarvalkó (v. Kolozs m.)

Bárth János

falukutatás: a falu életmódját és kultúráját komplex módon tanulmányozó tudományos vizsgálat, tágabb értelemben a faluval foglalkozó minden szociográfiai jellegű kutatómunka, szűkebb értelemben a két világháború között a falu életének megismerésére törekvő társadalmi mozgalom. A falukutatásban a falu életének legteljesebb megismerése és leírása gyakran összefonódott az ismeretterjesztéssel és népműveléssel. A falukutatás ezt a kettős feladatot az egyéni kutatóktól az alkalmi vagy rövid ideig fennálló kutatócsoportokon át a tudományos intézetekben folyó munkáig az 1930–1940-es években szinte divattá szélesedően a legkülönbözőbb módon és eredményekkel igyekezett megoldani. A falukutatók nézeteiben megtalálható volt a parasztság haladó forradalmi, de a romantikusan idealizáló, sőt reakciós szemlélete is. A falukutatást mégis határozott politikai állásfoglalás, jelentős részét ellenzéki, társadalmi változásokat követelő szellem jellemezte. Az erős politikai szinezet, valamint a megfelelő módszertani felkészültség hiánya, a gyenge állami támogatás, majd a II. világháború kitörése miatt a falukutatóknak általában nem nyílott alkalmuk, hogy vizsgálataikat elmélyitsék, adatgyűjtésüket feldolgozzák. Ezért munkájuk legtöbbször torzó maradt. A közvetve vagy közvetlenül segítő és serkentő kölcsönhatásban volt a néprajztudománnyal. A néprajzi vizsgálatok gyakran támaszkodtak a falukutatás eredményeire, viszont a falukutatás legtöbbször feladatának tekintette a népi kultúra leírását és gyűjtését is. Több, ma már klasszikusnak számító néprajzi mű szervesen beletartozik a két háború közti falukutató mozgalomba. Így Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); A szegényasszony élete (Bp., 1941); Ortutay Gyula: Parasztságunk élete (Bp., 1937); Kiss Géza: Ormányság (Bp., 1937). – A 18–19. sz.-i mo.-i helyismereti, statisztikai, történeti és néprajzi irodalomban több olyan mű található (pl. Tessedik Sámuel, Berzeviczy Gergely, Csaplovics János, Orbán Balázs, Galgóczy Károly és mások munkái), melynek némely részletei kitűnnek társadalmias látásmódjukkal, s ilyen módon a magyar falukutató-szociográfiai irodalom előzményeinek tekinthetők. Szociográfiai falukutatóról azonban csak a jelen század elejétől beszélhetünk. A megindult társadalomtudományi érdeklődés művelői a → Huszadik Század c. folyóirat köré gyülekeztek. Könyveikben és tanulmányaikban elsősorban a külföldi szakirodalom eredményeit tárgyalták tovább és elméleti problémákat boncolgattak. A mo.-i társadalom konkrét vizsgálatához, a hazai sajátságokhoz alkalmazkodó elemzésig ritkán jutottak el. A falukutató általában nem tartozott érdeklődési körükbe. A Huszadik Század munkatársai – köztük Jászi Oszkár, Braun Róbert, Farkas Geyza – az 1918–19-es forradalmakban jelentős szerephez jutottak, de annak megdöntése után emigrációba kényszerültek. Tevékenységük az ellenforradalmi rendszer szemében kompromittálta az általános társadalomtudományi kutatásokat. A hivatalosan rendszerellenesnek tekintett szociográfiai vizsgálatok csaknem egy évtizedig ténylegesen szüneteltek. Az 1924-ben alapított Magyar Szociográfiai Intézet, jóllehet nevében hordozta, nem foglalkozott szociográfiával. Feladata közigazgatási, helyismereti és államismereti adatnyilvántartás, valamint helytörténeti és társadalomtudományi katalógusok és bibliográfiák összeállítása volt. Adatgyűjtése a történeti Mo. egész területére kiterjedt. Társadalomtudományi szakkatalógusai és szakbibliográfiái a nagy világnyelveken, valamint a szomszédos országokban megjelent szakirodalmat tartalmazták. Községi adatszolgáltatásai azonban később segítségére voltak a falukutatásnak. Az intézet Bp.-en székelt. Ig.-jának, Krisztics Sándornak 1940-ben a pécsi egy.-re történt kinevezése után részben Pécsre költözött. 1945 után szűnt meg. – Az első diák falukutató mozgalmat – mely egyben a magyar falukutatás kezdetét is jelentette – a csehszlovákiai magyar fiatalok szervezete, a Sarló indította el. A Sarlósok (→ Sarlósok falujárásai) a népi kultúrából akarták megújítani a nemzeti kultúrát, és kutatóútjaikon döbbentek rá a falu szociális nyomorára. Az 1927–től kezdődő falujárásokban előbb a népművelés kapott nagy szerepet, majd a néprajzi gyűjtés, végül döntő szerepet nyert a szociografikus falukutatás. A Sarló mozgalma időközben balra tolódott, és néhány tagja eljutott a forradalmi munkásmozgalomba is. Ez azonban korábbi bázisuktól való elszigetelődéshez és 1931 után a mozgalom bomlásához vezetett. Monografikus terveiket nem tudták megvalósítani, de példájuk ösztönzően hatott a mo.-i és a romániai magyar hasonló jellegű falukutatásra. Az 1929. évvel kezdődő gazdasági világválság új helyzetet teremtett. Mo.-on is egyszerre ráirányította a figyelmet a társadalomkutatás, benne a szükségességére. A társadalmi bajok fokozódó jelentkezése a magyar értelmiség legjobbjait arra ösztönözte, hogy a magyar falut, ahol az ország lakosságának többsége lakott, mind jobban megismerje, problémáit, melyek a legsúlyosabbaknak mutatkoztak, az egész társadalom elé tárja, orvoslásukon és megoldásukon gondolkodjék. Az 1930-as évek elején kibontakozó és társadalmi mozgalommá szélesülő falukutatást nevezték falukutató mozgalomnak. A falukutató mozgalom a legkülönbözőbb pártállású emberek, egyházak, ifjúsági és társadalmi egyesületek, tudományos intézetek törekvéseit foglalta magába. Bár az elméleti ismeretek a falukutatók legjobbjainál nem hiányoztak – a német, az orosz, az angol és a román falukutató irodalom hatott rájuk kisebb-nagyobb mértékben –, a falukutatás egészét mégis módszertani tisztázatlanság jellemezte. Műfaja a szociográfia lett, elsősorban a jelenségek konkrét leírására vállalkozott. A mo.-i falukutatás 1928 tavaszán a szegedi egyetemisták radikális szellemű Bethlen Gábor Körében kezdődött, majd a hozzá kapcsolódó agrársettlement mozgalommal folytatódott. Az 1930 őszén megalakult → Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagjai ennek részvevőiből kerültek ki. A Művészeti Kollégium a mozgalom eredményeinek propagálására, művészeti és tudományos földolgozására vállalkozott. Munkáját változó intenzitással 1938-ig, a feloszlásig folytatta. A szegediekkel egyidőben indult a romániai magyar fiatalok falukutató mozgalma. A kolozsvári → Erdélyi Fiatalok c. folyóirat 1930-ban faluszemináriumot szervezett, melynek egyetemi hallgató tagjai a Sarlósok, a Szegedi Fiatalok, valamint a román Dimitrie Gusti professzor hatására falukutatást kezdtek. Népművelői és felvilágosító munkájuk közben elsősorban a nemzetiségi kérdésre fordítottak nagyobb figyelmet. Az Erdélyi Fiatalok tagsága néhány éves munka után a különféle politikai pártok irányába polarizálódva megoszlott, a romániai magyar falukutatás azonban tovább folytatódott, 1931–32-től kezdődött a „Székelyek Kolozsvári Társasága”, majd a baloldali beállítottságú „A falu barátainak köre” és különböző felekezeti főiskolás egyesületek (Majláth Kör, Ifjúsági Keresztyén Egyesület, Dávid Ferenc Egylet) falumunkája, mely azonban elsősorban népművelői tevékenység volt. 1941 nyarán az Erdélyi Fiatalok egykori tagja, Venczel József egy. intézeti tanár a mezőségi Bálványosváralján szervezett nagyszámú egy. hallgató bevonásával komplex falukutatást. Mindkét falukutató tábor eredményeiről azonban csupán beszámolók és résztanulmányok láttak napvilágot. – A szegedi egyetemisták falujárásaival majdnem egyidőben a bp.-i Bartha Miklós Társaság is falukutatást kezdeményezett. Az 1925-ben alakult társaság 1928-tól kezdett szélesebb körű működést. 1929 végétől radikalizálódott, gyökeres földreformot, a munkássághoz való közeledést és a marxizmus megismerését propagálta. Fábián Dániel, a társaság akkori elnöke József Attilával együtt 1930 májusában Hódmezővásárhelyen fogalmazta meg a Ki a faluba! c. kiáltványt, amely a magyar falu társadalmi és gazdasági helyzetét, a parasztság nemzeti szerepét vizsgáló pályázati felhívás is volt. A felhívásnak jelentős eredménye nem lett, mert a társaság politikai harcok színterévé vált. Baloldali és radikális tagsága hamarosan elhagyta és a jobboldal felülkerekedése után kezdeményező szerepét elvesztette. – A → Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriuma 1931 végén alakult Újszászy Kálmán és Szabó Zoltán tanárok vezetésével. Munkaterületüket kiterjesztették azokra a tájakra, amelyeknek Sárospatak századok óta kulturális és iskolai központja volt. A sárospataki faluszeminárium kérdőíves adatgyűjtése és falujárásai azt is szolgálták, hogy a főiskola hallgatói megismerjék jövendő munkaterületüket, a falut annak minden problémájával együtt. A szeminárium tagjai népművelői munkát is végeztek, kiszállásaikon rendezvények szervezésével és szociális segítő akciókkal vettek részt a falu életében. A faluszeminárium 1952-ig, a főiskola megszüntéig működött. – A Pro Christo diákszövetség bp.-i főiskolai internátusában (Diákok Háza, VII., Hársfa u. 59/b) 1934 elején indult a falukutatás falugondozó-népművelő munkával. Célkitűzései hasonlók voltak a többi diák falukutató mozgaloméhoz: megismerni a falut és keresni a bajok orvoslását. „Kemsei munkaközösség”-ük, melynek többek közt tagjai voltak Elek Péter, Gunda Béla, Hirscher (Mády) Zoltán, Kerényi György és Kovács Imre, a magyar falukutatás egyik legértékesebb munkáját alkotta meg: Elsüllyedt falu a Dunántúlon, (Bp., 1936). Közös munkájuk folytatás nélkül maradt, de a munkaközösség tagjainak többsége más szervezeti keretekben továbbra is részt vett a falukutatásban. – A szegedi egyetemisták példájára alakult a „Fiatal Magyarság Szociográfiai Munkaközössége” a hasonló c. lap égisze alatt, mely 1934 novemberében szociográfiai számot adott ki. Irányukat és célkitűzéseiket Boldizsár Iván, főleg azonban Szabó Zoltán adta meg. Cserkésztáborozásokkal egybekötött falukutatásokat rendeztek, a két vezető egyéniség azonban hamarosan kilépett a munkaküzösségből, és távozásukkal annak jelentősége megszűnt. – Az 1920–30-as évek fordulóján több olyan szociológiai jellegű mű látott Mo.-on napvilágot, melyek nagy figyelmet fordítottak a magyar falu, elsősorban a földbirtok kérdésére. Szerzőik (Weiss István, Matolcsy Mátyás, Gesztelyi Nagy László, Kerék Mihály) nem tartoztak egyetlen falukutató közösséghez sem. Munkáik fontos problémaföltáró művek voltak, de mégsem ők, hanem a velük párhuzamosan jelentkező, a népi írók közé tartozó „falukutató írók” szociográfiai indítású könyvei fordították a közvélemény figyelmét a magyar parasztság sorsának alakulása felé. Ezeket a műveket a fennálló renddel szemben erős kritikai magatartás jellemezte. Többségükben nem tudományosan, adatokkal megalapozott, anyagukat rendszeresen tárgyaló tudományos művek, hanem a szociográfiát a riport közvetlenségével és szépirodalmi stílussal oldó, érzelmekre is ható olvasmányok. Bevallott céljuk a kormányzatot változásokra bírni, ill. a közvéleményt mozgósítani az általuk felvetett kérdések ügyében. Emiatt többször összeütközésbe kerültek a hatalommal. Féja Géza és Kovács Imre börtönbüntetést is szenvedtek műveikért. A falukutató írók igazságaikat, megfigyeléseiket és tapasztalataikat gyakran erős érzelmi telítettséggel adták elő. Nem egy munkájuk szép és szenvedélyes vallomás a magyar parasztság és a magyar nép ügye mellett. Szépirodalmi fogantatásuk ellenére mondanivalójuk egésze és főleg részlet-megfigyeléseik gazdagsága tudományos értékeket tartalmaz. Az egész falukutatásra igen nagy hatással volt Illyés Gyula Puszták népe c. könyve. Életrajzi élményeken alapulnak: Veres Péter: Számadás, Falusi krónika; Darvas József: Elindult szeptemberben; Balázs Ferenc: Rög alatt; riportszociográfiák: Erdei Ferenc: Futóhomok; Féja Géza: Viharsarok; Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság; Bözödi György: Székely bánja c. művei. Több más probléma mellett elsősorban az „egyké”-ről íródtak: Kodolányi János: Baranyai utazás; Illyés Gyula: Magyarok; Hídvégi János: Hulló magyarság c. könyvei. Kovács Imre A néma forradalom (szekták) és a Kivándorlás c. munkáiban a magyar parasztságnak a nyomor elől való menekülését írta meg. Veres Péter Az Alföld parasztsága, Darvas József Egy parasztcsalád története, Illyés Gyula Lélek és kenyér c. munkáiban az alföldi falu és mezőváros anyagi és szellemi képét más-más szemszögből tárták az olvasó elé. Erdei Ferenc könyvei: Magyar falu, Magyar város, Magyar tanyák, Parasztok, A magyar paraszti társadalom tudományosan jól megalapozott, rendszeres szociográfiai művek, a magyar falukutató mozgalom kiemelkedő teljesítményei. – A kezdettől ellenzéki hangvételű falukutatással szemben hamarosan jelentkeztek az „ellenfalukutatók”. Beállítottságuk általában konzervatív volt, a társadalmi rend és a kormányzat iránti lojalitással dolgoztak. Rendszerint megkerülték a falu égető társadalmi kérdéseinek tárgyalását. Gyakran az ellenzéki szellemű eredményeit igyekeztek szépíteni, ill. a helyzet ellenkezőjét állítani. – Az 1917-ben alakult Magyar Társaság az 1930-as évek elején a falukutató mozgalom indulása után létesítette Falukutató Intézetét, mely szoros kapcsolatban állt a Magy. Kir. Tudományegy. Közgazdaságtudományi Karának Steinecker Ferenc vezette Közigazgatási Intézetével. A Falukutató Intézet mozgatója, elvi irányítója Bodor Antal volt. Bodor kolozsvári egy.-i hallgató kora óta foglalkozott a falu kérdéseivel. Társaival 1897-től az angol University Extensionok mintájára falusi kiszállásokat szervezett és ismeretterjesztő előadásokat tartott. Majd az erre a célra alakított „Népegyetemben” tevékenykedett, melyet azonban az egy.-i hatóságok föloszlattak. Később községtörténettel és helyismerettel foglalkozott. Ez meghatározta falukutató munkásságát, amelyben a szociális szempontokat háttérbe szorították a történetirói és földrajzi szempontok. Bodor már az 1920-as években a „Falu Országos Szövetség” Falu c. lapjánál is próbálkozott falukutatással. A Falukutató Intézet 1935-ben évkönyvet bocsátott ki, melyben megkísérelte a szerteágazó falukutató mozgalom seregszemléjét. Az intézet jelentette meg Bodor Antal A falukutatás vezérfonala (Bp., 1935) c. munkáját. Ennek módszerét követve sorozatnyi tanulmány készült, melyek azonban új eredményt nem hoztak a falukutatásban. (Pl. Élő Dezső: Sarród monográfiája, Bp., 1937; Dömötör Sándor: Dunaszentgyörgy népe, Bp., 1937). – Az Országos Széchenyi Szövetség alakulásától, 1907-től rendszeresen küldte diáktagjait falusi gazdasági ismeretterjesztő munkára, de falukutatáshoz csak 1931-től kezdett. – A különféle bajtársi szövetségek (elsősorban a Turul Szövetség) tagjai 1924-től jártak falura mindenekelőtt „falunevelés”-re, azaz politikai eszméiket terjeszteni. 1932-től próbálkoztak néprajzi és szociográfiai anyaggyűjtéssel is. A cserkészszövetségek többsége az 1920-as évektől folytonosan rendezett táborozásokat, de a „regölésen”, műsoros estek tartásán, néhány csoport kivételével (Sarló, Fiatal Magyarság) alig jutottak túl. Az „ellenfalukutatás” többnyire szervezetlen munkája nem akadályozta meg, hogy a falukutatók tevékenysége nyomán a társadalom széles rétegei felfigyeljenek a parasztság szociális kérdéseire. Az 1930-as évek második felében a kormányzat józanabb elemei is látták, hogy jelentős társadalmi reformokra van szükség. Igyekeztek a falukutatáson felnőtt szakembereket tudományos intézetekbe szervezni, és céljaiknak megfelelően foglalkoztatni. A bp.-i műszaki egy. Teleki Pál vezette gazdaságföldrajzi tanszéke és a tudományegyetem Györffy István vezetése alatt álló néprajzi tanszéke 1936-tól nagyarányú szociográfiai-néprajzi adatfelmérést végzett az épülő tiszafüredi öntözőfürt területén. Ugyanezekben az években az egy. Közigazgatástudományi Intézete Magyary Zoltán egy.-i tanár irányításával dolgozó munkaközössége a tatai járásban folytatott sokirányú szociográfiai kutatást. E három egy.-i tanszék munkájára támaszkodva Teleki Pál 1938 őszén létrehozta a → Táj- és Népkutató Központot, amely nagyon sok indítást és kezdeményezést adott és jelentett sokféle irányba. – A bp.-i egy.-en 1939–49 között működött → Magyarságtudományi Intézet kiadványai egy részével és néprajzi gyűjtést szervező tevékenységével szintén kapcsolódott a falukutatáshoz (Erdei Ferenc, Ortutay Gyula, Fél Edit, Lajos Árpád, Márkus István munkái). – Az Országos Közegészségügyi Intézet néhány munkatársa a parasztság egészségügyi helyzetével foglalkozott (Kerbolt László: Beteg a magyar falu, Bp., 1934; Johan Béla: Gyógyul a magyar falu, Bp., 1939). – A Mezőgazdasági Munkatudományi Intézetben Heller András a mezőgazdaságban dolgozók, elsősorban a cselédség életmódjával és munkaviszonyaival, anyagi helyzetének alakulásával foglalkozott (Cselédsor. A mezőgazdasági cselédek helyzete 1935-ben. Különös tekintettel a székesfehérvári járásra, Bp., 1937; Elsüllyedt ország agrárnépe, Bp. 1940 stb.). Hasonlóan az agrárproletariátus közgazdasági tanulmányozója volt Szeberthy (Szeibert) János, aki elsősorban szintén a mezőgazdasági munkásviszonyok vizsgálatára törekedett (Munkanélküliség és napszámbér a mezőgazdaságban, Bp., 1939; Mezőgazdasági munkabérkérdés. Béralakulás-bérszabályozás, Bp., 1940). – A belügyi kormányzat a szociális problémák felmérésére 1938-ban minden megyébe szociális tanácsadót nevezett ki. Néhányan értékes helyzetfelmérést végeztek megyéjükről, de a mélyreható következtetések levonásától tartózkodtak (pl. Nádújfalvy József: Somogy megye szociális és gazdasági helyzete, Bp., 1939; Soproni Elek: A kultúrsarok gondjai, Bp., 1940). – Az 1944–45-ös háborús események nagy törést hoztak a falukutatásban. A felszabadulás után újjászerveződő életben bizonyos intézmények és intézetek még egy ideig folytatták munkájukat (Néptudományi Intézet, Sárospataki Faluszeminárium), sőt az egri Katolikus Jog- és Államtudományi Karon szervezett Szociográfiai Intézet új kutatási helyként, de anyagi és politikai nehézségekkel küszködve alig értek el eredményt, majd a tudományos élet átszervezésével meg is szűntek. 1945–1949-ben a falukutatás által felvetett problémák egy része – mindenekelőtt a földkérdés – egyik napról a másikra megoldódott, vagy nagy lépéssel került közelebb a rendeződéshez. Új típusú kérdések merültek fel a falun, melyek feszegetésére főleg a Válasz és a Valóság c. folyóiratokban szociográfiai riportirodalom kezdett kibontakozni (Hegedűs András, Márkus István, Sarkadi Imre, Gyenes András és mások írásai). A fordulat évétől a burzsoá áltudománynak bélyegzett szociológia és szociográfia művelése hosszú időre megszűnt hazánkban. Ritkaságszámba mentek még az olyan írások is, mint a Somogyi jelentés (Csillag, 1956). 1959–60-tól a szociológiai kutatások megindulásával párhuzamosan mintegy a belőle kimaradó konkrét faluszociológiát „pótlandó” ismét életre kelt a 30-as évekhez hasonló, szociografikus hangvételű szépirodalmi irány, mely felhívta a figyelmet a parasztság (és a vidék) problémáira. Művelőit elsősorban a közös gazdálkodás útjára lépett falu élete, a város és a falu új típusú viszonya, a magyar parasztság gyökeresen megváltozott sorsa érdekelte (Csák Gyula, Csoóri Sándor, Sántha Ferenc, Mocsár Gábor, Végh Antal, Zám Tibor, Galgóczy Erzsebét, Féja Géza és mások munkái). Mindez azonban már alig néhány szálon kapcsolódott a falukutatás két háború közötti klasszikus korszakához.

Erdei Ferenc: Parasztok

Ortutay Gyula: Parasztságunk élete

Darvas József: Egy parasztcsalád története

Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság

Féja Géza: Viharsarok

Kovács Imre: A néma forradalom

Kiss Lajos: A szegény ember élete

Kósa László

falumag: → faluközpont

falunagy: → faluszervezet

falunév: → helységnév

falu nyila: → nyíl

falurendezés: a falusi települések állandóan folyó spontán átformálódásával ellentétben a falu egészére vagy nagyobb összefüggő részére kiterjedő tervszerű művelet, melynek célja a lakókörülmények egészségesebbé tétele, a gazdaságok korszerűsítése, a tűzveszély csökkentése, végül a falukép megjavítása. Ilyen a közösség egészét vagy nagyobb részét érintő vállalkozásra elsősorban nagy pusztító katasztrófák adnak indítékot: árvíz- és tűzkárok, földrengések vagy háborús pusztítások, vagy a falu társadalmi, gazdasági viszonyaiban bekövetkezett gyökeres változások. A falurendezés fogalomkörébe tartozik az utcák kiegyenesítése, a telkek szabályozása, körülkerítése, a gyúlékony anyagok tárolására közös területek kijelölése (szérűk, logerek), szétszórtan elhelyezkedő (főleg hegyvidéki) falvak összetelepítése. A falurendezést előírhatják felsőbb állami hatóságok, a feudalizmus korában a földesúr, de sor kerülhet rá a lakosság saját elhatározásából is. A falurendezés fogalomkörébe sorolhatjuk a falu áthelyezésével kapcsolatos településátalakítási tevékenységet is (Dunaszentbenedek, Császártöltés, Cserepeskenéz stb.). A falurendezés nagyobb méretekben a 18–19. sz.-ban indult meg Mo.-on, mérnökök közreműködésével. Ennek következtében igen gyakran megváltozott a falvak alaprajzi rendszere, ezért is alkalmatlanok a 19. sz.-i faluformák történeti településtípusok elterjedésének meghatározására, Napjainkban a falurendezés fogalomkörébe tartozik a mezőgazdasági üzemi telephelyek létesítése, a falvak közművesítése. A nagyobb települések rendezését, fejlesztését ún. egyszerűsített rendezési tervek rögzítik.

Major Jenő

falurendszer: Európa középső részén az Atlanti-óceántól a félsivatagi jellegű sztyeppékig az újabb kőkortól kezdve a földművelő társadalmakra jellemző települési, gazdálkodási és társadalmi formák összegeződése. A magyar falurendszer kialakulása a honfoglalást követő évszázadban az állandó településsel, a nomadizáló állattartásról a földművelésre való áttéréssel kezdődik. A Kárpát-medencében a falurendszer a 15. sz.-ig általánosnak mondható. Tipikus formája az utcák és terek mentén szabályos vagy szabálytalan rendben, zártan csoportosuló lakótelkekből álló belsőség. A lakótelkek és a szomszéd faluktól jól felismerhető vonallal elkülönített külső tartozékok (szántóföldek, erdők, legelők), a faluhatár (→ határ) szoros üzemi egységet alkotnak, de a lakóhely és termelési hely térbelileg elkülönül egymástól. A falurendszer mellett a Kárpát-medence erdős-hegyes tájain már a középkorban ismeretes a lakott helyek szétszórt települési rendszere; az Alföldön és a Dunántúl némely részein pedig a 17. sz. óta történeti okok következtében a tanyarendszer alakult ki. Ezek a rendszerek a falurendszerhez hasonlóan földművelő jellegűek, de bennük a lakótelek és tartozékai térbelileg is szoros egységet alkotnak. – Irod. Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963); Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon. X–XV. század (Bp., 1966); Eperjessy Kálmán: A magyar falu története (Bp., 1966).

Balogh István

falusi: 1. falun élő, faluban lakó ember. A mai városi köznyelv a falusi kifejezést gyakran használja a ’paraszt’ szó szinonimájaként. Hangsúlyozásától függően lehet lekicsinylő értelmű is. A tanyaitól azonban a falusi ember előbb áll a köztudatban. – 2. Olyan vidékeken, ahol többféle településforma él egymás mellett, és az egyes településformákban élők között népi, vallási és kulturális különbségek vannak, előfordul, hogy a falusi szó a falvakban lakók állandó megkülönböztető nevévé válik. Így pl. Kalocsa környékén a kalocsai szállások népe falusiaknak nevezi a Duna melléki falvak: Ordas, Géderlak, Szentbenedek, Uszod, Foktő más népi kultúrájú lakosait. Erdélyből más nemzetiségű helységek lakóinak megnevezésére ismerjük a falusi kifejezést. Az egykori városi jogú, de faluvá süllyedt települések (pl. Kraszna, Szék) lakói falusinak nevezik a környező kisközségek népét. – Irod. Gunda Béla: Telekformák, települések és a gazdálkodás kapcsolata a Lápos felső völgyében (Földr. Közl., 1941); Bárth János: A pota néprajzi csoport (Ethn., 1973).

Bárth János

falusias építési övezet: az alföldi → mezővárosoknak a városmagot és félagrárövet körülvevő nagy kiterjedésű külső burka. Lakói mezőgazdasági foglalkozásúak, akiknek házai → falusias jellegűek A falusias építési övezet telkein belül, ha eredetileg halmazos településű volt a város, a házak gyakran az utcavonalhoz viszonyítva szabálytalan összevisszaságban állnak, és az utca vonalát esetleg el sem érik. Teleklábas rend esetén viszont a lakóház egyik hosszanti oldala a telekhatárhoz simul, keskeny egy- vagy kétablakos vége pedig az utcára néz. Az utca vonulatát tehát házoromzatok és kerítések váltakozó sora szegélyezi. Ebben az övezetben üzletek csak szétszórtan vannak, ezek is nagyrészt vegyeskereskedések, amelyek az őstermelők mindennapi szükségleteit elégítik ki. A fogalmat Mendöl Tibor használta először ilyen értelemben. – Irod. Mendől Tibor: Az alföldi városok morfológiája (Debrecen, 1936).

Bárth János

falusias jelleg: a magyar alföldi → mezővárosok építészeti képének egyik legfőbb sajátossága. E települések környezetük számára városi feladatokat látnak el, de Ny.-európai értelemben vett városi lakosságuk alig van. A középső, emeletes házakból álló városmagot és a félagrárövezetet leszámítva a város külső, nagyobbik részét parasztok lakják, akik foglalkozásuk szükségleteinek megfelelően falusias, utcára merőleges hossztengelyű épületekben laknak. A fogalmat először Mendöl Tibor használta ilyen értelemben. – Irod. Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).

Kalocsa, külváros (Bács-Kiskun m., 1957.)

Falusias jellegű utcarészlet (Makó, Csongrád m.)

Bárth János

falusi használati közösségek: ezek a község tulajdonát képező területeken régi szokás szerint alakultak igen változatos tartalommal. Legfontosabb volt a közös legeltetés, amelynek szabályait a községi képviselőtestület határozta meg. A legeltetés csak közös csordákban, nyájakban, falkákban, csürhékben és ménesekben történhetett. A hasznosítást és a célszerű gazdálkodást az illetékes közigazgatósági hatóság ellenőrizte (1894 : XII. törvény). A faluvégi területeken közös célokra ugyancsak meghagytak földeket; a község bármely lakosa az ily páskum- vagy páskomokon apró baromfiát legeltethette, onnan háztapasztáshoz földet hordhatott, homokot termelhetett, vályogot vethetett (Szilágyságban: falu szabadja), sőt esetleg abba fákat is ültethetett s azokat saját javára értékesíthette. Hasonlóan közös használat jellemezte a községi kutakat, a község erdejét.Irod. Magyar magánjog (V., Bp., 1942).

Tárkány Szücs Ernő

falusi társadalom: ezt a fogalmat relatív értelemben, a városi társadalommal szembeállítva használja a szakirodalom, városokkal rendelkező társadalmak városon kívül élő és nem városi életformát követő csoportjaira. Ennek megfelelően a falusi társadalom létrejötte a városok keletkezéséhez köthető, megszűnését a falu urbanizációja idézi elő. A falusi társadalmat alkotók zöme mezőgazdasági termelő, de beletartoznak a faluban lakó más foglalkozásokat űzők is, akiknek életformája alapjában véve megegyezik az élelmiszertermelőkkel (pl. halászok, falusi kézműiparosok). A várossal összehasonlítva a falusi társadalmat az jellemzi, hogy az együttélő közösségek kisebb méretűek, társadalmilag egységesebbek, kisebbek a társadalmi különbségek, kisebb a népesség területi, foglalkozási és rétegek közötti mobilitása. Az összehasonlításnak megfelelően a város és falu szembeállítása mindig csak egyazon társadalmon belül, azonos időpontban lehetséges, különböző társadalmak különböző időpontban fennállott falvainak és városainak összehasonlítása elmosná a falu és város között évezredeken át fennálló különbségeket. (→ még: népi társadalom, → paraszttársadalom). – Irod. Erdei Ferenc: Magyar falu (Bp., 1940); Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941); Zimmerman, Carle C.: Rural Society (Encyclopaedia of the Social Sciences XIII., New York, 1947); Redfield, R.: Peasant Society and Culture (Chicago, 1956).

Sárkány Mihály

falusoroló: a falusoroló csúfolók egyik típusa, amelyben egy-egy vidék falvainak – lehetőleg a falunévvel összecsengő – jellemző vonatkozásait rigmusban sorolják fel (MNK 1940A*) Pl.

Salomvár szaromvár, Kávás kemény fával, Háshagyiak gazok, Tsébiek is azok, Szent-Györgyi tolvajok (Erdélyi János)

(Erdélyi János gyűjteményéből, MTA Kézirattár). (→ még: hazugságmese, → formulamese) – Irod. Kriza János: Vadrózsák (Kolozsvár, 1863); Kálmány Lajos: Szeged népe (III., Szeged, 1891); Gönczi Ferenc: Göcsej népköltészete (Zalaegerszeg, 1948); Duka János: Csúfolkodó székelyek (Kézirat a Néprajzi Múz. Etnológiai adattárában); Kovács Ágnes: A bolond mesék típusmutatója (AaTh 1875–1899) (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoport adattárában).

Kovács Ágnes

falu széke: → bíró, → faluközösség

faluszervezet: a → falurendszer kialakulása során spontán és fokozatosan létrejött, a falu gazdasági, igazgatási, igazságszolgáltatási és kulturális funkcióit ellátó társadalmi képződmény. Eredete a → faluközösség autonómiájára nyúlik vissza, a kora középkori faluban már megtaláljuk az önkormányzati alaptevékenységét. Jogkörét az egységes jobbágyság kialakulása (14. sz.) óta a földesúr érdekei, az újabb korban az államigazgatás politikai és gazdasági irányításának megerősödése (18. sz.) óta központi intézkedések állapították meg. – A faluszervezet élén a 11–12. sz.-ban a faluk különböző jogállású (szabad, félszabad és szolgarendű) népeit egyesítő faluközösség képviselője, a falunagy (villicus) állott, aki a közrend és -biztonság fenntartásáért kollektív felelősséget viselő falu határozatainak végrehajtója is volt. A földesúri joghatóságnak a falu feletti fokozatos kiterjedése korában (14–16. sz.) a faluszervezet elsősorban a földesúr, a 18. sz. első felétől kezdve emellett még az államhatalom akaratának végrehajtója lett. Eredeti autonómiája erősen visszaszorult ugyan, de teljesen nem szűnt meg. 1848-ig fennálló szervezetét és tevékenységét, a 18. sz. közepén Mária Terézia úrbérrendezése során nyerte. Hanyatlásának korszakában hatásköre csak a falu jobbágylakóira terjedt ki, igazságszolgáltatási jogkőrét a földesúr → úriszéke vette át. A 14–15. sz.-ban az egész falu népe által választott → bíró az ugyancsak választott esküdtekkel még teljes hatáskörrel intézkedett a falu dolgában, a szűkebb értelemben vett falut érintő minden igazgatási, gazdasági és peres ügyben, hatósága alól csak a földesúr volt kivéve, de a faluban lakó nemesek nem. Az írásos ügyintézés kialakulása óta nagyobb helyeken a faluszervezet fizetett nótáriust, a mezei felügyeletre konvenciós csőszt, a vasmunkák elvégzésére falu kovácsát tartott. – Irod. Szabó István: A parasztfalu önkormányzatának válsága az újkorban (Tanulmányok a magyar parasztság történetkből, Bp., 1948); Eperjessy Kálmán: A magyar falu története (Bp., 1966).

Balogh István

falutörvény: a → szokásjognak a hagyományokon alapuló, a paraszti önrendelkezés (helyi autonómia) biztosítékaként írásba foglalt, gyűjteményes (kódexszerű) forrása, amely a helyi életviszonyok viszonylagos teljességére kiterjedően tartalmaz szabályozást. Falutörvényt a község arra illetékes szerve (az egész község vagy az elöljáróság) hoz vagy ismer el a → faluközösség teljességére kiterjedő hatállyal. Meg kell különböztetni a falutörvénytől a község gazdasági szervezetére (pl. hegyközségek stb.) vonatkozó szabályzatokat, amelyek hatálya legfeljebb a szervezet tagjaira terjed ki, még akkor is, ha a jogalkotó szerv ugyanaz (pl. az egész község). Ugyancsak nem tekinthetjük falutörvénynek a faluközösség esetenkénti döntéseit, vagy legfeljebb egy-két problémára kiterjedő szabályozását, továbbá a felsőbb szervek által kiadott rendszabályokat. A falutörvény jogforrási lényegén nem változtat az a körülmény, hogy egyes helyeken a vármegye vagy a földesúr hozzájárulására szorult, vagy nem falubeliek, hanem pl. idegen bírók állítotték össze. – A falutörvény a község igazgatására, a határhasználatra, a közterületekre (utak, vizek stb.), a birtokviszonyokra, a gazdálkodási közösségek szervezetére, jogaira és kötelességeire, a haszonvételek megosztására (legelő, erdő, kaszáló stb.) tartalmaz átfogó szabályozást. Ilyen szabályozásra főleg azok a falvak kényszerültek, amelyek a kisszámú felsőbb igazgatási szervezettől elszakadva, ügyeik egy részét saját hatáskörben intézték (Imreh István). Legismertebbek a székely falutörvények, amelyek közül több mint 30-at már közzétettek, de legalább még ugyanennyi létezéséről van tudomásunk levéltári anyagban. Ezek keletkezését az is elősegítette, hogy a 16. sz. közepétől a székely társadalom egyre inkább rendi társadalommá vált, és mindenki igyekezett személyi és vagyoni helyzetét (státuszát) rögzíteni. Az első falutörvény 1581-ből (Gyergyóújfalu), az utolsó 1807-ből (Léczfalva) származik. Lényegében bírói jogmeghatározásokat tartalmaznak, amit az ún. fogott közbírák állítottak össze. A közbírák rendszerint nem a faluban élő, írástudó nemes emberek voltak, és 3–5-en vettek részt a jogi szokásokat lejegyző munkában, amihez a falubelieket tanúként hallgatták meg. A falubeliek azután az írásba foglalt határozatokat, szabályokat „kezük beadásá”-val, sokszor kötbér terhével ismerték el kötelezőnek a maguk részére. Falutörvényről tudunk még a hajdúk, az erdélyi szászok köréből; ideszámítjuk a kisnemesi községek rendtartásait is (pl. 1652-ből ismert Rettegről). A falutörvények becses forrásai a népi műveltségnek, és kitűnő példái a népi jogalkotásnak. – Irod. Imreh István: Székely falutörvények. (Bevezetéssel és jegyzetekkel közzétette, Kolozsvár, 1947); Belényesy Márta: Beregi falutörvények a XVIII. század fordulójáról (Népr. Közl., 1957. 1–2. sz.); Belényesy Márta–Horváth Antal: Tiszaújhely falutörvénye 1611-ből (Népr. Közl., 1957. 3–4. sz.).

Tárkány Szücs Ernő

faluvá alakulás: az egykori tanyás határrészek és más tartozéktelepülések önállósodásának, az eredeti pusztai szórványtelepülések községekbe szerveződésének és egyes uradalmi majorok faluvá bővülésének folyamata. Számos példája van a 19. sz.-ból. A faluvá alakulás azonban az 1950-es években vett igazi lendületet, amikor az Alföldön több mint száz tanyaközség önállósodott és elszakadt anyavárosától. Az új községek nevében igen gyakran megőrződött a helyükön vagy környékükön állt középkori falu neve.

Bárth János

falvédő: falra függesztett lepel vagy deszkalap, egyrészt a fal védelmére, a gyakori dörzsölésnek kitett részeken, másrészt az ágynemű megóvására (ágymentő). 1. Legrégiesebb formája a támla nélküli → pad mögött alkalmazott falvédő; mely gyakori volt a középkori várakban és polgárházakban; innen kerülhetett a parasztházakba. Erdélyben a közelmúltban néhol még fellelhető volt. Így a moldvai csángóknál a támlátlan pad mögé gyapjúszőttes → csergét aggattak fel, Torockón és a Székelyföldön pedig virágos festésű falapot, → falravalót. – 2. Az asztalos készítésű ágynál helyenként előfordul, hogy hátul magasabb, esetleg rácsos oldaldeszka szolgál falvédőül. Ágy mögötti falvédőnek gyakori volt a fali gyékény. Ez lehetett gyékényszőttes vagy egymás mellé tett szálakból a felső perem mentén egybefont, ill. mintásan összevarrt. Az ágyhoz falvédőnek a székelyek általában gyapjúszőttes festékest (→ szőnyeg) használtak, esetleg fekete-vörős „táblás szőttes”-t, amelyet a férjhez menő vitt magával a kelengyében. A 19. sz. második felében ezt szálánvarrott hímzésű (→ szálánvarrott öltés) vászonkendő váltotta fel. – 3. A konyhai, többnyire a falhoz tolt asztal mögé kerülő falvédő a konyhák füsttelenítése után, a századforduló körül jelent meg. Ez eleinte mind bolti előrajzolású, amit gyolcs alapra száröltéssel hímeztek, majd az I. világháború körüli időkben társult mellé a színes nyomású papír falvédő. Mindkettőre jellemző a felület nagy részét kitöltő édeskés, többnyire szerelmespárt vagy szorgos háziasszonyt mutató jelenet, dalidézettel, verses felirattal kísérve. Helyi íróasszony, esetleg férfi rajzoló által előrajzolt ilyen falvédő kevés ismert, ezek is rendszerint híven ragaszkodtak az előképekhez, ritka az egyénibb megoldás. – Irod. Lükő Gábor: A moldvai csángók (Bp., 1936); Biró Friderika: A polgári-paraszti lakáskultúra problémáinak megközelítése egy őrségi faluban (1850–1918) (Népr. Ért., 1971); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).

Régies kék festésű ágy, alatta kerekeságy, mellette padágy, a másik oldalon tálas, az ágyon és a falon „festékes”, vagyis falvédő (Kászonimpér, v. Csík m.)

Falvédő, fali deszka (Torockó, v. Torda-Aranyos m.)

Régies kék festésű ágy és „lelketlen” pad, az ágyon és az ágy mögött tarka „festékes”, vagyis falvédő (Kászonfeltíz, v. Csík m.)

Falvédő, fali deszka. Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

fametszet: → nyomat

família: latinból kölcsönzött szó, eredeti jelentése: rokonság, család, nemzetség. Első magyar nyelvű írásos előfordulása a 17. sz. közepéről származik. Mindkét jelentését megőrizte a magyar nyelvben is; a magyar nyelvterületen elterjedt mind a → család, mind a → rokonság jelöléseként. Némely vidéken, pl. K-Mo.-on rangos csengése van, pl. nagy-, nemes famíliákról beszélnek, míg más területeken pejoratív értelmezésben is használják: „szép kis kódus família”. A régies szóhasználatban megbecsülést kifejező formája volt általános.

Morvay Judit

famunka: a fa különböző részeinek (kéreg, vessző, ág, törzs) használati tárgyakká, gazdasági eszközökké és épületté történő feldolgozása. A famunka a magyarság legrégibb foglalkozásai közé tartozik. A finnugor őshazában feltehetően fából készítettek majd minden használati tárgyat, eszközt és a hajlékokat. Erre vall a famunkával kapcsolatos finnugor eredetű szókincsünk is: fejsze, kés, szalu (hornyoló balta), szeg (ék), ró, vág, szel, fúr, forgács, reped, szil (szilánk), hajk (bevágás). A honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében elsősorban a lombos erdőövezetben telepedett meg, ahol igen sokféle megmunkálásra alkalmas fa él. A fa gyorsan romló anyag, ezért kevés fogalmunk van a korai magyar századok famunkáiról. A városi iparosok kezén már az Árpád-kortól differenciálódott a fát földolgozó mesterség (→ asztalos, → kádár, → kerékgyártó). A 16. sz.-tól sokasodó írásbeli feljegyzések, leltárak, összeírások, árujegyzékek stb. bőven tanúskodnak arról, hogy hazánknak fejlett faipara volt. Némely havasalji székely község (Zetelaka, Kis- és Nagyoláhfalu) a 17. sz. elejétől zsindellyel adózott. A 15–16. sz. folyamán kialakultak és a 20. sz. elejéig virágoztak a famunkával foglalkozó háziiparos községek. A nagyobb uradalmak éves vagy hónapos szerződéssel faragóbéreseket fogadtak, akiknek kötelességük volt mindenféle gazdasági famunka elvégzése. A 19. sz.-ig a magyar nyelvterület egészén paraszti házi munkaként értettek az egyszerűbb famunkához. A nagyobb erdős területeken (Bakony, Börzsöny, Bükk, Székelyföld) minden gazda a maga erejéből elvégezte a ház körül szükséges famunkát a kaszanyélfaragástól a szekérkészítésen át a villa-, gereblye-faragáson át a házépítésig. Másutt egy-egy ügyesebb ezermester foglalkozott a nagyobb hozzáértést kívánó famunkákkal. – A paraszti famunka legfontosabb szerszámai: a fejsze, a bárd, a fűrész, a fúró, a véső, a gyalu, a faragószék vagy vonószék, a faragótőke stb. egyetlen gazdaságból sem hiányozhattak. A háziipari famunkával foglalkozó községek legtöbbet gazdasági eszközökből termeltek. Az elmúlt másfél évszázadban az erdőhasználat fázisainak megfelelően a magyar nyelvterület keleti felén hasított ágú, a nyugati felén toldott ágú favillát (→ villa) készítettek. Anyaga nyír, bükk vagy gyertyán volt. A növendékfa husángjából a hasított ágat úgy alakították ki, hogy az előzőleg megmunkált nyél végét fűrésszel két, három, ritkán több ágra vágták. A toldott ágú favilla nyelét többedmagával vastagabb hasábból hasították ki, a mellékágakat külön tartóág, a záp segítségével erősítették a nyélbe. A villa ezután hajtóba került, ahol megfelelő görbületet kapva kiszáradt. Némely községben (Fenyéd, Bakonybél) parázs fölött puhítva vagy forró vízben főzve adták meg a villahegynek a kívánt görbületet. A gereblyének keményfából faragták a fejét és a fogait, amelyeket természetes vagy hasított, esetleg hajlított vesszővel (kávával) rögzített faágra erősítettek. – Híres favilla- és fagereblye-készítő falvak voltak a század elején a Bakonyban Bakonybél, Szentgál és Herend; Baranyában Csánta, Szászvár és Hosszúhetény; a Börzsönyben Diósjenő; Abaújban Gönc és Telkibánya; Borsodban Cserépfalu és Borsodnádasd; Beregben Dercen, Nagybereg, Dobrony, Márok, Tarpa; Biharban Árpád és Tenke; Arad m.-ben Csermő; Kolozs m.-ben Mákó; a Székelyföldön Telekfalva, Alsó- és Felsősófalva, Lövéte, Pálfalva, Siklód stb. A magyar falvakon kívül nagy mennyiségű faeszközt készítettek a Liptó, Nyitra, Trencsén, Nógrád, Hont m.-i szlovákok, a Bereg, Ung, Máramaros m.-i ukránok és a Hunyad, Krassó-Szörény, Szilágy, Kolozs, Bihar m.-i románok is. – A villa és gereblye mellett a háziiparos falvak kaszanyelet, jászlat, nyomórudat, szekéroldalt, talicskát, faekét, szánt stb. készítettek. A szekérfaragás a kerékgyártás miatt bonyolultabb mesterség volt, de némely vidéken ezt is háziiparszerűen űzték. A hornyolt deszkából összerótt szuszék vagy szökröny (ácsolt láda) készítése szintén a háziipari famunkát végző községek munkája volt (pl. Bakonybél, Siklód, Székelyvarság). – A zsindelyfaragás külön háziipari ágként létezett. A kívánt hosszúságúra feldarabolt fenyőrönköt (ritkán bükköt vagy tölgyet) lemezekre hasogatták, majd hornyolták. Zsindelykészítéssel magyarok pl. Székelyvarságon, valamint a tutajozásáról és fakereskedelméről híres Szegeden foglalkoztak. 1918 előtt Sáros, Szepes, Zemplén m.-i szlovákok, ill. Beszterce-Naszód, Szilágy, Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos m.-i románok látták el Mo.-ot zsindellyel. Speciális tudást igényelt a paraszti favágóktól a fatorony- (harangláb-) állítás, a boronaház-faragás, a kapuállítás és a fejfafaragás. A puha nyár- és fűzfából az elmúlt évtizedekben az erre az iparra szakosodott teknővájó cigányok készítették a mosó- és dagasztóteknőket, valamint a kisebb-nagyobb fatálakat, melencéket. Korábban a szlovákok, utóbb a cigányok űzték a puhafát földolgozó kanalasmesterséget is. – Külön ágai a famunkának az → esztergályosság, a vesszőmunka (→ vesszőfonás), a kéregmunka (→ fakéreg edény → fafaragás), melyek részben háziiparként, részben kisiparként léteztek, valamint a pásztorfaragás (→ pásztorművészet). A háziipari famunkák fő idénye ősszel kezdődött és télen tartott, hogy tavasszal friss áruval tudják ellátni a parasztgazdaságok megnövekedett szükségletét. A famunkával foglalkozó falvak vásárokon adták el termékeiket. famunkával általában szegényebb emberek (kisparasztok, napszámosok) foglalkoztak jövedelemkiegészítő munkaként. – Irod. Gaul Károly: Hazánk házi faipara (Bp., 1902); Kovács Ferenc: Erdei famegmunkáló eszközök Gyergyócsomafalván (Erdélyi Múz., 1934); Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki székely famesterségek (Kolozsvár, 1942); Balassa Iván: A Néprajzi Múzeum favilla-gyűjteménye (Bp., 1950); Vajkai Aurél: A Bakony (Bp., 1960); Juhász Antal: A szegedi zsindelyvágó mesterség (Szeged, 1961); K. Csilléry Klára: Magyar bútoripari (faipari) munkaeszközök és technikák (A kézműves – iparművészeti szimpózium anyaga) (Veszprém, 1972).

Rámás fűrész (Átány, Heves m.)

Vonókés (Átány, Heves m.)

Faragószék (Átány, Heves m.)

Klumpa (facipő)-árus a zentai hetipiacon (v. Bács-Bodrog m.)

Famunka-szerszámok: 1. bárd, 2. fejsze, 3. nyeles véső, 4. vinklivéső, 5. bicsak cifrázó éllel, 6–7. betűvágó, 8. nagy fűrész, 9. kézi fűrész, 10. kézvonó, 11. bot (a hasító ék beverésére) 12. simító gyalu (Désháza, v. Szilágy m.)

Guzsalytalp-faragás (Cserépfalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Teknővájó cigány a zentai hetipiacon (v. Bács-Bodrog m.)

Nagyvásár, Debrecenben. Faáruk a vásáron

Kósa László

famunkás: → erdőmunkás

fáncoló: → vésett díszítés

fancsali feszület: a „fancsali pofa” kifejezéshez fűzött mesés magyarázat, → falucsúfoló. Fancsal községben (volt Abaúj-Torna m., ma Csehszlovákia) összeverték az útszéli keresztet, kiszúrták a szemét stb., amiért megengedte, hogy a határt elverje a jég (AaTh 1324A*, BN 1346*). 19. sz.-i szólásgyűjteményeink „Szomorú, mint a fancsali feszület” szóláshasonlat egyik magyarázataként közlik. (Vö. „Faszósz [szorulsz], mint az egri szent”: Esőt kértek, nem adott, megverték a szent szobrát). Egyéb magyarázatok: Krisztus azért búslakodik, mert a) a keresztvivők a mezőn felejtették, s az eső lemosta róla a festéket, b) a mellette levő latornak két ballábat csináltak stb. A rátótiáda elsősorban a magyar nyelvterület északi részén, a palócoknál ismert. Idegen változatát nem ismerjük. (→ még: szólásmagyarázó mese). – Irod. Szendrey Zsigmond: Falucsúfolóink (Ethn., 1927); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (MNKF 3. Bp., 1966).

Kovács Ágnes

fánk: zsiradékban sütött tészta. A kelt tésztából készült, kerekre szaggatott (pánkó, pampuska) századunkban a parasztságnál is a farsangi ünnepnapok elmaradhatatlan tartozéka, az alföldi ref. vidékeken gyakran egyetlen jele. Fontos ünnepi tészta egész évben elsősorban Erdélyben, ahol a lakóház nyílt tűzhelye és az erőteljesebb olajhasználat is kedvezett a fánksütésnek. Itt lapos tányér nagyságú pánkókat is sütnek, s e tészta szerepel népdalokban is. Viszonylag gyakoribb a készítése még a D-Dunántúlon, ahol újévi tészta is, míg másutt évente csak néhányszor, pl. gyermekágyas ételajándékaként készült. A szó a magyarban erdélyi szász eredetű. Korábbi alakváltozata a keleti nyelvjárásokban megmaradt pánkó. A finom, tojásos gyúrt tésztából készült forgácsfánk (csőröge, herőce) farsangkor gyakran a kelt fánk kísérője, a palócoknál gyermekágyas ajándék is. A csőröge szót, a korábbi török származtatást elvetve, nyelvészeink ma belső fejlődésűnek tartják. Forgácsfánk összetételű tésztát használtak többnyire a régi lakodalmak díszes menyasszonykalácsába állított → életfa ágainak betekerésére, ill. felaggatására. Hasonló a zsiradékba merítve sütött kürtősfánk (→ kürtőskalács) tésztája is.

Kisbán Eszter

fantasztikum <gör. ’elképzelhetetlen, hihetetlen’>: az alkotásfolyamat belső előfeltételei egyikének, a fantáziának mint emocionális-intellektuális folyamatnak terméke. Szaktudományi értelmezése tehát jelentősen eltér a szó (pejoratív) etimológiai, köznapi, olykor filozófiai-ismeretelméleti jelentésétől: nem azonosíthatjuk mindenkor a hamis tükrözéssel. A fantázia működése elengedhetetlen mindenféle alkotásfolyamatban; funkcionális terhelése azonban különösen az esztétikai szférában, ennélfogva a folklórban nagy. Egyes folklórműfajok (mítosz, mese, hősdal, hiedelemmonda) poétikája teljes mértékben a fantasztikumra épül; másokban szerepe kevésbé jelentős, a különbséget meghatározandó azonban nem érhetjük be a fantasztikum – realizmus ellentétre szűkítéssel. A megjelenéstípusainak és ezek történeti fejlődésének feltárásával a szaktudomány még adósunk. – Irod. Vetter, A.: Die Erlebnisdeutung der Phantasie (1950); Caudwell, Ch.: Illúzió és valóság (Bp., 1960); Vigotszkij, L.: Művészetpszichológia (Bp., 1968).

Istvánovits Márton

fanyereg: → nyereg

Fanyűvő, Vasgyúró, Kőmorzsoló: mitikus emberfeletti lények, mesealakok, → Fehérlófia cimborái (Thompson Motif Index: F 601); egyes változatokban Fanyűvő a hős neve vagy erejének dokumentuma: út közben fákat dönt ki tövestől. Más változatokban a harmadik társ Hegyhengergető (Hegygörgető, Hegyforgató, Hegytoló, Hegygyúró, Hegycsináló, Hegyhányó, Hegytaszigáló), ritkán Kőtörő, Kőgyúró, Rézvágó, két változatban Hídrakó (hosszú szakálla a híd a folyón). Fanyűvő (néhol Fagörbítő, Fahorgasztó, Fahajtogató, Fatörő, Faroncsoló, Fafaragó, Faegyenesítő, egy változatban Nyírfanyűvő) gyakran nem név, hanem attributum, olyan emberé, aki úgy nyűvi az erdő fáit, mint az asszonyok a kendert; ugyanígy Vasgyúró: olyan ember, aki úgy gyúrja a vasat, mint az asszonyok a kenyértésztát, Kőmorzsoló pedig olyan, aki lisztté morzsolja a sziklát. A nevek az újabb változatokban olykor családnévként használatosak, s a rendkívüli erejű mellékalakok bemutatkoznak: Fanyűvő János, Vasgyúró Laci, Kőmorzsoló Péter. A három alak néhol óriás, a legtöbb változatban azonban erről nem esik szó, a mesemondó láthatólag normális méretű, de gigászi erejű embereknek képzeli őket. Alakjuk a 301B mesetípushoz kötöttén az egész magyar nyelvterületen ismert, de ismeri őket a régi indiai irodalom is, és Európa minden népe a maga nyelvére lefordítva sajátos tevékenységüket. A három rendkívüli cimboráról és a rájuk sokban emlékeztető öt csodálatos útitársról (→ Nagyehető, Nagyiható, Nagyfázható, Nagyhajigáló, Nagyszaladó), valamint a valószínűleg ugyanide tartozó három mitikus kutyáról (→ Messzehalló, Messzelátó, Földneheze) modern, elemző tanulmány még nem készült sem magyar, sem nemzetközi vonatkozásban. – Irod. Benfey, Th.: Menschen mit den wunderbaren Eigenschaften (Kleinere Schriften zur Märchenforschung, Berlin, 1894); Tompson St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957).

Kovács Ágnes

fapapucs: → fabocskor

fára (ném. Pfarre ’lelkészség’): a dunántúli nyelvjárásokban a r. k. plebánia és az ev. parókia neve. Tágabb értelemben, főleg a 18. sz.-ban egyházi javadalmas állás. A fára fiókegyháza a Dunántúlon a filja (lat. filia).

Balogh István

faragás: → fafaragás, → kőfaragás, → szarumunka, → pásztorművészet, → domború faragás, → famunka

Faragó József (Brassó, 1922–): tudományos kutató, folklorista. Tanulmányait a kolozsvári egy.-en végezte, ahol néprajzból doktori oklevelet szerzett (1945). Egy.-i gyakornok, tanársegéd, adjunktus (1941–53), tudományos (akadémiai) kutató a kolozsvári Folklór Intézetben (1949–). A romániai magyar folklorisztika múltjával, a mai romániai magyar folklórral, magyar–román (K-európai) összehasonlító folklórkutatással foglalkozik. Cikkei, tanulmányai magyar és román szakfolyóiratokban jelennek meg. Gondozta Arany László, Kriza János, Benedek Elek, Ősz János, Ion Pop-Reteganul több mesegyűjteményét. – F. m. Betlehemesek és kántálók Pusztakamaráson (Kolozsvár, 1947); Felszállott a páva. Szemelvények a magyar népköltészetből a XVI. századtól máig (Bukarest, 1951); Moldvai csángó népdalok és népballadák (társszerzővel, Bukarest, 1954); A szegény ember vására. Székely népmesék (Bukarest, 1955); Diófának három ága. Székely népballadák (Bukarest, 1956); Bárányka. Román népballadák (műfordító társszerzővel, Bukarest, 1963); Jávorfamuzsika (Bukarest, 1965); Kriza János (társszerzőkkel, Bukarest, 1965, 1971); Hej, zöld levél. Román népdalok (műfordító társszerzővel, Bukarest, 1966); Kurcsi Minya, havasi mesemondó (Bukarest, 1969); Novákékról szól az ének. Román hősi balladák (műfordító társszerzővel, Bukarest, 1969); Fehér Virág és Fehér Virágszál. Magyardécsi népmesék (társszerzővel, Bukarest, 1970); Háromszéki magyar népballadák (társszerzővel, Bukarest, 1973); Márk vitéz. Román népballadák (műfordító társszerzővel, Bukarest, 1973); Gyönyörű Bán Kata. Régi magyar népballadák (Kolozsvár, 1973); Romániai magyar népdalok (társszerzővel, Bukarest, 1974); Balladák földjén (Bukarest 1977).

faragó pásztor: → pásztorművészet

faragószék, faragópad: a faragás segédeszköze, a munkadarab befogására. Egyéb elnevezései: kézvonószék vagy -pad, vonószék, bakszék (Ormánság), szijószek, szilópad (Dunántúl). Alsó részét támlátlan, becsapolt lábú pad képezi, ennek egyik végéhez csatlakozik a faragandó darabot tartó emelvény, ill. az azt rögzítő fej. A fejet a vele összeköttetésben levő lábitó (talp, papucs) segítségével tartja szorosan a lovaglóülésben helyet foglaló faragó. A faragószékhez tartozó speciális faragóeszköz a kétnyelű kés (kézvonókés, szíjókés). – A faragószék a középkor folyamán alakult ki; római kori kezdeteit egy 2. sz.-i galliai dombormű jelzi, mely szerint ekkor még a lábbal való leszorítás szíjhevederrel történt. A faragószéket a faipar Európa-szerte, általánosan használta, így a modern gyalupad bevezetéséig, a 18. sz.-ig az asztalosok is. Mo.-on a legkorábbi adatot 1587-ből ismerjük a faragószékre, ill. 1588-ból a vonószékre. Első ábrázolása Comenius Orbis Pictusában (1685) maradt fenn (kádárműhelyben). A megőrződött régi népi példányok gyakran díszesen kiképzettek, különösen jellemző a fejnek ember- vagy lófejkénti kialakítása. – Irod. Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki famesterségek (Kolozsvár, 1942); Maissen, Alfons: Werkzeuge und Arbeitsmethoden des Holzhandwerks in Romanisch Bünden (Geneve - Erlenbach-Zürich, 1943); Lajos Árpád: Díszes fafaragás a Hór völgyén (A Herman Ottó Múz. Évkve, 1963).

1788-ban készült tiszabői kürt részlete. Faragómolnár faragószék előtt.

K. Csilléry Klára

faragószék nótája, a: a gyarapodó szövegű láncének egyik típusa, mely versszakonként új sorral bővül, és ezeket a gyarapodás fordított sorrendjében dalolják el. (Innen másik neve: az ún. visszaolvasó énektípus.) Legtöbbszőr tréfás társasénekként kerül előadásra; ez esetben az → előénekes a megénekelt tárgyakat és személyeket rajzzal illusztrálja. Az ábrák száma a versszakokkal együtt gyarapodik, és az előre vagy az éneklés alatt felrajzolt képek mutogatása megkönnyíti az éneklést. A faragószék nótája tetszés szerint nyújtható, a leghosszabb ismert változat 14 versszakos; teret enged a rögtönzésnek, változtatásnak. Ha az egyes szakaszokat más és más énekli, az → előadók kifejthetik tréfás rímfaragó képességüket. A → refrén mindig állandó és közös (– Ó, be szép!, Ó, mi szép! Ez a derék faragószék... vagy: Ez a görbe lábu szék!); viszonylag állandók a kezdősorok is (Ez a hosszú, ez a kurta; vagy: Itt az egyenes, itt a görbe; esetleg: Ez a kapa, ez a kasza...). Rímei minden esetben játékosak, és a fogalmakat is a rím kedvéért meglehetősen tetszőlegesen válogatják össze. A változó töltelékszavak között szerepelhet személy (bolond vagy részeg Miska, boros Linka, asszony, öreg bojtár, német, görög, török stb.), állat (birka, cirmos cica, gólya, vöcsök), testrészeik (birka farka, gólya lába, hosszú orra), különféle tárgyak (gyertya, gyufa, koppantó; kés, villa, olló; köcsög, pohár stb.), továbbá étet, ital és egyéb fogalmak is. Angol, francia és német változatait ismerjük, az utóbbi lehetett a magyar (és a szlovák) forrása. Elterjesztéséhez és a rajzok alkalmazásához a vásári képmutogatók is hozzájárulhattak. Nálunk nem vált általánossá: a mintegy 40 változat a Dunántúlról és Erdélyből való, a palócok és az alföldiek nem ismerik. Legkorábbi említése Pálóczi Horváth Ádámnál található. Jókai 1856-ban említi először, majd beledolgozta a Mire megvénülünk (1865) c. regényébe. Terjedése során többszörös változás érte: céhes eredetű és oktató jellegű → iparosdal lehetett, mindig a segédek (főként az ácsok) közt volt a legnépszerűbb; később tréfás, szórakoztató társasénekké vált. Megtaláljuk a lakodalmi énekek, a különféle játékdalok, → mozgalmi dalok, sőt még az → árusdalok között is. Környezetének megfelelően alakult szövege is; dallama távolabbról a → gyermekdalokkal és a → regösénekekkel rokonítható. Műfaji rokona a → fejőnóta, a → katekizmusi ének és a → kitrákotty-mese, valamint ezek párhuzamai (az ún. Jakab-nóta, → kóró és a kismadár, a c. mese stb.). (→ még: képmutogató ének) – Irod. Tolnai Vilmos: A faragószék nótája (Ethn., 1930); A Magyar Népzene Tára (III. A., Bp., 1953); Pálóczi Horváth Ádám: Ó és új mintegy ötödfélszáz énekek (Bp., 1953); L. Gábor Judit: A faragószék nótája (kézirat, Bp., 1972).

Katona Imre

farbőrugrás: bányászszokás, az új bányásszal munkába lépése napján átugratták a farbőrt, s ezzel jelképesen bányásszá avatták, a szakmába tartozónak fogadták el. A farbőr a 18. sz.-ig a bányász munkaruhájának része. Durva, hátul a derékra akasztott borjúbőr-lepel. Azért viselték, hogyha meredek, szűk vágatokban a gerendákon siklottak, fel ne sértsék magukat, vagy ha leültek a nyirkos vágatokban órákon keresztül ékkel, kalapáccsal dolgozni, meg ne fázzannak. A baleset- és egészségvédelmi célból használt farbőrt munkán kívül is magukon hordták. Amikor pedig már a bányában nem volt rá szükség, finomabb kivitelben díszként a bányászegyenruha tartozéka lett. A farbőr az egykori erdélyi bányákban jelent meg. Első emléke Nagybánya és Felsőbánya 1347-ből származó várospecsétjén látható, amelyen a bányászok már farbőrt viselnek. Innen kerülhetett a fontos ruhadarab a 15. sz. körül a felvidéki bányákba, s itt alakulhatott ki a farbőr szokása is. A farbőr a legtovább Selmecbányán tartotta magát, hol a Bányászati Akadémia elsőéves hallgatójának, a baleknak a sörrel való megkeresztelése után még át kellett ugrania a farbőrt, s csak ennek megtörténte avatta bányásszá, az Akadémia polgárává, „mert a farbőr jelentette a határt az utált filiszter és a vidám bursélet között”. A múlt század negyvenes éveiben az Akadémia igazgatója többször is tiltotta a diákegyletek által támogatott „bőrön át való ugrálást”, de eredmény nélkül, mert a diákok nemcsak a balek-keresztelőkön, hanem más alkalmakkor, szakestélyeken stb. mindig találtak „keresztelni valót” s okot az ivászatra, a farbőrugrásra. Így a szokás még inkább megerősödött, és a múlt század közepén a Selmecbányáról elkerült diákok a mai Ausztria, Csehország, Jugoszlávia területén is elterjesztették. A szokás Lengyelországban – különösen Krakkó környékén – is több évtizedes múltra tekint vissza, a néhány évvel ezelőtt a Ruhr-vidék szénbányáiban is meghonosodott. A mondott országokban a farbőrugrást a bányákban rendszerint december 4-én, Borbála napján, a bányászati főiskolákon pedig röviddel az új tanév megkezdése után alkalmazzák. Az ugrás módja ezekben az országokban kissé megváltozott, mert nem nekifutással történik, mint egykor Selmecbányán, hanem székről vagy hordóról, és a jelöltnek előzetesen választ kell adnia néhány formálisan feltett kérdésre. Ha e feltételnek eleget tesz, és a bányászatot élethivatásnak vállalja, megkapja az engedélyt az ugrásra. A farbőrt ilyenkor „oktatói”, magasabb évjáratú diáktársai tartják. Az ugrás után a felavatott diák a jobb kezében tartott sörös poharat kiüríti. A farbőrugrás a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem bányamérnök hallgatóinak balek-keresztelőin is meghonosodott (→ avatás). – Irod. Faller Jenő: A farbőr használatának eredetéről (Bányászati Lapok, 1963. 12. sz.); Faller Jenő: A farbőrugrásról (Bányászati Lapok, 1966. 5. sz.).

Tárkány Szücs Ernő

fardűlő: → gyalogút

farhám, 1. fékhám, soroglás-farhám: a → hám kiegészítő része. Mint a szügyellő a ló szügyét, ez a ló farát fogja körül; olykor csak díszül szolgál: ráaggatják a → sallangokat. Ha a → szekérrúd vezetését nem → nyaklóval, hanem tartólánccal végzik, akkor a farhám a fékezést, a jármű visszatartását szolgálja. Ez esetben a farhám erős szíjakkal csatlakozik az → istráng bekötéseibe, és így a ló – kivált hegyes, dombos vidéken – jól tudja visszatartani, fékezni a → szekeret.

Farhám

K. Kovács László

fárida, fáridázás: a háromrészes sárpilisi (Sárköz) leánykörtánc középső (csárdásszerű) részének ismeretlen eredetű elnevezése. (→ még: karikázó) – Irod. Lakodalom (III. A–B., A Magyar Népzene Tára, Bp., 1955–56); Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962); Martin György: Motívumkutatás – Motívumrendszerezés. A sárközi – dunamenti táncok motívumkincse (Bp., 1964).

Martin György

farkas-barkas: ritmikus felépítésű → állatmese, nálunk → gyermekmese. Az állatok a „világvége” elől menekülnek (egy dió esett a tyúk fejére vagy hasonló: AaTh 2033), verembe esnek. Megéheznek, s a róka tanácsára egymást kezdik enni. A legkisebbel (legrútabbal, legrútabb nevűvel) kezdik: „Farkas-barkas az is szép, róka-bóka az is szép..., tyúkom-búkom jaj de rút” mondják, s a tyúkot felfalják, majd sorra a nyulat, őzet stb. (AaTh 20A, ill. AaTh 2010 IA). Végül csak a farkas marad életben. Az üvöltésére odasiető emberek agyonverik (lelövik stb.) (AaTh, MÁT 20C). A mesének a magyar anyagban 4 redakciója van: Az állatok sorra felfalják egymást (AaTh 20; 2 vált.), Állatok a veremben (AaTh 20A; 1 vált.), farkas-barkas (AaTh 20C; 6 vált.), Ugróverseny (MNK 20F*, 4 vált.). A 4 redakció és a 13 változat egymástól csekély eltérést mutat, ezért is sorolta Berze Nagy János valamennyit egy típusszám alá. → Mondókamese jellegű, 19. sz.-i elterjedési területe a Duna–Tisza köze, ill. a Dunántúl. A 20. sz.-ban Arany László meséje – a tankönyvek és meséskönyvek közvetítésével – az egész magyar nyelvterületen elterjedt. Európa-szerte ismert, K-Európából a magyar mellett görög, török, erdélyi szász és cigány változatokról tudunk. – Irod. Gerber, A.: Great Russian Animal Tales (Publication of the Modern Language Association of America, VI., 1891); Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Tompsom St.: The Folktale (New York, 1936); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A magyar állatmesék tipusmutatója (Népr. Közl., 1958); Kovács Ágnes: A XX. században rögzített magyar népmeseszövegek XIX. sz.-i nyomtatott forrásai (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Kovács Ágnes

farkas és a bárány, a: → ezópusi mese és → példázat. A farkas megvádolja a bárányt, mely a folyón lejjebb iszik, hogy felkavarja a vizet. Bár a bárány védekezése helytálló, közli vele, hogy az igazság mindig az erősebb oldalán van, és felfalja (AaTh 111A). Nálunk a latin kultúrájú középosztály körében közismert. A szájhagyományból Heltai Gáspár gyűjteménye nyomán, a Székelyföldről jegyezték fel egy változatát. Európaszerte ismerik. Legkorábbi feljegyzése J. de Vitry (13. sz.) példázatgyűjteményében található. Tartalmazzák a 15. sz.-i angol, spanyol stb. példázatgyűjtemények és K. von Halm Ezópusa is. – Irod. Imre Lajos: Heltai Gáspár ezópusi meséi (Bp., 1897); Wienert, W.: Die Typen der griechisch-romanischen Fabel (Helsinki, 1925; FFC 56); Kovács Ágnes: A magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Ért., 1958); Tubach, F. C.: Index exemplorum (Helsinki, 1969; FFC 204).

Kovács Ágnes

farkasgúzs: régi testi büntetés volt. Az elítélt két kezefejét összekötötték és két összefogott térdén átvetették, két keze szára és térdcsuklója közé pedig botot húztak. A farkasgúzsba rakott ember szinte mozdulni sem tudott, a minden mozdulati szándékára felbukott. „Nem kár vóna farkasgúzsba rakni” – mondják néha ma is.

Farkasgúzs (Ormánság)

Tárkány Szücs Ernő

farkasháló, farszák: ívesen hajlított, zsinórral összekötött vesszőkávára szerelt, apró szemű, hegyes zsákszerű háló, a → hajtóhalászat eszköze. Szájánál az ínhoz és az abroncshoz erősített egyenes vagy villás végű hosszú rúddal szorítja le a halász a farkashálót a fenékhez. Köves hegyi patakok orvhalász szerszáma. Használatához legalább két ember kell. Egyik a hálót szorítja a fenékhez víz ellen tartva, a másik 20–30 m-ről kezdi zavarni a halat a zurboló vagy gübülő, turbokoló fával, melynek néha kerek fatárcsa vagy bőr talpa van. Bokros, fás partoldalaknál használják a bokorhálót, bokorszákot. Hasonló a farkashálóhoz, de nagyobb, átmérője a 2–3 m-t is eléri, rúdja 4–5 m is lehet. Csónakról 2–3 halász dolgozik vele. A hálót a bokrok elé tartják, zurbolóval, evezővel zavarják bele a halat. Ide tartozik a Baja környéki Duna-ágakban használatos nyitott kece, melyet kötéllel vontatnak a bokrok elé, a a halat kötélre erősített kövekkel zavarják ki. A farkashálónak számos változatát ismeri a külföldi, főleg nyugati irodalom. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Demoll, M.: Handbuch der Binnenfischerei... (Stuttgart, 1926); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Farkasháló

Solymos Ede

farkaskert: két koncentrikus kör formájában épített sövény- vagy deszkakerítés, amelynek fala kb. másfél-két méter magas, és rendszerint tetővel van ellátva. A belső zárt kerítésbe helyezik az élő tyúkot, bárányt, malacot stb. A külső kerítés ajtóval ellátott. A külső és belső kerítés közötti szűk folyosóban a zsákmányra éhes farkas, róka körbe kúszik és meglöki a külső kerítés befelé nyíló ajtaját. Az ajtó becsukódik s a ragadozó vad fogva marad. A kerítés köze gyakran előreálló tüskékkel van ellátva, amelyek a farkaskertbe került állat hátrálását lehetetlenné teszik. A hazai nagyobb uradalmak erdeiben a század elején még készítettek ilyen farkaskerteket. Népi használata a székelyektől, a kalotaszegiektől ismert. A háromszéki határnevek között 1779-ben előfordul a Farkaskert elnevezés, ami nyilvánvalóan ottani régi készítésére utal. Leírta használatát Pák Dienes is (1829). A farkaskert ismeretes a románoknál, a balkáni törököknél és szlávoknál, a lengyeleknél, oroszoknál, letteknél, észteknél, finneknél, németeknél stb. A 17. sz.-i norvég és svéd törvények előírták, hogy minden állat- és erdőtulajdonosnak farkaskerthez hasonló csapdát kell építenie, amely alól csak az egyházi emberek és a zsellérasszonyok kivételek. A farkaskert valószínűleg az oroszok révén jutott el a burját–mongolokhoz, tunguzokhoz, jakutokhoz, kazakokhoz. A farkaskertet részletesen leírja Gaston III. Phoebus francia vadászkönyve (1381). Széles körű elterjedése a Balkánon a népi vadfogó technikában magas korát bizonyítja, de ugyanakkor a finnek csak a 19. sz. eleje óta ismerik. Elterjedéséhez, népi használatához valószínűleg hozzájárultak a vadászkönyvek is. – Irod. Moszynski, K.: Kultúra ludowa slowian (I., Kraków, 1929); Lagercrantz, S.: Fallgropar hos clen svenska allmogen (Ymer, 1933); Sirelius, U. T.: Die Volkskultur Finnlands (I., Jagd und Fischerei in Finnland, Berlin–Leipzig, 1934); Gunda Béla: Néprajzi vonatkozások régi francia vadászkönyvben (Népr. Ért., 1939); Vuia, R.: Vânãtoarea ºi curse þãrãneºti din Þara Haþegului ºi regiunea Pãdurenilor (Carpaþii, XI., Sibiu, 1943).

Farkaskert, farkas és róka fogásához (Farkaslaka, v. Udvarhey m.)

Gunda Béla

farkaskoldus: → csordásfarkas

farkastánc: a 19. az. elejétől ismert táncos társasjáték (→ táncos társasjátékok), melyet táncmulatságok változatossá tételére, lakodalmakban (→ lakodalom) a násznép szórakoztatására jártak. Farkasjátéknak is nevezik. Lényege a párfogás, párcserélés: a kör közepén álló férfi a „farkas”, aki a zene és a körtánc megszüntével igyekszik párt fogni. Ha sikerül, beáll vele a körbe, s a pár nélkül maradt táncos kerül középre. (→ még: kacsázás) – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Lakodalom (III., A–B., A Magyar Népzene Tára, Bp., 1955–56).

Maácz László

farkasverem: → szembekötősdi, → verem

farmatring, farokszíj: díszesebb → hámoknak és → nyeregnek a tartozéka. Hámoknál a marszíjhoz, nyergeknél a nyeregdeszka két hátsó szárnyához csatlakozik, hurokján vagy bujtatóján a ló farkát húzzák át. Szerepe, hogy a → sallangokat reá akaszthassák, másrészt hogy megakadályozza a hám és a nyereg előre csúszását. Olykor mellékszíjak is kísérik, amelyek a ló farán oldalt fekszenek, de nem → farhámszerűen, mert a farmatringnak nincsen köröljárója vagy soroglája, amely a ló farát kerítené körül. – Irod. Pettkó-Szandtner Tibor: A magyar kocsizás (Bp., 1931).

Farmatring

K. Kovács László

farmtanya: állandóan lakott, egy-egy földművelő család tulajdonában és használatában levő külterületi magános telep. Teljes gazdasági udvar és a tulajdonos családi otthona. Lakójának nincs háza a városban. Körülötte terül el a hozzá tartozó termelőhely, a szántóföld, a kaszáló, szőlő. Mivel gazdasági és települési egység, látszólag szórványfalusi telepnek felel meg. Társadalmi szempontból azonban különbözik attól. A farmtanya mindig valamelyik város távoli határán áll. Lakója gazdaságilag és közigazgatásilag kötődik a városhoz. A farmtanya különösen a Duna–Tisza közén elterjedt, de előfordul Alföld-szerte. Megtalálható szőlőben, gyümölcsösben és szántóföldön egyaránt. A farmtanyák kialakulása és elterjedése a 19. sz. második felére, valamint a 20. sz. elejére esik. Számukat nagymértékben növelte sok régi tanya állandó lakóhellyé alakulása. 1950 után, amikor a nagy határú városok távoli pusztáin önálló tanyaközségeket szerveztek, a farmtanyák többsége valódi → szórványtanyává vált. – Irod. Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942).

Bárth János

farokkötés: a ló farokszőrének a felcsavarása és a visszacsavart fonadék megkötése. Célja, hogy sáros időben a ló farokszőre ne ragadjon tele sárral, de emellett sokszor a díszelgés is. – Gyakran nedvesen kötötték fel a farokszőrt, úgy hagyták egész éjjelen át, hogy másnap kibontva szép „habos”, azaz hullámos legyen a szőr. A farokkötésnek azonban volt mágikus jelentősége is: úgy tartja a néphit, főleg a katonák, huszárok között, hogy a felkötött farkú lovat nem éri baj, nem bukik fel, és lovasát hátulról nem tudja az ellenség levágni, lenyilazni, mert „meg van kötve”. A farokkötés régi keleti lovasszokás, a kínai Ming császárok idejéből már bőven vannak rá ábrázolások. Farokkötéses lovat ábrázol a Kolozsvári Márton és György Prágában álló Szent György-szobra (1372-ből), és ilyen többek között Schemel 1568-ból való kocsi rajzán a fogat felkötött farokkal. (→ még: sörényfonás) – Irod. Gönyey Sándor: Lófarokkötések Szilágy és Szatmár megyében (Ethn., 1942).

Bokrára kötés (Szilágyság).

Farok répa (Szilágyság).

K. Kovács László

farokszíj: → farmatring

faroskas: a → szekérkas általános neve az Alföldön. A Tiszántúlon nagyobbrészt csak a háromnegyedes kast használták, ez a szekérderék 3/4-es részét érte végig, de ha mind a két egyenes → saroglyát vízszintesre leeresztették, akkor a szekérderekat éppen két kas érte végig egymással szembefordítva; ezáltal tetemesen megnövelték a rakodóterét a szekérnek. Ilyen, összefordított kassal hordták a csöves kukoricát, répát stb.

K. Kovács László

farpárna, farkolbász: → csípőpárna

farsang: → vízkereszt napjától (január 6.) → hamvazószerdáig tartó időszak. A → szokások és hiedelmek (→ hiedelem) zömének szempontjából azonban többnyire farsang-vasárnap, farsanghétfő és húshagyókedd alkotja a farsangot. Néhol, különösen K-en és É-on a határa kitolólik. A hamvazószerdát követő napon az egynapos → böjt után a böjtöt felfüggesztik, hogy a farsangi maradékot elfogyaszthassák. Ennek a napnak zabáló-, torkos- vagy tobzódócsütörtök a neve. A farsang bajor-osztrák jövevényszó: a „vaschang”-ból származik. Első írásos jelentkezését 1283-ból bajor-osztrák adatokból ismerjük. Mo.-on a farsang kialakulása a középkarra tehető, elsősorban német hatás eredményeként. Elterjedése valószínűleg három fő területen történt: a királyi udvarban, a városi polgárság és a falusi lakosság körében. A királyi udvarban jelentős volt az itáliai hatás, míg a másik két szinten német hatással kell számolni. Ezt az is bizonyítja, hogy a karnevál – amely olasz jövevényszó –, bár számos európai nyelvben megtalálható, nálunk a farsangra nem honosodott meg. – A farsanghoz a → karácsonyi ünnepkör után a leggazdagabb jelesnapi szokáshagyomány kapcsolódik. Legjellemzőbb eseménye az → álarcos, → jelmezes → alakoskodás, amely majdnem minden farsangi szokásban előfordul. Történeti adatok tanúsága szerint a 15. sz. óta ismeretes és kedvelt, és számos formája ma is él Mo.-on. Leggyakrabban adománygyűjtő szokással kapcsolódik (→ dőre, → bakkuszjárás). A farsangi mulatságok a mulatság színhelyén vagy házaknál előadott dramatikus játék (→ halottas játék, → betyárjáték, → lakodalmas játék, → rabvágás). A busójárás a Mohács környéki délszlávok alakoskodó felvonulása. Erdély több helyén húshagyókedden adták elő a → dúsgazdagolás elnevezésű dramatikus játékot is. A farsangban gyakori az → állatalakoskodás, mint pl. a → gólyaalakoskodás, → kecskealakoskodás, → lóalakoskodás, → medvealakoskodás. A maszkos alakoskodók dramatikus játékai és a felvonulások mellett fontos esemény az ünnepinél is gazdagabb evés-ivás, tánc, mulatozás az ivóban, fonóházban vagy más közösségi helyen. A mulatság gyakran elkülönült nemenként és korcsoportonként (→ asszonyfarsang). Kezdete néhol a farsang utolsó előtti vasárnapján, a lányok vasárnapján kezdődik (→ talalajvasárnap). A Felvidék némely területén a vasárnapja előtti ún. kövércsütörtök a mulatozás első napja. A legények a muzsikusokkal végigjárják a falu utcáit. A lányos házak előtt táncolnak, és a házbeli lányt is megtáncoltatják, aki ezért pénzt ad a legénynek. A pénzből a muzsikusokat és a mulatozás költségeit fizetik. A farsanghoz általánosan elterjedt köszöntő szokások (→ farsangi köszöntő, → sardó vasárnap, talalajvasárnap), ill. adománygyűjtő felvonulások is közös mulatsággal zárulnak. Legények és fiúgyermekek versengő ügyességpróbái is ismeretesek voltak néhol farsangkor (→ kakasütés, → gunárnyakszakítás). Mo.-on is élt az Európaszerte ismert szokás a böjt és a farsang tréfás küzdelméről (→ Cibere vajda és Konc király). Bizonyos húshagyókeddi szokások a farsang, ill. az egész tél elmúltát jelképezik: farsangtemetés, bőgőtemetés (→ halottas játék, → téltemetés). A farsanghoz számos termékenységvarázsló (→ termékenységvarázslás), ill. termésvarázsló cselekmények és hiedelmek kapcsolódnak; ezek részint a köszöntők jókívánságaiban, a dramatikus játékok egyes mozzanataiban nyilvánultak meg, részint bizonyos, elsősorban a kender növekedésével kapcsolatos → előírásokban, Pl. a farsangi mulatságban nagyokat kell ugrani, hogy nagyra nőjön a kender, a húslevesbe ugyane célból hosszú laskát kell főzni. Sokfelé elterjedt hit szerint húshagyókedden kell a vetnivaló kukoricát lemorzsolni, vagy bizonyos gyümölcsfákat, ill. a szőlő négy sarkán egy-egy tőkét megmetszeni. A farsang legarchaikusabb elemei a hétfalusi csángók → boricatáncában és a különféle állatalakoskodásokban kereshetők. A szokásainak alakulására számos történeti utalásból következtethetünk, hadd utaljunk itt csak Bod Péter Szent Heortokrates és Temesvári Pelbárt Pomerium de tempore c. művére. Világi és egyházi írók, katolikus papok és prot. prédikátorok egyöntetűen elítélik a farsangi mulatozást, amelyet az → ördög ünnepének tartanak. A magyar farsang és az európai népek hagyománya között több párhuzamot ismerünk. – Irod. Manga János: Ünnepi szokások a nyitramegyei Menyhén (Bp., 1942); Fehrle, Eugen: Feste und Volksbräuche im Jahresablauf europäischer Völker (Kassel, 1955); Vámszer Géza: Adatok a csíki farsangi szokásokhoz (Ethn., 1959); Lajos Árpád: A domaházi ivó (Népr. Közl., 1960); Ferenczi Imre–Ujváry Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, 1962); Dömőtör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968); Paládi-Kovács Attila: Farsangi „remélés” Eger vidékén (Ethn., 1968).

Az álarcosok tojást gyűjtenek (Tejfalu, v. Pozsony m., 1976).

A farsangoló „menyasszony és vőlegény” egy ház udvarán táncolnak (Csölöszte, v. Pozsony m., 1976)

Az álarcosok hátba verik a járókelőket az utcán (Tejfalu, v. Pozsony m., 1976)

Farsangjáró maskarás csoport (Csömör, Pest m.)

Remélők egy csoportja (Novaj, Heves m.)

Farsangi bolodkerék (Bölön, v. Háromszék m., 1972)

Farsangi szokások. Remélők felvonulása (Novaj, Heves m.)

Álarcos farsangi felvonuló (Moha Fejér m.)

Vőlegény, menyasszony és musztikás (Bölön, v. Háromszék m., 1972)

Ujváry Zoltán

farsangi bál: a naptári év jeles napjaihoz fűződő → táncalkalmak közül a legjelentősebb, amelyet a farsang három utolsó napján rendeznek meg. Számos helyen már kövércsütörtökön elkezdődőtt a tánc, de a legzajosabb a húshagyókeddi volt, amely éjfélig tartott. A farsang valamelyik napján tartották meg a páros és nős bálokat is. A Dunántúl egyes vidékein (Fejér m.) a zártkörű farsangi mulatságot batyu bálnak is nevezték. Palócföldön háromnapos, ún. farsangi ivót, ijót, t tartottak. Gyakori volt farsangkor a → gyermekbál. – Irod. Bakó Ferenc: Felsőtárkány néprajzi ismertetése (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Pesovár Ferenc

farsangi köszöntő: többnyire gyermekek, egyes helyeken lányok adománygyűjtő, → köszöntő, jókívánságmondó felvonulása → farsangkor. Néhol csak legények és nős férfiak járnak farsang keddjén, néhol hétfőn vagy vasárnap házról házra farsangot köszönteni, többnyire hosszú nyárssal a kezükben, bekormozott arccal. Esetleg valamilyen hangszer kíséri az éneküket. Néhol bizonyos varázscselekmények kapcsolódnak a köszöntéshez: pl. Baranya m.-ben kukoricát szórnak a farsangolók lába alá, hogy sok csirkéjük keljen, mint ahogy a letaposott kukorica is kikel. Az ének végén a gazdasszony vagy a gazda esetleg így szól: „gyertek ide fiaim azzal a nyárssal. Rátűzöm a szalonnát, hogy szép megölőjeim legyenek!” Heves m.-ben lányok köszöntenek. Ha nem kapnak tojást a háziaktól, így fenyegetőznek: „Ne keljen meg a cipójuk!” A köszöntők szövege rendkívül összetett, állandó versszaka:

Hipp, hopp farsang, itt ölték az átányt, nem adják a máját, csak a szalonnáját.

Emellett a dunántúli változatokban a → regölés ismert kívánságversei: „Adjon az úristen ennek a gazdának...”, vagy más farsangi szokások kísérő szövegei, pl.: „Elmúlott a rövid farsang...” kezdetű vénlánycsúfoló (→ vénlánycsúfolás), vagy a → karácsonyi ünnepkörből ismert, továbbá Gergely-járás, → Balázs-járás ABC-s verseire emlékeztető szövegrészletek szerepelnek. Néhol nyársalás néven ismert a szokás. → Kardozás néven ismerjük Zobor vidéki helyi változatát. (→ még: sardó vasárnap, → talalajvasárnap) – Irod. Jeles napok (A Magyar Népzene Tára, II., Bp., 1953).

Tátrai Zsuzsanna

farszák: → farkasháló

faszamár, faló: megszégyenítő büntetőeszköz, amelyet az ország különböző részein (Felföld, Hajdúkerület, Szeged stb.) a községek – II. József tiltó rendelkezéséig – kisebb bűncselekmények (pl. káromkodás, házasságtörés stb.) elkövetőivel szemben mellékbüntetésként alkalmaztak. Használata a katonaságnál is gyakori volt. Az elítélt hosszabb-rövidebb ideig volt kénytelen a faszamáron ülni, miközben a tömeg gúnyolta, ütlegelte. Emléke a nép nyelvében, meséiben ma is él. – Irod. Horna, R.: Der Pranger in der Tschechoslowakei (Graz, 1965).

Tárkány Szücs Ernő

fatégla: → dránica

fatorony: ácstechnikával készítet, gerendavázas építmény, amely a település vagy az építtető közösség harangjának (harangjainak) elhelyezése mellett a környezet védelmére, a közbiztonság biztosítására őr- és megfigyelőhelyül szolgál. Bár a középkor korai századai óta országszerte gyakoriak voltak a kő- és téglatornyok, a toronyépítésben a fa-, ill. ácstechnika a 18. sz. végéig kiemelkedő jelentőségű maradt, mivel kevés kivétellel eltekintve a kő- vagy téglatoronytest csak a szinte teljesen önálló faszerkezet, toronyépítmény felemelését szolgálta. A 17–18. sz.-tól elsősorban K-Mo.-on, Erdélyben, ill. prot. és gör. kel. gyülekezetek birtokában maradtak fenn nagy számban fatornyok, vagy a kifejezetten peremhelyzetű vidékek őriztek meg jeles emlékeket. – Világi rendeltetésű építmények, udvarházak, kúriák kerítései-kapui, várak, várfalak, városok és városfalak egyaránt épültek okkal, s ezek szerkezete, technikai kivitele, formája nyilván mély gyökerű középkori hagyományoknak köszönhetően feltűnően egységes volt. – A magyar fatornyok középkori hagyományai mélyen gyökereznek az európai gótikus egyházi és hadi, valamint világi monumentális építészet gyakorlatában. A fatorony építésének mesterei falusi, mezővárosi környezetben élő vagy a paraszti szinthez közel álló városi ácsok voltak. Noha fennmaradt legrégebbi fatornyaink is csak a 16. sz.-ból valók s általában 17–18. sz.-iak, építési szerkezeteik, technikájuk, formájuk késő gótikus, helyenként reneszánsz jellegűek, eredetük a 14–15. sz. építőgyakorlatáig nyúlik vissza. A fatorony általában a templom testétől külön áll, de volt példa arra is, hogy a fagerenda vázas szerkezetű templomtesttel együtt egységes alaprajzba épült vagy szorosan egymás mellé építették. A kő- vagy téglatorony-testeken álló fatornyok általában a templommal összeépültek. A fatornyokat talpgerendás ácsszerkezetre alapozták. Az alapgerendázatba állították a torony felmenő oszlopszerkezeteit, amelyeket egymással is, a talpgerendázattal is kölcsönösen összekötöttek, összecsapoltak. Az oldalirányú dőlések ellen külön támasztó gerendázatot építettek be, amelyet egyfelől a talpgerendák rácsszerkezetébe, másfelől a torony felmenő gerendázatába csapoltak. Ennek az oldalirányú támasztásnak a biztositására építették fatornyaink alját szélesebbre, s így a toronytestek szinte az alapgerendázatig szélesedő csonka gúlára emlékeztettek. Az így kialakított toronytest felső szintjén középütt helyezték el a harangokat, s körülöttük körben erkélyszerű galériát vagy legalábbis nyitott ablaksort helyeztek el, amely a saját kereteinek kötéseivel járomszerűen fogta össze két, három egymás feletti kötéssorral a torony felmenő gerendázatát, egyben a torony sisakjának szilárd, szétcsúszásmentes alapjául is szolgált. Hazánkban különösen kedveltek voltak a toronytest középtengelyébe épített árbocfára támaszkodó, rendkívül magas toronysisakok, amelyek négyzet alakú toronytesthez, galériához képest sokszög keresztmetszetű vagy szinte kör keresztmetszetű, hegyesszögű gúlák, ill. kúpok voltak. Sokfelé szokásos volt a toronysisak 4 sarkán kisebb fiatornyokat kialakítani. Ha a fatorony kő-, téglatoronyra került, a tartószerkezetet a kő-, téglatesten belül mintegy védőköpenyben építették meg, s a galéria, a fiatornyok és a toronysisak került a kő- vagy tégla falkorona felett megépítésre (Csaroda, Mikepércs, Kőrösfő, Magyarvalkó, Magyargyerőmonostor stb.). Ezekben az esetekben a kőszerkezet az ácsolat statikai-dinamikai terheléseit segített megoldani, az ácsszerkezet, ill. héjazata pedig a tégla-, kőfelépítményt védte. Ritkábban készültek gömb, hagyma idomú toronysisakok is. A 17. sz.-i korai barokk építkezésekben előljáróbb, kedvezőbb helyzetben levő Felső-Mo.-on ezek részaránya nagyobb. Egyik legszebb hazai példánya e tipusnak a tolcsvai r. k. templom tornya. A fatornyok héjazati anyaga hagyományosan mindig a fazsindely volt. A 19. sz. második felében divatba jött a bádoglemez fedés, majd pedig a műpala. A toronycsúcson általában fémgömböt helyeztek el. Ebből vasrúd állt ki, rajta vaslemezből készült forgó zászló, amelybe bevésték az építés vagy javítás évszámát. Később jött szokásba a különböző kereszt (r. k. és gör. kat., gör. kel., ev.), csillag, kakas (ref.) kitűzése, mint vallásfelekezeti szimbólumok, jelvények felszerelése. (Némely D-dunántúli ref. templom tornyát a csillag alatt félhold díszítette, amit a helyi lakosság a török hódoltság emlékének tart. Kecskeméten az ún. barátok temploma toronykeresztje mellett a város védőszentje, Szent Miklós fémlemezből kivágott, festett alakja függött.) A legnyugatibb Zala m.-i nemesnépi fatorony-építés előfordulása és a székelyföldi fatornyok között lényegbe vágó szerkezeti, technikai, formai különbségek nem mutathatók ki. – A 18. sz. folyamán, főleg a türelmi rendelet után hamarosan megszűnt építésük, ami az ellenreformációs barokk építkezések révén a r. k. közösségekben már amúgy is régóta folyamatban volt. A századunk elejét megérő példányok fennmaradását az építésükhöz használt anyagok hozzáférhetetlenné válása, technikájuk feledésbe merülése teszi nehézzé. (→ még: harangláb, → templom) – Irod. Balogh Ilona: Magyar fatornyok (Bp., 19352); Domanovszky György: Magyarország egyházi faépítészete (Bp., 1936); Balogh, Heléne: Les édifices de bois dans l’architecture religieuse hongroise (Bp., 1940); Károlyi Antal–Perényi Imre–Tóth Kálmán–Vargha László: A magyar falu építészete (Bp., 1955); Tóth János: Népi építészetünk hagyományai (Bp., 1961).

Farnas (v. Kolozs m.)

Ref. harangtorony homlokzata és galériájának alaprajza (Zsurk, Szabolcs-Szatmár m.)

Ugyanannak a harangtoronynak metszete és az eresz alaprajza (Zsurk, Szabolcs-Szatmár m.)

Ref. harangtorony (Mezőcsávás, v. Maros-Torda m.)

Szalonna (Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Bódvalenke (Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Nyírbátor (Szabolcs-Szatmár m.)

Tiszacsécse (Szabolcs-Szatmár m.)

Filep Antal

fatörzsszék: → bodonszék, → tőkeszék

fatykó, fattyú: → zabigyerek

fátyol: csipke, tüll fejrevaló. A főnemesi női fejviseletből az alföldi mezővárosok gazdag asszonyainak fejviseletén keresztül jutott el a parasztsághoz.

fátyoltű: átlag 6–10 cm hosszú, sárgaréz vagy ezüst tű, tompa végén néhány cm-es gömbölyded vagy hengeres, ötvösművű fejjel. Új menyecskék könnyű fehér fátylát erősítik kétoldalt halántéknál 3–3 fátyoltűvel az alatta levő fejkötőhöz. Sárköz vidékén 1–1 fátyoltűt (tekerődző tű) a fülnél szúrnak a fátyolba (fültű), 2–2 feljebb kerül, egymást keresztezve, átölelve (csóktű). Jellegzetes a Brassó környéki szászoknál és szomszédságukban a hétfalusi csángóknál; a Felvidéken a szlovákoknál, a Duna mentén a szerbeknél. A Sárköz vidékén a fátyoltű feje legtöbbszőr a tű végét körülölelő fémsodronyok és gyöngyházszemek (ehelyett esetleg színes üvegkövek) váltakozó soraiból áll, préselt fém félgömböcskékkel tarkítva. Ugyanitt előfordult balkánias áttört filigrán gömbölyded fej is, néha kisebb csüngő gömbbel. Erdélyben a feje a tűre merőleges körlapon félgömb alakban elhelyezett zománcos, üvegköves díszekből áll. A fátyoltű országszerte előfordult a 17–18. sz.-i úri viseletben. – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Malonyay Dezső: A székelyföldi, a csángó és a torockói magyar nép művészete (Bp., 1909); Fél Edit: Women’s Clothing in the Sárköz (Folia Ethn., 1950).

Filigrán művű fátyoltű a bíbor letűzéséhez (Sárköz, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum

„Tekerőző” menyecske (Szeremle, Pest m.)

Gyöngyös végű fátyoltű a bíbor letűzéséhez (Decs, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Gyöngyökkel és üvegkövekkel kirakott fátyoltű (erdélyi ötvösmunka) Bp. Néprajzi Múzeum

Főkötőre borított fátyol a fiatalasszony fején (Galgamácsa, Pest m.)

Horváth Terézia

fattyazás: → kukorica

favágás: a lábon álló fa kidöntése és szállításra alkalmas állapotba hozása. Hagyományos ideje a lombhullatás utáni őszi és téli hónapok. A favágást a közös erdőkben az erdőbirtokosság tagjai, az uradalmi erdőkben a helybeli agrárszegénységből verbuválódó vagy a távolabbi országrészekből szerzúdtetett favágók (→ erdőmunkás) végezték. Egy-egy vágásra kijelölt fa döntésénél általában ketten dolgoztak. Előszőr hakkolják (halkolják, hókkolják), azaz a tervezett dőlés oldalán a földhöz közel a törzsbe mélyen benyúló ék alakú rést vágnak (hakk, halk), amitől a fa a dőlés irányába megroggyan. Ekkor az ellenkező oldalon a hakk alsó szintjével egy magasságban befűrészelik. Amikor a fa egyensúlya megbillen, jellegzetes hangot ad, kirántják a fűrészt és a dőléssel ellenkező irányba ugranak. Aszerint, hogy milyen céllal történt a favágás, hozzáfognak a törzs tisztításához és földarabolásához. A tűzifának szánt rönköket méretre (1 m vagy 1 öl hosszúra) fűrészelik, és hasítószeggel, ékkel, valamint sulyok (faragóbunkó) segítségével fölhasogatják. Végül két függőlegesen levert karó közé ölbe vagy méterbe rakják. Az épületfát csupán legallyazzák. A Székelyföldön a fenyőnek a kérgét is lehántották és cserzőanyaggyártásra eladták, a házépítéshez használt boronafát gyakran a helyszínen szabályosan kifaragták. – Az okszerű → erdőgazdálkodás bevezetéséig a fatörzset nem a föld közelében, hanem a kézi fakitermelésnek kényelmesebb derékmagasságában vágták ki. A favágás eredeti szerszáma a fejsze (fészi), a fadöntő fűrészt csak a 18–19. sz.-tól használják Mo.-on. Nemcsak az épületfa-kitermelésnél, hanem a fatárgyak készítésénél és a tűzifa előkészítésénél is hasonló favágási műveleteket végeztek. A tűzifát fejszével, majd baltával a tűzhely méreteitől megkívánt darabokra vágták. – Irod. Kovács Ferenc: Erdei famegmunkáló eszközök Gyergyócsomafalván (Erdélyi Múz., 1934); Tagán Galimdsán: Fakitermelés és szénégetés Székelyvarságon (Népr. Ért., 1943); Hegyi Imre: Erdei fakitermelés Bakonycsernyén (Népr. Közl., 1957).

Favágó fejszék (Bakonycsernye, Veszprém m.)

a) a csutak, b) a törzs, c) a talaj. A nyíl a dőlés irányát mutatja. Jobboldalt: a) a fészi: I. foka, 2. nyaka, 3. éle, 4. orra vagy hegye, 5. torka, 6. nyele, 7. fokatartó vas, b) a „duvasztófa” (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)

Hakkolás (Bakonycsernye, Veszprém m.)

Fűrészelés (Bakonycsernye, Veszprém m.)

a) a „csafling”, 1. tézsolarúd, 2. tartószeg, 3. tartólánc, 4. bajusz, 5. keresztfa, 6. kankó, 7. hámfa, 8. karikatartó szeg, 9. csaflingkarika, 10. forgó, 11. csaflinglánc, 12. csaflingnyelv, b) a csaflingnyelv fába ütve, vontatásra készen (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)

Ölfa (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)

a) Harcsafűrész: 1. oldala, 2. füle, 3. nyele, 4. háta, 5. torka, 6. éle, b) a harcsafűrász fogai, c) 1. a páros, 2. a jelölt fogak iránya, d) az osztó (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)

Sulyok (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)

A „rámpa”: a) 1. galicka, 2. alap, 3. unterlag, 4. rámpafa, 5. padlás, 6. hajtófa, 7. pap, b) az ászok: 1. gömbfák, 2. bélgya, c) a „baláncsák” (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)

A „bot”: a) 1. feje, 2. nyele, b) a hasítószeg, c) a hasadó fa (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)

Hasítás (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)

Favágás: a) A bárd: 1. nyele, 2. kontya, 3. orra, 4. éle, 5. torka, 6. pofája, b) a kifaragandó fa: 7. bélgya, 8. kapocs, 9. csaptató spárga (alatta pontozva a faragási irány), c) a colosfa (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)

a) A „csittkó”: 1. heveder, 2. ágas, 3. alap, 4. geranda, 5. fedél, b) Összehajtott kéreg (Gyergyócsomafalva, v. Csík m.)

Kósa László

favágó: → erdőmunkás

favágó banda: a → banda egyik típusa, a fa kitermelésére, szállítására és felhasználására szegődött bérmunkások együttműködő csoportja. (Kevésbé ismert neve: fűrész, karám s újabban motor.) E különféle famunkákat hagyományos keretek között is lehetőleg munkapárok vagy kisebb csoportok végezték, a vállalkozói rendszer elterjedésével vált általánosabbá a favű banda, sőt a zárt üzemi keretek között (fa- és fűrésztelep) dolgozó → erdőmunkások, famunkások egy része is csoportban dolgozott. A → vállalkozók → alvállalkozókat fogadtak havi fizetés és bizonyos jutalékok fejében. Ezek vagy a → karámgazdák toborozták a munkásokat. A favágó badák sejtje a munkapár: többnyire egykorú és egyenlő erejű pajtások, akik éveken át együtt dolgoztak. Minden más munkafajtánál következetesebben érvényesült itt a páros munka, az erdőben dolgozó favágó bandák leggyakoribb létszáma 6–8–10–12–14–16–18, a fűrésztelepieké is 6–8 fő. A párban dolgozó favágók rendszerint szemben állnak, mozdulataik és munkájuk a másikénak tükörképe, és egyforma ütemben haladnak (fűrészelés, fadöntés stb.). Adott helyzetekben a munkát megosztják: pl. a fa kidöntése után egyikük gallyaz, a másik a gallyfát megtisztítja. 3 fő együttműködését is másfél párnak tekinthetjük, mert nem fő- és mellékmunkát végeznek, hanem párhuzamos tevékenységet folytatnak (döntés után két fűrészes a törzset feldarabolja, a harmadik legallyaz vagy két munkás új fát dönt, a harmadik az előzőt osztályozza, rakja rendbe stb.). Könnyebb mellékmunkákra magukkal vitték fiúgyermeküket → fécikésnek. A favágók → kunyhótársaságban laktak, egyénileg vagy párban főztek. Egyik héten előleget kaptak, a másikon volt a faátvétel, az ún. tiszta fizetés. favágó bandanként adták át a kitermelt fát, és mindenki egyformán is keresett. Ha azonban a párok közül csak az egyik vitt fűrészt, annak a kopásáért bizonyos összeget vagy fatöbbletet kapott társától. (→ még: rakodómunkás) – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).

Katona Imre

favázas építkezés: → népi építkezés

Fáy Aladár (Bp., 1888–Bp., 1963): festőművész. A Képzőművészeti Főiskolán Csók Istvánnál tanult, majd a kecskeméti művésztelepen dolgozott. Néprajzi vonatkozású műve: A magyarság díszítő-ösztöne (Bp., é.n.)

Fáy Dávid (Fáj, 1721–Lisszabon, 1767): jezsuita hittérítő és néprajzi gyűjtő. Nagyszombatban tanult. 1752–60-ig ÉK-Brazíliában az amanayé indiánokat térítette. Mint jezsuitát elfogták, 1762-ben Lisszabonba szállították, ott halt meg börtönben. Fennmaradt levelei értékes tudósítások az ÉK-braziliai indián törzsekről. – F. m. Foltin János: Fáy Dávid múltszázadi hithirdető levelei Amerikából (Magyar Állam, 1890); Zakarjás János és Fáy Dávid délamerikai jezsuita misszionáriusok úti levelei (Földrajzi Közl., 1910); Boglár Lajos: The Ethnographic Legacy of Eighteenth Century Hungarian Travellera (Acta Ethn., 1955).Irod. ifj. Szinnyei József: Egy magyar hittéritő úti élményei a múlt század derekán (Földrajzi Közl., 1876); Ács Tivadar: Akik elvándoroltak (Bp., 1940).

Sárkány Mihály

fazár: A költséges kovács- vagy lakatosmunkával készült vas zárszerkezetek helyett a korábbi századokban városon és falun egyaránt nagy számban alkalmaztak az épületeken különböző méretű teljes egészében fából faragott zárakat. Egyszerűbb változatai a tolóreteszek, fakallantyúk, madzagra járó reteszek. Bonyolultabb változatainak szerkezete a következő: Az ajtóra erősített magas fahasábba több (1–5) függőleges vájatot vésnek. Ezek mindegyikében a beleillő kisebb fahasáb (makk) könnyen fel-alá mozgatható. A nagy fahasáb vízszintes vájatában vaskos faretesz jár, amelyen a makkok csapjának megfelelő méretű vésett nyílások vannak. Amikor a könnyen mozgó makkok ezekbe a nyílásokba beleesnek, a vízszintes retesz mozdíthatatlan, az ajtó zárva van. Ha a retesz fölötti kulcslyukon a megfelelő számú foggal ellátott fakulcsot a zárba tolják, segítségével a makkok fölemelhetők, az ajtó nyitva van. Ezt a szerkezetet Arany János szóhasználata után Viski Károly javasolta a szakirodalomban makkos fazárnak nevezni. Használatos még gömöri elnevezése is, a kölykes fazár. Általában azonban arról az épületről nevezik el, amelyen található pl. pajtazár, csűrkapuzár stb. – A makkos fazár az ókorban az egész Mediterráneumban jól ismert volt. Különböző változatai elterjedtek Európa minden vidékén, É-Afrikában és a Közel-Keleten. A 19–20. sz.-i néprajzi gyűjtések az egész magyar nyelvterületen rögzítették használatának gyakorlatát. Ebben az időben azonban lakóházakon már csak elvétve alkalmazták. Pincék, malmok, szőlőskertek, aklok, gazdasági melléképületek zárjaként szerepelt. – Irod. Viski Károly: Makkos fazáraink (Nép. Ért., 1931).

Fazár. 1. ajtófél és szemöldök profilozása. 2. fali borona, gombolyagfa és bevágása a gerezdnél, 3. az oldalkamrát elválasztó boronafal belső végződése. 4. parádés ház ajtó felőli végződése, 5. ereszajtó fa kocsolója, fölötte fordító kankó, ahol a gilina ütközője, 6. fenyőtörzsből vájt csatorna felhelyezése a szarufa végére szegezett fakankóra (Kászonimpér, v. Csík m.)

Fazár (Szenna, Somogy m.)

Fazárak (kocsolók): Váncsa Kelemen György csűrkapuján (Kászonfeltíz, v. Csík m.); Csűrös Andrásné 1851-ben épült csűrjén (Kászonfeltíz, v. Csík m.); Dániel Ágoston csűrkapuján (Csíkbánkfalva, v. Csík m.); az 1800-ban épült ún. Dávid-féle malom ajtajának kocsolója és kilincse ütközővel és bevehető madzaghúzóval (Csíkmenaság, v. Csík m.); alatta sütőház ajtaján levő fazár (Udvarhelyszék)

Kósa László

fazék: tűzálló agyagból készült főzőedény, ritkábban élelmiszertartó. Szája széles, nyaka nincs. Egy vagy két függőlegesen elhelyezett füle van. Az egyik legváltozatosabb formájú edényfajta. Legszembetűnőbb formai tulajdonsága hasas formája. A cserépedények között a legfontosabb szerepe van: ettől az edénytől kapta nevét maga a mesterség is a legtöbb európai nyelvben. – A magyar nyelvben a fazék finnugor eredetű szó. Eredetileg főzőedényt jelentett, azonban valószínűleg nem cserépből való edényt jelölt. – Alapformája és neve az egész magyarlakta területen azonos. A régészeti kutatások szerint hazánk területén a honfoglalás előtt készült darabok kontinuitása napjainkig fennáll. Európában tőlünk keletre és nyugatra szintén ismert. A legrégibb európai leletek a Dániában talált töredékek; a mo.-iak a honfoglalók sírjaiból előkerült kultikus edények. A középkori – 11–14. sz.-i – ásatásokból már a kor európai szintjén álló edények, közöttük fazekak is kerültek napvilágra: széles szájúak, öblösek, tojásdad testűek, lefelé keskenyedők; kihajló szájuk néha tagozott. – A fazék belül mindig mázas – sárga, barna, zöld –, kívül igen ritkán. Külső felületét vízszintesen vagy ferdén barázdálják, a nagyobbakat a vállon → ujjbenyomásos abroncsszalaggal vagy vörös és barna földfestékes zsinórozással diszítik. – A mo.-i főzőedények legrégebbi és legfontosabb központjai a Gömör és Nógrád megyeiek, ahol feltehetően a 13. sz.-tól készítenek fazekakat. A gömöri edényeket a tűzálló földdel nem rendelkező Alföldre szállították. Nevezetesebb fazékkészítő központjaink: Fazekaszsaluzsány, Rimaszombat, Melléte, Süvéte, Poltár; a Dunántúlon: Ják, Sümeg, Tapolca, Csákvár, továbbá a Züric-völgy és a Mecsek központjai: keleten Rév, Désháza, Dés, Korond, Csíkmadaras, Magyarlápos, Bereck, Barcaújfalu, Alsójára, Torda, Lippa, Belényes, Zilah, Vámfalu. E központok fazékformái egyúttal a szűk fenekű fazekak különféle típusait is jelölik: pl. gömöri típusú abroncsos fazék, gömöri típusú fazék festett zsinórozással; révi típusú fazék; csákvári típusú fazék: szakállas fazék, csíkos fazék; Vas megyei típusú fazék; sümegi típusú fazék; magyarláposi típusú fazék; alsójárai típusú fazék, aránka stb. – A paraszti háztartásban a fazék legfontosabb funkciója a főzés volt. Főztek benne szabad tűzhelyen vagy bent a kemencében, sőt egyes vidékeken a mezőn is. Olyan ételek főzésére volt a legalkalmasabb, melyeknek – mint a káposzta, bab, húsleves, kása – egyenletes, lassú tűz kellett. – Elnevezései jelzős összetételűek, rendszerint jelölik a származást: tótfazék, rimaszombati fazék; a formát: keskeny fenekű fazék, csücsös fenekű fazék; a funkciót: lagzis fazék, ezek között egyfülű a leveses fazék, a kásás fazék pedig kétfülű; a mázoltságot vagy annak hiányát: vászonfazék, parasztfazék, csíkos fazék, díszítettségét: abroncsos fazék; az űrméretét; iccés háromfuntos, kupás vékás; árát: garasos, négykrajcáros fazék. – A szűk fenekű főzőfazék főbb típusai: 1. nagyfazék (→ lakodalmas fazék): magassága 30 cm felett van; – 2. fazék; magassága 20–30 cm; – 3. kisfazék: magassága 15–20 cm vagy ennél is kisebb (→ bögre). A múlt század vége óta fokozatosan áttértek a téglából rakott, ill. fémből öntött tűzhelyen való főzésre, és a klasszikus formájú szűk fenekű fazekat a tűzhelyen jól ülő, a tűzhely vas lapján csak alulról melegedő széles fenekű fazék, lapos fenekű fazék, totya fazék, sparhertos fazék váltotta fel. Ez szélesedő aljú, nagyjából csonka kúp alakú edény; belül mindig mázas, kívül csak ritkán mázatlan, sima felületű. (→ még: üst) – Irod. Holl Imre: Adatok a középkori magyar fazekasság munkamódszeréhez (Budapest Régiségei, 1956); Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas. Néhány szempont fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlításához (Ethn., 1960); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965); Domanovazky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968).

Széles fenekű fazék

Kisfazék

Keskeny fenekű fazék

Szűk fenekű, kívül mázatlan fazék egy füllel, fehér földfestékes díszítéssel (Korond, v. Udvarhely m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Szűk fenekű, kívül mázatlan fazék füllel (Vas m.) Bp., Néprajzi Múzeum

Szűk fenekű, kívül mázatlan fazék egy füllel, vörös földfestékes díszítéssel (Magyarlápos, v. Szolnok-Doboka m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Szűk fenekű, kívül mázatlan fazék két füllel és ujjbenyomásos abronccsal (v. Gömör m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Széles fenekű mázas fazék (v. Gömör m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Szűk fenekű, kívül mázatlan fazék két füllel és vörös földfestékes díszítéssel (v. Gömör m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fazék (v. Gömör m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Szűk fenekű, kívül mázatlan fazék három füllel (Alsójára, v. Torda m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Szűk fenekű, kívül mázatlan fazék füllel és ún „szakállal”, újjbenyomásos abronccsal. Felülete erőteljesen rovatkolt (Csákvár, Fejér m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kétfülű kásás fazék újjbenyomásos szalagdísszel

István Erzsébet

fazekas: 1. a) mesterember, aki agyagból korongolt és égetett edény készítésével foglalkozik; – b) megkülönböztető megjelölése azoknak a mestereknek, akik az agyag egyik fajtájából, a → tűzálló agyagból készítenek főleg → fazekat, ill. más sütésre és főzésre alkalmas edényféleségeket; formájukat tekintve fennálló edényeket, ill. mázatlan külsejű, de belül ólommázas edényeket. – Irod. Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas. Néhány szempont fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlításához (Ethn., 1960); Kiss Lajos: Vásárhelyi kistükör (Bp, 1964). – 2. → pohárszék

István Erzsébet

fazekasdeszka, fazekaspolc: → polc

fazekasjegy: → kerámiajegy

fazekasság: népi mesterség, melyet eleinte a hűbéri birtokok jobbágyiparosai űztek, később pedig elsősorban a városi, mezővárosi céhekbe tömörülő, kizárólag ipari-kereskedelmi tevékenységet űző mesterek. I. István király 1015–31 között adományozta a veszprémvölgyi görög apácáknak Gerencsérpusztát Bakonytamási határában, amelyet az adományozott falvak között fazekasközségként tüntettek fel. Szép számmal kerültek elő a mesterség meglétét bizonyító tárgyak is, amelyek részben a korabeli sírok, részben a telephelyek tartozékai, fazék formájú sírkerámiák, a telephelyekről egyszerű fazék és cserépbográcsok vagy agyagüstök töredékei. Mivel a cserépbográcsok nemcsak a véglegesen megtelepedett magyarság telephelyein találhatók meg, hanem mindenütt, ahol addig megfordultak, a magyar népi kerámia eredetének, a mesterség előzményeinek problémája kétféleképpen tehető fel: magával hozta-e a mesterség ismeretét, vagy az itt talált lakosságtól tanulta a magyarság? – 1. A két háború között közzétett régészeti munkákból kitűnik, hogy a letelepedő magyarság az előttük itt élő avarság és a szláv lakosság által készített edényeket használta, majd a szlávoktól tanulták a mesterséget. „Majdnem bizonyos, hogy első fazekasaink (gölöncsérek) itt talált avar és szláv mesterek voltak” – írja László Gyula egyik 1944-ben megjelent munkájában. Nagy vonalaiban ugyanezt az elképzelést adja tovább Domanovszky György is az 1940-es években publikált, a magyar népi kerámiát összefoglaló könyvében. – 2. A két háború között a cserépbográcsok által felvetett problémával több kutató is foglalkozott. Szőke Béla az 1950-es években mintegy az addigiakat összefoglalva és a saját kutatásait is közreadva megállapította: a cserépbográcsok legkorábbi mo.-i darabjai a 9. sz. első feléből valók, a legutolsók a 13. sz.-ból. Formájuk gömbölyű, peremük széles, a belső részén mindig párosával és szemben elhelyezett és függőleges átfúrt fülekkel ellátott, melyek arra szolgáltak, hogy a felfüggesztett zsinórt a lángtól megóvják, ugyanis ezeket a nyílt lángon való főzéshez használták. Mindig a települések táján találhatók, feltehetően főleg halászok, pásztorok szállásai körül. A Kárpát-medencében a magyar etnikumú területeken lelhetők fel. A 13. sz. után már nem találhatók meg a régészeti anyagban, s ezt a félnomád életmód megszűnésével hozza kapcsolatba Szőke Béla, Dienes István közlése alapján. Úgy tűnik, hogy a cserépbogrács korai előde a szabadban történő főzésnél szinte napjainkig is használt, fémből készült „bográcsnak”, népi nevén vasfazéknak. A házak közötti téres helyeken cserépüstök töredékei kerültek elő, amelyekben nyílt lángon főzhettek, szolgafára akasztva vagy vas háromlábra helyezve őket. Eredetükről pedig azt mondják: „... van néhány jellegzetes edényfajta, amelyet az őslakosság mesterei nem készíthettek. Ilyen korai falvaink legáltalánosabb edénye, a cserépüst, amely a magyarok megjelenésével tűnik fel a Kárpát-medencében.” 9–13. sz.-i kerámiáink még igen kezdetleges készítési módról tanúskodnak. Az edények fala vastag, jól láthatók az egymásra rakott agyaghurkák és az edény falát egyengető ujjak nyomai. A 13. sz.-ból maradtak fenn simább falú edények is, amelyekből fejlettebb technikára következtethetünk, bár még mindig az egyszerű kézikorongot használják. A 14–15. sz.-ból fennmaradt egyszerű fazekak és palackok mellett megtalálhatók a korabeli háztartások megnövekedett igényeiről tanúskodó kancsók, poharak, korsók. Ezeknek a fala vékonyabb, anyaguk finomabb, és a fal felülete simább, mint a 13. sz.-i edényeké volt. A korong fejlődése és a technikai lehetőségek felismerése, azok jobb kihasználása következtében jobb minőségű és több edényt készítettek. Az edények minősége azonban mégsem volt egyforma ugyanazon korban, hiszen készítőik sem éltek ugyanazon társadalmi körülmények között, és nem dolgoztak azonos feltételek mellett: a 13. sz.-ban már általánosan ismert, gyorsabban forgó kézikorongot a hűbéri birtokon földesurának dolgozó jobbágyfazekas még a 16. sz.-ban is alkalmazta, míg a városi, mezővárosi kézműves, aki piacra termelt, a 15. sz.-tól az álló tengelyű, lábbal hajtott korongot használta. Az álló tengelyű, lábbal hajtott korong ismerete tette lehetővé, hogy a 15. sz.-ra a magyar fazekas korszakának legmagasabb technikai szintjét elérje. Más vonatkozásban is nagy változást hozott a 15. sz.: a 14. sz.-ban viszonylag ritkán feltűnő → ólommázat ekkor már gyakran alkalmazták az edényeken, majd az → ónmáz mint a legújabb fedő és díszítő anyag is megjelent Mo.-on, s a 16–17. sz.-ban a habánok (→ újkeresztények) révén országszerte kedveltté vált. Az ólommázat már nemcsak funkcionális céllal alkalmazták az edényeken, hanem megjelentek valószínűleg a 16. sz.-ban előszőr az → íróka használatával készült, ólommázzal díszített edények, főleg tálak és tányérok. S hogy az edények ekkor már nemcsak a mindennapi konyhai szükségletet elégítették ki a parasztság körében, hanem falra akasztva a lakásokat is díszítették, tanúsítják a szintén ekkor megjelenő akasztófülekkel is ellátott tányérok. A gazdag, virágos ornamentikájú kerámiák a reneszánsz diszítményeinek korai feltűnését, azoknak a magyar népi kultúrába való korai beilleszkedését mutatják. – A 16. sz.-ban jelentek meg É-Mo.-on a habánok új ónmázas technikával. A törököktől is új edényformákat és díszítési eljárásokat, mint pl. a folyatott engobe-diszítést (→ földfesték) vettük át. Ezek az új külső hatások a magyar kerámia 17–19. sz.-i nagy kivirágzását, a stílusok differenciálódását eredményezték. E kivirágzást elősegítette a céhek megalakulása is, melyeket a mezővárosi és a városi fazekasok termelői és társadalmi érdekeik megvédésére hoztak létre. A hűbéri birtokok jobbágyfazekasai tovább viselték a feudális terheket, és városbeli céhes társaik mellett esetleg csak kontárokként jelentkezhettek a piacon. A legkorábban megalakult fazekascéhek közé tartozott a kolozsvári, mely 1512-ben, a pozsonyi, mely 1569-ben, a kassai, mely 1674-ben, a dési, amely szintén az 1570-es években alakult. A hódoltsági területeken – a Dunántúlon és az Alföldön – nem voltak ebben az időben céhek. Ott csak a hódoltság megszűnte után, a 18. sz. elején kezdtek megalakulni, és még a 19. sz.-ban is szerveződtek újak. Az 1890-es országos statisztikai adatok 7000 fazekast tüntetnek fel, akik évente kb. 30–40 millió edényt készítettek. Abban az időben több ezer települése volt az országnak, ahol fazekas dolgozott, és olyan falvaink is voltak, amelyekben szinte mindenki fazekas volt. Ilyen falu volt Csíkmadaras, amelyről a következő mondóka szól:

Ez a falu Madaras, Hol a pap is fazekas.

Fazekasközpontjaink, melyek behálózzák a történeti Mo.-ot, népi kerámiánk 6 nagyobb stíluscsoportját is jelentik. A stílus jegyei mindenütt, minden központban az ún. diszkerámián mutatkoznak meg a legerőteljesebben: ezek az edény alapszíne, díszítményének színei, elemei, kompozíciója, azon belül a különböző eredetű díszítmények elrendezése, a díszítés eszköze stb. Ha mázatlan, stílusát elsősorban az határozza meg, hogy milyen égetésen esett át az edény, hogy utána vörös lesz-e vagy fekete? A vörös edényeket földfestékkel festik, eszközzel vagy eszköz nélkül karcolják; a fekete edényt égetés előtt karcolják, sikálják, vésik. A stílusközpontra jellemző lehet még az edények formája vagy egyes részeinek oly módon való alakítása, hogy az egyben bizonyos mértékig már a stílust is jelzi. A hat nagy stíluscsoport a következő: 1. Közép-tiszai terület: Debrecen, Sárospatak, Mezőcsát, Tiszafüred, Gyöngyös, Pásztó és Eger. – 2. Felső-tiszai terület: Vámfalu, Bikszád. – 3. Felvidéki terület: Gömör megye és Bakabánya kerámiája. – 4. Közép- és D-alföldi terület: Hódmezővásárhely, Mezőtúr, Szentes, Nádudvar. – 5. Dunántúli terület: Sárköz (Baja, Siklós, Szekszárd), Mohács, Tata, Csákvár, Ják, Tüskevár, Sümeg, Magyarszombatfa és környéke. – 6. Erdélyi terület: Torda, Jára, Zilah, Dés, Székelyföld, Rév, Barcaság. – A fazekasok vagy maguk vitték készítményeiket eladni, vagy kereskedőknek adták át, akik révén a készítési helytől távoli vidékekre is eljutottak. Az edényeket szalma közé, kocsira rakva, otthonuktól messze vitték készítőik: a gömöriek az Alföldre, a dunántúliak a Duna–Tisza közére vagy a Dráván is túlra. Az edényekért kapott fizetség nem mindig pénz volt, hanem terményért vagy más élelmiszerért cserélték el, ahogy a szükséglet megkívánta. Gyakran az ország határain túl is eljutottak az edények, mint pl. a mohácsiak készítményei, melyeket hajóba rakva szállítottak a Balkánra. – Népi kerámiánk formakincse két alapvető csoportra oszlik: 1. laposedényre vagy tálasedényre; – 2. fennálló edényre. Ezek a) fazékfélék, b) korsófélék lehetnek. E két csoportba be nem sorolható készítmények is vannak, mint pl. a gyerekjátékok vagy a szenteltvíztartók. De nem feledkezhetünk meg a fazekasságnál megemlíthető kályhásság készítményeiről, a → kályhacsempékről sem. (→ még: bokály, → bödön, → bögre, → butella, → butykoskorsó, → csalikancsó, → csecses csupor, → cserépkosár, → csigacsináló, → dohánytartó, → fazék, → fésűtartó, → gyertyamártó, → ikerfazék, → kalácssütő, → kancsó, → komaszilke, → korsó, → kulacs, → lakodalmas fazék, → miskakancsó, → mozsár, → persely, → szenteltvíztartó, → szilke, → tál, → tányér, → tepsi, → tintatartó) – A népi fazekasmesterség a feldolgozásra kerülő nyersanyag minőségétől függően (hogy ti. tűzálló agyaggal dolgozik-e vagy nem tűzálló agyaggal) szakágakra bomlik, és ennek megfelelően nevezik el az agyagiparosokat → fazekasnak, kályhásnak, → tálasnak, → korsósnak. A fazekasok egyik ismert, tájnyelvi elnevezése a → gerencsér. Itt említjük meg a fehéredényeseket, akik ónmázas, ún. népi fajanszot készítettek. – A fazekasság legfontosabb nyersanyaga az → agyag, amelyet a lakóhelyükhöz közel bányásznak, vagy különösen a → tűzálló agyag esetében messziről hozatnak. – Az agyagot többszöri tisztítás után vízzel összekeverik, majd ládákban tárolva a vizet elpárologtatják belőle. Az ily módon megszikkadt agyagot kockákra vágva a műhelybe viszik, ahol ismét tisztítják, majd gyúrják, tapossák, hogy minél rugalmasabbá váljék. Végül akkora darabokra vágják, amekkora darabokat a készítendő edény nagysága megkíván. Ezután következik az edény formálása, a korongolás. Nedves kézzel végzik, vagy nedves bőrt szorít a fazekas az ujjai és az edény közé. Amikor kész az edény, egy vékony dróttal levágja a korongról és szikkadni hagyja. Szikkadás után kapja az edény az alapszínét, engobe-ot és az esetleges díszítményeket: írókával, ecsettel, más eszközzel vagy eszköz nélkül, ill. a felület pozitív vagy negatív alakításával. A megszáradt edényeket először gyengén kiégetik az égetőkemencében, majd a második, erősebb égetés előtt rakják rá a mázat. Kezdetleges körülmények között az edényeket nem kemencékben, hanem valamilyen éghető anyaggal körülrakva égetik. (Erre azonban Mo.-ról nincs példa.) A legegyszerűbbek egyike a nálunk is ismert kerek alaprajzú kemence. Újabb az ún. német vagy hosszú kemence, mely téglalap alakú. Ilyen volt a habánok kemencéje is. (→ még: apátfalvi keménycserép, → áttört kerámia, → domborműves díszítés kerámián, → ecsetes díszítés, → egresleveles minta, → fekete kerámia, → hollóházi keménycserép, → írókázás, → karcolt díszítés, → keménycserép, → kontúrozás, → máz, → mázfolyatás, → telkibányai keménycserép, → ujjbenyomásos abroncs, → vörös kerámia) – Irod. Papp László: Ásatások a XVI. században elpusztult Kecskemét-vidéki falvak helyén (Népr. Ért., 1931); Szőke Béla: Cserépbográcsaink kérdéséhez (Arch. Ért., 1955); Holl Imre: Középkori kályhacsempék Magyarországon. 1. Az udvari központok műhelyei és hatásuk a vidéki fazekasságra, XIV. század – XV. század közepe (Budapest Régiségei, 1958); Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas. Néhány szempont fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlításához (Ethn., 1960); Kresz Mária: Magyar népi cserépedények kiállítása a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1961); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968); Szalontai Barnabás: Kerámia a nyírbátori paraszti háztartásban (Debrecen 1970).

Agyagtaposás (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Agyaggyúrás (Nyírbátor, Szabolcs-Szatmár m.)

Tálka korongolása – Fennálló edény korongolása: a fazekas egyenesbe húzza a csövet (Nyírbátor, Szabolcs-Szatmár m.) – A fül feltétele a bokályra – Utolsó simítások a bokályon – Bokály korongolása (2. kép kivételével mind: Páll Antal, Korond, v. Udvarhely m.)

Tál festése (Kántor Sándor, Karcag, Szolnok m., 1934) – Kanta korongolása (Rév, v. Bihar m.) – Fazekasműhely (Nádudvar, Hajdú-Bihar m.)

Fazekaskemence építése. Középkori típusú ún. „kerek kemence” alapozása (Nyírbátor, Szabolcs-Szatmár m.)

Fazekaskemence építése. Középkori típusú, ún. „kerek kemence” alapozása (Nyírbátor, Szabolcs-Szatmár m.)

Fazekaskemence építése. Falazás (Nyírbátor, Szabolcs-Szatmár m.)

Fazekaskemence építése. A sárral tapasztott fal megerősítése deszkával és dróttal (Nyírbátor, Szabolcs-Szatmár m.)

Fazekaskemence, ún. „kerek kemence” (Deresk, v. Gömör m.)

Fazekaskemence (Nádudvar, Hajdú-Bihar m.)

Korongoló és mázat őrlő fazekasokat ábrázoló égetett agyagfigurák. Miskolc, Herman Ottó Múzeum

A várpalotai fazekascéh céhkorsója középkori típusú, álló tengelyű korong ábrázolásával. Bp. Néprajzi Múzeum – Középső kép: Fazekasremek (Tata, Komárom m., 1873) – Jobb oldali kép: Részlet a várpalotai fazekascéh korsójáról. Fazekasszerszámok: alul: háromszögletű simítófa, felül: cifrázó, szintén fából

Sulyok (Hedrehely, Somogy m.)

Agyagszeletelők (Hedrehely, Somogy m.)

Agyagfaragók, agyagszelők (Hedrehely, Somogy m.)

Gyúrópad (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Falapát vagy keverőfa (Hedrehely, Somogy m.)

Szorítóbőr (Hedrehely, Somogy m.)

Forgó tengelyű korong ülőpaddal (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Tálformák profilban: kétsincű, felső sincű, alsó sincű

Festékőrlő mozsár és festéktörő vas (Tata, Komárom m.)

Festékőrlő mozsár fából (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Mázőrlő kő (Tata, Komárom m.)

Festékszita és selyemszita (Tata, Komárom m.)

Mázoló és festő kanalak (Tata, Komárom m.)

Mázöntő és festékeskanál (Hedrehely, Somogy m.)

Festékesdézsa (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Festőecsetek (Tata, Komárom m.)

Mázoló- és festékestál (Hedrehely, Somogy m.)

Festékesfazék (Tata, Komárom m.)

Kézdivásárhelyi fazekas cégláda (v. Háromszék m., 1819)

Edényvásár Debrecenben az 1930-as években

Fazekasközpontok térképe

István Erzsébet

fazékmadzag: ételhordó cserépfazék szállítására szolgáló zsineg, amelyet az edény nyakán, pereme alatt körültekernek, majd szája fölött átvetve megkötnek. A vastag fonálból vagy szőtt szalagból készített fazékfogó eszköz a → kasornya nevű háló kezdetleges változata, a fazékmadzag előfordul a háló neveként is. A fazékmadzag szórványosan előfordul az ételhordó háló elterjedése egész területén. Ismeretes szlovák és lengyel tájakon is (pl. Szepesség). – Irod. Gunda Béla: Ludový transport v Zakarovciach (Slovenský Národopia, 1955).

Paládi-Kovács Attila

fécikés: az → erdőmunkás serdülőkorú segédmunkása, rendszerint saját fiúgyermeke. A palócok a közeli erdőkbe magukkal vitték fiaikat, ahol azok kisebb fejszéjükkel (talán innen a fécikés elnevezés is) vágták a vékonyabb fákat, egyéb munkáknál is segíthettek, de legfőbb dolguk a vízhordás, az elhagyott ruhák összeszedése és a fűrész reszelése volt. 16–18 éves koruktól már párban dolgoztak és önálló keresővé váltak. (→ még: csikó, → konyhamalac, → kordésgyerek) – Irod. Erdélyi Zoltán: Népi erdőgazdálkodás Bernecebaráti, Kemence és környékén (Kézirat, szakdolgozat, ELTE Bölcsészettud. kar, Bp., 1956).

Katona Imre

fecsegő asszony, a: a reneszánsz novellagyűjtemények s innen népi → trufáink, tréfás meséink (→ reális mese) kedvelt alakja. A róla szóló történetek azt a „tételt” igazolják, hogy az asszony nem tud titkot tartani. Ide tartozó, feltehetően indiai eredetű, Európa-szerte ismert mesék: a hal a barázdában, a → kolbászeső és a tojás (AaTh 1381A–E; BN 1381*, BN 1631*). A férj kincset talál (embertől vagy csak egyszerűen bizonyítani akarja, hogy az asszony képtelen a titoktartásra, ill. a világ szája megsokszorozza a titkot), s ezért képtelen dolgot állít, pl. hogy az éjszaka egy tojást tojt (egy szarka repült ki az alfeléből). Felesége jóvoltából másnap már egy egész fészekalja tojásról (madárseregről) beszélnek a faluban. Nálunk ez a mesecsoport hihetőleg a Gesta Romanorumból került a szájhagyományba (vö. AaTh 9218). – Irod. Lázár Béla: A „Gesta Romanorum” hatása a magyar népköltészetre (Ethn., 1891); György Lajos: Az anekdota (A magyarság néprajza, III., Bp., 1941–43); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946).

Hal a barázdában (Meseillusztráció ismeretlen szerzőtől az 1840-es évek elejéről)

Kovács Ágnes

fecske: A magyar → népi hitvilágban hozzá fűződő hiedelmek jórészt azzal függnek össze, hogy isten madarának tekintették, és így bizonyos tisztelet övezte. A Nyárád mentén pl. nagy pénteken a gyerekek kitakarították fészkét és kalácsdarabkákat tettek bele. A kalotaszegi gazdák kalaplevéve köszöntöttek az első fecskét és → Kisasszony napján is így búcsúztak el tőle. Védett madár volt, fészke szerencsét hozott a házra: fészkének leverése, a madár meglövése viszont szerencsétlenséggel járt, az általános hit szerint ilyenkor véres lett a → tej. Az első fecske meglátásához országszerte → mágikus eljárások fűződtek: tenyerükbe fújtak, hogy egész évben szerencsések legyenek, jászberényi hit szerint az ilyenkor hátradobott marék föld mind kaporrá lesz, Bácsban kezüket falhoz ütötték, hogy sok búzájuk teremjen. Désen úgy tartották, hogy ha ilyenkor lábuk alatt három szénrudacskát találtak és kenyérbélben beadták a → tehénnek, egész télen bő teje lett tőle. Első megpillantásakor történt az általánosan elterjedt szeplőhányás is. Néhol csak a szöveget mondták: „Fecskét látok, szeplőt hányok”, sok helyen azonban mozdulatokkal is kísérték: Alsószecsén és Ipolylitkén háromszor feléjük köptek, általában jobb kezük összefogott három ujjával hátuk mögé dobást, arcmosást utánoztak. Bácsban meghemperegtek a földön, Somogyban pedig két kezükkel úgy tettek, mintha gombolyítanának. Gyakran szerepelt a fecske mágikus eljárások eszközeként is: Bácsban fészkéből kivett fecsketojást ivott, aki szerencsére akart szert tenni, Szegeden a → keresztúton elásott fióka helyén néhány nap múlva talált kereszt fegyverlövés elleni amulett volt. Nyelve, szíve, mája szerelmi varázslószer: már a 17. sz.-i feljegyzés szerint is, de Szajánban, Göcsejben, Tordán azt tartották, ha a lány nyelvet vagy szívet tesz a nyelve alá és úgy csókolja meg a legényt, örökre magához köti. Gyógyszerként is használatos volt, pl. Tordán és Kalotaszegen a fecskefészket felfőzték és tályogra vagy torokra kötötték. Göcsejben a felfőtt levet hasfájóssal itatták. → Jóslásokban, → előjelekben is nagy szerepe volt. – Irod. Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos: Részletek a készülő magyar babonaszótárból (Ethn., 1940).

Diószegi Vilmos

fecskézés: → gólyázás

fedél: → fejkendő

fedeles ágy: → mennyezetes ágy

fedeles híd: → híd

fedeles kapu: az időjárás viszontagságai ellen tetővel fedett, személyi közlekedést szolgáló kiskapu vagy a szekerek és számosállatok számára is használt nagykapu, amelyet egységes szerkezetet alkotva gyakran egymás mellé építenek. Bizonyos változataiban a kiskaput a nagykapu nyíló szárnyaiba építették be. Valamennyi alakváltozatában a kapuszárakat, bálványokat vízszintes síkban elhelyezett szemöldökgerenda köti össze, erre építették reá a kapu tetőzetét, amelyet deszkával, zsindellyel, zsúppal vagy cseréppel, esetleg palával vagy náddal fedtek. Mind a fedeles kiskapuknál, mind a fedeles nagykapuknál szokás volt a tető alá galambdúcot beilleszteni, ezek voltak a galambbúgos → fedeles kapuk. A kapuszerkezet statikai erősítését szolgálta a kapuszár és a szemöldökgerendák ácskötésekkel való összekapcsolása. Ezért nevezték fedeles kötött kapunak is. A fedeles kapukat mint az udvar, a kert főbejáratának reprezentatív építményét karcolt, vésett, fűrészelt domborműves faragással és színes festéssel általában gondosan díszítették. Díszes megjelenéséhez hozzájárult a fő elemek arányos méretezése, valamint a kötések gondos körívelemekből szerkesztett összetett alakja. Hangsúlyosan szerkesztett ráccsal, különféle áttört idomokkal töltötték ki a kiskapu feletti mezőt, de gyakrabban ezt a részt zsilipeléses technikával bedeszkázták, s ennek felületét domborműves faragással, festéssel gazdagon díszítették. Az építés évszámát, az építtetők nevét s esetleges egyéb szövegeket ugyanitt bevésve megörökitették. A fedeles kapuk nyíló szárnyai – akár kiskapuk, akár nagykapuk vagy a kettő kombinálásával épültek – általában alul deszkázottak, felül lécrácsozattal készültek. A nagykapuk kétfelé nyílva kétszárnyasan készültek, a kiskapuk szinte kivétel nélkül egyszárnyúak voltak. – A fából faragott fedeles kapuk mellett ismeretesek kőből, téglából falazott pillérű, fa szemöldökgerendás vagy boltozott áthidalású példányok. A néhány esetben alkalmazott vasvázas, vaslemezes nyíló szárnyú, kőből vagy téglából rakott fedeles kapukon is a favázasokhoz hasonló kapuszárnyakat alkalmaztak. A falazott fedeles kapukat sok esetben a történeti stílusok formakincséből merítve vakolat architektúrával, párkányzatokkal, homlokfalakkal díszítették. A fedeles kapu mellett szokásos volt → szakállszárítók felállítása, még gyakrabban megesett, hogy kispadot tettek a fedeles kis- vagy nagykapu mellé. – A fedeles kapu állítása általános, a középkorban gyökerező európai hagyomány, sokféle 16–17. sz.-i képzőművészeti ábrázolása is ismert, bár megjegyzendő, hogy más földrészeken az európai telepesek lakókörzeteitől függetlenül is előfordul, de ezeknek nincsen kapcsolatuk a magyar emlékanyaggal. Az ezzel kapcsolatos feltevések, elméletek megalapozatlanok, tévedésnek bizonyultak. Valamennyi szomszéd országban előfordul még napjainkban is vagy megvolt a közelmúltig a fedeles kapu állításának szokása. A magyar és szomszéd népi alakváltozatokat kisebb mértékben csekély szerkesztési, szerkezeti megoldások, nagyobb mértékben díszítésmód vagy az alkalmazott motívumok különböztetik meg. Hazánkban a 17. sz. óta ismeretesek fedeles kapu-ábrázolások. Ezeken a 19–20. sz.-i népi példányokkal azonos típusú és szerkezetű formákat láthatunk. A 17. sz.-ból nemesi udvarházak, urasági szérűskertek, kolostorudvarok kerítéseiből bukkannak fel a fedeles kapukra vonatkozó írásbeli adatok. A 17. sz.-ból (1673-ból) a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe került a Székelyföldről Mikháza ferences kolostorának fedeles kapuja. A mai Mo.-on fennálló legrégebbi példány a sajókeresztúri ref. templom kerítőfalának fedeles kapuja, amelyet latin nyelvű feliratának tanúsága szerint 1766-ban állítottak. A sajókeresztúri kis- és nagykapus fedeles kapu mellett a kerítésfal keleti szakaszán egy hasonló szerkezetű és formai megoldású kiskaput is állítottak. A néprajzi terepmegfigyelések elsősorban 19. és 20. sz.-i példányokat rögzítettek. Különősen nagy számban fordultak elő a székelység körében. Ez az oka annak, hogy a hazai köztudatban a fedeles kapu helyett a székely kapu megjelölés a járatosabb, gyakoribb. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az egész magyar nyelvterületen széleskörűen elterjedt volt a fedeles kapuk állítása. A néprajzi kutatások az erdélyi, székelyföldi példányokhoz közel álló, némileg méretben és díszítésben eltérő, fő szerkezeti sajátosságokban mégis azonos típusú fedeles kapukat találtak a Nyitra megyei magyarság körében a Zobor-vidéken. DNy-Dunántúl területéről a → kerített házak udvarainak bejárókapui is fedeles kapuk voltak, amelyeket szalmával, zsuppal fedtek. A Dunántúlon és az Alföldön a mezővárosokban, ill. a felföldi kisvárosokban a parasztpolgárság, az iparos- és kereskedőrétegnek gazdagabb parasztságunkhoz közel álló módban élő tagjai is szívesen állítottak fából vagy falaztattak kőből, téglából fedeles kapukat. Ezeknél leggyakrabban a nagykapu táblájába építették be a személyi közlekedést szolgáló kiskaput, utcaajtót. A különálló fedeles kiskapu állítása akár a lakóépülethez csatlakozóan, akár szabadon álló kivitelben szintén az egész Kárpát-medencében elterjedt. Szerkezeti, formai megoldásait tekintve közel álló típusúak, akár a DNy-Dunántúlról vagy a Kisalföldről, akár Ny-Erdélyből vagy a székelység területéről származtak. – A magyar nyelvterület centrális vidékein állított fedett kiskapuk feltűnően barokkos jellegűek, míg a Ny-i peremvidékekről, ill. Erdélyből származó példányok középkori eredetű ácsszerkezetekkel, gótikus arányokkal, esetleg reneszánsz gyökerű ornamentikával jellemezhetők. A magyar emlékanyagban különösen kiemelkedő színvonalúak a reneszánsz eredetű vésett, mélyített s metszett felületein színesen festett kalotaszegi fedeles kiskapuk. A székely domborfaragás architektonikus elemeit is, indás-virágos sík felületű, de a háttérből kiemelkedően faragott, színesen festett reneszánsz eredetű díszítésmódját mind a fedeles kiskapukon, mind a nagyméretű, összetett fedeles kapukon azonos típusban megtaláljuk. Az erdélyi magyarság fedeles kapui minden szerkezeti azonosságuk ellenére élesen elkülönülnek díszítő stílusuk alapján a románok és szászok hasonló alkotásaitól. – A fedeles kapu-állítás szokása népünk körében az 1880-as, 1920-as évek között lényegében megszűnt. Napjainkig azonban elég gyakori maradt a székely területen, különösen az egykori Udvarhely megyében, ill. Marosszékben. Az 1970-es évekig a legnemesebb hagyományok éltek Udvarhely városa környékén, a Hargita vidékén. Ezen a környéken az utóbbi 3 évtizedben szokásossá vált a középületek, intézmények kert- és udvari bejáratait fedeles kapukkal díszíteni. Az utóbbi években a helyi származású nem paraszti rétegek tagjai magánházaik kerítéseibe a tradicionális formákat átalakító, továbbfejlesztő példányokat építettek be, így a hagyományos életforma teljes átalakulása, felbomlása idején sem tekinthető lezártnak a fedeles kapuk alakulás- és fejlődéstörténete. (→ még: kiskapu) – Irod. Huszka József: A székely ház (Bp., 1895); Viski Károly: Adatok a székelykapu történetéhez (Népr. Ért., 1929); Szabó T. Attila: Levéltári adatok faépítkezésünk történetéhez. II. Székelykapuk és fazárak (Kolozsvár, 1939); Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki székely famesterségek (Kolozsvár, 1942); Miskolczy László – Vargha László: A Nagykunság vidék népének építészete (Bp., 1943); Imrényi Szabó Imre: Öreg udvarházak. Régi kúriák és parasztházak Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében (Bp., 1944); B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben (Művészettörténeti Tanulm., Bukarest, 1970); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Gilyén Nándor–Mendele Ferenc–Tóth János: A Felső Tiszavidék népi építészete (Bp., 1975).

Faragott fedeles kiskapu (Kalotadámos, v. Kolozs m.)

Faragott galambbúgos fedeles nagykapu (1860-ból, Csíkszentmárton, v. Csík m.)

Faragott galambbúgos fedeles nagykapu. Virágdíszítmény nincs rajta, a díszítés kedvéért sűrűn vertek bele faszegeket (1673-ból, Mikháza, v. Maros-Torda m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fedeles kapu részlete (Máréfalva, v. Udvarhely m.)

Fedeles kapu (Kőrispatak, v. Udvarhely m.)

Fedeles kapu (az 1760-as évekből, Sajókeresztúr, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Az ev. templom kerítésének ácsolt fedeles kapuja (1741-ből, Sajógömör, v. Gömör m.)

Fedeles kapu (Máréfalva, v. Udvarhely m.)

Fedeles kapu (Sajókeresztúr, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Miklós Zsigmondné fedeles kapuja (Dálnok v. Háromszék m.). Az ív belsejébe bevésve: 1763

Fedeles kapu (Korond, v. Udvarhely m.)

Filep Antal

fedélzet: → bas

fedés: a szőlőtőke fejének, esetleg vesszeinek is földdel takarása. Egyéb elnevezései: csirkézés, födés, fedis, takarás. A fedés technikáját a szőlőtelepítés módja határozza meg. Így a sortalan szőlőkben a tőkénkénti kupacba, bokorra fedés, csirkézés volt szokásos. A soros szőlőkben bakhátra fednek: a kapás hátrafelé dolgozik, visszafelé kapál. A kialakított fedésárokba szórják a ganét (istállótrágya), amelyet a hólé a gyökerekhez iszapol, s tavasszal rányitnak. A bakhátra fedést végezhetik a föld egy vagy két oldalra húzásával, az utóbbi eljárás gyakoribb (É-Mo.), amit egy vagy két (nagyolás és tisztázás) munkafázisban végeznek el. A eszköze a fedő kapa, amely a parasztgazdaság eszközkészletében külön számon tartott tárgy: a helyileg használt lapos kapák legnagyobb méretű változata (→ szőlőkapa). Az ősszel végzett szőlőmunka mo.-i elterjedését a téli fagy elleni védekezés indokolta, de a fél trágyázással felérő mély talajforgatás is szükségessé tette. A fedés a szőlő évi talajművelési rendjének első része: ahol fedtek, ott tavasszal a → nyitás munkáját is el kellett végezni. A szőlő fedése a 15. sz.-tól bizonyított, de a 19. sz.-ban sem volt mindenütt végzett munka, a Dunántúlon (Buda környéke és a Balaton-felvidék kivételével) nem alkalmazták. – Irod. Kecskés Péter: A szőlő talajművelése Észak-Magyarországon (Népr. Ért., 1967).

Kecskés Péter

Fedics Mihály (Piricse, Szabolcs m., 1851–Bátorliget, Szabolcs m., 1938): mesemondó. Meseanyagát minden valószínűség szerint a szabolcsi pásztoroktól, favágóktól tanulta. Kiemelkedő elbeszélő tehetség volt, előadását nagyfokú beleélés jellemezte. Azonosulása különösen a kalandmesék hőseivel volt nyilvánvaló: harmadik személyű előadása gyakran átcsap első személyűbe. A meseszerkesztés törvényeit igen jól ismerte. Arra törekedett, hogy megszövegezése minél változatosabb legyen. Mesekincsének rögzítése élete legvégén, 1936–38-ban történt. Repertoárját (40 szöveg) nem is sikerült kimeríteni. Jelentősége mindenekfölött abban áll, hogy Ortutay Gyula az ő meséinek közreadásával, hanglemezre vételével és a személyével kapcsolatos tanulmányaival indította el az ún. paraszti → egyéniségkutatást. Ez a szemlélet igen termékenynek bizonyult nemcsak a mese-, ill. a folklórkutatás, hanem a népművészet, a paraszti kismesterségek vizsgálatának területén is. – Irod. Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (Bp., 1940; UMNGy, I.); Marót Károly: Idiosz en koinói. Gondolatok Fedics Mihály meséiről (Egy. Phil. Közl., 1940); Dégh Linda: Az egyéniségvizsgálat perspektívái (Ethn., 1960).

Fedics Mihály mesél (Bátorliget, Szabolcs-Szatmár m.)

Kovács Ágnes

fedőtánc: lakodalmi párfogó táncos társasjáték (→ táncos társasjátékok) Sárpilisen. Amikor a kör közepén álló táncos földhöz vágja a fedőt, a körtánc résztvevői hirtelen párokra szakadva forognak tovább; akinek nem jut pár, az veszi fel a fedőt és folytatja a játékot. (→ még: lakodalmi táncok) – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A–B., Bp., 1955–56).

Maácz László

fegyvertánc: tágabb értelemben mindazon táncok elnevezése a szakirodalomban, amelyeket valamely fegyverszerűen használt eszközzel (kard, fokos, balta, bot stb.) járnak, ill. a ma használatos eszközt korábban fegyver helyettesíthette. Kifejezetten férfitánc. A világ minden részén találkozunk fegyvertánccal. Korai virágzásukról az antik tánckultúra emlékei éppúgy tanúskodnak, mint a germán tánctörténet első adatai. Európában többféle fegyvertánc-maradvány is előfordul. – 1. A kötött szerkezetű csoportos, ún. lánckardtáncokban a kard vagy más eszköz (fakard, bot, abroncs) a táncosok láncszerű összekapcsolódását szolgálja. – 2. A mórok és a keresztények harcát jeleníti meg a középkor óta sokat emlegetett moreszka. – 3. Az ún. mutatványos, ügyességi fegyvertáncok a legszélesebb körben elterjedtek. Ezek a fegyverkezelés egyetlen mozzanatából – a földre tett eszköz körüli táncolásból vagy az eszköz láb alatti átkapkodásából – állnak. A Zólyom vidéki szlovákság → nyúltánca is ide sorolható. A K-európai népek kötetlen fegyvertáncaiban gyakoriak a párbajszerű mozzanatok. A magyar tánckincsből a történeti → hajdútánc és az ennek maradványait őrző eszközös pásztortáncok tartoznak ide, valamint a → bodnártánc. (→ még: botoló, → kanásztánc, kardtánc, eszközös táncok) – Irod. Wolfram, R.: Schwerttanz und Männerbund (I–III., Kassel, 1936–37); Domokos Pál Péter: A moreszka Európában és a magyar nép hagyományaiban (Filol. Közl., 1958); Alford, V.: Sword dance and drama (London, 1962); Andrásfalvy Bertalan: Párbajszerű táncainkról (Ethn., 1963); Pesovár Ferenc: Kanásztánc és seprűtánc – mutatványos táncaink két típusa (Tánctud. Tanulm., 1967–68, Bp., 1969); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970).

Martin György

fehér bor: általában fehér, kisebb mértékben kevés festőanyagú vörös szőlőfajtákból, előzetes erjesztés nélkül, azonnali sajtolással vagy taposással nyert bor. Feltehetően a 15. sz.-ig Mo.-on csak fehér bort készítettek. Színe a benne levő fajtáktól függően a halvány zöldessárgától a sötét aranysárgáig változó. Legelterjedtebb fehér bort adó szőlőfajtáink voltak a → filoxéravész előtt: furmint (általánosan elterjedt különböző neveken), bakator (Érmelléken), bálint vagy járdovány (Arad m., Baranya, Duna mente), ezerjó (Mór, Alföld), fehér dinka vagy rakszőlő (Baranya, Buda környéke), góhér (Tokaj, Mecsek), hárslevelű (Tokaj), juhfark (Somló, Dunántúl), kövidinka (Alföld), mézesfehér, olaszrizling (általánosan elterjedt), rajnai rizling (Mecsek, Siklós, Villány, Somló). Fehér bort, ha csak kis mennyiségben is, de mindig mindenütt készítettek. Ez alól a vörös bort termelő borvidékek sem kivételek. Leghíresebb fehér bort termelő borvidékek voltak: az abaúj-miskolci, érmelléki, hegyaljai (Erdély), Küküllő-menti, a somlyói és a tokaji. (→ még: bor, → szőlő, → történeti borvidék) – Irod. Schams, Franz: Ungarns Weinbau in seinem Umfange... (Pesth, 1833); Keleti Károly: Magyarország szőlészeti statisztikája, 1860–1873 (Bp., 1875); Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai (Bp., 1970).

Égető Melinda

„fehércseléd”, „fehérnép”: → vászonruhák

fehér gyász: → gyász

fehér hímzések: → szabadrajzú fehér hímzések

Fehér-Körös völgye: az egykori Zaránd megye területe. Síksági része a honfoglalástól a 17. sz. elejéig sűrűn magyarlakta vidék volt. Gyula (1566), Borosjenő (1566 és 1658), Várad (1660) eleste után magyar lakossága majdnem teljes egészében elpusztult vagy elmenekült. Maradékai Borossebesen, Borosjenőn, Nagyhalmágyon és a közeli → Erdőháton élnek. Ma a 15. sz.-tól a Bihari-hegységből és az Érchegységből folytonosan az Alföldre húzódó románok lakják többségben a Fehér-Körös völgyét. – Irod. Kozma Pál: Zarándmegye földirati, statistikai és történeti leírása (Kolozsvár, 1848); Rácz Károly: A zarándi egyházmegye története (Arad, 1880); Jancsó Benedek–Somogyi Gyula: Arad vármegye és Arad szabad királyi város monográfiája (I–IV., Arad, 1893–1913).

Kósa László

Fehér László, halálra ítélt húga: klasszikus → ballada. Az egész magyar nyelvterületen megtalálható. Erdélyben valószínűleg a múlt század második felétől kezdődően terjedt el. Sok a → betyárballada jellegű változata. Szüzséje: a lólopásért elitélt Fehér Lászlót húga kincsekkel akarja megváltani. A bíró ehelyett őt magát kéri. Fivére tanácsa ellenére Fehér Anna feláldozza lányságát, testvérét mégis kivégzik. A rászedett nő súlyos átkot mond a bíróra (→ átokdal). Solymossy Sándor szerint egy megtörtént olasz esemény balladai megfogalmazása. Az első hazai hír, egy 1547-es levél arról szól, hogy a börtönbe került gyilkos felesége fölajánlja a bírónak teljes vagyonát, de a bíró csak az asszonyt kívánja. Férje rábeszélésére enged a kérésnek, de a bíró mégis kivégezteti a bűnöst. Bornemisza Péter 1578-ból tudósít e különleges, megtörtént eseményről. Ettől kezdődően hasonló esetek sorát jegyzik fel a krónikások. A ballada szüzséjével megegyező olasz novellát 1565-ből ismerjük, amelyet latin, angol, francia nyelvű gyűjtemények terjesztettek el egész Európában, de japán, kínai prózai feljegyzésből is ismert. A férjéért vagy fivéréért önmagát feláldozó nő témája jelenik meg Shakespeare Szeget szeggel, Puccini Tosca stb. c. alkotásában. – A magyar ballada zárt felépítettségű, feszes drámai hangvételű. A szövegvariánsok meglehetősen egységesek. (Egyetlen göcseji feljegyzés mutat eltérést: a Királyfi és királylány, amelyben az ifjú feleségével hazafelé utazó királyfit támadja meg az ellenség, és a szabadulás reményében adja oda magát a királylány a rablóvezérnek, az mégis a férj fejét véteti.) Az országszerte följegyzett több száz változat az állandósult formulák továbbélését mutatja (pl. a Fehér László kivégzésére vonatkozó kérdésekre a bíró félrevezető választ ad). A befejező átokmotívum sokfélesége pedig a változtatás igényét jelzi, és az előadó egyéni képességét mutatja. Többféle dallammal él a szájhagyományban. A Fehér László ballada legközelebbi rokonai az olasz balladák között találhatók. – Irod. Dános Erzsébet: A magyar népballada (Bp., 1938); Csanádi Imre–Vargyas Lajos: Röpülj páva, röpülj. Magyar népballadák és balladás dalok (Bp., 1954).

Kriza Ildikó

fehér liliom: → liliom

Fehér liliomszál: → énekes gyermekjáték, a váltó körjáték utánzó formája. Szövege: „Fehér liliomszál... ugorj a Dunába, támaszd meg oldalad az aranyvillába (vagy: oromvellába, két arany pálcába stb.), mosakodjál meg te, fésülködjél meg te, hej törülközzél meg te.” A játszók körbe állnak, egy a középre megy, s megjátssza az énekelt szöveget: a játékos csípőre tett keze vagy hátrahajtott dereka jelzi a támaszkodást, felemelt kar vagy három felemelt ujj az aranyvillát. Végül valakinek a kötényébe törülközve történik a váltás. Az egész országban ismert, szövegében kis formai eltérésekkel („Kék ibolyácska, Bársony ibolyácska” stb.), de egységes tartalommal. Palóc vidéken egy nagyon változékony → táncos körjáték sorozathoz csatlakozik: → Ég a gyertya, ég, → Haj szénája, szénája, Kendermorzsa stb. – Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951).

Fehér liliomszál: „Fésülködj meg szépen!” (Decs, Tolna m.)

Igaz Mária

Fehérlófia: mitikus, emberfeletti képességekkel rendelkező → mesehős, ill. a kalandjairól szóló → hősmese. A mesehős természetfeletti eredetű, állatanyától: fehér lótól, tehéntől, juhtól, medvétől származott vagy gyümölcstől, levéltől, virágtól, víztől, széltől fogant nagy erejű ifjú. Állatanyja 7 (3 × 7) évig szoptatja. Minden alkalommal egy-egy tölgyfát kell a földből gyökerestől kitépnie. Mikor ezt már a legnagyobbal is meg tudja tenni, vándorútra indul. Nagy erejű társak, → Fanyűvő, Vasgyúró, Kőmorzsoló (Hegyhengergető) szegődnek hozzá (miután erőpróbán legyőzte őket). Ezekkel három eltűnt lány keresésére indul. Gúzst készíteni (vadászni) erdőbe mennek. Az ebédfőzni otthon hagyott társakat a bakarasznyi, hétsingszakállú ember sorra legyőzi, a forró kását a hasukról eszi meg. Csak Fehérlófiának sikerül őt ártalmatlanná tennie: szakállát egy nagy fa hasítékába csípteti. A → bakarasznyi ember azonban a fát szakállánál fogva kihúzza és eltűnik. Követik a nyomát, s az az alvilágba szolgáló lyukhoz vezet. A társak vonakodnak, Fehérlófia azonban nyírfahéjból készült gúzs segítségével leereszkedik. Madárlábon forgó réz, ezüst és arany várban három sárkányt megöl, ezek hatalmából a három elrabolt lányt kiszabadítja. Ebben a keretben: a hős megvendégelése ólomgaluskával, melyhez fakést adnak, birkózás a réz, ezüst, arany szérűn (mezőn, csűrben). A várakat réz, ezüst és arany vessző segítségével réz-, ezüst- és aranyalmává változtatják. A három megszabadított lányt a fennmaradt társak felhúzzák, az általuk Fehérlófiának vélt követ (vagy magát a hőst) visszaejtik. Bolyongása közben griffmadárfészket talál. A fiókákat megmenti a jégesőtől (kigyótól), az anyamadár hálából felhozza őt a felső világra. A hűtlen társak a hős kedvesét várától megfosztják, őt magát házasságra kényszerítik, fiát megalázó szolgálatba állítják. Fehérlófia megjelenik, társait megbünteti, kedvesét, az aranyhajú királykisasszonyt feleségül veszi (AaTh 301B). Egyike legnépszerűbb meséinknek. Változatai a más típusokban felbukkanó részletektől, reminiszcenciáktól eltekintve meghaladják az 50-et. Egyes változataiban felismerhetők az → Égitestszabadító vagy az → Erős János típus nyomai. Népszerűségére jellemző, hogy jóllehet szép, ép változatai sem ponyván, sem iskoláskönyvek vagy meséskönyvek útján nem terjednek, nyomai „Az elrabolt királykisasszonyok megszabadítása” típus (AaTh 301, 301A) valamennyi magyar nyelvű redakciójának („Csonkatehénfia”: MNK 301B I*; „A szalonnafa”: MNK 301E*; „Este, Éjfél, Hajnal”; „Vas Laci”: AaTh 312; → Borsszem Jankó: AaTh 312D) változataiban interferálnak. Egész Európában ismert és népszerű redakció, a magyarhoz hasonló erőteljes, gazdag változatok azonban ritkák. – Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I–III., Leipzig, 1913–18); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen Wiesbaden, 1953); Ortutay Gyula: Magyar népköltészet (III., Bp., 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Delarue, P.: Le conte populaire français (I., Paris, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).

Ponyvakiadás címlapja

Kovács Ágnes

fehér ló mondája: régi magyar jogszokás emlékét őrző, hiteles monda a → honfoglalás mondaköréből; szájhagyományból került középkori történetíróink munkáiba, akik a honfoglalás különböző szakaszaihoz kapcsolva idézik. Zalán bolgár vezértől a Bodrog és a Sajó, majd a Duna-Tisza közét, Mén Maróttól Bihart egyaránt fehér lóért cserébe veszi birtokába, szállja meg Árpád (Anonymus 16., 38. és 19. fej.). Teljesebb alakjában késői krónikáink rögzítik (Nemzeti Krónika, 28. fej., Budai, valamint Dubnici Krónika). Eszerint a magyarok a Duna mellékén uralkodó morva fejedelemnek fehér lovat, aranyos nyerget és kötőféket küldenek, s viszonzásul földet, füvet és vizet kérnek. Szvatopluk (a régebbi változat szerint atyja, Marót) válaszára: „vegyenek, amennyit akarnak, ezért az ajándékért” Árpád immár jogaira hivatkozva veszi birtokába Pannóniát, s futamítja meg az ellenálló morva fejedelmet. – Általános felfogás szerint a monda alapja a föld vásárlásával kapcsolatos ősi jogszokás, szerződés értékű jelképes szertartás, amelyet a magyarok a mit sem sejtő idegennel szemben érvényesítenek. A jelképes birtokszerzésnek a perzsáknál szokásos hasonló gyakorlatát Hérodotosz is ismeri, arab forrás később, a honfoglalással egyidejűleg mint keleten érvényes szokást említi. E szokás alapja az a hiedelem, hogy az országból, településből, házból kihordott föld, por vagy bármilyen tárgy az országot, tájat stb. ellenséges erők hatalmába juttatja. A csuvas, votják, mordvin nép körében századunkig élt a lopott föld termékenyítő hatásában, ill. a meglopott terület termékenység-vesztésében való hit, amelyre rítusok épültek, de amelyből egyúttal népek közti háborúskodások is származtak. A Marót-Szvatopluk alakjához fűzött monda értelmezésében nehézséget jelent a magyar-morva érintkezések 9–10. sz.-i állandósága, úgyszólván kivétel nélkül baráti jellege. – Irod. Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái (II., Bp., 1905); Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet (Bp., 1948); Fehér Géza: Les fouilles de Zalavár (Arch. Ért., 1974).

Sándor István

fehérvasárnap, mátkáló vasárnap: a → húsvét után következő vasárnap. A r. k. egyházban a → húsvéti ünnepkör lezárása. A korai kereszténységben a nagyszombaton keresztelt katekumenek ekkor vetették le a kereszteléskor felvett fehér ruhájukat. Ebből az alkalomból keresztszüleik megvendégelték, megajándékozták őket. A magyar parasztság e naphoz fűződő szokásai részben e korai keresztény szokásra utalnak. (→ még: komatálküldés) – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Radó Polikárp: Az egyházi év (Bp., 1957).

Györgyi Erzsébet

fehér viselet: a női-férfi fehér vászoning és gatya, ill. ing és pendely, esetleg fehér vászonszoknya. Ehhez járultak még a vászonból utánzott különböző városi vagy kisnemesi formájú öltözetdarabok, mint vászondolmány, vászonujjas. Az ezek felett viselt szűrposztó ruhák a 18–19. sz.-ban jórészt szintén fehérek voltak. – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Gönczi Ferenc: A göcseji s hetési népviselet (Népr. Ért., 1910); Györffy István: A feketekörösvölgyi magyarság viselete (Népr. Ért., 1912); Györffy István: A nagykun viselet a XVIII. sz.-ban (Ethn., 1937); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956).

Fehér vászon ing-gatya viselet (Fekete-Körös völgye)

Gáborján Alice

fejalj: 1. fa fejtámasz, az alvóhely kiegészítője. Egyéb elnevezései: fűajj, fűajjdeszka, fejfa, fejvánkus. Tekintélyes múltú tárgy, használata már az i. e. 3. évezredből, az egyiptomi óbirodalom idejéből kimutatható. Európában, Afrikában, K-Ázsiában, ill. számos óceániai szigeten ismert; elterjedésében jóval megelőzi az ágyat. A fejalj elemi formája a megmunkálatlan tuskó. Faragott, ill. részekből szerkesztett, esetleg egyéb anyagból előállított változatai területenként eltérőek, Európára az ék alakú fejalj jellemző. Itt, az ágyhasználathoz igazodva, részben már korán a puha párna alátámasztója volt; ilyen fejalj a római korból is fennmaradt bronzból. Népi alkalmazásban fejaljul használt tuskót a 16. sz.-i Angliából említenek. Az Alpok vidékén az ék alakú fejalj a közelmúltig meg volt a kályha melletti pótágyon, s használatban maradt a finneknél, oroszoknál is. – A magyaroknál a fejalj valószínűleg finnugor eredetű. A 18. sz.-ban debreceni iparoscsaládnál még található „fa párnatartó vagy támasz”. A 19–20. sz.-ban Szabolcsban párnatartó fejalj egészen szegényeknél fordult már csak elő, egyébként országosan tartozék-településekre, pásztorok, favágók szállására szorult vissza. A alkalmazás továbbéléséhez hozzájárult az, hogy az ébresztőórák terjedése előtt kemény fejtámasszal kellett biztosítani az éberebb alvást, ehhez a felaljon kívül használták a nyerget vagy pl. → gyalogszéket, → lókoponya ülőkét is. – 2. Általános értelemben fejaljnak számít minden, alváskor a fej alá tett magasító, így a → párna is. A palócoknál a fejel a régebbi, keskeny formátumú, csíkos szőttes párna megkülönböztető neve. – 3. fejaljnak szokás nevezni a fa fejalj analógiájára egyes formájukban vagy elhelyezésükben hasonló tárgyakat, így pl. a tűzgyújtásnál alulra tett fadarabot vagy vas tüzikutyát, az Alföldön a gabonakereszt legalsó kévéjét stb. – Irod. Beke Ödön: Fejalj (Magyar Nyelvőr, 1912); Bátky Zsigmond: Feljel (cervical) (Népr. Ért., 1931); Fernald, Helen E.: Chinese Mortuary Pillows in the Royal-Ontario Museum (Toronto, 1952); K. Csilléry Klára: Egy régies népi bútordarab: a fából készült fejalj (A Néprajzi Múzeum Adattárának Ért.-je, 1956); Krüger, Fritz: El mobiliario popular en los países románicos (Coimbra, 1963).

Fejalj

Felaljuk használt kisszék (Dunapataj, Pest m.)

K. Csilléry Klára

feje: → rostminőségek

fejel: → fejalj

fejelruha, fejeltakaró: → párnatakaró

fejen való teherhordás: napjainkig ismeretes a Dunántúl egész területlen a Pilis és a Gerecse kivételével. A másik összefüggő terület az Erdélyi-medence (Mezőség, Kalotaszeg, Aranyosszék, Szilágyság), ahol a fejen való teherhordás megtalálható. Szórványosan az Alföldön és a D-erdélyi magyar falvakban is felbukkan. A fejen való teherhordás egyetlen segédeszköze egy rongyból, kendőből készített, korong vagy gyűrű alakú alátét, amelyet a fejre helyeznek, hogy a teher ne törje a fejbőrt. A Bakonyban disznószőrrel tömik ki a gyűrű alakú fejpárnát. Ezeknek a fejpárnáknak a magyar megnevezései utalnak a tárgy formájára (tekercs, perec, koszorú, tukarcs), ill. rendeltetésére (févó). Napjainkban a tekercs szó a legelterjedtebb közülük, ez található a dunántúli és az erdélyi magyarság többségénél. A févó (pévó, féval, pévalykó) Baranyában, Tolnában ismeretes, eredeti formája: fejóvó → févó. – A fejen való teherhordást csak a nők végzik, a férfiak más módon cipekednek. A teherhordásnak ez a módja egyenes, sudár tartást, szép járást kölcsönöz a nőknek. Befolyással van a haj- és fejviseletre is. Alakítólag hatott a fejen vitt vizesedények, kosarak, vékák formájára is; kedvezett a könnyebben egyensúlyozható kerek formák terjedésének, fennmaradásának. – A fejen való teherhordás igen régi szállítási módja az emberiségnek. Óegyiptomi szobrok, görög és római leletek tanúsítják, hogy a Földközi-tenger térségében már az ókori civilizációk idején mindennapos szállítási gyakorlat volt. A mai Dunántúlon is a kelta-római időkig vezethető vissza. A fejen való teherhordásról szó esik a Margit-legendában. Margit fejen vitt tekenőben szállított élelmet a betegeknek. M. S. mester 1506-ban festett Vizitációján is szerepel fejen terhet vivő asszony. A török hódoltság idején a piacra „fejtetőn” vitt tejtermékek és gyümölcs után nem kellett adót fizetni (1570). 16–17. sz.-i levéltári feljegyzések tanúsítják a fejen való teherhordás elterjedtségét Kolozsváron és Désen. Némely csoportok, amelyek fejen való teherhordást gyakorolnak, mint az orosházi magyarok és a tokaj-hegyaljai németek a 19–20. sz. fordulójáig megőrizték a fejen való teherhordást. Viszont pl. a bakonyi szlovák szórványlakosság nem vette át környezetétől a szállításnak ezt a módját. – A fejen való teherhordás a szomszédos Ny-i és K-i szláv népeknél nem ismeretes, a románságnál és a balkáni szláv népeknél mindenütt elterjedt. Megtalálható egész D-Európában és Fekete-Afrikában. Alpesi és szórványos É-i német elterjedtsége mellett kell említeni skandináviai előfordulását, ami látszólag ellentmond annak, hogy a fejen való teherhordás az ókori civilizációk kulturális öröksége az európai földrészen. – Irod. Bödei János: Adatok a fejen való teherhordáshoz (Dunántúli Szle, 1940); Sándor Gábor: A kolozsvári Hóstát emberi erővel végzett teherhordási módjai és eszközei (Kolozsvár, 1942); Gunda Béla: Unkarilaisten talonpoikien kantovälineet (Kotiseutu, 1965); Szabó T. Attila: A kolozsvári fejenhordás történetéhez (Ethn., 1961); Paládi-Kovács Attila: Einige Bemerkungen über die Traggeräte der ungarischen Bauernschaft (Műveltség és Hagyomány, 1971); Berg, G.: Kopftragen in Schweden (Műveltség és Hagyomány, 1971).

Csöves kukorica zsákos fejenhordása (Dunaszekcső, Baranya m.)

Asszony fején zsomborral (Tekenye, Zala m.)

Paládi-Kovács Attila

Fejér megyei Sárrét: → Sárrét

fejés: A kézi fejésnek állatfajták és a fejő személy testhelyzete szerint elkülöníthető módozatai vannak. – A juhot mindig hátulról fejik. Rendszerint tuskón, → fejőszéken ülve, két kézzel végzik ezt az igen fárasztó munkát, amely nagyobb nyáj esetén több óráig eltart. Az állatot nem kötik meg, hanem egy szűk nyíláson át egyenként engedik a fejőjuhász elé. A juh fejés kifejezetten férfimunka, de esetenként a juhászok feleségei is értenek hozzá. Az asszonyok, gyermekek feladata azonban inkább a juhok terelése a fejőnyíláshoz (→ esztrenga), amelynek szintén számos változata ismeretes. A K-i palócoknál ismeretes a juhok esztrenga nélküli fejése is. A juhász sorba járja a karámba zárt juhokat és guggoló testhelyzetben fej. – A tehénnek több módozata ismeretes. A 19. sz.-ban a szállásokon tartott teheneket nem kötötték jászolhoz, szabadon jártak-keltek az → akolban, → karámban. Fejésük általában férfimunka volt. A férfiak a jószág mellé állva és meghajolva, fejüket a tehén hasának nyomva fél kézzel fejték a félszilaj teheneket, miközben másik kezükben a fejőedényt tartották. Egyszerre két csöcsöt tudtak fejni, külön az első párat és külön a hátsó kettőt. Mikor a jószág továbblépett, a fejő is lépett utána. Cserépköcsögbe, kisebb faedénybe, a tolnai Sárközben pedig tökhéj edénybe (kapinya) fogták fel a kifejt tejet. A megfogott, lekötözött tehén fejése lábujjhegyre guggolva vagy ülve történik. A fejő személy mindig a tehén jobb oldalán helyezkedik el. A fejőedényt bal kezében tartja és másik kezével fej, gyakrabban a földre helyezi vagy a térdei közé szorítja és két kézzel fej. A guggoló testhelyzetben történő fejés a 20. az. első évtizedeiben a Tiszántúl és Erdély nagy részén még szokásban volt. Feltehetőleg ősi, keletről hozott fejési mód ez a magyarságnál. Az utóbbi évszázadban a térdelő helyzetben történő fejés csak elvétve fordult elő Erdély elzárt vidékein. Korábban elterjedtebb lehetett, pl. az 1576-ban kiadott Nagyszombati Kalendárium április hónapot szimbolizáló képén térdelve fejő asszony látható. A 19. sz. második felétől kezdve a szürke magyar szarvasmarhát fokozatosan felváltották jól tejelő tarka fajtákkal, ezzel egyidejűleg a tartásmód is belterjesebbé vált. Az istállós tartás terjedésével a tehérnfejés csaknem kizárólagosan női munkává vált, ugyanakkor a fejőedények mérete növekedett. Ezzel párhuzamosan a többi fejésmód rovására is mindenütt a fejőszéken ülve történő fejés terjedt el, melynél a fejőedényt a földre helyezik és két kézzel szaporán végzik a munkát. A rugós tehenek megfékezésére számos eljárást eszeltek ki: pl. a gúzst. – Irod. Belényesy Márta: Viehzucht und Hirtenwesen in Ungarn im 14. und 15. Jahrhundert (Bp., 1961); Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gazdálkodása a XVIII. és XIX. században (Pécs, 1965); Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában (Debrecen, 1972).

Fejőzsétár

Guggolva fejés (Gyímes, v. Csík m.)

Paládi-Kovács Attila

fejesgyűrű: → gyűrű

fejetlen barát: → kísértet

fejfa, fütül való fa, gombfa, kopjafa: a ref. és unit. temetők kizárólagos sírjele (→ sírjelek), némely, a kőfaragásban paraszti hagyománnyal is rendelkező vidék kő sírjeleit nem számítva. Az ev.-ok részben (pl. Kisalföld, Gömör, D-Erdély) fejfát használtak, de sok helyen – pl. ahol német nyelvű lakossággal érintkeztek (így Veszprém, Sopron m. több helyén) – keresztet alkalmaztak. A r. k.-oknál egyöntetű a sírkereszt használata. – Noha bizonyos formák történeti hátterét keresve egyes kutatók igen messzi múltba nyúltak vissza (pl. honfoglalás előtti temetkezési szokások maradványaiig), a faanyag romlandósága miatt a ma ismert fejfa-típusokat csak a 18. sz.-ig követhetjük, egyelőre nyitva hagyva azt a kérdést, hogy a fejfa a reformáció–ellenreformáció korában vált a r. k.-októl megkülönböztető sírjellé, (így sem kizárt a régebbi formai hagyományok folytatása) vagy éppen fordítva: a kereszt lett a r. k.-ok megkülönböztető jele. – A fejfát temetéskor a sír fej felőli végéhez tűzik be. Sok helyen lábfát szúrtak le a sír másik végébe, amely egy vagy gyakran több díszítetlen rúd, amelyen a halottat a temetőbe vitték. A fejfa anyaga tölgy vagy akác, esetleg cser, hossza 80–150, néha 200–300 cm. A földbe kb. 1/3 része kerül, ezt megszenesítik vagy kátránnyal kenik be, hogy tartósabb legyen. Egyes részeit általában elnevezik: a felső vég a homloka, feje, alatta esetleg nyaka, válla, középső rész a törzse, néhol dereka, földbe kerülő első vége pedig a lába, esetleg talpa. – A fejfát a halott hozzátartozója vagy a bognár, esetleg a faluban élő és faragást állandó melléktevékenységként űző ember készítette ácsmunkával, egy darab fából; ritkábban deszkából fűrészelve. Többnyire belevésték a halott nevét, ill. kezdőbetűit, és vésett felirattat (→ sírfelirat) látták el. A feliratot nem feltétlenül a fejfát faragó személy véste be, egyes vidékeken külön fejfaíró tevékenykedett. A fejfa legtöbb esetben díszített: bizonyos típusokat díszesen faragtak, ill. fűrészeltek ki, másokat bevésett díszítéssel láttak el. Gyakran korommal vagy szurokkal kenték be, ritkábban barnára, kékre, zöldre festették. Újabban elég általános a fekete szín. A fejfa színének életkorjelző szerepe is lehetett. Így a barna (néhol lila) középkorú, a fekete öreg halottakat jelölt. A fehér és kék újabban sokfelé a fiatal halottak színe (→ gyász). Több helyről származó régi adatok szerint vörösre festették az erőszakos halállal meghaltak fejfáját. – A fejfák három alapformája, ezen belül több alcsoport, ill. átmeneti eset különböztethető meg. Mindegyik forma olyan egyszerű továbbfejlesztése az alapadottságoknak (nyersanyag, technika), hogy az azonos funkció révén bárhol bármelyik kialakulhatott, egymástól függetlenül is. Ezért kétséges – bár nem minden esetben kizárt – akár ősi szokások (pl. csónakban temetkezés), akár ősi jelképrendszer, ill. ábrázolásmód maradványait keresni a 20. sz.-i fejfákon. A típusok elterjedési képe meglehetősen tarka; bár a nagyobb tájegységekre általában jellemző egy-egy uralkodó típus. Egy-egy kistájon, esetleg csak néhány szomszédos vagy éppen egyetlen községben gyakran sajátos, helyi altípus jelenik meg. – 1. Fatönkös fejfa: Fatönk majdnem természetes állapotában. Eleje jobban megmunkált (és felirattal ellátott), hátulja, ill. másik három oldala kevéssé, vagy egyáltalán nem. Mint legegyszerűbb forma az egész magyar nyelvterületen megtalálható, olyan községek temetőiben is, amelyeknek jellemző képét egyébként más típus adja. A fejfa elején, ill. homlokán gyakori a vésett vagy karcolt díszítés: körben elhelyezett csillag, szomorúfűz, különböző virágok, ritkábban foglalkozást jelentő eszközök: szekerce, balta, fogó, hal, orsó stb. E típus alcsoportját képezik a Szatmár m.-i ún. csónak alakú fejfák is (amelyeket – nem bizonyíthatóan – régi magyar csónakban való temetkezéssel hoztak kapcsolatba, kiképzésében a csónakba temetett ember képmását látva). Ennek háta nem lapos, hanem a törzs hátán él fut végig. – 2. Oszlopos fejfa: Minden oldalán egyforma kiképzéssel faragott, négyzet vagy téglalap, ritkábban kör alaprajzú. A felső, homlok fölötti része általában átmegy kör keresztmetszetbe. Többnyire igen díszes faragással ellátott, de ismertek egyszerűbb formák is. Némelyik táji forma kiképzésében, díszítésében hasonlít az ugyanazon a vidéken faragott kapubálványokhoz. Nagyobb összefüggő táji foltokban (helyenként csak egy-egy községben) a magyar nyelvterület sok helyén elterjedt, néhol szórványosan egy-egy példány, másutt mint a temető fő jellegzetessége (így Pest, Tolna, Somogy, Bereg m. több helyén, a nyelvterület északi részén stb.). Több, e típusba tartozó jellegzetes altípus különböztethető meg. Ilyen a Székelyföldőn, Kalotaszegen elterjedt, de az Alföld több helyén is (pl. Fülöpszállás, Albertirsa, Monor stb.) fellelhető kopjafa, amely egyes vélemények szerint – legalábbis Székelyföldön – a kopjás temetés emlékét őrzi. (A hódoltság kori törők temetők elterjedt sírjele volt a halott mellé szúrt dzsida.) Meglétére már hódoltság kori források is utalnak. Faragása és díszítésmódja a guzsalyéhoz hasonló: karcsú testét mind a négy oldalán egyformán vésett mértanias elemek díszítik. Gyakran festették is. Általában nincs „homloka”, így felirata sem; többnyire csak a halál évét vésték rá. Csúcsa általában virág, gömb, buzogány, láng, szív stb. díszekben végződik, amely néhol a halott nemének megkülönböztetésére is szolgált. Erdély sok helyén – pl. Háromszékben – gombfának nevezik, ugyanitt a lábfát nevezték kopjafának is, így a kopjafa már nemcsak ehhez az altípushoz kapcsolódik. Másik jellegzetes alcsoport a leginkább D-, DK-Alföldőn elterjedt, de másutt is előforduló gombosfák, ill. turbános fejfák csoportja, amelyek formai kiképzése valószínűleg hódoltság kori török hatásra vezethető vissza. – Az ún. emberalakú fejfák e típusba tartozó formái néhány Pest m.-i, É-mo.-i, dunántúli községben, D-Biharban, Szilágyságban ismertek. Közös bennük, hogy formájuk fejjel, nyakkal, törzzsel rendelkező emberre emlékeztet; néhol, pl. a Kisalföld és a Szilágyság több helyén a férfi halott fejfája csúcsos végű („süveges”), a női halotté gömbölyű („kontyos”). Felmerülhet, hogy ezek – és más antropomorf formák – a halott képmásának kifaragására lennének visszavezethetők, de lehet szó másodlagos, leginkább csak a terminológiában megnyilvánuló → antropomorfizmusról is. – 3. Táblás fejfa: Deszkából kifűrészelt tábla, ill. legegyszerűbb formája oszlopra szögezett deszka, amelynek lehet külön rászögezett fedele. Egyes vidékeken feltehetően a sírkövek lapos és széles formáinak utánzata, és mint ilyen újabb jelenség. Az egyszerű formák mellett gyakoriak a fűrésszel gazdagon kicsipkézettek, sokszor áttört díszítéssel, esetleg az első lapon vésett díszítéssel. Az egész nyelvterületen előfordul; egy-egy kistájon vagy egyes községekben az egyedi díszítésmód adta alaptípusokkal. Kiképzése több helyen hasonló az ugyanott készített széktámlákéhoz. Némely D-dunántúli és sárközi forma határozottan antropomorf jellegű. A felismerhető emberalakot néha arcként értelmezhető díszítéssel is ellátták. Ez utóbbi formák balkáni kapcsolatai valószínűek. – Irod. Solymossy Sándor: Ősi fejfaformák népünknél (Ethn., 1930); Csalog József: A sárközi református temetők emberalakú fejfái (Népr. Ért., 1940); Csalog József: A szentesi református temetők gombosfái (Népr. Ért., 1957); Timaffy László: Emberalakú fejfák, sírkeresztek kisalföldi temetőinkben (Arrabona, 1963); Balassa Iván: A magyar temetők néprajzi kutatása (Ethn., 1973); Nagy Dezső: A magyar fejfák és díszítményeik (Folklór Archívum, 1974. 2. sz.).

„Csónak alakú” fejfák: Szatmárcseke (Szabolcs-Szatmár m.)

Táblás fejfák: 1. Rinyaújlak (Somogy m.), 2. Sárpilis (Tolna m.) 3–5. Kosd (Pest m.), 6. Kémes (Baranya m.) 7. Csányoszró (Baranya m.), 8–9. Baranya m.

„Kopjafák” 1. Tiszainoka (Szolnok m.), 2. Nagybacon (v. Háromszék m.), 3. Körösfő (v. Kolos m.)

1. Jászberény (Szolnok m.), 2. Albertirsa (Pest m.)

Fatönkös fejfák: 1. Beregdaróc (Szabolcs-Szatmár m.), 2. Barabás (Szabolcs-Szatmár m.), 3–4. Szöllősardó (Borsod-Abaúj-Zemplén m.), 5. Galambod (v. Maros-Torda m.), 6. Kovászna (v. Háromszék m.), 7. Körösfő (v. Kolozs m.)

„Gombosfák”: 1–2. Szentes (Csongrád m.)

Oszlopos fejfák: 1. Bölcske (Tolna m.), 2. Diósviszló (Baranya m.), 3. Magyarókereke (v. Kolozs m.)

„Emberalakú” fejfák: 1. Szilágyballa (v. Szilágy m.), 2. Börvely (v. Szatmár m.)

Fejfadíszítmények: 1. Vásárosnamény (Szabolcs-Szatmár m.), 2. Vámosatya (Szabolcs-Szatmár m.), 3. Kalotadámos (v. Kolozs m.)

Fejfadíszítmények: 1. Gyanta (v. Bihar m.), 2. Monor (Pest m.)

1. Karcag, 2. Kérsemjén (Szabolcs-Szatmár m.), 3. Kunmadaras, 4. Kisújszállás (1, 3–4. Szolnok m.)

Fejfadíszítmény: Kisújszállás (Szolnok m.)

Fejfadíszítmények: 1. Kunhegyes (Szolnok m.), 2. Aszód (Pest m.), 3. Túrkeve (Szolnok m.)

Felső képek: Vésett betűk előrajzolása – Fejfafaragás – Alsó képek: Fejfafaragó vési a betűket – Fejfafaragás (mind: Gömörmihályfalva, v. Gyömör v.)

Fejfák az elhagyott ref. temetőben (Felsővály v. Gömör m.) – Alsó képek: Fejfa (Gyula, Békés m. – Csónak alakú fejfák (Szatmárcseke, Szabolcs-Szatmár m.)

Felső képek: Fejfa (Iváncsa, Fejér m.) – Fejfák (Vajaszló, Baranya m.) – Alsó képek: Fejfa az ev. magyar temetőből (Lőkösháza, v. Gömör m.) – Középső kép: Fejfa (Patca, Somogy m. – Jobb oldali kép: Fejfák (Nemesradnót, v. Gömör m.)

Református temető (Kórogy, v. Szerém m.) – Alsó képek: Jobboldalt: Fejfa a ref. temetőben (Felsőszenterzsébet, Zala m.) – Fejfa (Iváncsa, Fejér m.)

Fejfa (Nagyszőllős, v. Ugocsa m.) – Jobboldalt: Fejfák (Tiszaszentmárton, Szabolcs-Szatmár m.) – Alsó képek: Fejfák (Magyarvalkó, v. Kolozs m.) – Jobboldalt: Fejfa, a fa a felirat festéke alatt megmaradt (Iváncsa, Fejér m.)

Faragott fejfák (Monor, Pest m.) – Jobboldalt: Zászlós fejfa (Korond, v. Udvarhely m.) – Alsó kép: Részlet a ref. temetőből (Nagyszőllős, v. Ugocsa m.)

Fejfák (Alsórákos, v. Nagy-Küküllő m.)

Pócs Éva

fejkendő: a nők fejét borító, különböző méretű, ritkán hosszúkás, általában négyzet alakú lepel, melyet átlósan összehajtva vagy hajtás nélkül rögzítettek a → kontyra. Egyéb elnevezései: fejre való kendő, féruha, fedél, fidel, bibor, ruva. A 16–17. sz.-i úri viselethez hasonlóan a paraszti női fejviseletben csaknem a múlt század közepéig viselték a kivarrott és csipkével díszített fehér patyolat, majd batiszt és tüll feklendőt is. A korábban csak hétköznapra felkötött színes, tarka (kékfestő) fejkendők mellett, a múlt század végén ünnepeken országszerte közkedveltek lettek a finomabb selyem, kasmír, rojtos szélű fejkendők és téli változataik, amelyeket posztóból, gyapjúból készítettek. – Az átlósan háromszögűre hajtott fejkendőt a → főkötő felett a tarkón hátrakötötték, csárdásos, menyecskésre kötött (Felvidék) fejkendőnek is nevezve. A főkötőre áll alá való (Martos), elöl hajtogatott, megtűzött vagy megkötött fejkendőt is teríthettek. A fejkendőt előbb a felső főkötő, majd egyre gyakrabban az alsó főkötő helyett is használták. A fejkendő kötési módja helyi ötletek adta formában állandósulhatott, mint a kapuvári cucáskendő kötése, és használatra rögzítetten előkészítve átmenetet is képezhetett a főkötők felé, sőt felső főkötővé is módosulhatott. Ide sorolható az ún. hosszú kendő: kb. 2–3 m hosszú, fél m széles, keskeny végén esetleg kivarrt fejkendő, amelyet egyszerűen fejre borítva, nyak köré tekerve, ill. fejtetőre hajtogatva viseltek az asszonyok. – A kontyra tűzött, elöl kézzel összefogott fidél (Alföld), férevető, takarító (Somogy m.), köcöle (Őrség) használata általános volt. – A nyak köré tekert, elől lelógó vagy ruha alá fogott hosszú kendő, a felföldi bulázó, fidel, a körösfői kontyoló fátyol („dulandlé”) különböző megkötési módja szórványosan jelentkezett a 17–18. sz.-tól a magyar női fejviseletben. Szintén nyak köré tekert, de díszes fejű tűkkel rögzített hosszú kendőt viseltek Erdély K-i sarkában és a D-Dunántúlon. A bogláros tűkkel megfogott → bíbort, a tekerődzőfátyolt a sárközi, érsekcsanádi menyecskék még a 20. sz.-ban is felvették. A hosszú kendőnek pacsa, → hátravető elnevezése és a 16. sz.-i Itáliában is ismert sajátos, fejtetőre hajtogatott, szögletesre merevített formája talán a 18. sz. végére jutott el a DNy-dunántúli parasztasszonyok fejviseletébe, és csak a 19. sz. végén szűnt meg divatja. – A hosszú kendő általában az új asszonyt illette meg, akár az újmenyecske-főkötő. Ilyen jelleggel a 19. sz. közepétől a fátyol vette át fokozatosan a szerepét. – Irod. U. Kerékgyártó Adrienne: A magyar női haj és fejviselet (Bp., 1937); Gönyey Sándor: Adatok Galgamácsa néprajzához (Népr. Ért., 1940); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956); Gáborján Alice: A szlavóniai magyar falvak női viselete összetételének és alakulásának néhány jellegzetessége (Ethn., 1969).

Fiatalasszony menyecskére kötött fejkendőben (Őrhalom, Nógrád m.)

Fejkendő. Asszony áll alá hajtogatott kendőben (Martos, v. Komárom. m.)

Menyecskekendő megkötése (Rimóc, Nógrád m.)

Menyecske ünnepi kendőviselete (Tard, Borsod m., 1941) – Idős asszony tarkón megkötött kendőben (Törökkoppány, Somogy m.) – Alsó képek: Asszony áll alatt megkötött kendőben (Hugyag, Nógrád m., 1910) – Idős asszony áll alatt megkötött fehér kendőben (Kórogy v. Szerém m., 1910)

Flórián Mária

fejlődés: → evolúció, kulturális

fejőágas: a pusztai gulyásszállásokon a pásztorkunyhó közelében leásott oszlop, amelyhez a teheneket fejés idejére kikötötték. Fejőfának, fejőkarónak is nevezik. A gulyások saját szükségletükre rendszeresen fejtek néhány tehenet. A Hortobágyon, a Kiskunságban egy-egy pásztortanyán három-négy fejőágas is állt. Bugacmonostoron, ha kiszáradt fát ástak le, rövidre vágott ágait fejőedények és más tárgyak felakasztására is használták (→ még: bitangkaró, látófa). A Hortobágyon a fejőágas helyett → koplalót is készítettek. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).

Szabadfalvi József

fejőedény, geleta, rocska, sajtár, vendel: az az edény, amelybe fejnek. Számos elnevezése használatos (fejőveder, fejőrocska, fejőcsanak, fejőkanna, fejőputton, fejőpitli, fejőcsupor, fejőbögre stb.). Két alapformája ismert: 1. felfelé szélesedő vödörforma; – 2. felfelé szűkülő alacsonyabb forma. Az előbbi tehenek, az utóbbi juhok fejésére használatos. A juh gyakran kiegészül egy fejőbögrével, amelyet a vödör közepén két kifeszített madzag tart; közvetlenül ebbe fejnek, így a tej kevésbé habzik. A Nyárád mentén a fejőcsupor kb. 3 dl űrtartalmú, égetett mázas cserépedény. Egyébként a fejőedények általában fából készültek dongás, abroncsos összeállítással; a felfelé bővülő, ill. szűkülő alapformát az utóbbi időben gyárilag előállított zománcos vagy zománc nélküli bádog fejőedények is megtartották. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); K. Kovács László: Adatok a bálványosváraljai fejősjuhászathoz (Ethn., 1947. 1–2. sz.).

Földes László

fejőkarám: → esztrenga

fejőnóta: 1. fejés közben ütemesen énekelt dal, a munkadal válfaja. Általánosan ismert, az őrlődal mellett valószínűleg az egyik legrégibb daltípus. – A fejéshez tartalmilag-ritmikailag kapcsolódó kísérőének, többnyire alkalmi, rögtönzőtt gúnydal (Aki tejet, aki tejet akar venni; Balázs Dávid, be, be, be...) eredetük és típusrokonságuk még kiderítetlen. – 2. Ritmikus mondókamese, funkcióját tekintve → gyermekmese, egyes feltevések szerint – innen a neve is – fejés közben mondogatott vagy énekelt mese. Mindössze négy változata ismeretes, valamennyi Erdélyből, közelebbről a Székely-földről. Heller Bernát feltevése szerint a fenőnóta közvetve vagy közvetlenül kapcsolatban van a zsidóság körében a széder esten családi körben dalolt „Gödölye-ének”-kel. Feltevését támogatja, hogy bár a lánc nem teljesen azonos (Had Gadja: gödölye–macska–kutya–bot–tűz–víz–bika–mészáros–Halál Angyala–Isten; fenőnóta: kecske–farkas–vadász–víz–tehén(bika)–mészáros–halál), a két szöveg indulása, felépítése, meglepő egyezéseket mutat: „Hol van az a kecske, kit apám vett a vásáron félgarassal, félmáléval? Fejjed anyám, fejjed! Hol van az a farkas, ki megette azt a kecskét, kit apám vett a vásáron...” stb. (MNK 2018B*; vö. „A bot és a bak”; MNK 2018B*) Bár a típuscsoportok (AaTh 2030–2034) számos redakciója ismeretes Európa-, sőt Eurázsia-szerte, a fejőnótának közel eső folklórpárhuzamáról nem tudunk. – Irod. Gálos Rezső: Fejőnóta (Ethn., 1905); Kodály Zoltán: A magyar népdal strófa-szerkezete (Nyelvtud. Közl., 1906); Szendrey Zsigmond: Falucsúfolók (Ethn., 1926); Heller Bernát: Chad Gadja (Bp., 1939; IMIT Évkv); Haavio, M.: Kettenmärchenstudien (I–II., Helsinki, 1929, 1932; FFC 88, 99); Taylor, A.: Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens, II., 3. Berlin–Leipzig, 1935); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Népr. Kutatócsoport Adattárában); Seres András: Madárka, madárka, merre szállsz..? Élő gyermekfolklór (Megyei Tükör, Sepsiszentgyörgy, 1972).

Katona ImreKovács Ágnes

Fejős Pál (Bp., 1897–New York, 1963): néprajzkutató, filmrendező, vegyész, régész. 1921-ben szerzett orvosi diplomát Bp.-en. 1926-tól 1932-ig filmeket rendezett az USA-ban, 1932-ben hazatért, majd filmrendezőként dolgozott több európai országban. 1934–36-ban a Dán Nemzeti Múz. terepgyűjtője, Madagaszkáron és a Seychelles-szigeteken járt. 1936-ban svéd etnológiai expedícióval Indiába és Thaiföldre utazott, néprajzi filmeket készített. 1939–41-ben Wenner-Green D-amerikai expedícióját vezette. 1941-től a Wenner-Green-alapítvány ig.-ja volt. 1943-tól kulturális antropológiát adott elő a Stanford Egy.-en. 1949–51-ben kulturális antropológiai előadásokat tartott a Yale Egy. tanáraként. 1951–52-ben társtanár volt a Columbia Egy.-en. 1955-től a Wenner-Green-alapítvány elnőke, 1957-től az Electrolux Corporation ig.-ja haláláig. Értékes etnológiai vizsgálatokat végzett DK-Ázsiában és az Amazonas felső folyása mentén. Nagy jelentőségűek az Andokban végzett régészeti feltárásai. A nemzetközi néprajzi és régészeti együttműködés egyik kiemelkedő szervezője. Magyar nyelvű cikkei a Természettudományi Közlönyben jelentek meg. – F. m. Ethnography of the Yagua (NewYork, 1943); Archeological Explorations in Cordillera Vilcabamba (New York, 1944). – Irod. Nemeskéri János: F. P. (Anthropológiai Közl., 1963); Dodds, John W.: Eulogy for Paul Fejos (1897–1963) (Current Anthropology, 1963).

Fejős Pál

Sárkány Mihály

fejősszéktánc: → kisszéktánc

fejőszék: fejéskor használt alacsony, többnyire 20–30 cm magas, rendszerint támla nélküli szék. – 1. Mo.-on istállóban, tehénfejéshez a legáltalánosabb volt a négylábú, négyszegletes lapú → gyalogszék; már Comenius Orbis Pictus-ában (1669) is ilyen látható. Juhfejéshez is gyakori a gyalogszék, de egységes forma nem alakult ki. Elterjedt a keskeny tégla alakú ülés három lábbal, de négyszegletes négylábú, kerek és félkörös lapú, háromlábú fejőszék is használt. – 2. Juhfejőszéknek a Dunántúlon gyakori a homorú lapú, négylábú gyalogszék, melyen lovaglóülésben fejnek (nyeregszék). 3. A lovaglóülésben használt fejőszék egyes helyi jelentőségű változatainál a sajtár rögzítése is meg volt oldva, pl. azáltal, hogy az ülés egyik vége kampós kialakítású (Szentgál, Veszprém m.) vagy úgy, hogy a deszka végébe kerek nyílást vágtak (Mánfa, Baranya m.). – 4. Egészen ritka a támlás fejőszék, melynél az alacsony, keskeny támla a fejő elé kerül az előrecsúszás megakadályozására (Kalotaszeg). – 5. Időszaki szállásokon juhfejőszék gyanánt mesterséges földhalmot is emeltek, ill. használatos volt a → taplószék, az áglábú szék, a fejőtőke (→ tőkeszék), az Alföldön a fejőzsombó (→ zsombékszék) és a → lókoponya ülőke. – 6. A lókoponya fogytával a Hortobágyon a 19. sz. végén kialakították a lécekből összeállított oldalú ülőkét. Hegyvidéki pásztorok juhászai olykor kőből való fejőszéket használtak. – 7. Főleg dunántúli uradalmi tehenészetekben alkalmazták a 19. sz.-tól az egylábú, kerek, esetleg kupás ülésű, derékra szíjazható fejőszéket. Ezzel a fejő másik tehénhez mehet anélkül, hogy a széket kézben kellene odavinnie, ill. egyáltalán kézzel megfognia. Ez a fejőszék-forma Ny-Európában általános; már a 18. sz.-tól ismertek ékrovásos faragású népi változatai az alpesi országokból. – Irod. Baud-Bovy, Daniel: Peasant Art in Switzerland (London, 1924); ifj. Kós Károly: A kalotaszegi kosarazó juhászat (Miscellanea Ethnographica, Erdélyi Néprajzi Tanulm. szerk. Gunda Béla, Kolozsvár, 1947); Krüger, Fritz: El mobiliario popular en los países románicos (Coimbra, 1963); B. Sergő Erzsébet: Dunaújvárosi (Pentelei) népi bútorok (Alba Regia, 1963); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965).

Fejőszékek

K. Csilléry KláraFöldes László

fejruha: → csecsemőöltözet

fejviselet: férfiak és nők, ill. a gyermekek fejét fedő viseletdarabok bizonyos szabályok szerint váltogatott – nőknél a → hajviselettel, is összefüggő – együttese. Míg a férfi-fejviseletben a divathatások egymásutánját, a női fejviseletben több helyütt ezek egymásra rétegződését figyelhetjük meg, aminek következtében nemcsak az egymást követő korosztályok, hanem a családi állapot megkülönböztetésére is mód nyílt az eltérő leány- és asszonyfejviselet segítségével. Nemcsak egy-egy személy vált élete során többféle fejviseletet, de maguk a fejviseletekek is gyakran változtatják formájukat. A széles peremű férfikalap 2–3 nemzedéken belül pörgére cserélődhet, a nőiek pedig nemegyszer nemzedékenként váltják egymást. Új formák, új díszek jönnek divatba. Létezik olyan fejviselet, melyet csak egyetlen nemzedék életében hordtak. – A paraszti fejviseletnek a 19. sz.-ra hozzávetőlegesen kialakult rendszerét a polgárosodás bolygatta meg, előbb a férfi-, majd éppen az állapot- és rangjelző szerepe miatt nehezebben változó női fejviseletet a városi divathoz közelítve. – 1. férfifejviselet: A magyar fejviseletben a téli → báránybőr sipka mellett az évszázadok folyamán különböző nemez fejfedők váltogatták egymást. Legkorábbi típusuk a → süveg, amelyet csak a 19. sz.-ban szorítottak ki végérvényesen a → kalapok. Ezek első formái a széles karimájú, később a pörgekalapok, a századforduló végén csak idős parasztemberek és pásztorok fejviseletében maradtak meg. A különböző tájakon különböző divathatásokra kialakult fejfedők formája viselőjük korára, finomabb vagy gyengébb minőségű anyaga vagyoni állapotára, viselési módja életkorbeli és társadalmi hovatartozására is utalt. A tollal, bokrétával, szalaggal díszített kalap pl. csak legényt és fiatal házast illetett meg. A kalapot csak házasember hordta otthon is (legény nem), csupán étkezés előtt, alváshoz és a templomban tette le. Amint az asszonyt → főkötője; a férfit kalapja kísérte el a koporsóba is. (→ még: kalapdísz) – 2. női fejviselet: A paraszti leány- és asszonyfejvieletet a nemesi fejviselet mellett, amelyből az alapformák, pl. a → párta és a kontyfőkötő öröklődtek, a polgárosodás Ny-i divatformákkal bővítette, mint a német főkötő és a → pintli. – a) leányfejviselet: a kislány haját főkötőbe, kis sapkába, gyöngyös sapkába (Rimóc) szorították, mihelyt azonban a haja fonhatóra megnőtt, hajadonfőtt járatták, a nagylányok, hajadonok hajviseletét azonban csak bizonyos kortól, pl. az iskola befejezésétől követhette. A kalotaszegi lányok konfirmálás után pártát viselhettek, s ezért pártás lányoknak is nevezték őket. – A magyar leány fejviselet jellemző ünnepi darabja volt a párta, de a múlt században bevezették már a → homlokbársony viselését, a menyasszonyi fejék pedig → koszorú lett. – A leányoknak templomba hidegben, melegben egyaránt hajadonfőtt illett járni. A hajadonfőtt járó lányok az erős nap és a hideg ellen kendőbe bugyolálták fejüket. Néhol a kendőviselet szerves tartozéka is lett a leányfejviseletnek (Boldog). A megesett leányok fejét pedig országszerte asszony módra bekötötték. – Az általános szokástól eltérően a múlt század közepén Tolna m.-ben leányok is viseltek főkötőt, Erdélyben pedig nagy karimájú szalmakalapot, fekete felhajtott karimájú férfikalapot. – b) asszonyok fejviselete: a lakodalom éjszakájától, a kontyolástól az asszonyt megillető és számára kötelező alkatrészei a főkötő és a fejre való ruha voltak. A fejviselet attól függően, hogy helyi szokás szerint az előhajat vagy a hátihajat hangsúlyozták, alkalmazkodott a hajviselethez. – Az új asszonyt korábban a fátyol, újabban az újmenyecske-főkötő különböztette meg korosabb társaitól. Egy-egy viseletcsoporton belül a főkötők és a fejrevaló kendők szinte jelrendszert alkottak, színűkkel, díszítettségükkel utalva viselőjük korára, állapotára, a viselés alkalmára. – Irod. U. Kerékgyártó Adrienne: A magyar női haj- és fejviselet (Bp., 1937); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956); Fél Edit–Varga Marianna? Népviselet. Orosháza néprajza (Orosháza, 1965).

Fejviseletek. Felső sor: Pintli (Martos, v. Komárom m.) Újmenyecske-főkötő (Sóshartyán, Nógrád m.) – Főkötő (Rimóc, Nógrád m.) – Középső képek: Gyöngyös necc főkötő (Békés, Békés m.) – Csepesz (Gyergyótekerőpatak, v. Csík m.) – Alsó sor: Újmenyecskefőkötő (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) – Gyermekfőkötő (Mezőkövesd, Borsod m.) – Fityula (Szakmár, Bács-Kiskun m.)

Szabott főkötő (Sárpilis, Tolna m.)

Parittya főkötő (Sárpilis, Tolna m.)

Főkötő „pille” (Törökkoppány, Somogy m.)

Homlokkötő (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)

Alsó főkötő (Csicsó, Komárom m.)

Nagyfőkötő (Gúta, v. Komárom m.)

Menyecske tüllkendős főkötőben (Meconka, Heves m.)

Csepesz viselete kendő nélkül (Székelyföld)

Pintli (Martos, v. Komárom m.)

Férfi prémkucsmában (Sióagárd, Tolna m.)

Fejviselet. Párta (Debrecen, Hajdú-Bihar m.)

Fejviselet. Kendővel lekötött csepesz (Székelyföld)

Flórián Mária

fék: 1. a kötélverők által, erős zsinegekből összeállított eszköz, melyet ló, öszvér és szamár megkötésére használnak. A lóra nem mindig tesznek külön még kantárt is, hanem a fék fékemlő-hurokjába – kis fapeckekkel vagy csontpeckekkel – csatolják fel a → zablát; így áll elő az ún. szekeresfék, amelyet azonban már gyakran nem a → kötélgyártó, hanem a → szíjgyártó készít szíjból. – 2. szekérfék, féktuskó: a → szekerek és → kocsik fékezésére szolgáló berendezés. A legegyszerűbb fék a kerék megkötése. Gyakran a kerék forgását gátló, csökkentő, ún. dörzsölődő fékeket alkalmaznak. Ez a → szekérderék aljára, a két alsó oldalcsüre, → bűrfára, a két hátulsó kerék előtt felfüggesztett vastag dorong, amelyet a szekér fara felől kötéllel vagy lánccal szorítanak a kerekekhez. Vannak olyan megoldások is, amelyeket a kocsis anélkül tud működésbe hozni, hogy a szekérről le kellene szállnia, ilyenek az ún. vitorlás kocsifékek és a csavaros fékek; ez utóbbiak a → hintókon és „féderes” kis kocsikon vannak. Fék szavunk ugor kori származású. – Irod. Szabó Pál Zoltán: A vitorlás kocsifék (Pécs, 1945).

Fék: 1. pofaszíj, 2. párta, 3. orradzó, 4. álladzó’, 5. zablapecek-karika, 6. zabla, 7. pecek-ín, 8. pecek, 9. fékszár, 10. gyeplő

K. Kovács László

fékemlő: → zabla

fekete föld: → földismeret

feketehét: a feketevasárnapot, azaz → nagyböjt ötödik vasárnapját megelőző hét. Az elnevezés eredete: e vasárnapot megelőző szombat délutánján a templomokban fekete lepellel borították le Jézus alakját és a szentek képeit. A feketehéten általában szigorúbb → böjtöt tartottak, feketevasárnap pedig a lányok és menyecskék fekete ruhában mentek a misére. Szokásban volt, hogy ebédre mákos tésztát főztek, mert a mák fekete színe is a gyászt jelképezte. A tésztát hosszúra vágták, hogy a kender hosszúra nőjön. (→ még: kiszehajtás)

Manga János

fekete kerámia, fekete edény: a mázatlan cserépedények egyik csoportja. A megformált edényt szikkasztás és esetleges díszítés után kiégetik. Amikor az edények vörösen izzanak, a kemence összes nyílását lezárják, a tüzet elfojtják, és ennek következtében kémiai folyamat – redukció – keletkezik, amitől az edény feketévé válik. A kemencébe szoruló égési termékekhez szennyező anyagok is járulnak, amelyek jól átjárják a bent levő tárgyakat. A kiszedett, már kész edényeket, hogy fényesek legyenek, valamilyen fényesítő folyadékba, pl. petróleumba mártott ronggyal átdörzsölik. A nyers állapotban levő edényre sima kaviccsal mintákat dörzsölnek. A dörzsölés nyoma az égetés és fényesítés után matt marad. – Az ezzel az égetési módszerrel készült tárgyak ismertek Közép- és É-Európában, Európán kívül Indiában, Egyiptomban, Mexikóban és Peruban. Hazánk területén a honfoglalás körüli időkből ismert. Számos fazekasközpontban készítettek fekete kerámiát, pl. Szentesen, Mezőtúron, Hódmezővásárhelyen, Tiszafüreden, Kunmadarason, Dőrön, Leányváron, Komáromban, Tatán, Tüskeváron. Napjainkban is készítenek fekete kerámiát Mohácson, Nádudvaron, Csíkdánfalván. – Irod. Szabadfalvi József: A magyar feketekerámia és keleteurópai kapcsolatai (Műveltség és Hagyomány, 1960); Béres András: A nádudvari fekete kerámia (Debrecen, 1960).

Gyertyamártó (Mezőtúr, Szolnok m.)

Fekete kerámia, Bödön (Mezőtúr, Szolnok m.)

Fekete kerámia. Kanta (Szentes, Csongrád m.)

Kanta és korsó (Nádudvar, Hajdú-Bihar m.)

István Erzsébet

Fekete-Körös völgye: a Fekete-Körös mellékének a Bihar-hegységtől az Alföldig terjedő szakasza, amely magában foglalja a Belényesi-medencét is. Magyarlakta falvai Belényes közelében (Köröstárkány, Kisnyégerfalva, Várasfenes, Körösjánosfalva, Belényessonkolyos, Belényesújlak, Magyarremete) és a folyó Alföldre ömlésénél fekszenek (Gyanta, Kisháza, Tenke, Tenkeszéplak, Bélfenyér). A Fekete-Körös völgyének magyarsága a kora Árpád-korban telepedett meg. Faluit a folyó közelében építette föl. A török hódoltság idején, különösen Várad eleste után (1660) sokat szenvedett és megritkult. A Belényes környéki falvak a 17. sz. végén bekövetkezett nyelvi elszigeteltség következtében archaikus népi kultúrát és nyelvjárást őriztek meg, mely részben a régi Alföldhöz, részben pedig Ny- és DNy-Erdély magyarságához kapcsolja őket. A Fekete-Körös völgye tájegységként első néprajzi kutatója, Györffy István tanulmánysorozata óta szerepel a magyar néprajzi irodalomban. – Irod. Györffy István: A feketekörösvölgyi magyarság települése (Földr. Közl., 1913); Györffy István: Délbihar népesedési és nemzetiségi viszonyai negyedfélszáz év óta (Földr. Közl., 1915); Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt (Bp., 1940); Fodor Ferenc: Az el nem sodort falu (Tenke–Bélfenyér) (Bp., 1940); Kósa László: Az Alföld és a hegyvidék gazdasági kapcsolata (Ethn., 1967).

A 19. sz. végén épült lakóház (Gyanta, v. Bihar m.)

Fekete-Körös völgyi fejfák: 1–2. Körösjónásfalva, 3–4. Magyarremete, 5–6. Köröstárkány, 7–8. Lábtól való fák, Tenke és Gyanta. Köröstárkányon az idősek fejfáit sárgára, a fiatalokét meg kékre festik

Lakóház (Köröstárkány, v. Bihar m.)

Köröstárkányi család 1901-ben (v. Bihar m.)

Vízimalom (Köröstárkány, v. Bihar m.)

Belényesi hetivásár (v. Bihar m., 1964)

Kósa László

Fekete-Körös völgyi viselet: 12 magyar község régi stílusú öltözetei tartoznak ide az Alföld és Erdély határán, megőrizve mindkét táj számos régies vonását. A férfiak vászonöltözetben jártak. Egyik vászoningük rövid derekú, egyenes, bő ujjakkal, T szabású nyakkal. Az öregekét nyakban fekete, a fiatalokét piros galand köti össze. Másik fajta ingüknek hosszú, lobogós ujja vállban ráncolt és szélesen letűzött. Ennek az ingnek nyaka vagy gallérja van. Ünnepen fekete szalagból csokorra kötött nyakkendőt viseltek hozzá. A vastag vászongatya rövid, bő szárú, szélesen letűzött apró ráncolással. Mindezekhez felső testükön télen-nyáron (a munkát kivéve) báránybőr mellényt, kozsokot viseltek. Körhajukra kis kerek tetejű, három ujjnyi széles karimájú nemezkalapot tettek, lábukra pedig ráncos orrú bocskort húztak fehér szőrkapcával; ünnepen csizmát. Ez a téli-nyári öltözet alapja, amihez kiegészítő darabok járulhatnak, az alkalomtól és időjárástól függően. Nyári holmi a szalmakalap, téli a báránybőr sapka. A legények minden fejrevalóhoz elől középütt bokrétát vagy tollat tűztek. Téli viselet a köce nevű rövidebb → ködmön és a fodros aljú bekecs. – A → subának csak gallér nélküli köznapi változata van meg. Divatját múlta már a → szűr és a → guba, de a fehér → daróc elengedhetetlen. Az öregekét fekete, a fiatalokét piros posztórátéttel díszítik a kézelőjén és az oldalán. Nem öltik fel, csak vállra vetve hordják. A → berhe darócposztóból készült ellenzős nadrág, melynek szárai lefelé nem szűkülnek, mert kívül viselik a bocskoron is, bakancson is, csizmán is. Jobbára fázós öregek hordják, a fiatalabbja télen át is gatyát visel. – A nők öltözete a férfiakéhoz hasonlóan egyrétegű, vászoningből és pendelyből áll, fekete kötényt kötnek elébe. Nyáron lábukra papucsot húznak vagy mezítláb járnak. A női ing mellévarrott ujjú. Az ing nyakát és ujjait nem a felső szélükön ráncolják, hanem valamivel beljebb, hogy ezáltal kis fodrot nyerjenek. Az ing rövid és fodros ujjának ráncait éppúgy letűzik, mint a férfiak ingét-gatyáját; ugyanígy tűzik le a bő, egyenes szabású, korcos pendelyeket is. Az asszonyok fejkendője kötényükhöz hasonlóan egyszínű fekete. Ünnepen a lányok hajukat szalagokba fonják és karjukra keszkenőt terítenek. Az asszonyok viszont „tarajos” főkötőt tesznek a fejükre, s e fölé átlósan összehajtott fehér kendőt terítenek. Miként a férfiaknak, a nőknek is téli-nyári ruhadarabja a kozsok nevű bőrmellény; csak téli ruha az ujjas köce. A férfiakkal közösnek mondható öltözetdarabok mellett a nők, kiváltképp a lányok szövetpruszlikot és szövetujjast is viselnek, mindkettőt bársonyszalaggal díszítve. A → mente fekete posztóból való prémes, panyókásan felöltött kabátféle, a menyasszony viselte az esküvőn. Ünnepen a pendely fölé szoknyát öltöttek, ennek is két sor bársonyszalag volt a disze, mint a többi újabb szövetholminak. A darócot a férfiakéval azonos formában és színben viselték. Télen csizmát húztak. Ez az egyszerű, régi viselet egyes öltözetdarabjai által többfelé is kapcsolódik. Az Alföld felé utal a rövid gatya, a kis kerek posztókalap s a női mente megléte és viselésmódja. Nagyobbrészt azonban Erdély magyar csoportjainak öltözetdarabjai és viselési szokásai tükröződnek a Fekete-Körös völgyi viseletben. Így elsősorban a férfiak és nők közös öltözetdarabjai, azután a télen-nyáron hordott bőrmellények; a bocskoron, bakancson kívül viselt nadrág. A nők főkötője s az afölött hordott fehér kendő, a szoknyák, ujjasok, pruszlikok bársonyos szalagdísze, a karon viselt keszkenő – mind-mind arrafelé utal. Ugyanígy az ünnepi suba hiánya is. Helyi sajátosság nem sok akad: ezek között első az ing, a pendely és a gatya szélesen letűzött ráncolása, azután a női ing nyakfodra, végül az egész öltözet együttese. – Irod. Györffy István: A feketekörösvölgyi magyarság viselete (Népr. Ért., 1912).

Legény Köröstárkány, v. Bihar m.,

Fiatalasszony és leány (Köröstárkány, v. Bihar m.)

Jegyesek (Köröstárkány, v. Bihar m.)

Fiatal házaspár (Köröstárkány v. Bihar m.)

Fél EditHofer Tamás

fekete ugar: a vetetlen → ugar megkülönböztető elnevezése a zöld ugarral szemben.

feketevasárnap: → feketehét

feketézés: 1. a földes parasztszobák, konyhák, ámbitusok időnkénti felkenése fekete földből oldott festőanyaggal. E célból a háztartások ősszel egy vagy két kocsi fekete földet szereztek be, az egész évre való anyagot. A fekezétés a leány vagy fiatalasszony tiszte, csak így volt a szoba az ünnepre felkészített. Földes szobákban még az 1950-es években is lehetett találkozni vele. – 2. → kontúrozás kerámián.

K. Csilléry Klára

fékhám: → farhám

fékpapucs, talabor, csúsztató: a befékezett, megkötött → kerék talpa alá illesztett papucsszerű eszköz, amely arra való, hogy védje a kerék talpát vagy a vasalt kerék → sínjét a csúszás okozta kopástól; kivált a vasalatlan keréktalpaknak volt erre nagy szükségük hegyes, köves vidéken, ahol hosszú száz métereket is csúszott a kerék.

Kerékkötő talabor (Székelyföld)

K. Kovács László

fektető ruha: → csecsemőöltözet

féktuskó: → fék

Fél Edit (Kiskőrös, 1910–): etnográfus, a történelemtudományok kandidátusa (néprajz, 1957). A szegedi tudományegyetem bölcsészettudományi karán doktori oklevelet szerzett (1935), a bp.-i tudományegyetem magántanárrá habilitálta (1946). A Néprajzi Múz. munkatársa, igazgatóhelyettese, osztályvezetője, majd tudományos főmunkatársa (1935–1970). Szerkesztette az Ethnographiát (1944–1948). Kutatómunkájának középpontjában a paraszti társadalom kérdései állnak. Könyveiben, tanulmányaiban ábrázolta egy Duna menti német község kulturális beilleszkedését, ill. hagyományőrzését, helyzetképet adott egy dunántúli falu kultúrájáról, társadalmáról a kutatás időmetszetében, vizsgálta a családszervezet, rokonsági intézmények, nemzetség, a munkában való kooperáció, a falusi társadalom rétegződése kérdéseit. A Hofer Tamással együtt végzett átányi kutatásból eddig megjelent kötetekben a község társadalmát, a paraszti gazdálkodás és háztartásvitel mindennapos döntési folyamatait és hagyományos ismeretanyagát, valamint a különböző paraszti üzemek eszközfelszerelését elemezte. További munkái a népviselettel, hímzéssel és általában a népművészet kérdéseivel, különösen a népművészet társadalmi összefüggéseivel, a múzeumi tárgygyűjtés elveivel foglalkoznak. Cikkei, tanulmányai főképpen a Néprajzi Értesítőben és az Ethnographiában, valamint külföldi szakfolyóiratokban jelennek meg. – F. m. Harta néprajza (Bp., 1935); Kocs 1936-ban (Bp., 1941); A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Egy kisalföldi nagycsalád társadalom-gazdasága vázlata (Érsekújvár, 1944); A magyar népi társadalom életének kutatása (Bp., 1948); Ungarische Bauernkunst (Hofer Tamással és K. Csilléry Klárával, Bp., 1958, 1969, magyarul: 1969, 1970); Hungarian Peasant Embroidery London (London, 1961, németül is); Népviselet (Bp., 1962); Parasztok, pásztorok, betyárok (Hofer Tamással, Bp., 1966); Proper Peasants (Chicago, 1969); Bäuerliche Denkweise in Wirtschaft und Haushalt (Göttingen, 1972); Geräte der Átányer Bauern (Hofer Tamással, Koppenhagen és Bp., 1974); Magyar népműészet (Hofer Tamással, Bp., 1975, 19762); Magyar népi vászonhímzések (Bp., 1976).

félajtó: a lakóházak bejárati ajtaja előtt alkalmazott, kifelé nyíló, alacsony → ajtó. Általában lécből, ritkábban deszkából készült, egyszárnyú. A befelé nyíló, egyszárnyú bejárati ajtókkal együtt használták. Jó időben, amikor a belső ajtót szellőzés céljából kinyitották, a külső félajtót becsukták, nehogy a baromfiak a házba bemenjenek. Sok helyütt télen egyszárnyú, nagy ajtóra cserélték ki. Elsősorban a Kisalföldön, a Nagy-Alföldön, a Felvidéken, Bácskában és a Bánságban használták. Neve: cserény (Tolna-Baranya), lésza (Székelyföld), sarágja (Kisalföld, Mezőföld, Duna-Tisza köze), sorompó (Nógrád, Heves), rács (ÉK-Felvidék), rostély (Csongrád, Bánság) és verőce, veréce, verepce (a Tiszától K-re).

Füzes Endre

félbéres: → kisbéres

félcipő, topánka: talpból és kivágott bőr, bársony, ebelaszti (tartós textilfajta) vagy vászonféle felsőrészből álló női → lábbeli. Kapuváron és környékén a piros bőrből készült, két- vagy hárompántos félcipő volt a kedvelt, míg a palócságnál a fekete pántos. Különösen a Sárközben a meggypiros vagy fekete bársonyból készült félcipőt viselték, amelyet színes selyemszalagok, színes hímzés és sárgaréz „ringlik” díszítettek. Szokás volt a félcipők sarkára a talp felől egy rézrudacskán néhány rézkarikát is felerősíteni, amelyek járásnál vagy tánc közben csörögtek, ezeket csörgős cipőknek nevezték. – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956); Horváth Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972).

Félcipő (Kapuvár, Győr-Sopron m.)

Gáborján Alice

felekezet: 1. → baptisták, → evangélikusok, → görög katolikusok, → görög keletiek, → reformátusok, → római katolikusok, → szekták, → szombatosok, → újkeresztények, → unitáriusok. – 2. → banda, → halászbokor

félelemkereső, a: → hiedelemmese. Cselekménye: hetvenkedd legény meg akar tanulni borzadni. Anyja (a pap, sekrestyés) lepedőt borítva magára odaáll éjfélkor a temetőkertbe (az üres templomba stb.), leveri a lábáról (agyonüti). A fiú világgá megy. Megitat (a tűz mellé fektet) akasztott embereket. A király (kocsmáros, molnár) elátkozott kastélyát (házát, malmát) megszabadítja az ördögöktől. Jutalmul megkapja a királykisasszony kezét. Tréfás befedezés: jelentéktelen apróságtól, kismadártól, halacskáktól megborzad (AaTh 326). A kísértet elvezeti őt a pincébe, és megmutatja az ott felhalmozott kincseket. Megbízza, hogy juttassa vissza azoknak, akiktől jogtalanul eltulajdonította: emiatt nem tudott nyugodni. félelemkereső teljesíti a kívánságot, a az elhalt király (öreg gróf, kocsmáros) többé nem kísért. Ő is részesül a kincsekből (AaTh 326A*). Országosan ismert, hiedelemelemekre, -motívumokra felépített mese. A meséskönyvek, ponyvafüzetek útján elterjesztett Grimm-változat mellett még két attól független, határozottan körvonalazható redakciója és számos amorf, a → hiedelemmondához közelebb álló változata van. Ezek közvetlen irodalmi forrása nem ismert. Változatainak egy része a tréfás ostoba ördögmesék (→ ostoba ördög meséje) (AaTh 1000–1199) egyik, nagy vonásaiban állandó típuskompozíciójának tűnik. A mese Európa-szerte elterjedt, Ázsiában, Afrikában és Amerikában csak legújabban Európából odaszármazott változatokról tudunk. A típusnak korai irodalmi előképe nem került elő, csupán a 19. az. óta feljegyzett népi változatokat tartanak számon. A mese különösen a szláv nyelvterületen népszerű. – Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Ranke, K.: Schleswig-Holsteinische Volksmärchen (I., Kiel, 1955); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I–II., Bp., 1955, 1960; UMNGy VIII–IX.); Delarue, P.: Le conte populaire français (I., Paris, 1957); Krzyzanowski, J.: Polaka bajka ludowa (I. Wroclaw–Warszawa–Kraków, 1962); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy XII.); Faragó József: Kurcsi Minya havasi mesemondó (Bukarest, 1969).

Kovács Ágnes

felelgetős mese: kötött formájú epikum, melyet rendszerint úgy adnak elő, hogy a mesemondó kérdez, egyik vagy valamennyi hallgató válaszol. A magyar népi szóhasználatban a gyermekek körében, játszás vagy hintázás közben párbeszédes formában is előadható → formulameséket nevezik így, ugyanez a forma előfordul azonban egyes népszerű, napjainkban gyermekjátékként használatos dramatizált mesénkben, mondánkban (ludas játék, tyúkozás, kecskejáték, angyal-ördög játék, hidas játék stb.), valamint fonóbeli és lakodalmi játékaink között is (→ katekizmusi ének AaTh 2010; vö. „Az ördög kilenc kérdése” AaTh 812A*). A felelgetős mese előadható szóban vagy dalban („Hol jártál, báránykám?” → szitakötögető). Országosan, Európa-szerte ismert forma, anyagának, eredetének, társadalmi-történeti környezetének feltárásával adós a folklórkutatás. A felelgetős mesék egy részének közvetlen forrása minden bizonnyal az iskola, és felhasználhatók a kezdetleges számolás, betűvetés, rímalkotás elsajátíttatására is. Egyes típusaik azonban a keresztény egyházi, iskolai gyakorlaton túlmutatnak (→ még: csalimese, → hangutánzó). – Irod. Taylor, A.: Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens II., Berlin–Leipzig, 1934–40); Viski Károly: Drámai hagyományok (A magyarság néprajza, III., Bp., 1941–43); Kovács Ágnes: A magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoportja Adattárában).

Kovács Ágnes

felém rángató: → gereblye

feles: → bérlő

felesdinnyés: → dinnyés

feleség: a házasságban élő emberpár nő tagja, egyik fele. Magának a főnévnek a 15. sz.-ból van első írásos nyoma. A fél állapotjelző származéka. A férfi házastársát feleségének, asszonyának, páromnak, ünnepélyesebb szóhasználatban hites feleségemnek emlegeti, de általában ezekkel a szavakkal is szólítja: „hallod feleség” ... „hallod asszony”, ha már több gyerek volt, azt mondta: „anyja”, „anyjuk” (mármint a gyermekeknek), „anyjukom”. Hagyománytartó vidékeken még nemrég is elvétve hallható volt az „asszonyfeleségem” kifejezés, amely a Barcsay c. balladánkban is megőrződött: „nyiss ajtót, nyiss ajtót asszonyfeleségem...” Szeged környékén „kontyos”-nak, míg a Tiszántúlon „fehércseléd”-nek titulálják tréfásan a férfiak feleségüket. A hagyományőrző patriarchális paraszti társadalomban a feleség a házasságban férjével, „urával” nem egyenrangú. Ezt már a kölcsönös szólításmódban is tükröződött: míg a feleség magázta, kendezte, hallja-e kend ember vagy édesuram formulával kezdte szavait, az ember tegezte, „te asszony”, „te anyja” vagy csak keresztnevén szólította. A férj feleségét a család gazdasági irányításából kizárhatta, parancsolt neki, magatartását szabályozhatta, engedélye nélkül az asszony sehová nem mehetett. A házastársi hűséget megkövetelte, büntethette, nagyobb ok nélkül is megverhette. A testi fenyítést a társadalom csak abban az esetben ítélte el, ha gyakori, mértéken felüli volt, s súlyos következményei lettek. A feleség férjének vissza nem szólhatott, tűrnie és hallgatnia kellett: „az asszony neve hallgass”. – Még a századforduló táján is a házaspárok az utcán nem mentek egymás mellett, az asszony ura mögött három lépéssel lemaradva követte azt. Házba is a férj ment be elsőnek. A gazdagabb, polgárosult vagy egykés vidékeken, ahol az asszony jobban örökölt vagy gyakori volt a vőnek ment férfi (→ egyke, → vőség), már a múlt század végén is az asszony egyenrangú társa lett férjének, a gazdaság ügyeibe beleszólt, saját magára néha mértéken felül is költhetett, sőt ha erős, határozott egyéniség volt, a család vezetését is magához ragadhatta. A feleség helyzetének változásával a közvélemény megítélése is átalakult a férj-feleség viszonyáról. – Igen megbecsült élettárs a szegényparaszt kiscsaládok asszonya, ahol a munkába járó, otthon alig tartózkodó férj helyett a család, a háztartás minden gondja, munkája az asszonyra hárult. De ezekben a családokban is a végső szót mégis csak a férfi mondta ki, az ő véleménye, határozata volt a döntő. A paraszti életből fakadó gyakorlat és ezzel járó szemléletmód kialakította a jó és rossz asszony ideálját. A jó feleség egészséges, munkabíró, termékeny, engedelmes, béketűrő, önállósága csak a férj akaratán belül jelentkezhet, de ezen a kötöttségen belül ügyesnek, szorgalmasnak, élelmesnek kell lennie. Értsen az asszonyi munkákhoz, legyen takarékos, aki nemcsak megtartja, hanem ha lehetséges, gyarapítja is a család vagyonát. Hűséges, megfelel a társadalom erkölcsi normáinak. A rossz feleség mindennek az ellenkezője, s hogy a legfontosabb tulajdonsága a jó, a takarékosság, szorgalom és alkalmazkodóképesség, megmutatkozik abban is, hogy legyen bár egészséges, szép, ha préda, iszákos vagy lusta, rossz feleségként emlegetik. (→ még: férj) – Irod. Bálint Sándor: A vérszerinti, lelki és jelképes rokonság szegedi formái, megnevezései (kézirat); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

Morvay Judit

felesjuhászat, felestartás, részes juhászat: Az a juhtartó paraszt, akinek legalább 200–300 saját juha volt (→ magatarti juhászat), de lakóhelyén birtoka után elegendő legeltetési lehetősége (→ legelőjog) nem volt, az Alföldön általában három évre elszegődött állataival egy fölös legelővel rendelkező nagygazdához, régebben földesúrhoz. A legelőtulaldonos biztosította a legelőt, a téli takarmányt, épületet mind a juhász családjának, mind állatainak, ezenkívül fizetett a pásztornak még → kommenciót is. A szerződés lejártakor megfelezték az eredeti állatállományt és az addigi szaporulatot. A szerződés évei alatt a gyapjú és a tejhaszon is feles volt. Máshol, pl. a magyar népterület. É-i részén a szerződés csak két évre szólt, a részesedést mégis felezték. Néhol csak egy évre szerződtek, a csak ennek hányadában adtak át a kitartásért állatot. Azok a juhtartó gazdák és juhászbojtárok, akik juhukat nem tudták máshol elhelyezni, ugyancsak átadták 2–3 évre felestartásra magatarti juhászoknak. Ezzel is biztosíthatták későbbi önálló nyájuk létrejöttét. A feleség segítette a juhtartó gazdák, önmagukról gondoskodó juhászok megélhetését, hozzájárult a fölös legelők kihasználásához, a juhtartás, gyakran a merinói juh (→ juh) elterjedéséhez. Más állatfajták esetében ez a tartásmód csak rendkívüli esetekben, pl. az 1791-es és az 1863-as aszályos években fordult elő, amikor pl. a Rétközben az odahajtott lovakat és szarvasmarhákat felesben tartották ki. Az alföldi mezővárosokban tanyákra adtak ki felestartásra anyakocát, valamint kotlót fiastól is. – Irod. Paládi-Kovács Attila: A keleti-palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, Debrecen, 1965); Nagy Gyula: Paraszti állattartás a Vásárhelyi-pusztán (Népr. Közl., 1968); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).

Szabadfalvi József

felfedezés: az → innováció egyik formája, valamely kultúrán belül új elem teremtésének folyamata, valamint a folyamat eredménye. A felfedezésnek két formáját ismerjük: vagy a kultúrában előzetesen már megtalálható, de korábban fel nem ismert jelenséget észlelnek, és szervesen a kultúrába illesztenek, vagy a kultúrában korábban nem található, annak elemeiből össze nem állítható, gyökeresen új kulturális elemet alkotnak. Az első eset a gyakoribb, lefolyását Roland B. Dixon az alkalom–megfigyelés–képzelettel megragadás mozzanataira bontotta. A második eset igen ritka, nagy szerepet játszik benne az intuíció. Mindkét formájában leggyakoribb motivációs tényező a társadalmi szükséglet. – Irod. Dixon, Roland B.: The Building of Cultures (New York, 1928); Murdock, George Peter: How Culture Changes (Shapiro, Man, Culture and Society, szerk: Harry L., Oxford, 1956).

Sárkány Mihály

felfogadás: a bérmunkáknál a munkás szerződtetésének aktusa a gazda, azaz a felfogadó oldaláról, szempontjából nézve. A felfogadásnál a gazda diktálja a feltételeket, s ez egész magatartásán, a munkához való viszonyán meglátszik. A felfogadás során azonban a gazda kezét a közösségi normák, érvényben levő munkabérezési feltételek kötik, s igazodnia kell a felfogadás formai követelményeihez is, hogy a kötött megállapodást érvényesnek tekinthessék (megszólítás, bérek és feladatok ismertetése, alku, kézfogás, áldomás).

(→ még: felvállalás)

Szabó László

félfordulós: → lippentős

felfordult világ: → tárgyak lakodalma, a

Felföld: történeti tájfogalom, tágabban a történeti Mo. északi területeinek, az ún. Felső-Mo.-nak, szűkebben a magyar nyelvterület É-i, hegyvidéki területeinek megjelölésére. Bizonyos szerzők az É-i-Középhegységre és ennek É-i tágabb előterére alkalmazzák. Használatára családnévi vagy jelzői szerepben a 15. sz. derekáról van adat. Sokan a → Palócföld megjelöléssel élnek helyette. A Felföld magyarsága a D-i területein honfoglalás kori megtelepedésű, amelyben az Árpád-korban némely helyeken kisebb-nagyobb szláv lakosságú szigetei is voltak. Ezek jelentős része azonban a középkor folyamán felszívódott népileg és nyelvileg a magyarságba. Népessége a feudalizmus megerősödése idején megszállta a korábban lakatlan, ill. lakatlanná tett, csak határőrelemekkel megült gyepű- és gyepűelvi területet, benyomult az É-ról lefutó folyó- és patakvölgyekbe. A 16. sz.-tól egyre nagyobb létszámban fogadott be D-Mo.-ról, a hódoltságból jövő menekülőket. D-i sávja, de helyenként az egész magyar nyelvterület mélységében maga is a török által veszélyeztetetté vagy hódolttá vált és elpusztult. A 18. sz. folyamán a törökök visszaszorultával a magyar és a szlovák népesség sűrű rajokkal vett részt az alföldi megyék újranépesítésében, egyben elpusztult vidékei is benépesültek. Sokfelé szlovák nyelv-szigetek keletkeztek, de sor került az eddig mindig lakatlan erdővidékek hasznosítására, telepítésére is (pl. üveghuták, hamuzsírfőző telepek a Mátra, Bükk hegységben, Zemplénben). A reformáció során népe jelentékeny tömegeiben prot.-sá lett. A magyarok a kálvini, a szlovákok a lutheri irányzathoz csatlakoztak, bár pl. a gömöri magyarok közt ev. vallásúak, a zempléni szlovákok közt pedig kevesen ref.-ok is vannak. A 17. sz. folyamán kibontakozó, a 18. sz. elején megerősödő ellenreformáció nagy területeket érintett, s egyben a középkori, a hódoltságot átvészelt lakosság migrációjának egyik felidézőjévé vált. – A társadalomfejlődés szempontjából a Felföld területét a késő középkori árutermelő mezővárosi, szabad paraszti elemek szerény jelentkezése, a második jobbágyság rendszerének merevsége, nagy robotoltató-majorkodó uradalmak jelenléte-terjeszkedése határozta meg, valamint a viszonylag népes, de szegényedő, aprózódó középnemesség, amely egyre inkább fokozni kényszerült a telkein élő jobbágyparaszt igénybevételét. Helyenként népes kisnemesi csoportok tarkították, akiknek jelentős szerepe volt a protestantizmus fennmaradásában. A jobbágy família-nagycsalád rendszere széleskörűen kedveltté vált mint társadalomszerkezeti és üzemszervezeti egység. Régies jellegű mezőgazdasági gyakorlatában a 19. sz. derekáig-végéig alig történt változás (sarlós aratás, kézi cséplés stb.). A néhány körzetben jelentkező szőlészeti specializálódás, gyümölcstermesztés nem bontakozott ki szélesebb körben, sőt jelentős mértékben vissza is esett. Jelentékeny 19. sz.-i népfeleslegét részben elvándorlás, részben rendszeres nagy létszámú csoportokat megmozgató munkamigráció segítette kiegyenlíteni. A 19. sz. második felétől pedig sokezres tömegek vándoroltak ki területéről É-Amerikába. A vasúthálózat kiépülésével, a kapitalista gyáripar és a városiasodás fellendülésével egyfelől intenzívebbé vált népességének belföldi elvándorlása vagy kétlakivá válása, másfelől bizonyos vidékein más-más időpontban, de megindult a paraszti földművelés, gazdálkodás racionalizálódása. (Pl. bevezették a kaszás aratást.) – Kedvező adottságú körzeteiben a 19. sz. közepétől ennek következtében megindult a népi műveltség átalakulása. Így a korábban füsttelenítés nélküli, majd kürtős, belső tüzelőnyílásos szobai kemencéket az alföldi eredetű kívülfűtős boglyakemencék váltották fel. A 19. sz. második felében megindult paraszti polgárosulása ugyan a népi műveltségnek szinte minden területére átalakítólag hatott, a Felföld kultúrája a 20. sz. folyamán is konzervatívabb, archaikus sajátosságokban gazdagabb volt a szomszédos alföldi vagy távolabbi dunántúli tájakéhoz képest. Noha a 19–20. sz. során sok változáson esett át a Felföld, s az utóbbi 150 évben a Felföld némely táji körzetében számos helyi jellegzetesség alakult ki, a közelmúltig a falusi társadalom struktúrájában, a népi műveltség fő vonásaiban rendkívül pregnánsan jelentkeztek a nagytáji keretekre jellemző sajátosságok. A Felföld népének kultúrája hazai viszonylatban is erősen integrált volt. (Különösen szemléletesen mutatkozik meg ez a népi építkezés emlékanyagában.) Csak látszólagosan mond ennek ellent az, hogy nyelvjárásilag nem egységes. Egyrészt az É-i „palócos” nyelvjárási sajátosságok jellemzik, másrészt keleten Abaúj-Zemplénben az irodalmi nyelv alapjául szolgáló nyelvjárás él, azonban számos olyan nyelvi szerkezeti elem ismert, ami az eltérő fonetikai sajátosságok ellenére is e két vidéket szorosan egymáshoz kapcsolja (pl. ragozás). A Felföld népi műveltségének egységes vonásait az I. világháborút követő új államhatár sem bontotta meg lényegesen, akár a szlovákság, akár a magyarság kultúráját vizsgáljuk is. Archaikusabb fejlődésmenetét jelzi, hogy számos csoportjában még iparvidéken is viseletben járnak vagy jártak az elmúlt évekig (pl. Kazár, Rimóc, Hollókő), de az is, hogy egyes népművészeti ágak (pásztorfaragás, bútormívesség) az országosan megszokottól eltérően itt vitálisak maradtak az I. világháborúig. Földrajzi helyzete, fejlődése révén a Felföld népének jelentős szerepe volt a magyar-szlovák, részben a magyar-ukrán érintkezések történetében. Az alföldi, de a dunántúli, sőt erdélyi területekkel is közvetítő kereskedelmet folytattak, vagy specialista központjaikban azok számára termeltek. – Irod. Szendrei János: Miskolc város története és egyetemes helyirata (Miskolc, 1886–1911); Malonyay Dezső: Hont, Nógrád, Heves, Gömör, Borsod magyar népe. A palócok művészete (Bp., 1922); Mályusz Elemér: Túróc megye kialakulása (Bp., 1922); Fekete Nagy Antal: A Szegesség területi és társadalmi kialakulása (Bp., 1934); Ila Bálint: Gömör megye. A települések története 1773-ig (I–IV., Bp., 1944–76); Kósa László: A csehszlovákiai magyar néprajzi kutatás feladatai (Irodalmi Szle, 1968); Bakács István: Hont vármegye Mohács előtt (Bp., 1971).

Filep Antal

felföldi bútor: az Északi-Középhegység területén és peremvidékén használatos bútor. A társadalmi-gazdasági körülmények kényszerű következményeként itt maradt meg legtovább, általában egészen a 19. sz. második feléig, egységes lakásképet alkotva a nagyrészt házilag faragott bútor. Ezek jelentős hányada igen régies, a paraszti bútorkészítés kezdeteit idéző képződmény. Ilyen volt pl. a mátraaljai palócok hálókamrabeli → ágyszéke és a lakószobában az olyan lóca, melynek ülődeszkája sárlábakon nyugodott. A házilag összeállított bútorokhoz járult a többnyire bognár, ács vagy más hozzáértő által faragott kecskelábas → asztal, továbbá a menyasszonyi kelengyebútor: a háziiparosoktól beszerzett → ácsolt láda és az asztalosoktól vásárolt virágos festésű → láda. Ácsolt ládával elsősorban a gömöri hegyvidék készítőközpontjai látták el a vidéket (→ gömöri ácsolt láda); ezek befolyására több kisebb hatósugarú készítőhelyen is gyártottak ácsolt ládát, így Mátraalmáson (v. Szuhahuta). Az → asztalosbútorok közül a legjelentősebb, legnagyobb vásárkörzetű a → miskolci bútor volt. Nagyobb népszerűségre tett még szert a → rimaszombati bútor. A terület keleti részén a kései kialakulású, sokáig életben maradt bútorstílusok jellemző példája a → sátoraljaújhelyi bútor. Az asztalosbútor általánossá válása nyomán bontakozott ki a 19. sz. második felében a → palóc áttört bútor, továbbá a székek és tányértartók faragása Cserépfalun (→ Hór-völgyi fafaragás). – Irod. Malonyay Dezső: Hont, Nógrád, Heves, Gömör, Borsod magyar népe. A palócok művészete (Bp., 1922); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972); K. Csilléry Klára: Mezőkövesdi bútorok (Mezőkövesd város monográfiája. Mezőkövesd, 1975).

Ácsolt láda (Készítőhely: Gömör m., lelőhely: Mezőkövesd, 19. sz. második fele.) A középső sor emberábrázolásai helyi értelmezés szerint: Szűz Mária és Szent József (mások szerint: Ádám-Éva), a felső sor közepén levő alak a kis Jézus. Bp. Néprajzi Múzeum

Karos lóca támlájának egyik táblája vadászjelenettel (Kazár, Nógrád m., 1890). Pásztorfaragó munkája. Bp. Néprajzi Múzeum

Felföldi bútor Gömöri készítésű ácsolt láda (Lelőhely Szarvas, 1720) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

felföldi pásztorművészet: A magyar → pásztorművészetben a felföldi pásztorművészet jellegzetessége a → fafaragás és a különféle fémberakás. A fennmaradt emlékanyag és föltehetően a pásztori faragógyakorlat kibontakozása is későbbről datálódik, mint az Alföldön és a Dunántúlon. Domború faragással díszítették a → pásztorbotokat, → juhászkampókat és a → karikásostorok nyelét. Különösen változatosak és a felföldi pásztorművészetre jellemzőek az ivócsanakok (→ csanak), Domború faragás került a fa → gyufatartókra és → sótartókra; egyes pásztorok (pl. Barna János) ezekre az apró felületekre bibliai jeleneteket komponáltak. A pásztori fafaragásnak ehhez a gyakorlatához kapcsolódik a Nógrád megyében a múlt század utolsó harmadában divatba jött bútorokat díszítő áttört faragás (→ palóc áttört bútor). A felföldi pásztorművészetre jellemző még az ólmozás, rézszalagok, szögek beverése, rézlemezből kivágott díszítmények → berakása. Ólmozás főképpen botokra, ostornyelekre került, a rézszalagokkal való beverés legszebb példái a balta- és a → fokosnyelek. Pásztori hangszerként maradt fenn a Felföldön a duda, amelyre kos- és kecskefej alakú dudafejeket faragtak. Ezekre ugyancsak kerülhetett fémberakás, fémdísz, homlokukra tükör is. – Irod. Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp, 1934); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 1972).

Ivócsanak (Kisterenye, Nógrád m.)

Felföldi pásztorművészet. Kaszárnya, előtte silbak: áttörten faragott széktámla betétje (Piliny, Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Ivócsanak. Berze János munkája (Bekölce, Heves m.)

Felföldi pásztorművészet Gyufatartó, Jézus a jó Pásztor ábrázolásával (Barna János juhász munkája, Drégelypalánk, Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Áttört támlájú pad részlete (Karancsság, 19. század vége) Balassagyarmat, Palóc múzeum

Botfej, házi- és vadállatok ábrázolásával (Barna János juhász munkája, Drégelypalánk, Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Karikásostor nyele, ólomberakással, rézszögekkel díszítve (v. Hont m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Hofer Tamás

felföldi szűr, palóc szűr: posztója általában vastagabb az egyéb vidékeken készült → szűrökénél. Szabása a dunántúli és az alföldi szűrök között áll, amennyiben hosszabb a dunántúlinál, de rövidebb az alföldinél. Bősége is a kettő közötti. Gallérja az alföldinél nagyobb, a dunántúlinál kisebb. Markos, Domoszló, Veresmart népe jobbára szürke szűrt hordott. Gyöngyöstarján, Gyöngyöspata számára nagy gallérú, rövid palóc szűrőket csináltak, amelyek gallérja majdnem tele volt hímezve, főleg piros virágokkal. Ilyen cifraszűrőket azonban leginkább csak váltóba készítettek, azaz rendelésre csináltak. Ezek jobb minőségűek lévén, vastagabb posztóból is készültek. Mint az alföldi szűrökét, a felföldi szűrök alját is tenyérnyi széles posztószéllel toldják ki kopás ellen. Az ujjak általában nyitottak, de a pásztorok, gulyások és kondások szűrei fenekes ujjúak. A felföldi szűrt sohasem szegik be olyan szélesen, mint a dunántúli pásztorszűrt, e tekintetben olyanok, mint az alföldi régebbi divatú szűrők, amelyeknek a szegése legfeljebb 2 cm széles volt. A szegés – ugyancsak az alföldi régebbi szűrökhöz hasonlóan – fekete. Rendesen piros aláfogás, → cigula járul hozzá. E posztócsíkok díszítése fekete és piros, ritkán kevés zölddel és kékkel. A feleresztés a felföldi szűrökön, különösen a gömörieken sokszor el is marad. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Palotay Gertrúd: Szűrhímzés-öltésmódok (Népr. Ért., 1930).

Felföldi szűr eleje (Gyöngyöstarján, Heves m.)

Ugyanennek a szűrnek a háta

Felföldi szűr Befenekelt ujjú szűr gallérja és (alsó kép) maga a szűr (Gyöngyöspata, Heves m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

felföldi viseletek: a közvélemény gyakran palóc viseletekként tartja számon, noha távolról sem csupán palócok hordják. (A palócok viseletéhez tartozik: a bocsárlapujtői, → bujáki viselet, → dejtári viselet, → diósjenői viselet, → kazári viselet, Szécsény környéki és ludányi viselet.) Ezt a nagy csoportot is – akárcsak a többit – számos jellemző vonás együttese alkotja. Igen jellemző e viseletek viszonylag fiatal kora. A mai 50–60 éves kutatók még beszélhettek olyan idős falusiakkal, akik fiatalon csak vászonruhában jártak, s azok közé tartoztak, akik elsőkül öltötték fel a posztónadrágot, -kabátot. Ezáltal nyári, később pedig egyenesen alsó öltözetté szorították vissza a vászonneműeket. Ezek szerint a korábbi, de még emlékezetben elérhető férfiöltözet vászoningből és gatyából állott, hűvös időben bőrmellényből, ködmönből vagy szűrből. A subát itt csak kevesen viselték. Noha a múlt század eleji adatok még szólnak a gyapjú házi feldolgozásáról, melyből azon fehéren szabtak-varrtak férfinadrágot és valamiféle condrát, tehát ujjast, úgy látszik, ez a szokás már a század közepére elenyészett, és a fehér posztóból csupán szűröket viseltek, ez azonban már nem házi készítésű volt, hanem kézművesipari. A lábukon bocskort, ünnepen és télen csizmát viseltek, fejükön nagy karimájú kalapot, ill. prémkucsmát. – Ugyanekkor – tehát a múlt század harmadik harmadában – a női viselet vászoningből és pendelyből állott. A pendely fölé egy vagy két kötényt kötöttek (egyiket elöl, másikat hátul, tehát pároskötényt). Hűvös időben az ing fölé bőrmellényt vagy ködmönt öltöttek, a lábukra piros vagy fekete csizmát húztak a nyári bocskor vagy papucs helyébe. – Ez volt az az öltözet, mely a férfiakéval egyidőben kibővült, megváltozott. Amazok vászonruhája fölé fekete posztómellény, posztónadrág és kiskabát került, a nők pendelye fölé pedig egymás után több szoknya is. A vászoning megmaradt még ebben a században is, de fölötte általánossá válik a vállkendő a pruszlikkal. Erről a vállkendőről ezt olvashatjuk 1819-ből: „melly keszkenyő nincs szokásban, a’mellynek tisztesség okáért való behozásán a’lelkipásztorok igyekeznek. Ezen mezítelenségeket midőn a Szentegyházba mennek, ugy rejtik el, hogy az idősebbek keszkenyővel, a’ fiatalok pedig finom fátyollal kötvén be fejeket, annak szegleteiből és végeiből mellytakaró is kikerül. Ezen alkalmatossággal a leányok fél rőf szélességű és három-négy rőf hosszúságú hímes rojtos kendőt tesznek vállaira” (sic). Ami azt jelenti, hogy az ing mélyen ki volt vágva – valójában egyes palóc községekben viselték a legnagyobb kivágású ingeket. Vállkendőt nem hordtak, de a fejen viselt kendők és fátylak olyan nagy méretűek voltak, hogy jutott belőlük a váll eltakarására is. A vállkendőből lett azután a viselet egyik legfontosabb kelléke. Ez a vállkendő – melyhez hozzáigazítják a rövid és igen bő (rendesen két ing egymás fölé öltéséből kialakult) ingujjakat – lett hangadója a felföldi viseleteknek a felső testen. Az ebben a korban már nagyszámú szoknyák előtt igen bő kötényt viseltek, mely szinte beérte a szoknyákat. A ruhaanyag (kendőre, szoknyára) kékfestő, mellette kasmir, kisebb mértékben más gyári kelmék. Az utóbbiak között a tüllcsipkék a fej- és vállkendők, ünnepi ingujjak anyagát szolgáltatják. Egyébként az ingek ujjai, ünnepre is kender- vagy kallott pamutvászonból készültek. Sajátos, csak a felföldi viseletekre jellemző vonás: a fejrevalók igen gazdag változatossága. Ez a gazdagság nemcsak abban áll, hogy a fejdísz több rétű (van alsó és felső fejkötő, utóbbi nemegyszer maga is több részből van alkalmanként összeállítva, felettük fejkendő), hanem 2–4–5 községenként formája is változik. E helyi változatokon belül is a félünneplő és ünneplő, az egyszerűbb-összetettebb, díszesebb vagy kevésbé díszes példányok egész sorozatokat alkotnak. Az ujjatlan bőrmellény, hímzett változatban, egyes községekben erre a késői időre is fennmarad, általánosnak azonban a bélelt ujjasok mondhatók. A rókaprémes mente mindvégig megmarad mint legbecsesebb felső ruhadarab. Tartja magát a csizma is télidőben. – Ennek a viseletcsoportnak nyugat felé mintegy végső kicsengése a színes → martosi viselet, délre pedig az aszód-vidéki viselet, a galga menti, sőt bizonyos fokig a → Budapest környéki viselet is.

Érsekújvári köznép Nyitra vármegyében (A Regélő 1837-es évfolyamában megjelent metszet nyomán)

Muzslai köznép Esztergom vármegyében (A Regélő 1837-es évfolyamában megjelent metszet nyomán)

Fél Edit

felfuvalkodott béka: a: → ezópusi mese és példázat. Az öreg béka azzal kérkedik társainak, hogy ha akarna, ő is tudna akkora lenni, mint a mezőn legelésző kövér ökör. Úgy felfújja magát, hogy végül megreped (AaTh 277A). A magyarban Heltai Gáspár ezópusi mesegyűjteményéből és Dugonics András közmondásgyűjteményéből jól ismert. A szájhagyományból nem került feljegyzésre. A nemzetközi népmesekatalógus finn, lett és indiai változatokról tud. Legkorábbi ismert szövege J. de Vitry (13. sz.) példázatgyűjteményében található, tartalmazza a mesét Halm és Jacobs Aesopusa is. – Irod. Dugonics András: Magyar példabeszédek és jeles mondások (I–II., Szeged, 1820); Imre Lajos: Heltai Gáspár ezópusi meséi (Bp., 1897; RMKT 4); Graf, Adolf: Die Grundlagen des Reinecke Fuchs (Helsinki, 1920; FFC 38.); Wienert, W.: Die Typen der griechisch-romanisehen Fabel (Helsinki, 1925; FFC 56.); Kovács Ágnes: Magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., 1958. III. 3. 278 mt.); Tubach, F. C.: Index Exemplorum (Helsinki, 1969; FFC 204.)

Kovács Ágnes

félgyűrű, félkendő: → meseelem. A mesehős a természetfeletti ellenfél legyőzése után elnyeri a királykisasszonyt, de vándorútját folytatnia kell. Megígéri, hogy egy év múlva visszatér. Mátkája jegyül odaadja gyűrűjének és kendőjének felét, hogy majd arról fogják egymást felismerni (Thompson Motif-Index H94. 5.). A hős távozása után álhős kényszeríti a királykisasszonyt, hogy vallja őt megszabadítójának. A királykisasszony egy darabig ellenáll, végül beleegyezik, hogy feleségül megy az álhőshöz. Lakodalmuk alatt telik le az egy év, a hős álöltözetben (→ jelmez) megjelenik és felmutatja a félgyűrűt. Felismerik, az álhőst ló farka után kötik, s a királykisasszony a valódi hős felesége lesz. A félgyűrű meseelem legtöbbször a → sárkányölő vitéz (AaTh 300) típus egyik, nálunk viszonylag ritka redakciójában fordul elő.

Kovács Ágnes

félhajó: → sárhajó

félhely, fél telek: egy egész → jobbágytelek fele. Birtokosa a féltelkes vagy félhelyes → jobbágy.

Török Katalin

félhelyes gazda: → gazda

félig nyúzott bakkecske, a: → állatmese, funkcióját tekintve → gyermekmese. Cselekménye: a gazda elküldi sorra három fiát kecskét legeltetni. Meghagyja (versben), hogy hajtsák derékig érő fűbe, övig érő vízbe. A fiúk így is tesznek, a kecske ennek ellenére este mindig azt hazudja, hogy éhes és szomjas. Az apa fiait egymás után megveri (elkergeti a háztól), s végül maga hajtja ki a kecskét. A kecske, bár a gazda szeme láttára ette-itta tele magát, este ismét azt állítja, hogy egész nap koplalt (AaTh 212). A gazda haragjában egy cölöphöz kötözi és elkezdi elevenen nyúzni. Közben bemegy a házba kését megfenni, a kecske elszakítja a köteleket és világgá szalad. Erdőben egy rókalyukba bújik, a a rókát elijeszti. A róka különböző állatokat (farkas, medve) hív segítségül, de a kecske azokat is megfenyegeti (versben). Végül a sündisznó (dongó, szunyog) begurul (berepül) a lyukba, s a kecskét össze-vissza szurkálja. A kecske kiugrik, s az összegyülekezett állatok felfalják (H 212; BN 161*; MÁT 212B*; MNK 212A*). Voltaképpen két – olykor négy – típusból alkotott állandó típusösszetétel (a mese befejezése nemegyszer AaTh 20 + AaTh 21), melynek két összetevője nálunk önálló meseként csak elvétve fordul elő. 18 változatát (+ 1, ill. 2 változat a mese két részéből) tartjuk számon az egész magyar nyelvterületről. A típus Európában általánosan ismert. Nyugaton a mese első fele (gyakran, pl. a Grimm-gyűjteményben is, a → Terülj asztalkám! típussal kombinálva), keleten a második a népszerű (orosz, román, délszláv változatok). A típusösszetétel kialakulásának színhelye és időpontja felderítetlen. A magyar forma → versbetétes mese. Népszerűségéhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy Arany László és Benedek Elek is lejegyezték, ill. feldolgozták, s változataik tankönyvekben, meséskönyvekben, kalendáriumokban és olcsó kiadványok formájában széltében elterjedtek. Több mesemondónk a kettő kombinációjából alakította ki a maga változatát. – Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Schullerus, A.: Verzeichnis der rumäniachen Märchen und Märchenvarianten (Helsinki, 1928; FFC 78.; 103 I*mt.); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: Magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., 1958. III. 3.); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (Bp., 1960; MNKF 1.); Kovács Ágnes: A XX. században rögzített magyar népmeseszövegek XIX. századi nyomtatott forrásai (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Kovács Ágnes

féling: → csecsemőöltözet, → gyermeköltözet

felirat: a parasztság által használt tárgyakon az írás és olvasás terjedésével párhuzamosan jelent meg és terjedt el. A eleinte puszta évszám, amelyhez csak később társult szöveg. – Míg Ny-Európából már a 16. sz.-tól ismertek datált paraszti tárgyak, a mo.-i emlékanyagban ilyenek csak a 17. sz.-tól jelentkeznek. A felirat-alkalmazás paraszti gyakorlata az úri-polgári körökben különösen a 16–17. sz.-ban divatozott szokás nyomán bontakozott ki. Míg azonban ott a felirat iránti igény hamarosan elhalt, a parasztságnál meggyökeresedve hagyományossá vált. A 17. sz.-ban és a 18. sz. első felében a paraszti tárgyakon az évszám szórványos (pl. mestergerendán 1686-ból, Börcs, Győr-Sopron m., háziiparos készítette → gömöri ácsolt ládán 1720-ból, falusi faragóra valló díszítésű, Sopron vármegyei mángorlón 1730-ból). A parasztok számára is dolgozó mesteremberek munkáin a is megjelent, így debreceni karosszéken: „Építődött Ao 1714 Molnár Pál palérlegin miatt” vagy dunántúli takácsszőttesen: „Gál Erseji Takács Pál szőtte 1746”. Az alkotót megnevező paraszti feliratok a 18. sz. második felétől mutathatók ki, pl. viszáki (Vas m.) mángorlón: „Ano 1767 Cinálto Lud Ferenc” és székely himzésen: „Nagy Ilona 1776 eszt. varrotta”. A 19. sz.-ban mind általánosabb lett az évszámok, feliratok alkalmazása az ünnepi szerepű tárgyakon. Az elterjedés azonban nem egyenletes, vannak vidékek, ahol még az egyszerű évszám is mindvégig ritka maradt, másrészt vannak tárgyfélék is, amelyeken csak elvétve fordult elő (pl. ácsolt láda). A feliratnak a tárgyon való elhelyezése változatos. Korábban a felirat csak esetlegesen ékelődött a díszítmények közé vagy járult melléjük, és előfordult a tárgy aljára rejtett datálás is. Majd mindinkább beépült a felirat a díszítménybe, sőt maga is díszítőelemmé vált (ennek legszebb példái közé tartoznak a 19–20. sz. fordulóján készült cserépfalui tányéros polcok, melyek legfőbb díszei a korlátokat alkotó áttört feliratok; → Hór-völgyi fafaragás). A felirat és évszám egyes elemei gyakran dekoratív elosztásban, ill. központi helyen láthatók. A különböző tárgykészítő központokban kialakultak a felirat eltérő elhelyezési módjai, pl. a → hódmezővásárhelyi bútornál a karosszéken a támla felső szegélye mentén, a menyasszonyi ládán a tető belsejében, rendszerint díszes keretbe foglalva. A felirat leggyakrabban a tulajdonost, ill. a megajándékozottat nevezi meg, esetleg a tárgy készítőjét, ajándékozóját, ritkábban az ábrázolt jelenetet vagy annak szereplőit. Egyéb felirat, különösen személyes vonatkozású, ritka (→ szerelmi ajándék), vallásos felirat a magyar népi tárgyakra általában nem jellemző. A 19. sz. második felében viszont meglehetősen gyakorivá vált a hazafias felirat, leginkább „Éljen a haza!”. Cserépedényen fordul elő a vásárlásra buzdító felhívás, pl. „Ved meg Panni”. Egyes tárgycsoportokon, elsősorban alkalmi szerepű boros és pálinkás edényen szinte követelmény a hosszabb, erre a célra fogalmazott felirat (→ feliratos népköltészet). – Irod. Ott, Margrith: Das Ornament im bäuerlichen Kunsthandwerk des Kantons Appenzell (Zürich, 1945); Tardieu, Suzanne: Meubles régionaux datés (Paris, 1950); Kresz Mária: Évszámos hódmezővásárhelyi cserépedények a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1954); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

Felső kép: Téka. Felirata: „Bánfi Pálé” (Hódmezővásárhely, Csongrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum – Mángorló lapja. Felirata: „Ano: 1767 cináltó Lud Ferenc” (Viszák, Vas m.) Bp. Néprajzi Múzeum – Alsó képek: Láda. Felirata: „Szénási Sáráé, Anno 1834” (Hódmezővásárhely, Csongrád m.) – Ládatető belseje. Felirata: „Petri Susannáé, 1848.” (Szeghalom, Békés m.)

Tálaspolc. Felirata: „Lökös Erzsébetre áldás – Simon András készítté – Készült 1901 évben márczius” (Cserépfalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Láda. Felirata: „1810-be” (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)

K. Csilléry Klára

feliratos népköltészet: rövid, pár soros, általában ritmikus, rímelő, versformában írott szöveg. Attól függően, hogy hol található, megkülönböztetünk ház-, kapufeliratot, kocsma-, csárdafeliratot, sírfeliratot, → butellaverset. Ismeretes az egész országban. Célja fajtáinak megfelelően az üdvözlés, figyelemfelkeltés, emlékállítás vagy egyszerűen a szórakoztatás. Szerzői nem specializálódott személyek, hanem alkalmi feliratírók. Stílusában közel áll a → rigmushoz. A népi kultúrában elfoglalt szerepükre Szendrey Zsigmond hívta fel a figyelmet. – Irod. Tömörkény István: Feliratos agyagedények (Népr. Ért., 1912); Szendrey Zsigmond: A népi feliratos költészetről (Népünk és Nyelvünk, 1931. 3. sz.).

Szemerkényi Ágnes

félkas: a → szekérkasnak az a változata, amelyet → kocsikra vagy a → szekérderék farába tettek fel, hogy ki ne hulljon valami a derékból, ha hosszabb útra mentek. Olykor a → talyigákra is félkast tettek.

K. Kovács László

félkezes: → summás

féllepedő: → széllepedő

fellépővas: → fürhéc

félnépi folklór: az osztálytársadalmak alávetett, de nem kizsákmányolt osztályainak (és rétegeinek) közösségi jellegű társadalmi tudata, a kizsákmányolt osztályok folklórjának megfelelő kategória. Voltaképpen ide tartozik a hivatásos és a folklór jellegű művészet közötti számos átmeneti forma (diákok, városi lakosság, céhek, bizonyos mértékig a munkások folklórja), ezenkívül a népies és népszerűsítő kulturális termékek (ponyva, kalendáriumok, iskolakönyvek) egész sokaságában található folklór jellegű alkotások és jelenségek összessége. Tartalmilag a folklórhoz hasonló témák és művészi eljárások jellemzik ugyanakkor megfigyelhető benne az egyéniség fokozottabb szerepe. A hagyományozás nem csupán szóbeli lehet, és a közösségi jelleg természetesen a nem kizsákmányoltak megfelelő csoportjára jellemző. Általában a nyomtatás és az iskoláztatás elterjedésével jelentősége fokozódik, és minden közösségi jellege ellenére is az írásbeliség alapján áll. Különböző jellegű jelenségeket soroltak ide, amelyek külön-külön értelmezendők (→ munkásfolklór, → népiesség,→ ponyva, → népkönyv, → városi folklór); voltaképpen közösségi kultúra terméke, de nem értelmezhető sem a közköltészet, sem a tömegkultúra kategóriáival, ezeken belül megkülönbözteti az, hogy a hajdani folklórral azonos jellegű és terjedelmű. Az uralkodó osztályok kultúrája és a folklór közötti kölcsönös kapcsolatok (bár nem kivétel nélkül) zömmel a félnépi folklór segítségével történnek (→ folklór). – Irod. Pogány Péter: Folklór és irodalom kölcsönhatása a régi váci nyomda működése nyomán (1770–1823) (Bp., 1959); Lowenthal, Leo: Literature, Popular Culture, and Society (Engleliwood Cffs, 1961); Ortutay Gyula: Az iskolai nevelés szerepe parasztságunk kultúrájában (Ethn., 1962); Littérature savante et litterature populaire (Paris, 1965); Mandrou, Robert: Magas kultúra és népi műveltség (Századok, 1970); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

felnőtté avatás rítusai: → avatás

felnyársalás: → karóba húzás

féloláhos, félolájos: 1. az erdélyi → legényes férfitánctípus formailag legegyszerűbb keleti székely és gyimesi csángó altípusa. Szabályzatlan szerkezetű férfi szólótánc, de olykor nők is járják. Neve arra utal, hogy a táncot és zenéjét keverék jellegűnek érzik. Gyors tempójú (Mm. dhangjegy = 120–138), → esztam kíséretű zenéje hangszeres → kanásztánc-dallamokból (ardeleana, kolomejka) áll. Formakincse a közép-erdélyi legényesnél egyszerűbb, zenéhez való illeszkedése is alacsonyabb fokú. Fejlődéstörténetileg a legényes és az → ugrós táncfajta közötti átmeneti fokot képviseli, s mint ilyen, a bukovinai székely silindri, az alföldi oláhos és a mo.-i cigánytáncok legközelebbi formai rokona. A székely verbunkkal való rokonsága révén a verbunktáncokkal is kapcsolódik. – 2. A D-Nyírségben és a Szilágyságban olykor féloláhos névvel jelölik az ugrós alföldi altípusát. – 3. A féloláhos név a Küküllő vidékén viszont a → marosszéki forgatós (korcsos) páros táncot jelöli. – Irod. Lajtha László: Kőrispataki gyűjtés. Erdélyi táncok kis népi zenekarra (Bp., 1955); Martin György: Egyéni és közösségi formatípusok a népi táncalkotásban (MTA I. Oszt. Közl., 1969); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tönetud. Tanulm., 1969–70, Bp., 1970).

Martin György

felpénz: → foglaló

félrím: → asszonánc

félsor-ismétlés: → ismétlés

felső főkötő: → főkötő

felső gatya: → gatya

Felső-Magyarország: → Felföld, → Felvidék

Felső-Maros menti hímzések: három község: Holtmaros, Magyaró és Disznajó vászonhímzései. Párna-, derékalj- és lepedővégekre varrták vörös vagy kék pamutszállal, esetleg a kettővel együtt. Hímzőtechnikája a → szálánvarrott öltés, a → keresztöltés, a → szálvonás és a → vagdalás. Megkülönböztető szerkezeti sajátosságai: a széles középhím mellett az ugyancsak széles peremdísz; továbbá a peremet a középmezőtől elválasztó vonal, amely nemegyszer csíkká szélesül – mint Torockón – és negatív hatású mintával van kivarrva. A Felső-Maros menti hímzésekre a füzéres minták a legjellemzőbbek. A füzér lehet laza, könnyed, virágokkal, csillagokkal megszakított inda, jellemzőbb azonban az erőteljes mértani zegzugvonal, elmértaniasított virágtövekkel közeiben. Ezt a mintát mindig kék és piros fonallal varrták, s a szálánvarrott hímzést szálvonásos-vagdalásos technika beiktatásával tették változatossá. Más munkákon, ill. mintákon is megtaláljuk a szálánvarrott és vagdalásos technika együttes alkalmazását, csupán kevesebb szín felhasználásával (a szálánvarrott rendesen kékkel vagy pirossal készült s a vagdalás fehérrel). Találunk a Felső-Maros menti hímzéseken állatalakokat is, „nyúlnak” nevezett egykori heraldikus griffet, egyszarvút és szarvast. – Irod. Palotay Gertrúd–Szabó T. Attila: Ismeretlenebb erdélyi magyar hímzéstípusok (Népr. Ért., 1941).

Lepedővég kék-piros hímzése fonottas öltéssel és szálvonásos vagdalással (Felső-Maros mente)

Párnavég hímzése kék-piros fonottas öltéssel és szálvonásos vagdalással (Felső-Maros mente)

Párnavég kék-piros hímzéssel, fonottassal és szálvonásos vagdalással. Részlet. (Felső-Maros mente)</k

Lepedővég hímzése kék-piros fonottassal és szálvonásos vagdalással. Részlet. (Felső-Maros mente)

Fél EditHofer Tamás

Felsőőrség, Felsőőr vidéke, Felsőőri népsziget: a történeti Vas m. Rábán túli területén, az Árpád-kori gyepü vidékén a Pinka völgyében fennmaradt magyar településcsoport, nyelvsziget neve. A 20. sz. elején Felsőőr, Alsóőr, Őrisziget és Jobbágyi községek tartoztak hozzá. Egykor határbiztosító magyar lakosságú települések hosszú sora kísérte a Rábán túli országszélt. Erre vallanak az Őr-, Őri- összetételű, Lő-, Lövő tagú, és a Szem, Szemes, Kolozs településnevek is. Jelentékeny vasfeldolgozó-szolgáltató népessége is volt, amire a gyér okleveles nyomokon kívül régészeti leletek, valamint szintén helynévi adatok alapján lehet következtetni (Vasverőszék, Tömörd stb.). A vidék lakosságában az Árpád-kor végétől növekvő arányban jelentek meg az osztrák területről beköltözők. A hódoltság alatt néhány hadjárat alaposan megtizedelte a középkori lakosságot, akiknek száma a határőrelemek szabadalmainak megvonása, korlátozása miatt is csökkent. A németek mellett a török elől menekülő horvátok is részt vettek a népesség-veszteség pótlásában. A reformáció során részben az ev., részben a ref. irányzatokhoz kapcsolódtak. Mint kiváltságos közösséget, az ellenreformáció kevéssé tudta megközelíteni, bár vannak r.k. lakosai is. Közösségeik struktúráját az egykori territoriális kisnemesi jelleg befolyásolta. Gazdálkodásuk a sajátos szubalpi környezetben alakult ki, jelentékeny állattartásuk mellett nem elhanyagolható irtásos szántóművelést fejlesztettek ki. Népköltészeti és folklóranyaguk az utóbbi években válik ismertté. A trianoni békeszerződés óta Ausztriához tartozik mint → Burgenland része. – Irod. Imre Samu: Felsőőr helynevei (Debrecen, 1940); Imre Samu: A felsőőri földmívelés (Debrecen, 1941); Kovács Márton: A felsőőri magyar népsziget (Bp., 1942); Gaál Károly: Zum bäuerlichen Gerätebestand im 19, und 20. Jahrhundert (Wien, 1969); Imre Samu: Az ausztriai (burgenlandi) magyar szórványok (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973); Seper, Karl: Unterwarter Heimatbuch. Geschichte, Kultur und. Wirtschaft einer südburgenländischen Gemeinde (Graz, 1976).

Filep Antal

felsőruha: 1. az a többnyire posztóból vagy más ipari előállítású anyagból készült öltözet, amelyet az → alsóruha fölé öltenek második rétegként. – 2. Gyakran a felső testen viselt öltözetdarabokat jelöli, amilyen pl. a felsőkabát. – Irod. Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I–IV., Bp., 1941–43).

Fél Edit

Félsz: → kiskutya neve, a

felszállók (felmenők) öröklése: az → öröklésnek az az esete, amikor leszármazó örökösök hiányában az elhalt örökhagyó túlélő szülője vagy más előd örökölt. Ilyen esetben régi jogunk szerint az ősi javak (→ ősiség) arra az elődre szálltak vissza, akitől származtak, a → szerzeményi javak pedig a két elődre fele-fele arányban, vagy közülük arra, aki még élt. (→ még: ági öröklés)

Tárkány Szücs Ernő

félszekér, szekéralj: a → szekér alvázának a két része, vagyis az első → tengely a rúdszárnyakkal (→ szekérágas), a tengelyággyal, vánkossal, fürgettyüvel (→ fügető) és a → juhával, valamint a hátulsó tengely a tengelyággyal, a vánkossal és a → nyujtóval. Van eset rá, hogy a két félszekeret külön-külön önállóan is használják, pl. amikor ún. tengelykast szerelnek az első félszekérre; olykor a hátulsó félszekeret használják, mint pl. a → bakitszekér esetében. A két félszekér oldalak nélkül alkotja a → pőreszekeret.

K. Kovács László

félszeres akol: → akol

félszerjászol: → jászol

félszilaj pásztorkodás: → külterjes állattenyésztés

fél telek: → félhely

féltelkes gazda: → gazda

félujjú ing: rövid ujjú ing (Ajak).

felügyelő: → hadnagy, → munkavezető

felülhajtós szélmalom: → szélmalom

félvágás szekér: a székelyek legáltalánosabb → szekere, amelyet ló és ökör után egyaránt használnak. Nevét a nyomtávja után kapta, mivel → tengelyének a hossza 178 cm, ennek megfelelően a nyomtávja vagy vágása – keréktalptól keréktalpig – 80 cm. Ezt a szekéraljat többféle összeállításban is használják: az erdőllő szekér vagy tajiga akkor áll elő, ha a puszta szekéraljra deszka aljdeszkát, a → rakoncáknak deszkákat támasztanak, ezzel hordanak fát, követ, trágyát stb. Hordólajtorjásra is átalakíthatják úgy, hogy hosszú lajtorjás oldalakat (2–2,5 öl hosszúakat) szerelnek rá, amelyeket hátul egy-egy lőcsös rakonca, elöl pedig egy-egy rövid rakonca vagy koslantyú tart. (→ még: csíki szekér) – Irod. Haáz Ferenc Rezső: Az udvarhelyszéki székely szekér (Népr. Ért., 1932).

K. Kovács László

felvállalás: a bérmunkáknál a munkás szegődtetésének aktusa a munkás, azaz a felvállaló oldaláról nézve. A munkás a felvállalás során rendszerint igazodik a gazda, a felfogadó feltételeihez, a ez magatartásán is meglátszik. A munkást védi a kialakult szokásjog a munkabér és a feladat arányosításakor (→ felfogadás). A felvállaló mérlegeli a végzendő munkát, a felajánlott díjazást. A felvállalásnak fontos része az alku, az alkut megpecsételő kézfogás (esetleg jegyző előtt kötött szerződés) és az áldomás.

Szabó László

Felvidék: 1. újabb keletű megnevezése a → Felföld területének. A 19. sz. előtti szóhasználatban a csak szlováklakta vidékeket („tótsági vidékek”) jelölte. A 19. és 20. sz.-ban használt jelentéstartalmában a Felső-Magyarország is szinonimája volt. 1918 után a Felföld, ill. Felső-Magyarország Szlovákiához tartozó magyar- és szlováklakta területeit jelölő szóként használták, tartalma tovább bővült, mivel a → Kisalföld szlovákiai területeit is beleértették. – 2. Felvidéknek nevezik az Alsó- → Háromszékben lakók Felső-Háromszéket, Kézdivásárhely és Bereck környékét. – 3. Felvidéknek nevezik a Balázsfalva körüli magyar falvak lakói a Kis-Küküllő mentén Dicsőszentmárton közelében fekvő vidéket.

Filep Antal

fémmunka: a magyar népművészet anyag és technika szerinti áttekintésében használt kategória, amelybe paraszti és pásztori, valamint mesteremberi munkák tartoznak. Parasztok, ill. paraszti specialisták rézből → csengőket, csatokat öntöttek, rézlemezből (gránáthüvely) → kontyvasakat formáltak és díszítettek véséssel, → beveréssel. Ónból, ólomból öntöttek → orsókarikákat (szórványosan az egész magyar nyelvterületen, különösen Kalotaszegen), hármas, ötös, hetes orsónehezék-csoportokat (Méra, Vista), guzsalyszegeket (Bogyiszló), ólmos botok, pálcák fejét. Parasztok is, de kivált pásztorok → ólmozással díszítették botjukat, ostornyelüket, ritkábban késtokot; borotvatokot, kivételesen mosósulyok lapját. – A → pásztorművészetben, különösen a → felföldi pásztorművészetben gyakori a rézlemez berakás és rárakás, a rézszalagok és szögek beverésével való díszítés. A falusi specialisták és a céhes mesteremberek közé sorolhatók be a cigány fémművesek. Öntöttek csengőket, pipaszurkálókat, csigacsinálókat (orsót helyettesítő cifra végű pálcákat), vasból kovácsoltak – egyebek mellett – → cigányfogasokat. A mesteremberek közül az ötvösök (→ ötvösség), → lakatosok, → késesek, → rézművesek, ónöntők különböző munkái eljutottak a parasztokhoz. Náluk szorosabb kapcsolata volt a falusiakkal a falun lakó → kovácsoknak és a tágabb környéket ellátó vasfeldolgozó központok vasműveseinek (pl. Torockó). Különös gonddal formált díszesebb műveik közül egyesek az épületekhez kapcsolódnak: ajtóvasalások, ajtóhúzók, kilincsek, kulcspajzsok, → ablakrácsok, → ablaktáblák, házoromdíszek, széldeszkafogó vasak a ház fedelére. Változatos formája, díszes kialakítása volt sok kovács készítette egyszerű használati tárgynak is (tözikutya, tűzcsiholó acél). A szerszámokra, fejszék és bárdok lapjába, szőlőmetszőkésekre, aratósarlókba bevert díszítés, ill. a tulajdonos monogramja, tulajdonjele kerülhetett. Ahogy a kocsi és a szekér egyik tükre volt a gazda módjának és gondosságának, úgy vasalása is különös műgonddal készülhetett, csipkés szélűre, bevert virágdíszekkel, ill. vaspálcákból hajlított kacskaringókkal, vaslemezekből domborított rózsákkal. Mint ajándékozni való apró tárgyak kaptak néha díszes formát a vasból kovácsolt kapatisztítók, pipaszurkálók. Kovácsok készítettek szív vagy más alakú apró pajzsokat belevágott monogrammal fa sírkeresztekre, sőt vasból cifrára kovácsolt sírkereszteket is. – Irod. Bakó Ferenc: A tiszaigari cigányok fémművessége (Népr. Ért., 1954); Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972).

Tűzikutya (Cún, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fémmunka: Kanászbalták. Vas fejükön sárgaréz berakással, karcolt díszítéssel, nyelükön bevert rézszalag díszítéssel (Mátravidék) Bp. Néprajzi Múzeum. – „Hetesi” hét tagból álló, ólomból öntött orsókarika-csoport (Méra, v. Kolozs m., 1953) Bp. Néprajzi Múzeum

Ólomból öntött orsónehezékek (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Ólomból öntött guzsalytűk. Felső képek: 1-2. ismeretlen hely 3. Okány (Békés m.), 4. Cserépfalu (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) – Alsó képek: 1–2. Báta (Tolna m.), 3–4. Bogyiszló (Tolna m.)

Rézcsat kolomp- vagy csengőszíjra, lószerszámra (Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum

„Hatosi”. Hat tagból álló, ólomból öntött orsókarika-csoport (Méra, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Házoromvasalás (Átány, Heves m.) Bp. Néprajzi Múzeum

„Hetesi”. Hét tagból álló, ólomból öntött orsókarika-csoport a szétnyitott öntőformában (Méra, v. Kolozs m., 1939)

Kocsilőcsvasalás (Méra, v. Kolozs m.)

Hofer Tamás

fén, fenkő: → kaszakő

fene: a → népi gyógyászat betegségelnevezése. A finnugor eredetű szó jelentése tisztázatlan. Mivel kezdettől gyakran szerepel a farkas jelzőjeként („... egy nagy fene sárkány” Tel. C., „a fene farkasnak szájától” Winkl. C.) vagy el kell fogadnunk a Nyelvtörténeti Szótár „ferus, efferus” jelentését, vagy föltételezni, hogy később a jelzett szó elkopott mellőle. Ennek ellentmond a szó korai, önálló használata és az összetételek (rákfene, bőrfene) második tagjaként szereplése. Megszemélyesített betegségokozó voltára ma már csak szólásokból, szitkokból következtethetünk („Vigyen el a fene” – „egye meg a fene”). A fene tisztázatlan, valószínűleg nem egységes, bőrelváltozással is járó betegség. Több fajtája ismeretes: hidegfene (a csontban van), melegfene (a végtagokat bántja), a rákfene (az ember arcát), van még lépfene (sertésbetegség). Egy 1798-ból származó feljegyzés szerint (Pápai-Páriz) a fene „kemény dagadás, de fájdalma igen nagy”, mások nyílt sebnek írják le. A leírások szerint a furunkulusok egyik fajtáját jelölték ezzel a névvel – erre utalnak azok az adatok, amelyek a pokolvarral, pokolszökéssel azonosítják. Ezt a fekélyes, gennyes sebet különféle füvek főzetével, levével (cickafark, hunyor-fű, torma, hagymáz-fű, vénusz-köldöke fű) kenegették. Fenye, pene néven és feneseb, fene pokolvar összetételben is ismert, a mai orvosi nyelvben is megtalálható a lépfene (anthrax) betegségnévben. A ráksebet, rákfenét helyenként farkasalmalevél főzetével gyógyítják, ezenkívül még nyers húst, kocsikenőcsöt, pipamocskot, fehér kutyaürüléket is használnak. – Irod. – Melich János: Fene (Magyar Nyelv, 1920); Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (II., Bp., 1929); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Grynaeus Tamás: A népi orvoslás Orosházán (Szántó Kovács János Múz. Évkve, 1963–64, Orosháza, 1965).

Grynaeus TamásHoppál Mihály

fenekes ujjú szűr: → szűr

fenékháló: → keresőhalászat

fenékjegy: → kerámiajegy

fenékkel felfordult világ: a → hazugságmese egyik fajtája, melyben a mesemondó elmondja kalandjait egy olyan országban, ahol minden fordítva van, mint a tapasztalati valóságban. A mese feltehetően a középkori túlvilágjárásban gyökerezik, a kéziratos énekeskönyvekben, népköltési gyűjteményekben található verses változatokban ennek már alig találjuk nyomát: tipikus mendikáns énekek, diáktréfák, a racionális 18. sz. termékei. A megrakott asztal mellé került üres bendőjű diák elmondja külországi tanulóútján szerzett tapasztalatait, képtelennél képtelenebb kalandjait. Látszólag szabad gondolattársítással sorakoznak egymás mellé a képtelenségek: egy gatyakorcban fogott tetü és egy bika párviadala, a Duna fölött hidat tartó szúnyog, óriás hal, ökör és tojás – óriás (apró) tárgy – leégett folyó, levegővel élő emberek stb. (AaTh 1935). Európa-szerte elterjedt hazugságmese-elemekkel és szilárd szerkezettel van dolgunk. A versezet csaknem változatlan formában vonul végig a 17. sz.-tól (Szentsei-daloskönyv), az Erdélyi-féle kéziratos anyagon, a Magyar Népköltési Gyűjtemény, a Magyar Nyelvőr kötetein, Kálmány Lajos Szeged népe e. gyűjtésén és Berze Nagy János Baranya megyei magyar népköltési gyűjteményén, s megtalálható Turi Sándor paszabi kéziratos feljegyzéseiben és Makkai-Nagy erdélyi gyűjtésében is. Teljes terjedelmében lakodalmi rigmus, asztali köszöntő, alaposan megtűzdelve a tejjel-mézzel folyó országgal (→ Eldorádó) kapcsolatos elemekkel, töredékeiben felbukkan betlehemes játékokban, névnapi köszöntőkben is. A teljes és töredékes változatok száma megközelíti a 30-at. A páros vagy négyes rímű tizenkettesekbe szedett képtelenségek célja nyilvánvalóan a mulattatás és az adománygyűjtés. A magyar diák-, ill. obsitostréfák legközelebbi rokonai a német és az orosz változatok. – Irod. Török Károly: Csongrád-megyei gyűjtés (MNGy, II., Pest, 1872); Halász János: Vőfély köszöntő (Magy. Nyelvőr, 1886); Turóczi-Trostler József: Fenékkel felfordult világ (Bp., 1942); Szentsei-daloskönyv (Buda János kiadása, Bp., 1943); Bausinger, Herrmann: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968).

Kovács Ágnes

Fenichel Sámuel (Nagyenyed, 1868–Stephansort, Új-Guinea, 1893): régész, preparátor, néprajzi gyűjtő. 1888–1891 között a bukaresti Nemzeti Múz.-ban a régészeti osztály őre. 1891 dec.-ében A. Grubauer német műkedvelő ornitológussal az akkori Német-Új-Guineába utazott, ahol az Astrolabe-öböl vidékének törzsei között néprajzi tárgygyűjtést végzett az MNM számára. 1893-ban trópusi betegségben elhunyt. Gyűjteményei, amelyek a berlini Museum für Völkerkunde közvetítésével kerültek Bp.-re, mintegy 3000 tárgyat tartalmaznak, és a gyűjtés területéről világviszonylatban is egyedülállóak. – Irod. Bodrogi Tibor: F. S. (Ethn., 1954).

Fenichel Sámuel

Bodrogi Tibor

fennálló: → szekrény

fenőkőtartó, féntok: → tokmány

fentő, foglár, katka: 1. hosszú kötélen vízbe eresztett ágas-bogas fadarab, ill. – újabban – erős drótból hajlított vagy vasból kovácsolt három- (négy) ágú horog, amellyel az elszakadt, fenéken maradt → véghorog zsinórját keresik meg és emelik ki. A fából készülő fentőre, kő vagy fém súlyokat kötöznek. Neve országosan féntő; Szeged környékéről katka, a Felső-Tisza vidékéről (a fentővel párhuzamosan) foglár elnevezését is ismerjük. A vasból kovácsolt változatát vasmacska néven emlegetik. Herman Ottó a svájci cölöpépítményekből előkerült ágasbogas faeszközökkel rokonította a fentőt; ezeknek az ősrégészeti leleteknek a funkcióját szintén az elsüllyedt fenékhorog és háló kiemelésében jelölte meg. A magyar fentő prehisztorikus eredete általánosan elfogadott. A szó etimológiája bizonytalan; a megfejtési kísérletek általában a belső fejlődést tételezik fel. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Bátky Zsigmond: „Fentő” és katka szavunk etimológiájához (Népr. Ért., 1933); Szabó Kálmán: A kecskeméti Múzeum halászati gyűjteménye (Népr. Ért., 1937). – 2. → küllő – 3. → ösztörü

Fentő vagy katka (Szeged). A jel nélkül kivetett fenékhorog felkutatására szolgáló faszerszám.

Szilágyi Miklós

Fenyér: a Duna és a Lajta közötti síkvidék történeti tájneve. Tágabb környezetével együtt a korai magyar állam határvidékének magyar megszállású területe volt. A honfoglalás után a magyar településű vidék a Lajtán túl nyúlt, a folyó menti határ I. István király uralkodása alatt alakult ki. Noha a környék magyarsága az Árpád-kori német-osztrák hadak gyakori betörései miatt szinte teljesen kipusztult, helyükre korán németek (Heidenbauerek) települtek, a helynévanyag alapján világosan kibontakozik a korai magyarság jelenléte, erre vall többek közt a Lajta folyó helynév-összetételben ma is élő régi magyar neve, a Sár. Területe az I. világháború után nagyrészt Ausztria részévé vált, keleti felének Pozsony környéki szakasza 1948-tól Csehszlovákia területe.

Filep Antal

Fényes Elek (Csokaly, 1807–Újpest, 1876): statisztikus, az MTA 1. tagja (1837), a reformkori polgári haladás harcosa. Nagyváradon bölcsészeti tanulmányokat, Pozsonyban jogot végzett. A pozsonyi ogy.-eken a távol levő főrendek képviselője. 1836-ban Pesten telepedett le, különböző gazdasági területeken működött, elsősorban azonban statisztikai munkásságot folytatott.. Munkáiból ismerték meg a kortársak a korabeli Mo. gazdasági, népességi, statisztikai állapotát. Fényes Elek a nemzet anyagi és szellemi erőforrásainak számbavételén túl fejlődésében ábrázolta az ország állapotát, összehasonlította a külföldi viszonyokkal, hogy az elmaradottság még jobban szembetűnjék. Műveinek leíró része hatalmas értékű néprajzi forrás is. 1848-ban Szemere Bertalan az Országos Statisztikai Hivatal szervezésével bízta rneg. A szabadságharc bukása után börtönbe került. Elképzelései 1867 után főként Keleti Károly munkásságában valósultak meg. – F. m. Magyarországnak s a hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben (I–VI., Pest, 1836–40); Magyarország statistikája (I–III., Pest, 1841–43); Magyarország leírása (I–II., Pest, 1847); Magyarország geographiai szótára (I–IV., Pest, 1851). – Irod. Keleti Károly: Emlékbeszéd F. E. felett (Bp., 1878); Horváth Róbert: F. E. a haladó magyar statisztikus és reformer (1807–1876) (Szeged, 1957).

Fényes Elek

Kósa László

fenyővíz: → pálinka

férc, fércelés: 1. a Kalocsa vidéki leánykörtánc elnevezése, jelentésmagyarázata eddig nincs megoldva. Két – lassú és friss – részből áll, a csárdáslépés változatai és a kör gyors, fent hangsúlyos forgatása jellemzi. Alkalmazkodó ritmusú, új stílusú dalok kísérik. Déli leánykörtáncaink közül a legfiatalabb, de legélőbb → karikázó típus. – Irod. Lugossy Emma: 77 leánytánc (Bp., 1952); Lakodalom (III. A–B, A Magyar Népzene Tára, Bp., 1955–56); Hegedűs László: Kalocsa és környékének táncélete (Népünk Hagyományaiból, 1956). – 2. → előöltés

Férc (Kalocsa-vidék, Bács-Kiskun m.)

Martin György

féregűzés: Az élősködő rágcsálók és rovarok (főleg patkány, egér, bolha, svábbogár) távoltartása a paraszti háztartástól fontos szerepet játszott. Teljesen célravezető racionális módjai a legutóbbi időkig nem voltak ismertek. Ennek következtében sok változatban élő, kimódolt → mágikus eljárásai is elterjedtek voltak országszerte. Ezek egy részét alkalomszerűen, a féreg megjelenése esetén alkalmazták. Bizonyos racionális gyökerű módszereken kívül (egy patkányt felsebeznek, csípős szerrel bekennek, vagy nyakába csengőt kötnek – a visítás vagy a csengő hangja elűzi a többit) a következő eljárások voltak a leggyakoribbak: halottmérő rúd darabját vagy lóistráng csatját dugják a patkánylyukba; a patkányt megetetik búzával vagy kukoricával, majd → ráolvasással vagy zajkeltő eszközökkel (síp, duda, kolomp) (→ zajkeltés) küldik el (gyakran folyóba, tóba); a házat meztelenül háromszor körülseprik vagy körülfutják (→ bekerítés); arra haladó kocsival elvitetnek egy patkányt, mire a többi is utána megy. – A naptári ünnepekhez vagy más nevezetes időpontokhoz kapcsolódó eljárások általában megelőzőek. Sok hiedelemtartalmát elvesztett gesztust, ill. tréfássá vált elemet tartalmaznak. A féregűzés legáltalánosabb napjai → nagypéntek és → nagyszombat. Nagypénteken kora hajnalban körülfutják vagy körülseprik a házat (háromszor, meztelenül, szótlanul stb.), helyenként nagycsütörtöki patakvízzel hintik körül a házat. A nagypéntek reggeli → tűzgyújtási tilalommal függ össze a patkányok „füstös kéményhez” küldése. Nagyszombati első harangszókor a templomba küldik őket hagyományos ráolvasásszövegek kíséretében (pl. „Patkányok, beharangoztak, menjetek a templomba”) – ugyanez történhetett más ünnepen, vagy vasárnapi, újhold pénteki harangszókor is. Ugyane napon elterjedt volt – főleg az Alföldön – a gyerekek kolompolása, ilyesféle szövegek kíséretében: „Megszólaltak a harangok, kígyók-békák távozzatok!” „Patkányküldő” nap volt még Kázmér (márc. 4.) és Nikázius (dec. 14.) – e napokon általánosak voltak a ráolvasás jellegű feliratok cédulán, falon, kerítésen stb. (Pl.: „Ma vagyon szent Nikázius napja – takarodjatok patkányok.”) → Szent György napján, márc. 1-én vagy a béka első megszólalásának napján a bolhát küldték el a háztól. – A fenti eljárások, ill. alkotóelemeik közül igen régi gyökerű és Európa-szerte elterjedt a körülfutás, a zajkeltéssel történő elküldés, a meztelenség, a ráolvasás, valamint a vízbe küldés; ezek nagy része egyúttal a legáltalánosabb és legrégibb rontáselhárító eljárások (→ rontás elhárítása) közé tartozik. A jeles napokhoz kapcsolódó féregűzés Európa különböző helyein más-más szentekhez kapcsolódik, így a nálunk ismerteken kívül patkányküldő nap még Szent Gertrúd, Medárd, Szent János napja. A féregűzőt gyakran hozzáértő ember végezte; szinte minden kisebb körzetnek megvolt a patkányküldője (gyakran vízimolnár), akinek alakját titkok övezték, módszereit nem árulta el, részben ennek következtében lett hiedelemmondai alakká (→ ördöngös molnár). Mondaköre Európa-szerte elterjedt a középkor óta; nálunk is közismert. A féregűzés fontosságát jelzi, hogy a mindennapi életet átszövő → előírásokat és → tilalmakat gyakran hozták vele kapcsolatba. Legáltalánosabbak ezen a téren a meszelésre vonatkozó hiedelmek voltak (→ még: takarítás).

Pócs Éva

Ferenczi Géza (Kolozsvár, 1924–): régész, etnográfus, a székelyudvarhelyi múzeum igazgatója, majd munkatársa (1954–). A kolozsvári Bolyai Tudományegy.-en végezte tanulmányait (történelem szak). A népi mesterségek területére vonatkozó kutatásokkal foglalkozik. Publikációi régészeti és néprajzi jellegű folyóiratokban, kiadványokban jelennek meg.

Ferenczi Imre (Balmazújváros, 1931–): folklórkutató, egy.-i docens a szegedi József Attila Tudományegy. néprajzi tanszékén (1969–), a történelemtudományok (néprajz) kandidátusa (1968). A debreceni KLTE bölcsészettudományi karán szerzett középiskolai tanári oklevelet (1954). Középiskolai és általános iskolai tanár (1954–), muzeológus a debreceni Déri Múz.-ban (1961–), egy.-i oktató a szegedi József Attila Tudományegy.-en (1964–). Népszokásokkal, a mondakutatás elméleti kérdéseivel, hiedelemmondákkal, történeti mondákkal, történeti néphagyománnyál (elsősorban a Rákóczi- és kuruckor hagyományaival) foglalkozik. Cikkei, tanulmányai a hazai és külföldi szakfolyóiratokban jelennek meg. – F. m. Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Ujváry Zoltánnal, Műveltség és Hagyomány, IV., 1962); Fordulj, kedves lovam ... Rákóczi és kuruc néphagyományok Szabolcs-Szatmárban (Molnár Mátyással, Vaja, 1972).

férevető: → fejkendő

férfifejviselet: → fejviselet

férfiing: → ing

férfiláda: → vőláda

férfitáncok: → borica, → eszközös táncok, → fegyvertánc (bodnártánc, hajdútánc, kardtánc), → lassú magyar, → legényes (féloláhos, pontozó, ritka legényes, silladri), pásztortáncok (→ botoló, → kanásztánc), → ugrós (dús, oláhos), → ügyességi táncok, → verbunk (körverbunk, székely verbunk, szóló verbunk).

férfiujjas → ujjas

férfiviselet: A hagyományos paraszti gazdálkodás korában a felsőruha és egyben az → alsóruha a férfiviseletben is a paraszti háztartás önellátásából származó → vászonruhák voltak, amelyhez télen és ünnepen bőrből és szűrposztóból készült öltözetdarabok járultak. Az egyszerűbb, anyag meghatározta szabású vászonruhák házi készítmények voltak, a bonyolultabb előállítású, drága, ezért öröklődő bőr és szűrposztó ruházat a mesteremberek keze alól került ki. Bár a paraszti férfiviselet alapanyaga országosan általános volt, sőt szabásukat is meghatározta a céhek szigorú szabályzata, egyes darabokhoz kivitelük, díszítettségük miatt csak a legvagyonosabb paraszti réteg juthatott hozzá. – A korán árutermelővé vált, rendszerint mezővárosokban lakó paraszti réteg közvetítette, sokszor áthágva a jobbágyságra kiszabott öltözködési tilalmakat, a nemesi és huszáröltözetet a paraszti férfiviseletbe. Mintegy első viseletváltozásként terjedt el a kisipari, ill. gyári alapanyagot igénylő új szabású → posztóruha a 18–19. sz.-ban a korábbi mellett. – Az újabb viseletváltozást a múlt században meginduló polgárosodás okozta. A magyar szabók varrta, úri viselethez igazodó posztóruha mellett a nyugati eredetű polgári divatot közvetítő német szabók a posztóruha polgári változatait készítették. Így míg a posztóruha kiszorította a szűrposztó és bőr felsőruhákat, csupán alsóruhává fejlesztette vissza a vászonruhákat, alkalmazkodva a mindenkori polgári divathoz, önmaga is megváltozott. Ahol a polgárosodás hatása nem volt elég erős, a két világháború kényszerítő ereje meghozta a paraszti férfiviselet teljes hasonulását a városi férfiviselethez. – Irod. Balogh Jolán: Mátyás-kori, illetve későközépkori hagyományok továbbélése műveltségünkben (Ethn., 1948); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956).

Férfiak fekete posztóöltözetben (Monor, Pest m.)

Férfiviselet (Bélapátfalva, Heves m.)

Flórián Mária

férj: a házasságban élő emberpár férfitagja. A férj főnév eredeti jelentése is a férfi szóból alakult. Első írásos előfordulása a 14. sz.-ból ismeretes. Paraszti viszonyok között a feleség férjét ritkán emlegeti férjének, inkább „férjuramnak”, „uramnak”, „az én emberemnek”, „páromnak”, ünnepélyesebben „hites uramnak”. Mikor megszólítja: „hallja kend férjuram”, „uram”, „édesuram”, „ember”, ha már gyerekek is vannak, „apjuk”, „apjukom”, „apja” (mármint a gyerekeké). A hagyományos patriarchális paraszti társadalomban a férj volt az úr a házasságban; „ő hordta a kalapot”. Feleségét „férjhez adták hozzá”, ő annak „ura”, „embere” tett. Ha → nagycsaládban éltek, ahol mindnyájuknak a legidősebb férfi parancsolt, feleségének magatartásába beleszólt, engedelme nélkül az asszony önállóan nem cselekedhetett, pl. lakodalomba csak úgy vitték el az asszonyokat táncolni, ha előtte az uruk is beleegyezett; búcsúba sem mehettek el az asszonyok a férj tudta nélkül. Míg a feleséggel szemben az egész paraszti társadalomnak volt kialakult mércéje, amely meghatározta a jó asszony testi és lelki tulajdonságait, addig a férjekkel szemben nem volt ilyen élesen körvonalazott követelmény. Jó ember az, aki nem iszik mértéktelenül, dolgos, takarékos, feleségét nem veri ok nélkül. A férjnek azok a rossz tulajdonságai, amelyek az asszony életét esetleg pokollá tették, a társadalom szemében nemegyszer virtusnak számítottak. (→ még: feleség) – Irod. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

Morvay Judit

férjgyilkos asszony, Ágnes asszony ballada, Sára néném: új stílusú → ballada. Ez a ponyvaballada jellegű alkotás arról szól, hogy a folyónál lepedőjét mosó asszonyt kérdik, miért véres a lepedő, hova tette férjét. Még a börtönben is azt állítja, a lepedőt „bele etettem a ruca véribe, ki kell mosni a hónapi ünnepre”. Más változatok szerint sógorával öleti meg férjét, hogy annak szeretője lehessen. A férjgyilkos asszony ballada kevés változatát ismerjük, de a Szalonta környéki változatok mellett az erdélyi, felvidéki gyűjtések azt bizonyítják, hogy helyi vonatkozásai ellenére a múlt század derekán szélesebb körben ismerték. Arany János Ágnes asszony c. balladája miatt fordult a figyelem a férjgyilkos asszony folklóralkotáshoz. Hasonló téma nem ritka a 19. sz.-i főleg német, francia és 20. sz.-i amerikai gyilkosságénekekben. A férjgyilkos Danaida-téma költői megfogalmazásai egymástól távoliak. – Irod. Thewrewk Árpád: Ágnes asszony (Bp., 1882); Dános Erzsébet: A magyar népballada (Bp., 1938).

Kriza Ildikó

fersing: Erdélyben a fehér vászon- vagy gyolcsszoknya és az alsószoknya neve, de Alsó-Fehér megyében ez a szó kék-piros gyapjúszőttes → szoknyát jelentett. Szentgálon a fersling szó szintén a szoknya neve volt. A kösnyős fersing a fersingnek mellénnyel egybeszabott torockói változata. A fersing összetett szó, utótagja az ing (felsőing) főnév. Első előfordulása 1710 körüli. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest–Bp., 1868–1873); Lázár István: Alsófehér vármegye magyar népe (Nagy-Enyed, 1896); Szabó T. Attila: Fersing (Magy. Nyelv., 1951); Nagy Jenő: A torockói magyar népi öltözet (Bukarest, 1957); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959).

Fersing (Torockó, v. Torda-Aranyos m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

fertály (lat. quartale): 1. negyed, szapu: a) űrmérték gabona mérésére. Általában a gabonamérő, gabonaköböl negyede. (→ még: köböl, → mérő, → véka; – b) űrmérték bor, méz stb. mérésére. (→ még: meszely) – 2. fertálytelek, negyedtelek: egy egész → jobbágytelek negyedrésze, területmérték. Birtokos a negyedtelkes jobbágy. (→ még: résztelek) A települések egyes részeit, negyedeit is jelenthette (pl. Szilfás fertály, Alsó fertály stb.). – 3. óranegyed (három fertály öt) és évnegyed is (ez az utolsó fertály), valamint az évnegyedi bér (pénz). – 4. bizonyos piaci, vásári áruadag neve is fertály. Kiskunfélegyházán a levágott, megtisztított és négy részre vágott liba egy részét fertálynak (libafertály) hívják. – 5. mint súlymérték a régi mázsa negyedét jelentette. Szentesen egy fertály 25 font. – A fertály, fertál, fertále elnevezés a német Vierteil szóból származik. – Irod. Nyíri Antal: A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai (Szeged, 1948); Fejezetek a magyar mérésügy történetéből (Bp., 1959).

Török KatalinDankó Imre

fertálykapitány: → fertálymester

fertálykocsma: → kocsma

fertálymester, fertálykapitány, viertelmeister: az É- és Ny-mo.-i szabad királyi és mezővárosokban általános rendészeti (különősen tűzrendészeti) és közbiztonsági feladatokkal megbízott tisztségviselő, akit évente a városrész rangos polgárai közül választottak. A városi tanács és a városrész között közvetített, s munkájáért fizetséget általában nem kapott (nobile officium). Eredetét tekintve valószínű, hogy a német jogú városi törvényeket tükröző területbeosztásban már a 16. sz.-ban működtek: városnegyedmester-viertelmeister, tizenkettedmester-rottmeister. A fertálymester magyar többségű városokban a 18. sz.-ban lett általános. A fertálymester nevében és jelentésében is kiszorította az alföldi és erdélyi területeken általános tizedes (decurio) feltehetően magyar eredetű tisztségét, bár tartalmában a két tevékenységkör nem azonos. A fertálymester a városi közigazgatás helyenként és időnként változó munkamegosztásában különleges feladatokat is kaphatott, így az adószedés, számvevőség, üzenetközvetítés is hatáskörébe tartozhatott. Az 1848-as törvényekkel szűnt meg a fertálymesterség, azonban néhány helyen (pl. Komárom, Eger) a 20. sz. elején is a polgárrang kifejezője, de már tényleges szerep nélkül. A fertálymesteri tisztséget két ünnepi viseletdarab jelezte: a fertálymesteri bot másfél méternyi pálca, amelyre a mindenkori fertálymester saját selyemszalagját is felkötötte. A fertálymesteri köpeny bokáig érő fekete posztó körgallér piros béléssel, nyakán fekete bársony, áll alatt ezüst csattal záródik. (→ még: utca) – Irod. Breznay Imre: Az egri fertálymesterségről (Eger, 1939); Csizmadia Andor: Tizedesek és fertálymesterek (Dunántúli Szle. 1942).

Egri fertálymesterek

Kecskés Péter

fertálytelek: → fertály

fertálytutaj, talp: a legkisebb → tutajegység, amelybe 4–10, legfeljebb 12 szálfát tettek a fatörzsek vastagságától, ill. a patak- vagy folyómeder szélességétől függően. A havasokból csak fertálytutajokba kötve tudták a kitermelt szálfákat kihozni, leúsztatni. A fertálytutajok árába mindig beleszámított a reájuk terhelt 100 szál deszka is, amit két hasábban raktak a fertálytutajra. Azt a fertálytutajt, amely 2 német öl (12 láb) vagy annál szélesebb volt, nagytutajnak nevezték. A tutajkereskedelemben a nagytutaj volt a mértékegység; ez lehetett: egyfás, kétfás vagy háromfás aszerint, hogy a keskenyebb, tehát az orr részén mérve a 2 öles mérőheveder alól 1, 2 vagy 3 szálfa kimaradt, ill. ennyivel szélesebb volt. Sok esetben akkora vastag szálakat kötöttek a nagytutajba, hogy a 9 szálfa szélessége elérte a 3 német ölet. Egy ilyen nagytutaj teherbírása kb. 90 q volt, amelyet jól lehetett terhelni sóval, deszkával, épületfával, szerszámfával, szétszedett állapotban levő faépületekkel. Sok esetben gyümölcsöt is szállítottak ily módon pl. a Tiszahátról. Négy fertálytutaj egybekapcsolásából állt össze az egész tutaj. Két fertálytutajt egymás mellé kötöttek táblába, és két ilyen táblát csatoltak egymás után. A Tiszán szokásban volt a négy fertálytutajt egymás után is kötni, és így vezették le azokat Szegedig vagy még tovább. Ezt nevezték magyaros kötésnek.

K. Kovács László

ferton, fertonpénz: → extraneus

fertői vejsze, pontyfogó kürtő: a Fertő tavon használt, elsősorban ponty fogására alkalmas, két szárnylészás, összetett vejszefős → vejszetípus. A V alakban elhelyezett terelő falak (lésza) az egymás mögött sorakozó, folyton szűkülő átjárókkal összekötött tévesztő udvarokba (udvar, nagykotróca, kiskotróca), végül a vese alakú fejbe vezetik a halat, ahonnan nem találja meg a kifelé vezető utat. Közös szárnylészával két fertői vejszet is összekapcsolhatnak; ilyenkor ellentett állású a kapcsolt vejszék bejárata. A Herman Ottó által bemutatott fertői vejszenél a tévesztő udvarok hegyesszögben csatlakoznak egymáshoz. A néprajzi irodalom – Herman típusjelölése nyomán – ezt a változatot ismeri fertői veszének. Újabb kutatások szerint azonban Herman fertői vejszeje a 19. sz.-ban kialakult változat, egyéni kombináció. A 18. sz.-tól biztosan adatolható pontyfogó kürtő tévesztő udvarai, egymásból nyíló kapui egyvégtében helyezkednek el. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Bárdosi János: A fertői pontyfogó kürtő (Ethn., 1970).

Fertői vejsze: F = fej, C1 = kotróca, C2 = nagy kotróca, U = udvar, V = verés, K = kapu, L = lésza

Szilágyi Miklós

Fertő-vidék: A Fertő tó tágabb környezetének neve, amely a történeti megyerendszerben Sopron, Moson m.-hez tartozott. Északi nagyobb része a trianoni békeszerződés óta Ausztriához tartozik. Neve finnugor eredetű, ún. beszélőnév: sekély vízű tavat, vízállást jelentő, hajdan köznévi szóból származik (Stagnum Fertew, 1200 körül). Környéke a honfoglalás óta megtelepült, a gyepürendszerhez tartozott. Egykori őrtelepeit a helynévanyag alapján is nyomon lehet követni. A gyepürendszer felszámolásával német települései rohamosan gyarapodtak mind a Ny-i, mind a K-i oldalán. A hódoltság alatt mint viszonylag békés vidék horvát települőket is kapott. A tó szeszélyes vízjárású, gyakran kiszáradt, de gyakran huzamosabb ideig magas vízállású volt. Sekély vizét a tartósabb széljárás elsodorja s a tó egyes részein felduzzasztja. Kiterjedt nádterületei vannak, kiváló halászóvíz. Ny-i és D-i partjain, a szomszédos dombokon kiváló minőségű szőlőterület övezi, a tokaj-hegyaljait követő történeti borvidék alakult ki. Bortermelése a városi-mezővárosi fejlődés fellendülésével is járt, amit Sopron és Ruszt szabad királyi városi rangra emelkedése is jelez. Bortermelésében szerepet játszott évszázadok óta az ausztriai, németo.-i piacok kedvező közelsége. A D-i és DNy-i kisalföldi, Ny-dunántúli területek népi műveltségének fejlődése szempontjából fontos központi szerepkört betöltő városa volt Sopron. Paraszti társadalma, gazdálkodása, kultúrája a középkor óta polgárosuló volt, azonban a 16. sz.-tól megerősödő nagybirtokok paraszti fejlődését korlátozták. – Irod. Padányi Gulyás Jenő: A Fertő vidék népének építészete (Bp., 1937); Élő Dezső: Saród monográfiája (Sopron, 1937); Soproni Elek: A kultúrsarok gondjai (Sopron, 1940).

Fertőszéplak (Győr-Sopron m.)

Filep Antal

féruha: → fejkendő (Ormánság)

festékes: → szőnyeg

festett famennyezet: Középkori régi feljegyzések tanúsága szerint nemesi udvarházak, kastélyok, ritkábban paraszti mezővárosi otthonok mennyezetét szokás volt kifesteni. Ezek azonban oly mértékben elpusztultak, hogy a művészettörténeti kutatás is csak a népművészet számára történeti szempontból is jelentős szentbenedeki Kornis-kastély mennyezetfestését tanulmányozhatta. Festett famennyezetek tulajdonképpen csak templomokban maradtak fenn. Egyfelől egykori építtetőik jórészt autonóm falusi, mezővárosi közösségek, testületek voltak, másrészt ugyanazokat a mestereket foglalkoztatták, akik egyéb díszített asztalosáruval ellátták falvainkat, kisvárosainkat, mezővárosainkat s azok paraszt vagy parasztpolgár lakóit. Az egykori Mo. legrégibb ismert festett famennyezetei a 15–16. sz.-ból valók. Ezek javarészt nemesi, kegyúri megrendelésre készült munkák, jelzik az egykori műfaji élvonalat. A 16. sz. második felétől, végétől szaporodik a festett famennyezetek között a provincializálódott, népi igények számára készített, az egykori közízlést visszatükröző emlékek száma. A festett famennyezeteket a nagyobb céhes központok mesterei készítették. Egy-egy centrumból messze vidékre eljártak. Fontos szerepet vitt Erdély-szerte a kolozsvári asztaloscéh a 16–18. sz. folyamán. A 18. sz.-ból ismert fontos központ a Dunántúl, az Alföld ellátásában Révkomárom, a Felföldön Miskolc, D-Tiszántúlról valószínűleg elsősorban Gyula mesterei gondoskodtak, de elláthatták a szomszédos bihari gyülekezeteket is. Több műhelynél tárgyi emlékekkel bizonyított, hogy egykorú megrendelőiknek profán bútorait ugyanazokkal a motívumokkal díszítették, mint a → templomberendezéseket vagy a festett famennyezeeket. – A festett famennyezeteknek több típusa volt. Előfordult, hogy a 18–19. sz.-i parasztházak födémszerkezetéhez hasonlóan mestergerendás alátámasztással készültek, s a díszítmények a tartószerkezet egységei szerint tagolódva bomlottak szakaszokra. (Ilyen volt a szentbenedeki Kornis-kastély mennyezete.) Lényegében 17. sz.-i mestergerendás és középoszlopos alátámasztású a rudabányai ref. templom festett famennyezete. Gyakran fordult elő, hogy a festett famennyezeteket a templom tetőszékének gerendázatára függesztették fel, így teljesen sík felületet biztosíthattak. A sík mennyezeteken előfordult, hogy keskeny deszkaszálakat dekoráltak, festettek ki s komponáltak egységessé. (Pl. Zubony ref. templomában vagy Abaújalpáron.) Általánosabb volt, hogy a festett famennyezetet lécezéssel négyzetes táblákba osztották fel. Ezek voltak az ún. kazettás mennyezetek. A festő asztalosok munkájukat változó technikával végezték. Volt példa arra, hogy sablonszerű eszközök segítségével sokszorosították a mennyezetsíkra díszeiket. Gyakoribb volt, hogy szabadkézi rajzzal, festéssel, némi szabadon kezelt előrajzolással dekoráltak. Ebben az esetben előfordult, hogy három-négy díszítménykompozíciót meghatározott rendben, ritmusban váltogattak egymás mellett. Gyakoribb volt azonban, hogy azonos szerkesztési elvek szerint nagyjából körülhatárolható motívumanyagból mintegy folklorizálva, újjáteremtve, többé-kevésbé eltérő egyedi mintákat készítettek kazettánként. Egy-egy műhely vagy központ ismerete alapján feltehető, hogy a mesterek munkájukhoz mintakönyveket használtak, s bármennyire is szabadon dolgoztak, függetlenségük mintakönyveiktől, önnön gyakorlatuk kereteitől nem volt túlzottan nagy. Motívumkincsük a késő gótikus, reneszánsz dekoratív díszítmények világából eredt. Általában növényi, virágornamensek maradtak fenn. De a szimbolikus alakos ábrázolásoktól sem idegenkedtek. Valószínűleg egy részük rendszeresen foglalkozott alakos ábrázolásokkal, nagyobb ikonográfiai programokkal. Ilyenek viszonylag elvétve maradtak fenn, hiszen az emlékanyag java része prot. templomokból (ref., unit.) maradt fenn, ahol nem volt szokás az alakos kompozíciók alkalmazása. A tehetősebb r.k. gyülekezetek viszont – ahol az alakos kompozíciók szerepet játszottak és meg is valósultak – a 18. sz. konjunktúrájában sorozatosan felszámolták festett famennyezetes templomaikat, s helyükre korszerűbben boltozott architektúrájú egyházakat emeltek. A prot. emlékek fennmaradásukat jó részben a 17–18. sz. ellenreformációs törekvéseinek köszönhetik. Tilalmazták a prot. egyházak kőtemplom-építéseit. Lényegében a festett famennyezetek túlnyomó része olyan helyeken maradt fenn, ahol a gyülekezetek nem voltak – gazdasági okok miatt – képesek a 18. vagy a 19. sz. folyamán új, korszerűbb templomokat építeni. A 19. sz. derekáig ugyan készítettek még egyre gyérülőbb számban virágosan festett famennyezeteket. A 18. sz. utolsó harmadában beköszöntő ízlésváltozás egyfelől az egyszínű dekoráció nélküli festett famennyezetek készítését lendítette fel, másrészt divatossá tette a különféle architektonikus motívumokkal dekoráló festést, vagy bizonyos nonfiguratív díszítőelemek alkalmazását. – A kutatás korábban több területi, táji csoportot vélt elkülöníteni a festett famennyezetek, templomberendezések emlékanyagában. Az újabb elemzések azonban ezeket a véleményeket egyáltalában nem igazolják. Az egykori Mo. r.k., ref., unit. és ev. festett famennyezettel, festett berendezéssel díszített templomai az egész magyar nyelvterületen, de a szlovákság körében is rendkívül egységes emlékanyagot alkotnak. Ezeken belül legfeljebb egyes műhelyek sajátosságait lehet felismerni vagy egy-két emberöltőnyi stíluskorszakot lehet elkülöníteni. Legfeljebb arról lehet szó, hogy egy-egy stíluskorszak emlékei egyes vidékekről elpusztultak. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a gör. kel., ill. később gör. kat. egyház festett díszítésű templomai más csoportot alkotnak, hiszen ezekben a keleti, nemzeti rítusú, ortodox-pravoszláv egyház ikonográfiai hagyományai érvényesültek s folklorizálódtak, teljesen külön világot alkottak az egykori ország művészeti, népművészeti fejlődésében. A festett famennyezeteket gyakran az építés körülményeit megörökítő feliratokkal látták el, amelyek építészet-, művészet-, népművészettörténeti tanulságaik mellett a társadalom, társadalmi struktúra történeti-néprajzi elemzéséhez nyújtanak támpontot. – Irod. Éber László: A bútorművesség emlékei Magyarországon (II., Az iparművészet könyve, szerk. Ráth György, Bp., 1905); Kelemen Lajos: Erdélyi magyar templomi karzat- és mennyezetfestmények a XVII. századból (Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkve, Kolozsvár, 1945); Tombor Ilona: Régi festett asztalosmumkák a XV–XIX. században (Bp., 1967); Tombor Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokonemlékek a XV–XIX. századból (Bp., 1968); Vilhelm Károly: Festett famennyezetek. Alakos ábrázolások a XV–XVIII. századi erdélyi templomokban (Bukarest, 1975); Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok (Bukarest, 1977).

Fertőszéplak (Győr-Sopron m.)

Templombelső festett famennyezettel (Szentgyörgyvölgy, Zala m.)

Festett famennyezet részlete (Szentsimon, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1650)

Festett famennyezet kazettája (Gyürgye, Szabolcs-Szatmár m.)

Festett famennyezet kazettája (Kraszna, v. Szilágy m.)

Festett famennyezet részlete (Székelydálya v. Udvarhely m.)

Festett famennyezet kazettája (Gyügye, Szabolcs-Szatmár m.)

Festett famennyezet táblája. A kalotaszegi Umling-dinasztia készítette (Magyarókereke, v. Kolozs m.)

Festett famennyezet táblái. A kalotaszegi Umling-dinasztia készítette (Magyarókereke, v. Kolozs m.)

A tákosi ref. templom belseje (Szabolcs-Szatmár m.)

A tákosi ref. templom festett famennyezete és a karzat mellvédje (Szabolcs-Szatmár m.)

Templombelső festett famennyezettel és festett karzattal (Drávaiványi, Baranya m.)

Festett famennyezet (Bánffyhunyad, v. Kolozs m.)

A zabolai ref. templom festett famennyezete (v. Háromszék m.)

Festett famennyezet A megyaszói (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) református templom festett mennyezettáblái. (Asztalos Imre és Asztalos István miskolci mesterek munkája 1735-ből) Miskolc, Herman Ottó Múzeum

Filep Antal

festőnövények: gyapjú-, kenderfonál és húsvéti tojás színezésére használt vadnövények. D-Mo.-róla múlt század első felében Fényes Elek még közel harminc vadon termő festőnövényt sorolt fel, napjainkban már csak a székelyek használnak festőnövényeket. A vadalma, vadkörte, égerfa héját, a nyírlevelet, a sáfrányt, a zöld dióhéjat, az Euphorbia-specieseket, a rekettye- (lat. Genista tinetoria), a kökörcsinvirágot (lat. Pulsatilla nigricans), a szúlfüvet, zsoltinát (lat. Serratula tinetoria) sárga festék előállítására használják. Az Origanum vulgare (szurokfű), a Berberis vulgaris (sóskaborbolya) gyökere, a Rhamnus catharcticus (varjútövis) kérge, a Galium-speciesek (galaj-fajok), az Asperula tinctoria (festő müge), a lencse (lat. Lens culinaris) kék, a cserfahéj fekete és sárga, a tölgygubacs fekete, a fűzfalevél, a bürök zöld festék készítésére használatos. Általános a vöröshagyma héjának főzetével a húsvéti tojást sárgásbarnára festeni. A húsvéti tojást Beregben a zöld búza kifőtt levével zöldre, az Ormánságban a bábic (lat. Polygonum lapathifolium) gyökerének a főzetével sötétsárgára festik. A vad festőnövények főzetébe gyakran ecetet, timsót, rézgálicot kevernek, hogy tartós színt kapjanak. A vegyi anyagokkal a színt változtatni is tudják. A Serratula tinctoria parázs fölött megpörkölve timsó hozzáadásával piros színt is ad. A beregi juhászok bárányvérrel festették a tojást pirosra. A bőr festésére a hortobágyi pásztor bolti berzseny (lat. Caesalpinia), tölgygubacs és rézgálic főzetét használja. A székelyek a rézgálicot urinnal fazékban összekeverik, belehelyezik a gyapjúfonalat és a fazekat meleg helyre teszik, leginkább a trágyadombba ássák el. A magyar, román és szlovák pásztorok fehér gatyájukat, ingüket zabszalma hamujának és juhtejnek a keverékébe tapossák bele, majd szalonnával kifényesítik. Az ilyen fekete bikfagatyán (Kiskunság) sem az idő, sem a féreg nem fogott. A fenti növények – a növényföldrajzi viszonyoktól függően – a paraszti festőtechnikában, főleg a szlávoknál közismertek, s valószínű, hogy középkori, esetleg még korábbi technológiai eljárások maradványai. Feltűnő, hogy egyes népek csak bizonyos színeket tudnak előállítani. Így az osztjákok csak vörös és sárga színt adó növényeket ismernek. A kék szín előállításához szükséges festőanyagot az oroszoktól szerzik be. (→ még: bútorfestés) – Irod. Györffy István: A hazai festőnövények és a velük való festési módok (Herba, 1921); Palotay Gertrúd: A gyapjú fonása és festése Csíkszenttamáson (Népr. Ért., 1937); Vilbaste, G.: Taimedega värvimisi Eestis (Eesti Rahva Muuseumi Aastaraamat, XIV., Tartu, 1939); Balázs Márton: Adatok Háromszék vármegye néprajzához (Sepsiszentgyörgy, 1942); Gunda Béla: Borbás Vince és a magyar ethnobotanika (Ethn., 1971).

Lapulevelű keserűfű (bábic) (Polygonum lapathifolium)

Szurokfű (Origanum vulgare)

Varjútövis (Rhamnus catharcticus)

Festőnövények: Festő zsoltina (Serratura tinctoria) – Fekete kökörcsin (Pulsatilla nigricane) – Festő müge (Asperula tinctoria)

Festőnövények: Festő rekettye (Genista tinctoria) – Leánykökörcsiny (Pulsatilla grandis) – Festő buzér (Rubia tinctorum)

Gunda Béla

fésű: a haj bontására, ill. rögzítésére szolgáló eszköz. Szaruból, csontból, fából, különböző formában és méretben mesterek, az egyszerűbbeket bádogból és rézből a cigányok készítették. A Tiszavidéken ecsélő a neve. – A → hosszú haj és → körhaj divatja idején a férfiak a görbe fésűt használták, amellyel hajukat tarkó felett leszorították. A női hajviseletben a hajakasztó (Debrecen), a kontyfésű korábban a jobb vagyoni helyzetre utalt a toll vagy → kontyfa használatával szemben. Leányok hajában a körfésű újabb divatú, a választék nélküli előhaj leszorítására vagy a fonatok feltűzésére szolgál. (→ még: hajviselet) – Irod. Bartha Károly: A debreceni fésűsmesterség (Debrecen, 1929).

Felső kép: Görbe fésű – Alsó kép: Paraszt bontófésű – Jobb oldali kép: Faros fésű (Mind: Debrecen)

Férfi, fésűvel a hajában (Valkó, Pest m.)

Kontyfésű (Nagytarcsa, Pest m.)

Felső képek: Nyomtatott hajakasztó (Debrecen) – Kontyfésű szaruból (Magyarország) – Alsó kép: Gombos hajakasztó (Debrecen)

Flórián Mária

fésűs: mesterember, aki ökör-, tehén-, bivalyszaruból, csontból és lópatából különféle fésüket készít. A tímároktól vagy mészárosoktól vásárolt szarvakat napon vagy kemencében szárogatták, hogy a szaru belsejéből eltávolítható legyen a csont. A szaruból a fésű mérete szerint hengeres darabokat fűrészeltek, azokat melegítés közben felmetszették, szétnyitották, a belsejét késsel kitisztították. A még meleg szarudarabokat présben kiegyenesítették, rövid idő múlva vízbe szórva lehűtötték. A kívánt fésűt papírminta után kifűrészelték, a végleges formát ráspollyal adták meg. A fogzást fűrésszel végezték, majd az igazítás, tisztogatás, fényezés következett. A díszítés mindig a fésű párkányán volt, amit kivölgyeléssel, festéssel, meleg réz- és szaruminták rápréselésével végeztek. A legváltozatosabb formák és díszítések a kontyfésükön figyelhetők meg. Gyakori rajtuk a papírminta szerint fűrészelt finom, áttört dísz. Az ún. bontófésű mindennapos használatú volt. A görbe fésű a férfiak hosszú hajviseletének kelléke, legtovább a pásztorok között maradt használatban. A fésűsök szarugombokat is készítettek, amint erre utal a debreceniek 1674-ben kelt, az ország legkorábbi fésűscéhének levele is: „Füsű és Szaru Gomb Csináló regulái”. Csináltak kivételesen egyéb tárgyat is, pl. áttört keretű tükröt dobozzal. A gyári készítmények megjelenése után a kisipari módszerekkel dolgozó műhelyek megfogyatkoztak, csak a helyi speciális igény, ill. a kimondottan minőségi munka tartott fenn néhány műhelyt századunk közepéig. – Irod. Bartha Károly: A debreceni fésűsmesterség (Debrecen, 1929).

A tehénszarv csontozása a fésűsműhelyben (Szeged)

Fésűs vágja a fésű fogát (Debrecen)

Domonkos Ottó

fésűs beépítés: a szalagtelkek leggyakoribb beépítési módja, melynél az egyhelyiségsoros lakóház hosszoldali, általában a telek északi részén, a telekhatárral párhuzamosan, attól bizonyos távolságra (ereszcsurgó távolság) helyezkedik el, és a főbb melléképületek (istálló, ólak, színek) mögötte sorakoznak. Az utcafrontra néző rövid oldal állhat közvetlenül az utcavonalon, vagy attól előkert választhatja el. A fésűs beépítés változata a fűrészfogas beépítés, melyet olyankor alkalmaznak, amikor a telkek nem merőlegesen állnak az útra. A fűrészfogas beépítés abban különbözik az egyszerű fésűs beépítéstőlm hogy a lakóházakat egymáshoz képest előreugratják, vagy a telek hosszanti határai és az épületek nem merőlegesek az utcavonalra, hanem 10–20 fokkal eltérnek attól, miáltal oldalhomlokzatuk egy része is szerepet kap az utcaképben. Az előreugró részen gyakran oldalablakot is nyitnak, ahonnan az utca végigtekinthető. Jellegzetes példája Fertőszentmiklós.

Major Jenő

fésűtartó: fésűk tárolására szolgáló, falra akasztható tasak. Korábban gyakran másodlagosan erre a célra alkalmazott tárgy, így a mátraaljai palócoknál egészen a századfordulóig szokásban volt a már szakadozott rostájú tejszűrőt, a szűrőkét fésűtartóként felhasználni. Az Alföldön szegény helyen csizmaszárból is alakítottak fésűtartót. Az eleve erre a célra készült fésűtartó használata Ny-európai úri-polgári háztartásokból indulhatott ki. Mo.-on a kolozsvári Nyírő Ötvös János 1630-ban felvett leltárában már említésre kerül „egy fűsű tartó tok, melyben vagyon három csont fűsű”. Parasztoknál általában későn terjedt el, Németo.-ból és Svájcból a 18. sz.-ból ismertek paraszti fésűtartók, Mo.-ról a legkorábbi datált példányok a 19. sz. derekáról valók. Leginkább az Alföldön voltak elterjedve. Ezek a 19. sz.-i fésűtartók készülhettek textíliából, cserépből, esetleg fából. Díszített példányok az előbbi kettőnél ismertek. Formájára nézve a egy nagyobb hátlapból és egy vagy egymás fölött két zsebből áll. A textíliából való fésűtartók legjelesebb csoportját a tiszántúli szűrszabók munkái alkotják, akik a helyi szűrdíszítő stílusban látták el hímzéssel, ill. Biharban rátéttel a fésűtartót, hasonlóképp az általuk ugyancsak készített – bár egyébként népi használatban rendszerint igen ritka – kefetartókhoz, továbbá borotva- és gyufatartókhoz. A parasztasszonyok a fésűtartót maradékokból varrták, a különböző színeket ötletesen társítva, majd az egészet kelméből kivágott gombbal, csillagokkal díszítették. A századfordulótól városi mintára divatba jött a fehér vászonra száröltéssel hímzett fésűtartó falun is, és ez a 20. sz.-ban fokozatosan kiszorította a régiesebb fésűtartókat. – A cserép fésűtartó a vászontárgy ólommázas utánzata, a 19. sz. második felében és a 20. sz. elején egyes tiszántúli készítőközpontok terméke volt, ilyen Hódmezővásárhely és Mezőtúr. Lapokból formált, falra akasztható tárgy, amely egy magasabb téglalap alakú hátlapból és egy alacsonyabb, szintén téglalap alakú előlapból áll. A kettőt kicsi oldal- és fenéklap erősíti össze. A hátlap felül átlyukasztott, hogy falra akasztható legyen. Rendszerint áttört díszítésű (→ áttört kerámia) vagy → vésett díszítésű. Egyedileg készített tárgy, de felirata csak elvétve van. Ritka forma. A fésűtartó elején általában körzővel előrajzolt és áttört rács látható, hátlapján áttörés vagy bekarcolt díszítmény. Mindig mázas, gyakran zöld szinű. – Irod. Győrffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930); Kiss Lajos: A tárgyak élete (Ethn., 1940); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi, cserépedények szakterminológiája (Népr. Ert., 1965).

Fésűtartó (Hódmezővásárhely, Csongrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fésű- és kefetartó (v. Gömör m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fésű és kefetartó (Hajdú-Bihar m.)

K. Csilléry KláraIstván Erzsébet

fészer: → szín

févó: → fejen való teherhordás

fiági öröklés: az öröklésnek az a módja, amelyben a leszármazó fiúk a szülői vagyonból kedvezőbb mértékben örököltek, mint a lányok. A kedvezmény kiterjedhetett a helyi szokásnak megfelelően az apa, az anya vagy mindkét szülő vagyonára egyaránt, az ősi vagyonra (→ ősiség) vagy csak a → szerzeményi javakra, a belsőségre vagy csak a külső földekre; mértéke lehetett az egész vagyon, de szorítkozhatott az ingatlanokra vagy csak egyes vagyontárgyakra (pl. családi ház). A lányok ilyen esetben a leánynegyedhez (→ negyed) vagy csak kiházasításhoz, ill. méltányos pénzbeli kielégítéshez jutottak. A fiági öröklés történhetett úgy, hogy a lányok csak az ingóságokból vagy a helyi gyakorlat szerint egyes egyéb vagyontárgyakból részesültek (megrövidítés). A fiági öröklés hazánkban hosszú évszázadokon át törvényeken alapulva, 1848 után szokásjog útján (→ öröklési jogi szokások) élt, de a legelterjedtebb öröklési szokásként különböző mértékben az ország egész területén mindenfelé érvényesült. Történeti hagyományok alapján még a múlt század végén is jelentősebb mértékben uralkodott a fiági öröklés szokása a volt jászkun kerületekhez tartozó helységekben (Zagyva mente, Nagy- és Kiskunság), a környezetükben lakó palócoknál és barkóknál, az Alföld egyes nagyobb városaiban (pl. Cegléd, Csongrád, Szentes stb.), az erdélyi magyarságnál, Somogyban, a régi csajkás-kerületben, Titel környékén. Ez utóbbi helyen a fiági öröklés azzal módosult, hogy a szerbeknél az ingatlan vagyont a fiúk vették birtokba és a délszláv szokásoknak megfelelően hosszabb időn át is házközösségben maradtak (zadruga, druzina). A fiági öröklés érvényesülésének a módja a törvénnyel szemben a → végrendelet vagy a megegyezés volt, akár az örökhagyó életében, akár halála után, továbbá az, hogy a nők az ősi hagyományoknak megfelelően természetesnek tartották az öröklésnél történt megrövidítésüket, a törvényi lehetőségekkel nem éltek. – Irod. Mattyasovszky Miklós: Törzsöröklési jog és törzsöröklési szokás (Bp., 1904); Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919).

Tárkány Szücs Ernő

fiáker, konflis: egy- vagy kétlovas fogatú könnyű → hintó kocsi, amelyet harmónikaszerűen leereszthető ernyővel szerelnek fel. A városokban a legközelebbi múltig személyfuvarozást bonyolítottak le fiákerok.

K. Kovács László

fia rabolta anya: a → török mondakörbe tartozó mondatípus. Szüzséje: Az anya saját fiának fogságába esik, akit a törökök gyermekkorában elraboltak és felneveltek (más változatokban egy fiút és egy leányt raboltak el). A basa – az elrabolt fiú – dajkát fogad gyermeke mellé, aki altatódalt énekel a bülcsőben ringó gyermeknek. A basa a dalról ismeri fel anyját. A magyar nyelvterületen ez a téma elsősorban ballada formájában ismert (→ török fogságban viszontlátott fiú) és feltételezhető, hogy felejtés, kopás után vált mondává, néhány versbetét megtartásával. A fia rabolta anya mondatípusa K-Európa és a Balkán népeinél általánosan elterjedt. – Irod. Putyilov, B. N.: A magyar „fia rabolta anya” mondája a szláv adatok világánál (Ethn., 1964).

Dobos Ilona

Fiastyúk: a Taurus csillagképben levő Pleiades csoport legismertebb népi neve. Egyéb elnevezése: Csirkéstyúk, Csibéstyúk, Kotlós, Kotlóstyúk, Fészkestik, Csirkéskotló, Fiascsillag, Hetes, Hetevény stb. Hét csillagból áll. Legrégibb adatunk (Schlägli Szójegyzék, 15. sz.) szerint Fias tik. Európa nagy részén hasonló neve van. Ma már elfelejtett a Fiastyúknak Szitás tyúk elnevezése. Ez igen elterjedt mind a finnugor, mind a török-tatár nyelvekben, hatása kimutatható a balti és a szláv nyelvekben is. Keletkezéséről → eredetmagyarázó mondák szólnak, ezek egyben az elnevezést is magyarázzák. Biharban Sánta Katáról mesélték, hogy az égi búzamezőre vitte a kotlóst csibéivel, hogy az elszórt búzából megéljenek. Tréfás elképzelések élnek arról, hogy a Fiastyúk az üdvözültek, égi lakók számára vitetett fel az égbe, hogy paprikáscsirkét ehessenek. Dévai csángó adat szerint egy asszonyt, aki vasárnap szőtt (→ tilalom), Isten úgy bűntette, hogy kotlóját kővé változtatta és az égre vitte. – Irod. Mándoki László: Two Asiatic Sideral Names (Popular Beliefs and Folklore Traditions in Siberia, Bp., 1968); Erdődi József: Uráli csillagnevek és mitológiai magyarázatuk (Bp., 1970).

Nagy Ilona

fiatalos belépő: → lépő

fiaztató, ellető, kec, kutrica: juhok és sertések óljában, hodályában deszkákkal, lészákkal (→ esztrenga) védelmi célból elkerített rész, ahol a vemhes állatok különzárva hozzák világra kicsinyeiket, ill. ahová a megellett állatokat fiaikkal bezárják (fogadtató). Az eszköz elnevezései területileg kevéssé lokalizálhatók. A fiaztató elnevezés Somogy, Bihar és Zemplén megyében; az ellető Győr, Borsod, Zemplén megyében, a Mátyusföldön, Kecskemét vidékén és a Székelyföldön; a kec Hajdú, Szabolcs, Szatmár és Zemplén megyében; a kutrica Bihar és Somogy megyében fordul elő. Debrecenben a tanácsi jegyzőkönyvek már 1842-ben említenek kutrica nevű építményeket. A régi rasszok állatai [pl. a rackajuh (→ juh), valamint a szalontai és a bakonyi sertés] a legelőn szabadon párzottak, és gyakran ott is hozták világra kicsinyeiket (→ bánya). Az új tájfajták, pl. a merinó birka és az új sertésfajták, valamint a belterjes tartás terjesztette el a fiaztató alkalmazását, amely a nagyobb állatcsoportok istállózásánál már a 17–18. sz.-tól ismert (→ hodály). Az uradalmakban azt a pásztort, aki a fialó kocákat őrizte, keces kondásnak nevezték. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Bencsik János: Pásztorkodás a Hortobágy északi területén a XVIII. század végétől (Debrecen, 1969).

Szabadfalvi József

ficsórjáró: → vontatók útja

fidel: → fejkendő

figuráció: → dallamdíszítés

figurális díszítés: → állatalakok, → emberábrázolás

figurális sütemény: ember (→ emberábrázolás) és állat alakú tészta. A figurális díszítés a → mézeskalácsos ipar kedvelt formája, míg egyszerűbb tésztából a parasztság házi készítményei között alig fordul elő. Ilyen figurális díszítés a lakodalomra, keresztelő-vendégségre sütött, pólyásgyermek alakú → fumu Zalában, a férfi alakú apró tésztababával díszített menyasszony-kalács a Szigetközben (bandi néven, Nagybajcs-Kisbajcson az I. világháborúig). A kaposvári járásban (Kaposkeresztúr és környékén) karácsonyra 20 cm hosszú → Ádám–Éva babapárt sütnek. Valamennyi kalácstésztából készül. Madarat, galambot vakaréktésztából kenyérsütéskor országszerte sütnek a gyerekeknek. Hasonló apró madárkák gyakran díszítik az ünnepi kalácsokat (→ állatalakok) Európa majd minden népénél, így szomszédságunkban is, a figurális sütemények nagy számban és változatos alakban fontos szerepet játszanak a néphitben és népszokásban (→ még: sütemények). – Irod. Burgstaller, Ernst: Österreichisches Festtagsgebäck (Wien, 1958).

Figurális tészták

Ádám–Éva, kalácsfigura (Kaposkeresztúr, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kisbán Eszter

figurás, figurázni, figurázó: az erdélyi → legényes tánctípust jelölő kalotaszegi és szilágysági elnevezés. A székelyek olykor a verbunkra alkalmazzák. A kalotaszegi románoknál: fighuraº. (→ még: székely verbunk)

Martin György

fijazószék: → szülőszék

Filep Antal (Szentes, 1936–): etnográfus, az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos kutatója (1967–). Tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte (muzeológus szak, 1959), ahol doktori fokozatot is szerzett (néprajz, 1969). Muzeológus Győrben (1959–), múzeumig. Sárospatakon (1961–). A népi építkezés kutatásával, településvizsgálattal, 18–19. sz.-i történeti néprajzzal foglalkozik. Publikációi jelennek meg a szakfolyóiratokban. – F. m. A magyar nép táji-történeti tagolódása (Kósa Lászlóval, Bp., 1975).

Filep Istvánné, Győri Klára (Szék, 1900–Szék, 1975): mesemondó. 1950–60 között Nagy Olga 450 prózai alkotást gyűjtött tőle. Több mint negyven éven át az ő házuknál gyűlt össze az egyik széki fonó és táncház, melynek ő volt a háziasszonya. Repertoárja mintegy 100 élményelbeszélésből, valamint 20 szólás-magyarázatból, 10 állatmeséből, 20 novellameséből, 15 legendameséből, 280 pedig tréfás meséből (→ reális mese) állt. Meséinek írásban rögzített változatait a Román Tudományos Akadémia kolozsvári Néprajzi és Folklór Intézete őrzi. Élete végén elkészítette önéletírását, a széki paraszti élet színes és őszinte rajzát (Kiszáradt az én örömem zöld fája. Közzétette Nagy Olga, Bukarest, 1915), amely meséivel összevetve a paraszti írásbeliség és a szájhagyomány alkotáslélektani kapcsolataira vet fényt. – Irod. Nagy Olga: Lüdérc sógor (Erdélyi magyar népmesék, Bukarest, 1969); Faragó József: Storytellers with rich repertoirs (Acta Ethn., 1971); Nagy Olga: Parasztdekameron (Bp., 1977).

Kovács Ágnes

filoxéra (lat. Phylloxera vastatrix): szőlőpusztító gyökértetű. É-Amerikából származó szőlővesszőkkel került Európába. Népi nevei: filoxer, filoxéria (általános), finóca (Somogy m.). A filoxérával szemben az európai szőlőnek (Vitis vinifera) nincs ellenállóképessége. Európában először Franciao.-ban bukkant fel 1863-ban. Sokáig nem ismerve fel a kártevő életkörülményeit, nem tudtak védekezni ellene. Így mintegy 30 év alatt a filoxéra elpusztította a kontinens kötött talajra települt nagy múltú szőlőkultúráját. A termőszőlők mintegy 2/3 része esett áldozatul. Mo.-on 1875-ben észlelték először Pancsován. A betegség terjedése ellen sürgős óvintézkedéseket tettek (a községeket, amelyekben filoxérát találtak, zárlat alá helyezték, a szőlőfürt kivételével a szőlőnövény bármely részének kivitelét megtiltották, általánosan korlátozták a vesszőforgalmat), ezek azonban mit sem segítettek. A filoxéra 20 év alatt végigpusztította összes szőlőterületünk 2/3-át. 1897-ig 666 820 kh szőlőből 391 217 kh pusztult el, szinte az összes kötött talajra telepített szőlőállomány. – A védekezés módjának kidolgozásában a filoxéravész által legjobban sújtott Franciao. járt az élen. Kezdetben egyszerűen a megtámadott szőlőterület kiirtásával, vízzel való elárasztásával, majd szénkéneges gyérítéssel próbáltak segíteni. A végső megoldást az ellenálló amerikai alanyfajták meghonosítása (→ szőlőoltás) jelentette. Egyik legjelentősebb mezőgazdasági kultúránk katasztrofális méretű pusztulásának társadalmi következményeit csak súlyosbította, hogy egybeesett a századvégi elhúzódó agrárválsággal. A szőlőből élő borvidékeknek nemcsak a szőlősgazdái, hanem a szőlőmunkából élő napszámosok ezrei is földönfutókká váltak. Közülük került ki az Amerikába kivándoroltak egy tekintélyes része is. 1895-re Mo.-on (Horvát-Szlavónia nélkül) 2543 lepett község volt. A hamarosan meginduló felújítás fő jellemzője volt az állami irányítás. Törvényekkel és rendeletekkel, intézmények felállításával és adókedvezményekkel támogatták a rekonstrukciót, ami gazdasági program lett. Az új homoki ültetésekre és az amerikai alannyal újjá telepítettekre pl. hatévi adómentességet adtak (1891: 1. tc.). Hamarosan végleg eltörölték a még fennálló → dézsmaváltsági (1895) tartozásokat. Az állami beavatkozásnak nemcsak az volt a jelentősége, hogy anyagilag lehetővé tette a mielőbbi rekonstrukciót, hanem hogy azt összekapcsolta a szőlőművelés racionális alapokra helyezésével. Az „új irányú” szőlőművelés terjesztésére tanfolyamokat szerveztek, jutányos áron biztosítottak alanyvesszőt és oltványokat a fontosabb hegyvidéki területeken. – A szakszerű művelési eljárások terjesztésének egyik fontos eszköze az előnyös feltételekkel nyújtott telepítési kölcsön volt. A kölcsönvevő köteles volt hivatalos bizottság által jóváhagyott művelési tervet készíteni. A kedvezmények nagyobb mértékben a hegyvidéki területekre vonatkoztak. A homoki szőlőtelepítés amúgyis fellendült, amikor nyilvánvalóvá lett a homoknak a filoxérával szembeni immunitása. Egyszeriben felszökött az eddig értéktelen futóhomok ára. Különösen a Duna–Tisza közén, de az Alföld más részein is nagyarányú parcellázások kezdődtek. Az 1880-tól 1890-ig eltelt tíz év alatt országosan mintegy 90 000 kh-dal növekedett a homoki szőlők területe. Pedig az igazi nagy telepítési korszak még csak ezután következett. A hegyvidéki, ill. kötött talajú szőlők nem tudták többé visszaszerezni korábbi főlényüket, sőt területileg végérvényesen elmaradtak a homoki szőlőkkel szemben. A filoxéravészt nagy cezúraként tartjuk számon szőlőművelésünk történetében. Valójában a változásoknak csak egy kis része, a védekezési eljárások (szénkénegezés, oltás) meghonosodása és elterjedése volt a filoxéra közvetlen következménye. Közvetve azonban a termőszőlők nagyobb részének elpusztulásával megkönnyítette a művelés új alapokra helyezését. Annak a racionalizálásnak lett elindítója, aminek már évtizedekkel előbb kellett volna kibontakoznia szőlőművelésünkben. Ebben a munkában élen járt a Kecskemét környéki nagy múltú homoki kultúra, melynek eredményeit jól hasznosították az új helyzetben, s hamarosan vezető szerepet töltött be a rekonstrukció végrehajtásában. (→ még: szőlőbetegség) – Irod. Bende László: A kecskeméti szőlő- és gyümölcstermelés története (Kecskemét, 1929); Asztalos István–Sárfalvi Béla: A Duna–Tisza köze mezőgazdasági földrajza (Bp., 1960); Patay Árpád: Az alföldi borvidék vázlatos története (Bp., 1960); Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai (Bp., 1970).

Filoxéravész következtében elpusztult szőlőhegy teraszainak maradványai. Nagyobb része parlagon hever, egy részét gyümölcsösnek ültették be. (Szádelő, v. Abaúj-Torna m.)

Égető Melinda

finális: → tonika

Fincicky Mihály (Csepely, 1842–Ungvár, 1916): ügyvéd, műfordító, népköltési gyűjtő, Ungvár város polgármestere (1891–). Az 1860-as években társaival 339 népdalt és 92 meseszöveget gyűjtött. E kárpátukrán (rutén) népköltési anyag eredeti szövege elveszett vagy lappang. Népdalgyűjteménye megjelent magyar fordításban 1870-ben a Kisfaludy Társaság Hazai, nem magyar ajkú népköltészet tára c. sorozatában; nyugalomba vonulása után népmesegyűjteményéből lefordított 40 szövege csak 1970-ben látott napvilágot. Azok a népdalok és népmesék, melyeket ukránból (ruszin) magyarra fordított, kiemelkednek kora hasonló indíttatású szlovák, és román fordításai közül. Figyelemre méltó még néprajzi szempontból az Osztrák–Magyar Monarchia XVIII. kötetében megjelent Ung vármegye c. dolgozata. – F. m. Magyar-orosz népdalok (Pest, 1870); A vasorrú indzsibaba (Kárpát-ukrajnai népmesék. Ortutay Gyula utószavával, Bp., 1970). – Irod. Sztripszky Hiador: F. M. (Ethn., 1916); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957).

Kovács Ágnes

finnugor népek: az urál-altáji nyelvek finnugor családjához tartozó nyelveket beszélő népek. Elődeik a távoli múltban a magyarok elődeivel genetikus egységet alkottak. Jelenleg ez a mintegy 13 rokonnép a Skandináv-félszigettől Ny-Szibériáig terjedő területen él, és a legkülönbözőbb kultúrák hordozója. Valamikori összetartozásukat nem lehetne bizonyítani, ha a nyelvben nem maradtak volna a régi egységre visszavezethető elemek. A legkorábbi ún. uráli egység az i. e. 4. évezredben bomlott meg, amikor a szamojédok elváltak a finnugor népek elődeitől. A finnugorok erdei vadász-halász életmódot folytattak, és viszonylag fejlett munkaeszközeik voltak. Az őshaza helye máig vitatott, az elméletek egy, a Baltikumtól Ny-Szibériáig terjedő sáv különböző részeire teszik. A finnugor egység a továbbiakban fokozatosan felbomlott, az i. e. 2. évezred közepén a finn-permi ág nyugati irányban elkülönült, majd több népre oszlott. Az ugor népek elődei az i. e. 1. évezred közepéig éltek együtt, mikor is egyik csoportjuk – a → magyarok elődei – egyre délebbre húzódott, az északon maradt csoport (a manysik és a chantik elődei) pedig jóval később Ny-Szibériába vándorolt. Az ugor korban a vadászathoz és halászathoz már lótartás is járult; a kis számban tartott lovakat hátalták és a vadászatban használták. Ez tette lehetővé, hogy a magyarok viszonylag rövid idő alatt elsajátítsák a sztyeppei nagyállattartó kultúrát. A finnugor együttélés korai szakaszában a népesség érintkezhetett az indoeurópaiakkal, később ezeknek az óiráni nyelvet beszélő csoportjával, valamint egy török nyelvű néppel. Az ugor korból is kimutatható iráni és török kultúrhatás. A magyarok később rövid időre kapcsolatba kerülhettek a permi népek elődeivel. Az összehasonlító nyelvészet és társtudományai segítségével meglehetős biztonsággal rekonstruálható az egyes korszakok kultúrája, a konkrét elemek összehasonlító néprajzi vizsgálata azonban a legnagyobb nehézségekbe ütközik, különösen az új körülményekhez gyorsan alkalmazkodó anyagi kultúra és a társadalom esetében. A legősibb elemek olyannyira általános elterjedésűek, hogy az sem kielégítő bizonyíték, ha több finnugor népnél is megvannak. Pl. a magyarok és rokon népeik hiedelemvilágában, szokásaiban, folklórjában a jelenkori vagy történeti anyagból kimutatható az égitestek, természeti erők, bizonyos állatok (medve, ragadozók, madarak) és szent fák tisztelete, az ős- és halottkultusz, a többes lélek, a több világ és világfa képzete stb. – lehetetlen, hogy ezeket az alapvető dolgokat éppen a finnugorok ne ismerték volna. Az ugor korból bizonyítható a lókultusz, esetleg a szarvaskultusz, a bálványok tisztelete. A magyar táltos, tulajdonságai, cselekvései (pl. a foggal születés, feldarabolás a tudás elnyerése előtt, a viaskodás) és néhány kapcsolatos műszó az obi-ugor samanizmusban is megtalálható. A mesék, mondák, hiedelmek, szólások, szavak az ugor kori vagy annál is régebbi kultúra számos elemét őrzik. A finnugor népek verselésében közös a hangsúlyos verselés, a gondolatpárhuzamra és az alliterációra való törekvés. A zenében az ereszkedő dallam és a hangismétlés-zárás jellemző az obi-ugorokra is. – Az obi-ugor népek: a manysik (vogulok) és chantik (osztjákok) a magyarok legközelebbi nyelvrokonai. A manysik az Ob-torkolattól a Konda-folyóig az Ob Ny-i partján élnek, településeik az Urálig húzódnak. Lélekszámuk 7700 fő. A chantik az Ob K-i partján a torkolattól a Vah és Vaszjugán folyóig terjedő területet népesítik be, 21 000 főt számlálnak. A két nép kultúrájában nem az etnikus, hanem a territoriális tagoltság a jellemző. Északi csoportjaik réntartással foglalkoznak. A nagy folyók mentén a halászat a megélhetés alapja, a vadászat másodlagos jelentőségű, a kisebb tajgai folyók mentén ez fordítva van. D-i csoportjaik az ősfoglalkozások mellett ismerik a ló- és szarvasmarhatartást, valamint a földművelést. Patriarchális nemzetségi társadalomban élnek. Sámánhitűek, mitológiájuk a felsőbbrendű istenekről, kisebb bálványokról és más természetfeletti lényekről alkotott képzetek, valamint a medvekultusz és egyéb kultuszok keveredése miatt igen bonyolult. Reprezentatív népköltészeti műfajaik a hosszú hősénekek, medveénekek és színjátékok, a rögtönzött egyéni énekek és a mondák. Az utóbbi 40 év alatt gyors fejlődésnek indultak, hagyományos életmódjuk és kultúrájuk eltűnőben van. – Permi népek: a komi (zürjén) és udmurt (votják), nép gyűjtőneve. A komik lakóhelye kb. É-ról a Mezeny és a Pecsora, D-ről a Vjatka, Ny-ról a Vicsegda, K-ről az Urál által határolt területen van. Egy kisebb csoportjuk leszakadva Perm környékén él. Lélekszámuk 475 000. Az erdős vidéken régebben irtásos földművelést folytattak, a 19. sz.-ban terjedt el a háromnyomásos gazdálkodás. Kiegészítő ágként állattartással, halászattal, vadászattal, erdőmunkávak foglalkoznak. A komik É-i csoportjai átvették a szomszédo-nyenyecektől a réntartást és továbbfejlesztették. Kereskedőrétegüknek fontos szerepe volt a környező népek áruforgalmában. Viszonylag korán, a 14–15. sz.-ban vették fel a kereszténységet, régi vallásuknak már csak a hiedelmekben van nyoma. Írásbeliségük is korai. Népköltészeti műfajaik kb. megegyeznek az orosz lakosságéval. Igen ügyes fafaragók. Gazdaságuk, kultúrájuk erőteljesen fejlődik. Az udmurtok a komiktól délre, a Vjatka és Káma között egy tömbben élnek. Lélekszámuk 704 000 fő. Életmódjuk megegyezik a földművelő komikéval, fejlett a fakitermelésük és fafeldolgozásuk is. Népviseletük díszesebb, mint a komiké. Mivel csak a 18. sz. óta keresztények, ősi vallásuknak lényegesen több nyoma maradt, pl. a jó és rossz szellemek tisztelete, áldozati szertartások a szent ligetekben stb. – A volgai népek csoportját a marik (cseremiszek) és a mordvák (mordvinok) alkotják. A marik a Volga, a Vjatka és az Ufa-folyó között laknak, 599 000 főt számlálnak. Földműveléssel és állattartással foglalkoznak, az erdős helyeken életmódjuk hasonlít az udmurtokéra. Kultúrájukban az orosz mellett erős csuvas és tatár hatás is észlelhető. Jellegzetes a nők népviselete, a hímzett, felfűzött pénzekkel díszített ingruha. Régi hitviláguknak elég sok emlékét őrzik. Népköltészetükben különősen szépek a lírai dalok. Pentaton, kvintváltós dallamaik meglepő megegyezést mutatnak a magyar népzenével, ami abból ered, hogy hasonló csuvasos török hatás érte mindkét népet. Új kultúrájukat igen aktívan építik. A mordvák a mariktól délre, az Okától a Bjelajáig terjedő vidéken szétszórt csoportokban élnek. Az egyik legnagyobb lélekszámú finnugor nép, számuk 1 263 000 fő. Lakóhelyük kiválóan alkalmas a földművelésre, a lakosság életmódja és kultúrája alig különbözik az oroszokétól. Nyelvük a finnségi csoporthoz közelebb áll, mint a velük szomszédos cseremiszekéhez, a territoriális és kulturális egység miatt soroljuk őket a volgai népek gyűjtőfogalom alá. A volgai népek közé tartozhatott a régi írásos emlékekből ismert merja és muroma nép, melyek a 10–11. sz.-ban beleolvadtak a nagyoroszokba. – Balti finn népek: a finnek, észtek, karjalaiak, vepszék, vótok, livek, inkeriek gyűjtőneve. – A finno.-i és a környező országokban élő finnek száma 4 100 000 fölött van. Kultúrájuk szerves része a skandináv kulturális zónának. Az 1249-től 1809-ig tartó svéd uralom természetesen erős hatást gyakorolt rájuk. Az eredetileg irtásos földműveléssel, állattartással, tengeri és tavi halászattal, vadászattal foglalkozó nép magas életszínvonalú, fejlett országot hozott létre. A 13. sz.-ban vették fel a kereszténységet, a 16. sz.-tól vannak anyanyelvű írásos emlékeik. Ennek ellenére a népköltészet nem veszített gazdagságából, a finn „reformkorban” egybegyűjtőtt eposz, a Kalevala 22 795 sorból áll, és végtelen forrása a régi életre, hiedelemvilágra utaló elemeknek. A hagyományos kultúra ugyan eltűnik a 20. sz.-ban, de az azt felváltó új kultúrát, a finn építészetet, ipar- és képzőművészetet, irodalmat világszerte ismerik. – A SZU balti részét lakó észtek száma 1 007 000; a negyedik legnagyobb finnugor nép. Földműveléssel, állattenyésztéssel, tengeri halászattal és fafeldolgozással foglalkoznak. Történelmük folyamán sok külső hatás érte kultúrájukat, különösen a német és a svéd hatás volt jelentős. Könyvnyomtatásuk a 17. sz. eleje óta folyamatos. A 19. sz.-i nemzeti mozgalom idején a finnek példája nagy segítségükre volt. Ekkor egybegyűjtött népi eposzuk, a Kalevipoeg értékében és érdekességében alig marad el a Kalevalától. Jelenleg Észto.-ban a legmagasabb az egy főre jutó könyvek kiadása, irodalmuk, kórusművészetük, ipar- és képzőművészetük híres. – A többi balti finn nép közül a karjalaiak a legnagyobb lélekszámúak, 146 000 főt számlálnak. A vepszék száma kb. 16 000, az inkerieké (izsóroké) kb. 1000 fő, a többi népek száma pár száz főre tehető. Rokonnépeik közelében élnek, nyelvük, kultúrájuk is hasonló hozzájuk. – Lappok. Norvégia, Svédo., Finno. északi részein és a SZU-ban a Kola-félszigeten élnek, lélekszámuk kb. 31 000 fő. É-i csoportjaik különböző arányban réntartással, halászattal és vadászattal foglalkoznak, a D-iek többsége asszimilálódik a fejlettebb népekhez. A lappok eredete a finnugor őstörténet egyik legvitatottabb kérdése; nyelvük levezethető a közfinnből, antropológiailag és kulturálisan azonban olyan távol állnak a finnektől, hogy valamilyen arktikus ősnép nyelvet cserélt utódait lehet sejteni bennük. Népviseletük csoportonként változik, jellegzetes az egy- vagy több csúcsú sapka, a zárt, övvel átfogott, csíkokkal díszített kabát. Hitvilágukban a legarchaikusabb elemek (pl. a samanizmus) is fönnmaradtak. Reprezentatív népköltészeti műfajuk a rögtönzött egyéni ének. – 1960 óta magyar kezdeményezésre minden ötödik évben „Finnugor kongresszus”-ra gyűlnek össze a finnugor népek irodalmával, történetével, néprajzával és a finnugor nyelvekkel foglalkozó szakemberek. A kongresszusokat felváltva Mo.-on, Finno.-ban és a SZU-ban tartják. – Irod. Manninen, L.: Die Finnisch-ugrischen Völker (Leipzig, 1932); Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk (Bp., 1956); Vuorela, T.: Suomenaukuiset kaneat (Helsinki, 1960); Hajdú Péter: Finnugor népek és nyelvek (Bp., 1962).

Schmidt Éva

finomsági jel: → ötvösjegy

fiók: 1. közepes méretű mezei szénacsomó, amelyet két személy két rúdon elszállíthat. A fiók az Erdélyi-medence magyar parasztsága körében ismeretes. Szállítására fiókhordó rudakat használnak. Kalotaszeg egyes vidékein aprónak is nevezik. A fiók a fi, fiú szó származéka, belső fejlődésű szó. ’Szénacsomó’ jelentése a 19. sz. elejétől fogva adatolható. (→ még: bukó, → petrence, → rudas, → villahegy) – Irod. Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970). – 2. földtábla: kisebb telekrész, földdarab. Valakinek egy dűlőben fekvő földje több fiókból állhat. – Irod. Boross Marietta: A nagybudapesti és pestkörnyéki paradicsom kultúra (Népr. Ért., 1956). – 3. állatok kicsinye. – 4. a → kukorica oldalhajtása. – 5. bútorfiók.

Paládi-Kovács AttilaDegré Alajos

fiókos szekrény: → sublót

firhang: → ágyfüggöny, → függöny

firhangos ágy: → mennyezetes ágy

firiskó: → vászonkabát

firokonság: → apaági leszármazás

Firtos és Tartód: Székelyföldön népszerű monda a Korond közelében emelkedő két hegycsúcs váromladékairól. Firtos, a jó tündér remekül elgondolt várat építtet; Tartód a gonosz tündér utánozni próbálja, sőt építőversenyre hívja ki: fogadkozik, hogy különb várat épít amazénál, de az épülethez Firtos várából fogja kifeszíteni a szegletkövet. A versenyt Firtos nyeri meg, de Tartód tündérei éjfélkor valóban kilopják a szép vár szögletkövét, s két roppant vasrúdon viszik a gonosz asszonyhoz. Az éjféli kakasszóra azonban a rudak megrepednek, az átfúrt szegletkő lehull; még ma is mutogatják Korond határán. Egyes változatok a két tündért Rapsonné testvéreinek mondják; a monda rokon egyéb → ördögkövek mondáival. (→ még: Rapsonné vára) – Irod. Kőváry László: Száz történelmi rege (Kolozsvár, 1857); Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest–Bp., 1868–73).

Sándor István

fisér: a halkereskedő népi elnevezése. A saját fogású halat árusító halászok mellett már a 15. sz.-ban említik a csak halkereskedelemmel foglalkozókat is. Bár maguk általában nem halásztak, sokan halászmesteri címet viseltek. Egy részük valóban halászból lett kereskedő, mások kizárólag csak ezzel foglalkoztak. A halat bérleteikből és kereskedelem útján szerezték be. Nagy városok halpiacain, sátrakban kádakból árusították az élő halat, amelyet → bárkákban tartottak élve. A nagy harcsákat, tokokat tőkén felvágva árusították. Az Al-Dunáról, az Adriáról és külföldi tógazdaságokból szerezték be az árut a múlt század pesti halkereskedői, ők szállítottak külföldre is. Az élő halat → lajtban, → vonában, bárkában szállították, vagy jegelve, szárítva, sózva. Komárom, Bp., Apatin és Szeged voltak a leghíresebb halpiacok. A tőkeszegény fisérek maguk jártak a halásztanyákra összevásárolni a halat, amelyet lajtban vagy gyékénnyel letakart kocsin jég között szállítottak faluról falura. A halárusítás joga miatt sok vita keletkezett a céhes halászok és a halkereskedők között. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II. Bp., 1887–88); Takáts Sándor: A bécsi halkereskedők kiváltságai Magyarországban 1328-tól 1714-ig (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1902); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Solymos Ede

fiú, akinek minden kívánsága teljesül, a: → Rest Miska

fiúleány: → fiúsítás

fiúsítás, kanosítás: az a királyi engedélytől függő formális eljárás, amely lehetővé tette, hogy a feudális jog szerint a fiágra korlátozott nemesi földbirtokot a fiág kihalása esetén az állam (az uralkodó) helyett a tulajdonos lánya vagy nővére örökölje. Kivételt képeztek a → kunok és a → székelyek, akik kiváltságos jogaik folytán minden felsőbb beavatkozás nélkül örökíthették földjeiket fiúgyermek hiányában leányaikra is. Az ilyen leányt fiúleányként emlegették. A fiúleánynak a földdel együtt családi és jogi kötelezettségeinek is eleget kellett tennie. – A telkes jobbágycsaládok földjei, javai fiúutód hiányában a földesúr tulajdonába kerültek vissza. Gyakorlatilag a jobbágycsaládok is igyekeztek a leányutódok öröklését kiharcolni, ami a földesúr belátásától, ill. a jobbágyi szolgáltatások elvégzésének az öröklő leány által is biztosított voltától függött. – Irod. Bónis György: Magyar jog, székely jog (Kolozsvár, 1942).

Morvay Judit

fiúszék: → szék

flajta: oldalfúvós → furulya

flák: a → laptolóhoz hasonló szerkezetű, két csónakról két ember által kezelt, zsákszerűen öblös húzóháló, mellyel folyóvízen, váltakozó vízmélység mellett lehet halászni. A 30–40 m hosszú és 5–12 m mély háló felső inán parafa úszók sorakoznak, alsó inát a két végén egy-egy kővel súlyozták. Apacsa nincs, az alsó és felső ínhoz szétágazó kötéllel vontatják. Zsákszerű alakját úgy érik el, hogy a lapban megkötött léhést kettéhajtva a széleket félig összevarrják. A jugoszláviai Duna-szakaszról századunk elején ismertették a flákkal azonos szerkezetű és funkciójú vlákot, megjelölve állítólagos „feltatlálóját”. A flákot a magyar Dunán Tolna felett nem ismerik; használói szerint „régi” szerszám. A Tiszán → palónya néven ismernek hasonló hálófélét. Az átvétel irányát déli szláv területek felé kereshetjük: többféle (a flákhoz szerkezetileg is hasonló) hálót vlaknak neveznek a szerb-horvát nyelvben. Az északi szláv területeken – reliktumként az Elba és Odera vidékén is – szintén flok, wlak, wlok (stb.) néven ismernek különböző húzóhálókat, a magyarhoz szerkezetileg is hasonló, két ember kezelte hálófélét is. A velk-ti úsleppen, ’húzni’ igéből fejlődött ’halászháló’ jelentésű alakváltozatok az ősi szláv műveltség részének tűnnek. Kérdéses azonban, hogy a déli szláv területen a flák-típusú húzóhálót nevezték-e így eredetileg, vagy az általánosabb jelentésű elnevezést vitték át erre a szerszámtípusra. – Irod. Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965); Peeseh, R.: Ein altslawisches Relikt der materiellen Kultur im Gebiet zwischen Elbe und Oder (Deutsches Jarhbuch für Volkskunde, 1965).

Szilágyi Miklós

Flórián Mária (Bp., 1940–): néprajzkutató, muzeológus. Tanulmányait a debreceni tudományegy.-en végezte (1963), ugyanott szerzett bölcsészdoktorátust (1967). A balassagyarmati Palóc Múz. (1963–69), a Néprajzi Múz. (1969–74), a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múz. (1974–) munkatársa. Kutatási területe a népi építészet és a paraszti öltözködés. Tanulmányai hazai szakkiadványokban jelennek meg. – F. m. Rimóc népviselete (Balassagyarmat, 1966).

Flórián-nap: Flórián neve latin eredetű (Florianus, ’virágos’). A r. k. egyház a szentek sorába iktatta (május 4.). A tűzoltók és kéményseprők védőszentje. Napjának → hiedelemanyagába az ősi pogány tűzkultusznak számos eleme fölszívódott. Szobrát sok helyen a házak tűzfalára állították, hogy a házat megóvja a tűztől, villámcsapástól. Flórián-napon sok helyütt férfi rakott tüzet a konyhában. A Lendva vidéki községekben ezen a napon tüzet sem raktak, Göcsejben ősi módon gyújtottak tüzet. Napkelte előtt valamely élő fa vastagabb száraz ágán kötelet vetettek át, és ezt a két végénél fogva addig huzogatták, míg tüzet nem fogott a fa. Aznap az egész falu erről gyújtott tüzet. (→ új tűz) – Babot, borsót a hiedelem szerint nem jó Tüzes-Flórián napján ültetni kukoricát viszont igen, mert akkor bőtermő lesz. – Irod. Gönczi Ferenc: A természeti elemek kultuszának maradványai a göcseji és hetési népnél (Ethn., 1910); Bálint Sándor: Az esztendő néprajza (Bp., 1943).

Kiss Mária

flóta: → furulya (oldalfúvós furulya)

fodor: a régies, → mellé varrott ujjú ingek húzott, felálló vagy lehajtott gallérja. Anyaga gyolcs vagy csipke. – A → bevarrott ujjú ingekhez külön készül, s egy vagy két sorban kötik, gombolják össze a nyakon; egyes példányait hozzá is varrják az inghez. A Kalocsa vidéki ingek adják a legjobb példát, bár sokfelé ismerik. – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Kiss Géza: Az ormánysági népviselet (Ethn., 1931); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938); Nyárády Mihály: Az ajaki népviselet (Szabolcs vármegye vázlatos tárgyi néprajza, Nyiregyháza, 1939).

Gáborján Alice

Fodor Ferenc (Tenke, 1887–Bp., 1962): geográfus, a kartográfia történetének kutatója. 1910-ben a bp.-i tudományegy.-en doktorált. 1919-ig Karánsebesen gimnáziumi tanár, majd Bp.-en tanított a közgazdaságtudományi karon, 1920-ban magántanár, 1928-ban c. rk. tanár. 1940-től 1946-ig tankerületi főig. Munkásságának fő területe a gazdaság-tájföldrajz. Idősebb korában nagy jelentőségű térképészettörténeti munkásságot fejtett ki. E tevékenysége révén áttekinthetővé vált a hazai térképészet korai anyaga. Tájföldrajzi, tájtörténeti munkássága maradandó értéket rejt, közvetett és közvetlen néprajzi vonatkozásokban gazdag, jelentős hatással volt a kortárs etnográfusokra. – F. m. Magyarország gazdaságföldrajza (Bp., 1924); Szülőföld és honismeret (Bp., 1926); A Szörénység tájrajza (Bp., 1930); Egy palócfalu (Nagyvisnyó) életrajza (Bp., 1930); Az el nem sodort falu (Tenke-Bélfenyér) (Bp., 1940); A Jászság életrajza (Bp., 1942); A magyar térképírás (Bp., 1952–54).

Filep Antal

fodorvászon: igen vékony, erősen sodrott fonálból szőtt vászon, felülete ezért enyhén fodrozódó, egyenetlen. Egyes esetekben fodrozódó csíkok bontják meg a sima alapot. Ismert elnevezései még szerbvászon, száda, bíbor. A korábban sokkal nagyobb területen ismert és használt fodrozódó felületű anyagot a ránk maradt emlékek szerint már csak a sárköziek (és szomszédaik) szőtték egészen finom, erősen sodrott fonallal; vastagabb vászonváltozata Erdélyből ismert. Készítették csíkozva is színes fonállal vagy vastagabb pamutszállal. A legfinomabb, áttetsző fodorvászonból a tekerőző bíborok, női ingek, szoknyák és szemfedelek készültek, míg a vastagabból férfiingek és ágytakarók. (→ még: kalotaszegi szőttesek)

Andrásfalvy Bertalan

fodrosaljú ködmön: → ködmön

fodrosháló: → búvárháló

fog: 1. a magyar népi hitvilágban változatos → hiedelmek és → mágikus eljárások fűződtek hozzá. A foggal született gyermek a néphit szerint → garabonciás vagy → táltos lett. A csecsemő első fogához országszerte → előjelek fűződtek. Általános nézet volt, hogy akinek felül nő először foga, nem lesz hosszú életű. A hamar kibújó első fogból hamar születő, a későn jövő fogból sokára születő testvért jósoltak. Az első kihullott foghoz különböző, a gyermek egészséges fogazatát biztosító mágikus eljárások fűződtek. Sok helyütt lenyelte az anya, hogy ne legyen a gyermek fogfájós. Országszerte elterjedt volt az első fog kemencekuckóba vagy más helyre hajítása mondóka kíséretében: „Egér, egér adjál vasfogat, én meg adok csontfogat!” Általánosak voltak különböző fogfájást megelőző eljárások. Elterjedt nézet volt, hogy e célból villámsújtotta fa vagy koporsó szilánkjával kell a fogat piszkálni. Szeged környéki hiedelem szerint a kihúzott fogat a templom valamelyik szögletébe kellett dobni, akkor nem fájnak többé a meglévő fogak. Palóc hit szerint nem fog a gyermek foga fájni, ha körmét pénteken vágták le. Kolozsban azt hitték, a jövő Úrnapig fogfájós lesz, aki anélkül ment Úrnapján templomba, hogy kétszer mosdott volna. Fogzási nehézségek esetén timsós vízzel, borral, lóvizelettel, violagyökér levével kenték az ínyt. A fájós fog gyógyítására változatos gyógymódok egész sora ismert. Ezek részint fájdalomcsillapító eljárások (gyakran tényleges nyugtató hatással), részint annak a régtől fogva általánosan elterjedt hitnek megfelelően, hogy a fogfájást a fogat rágó apró féreg okozza, e férget vélik megölni vagy kihajtani a fogból. Mágikus és tisztán tapasztalati gyógymódok egyaránt ismertek. A fájós fogat füstölték, piszkálták, kenték, borogatták, párolták valamivel; rátettek, beledugtak, cseppentettek rá valamit vagy ráolvastak. 17. sz.-i recept → tömjénnel füstölést ajánlott, az általános népi gyakorlat pedig beléndek (lat. Hyosciamus niger) szárított magját használta, tátott szájjal hajolt a füst fölé a lepedővel betakart beteg. Villámsújtotta fa forgácsával, oltár- vagy szószékszilánkkal, koporsószeggel piszkálták. 17–18. sz.-i szöveg szerint lóhájjal kellett kenni kívül az arcot, 1727-ből való rimaszombati recept ajánlata: ördögoldalfű megtört gyökerének főzetével mosogatni a fogat és kívül az arcot. Sok vidéken zsályát főztek és zacskóba téve borogatták az arcot; a Szilágyságban maszlagos csodafa (lat. Datura stramonium) magvának főzetével párolták, ekkor kihullott a „fográgó kis féreg”; besenyőtelki hiedelem szerint a forró víz párája fölé hajolva is kiesett a „fogban rágódó pondró”, Göcsejben puskaport, másutt sót, bagót, timsós tojásfehérjét tettek rá; Somló vidékén farkasbogyó (lat. Daphne meserum) termését, a Felföldön gyufafejet, fokhagymát, szegfűszeget, általános hiedelem szerint pedig tömjént dugtak a fájós fogba; Göcsejben az azon az oldalon levő fülbe fokhagymagerezdet. Katolikus vidéken szentelt bort cseppentettek a fogba. Szőregen zsályát kellett szakítani, ezt mondva: „Zsálya, zsálya, akkor fájjon a fogam, amikor a tijéd!” Kalotaszegi hiedelem szerint a fogfájós felment egy hegyre, ráült egy sziklára, 32 farkasgége virágból kört rakott maga köré, amelyeket ráolvasás elmondása közben egyenként megevett. – A fogat általában a kovács húzta ki. Az állatok fogához ugyancsak fűződtek hiedelmek. Pl. a nyakban hordott macskafog gonoszűző amulett, a farkasfog eltérítette a katonára lőtt puskagolyót, a lófog fogfájástól óvó öblítőszer, a csukafog kasba téve távol tartotta a himlőt a méhektől, hamva pedig vízbe téve a szívfájósok itala volt, a farkasfog porrá törve és kenőccsé készítve megállította az ínysorvadást, a vadkanfog borban szívfájást szüntetett. – 2. → záp

Diószegi Vilmos

fogadalmi kép, votív kép: főleg → kegyképeknél, de gyakran patrónus szentek oltárainál, hálából vagy a segítség megnyerése céljából helyezik el. Mária vagy a beavatkozó szent „csodáját”, a fogadalomtevő helyzetét és az esemény pontos idejét dokumentálják. Egyes személyek és közösségek – a falu, a város, az elöljárók, testületek – egyaránt tehetnek fogadalmat képek állítására. Általában betegséggel, járványokkal (pestis), természeti csapásokkal, katasztrófákkal, balesetekkel függnek össze, amire a fogadalmi kép mindig utal. A segítségül hívott szentek mindig a kegyképen vagy templomban levő ábrázolás szokásos formájában jelennek meg. Gyakran felirat is elbeszéli az eseményt. Néha maguk a kegyképek is fogadalmi képek, pl. a sasvári Pieta (v. Pozsony m.). A fogadalmi kép a r. k.-oknál szokásos, de gör. kel.-eknél is előfordul. – Az első fogadalmi képek az 1400-as években jelentek meg Itáliában. Kialakulásuk egyrészt a magasztaló célzatú, ún. „majestas-képekkel” függ össze, melyeken a hódolók (másként donátorok) is szerepelnek; másrészt a szentek élettörténetét, csodáit ábrázoló műfajokból vezethetők le. Nagy szerepük volt a kolduló rendeknek abban, hogy közvetlen viszony alakult ki a hívők és szentek között. Kezdetben neves festők is készítettek fogadalmi képeket, virágkorukban – a 19. sz. idején – azonban már mint a népi vallásosság jellegzetes műfaját, provinciális és naiv festők képviselték. D-Itáliából terjedtek el Európa-szerte. Nápolyban, Szicíliában, de Ausztriában is szinte napjainkig élő hagyományuk van. Ausztriában a népi eredetű fogadalmi képek már a 18. sz.-ban jelentősek. Mo.-on főleg Ny-i és felvidéki fogadalmi képeket ismerünk a 18. sz. vidéki polgársága köréből. Ekkor a pestis-fogadalmi képeknek sajátos típusa alakult ki, mely szinte azonos formában található meg Pesten, Budán de Jákon is (1710-ből). Fogadalmi képek vannak még pl. Sümegen, Osliban, Máriaremetén. – Irod. Bogyay Tamás: A jáki apátsági templom és a Szt. Jakab kápolna (Szombathely, 1943); Ciarocchi, A. –Mori, E.: Le tavolette votive italiane (Udine, 1959); Beitl, K.: Votivbilder (Salzburg, 1973).

Varga Zsuzsa

fogadalmi tárgy, offer, votív: a különleges pártfogásukról, csodás meghallgatásaikról nevezetes szentek, főként → kegyképek oltárainál, a segítség megnyerése céljából vagy hálából elhelyezett tárgy. Lehet: értéktárgy – pénz, ékszer, kegyszer, mint pl. gyertya – vagy egyéb szimbolikus tárgy. A nép körében azonban az ún. identifikációs fogadalmi tárgyak a legkedveltebbek, melyek a betegségben szenvedő állatot, testrészt vagy belső szervet ábrázolják vagy jelképezik (az utóbbira példa: béka = női méh; rák = egyes vidékeken a tartós gyomorbántalmak), néha a bajba jutott fogadalomtevőt ábrázolják. A szokás és tárgyi megnyilvánulásai megvoltak a természeti népeknél és az antik civilizációkban; emlékei maradtak fönn Mezopotámiából, Egyiptomból; bronz fogadalmi tárgyakat ismerünk az etruszkoktól, az ókori Rómából, ahonnan terakotta állatfigurák is maradtak ránk (i. e. 4–3. sz.); Küroszi Theodorétosz (i. sz. 458) arany és ezüst testrészeket említ; a germán térségben a legkorábbi említés i. sz. 580-ból való és fa testrészekre vonatkozik. Külön csoportot képeznek a vas fogadalmi tárgyak, melyek D-Németo.-ban és Ausztriában jellemzőek, de hazánk Ny-i és DNy-i vidékein is megtalálhatók a reformáció előtti időktől fogva. Egyes vidékeken (bajor-sváb) a Lénárt-kultuszhoz kapcsolódik, ahol a középkori ásatási emlékek emberi alakok, tehát a Szent fogolykiváltó funkciójának emlékei, míg a későbbi állatfigurák az állattartásra áthelyeződő patronációt mutatják; másutt patrónustól függetlenül használt a fogadalmi tárgy. A vas fogadalmi tárgyak már a 11–12. sz.-tól kimutathatók. – A népi eredetű fogadalmi tárgyak korábban fából lehettek, melyeket még ügyes kezű parasztok maguk készítettek. Már a 15. sz.-ból ismerünk beteg szemet jelentő viaszgolyókat. A viasz fogadalmi tárgyak szokása azonban csak később vált általánossá, öntésükkel a mézeskalácsosok foglalkoztak, s többnyire a templomszolgák vagy szerzetesek forgalmazták őket; Mo.-on főleg a kegyhelyek és ferences szerzetes-templomok körében volt szokásos az I. világháborúig. A mézeskalácsosok árulták a → búcsújáróhelyeken a templomok mellett. Akinek a lába fájt, az láb formájú fogadalmi tárgyat, akinek a szeme, az szem formájú fogadalmi tárgyat, akinek a tehene volt beteg, az tehén formájú fogadalmi tárgyat stb. vásárolt és helyezett el bizonyos imádságok kíséretében a búcsújáróhely oltárán vagy az oltár közelében. A fogadalmi tárgyaknak az oltáron, ill. a templomban történő elhelyezéséhez az a hiedelem fűződött, hogy az a beteg testrész vagy állat, amelyet a fogadalmi tárgy ábrázol, meggyógyul, annak az asszonynak, aki a viaszból készült pólyásbabát áldozza fel, gyermeke születik. Szegeden az a lány, aki férjet akart, az oltáriszentséget ábrázoló viaszfigurát helyezte el az oltáron vagy a Mária-kép alatt. Az üsszegyűlt fogadalmi tárgyakból rendesen gyertyákat öntöttek a templom számára. Rontáselhárító → mágikus tárgyként is használták: hazavitték a beteg állathoz, a küszöb alá ásták stb. – Irod. Kovács János: Szeged és népe (Szeged, 1901); Bátky Zsigmond: Fogadalmi állatszobrocskák (Népr. Ért., 1904); Bellosics Bálint: Áldozati szobrocskák (Ethn., 1908); Vajkai Aurél: A csatkai búcsú (Ethn., 1940); Szalontai Barnabás: Viaszöntő népszokás Máriapócson (Nyirbátor, 1977).

Varga ZsuzsaManga János

fogadkozás: az → udvarlódalok egyik szüzséje, amely a 17. sz.-i magyar kéziratos költészetben még az udvarlódalok alkotórészeként, a népköltészetben viszont már önálló típusként él.

Míg a tóban halak laknak Addig rózsám el nem hagylak, Abba pedig mindég laknak, Így hát rózsám el nem hagylak. Míg a tóba halak lesznek, Addig rózsám el nem veszlek, Abba pedig mindég lesznek, Így hát rózsám el nem veszlek,

Eredetét a középkori lovagi, szerelmi, ill. udvarlódalokhoz vezethetjük vissza. Az énekes hűségígérete és szerelmi fogadkozásai a Petrarca-féle, reneszánsz udvari szerelmi költészetnek is konvencionális alkotóelemei voltak.

Küllős Imola

fogadott böjt: → böjt, → ráböjtölés

fogadott búcsú: valamilyen kívánság, vágy teljesülése érdekében egy vagy több → búcsújáróhely évenkénti vagy bizonyos ünnepen történő látogatása, összekötve rendesen gyónással, áldozással, bizonyos imádságok, pl. rózsafüzér elmondásával (→ búcsú). Célja hálaadás is lehet. A lányok fogadott búcsút tartottak, hogy jó férjet kapjanak, a betegek, hogy meggyógyuljanak, vagy hálából azért, hogy meggyógyultak. Halottak lelki üdvéért is végezhették. Arra is volt példa, hogy bizonyos cél elérése, pl. füldvásárlás, hosszabb ideig húzódó per megnyerése érdekében ígértek fogadott búcsút. – Irod. Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből (Bp., 1943).

Manga János

fogadott kerék, váltott kerék: kölcsönkért → kerék. Azokban az időkben, amikor még gyakoriak voltak a → fakószekerek, különösen gyakori volt, hogy hosszabb úton – kivált nyáron, száraz időben – összetörött a kerék. Vittek ugyan pótkereket magukkal többet is, de ha már mindből kifogytak, a legközelebbi faluig (ha tehették) csúszófán elvánszorogtak (vagyis a törött kerék felől a → tengely alá csúszófát kötöttek, amelynek az egyik vége a földön csúszott,), ahol becsületre kereket fogadtak, azaz kölcsön kértek. Rendszerint a kerékgyártóhoz fordultak, de annak híján más is segített a bajba jutottakon. Kötelező volt viszont a fogadott kereket minél hamarabb és épen visszajuttatni tulajdonosához. A fogdott kerékért bért becstelenség lett volna felszámítani; azt tartották: mindenkit érhet baleset.

K. Kovács László

fogadott szűr: → szűr

fogadott ünnep: helyi → ünnep, amelyet munkatilalommal, ájtatossággal, istentisztelettel, fogadalmi búcsúkkal ünnepelnek. Keletkezésüket többnyire valamely elemi katasztrófából való megszabaduláshoz (tűzvész, árvíz, járvány) vagy valamely történeti eseményhez, főleg a török, tatár csatározásokhoz fűzik; a valódi ok emlékének homályba merülésekor → szokásmagyarázó mondákkal magyarázzák eredetét. Gyakori Győr-Sopron megyében; Fertőhomok községben pl. Szent György napjától Szent Ivánig minden szombat délutánja volt munkatilalommal; hasonló fogadott ünnepeket ismertek Lövőn, Újkéren stb. is. Széken (v. Szolnok–Doboka m.) az 1717. évi tatárpusztítás emlékére augusztus 24-én (Birtalan napja) tartanak fogadott ünnepet. A Balaton-parti községekben a vízen történt balesetek emlékére tartottak fogadott ünnepet. A fogadott ünnephez tartozhatott harangozás és körmenet is, pl. Szolnokon az 1744-es dögvész emlékére tartottak zászlós körmenetet teljes munkaszünettel. Komáromban az 1783-i földrengés emlékére a Péter-Pál nap utáni vasárnapon tartottak a r. k.-ok fogadalmi körmenetet. Ugyanekkor a ref. és ev., valamint a gör. kel. templomokban is megemlékeztek a természeti csapásról. Gyulán az 1950-es évek végéig egy 18. századi pusztító vihar emlékére pünkösd harmadik napján minden felekezet fogadott ünnepet tartott. – Ha a fogadott ünnep valamely népszerű szent napjához fűződött, szobrához körmenetben vonultak. – Irod. Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos: Vallásos élet (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43); Hetényi János: Fogadott ünnep és mondája Fertőhomokon (Ethn., 1948).

Fogadalmi tárgy Felső képek: Viasz fogadalmi tárgyak: tehén, bárány – Középső képek: szem, disznó – Alsó képek: alak, szív (Mind: Nyírbátor, Báthory István Múzeum)

Kéz, viasz fogadalmi tárgy, Nyírbátor, Báthory István Múzeum

Láb, viasz fogadalmi tárgy, Nyírbátor, Báthory István Múzeum

Kakas, viasz fogadalmi tárgy, Nyírbátor, Báthory István Múzeum

Tyúk, viasz fogadalmi tárgy, Nyírbátor, Báthory István Múzeum

Dömötör Tekla

fogadtató: → fiaztató

fogantyús tapogató: → reginás tapogató

Fogarasi István ballada: → eladott lány

fogas: 1. tárolóbútor függesztés céljára kiképezve. – a) Egy- vagy több ágú ..., ún. kalapfogas: többnyire faderékból hasított ágcsonk az akasztó. Az ágmaradvány gyakran fölfelé hajlított. Legkorábbi példánya svájci őskori telepről való. Újkori, népi példányai közt É-Németo.-ban templomi, ékrovásos díszű kalaptartók is vannak. – Mo.-on szórványosan többfelé is előfordul; van részekből összetett variánsa is. A mennyezetgerendáról lóg alá, főleg kalap számára. A D-dunántúli bikla-fogason a kamrában szoknya függ. Rendszerint dísztelen, de Kalotaszegről ismert színesen festett is. A kalapfogas változata a szalonna akasztására való gamó vagy kajmó, vagy kákó. – b) Akasztósoros fogas: deszkalapból, néha keskeny polccal. Mint ruhafogas hagyományos helye a hátsó ágy végénél vagy a kemence mögött van. Edény, élelmiszer, ill. szerszám tartására szolgáló, konyhai és kamrai változata is van. Ritka a díszített példány, a faragók munkái közt azonban van madár- vagy kígyóalakra faragott és emberábrázolásos is. Vasból készült a → cigányfogas. – c) Akasztósoros fogas korlátos polccal, edény tartására: → tálasfogas. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej a kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Schwindrazheim, Otto: Deutsche Bauernkunat (Wien-Leipzig, 1931). – 2. borona, fogasborona: rögtörő, talajsimító és magtakaró eszköz. A kapa fokával, csákánnyal, → hanttörővel végzett rögtörés helyett a kisebb összetapadt földdarabok szétverését, a szántás porhanyítását és elsímítását, ill. a szántásra szórt gabonamagvak betakarását végzik vele. Főleg a Dunántúlon használják rétek tavaszi tisztítására, a száraz fű és szemét összegereblyézésére, vakondtúrások elegyengetésére is. A 19. sz. elejétől a racionális gazdálkodás hívei propagálták rendszeres növényápolási hasznosítását. Ennek következtében a Dunántúlon és az Alföldön a parasztgazdaságokban általánosan elterjedt a kisarjadt gabonavetések és fiatal kapásnövények gyomirtó, talajlazító fogasolása. Igásállatokkal hámfa segítségével leginkább a szántás hosszában, ill. a vetés menetének megfelelően fogasolnak. Ha nagyon göröngyös a föld, a fogasra nehezéket (tuskó, kő, kerék) tesznek, vagy ritkán gyereket ültetnek rá. – A fogas használata az ókori Mediterráneumba nyúlik vissza. Első mo.-i említése a 16. sz.-ból származik. Bizonyosan korábban is ismeretes volt hazánkban, de múltját még nem tárta föl a kutatás. Borona nevének eredeti jelentése (= gerenda) sejteti, hogy az eszköz elődje állatok által vontatott földsimító szálfa volt. – A Kárpát-medencében a 19. sz.-ban használt fogasok tájanként eltérést mutatnak a keret alakjában, a fogak számában és elhelyezkedésében, funkciójukban azonban nincs különbség. A talajminőségekhez alkalmazkodva a fogas keretét erősebbre és nehezebbre, ill. sűrű vagy ritkább fogúra csinálták. A keret formája vidékenként változik: négyszögletes, háromszögű, téglalap, rombusz vagy trapéz alakú. Ny-Mo.-on a bakhátas szántáshoz speciális kettős kis fogasokat használnak. Az egyszerűbb favázas fafogú fogast minden ügyesebben faragó parasztember házilag elkészítette. Használata szórványosan e század derekáig fennmaradt. A múlt században rohamosan terjedő vasfogú fakeretes fogast többnyire falusi bognárok és kovácsok csinálták, a gyári készítésűeket is utánozták. A teljesen vasból készült fogas az 1850-es évektől lassan kezdte kiszorítani ezt a típust. Mivel azonban bevezetése nem jelentett lényeges újítást vagy munkakönnyítést, az 1950-es évekig nem vált kizárólagossá használata. (→ még: tövisborona) – Irod. Imre Samu: A felsőőri földművelés (Debrecen, 1941); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi-pusztán (Bp., 1963); Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. Bp., 1965).

Színesen virágzott fogas (Hódmezővásárhely, 19. sz. dereka) Bp. Néprajzi Múzeum

Szobai fogas (Mátraalmás, Nógrád m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Kígyó alakú fogas, faragóspecialista műhelyébő (Dunapataj, Bács-Kiskun m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Fogas, ritka forma, 3 sor foggal (Miskolci készítés. Felirata: „Nemes Bajkor János építteté. Anno Dni 1773”) Miskolc, Herman Ottó Múzeum

Kis fogas (Homoródalmás, v.Udvarhely m., 1832) Bp. Néprajzi Múzeum

Faragott díszítésű fogas (Vámosatya, Szabolcs-Szatmár m., 19. sz. második fele)

Sarokfogas egyik darabja (Sárköz, készítőhely: Szekszárd, 19. sz. utolsó negyede) Bp. Néprajzi Múzeum

Sarokfogas egyik darabja, párjának kialakítása ennek tükörképe (Sárköz, 19. sz. vége, készítőhely: Szekszárd) Bp., Néprajzi Múzeum

K. Csilléry KláraKósa László

fogás: akkora földterület, amennyi egyszeri nekifogással (vagy befogással) megdolgozható. Kivételesen használt kifejezés.

fogashenger: keretbe foglalt, elálló fogakkal ellátott, igavonó jószággal vontatott vaskos hengertest. Mo.-on a futóhomok megkötésének eszköze. A hasonló szerkezetű szerszám mint rögtörő Ny-Európában a középkor végén tűnt fel, a Kárpát-medencében azonban még a 19. sz. első felében is vontatottan terjedt. Használata majdnem teljesen a nagybirtokra korlátozódott. A homokkötő fogashengert a múlt század közepétől használják a Duna-Tisza közének futóhomokos területén, elsősorban Kiskunhalas és Szeged vidékén. Ilyen irányú használatba vételére valószínűleg helyi találmányként került sor. A szalmával leszórt homokot hengerezték vele. Fogai valósággal „belevarrták” a homokba a szalmát és megkötötték azt. Fogashengerrel különösen az erős böjti szelek ellen védekeztek, amelyek betemették a zsenge vetést vagy elfújták alóla a homokot. Korábban a homokra hintett szalmát hasított körmű állatok (főleg juhok) ráhajtásával tapostatták be. Szeged vidékén szokás volt a szalmás homokot üres vetőgéppel megjáratni, amely hasonló eredményt ért el, mint a fogashenger. A futóhomok megkötésére szórványosan ismert a vetés tüskés ágakkal történő letakarása (Kecskemét). – Irod. Török Gyula: Szalmahengerlő (Népünk és Nyelvünk, 1937); Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963).

Farámás borona (Átány, Heves m.)

Farámás borona (Átány, Heves m.)

Fogas (Bágy, v. Udvarhely m.)

Fogas (Sóvárad, v. Maros-Torda m.)

Fogasolás (Csokonyavisonta, Somogy m.)

Fogasolás (Orosháza, Vásárhelyi-puszta)

Fogasolás (Monor, Pest m.)

Fogashenger

Fogashenger oldalnézetben

Fogashenger felülnézetben

Kósa László

fogásolás: → legényes

fogasöltés: → laposöltésekből alkotott öltéspár. Két, ellentétes irányú átlós laposöltésből áll; oly módon készül, hogy egy átlós laposöltést varrnak, majd az anyag visszáján az első öltés kezdetével egy vonalban, de attól egy öltés távolságra felöltenek, és ezt az öltést az előbbi leöltésével egy pontban fejezik be. Ha az öltéspárt egymás mellett ismétlik, zegzugvonal hatású díszöltést kapnak. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Fogasöltés

Fél Edit

fogat, fogatolás: az a mód, ahogyan az igásállatokat (lovat, ökröt, öszvért, szamarat, bivalyt stb.) meghatározott rendszerben befogják az → igába (→ járom), és → hámmal, → kumet szerszámmal a vontatandó eszközbe. Jelenti a fogatolt igavonó állatokat is, pl. lófogat, → ökörfogat, szamárfogat stb. Jelzőkkel, számnevekkel a fogat milyensége is kifejezhető: pl. parádésfogat, igásfogat, egyes fogat, ötös fogat stb. A szarvasmarhát igázta az ember a legrégibb időktől fogva (a fiatalabb kőkorból már vannak járomleletek) és mindig csak párosával. Az egyes tehénfogat, egyes járom igen rövid múltra tekint vissza. A lovat viszont – az őstörténeti, ókori ábrázolások szerint – nagyon gyakran egyesével fogták igába, ami arra mutat, hogy a ló esetében nem az igaerő, hanem a kultusz játszotta a szerepet. Köztudott ugyanis, hogy az igásállatok párosával fogatolva, egy állatra mérten, tübb erőt képesek kifejteni, mintha csak egy állatot fogtak volna be. Ha kettőnél, tehát egy párnál többet fognak be, akkor az egy állatra eső erőkifejtés nem növekszik, hanem csökken. A lófogatok (→ lófogatolás) is párosával fejtik ki a legtöbb erőt, de a megfigyelés azt mutatja, hogy legeredményesebb, ha három vagy négy lovat fognak be, az egy lóra számítható legnagyobb erőkifejtést ekkor érik el. Hogy mégis alkalmazzák a négynél nagyobb számú fogatokat is, annak a teher nagysága az oka, cséplőgépet pl. csak négy ökörrel és négynél is több lófogattal vontathattak biztonságosan. Leggyakoribbak voltak mégis a négyes ökörfogatok, a hármas, négyes és parádéra az ötös lófogatok. Különösen a hármas lófogatoknak volt szerepe a kocsik vontatásában.

Ötösfogat (Debrecen)

Négyes magyar ökörfogat

K. Kovács László

fogatos munka: → igás munka

fogazás: a nemzetközi szóhasználatban kockaöltésnek mondott öltéscsoport hazai elnevezése. Két-három függőleges → laposöltéses csoport ismétléséből áll egymástól bizonyos távolságra. Vízszintes sorokat készítenek belőle, esetleg többet egymás alatt, sakktáblaszerűen. Térkitöltésül alkalmazzák. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Himzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, L: Stickerei (Basel, 1969).

Fél Edit

fogda, árestom, börtön, garizs: a községházán kialakított vagy különálló, zárható ajtóval ellátott helyiség neve volt, ahol a rövid időre elítélt vagy vizsgálat alatt álló személyeket tartották fogva.

Tárkány Szücs Ernő

Fogdmeg, Tartsdmeg, Szaggasdszéjjel: → Messzehalló, Messzelátó, Földneheze

foggal született gyermek: → táltos

foglalás (lat. oceupatio), elsajátítás: eredeti tulajdonszerzési mód, melynek tárgya csak gazdátlan, uratlan dolog lehet. Ilyen dolognak mondjuk azt, ami soha senkinek a tulajdonában nem állott, vagy ha igen, azt korábbi tulajdonosa elhagyta, és ezért a dolog gazdátlanná vált. A nép körében a foglalás különböző szabályai ismertek. A feudális jog is elismerte a jobbágy valamelyes jogait (használati jog, esetleg korlátozott tulajdonjog) a saját munkájával elfoglalt, művelhetővé tett földre, az irtványra (→ irtás). A török idők után az alföldi mezővárosok hatalmas határában aki feltörte a gyöpöt (legelőt), előjogot szerzett a használatára, és csak akkor foglalhatta el más valaki, ha meghatározott számú éven át (pl. 7–8 év) műveletlenül, parlagon hagyta. Ebben az időben a foglalás külső jele a körülégetés, kaszálónál a kicsóválás (→ határjel) volt. – A talált méhraj odúját rejtő fába régen a foglalás jeléül → tulajdonjegyként keresztet vagy egyéb jelet tettek. Később azonban már nem a megjelölés, hanem a méz tényleges kiszedése biztosította csak a jogot. Szentgálon pl. a méhkeresés úgy történt, hogy szarvasagancsból faragott tartóba vagy pici ládába mézet tettek, majd az erdőben egy tisztáson lefeküdtek, a tartót, ill. ládát a földre tették, és megvárták, amíg 2–3 méh rájött és megrakodott. A már jóllakott méhek további méheket csaltak oda, amelyeknek a repülési irányát megfigyelve, továbbvitték a tartót, amíg ahhoz a fához érkeztek, amelyben az odú volt. A fát megjegyezték, éjjel felmásztak rá, az odút megnyitották, a méheket kifüstölték, és a lépet kivették, hazavitték. A szabad állapotban levő vadakra és halakra (és más hasznos állatokra, pl. rák) foglalás útján csak az szerezhetett tulajdont törvény szerint, aki vadászatra vagy halászatra engedéllyel bírt, ezzel szemben sok helyen a szokásjog annak juttatta a dolgot, aki bármilyen alkalmas eszközzel megfogta, meglőtte (orvvadászat, orvhalászat) azt, vagy akinek a tulajdonjegye az eszközön (nyíl, csapda, varsa stb.) rajta volt. (→ még: foglalójegy, → találás) – Irod. Vajkai Aurél: Adatok Szentgál gyűjtögető életmódjához (Ethn., 1945); Virtanen, E. A.: A foglalójegyekről (Műveltség és Hagyomány, 1961); Gunda Béla: Ancient Hungarian survivala of Land occupation (Acta Ethn., 1962).

Tárkány Szücs Ernő

foglalkozási dal: rendszeres és állandó jellegű munkakörhöz kapcsolódó dal. Nagyobb részét → népdalból, utóbb főként → katonadalból alakították át, kis része az adott munkakörön belül keletkezett és maradt. Az újabb, városi foglalkozások körében sok az átmeneti, félnépi alkotás, foglalkozási dalaink egyik fő vonása, hogy a munkakört, életformát nem részletezik, hanem általános képekben ábrázolják; előadásuk sem a munka menetéhez, hanem annak szüneteihez kapcsolódik. Két érzelmi véglet: hetyke önérzet és keserves panasz (→ panaszdal) között mozognak, részben ebből fakad a más foglalkozásúak gúnyolása is (→ mesterségcsúfoló, → csúfoló). Foglalkozás szerinti csoportjaik: a hagyományos → pásztordal (csikós-, gulyás-, juhászdal, kanásznóta), rokona a → betyárdal, kevéssé ismert a → halászdal és a → hajósdal; régies foglalkozáshoz kapcsolódik a → bakternóta és a → koldusének. Kényszerű és ideiglenes foglalkozáshoz köthető a sokszínű katonadal (baka-, huszár-, tüzérnóta). Részben hagyományosak, részben újabbak a mezei → munkásdalok (arató-, cséplő-, cseléd-, béres-, szolga- és summásdal; a napszámosok dalait nem ismerjük eléggé). Tárdadalmi-műfaji szempontból átmeneti típusú a → kubikosdal; a favágók, szénégetők stb. dalait ma még szintén kevéssé ismerjük. Hasonlóan átmeneti jellegűek a különféle → iparosdalok (vándordal, mesterdal), melyeket ma még nem tudunk konkrét foglalkozásokhoz kötni. Ide tartoznak a hagyományos, félnépi → diákköltészet, az újkori → árusdalok (házalódal, kofadal stb.). A foglalkozási dalok kategóriájába csak részben szoríthatók az ipari munkásdalok, ezeket is csak kevéssé tudjuk az egyes foglalkozásokhoz (ács, kőmíves stb.) kötni; leghagyományosabb a → bányászdal, legnépibb a gyári népdal vagy munkásnépdal. – Irod. Katona Imre: A magyar népi líra tartalmi-tematikai tagolódása (Ethn., 1970); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (II., Bp., 1970).

Katona Imre

foglaló, felpénz (lat. arrha): a szerződés megkötése jeléül adott érték (pénz vagy egyéb), melyet a szerződés telesítésekor visszaadnak, de be is számítható. Ha a szerződés nem valósul meg, az abban vétkes fél az adott foglalót elveszti, és ha ő kapta, azt kétszeresen kell visszatérítenie. Polgári kori cselédtörvényünk (1876: XIII. törvény) szerint annak bizonyítékául szolgált, hogy a cselédszerződést megkötötték, és a kialkudott bérbe be kellett tudni. A nép életében a foglalóval kapcsolatban sokféle szokás alakult ki a nagyságára, a felelősség formáira stb. nézve; a folklórban ugyancsak szerepet játszik. (→ még: bánatpénz, → jegyajándék)

Tárkány Szücs ErnőBónis György

foglalójegy: az uratlan, tehát a senki tulajdonában nem levő tárgyak (növényi, állati termék, földterület stb.) birtokba vételének, a → foglalásnak bizonyítására szolgáló jegy, amely leggyakrabban egyúttal → tulajdonjeggyé is válik. A talált vagy első foglalás útján birtokba vett tárgyat a világ minden táján, a legkülönbözőbb kultúrszinten levő népeknél a szokásnak megfelelően látták el foglalójeggyel. A jegy a legkülönbözőbb lehetett, pl. a partra sodort hozadékfára követ raktak, jegyet véstek, kötéldarabot kötöttek rá; a föld, a halászóhely lefoglalását a földbe állított rúddal, evezőlapáttal, a fákra vésett jellel, a bokrokra tett színes textíliával jelölték; a kaszálóhelyet körülégették, az erdei vadnyúl odúját, a halászó varsát tulajdonjeggyel látták el. Aki a foglalójegyet nem vette figyelembe vagy azt eltávolította, szigorúan megbüntették. A finnugor népeknél a foglalójegy szokásával babonás képzetek is összefüggésben álltak. Használata ma is gyakori. Az iskolába kerülő, a betűket még nem ismerő gyerekek jelet tesznek könyveikbe, hogy felismerjék, és más ne tulajdonítsa magáénak. A foglalás szokása ma is társadalmilag elismert magatartásra kötelez. Pl. a fürdőben a napozópadra törülközőt, a vonaton az ülőhelyre kalapot, táskát tesznek annak kifejezésére, közlésére, hogy az a hely „foglalt”; a többiek a foglalás jelét és tényét tudomásul veszik, elismerik. – Irod. Virtanen, E. A.: A foglalójegyekről (Műveltség és Hagyomány, 1961).

Tárkány Szücs Ernő

foglalt bor, fogott bor: elővételi joga alapján a földesúr által a dézsma (→ bordézsma) kivétele után megvásárlásra lefoglalt jobbágyi bortermés. A földesurak a borkimérés jó jövedelmezősége miatt igyekeztek minél több borra szert tenni. Általában a forgalmi árnál alacsonyabb összeget fizettek érte a jobbágynak, sőt gyakran nem is pénzben, hanem más, nehezebben értékesíthető terményben egyenlítették ki a vételárat. (→ még: kocsmálás) – Irod. I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai (1631–1648) (Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Makkai László, Bp., 1954); Szabad György: A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (Bp., 1957); Takács Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bevezette és sajtó alá rendezte Benda Kálmán, Bp., 1961).

Égető Melinda

foglár: → fentő

fogó, kergető játék: a kötött formájú több személyes → gyermekjátékok gazdag csoportja. A legegyszerűbb fogócskától a mérkőző csapatjátékokig több fokozatot mutat, s a legtarkább változatokban alakult ki. A fogók felosztása: 1. Szerencsés fogó: a) Szöveg nélküli fogók. Egyszerű fogó: a → kiolvasóval kijelölt fogó igyekszik valamelyik játékost megfogni. Akit sikerült elkapnia, azzal szerepet cserél, az lesz a kergető. Páros fogó: a menekülő játékosokat nem foghatja meg a kergető, ha megfogják egymást kezét. Guggolós fogó: ha a játékosok leguggolnak, már nem lehet őket megfogni. Fára vagy vasra: aki fára vagy vasra teszi a kezét, azt nem szabad megfogni. – b) Szerepjátszó (→ mondókás, párbeszédes vagy dalos) fogók: „Hátulsó pár előre fuss!” A párosával felállt játékosok elé álló „cica” kiáltja. Ezután a hátsó pár jobbra-balra szalad, közben a fogónak el kell valamelyiket kapnia, majd az elfogottal szerepet cserél. „Csősz, csősz lopom a szőlődet, senki sem látja, kutya sem ugatja.” E mondókával serkentik fel a szundikáló csőszt, aki igyekszik egyet elkapni a „tolvajok” közül. Akit elfogott, azzal szerepet cserél. A fogó ősi alakja a csőszjáték. Ahol a szőlőlopás (fűtépés) keret elmarad, egyéb változatok alakulnak ki, mint pl. páros fogó, guggolós fogó, fára vagy vasra stb. (lásd fent). – Gyertek haza ludaim! is az egyik játék változata, és az → árokcica. – c) Körjáték versenyfutással egybekötve: a túrós játék. A legrégibb magyar játékok egyike. Kisleányok körben leguggolnak, ők a „túrók”, mögéjük állnak az árusok. A körüljáró megegyezik valamelyik árussal: „Hogy a túró?” „Három lépés, hat futás!” A megállapodás szerint, de ellenkező irányban körbefutnak. Aki hamarabb visszatér, azé a túró. – d) → Kergető körjátékok: → énekes gyermekjáték versenyfutással egybekötve, pl. → Tüzet viszek. – 2. Fogyasztó-gyarapító fogó (szerepjátszó): „Gyertek haza ludaim!” és árokcica játékváltozatai. – 3. Kergető jellegű → sportjátékok: a) a kergető a másik játékos kiütésére törekszik (pl. → körberóta, → nemzetes). – b) a másik csapat tagjának elérése vagy kiütése a cél (egyes mérkőzéses csapatjátékok, pl. → méta). – Irod. Kiss Áron: Magyar gyermekjáték-gyűjtemény (Bp., 1891); Lajos Árpád: A magyar nép játékai (Bp., 1940); Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Fogócskázás (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

Haider Edit

fogókötél: → árkány

fogott bíró, arbiter, döntőbíró, választott bíró: a vitás felek részéről közös megegyezéssel megválasztott és felkért azon személy, aki az egyébként illetékes → bíró helyett az ügyben – alávetés folytán – teljes jogkörrel eljárt. Erre azért került sor, mert az ügy az illetékes bíró hatáskörét meghaladta, vagy őt közösen mellőzni kivánták. Különösen bizalmas természetű családi vagy kereskedelmi ügyekben kértek fel fogott bírót, akiben megbíztak, vagy aki mindkét fél előtt különösebb tekintélyt élvezett. Az alávetés szóban vagy írásban történhetett, a Székelyföldön „kézbeadás”-sal is. A fogott bíró döntésének a végrehajtása erkölcsi kötelességnek számított, és általában késedelem nélkül meg is történt, közhatóság igénybevétele nélkül. – A török megszállás idején a fogott bíró intézménye a vármegye irányító szerepét és hatáskörét nélkülöző alföldi mezővárosokban szinte állandósult annak következtében, hogy az előljáróságok nagyobb ügyekben nem merték magukra vállalni a bíráskodás felelősségét. Ezeken a helyeken (Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös stb.) a szomszéd városok meghívott bíráival és a városba került idegenekkel kiegészítve az elöljáróság társas bíróságot hozott létre, akik a jelentősebb polgári és büntetőügyekben korlátlan hatáskörben ítélkeztek. A társas bíróságok a 17. sz. közepétől meghatározott napokon, rendszerint vásár alkalmával gyűltek egybe, hogy a lakosság szélesebb tömegeit érdeklő vagy elvi jelentőségű ügyekben hozott határozataikat azonnal kihirdethessék. Az Alföldön 1598–1750 között működött rendszeresen fogott bíróság. Eljárása és az ítélkezés anyagi szabályai kizárólag szokásjogon alapultak. – Irod. Imreh István: A rendtartó székely falu (Bukarest, 1973).

Tárkány Szücs Ernő

fogott bor: → foglalt bor

fogyó-gyarapodó körjáték, várkörjárás: az énekes gyermekjáték → körjáték típusába tartozó játékcsoport. – Formái: 1. Kerülő játék, tartalma általában leánykérés. A körön belül és kívül is jár egy szereplő. A kör áll vagy lépésben halad, a szereplők lassan mennek. A külső „kérő” megáll, és ének vagy recitáló párbeszédet folytat a belsővel, az „anyával”, esetleg néhány imitáló mozdulatot (köszönés, ivás) is végeznek. Aki a körben közöttük áll, azt elviszi magával kézenfogva a külső, s az ismétlésnél a következők mindig csatlakoznak a növekvő félkör végére, amíg újabb kör nem alakul ki. Az utolsónak maradó belső játékos a → játékvégző „kígyó”-val fejezi be a játékot. Változatai: → Boldogasszony, → Most viszik, most viszik, → Méz, méz, méz, „Járom az új várnak az alját”. Az egész ország területén ismerik. – 2. Szoknyafogó, az előbbihez hasonló, de a középső kislánynak fogják körben a szoknyáját, és a külső azt viszi magával, akinél befejezték a dalt, amelyhez nincs párbeszéd. Leggyakoribb dal: „Itt ül egy kis kosárban”. – 3. Válogató, amelynél a külső ütögeti a körtagokat, de nem mindig viszi el, akire az utolsó ütés esik. A kör néha csárdáslépéssel mozog. A játékot kísérő dalok: „Járok egyedül... nem kell nekem ez”, „Szerdán viszik a lányokat”. Ez a forma főleg az ÉK-i területeken ismert. – Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951).

Fogyó-gyarapodó körjáték, várkörjárás

Várkörjárás (Boldog, Heves m., 1950)

Várkörjárás (Bajna, Komárom m., 1950)

Igaz Mária

fogyó-gyarapodó sor: az → énekes gyermekjáték → sorjáték típusába tartozó játékcsoport. Arc-sorban állnak a gyermekek, szemben áll velük a követ, aki a párbeszédet folytatja, s minden dal végén maga mellé vesz egyet a sorból, míg amazok el nem fogynak. Legismertebb szövegváltozata: „Mit akar ez az egy ember, Ninive, Ninive, király, király biztos ...” Tartalma szerint jelképes menyasszonyrablás. (Dallam nélküli, párbeszédes → sportjáték, formája az Adj király katonát! → láncszakító játék.) A játék német eredetű, de egész Európában ismert. Tudomásunk van cseh, szlovak, svéd, holland, dán, angol változatokról is. Magyar nyelvterületre a mo.-i németek közvetítésével került. A játék teljesen beilleszkedett a magyar népi gyermek játékok közé. Leginkább meghonosodott változata: „Gyön két ember, piros vérű, király, király biztos ...” – Irod. Böhme, F. M.: Deutsches Kinderlied und Kinderspiel (Leipzig, 1897); Hajnal Ignác: Bácskai gyermekjátékok (Népr. Ért., 1906); Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UM-NGy, VII., Bp., 1953).

Fogyó-gyarapodó játék; fogyó-gyarapodó sor

Igaz Mária

fohászkodás: → ima

fojtóka: → nyakszorító (ruhadarab). Ez a palóc elnevezés a fojt ige egyik jelentéséből ered: ’valamit valamire szorosan ráköt, ráteker’.

fojtott burgonya, tarlóburgonya: az → újburgonya egyik fajtája. Augusztusban tarlóba vetik a burgonyát és az első fagyok után fölszedik. 100–120 cm mély, 50 cm széles több m hosszú árokba nyirkos homokkal letakarva rétegesen lerakják. A verem tetejét vastag szalma- és földtakaró védi a beázástól. Ilyen módon tél végén és tavasz elején foszlós héjú újburgonya, a fojtott burgonya szállítható piacra. Termelésével a század eleje óta a közeli bánsági uradalmak példájára a Szeged környéki tanyavilágban és néhány szomszédos Maros menti községben foglalkoznak a parasztgazdaságok. Nagyobb mennyiségben a kereslet hiánya miatt nem termelik.

Kósa László

fokhagyma (lat. Allium sativum): 1. fűszer- és zöldségnövény. Hazánkban jóval kisebb területen termesztik, mint a vöröshagymát. Termesztési technikája és termőtájai sokban egyeznek vele. Őshazája Közép- és Ny-Ázsia. Az ókorban jutott el a Földközi-tenger mellékén fekvő országokba. – 2. a magyar népi hitvilág közismert rontáselhárító → mágikus tárgya, gyakran egészsegvarázsló (→ egészségvarázslás) és gyógyító funkcióban is. Gerezdekre bontott vagy koszorúba fűzött termését használták fel. Alkalmazása végigkísérte az emberi élet minden nevezetes időpontját és időszakát: a ház alapzatába vagy a küszöb alá ásva az egész házat bajtól óvta; esküvőn a vőlegény zsebében hordta, a gyerekágyas lepedőjébe dugták, a → szemveréstől vagy kicseréléstől (→ váltott gyerek) féltett újszülött bölcsőjébe tették stb. A háziállatokat → rontástól óvták vele: pl. tehénelléskor az istállóajtó fölé dugták. A vetést a madarak pusztításától óvta. Az év jeles napjai közül leginkább a karácsonyi ünnepkörben volt jelentősége (ajtók, ablakok keresztezése fokhagymával → karácsonykor és → Luca napkor), továbbá → Szent György napján (istálló különböző helyeire vagy a tehén szarvába dugva). – A fokhagymát a neki tulajdonított gyógyító erő következtében a legkülönbözőbb betegségek (mellgyulladás, gyulladt tehéntőgy, giliszta, torokfájás, kígyócsípés, kolera stb.) gyógyszeréül vagy megelőző szeréül használták önmagában vagy más szerekkel együttesen. A → karácsonyi asztalra helyezett vagy a → karácsonyi vacsoráról eltett fokhagyma (ekkor általában mézbe mártogatva ették, gyakran a vacsora kezdő fogásaként) különösen hatékonynak számított. Hasonló képzetek és gyakorlat Európa-szerte, de főleg DK- és K-Európában elterjedt volt, ókori adatokig visszakövethetően: sokféle ókori orvosi alkalmazása mellett a rómaiak házi szellemek ártalmatlanná tételére is használták; a középkorban ismert volt többek között mint kígyó- és gilisztaűző szer. A Közel-Keleten a mai napig szemverés-megelőző ezer. – Irod. Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937).

Fokhagymavásár Baján (Bács-Kiskun m., 1959.)

Kósa LászlóPócs Éva

fokla: világításra használt, jól égő fából hasított, 40–60 cm hosszú, esetleg nagyon vékony szál, amelyet gondosan szárítanak, preparálnak. Többszöri kemencebeli szárítás mellett balta fokával végigverik, hogy a belső rostok felszakadjanak, könnyebben égjenek. Néhol vékony vesszőt is hasonlóan készítenek ki fokla céljára. A fokla szó az irodalmi és köznyelvben élő, részben más jelentésárnyalatú → fáklya szóval azonos eredetű, annak régiesebb, tájnyelvben élő változata. Tájnevei még: csontika, csörőfa, fócsika, gyertya, lobogó, szilánk, világló, világzó. A néprajzi anyag összefoglalása során emelték szakirodalmi kifejezéssé. Mint kölcsönszó széles körben elterjedt, sokféle szinonímájának tanúsága szerint tulajdonképpen ún. felesleges jövevényszó. – Európa-szerte ismert világítóeszköz a fokla, amely elsősorban az erdős, dombos, hegyi vidékeken volt használatban, a 19–20. sz.-ban. Az utóbbi 100–150 évben visszaszorult. Lakásvilágításban alárendelt szerepe volt egy-két szűkebb körzetet kivéve, így például az Őrségben a húszas-harmincas években még fényképek tanúsítják konyhai használatát. A Székelyföldről inkább csak éjszakai halászat segédeszközeként maradt fenn reá vonatkozó adat. A meggyújtott foklát kézben tartva vagy korpával, terménnyel töltött edénybe dugva használták, vagy → foklatartóba helyezték. Sajátságos, hogy gyertya szavunk is eredetileg foklaszerű tárgy jelölésére szolgált, s valószínűleg a gyertyánfa neve is még a gyertya fokla jelentésére utal, s egyben e fafajta foklának való felhasználását is szó- és tárgytörténeti emlékként őrzi. (→ még: világítás) – Irod. Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Népr. Ért., 1940); Viski Károly: Világítás (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Dömötör Sándor: Zsírosfa és foklafa Szombathely környékén (Ethn., 1950); Iváncsics Nándor: Népi világítás a Zempléni hegyvidéken (Ethn., 1958).

Fenyőfából hasított foklafa. Világítószilánk (Vas m.)

Egyszerű és keretes foklatartók (Göcsej)

Filep Antal

foklatartó: A → foklát kézben is hordozták, tartották, de többféle megoldású foklatartót is készítettek. A legegyszerűbb foklatartók a kemencék vállába vájt, tapasztott foklalikak voltak, amilyenről Göcsejből van tudomásunk. Készültek ágcsonkfejű, áglábú foklatartók, amelyek asztalra, padkára, földre állítva magasabban tartották a fejébe támasztott foklát. Az ilyen foklatartókba az égő szilánkot nem rögzíthették szilárdan, ahogy égett a fokla, úgy egyre könnyebben lebillenhetett. Ezen azzal segítettek, hogy a fokltartókra foklavasat erősítettek, amely szilárdan tartotta a foklaszilánkot elhamvadásáig. Foktavassal felszerelt foklatartóinknak egy része gyertyatartóra emlékeztető talpas, asztalra állítható vagy kézben hordozható szerkezet volt. Talpuk kör alakú vagy négyzetes vastagabb deszkalap, fahasáb volt, amelybe hengeres nyelet illesztettek. Ezekbe ütötték a V, Y, X, X vagy görög Φ stb. idomú vasfejeket. Tömör deszkatalpat használtak a földre állítható foklatartók esetében is, bár a leggyakoribbak a görögkereszt alakú talpak voltak. A földre állítható foklatartók lehettek egyszárúak is, ezek szára a talpkötés közepébe volt ékelve. Kedveltek voltak az ún. keretes foklatartók is, ezek talpának két szárnyába két szárat ékeltek, amelyet alul és felül keresztpánttal fogtak össze. A keretes fokltartó mindig, az egyszárú is többnyire változtatható magasságú volt. A szárhoz fogazott szélű segédszár csatlakozott fejében a foklavassal. A fogazott lécszárat rugóval, gúzzsal feljebb-lejjebb lehetett állítani attól függően, hogy milyen magasra kívánták emelni az égő foklát. Ismerünk magyar nyelvterületről, pl. Pilinyből (1768-as évszámmal) felakasztható foklatartót, amelynek hátsó lapjából nagy akasztóhorog áll ki, e támasztékul is szolgáló lapba merőlegesen deszkát ékeltek, amelynek külső végén a fokla befogadására lyukat vágtak. Ebben a foklát a támasztólapba rögzített, a tartó deszka nyílásába feszülő rugó tartja. A foklatartók hazánkban sokfelé elterjedtek. Erre vall az ásatásokkor Pomázon (Pest m.) előkerült középkori foklavas is. A néprajzi gyűjtések során azonban a foklatartókra csak a Felföldön, ill. a Ny-Dunántúlon kerültek elő a magyar nyelvterületen tárgyi bizonyítékok, ill. emlékezeti adatok. Többfelé a foklát terménnyel, korpával megtöltött edény közepébe szúrták, úgy világítottak vele, így könnyen kézben is vihető volt, bárhová letehették. Gyűjtőinknek a két világháború között konyhai világítási funkcióban sikerült fényképpel dokumentálni használatát. – Irod. Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Népr. Ért., 1940); Viski Károly: Világítás (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); H. Kerecsény Edit: Világítási módok és eszközök Komárvároson (Népr. Ért., 1954); Iváncsics Nándor: Népi világítás a Zempléni hegyvidéken (Ethn., 1958).

Keretes foklatartó (Göcsej)

Hasított nyelű állványos foklatartó (Göcsej)

Foklatartó tuskó (Hejce, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Forgácsvilágló. Foklatartó (Piliny, Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Foklatartó (Szalafő, Vas m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Foklatartó használatban füstöskonyhában (Kondorfa, Vas m.)

Filep Antal

fokos: baltaszerű, rézből vagy vasból készült eszköz, amely a baltánál kisebb és könnyebb, foka megnyújtott, rendszerint kerek vagy négyzetes gombszerű véggel, lapjának alsó és felső sarka gyakran kis gömbben végződik, hogy viselőjének kezét ne sértse. Botszerű nyele általában hengeres, ritkábban laposított. Kovácsok, lakatosok készítették megrendelésre vagy a vásárokon árulták. Nyelét használója faragta, néha rézveret, ólmozás díszítette. – A fokos a 18. sz. elejéig harci eszköz volt. Később is használták önvédelmi fegyverként. A 19. sz.-tól különösen a fiatal pásztorok, bojtárok és a falusi legények kedvelték. Sétabot helyett vitték magukkal, ha látogatóba, vásárba, vendégségbe mentek. A feldíszített fokos még néhány évtizeddel ezelőtt is – az ország egyes vidékein – a lakodalmi vőfélyek címere volt. – Irod. Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906); Václavik, A.: Slovenské palice (Turè. Sv. Martin, 1934); Polonec. O.: Valašky, fokoše, èakany (Turè. Sv. Martin, 1963).

Fokosok (bal oldali Mátra-vidéki, jobb oldali mo.-i) Bp. Néprajzi Múzeum

Fokos (Őrhalom, Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fokos (Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fokos (Debrecen)

Fokos (Mátra-vidék)

Manga János

fokozás, fokozat, gradatio (lat.), klimax: a költői mondanivaló nyomatékolását szolgáló eljárás; olyan kifejezések egymás utáni felsorakoztatása, melyek értelmileg-érzelmileg egyre hangsúlyosabbak (Mért nem fordulék meg, Mikor lovam horkolt, Mikor ágaskodék, Mikor bokrosodék? ... Bíró Máté balladájá). A fokozás egyszerű formái a népköltészetben gyakoribbak, mint az irodalomban. Két fő formája van, a mennyiségi (Ha hibázik kettő-három, Lesz helyette tizenhárom; Meghúzatod-e már a hármas harangot? Meghúzatom, anyám, mind a tizenhatot! ...) és a minőségi fokozás (Csináltatsz-e neki diófakoporsót? Csináltatok, anyám, márványkőkoporsót!...). Szervezettebb formában haladványos vagy ellentétes → gondolatritmust is képezhet, sőt kiterjedhet az alkotás egészere is. Összefügg az ismétlés, → hármasság, → hasonlat és a → túlzás jelenségével. Minden főbb népköltészeti műfajban előfordul, az epikában a leggyakoribb. Formái változatosak, így → mondókában (Az én hajam olyan legyen, mint a csikó farka, Még annál is hosszabb, mint a tenger hossza!...), Szólásban (Kis tűn kezdi, ökrön végzi), → dalban (Mély a Tiszának a széle, De még mélyebb a közepe; Szép a virágos fa május hónapjába, Ezerszer szebb a lány eljegyzett korába...), → balladában (Mit ér nekem hét vármegye, Tizenhárom gyűjjön ide; Egy elémentébe gyalogösvényt vága, És visszajöttébe szekérutat nyita; Még a dobokat es mind táncra veretik, S még a lovakat es mind táncra léptetik...) és végül a → népmesében (réz-, ezüst- és aranyvár, 7–9–12 fejű sárkány, párbajban bokáig, térdig és derékig földbe vágás stb.). Ritka az ellentétes fokozás (antiklimax), kötött formában valamivel elterjedtebb (Harminchat tojásból csak egy kakas lett...), esetleg gondolatrimus formáját ölti fel (Verje meg az Isten szeretőmnek házát, Ne is éppen házát: a benne lakóját, Azt sem mindegyiket, csupán az egyiket!...), mint prózában (Nagy tömegben ott volt mindenféle nép: hercegek, grófok, bárók, válogatott szegény legények; mindenki ugratott a zsebkendőért. Biró János meséje). A népmesékben, balladákban és a → históriákban az egymást követő epizódok, jelenetek esetében szerkezeti fokozásról beszélhetünk. – Irod. Szathmári István: A magyar stilisztika útja (Bp., 1961).

Katona Imre

Folcloristica: a bp.-i ELTE folklór tanszékének időszakos kiadványa (1971–). Eredeti és idegen nyelvből fordított folklórtanulmányokat közöl. Szerk. Ortutay Gyula.

Folia Ethnographica: a bp.-i Pázmány Péter Tudományegy. néprajzi tanszékének idegen nyelvű folyóirata (1949–1950). Szerkesztette: Ortutay Gyula. Orosz, angol, francia nyelven közölt tanulmányokat.

folklór (ang. ’népi tudomány’): kollektív esztétikai tudatforma, jellemző társadalmi-történeti meghatározottsággal, szerkezettel és objektivációs rendszerrel. A hazai kutatásban kialakult hagyománynak megfelelően a folklór „három nagy területe: a mindennapi élet folklórja (a szokások legtágabban értelmezett területe), a művészeti műfajok (népköltészet, díszítművészet, tánc) – tehát a valóság tükrözésének esztétikai módszerei (→ népművészet) és az ideológiai állásfoglalások (→ hiedelmek, vallási képzetek és rendszerek, értékítéletek)” (Ortutay Gyula). Mindaz amit a fenti meghatározás elősorol, századok, évezredek folyamán fölhalmozódott → hagyomány, mégpedig különböző típusú társadalmi közösségek részéről teremtett tradíció. A folklór egyik alapvető specifikuma ennélfogva szociális meghatározottsága: milyen társadalmi csoportok, osztályok hozzák létre és tartják meg? A marxista → folklorisztikának erre a kérdésre egyértelmű válasza van: a folklór az anyagi javakat termelők, tehát a mindenkori nép munkatapasztalatainak, társadalmi gyakorlatának közvetlen ideológiai általánosítása, világnézetének, esztétikai ízlésének kifejezése, mentális magamegvalósításának eszköze és tükrözése. Ennek megfelelően a népfogalom tartalmának szociális és etnikai változásai, fejlődése természetesen meghatározzák a folklór társadalmi tartalmát is. A folklór tehát azoknak a társadalmi osztályoknak és csoportoknak (kor- és foglalkozási csoportok, városi foklór stb.) alkotása, amelyek a népet alkotják – ez utóbbi történeti fejlődésének különböző szakaszain. Ebből következik, hogy valamely jelenség folklór voltát nem elterjedtsége határozza meg, ez csupán népszerűségére utalhat: a folklór alkotás gyakran egészen kis lélekszámú kollektíva hagyományát képezi. A folklór szociális meghatározottságának kérdéséhez szorosan kapcsolódik haladó voltának problémája. A gyakran fölbukkanó romantikus idealizációval szemben hangsúlyozandó, hogy a folklór távolról sem tekinthető minden jelenségében és minden időben pozitívnak, hiszen szükségképpen tükrözi a népen belüli ellentmondásokat, a valóság ismeretének, elsajátításának általában alacsony szintjét is. – A folklór szintetikus, szinkretikus tudatforma. A népi kultúra történeti-társadalmi-etnikai jegyekkel meghatározott egész, amelynek összetevő egységei rendszert alkotnak: kölcsönösen föltételezik egymást, függnek egymástól. Ennek a rendszernek, mint rendszernek tudományos vizsgálata az → etnográfia feladata; ugyanakkor az összetevő egységek: az anyagi kultúra és foglalkozások-életformák, a társadalmi szerkezet és szellemi élet területeinek kutatására külön tudományágak fejlődtek ki, minthogy a népi élet egészében e területek elkülönülése is minőségi eltérésekhez vezetett. A folklór a nép szellemi életének megnyilvánulása, tárgyiasulása szóban, énekben, zenében, gesztusokban és tárgyakban. Nem tekinthetjük azonban folklórnak a köznapi-gyakorlati tudatot és objektivációit: a termelési folyamatokat szabályozó gyakorlati ismereteket, technológiai, jogi és természetre vonatkozó hagyományos, racionális tudást stb., csak akkor, ha ezek szemiotikai szimbolizáció rendszerében jelentkeznek. (A termelési folyamatok pl. gyakorlati ismeretek mellett mágikus képzetek-cselekedetek jelenlétét, munkadalok előadását stb. is megkövetelik.) A népi tudatformák szerkezetének ez éppen alapvető oppozíciója, történeti fejlődésük fő tendenciája: a foklór a köznapi-praktikus tudattal és cselekvéssel szemben önállósul szimbolikus érzéki-képi gondolkodássá, és történeti létezésének folyamán benne további tudatforma-elkülönülés nem következik be. Igaz, a folklóron belül egy mágikus-vallásos-mitikus, ill. esztétikai szféra elkülönülése igen erőteljes tendencia, és viszonylag korán jelentős előrehaladást ér el, ez a folyamat azonban – rendszerelméleti vonatkozásban – a teljességnek olyan fokára nem jutott, hogy a népi-szellemi kultúra szerkezetét és történetét kutató folklorisztika önálló tudományszakokra kényszerülne tagozódni. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a folklór különféle tárgyiasulásait más tudományszakok: nyelvészet, lélektan, vallástörténet, esztétika-művészettörténet stb. ne vizsgálhatnák a maguk rendszerében, sőt hogy kutatásaik köréből egyáltalán kirekeszthetnék. – A folklór harmadik lényeges vonása közösségi-hagyományos volta, és ebből következően változatokban való keletkezése és fejlődése. A folklór kollektivitása nem jelent személytelenséget, csupán közösségi-személyes dialektikájának sajátos megnyilvánulását. Ennek a sajátos megjelenésformának tudományos leírása, kifejtése, elmélet szintjére emelése azonban meglehetősen nagy erőfeszítéseibe került a kutatásnak. A tudománytörténet folyamán egyszer a személyi alkotói aktus túlhangsúlyozása, ennek következtében a folklórnak mint önérvényű tudatformának tagadása térített el kutatói iskolákat a vizsgálati tárgy minőségének helyes értelmezésétől; máskor viszont a kollektivitás romantikus értelmezése vezetett szélsőségeiben oda, hogy a folklór egészét a különféle tudatformák alacsonyrendű „előiskolájának” tekintsék csupán. Közösségi és személyes dialektikájának egyedül helyes értelmezése a modern nyelvtudomány egyik alapvető felfedezéséből kiinduló kutatóknak köszönhető. A szóban forgó felfedezés a nyelv–beszéd (langue–parole) szigorú megkülönböztetése; analóg jelenség feltételezése a folklórra nézve: „...a folklóralkotás is személyek fölötti és csak potenciálisan létezik, csupán bizonyos normák és impulzusok összessége, a jelenben is érvényes hagyományok váza...” (R. Jakobson–P. Bogatirev), amelynek betöltése, objektivációja az esetek nagy többségében személyes-individuális aktus. A személyes részvétel tehát szükségszerű, de nem elégséges feltétele a folklór létrejöttének. A személyes jellegű objektiváció a közösség szakadatlan alkotó folyamatának csupán egyetlen mozzanata, amelyik pusztulásra ítélt, hibának, torzulásnak minősül, ha a közösségi folyamat áramkörén kívülreked, ha benne befogadást nem nyer. Ez a személyes-kollektív átcsapás minőségi jellegű, a folklór „grammatikájának”: műfajai relatíve állandó strukturális jegyeinek, hagyományos → szüzséknek, → motívumoknak, mitikus-mágikus, vallásos-művészi képeknek, kifejező- és ábrázolóeszközök és módszerek rendszerének stb. kialakulásában jut kifejezésre. A kollektivitás tehát nem a személyes alakító aktusok mechanikusan értelmezett összegét, hanem a hagyomány rendszerének megteremtődését jelenti. – A folklór elősorolt lényegvonásait egy sor további olyan meghatározó jegy is kiegészíti (→ szóbeliség, variábilitás, → művészi módszer, ábrázolásának tárgya stb.), amelyek érvénye mégis a folklór története folyamán, különböző műfajaiban változó fasúlyú, nem mindig csak a folklórra jellemzők. Jelentőségük egyáltalán nem lebecsülendő, a gyakorlatban rendszerint csak e definitívumok meghatározott hálózata képes a jelenségek minőségi rendszerezésének megvalósítására. – Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (Az MTA II. Oszt. Közl., 1959); Guszev, V. E.: Esztyetyika folklora (Leningrad, 1967); Bogatirev, P. G.–Jakobson, R.: A folklór sajátos alkotásmódja (Hang–Jel–Vers, Bp., 1969); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Istvánovits Márton

Folklór Archívum: az MTA Néprajzi Kutató Csoportja kiadásában megjelenő, rotaprint technikával készült időszakos kiadvány (1973–). Elsősorban népköltészeti szövegeket, folklórgyűjtéseket közöl. Szerk. Hoppál Mihály.

Folklore Fellows magyar osztálya: 1907-ben K. Krohn, A. Oldrik és C. W. von Sydow kezdeményezésére alakult meg Helsinkiben a folklórkutatók szövetsége (Folklore Fellows, Folkloriatischer Forscherbund, Fédération des Folkloristes) azzal a céllal, hogy a kutatók számára az egyes országok népköltési, népszokás- és néphitanyagát hozzáférhetővé tegye. Elképzelésük az volt, hogy a nagy gyűjteményekről jegyzékeket készítenek, s azt valamely nemzetközi nyelven kiadják. A → Magyar Néprajzi Társaság Katona Lajos akkori alelnök kezdeményezésére az elsők között, már 1908-ban belépett a szövetségbe. A folklore Fellows magyar osztálya azonban csak 1911-ben, a Folklore Fellows folyóiratának, a Folklore Fellowe Communications első számainak megjelenése után alakult meg Sebestyén Gyula elnökletével. Sebestyén Gyula és a Folklore Fellows magyar osztályának titkára, Bán Aladár nagyszabású tervet és útmutatót dolgozott ki a magyar folklór anyagának összegyűjtésére. A Magyar Néprajzi Társasággal közösen vándorgyűléseket szerveztek Sárospatakon, Egerben, Pápán, Győrött, Kaposváron, Csurgón, Csáktornyán, Komáromban, Kecskeméten, Kisújszálláson, Nagyszalontán, Gyulán és Kassán, e megnyerték céljaiknak a különböző középfokú és felsőfokú tanintézetek vezetőit, akik egyrészt a diákságot lelkesítették, másrészt pályadíjakat tűztek ki a legjobban sikerült gyűjtésekre. 1912–14-ben nagyszámú gyűjtemény érkezett be a sárospataki, egri, pápai, győri és nagyszalontai diákság köréből, ekkor azonban az I. világháború kitörése következtében a gyűjtések nagyon meggyérültek, majd félbe is szakadtak. Sebestyén Gyula terve szerint a kiemelkedő gyűjteményekből kötetek készültek a → Magyar Népköltési Gyűjtemény részére. A sárospataki, az egri és a nagyszalontai kötet szerkesztői munkálatai meg is indultak, de csupán a Nagyszalontai gyűjtés jelent meg 1924-ben Szendrey Zsigmond szerkesztésében a sorozat utolsó köteteként. A mozgalom gyűjtőfüzetei Sebestyén Gyula hagyatékával a → Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárába kerültek, itt találhatók az Erdélyi János emlékezetének szentelt sárospataki gyűjtés kötetének kéziratai is. – Irod. Katona Lajos: Nemzetkőzi folklorista szövetség („FF”) (Ethn., 1908); Krohn, Kaarle: Erster Bericht über die Tätigkeit des folkloristischen Forscherbundes „FF” (Helsinki, 1910. FFC. 4.); Sebestyén Gyula: A magyar néphagyomány emlékeinek országos gyűjtéséről (Ethn., 1912); Sebestyén Gyula–Bán Aladár: Tájékoztató a Folklore Fellows magyar osztályának országos gyűjtéséhez (Ethn., 1912); Szendrey Zsigmond–Kodály Zoltán: Nagyszalontai gyűjtés (MNGy, XIV., Bp., 1924).

Kovács Ágnes

folklorisztika (Magyarországon): A folklór tudományos tanulmányozása különböző területeken egymással is összefüggésben alakult ki, a → népköltészet, a → népzene és a népi tánc kutatása egyfelől igen szoros egységet alkot, másrészt a művésziségükben felfogott népköltészet, népzene, néptánc, → népművészet kutatása is elválaszthatatlan egymástól. A → népszokások kutatása összefügg a zene és a szövegek vizsgálatával, másrészt pedig a néphit (→ népi hitvilág) kutatásával, ami ismét közel áll néhány népköltési műfaj (hősepika, monda, hiedelemtörténet) vizsgálatának redményeihez. Mindazonáltal a szoros értelemben vett folklorisztika szűkebb, hiszen a folklór különböző jelenségeinek egyidejű vagy egyszempontú vizsgálatára kevés kutató képes, és a tudományos iskoláknak is ritkán terjed ki egységesen a figyelme. – A folklór iránti differenciálatlan érdeklődés korában a folklór minden jelensége szinte egyformán bukkanhat szem elé. Középkori hivatásos irodalmunk és történetirodalmunk főként az epikus folklór alkotásaira hivatkozik, egyházi szertartásaink megszilárdulásával kapcsolatban leginkább a később népszokássá váló ünnepi és hétköznapi gyakorlatról értesülünk, a hitvédelem néha a néphitre is vonatkoztatható adatokat szolgáltat. Európa-szerte a reneszánsz és a humanizmus fordul a folklór irányába, ennek közvetett nyomait nálunk is megtaláljuk, de közvetlen folklorisztikai gyűjtésre nálunk ekkor nem kerül sor. – A reformáció nemzeti nyelvű műveltségeszménye kiszélesíti a hivatásos kultúra kereteit, és a figyelembe majdnem a folklór egésze befér: trufák, szólások, hiedelmek, bájoló imádságok, epikus és lírai népköltészeti műfajok nyomaira bukkanunk. A világot járt magyar tanulók, prédikátorok, követek másutt is megfigyelik a hasonló jelenségeket. Különösen megnő a magyar adatok fontossága a 16–17. sz.-ban, amikor Európa figyelmét magukra vonják a török háborúk. Mindkét hadviselő fél részéről maradt ránk a magyar folklórra vonatkozó adat, a keleti forrásokat azonban mindmáig kevéssé ismerjük. A kor folklórján belül nagyszabású átalakulás figyelhető meg. Legjobban a tánc-zene-dal jellegének megváltozása dokumentált. A páros tánc, a strofikus szerkezetű zene és szöveg metszeteken, kéziratos énekeskönyvekben, a kortársi Ny-Európa kottáiban és közvetett adatok egész sorában maradt ránk. Hasonló ehhez a prózai folklórban a trufa, novellamese, fabula elterjedése, bizonyos mértékig az anekdota vagy az egyszerűbb történetté fejlődő szólás megjelenése. Ezt főként irodalmi, átdolgozott formában ismerjük, mindazáltal érdekes dokumentumok. – Valószínű, hogy különösen a némi állandóságot képviselő 17. sz.-ban bontakozik ki az ún. „keleti hatás” folklórunkban, amelyet hosszú ideig jóval régibb, gyakran egészen az őstörténet koráig visszanyúló kapcsolatokkal bonyolítottak össze. A balkáni népek saját hagyományával összekevert keleti zenei, díszítőművészeti és talán költészeti motívumok népszerűekké válnak, bár néhol (pl. öltözetben, a kerámia díszítésével) gyakran kerülő úton, olasz vagy francia orientalizmus nyomán terjednek el hasonló jelenségek. A politikai széttagolódás felismerhetővé teszi a lokális különbségeket is. Egymással összefüggő folyamatként jelentkezik a manierizmus, a barokk, a rokokó folklór iránti érdeklődése. Megfigyelhető ez a formák finomabbá válásában, találós kérdések, szólások „metrikai” állandósodósában, az apró díszítőmotívumok megjelenésében, a bonyolultabb strofikus formák szöveg, zene és tánc keretében való elterjedése nyomán, és az iskolai színjáték, meg a vallási népünnepek révén az ünnepi szokások teátrálisabb voltában, tartalmilag pedig az ideológiai, allegorikus magyarázatok megjelenésében. Korábban a folklór alkotásai magukat adták: most a vallásos, nemzeti ideológia motívumai bukkannak fel bennük, előbb formai jegyként, később állandó tartalmi elem gyanánt. Ami a folklór iránti érdeklődés középpontjait illeti: egyházak és iskolák hovatovább állandó figyelmet fordítanak e jelenségre is. Mindez mégsem nevezhető tudományos folklórkutatásnak. – Az új korszak, a voltaképpeni folklorisztika kezdete igen hosszúra nyúlik, és kialakulásának folyamatából mindmáig inkább csak a csúcsok és végeredmények láthatók. Valószínű, hogy a 18. sz. nemzeti és vallási ideológiájából származik a folklór néhány formája (eposz, mitológia) iránti érdeklődés. Ez torkollik azután a felvilágosodás, a preromantika és romantika hármas sodrában (Kulcsár István, Gaál György) egyrészt a paraszti életmód szakszerű (statisztikai, történeti, gazdasági, praktikus, nyelvi stb.) vizsgálatához, amely a reformkori tudományosságban éri el alsó csúcspontját, másrészt a folklórban a nemzeti múlt és önállóság jelképét látják (Kölcsey Ferenc). A reformer magatartás a népélet (és folklór) jelenségeinek pontos rögzítésével egyszerre el is utasítja a hagyományos életmódot, a konzervatív-nemesi múlthoz ragaszkodás viszont értéknek tekinti a népi kultúra sokfajta apróságát. A dilemma a reformkorban csak folytatódik, és voltaképpen egyetlen rövid periódusban, a szabadságharc idején látszik feloldódni. Ami az érdeklődés mozgató rugóit illeti, ez egyre inkább a népiesség eszmerendszerében található meg, vagyis egy esztétikai és emancipáló törekvésben, amely a folkórban elvileg a szépet keresi, gyakorlatilag ezt a történetiségben találja meg. Nem véletlen, hogy a nacionalizmus legártatlanabb változata jelenik meg ekkor a folklórkutatásban, a népiesség környező változatai (pánszlávizmus, indogermanizmus, dákoromán elmélet) reakciósabbak, kevésbé esztétikai jellegűek, ugyanakkor (a német és a szláv folklorisztikai kutatásokban) sokkal gyakorlatibbak és nagyobb távlatúak, mint a magyar folklorisztika. A másik feltűnő körülmény a romantika furcsa megjelenése a magyar folklorisztikában. Annak ellenére, hogy a 19. sz. középső évtizedének hivatásos művészetében nálunk is uralkodóvá válik ez az irányzat, sőt mind német, mind francia változatát közvetlen szálak fűzik is hazánkhoz, romantikus folklorisztikai ideológia ekkor nem alakul ki, a vezető elvek a régibb, nemzeti-történeti elképzelések alapján állnak, az újabb gondolatokat pedig a klasszicizmusból és a hegelianizmusból (Arany János, Erdélyi János) veszik át. A sikertelen forradalom után megtorpan a folklórkutatás lendülete, megkezdődik viszont a szaktudomány kereteinek gondosabb kiépítése, és az az 1870-es évektől állandónak tekinthető kutatási lehetőségeket hoz létre. – A 18. sz. utolsó harmadától kezdődő évszázados kutatás tematikailag igen gazdag. Állandósul és egyre megerősödik a népköltészet vizsgálata. Dalok, mesék, mondák kerülnek a középpontba, a balladák csak a korszak végére bukkannak fel teljes elragadtatást váltva ki (Kriza János). A népzene területén a „közkeletű” dalok uralkodnak, társulva az új stílusú táncokkal (csárdás, verbunkos). Egy kissé differenciálatlan a népzene, a népies műzene, a cigányzene fogalma, az első pozitivista dallamkiadványok és későbbiek. Mégis, kissé társadalmiatlan szemlélettel ez a korszak alapozza meg zenekutatásunk történetiség-felfogását. A népművészet kutatása közvetlenül nem fejlődik ki, csak a kor végére bontakozik ki a nemzeti művészettörténet és régészet ideája, enélkül pedig népművészetkutatás is aligha képzelhető el. A szövegfolklór és a néphit vizsgálata az ősköltészet (legkivált a magyar „mitológia” meg az „elveszett” naiv eposz) (Ipolyi Arnold, Csengery Antal, Arany László) kutatásának szolgálatában áll. Lassan és nem viták nélkül kodifikálódik az összehasonlító folklorisztika, kialakul ennek szűkebb finnugrisztikai és tágabb uráli-altáji (esetenként kaukázusi) távlata. A reális kutatási program (annak ellenére, hogy élénken indul a környező népek folklorisztikája, és magyar vagy hazai kutatók is dolgoznak a környező nem magyar folklór feltárásán) határozott formában nem bontakozik ki. A szokások kutatása marad leginkább hátra, itt szinte csak a kuriózumok kereséséig vagy elemi leírásokig jut el a kutatás. Elkezdődik viszont a területi összegezések, sőt hovatovább a monográfiák kiadásának sorozata, bár ez a munka inkább a következő periódusra jellemző. Megkezdődik a Magyar Népköltési Gyűjtemény könyvsorozatának publikálása, megszerveződik a → Magyar Néprajzi Társaság és szakfolyóirata, az → Ethnographia, sőt egy időre működik a nemzetközi közvélemény tájékoztatás céljait szolgáló → Ethnologische Mittelungen aus Ungarn. Néhány kérdésben (cigánykutatás, finnugrisztika, orientalisztika) Hermann Antal, Munkácsi Bernát révén a magyar tudomány nemzetközi hírnévre és szerepre tesz szert. A szorosabb értelemben vett folklorisztika keretében nagyot fejlődik a népmesék, népdalok, balladák, néphit kutatása. Már kevésbé szakszerű módon, de nagy összefoglalások látnak napvilágot a szólások, gyermekjátékok köréből, bizonyos zenetörténeti és tánctörténeti munkák is megszületnek. Egy kissé később, már az I. világháború évtizedével készül el népművészetkutatásunk első nagy összegezése (Malonyai Dezső). Feltétlenül külön kell említeni az országos, megyei, városi és más helyi monográfiák sorozatát, ezek legtöbbjében mindmáig sem értékesített hatalmas (bár egyenetlen) anyag található. A kor módszere a pozitivizmus, inkább filológiai és történeti, mint összehasonlító jelleggel (Katona Lajos, Kálmány Lajos). Elméletül – ha a nemzeti tudományok tág elgondolásán belül gondolnak ilyesmire – pszichológiai és nyelvi analógiák kínálkoztak, és ezt a néplélektan eidetikus tudományként való felfogásával építették bele műveikbe a kutatók. Tulajdonképpen szigorú módszertan nem alakult ki sem a gyűjtés, sem az anyag tárolása (raktározása, katalogizálása), sem annak publikálása terén. Voltaképpen ezt célozta a századforduló után külföldi minták követőjeként létrejött újabb magyar módszertan (Folklore Fellows magyar osztálya, Sebestyén Gyula), amely – éppen közérthető és szükséges szigorúsága következtében – hosszú idő óta megszabja bizonyos folklorisztikai feladatok elvégzésének mikéntjét. Ennek érdekköre elsősorban megint csak a népköltészet (főként a mesék, később a mondák, bizonyos mértékig a szólások és találós kérdések) köreire terjedt, ezzel összefüggésben, az őstörténeti vonatkozások egyirányú hangsúlyozásával folytatódott a néphitkutatás, de ennek önálló módszertanáról nem beszélhetünk. A két világháború közére lehanyatlott a néptánc-, népszokás- és népművészetkutatás. A harmincas évek újabb irányzatai (→ falukutatás), valamint a szociológia kezdődő behatolása a folklórba nem a tudományos módszert segítette elő, inkább a kutatás célját és társadalmi felelősségét szabta meg. Ez időben alakult ki viszont a magyar népzenekutatás azóta világhírűvé váló iskolája: az egyetemes zenefolklórban vérbeli ethnomuzikológia, itthon inkább történeti tudomány, amely a nemzeti tudományok sorába illeszkedik be, sőt időnként azoknak etikai példát is szolgáltató erővé vált (Bartók Béla, Kodály Zoltán). – A két világháború közti magyar folklorisztika önálló tudománytörténeti monográfiát érdemlő, igen bonyolult korszak, amelyet az eddigi feldolgozások és visszaemlékezések nem tártak fel minden oldalról. Ami a kutatás szervezetét illeti, e korban a Magyar Néprajzi Társaság elveszti egyetemes jellegét, viszály alakul ki a folkloristák és a Néprajzi Múz. etnográfusai között, nem sikerül megteremteni a folklorisztika központi archívumát (ezt előbb a múz.-ban, majd az MNM keretében tervezik), akadozik a sorozatok kiadása. Másrészt új irányzatok bukkannak fel, amelyek voltaképpen a következő korszakban folytatódnak, nyerik el betetőzésüket. Kibontakozik a népiesség folklorisztikai vetülete, több-kevesebb nyoma van a pszichológiai, vallástörténeti, sőt a fenomenológiai módszertannak. A finn iskola nyomán nálunk is felbukkant földrajz-történeti irányzat szinte moccanatlan, és programjai ellenére sem ad összefoglaló munkákat, mégis egy kissé elvei feladásával is a történetiség és az ősköltészet problémaköre felé orientálódik (Solymossy Sándor). Az ezzel szemben álló erők kezdetben az etnológiai, pszichológiai, társadalomtudományi szemlélet elegyével jelentkeznek, később világossá válik a program: a szorosabban vett folklorisztikában kibontakozik az egyéniségkutató irányzat (Marót Károly, Ortutay Gyula), és a folklórkutatás távlatait tekintve minden a magyarságtudomány érdekszférájába kerül, amelynek egyik oszlopa éppen a néprajz. 1934-től katedrája van a néprajznak Bp.-en, és bizonyos szegedi előzmények folytatásaképpen a negyvenes évekre előbb rendkívüli, majd rendessé váló folklorisztikai oktatás bontakozik ki Szeged, Bp., Kolozsvár egyetemein. Tudományos intézetek (Magyarságtudományi Intézet, azelőtt Országos Táj- és Népkutató Intézet, végül Néptudományi Intézet, Kolozsvárott az → Erdélyi Tudományos Intézet) programjában előkelő helyet kap a folklorisztika és a néprajz egységes szervezetébe való betagolódás, jele a Néprajzi Múz. keretében végre 1939-től megszerveződő, központi archívum, az Ethnológiai Adattár. A kutatás és feldolgozás nagy lendülettel folyik, és a felszabadulás után a Néptudományi Intézet, valamint a bp.-i egy. irányításával gondos tudománytörténeti analízissorozat lát napvilágot (A Magyar Népkutatás Kézikönyve), amelyben először szerepel együtt a folklorisztika minden válfaja: a zenetudománytól a népművészetig, a néphit kutatásától a népnyelvi vizsgálatokig. Központi irányítás alá kerülnek a múzeumok, és a Magyarországi Múzeumok országos Központja irányításával új alapokra kerül a néprajzi muzeológia is. Több változtatás után az 1950-es évek elejétől alakul ki egy másfél évtizedig nagyjából állandó tudományos szervezet. A folklorisztikai kutatásnak is központi fóruma ekkor a Néprajzi Múzeum. 1951-től rendszeressé válik a folklorisztika egyetemi oktatása, a bp.-i egy.-en katedrát kap e tudomány, Debrecenben és Szegeden is a néprajzi oktatás részeként állandósul. Bizonyos integrálódás figyelhető meg mindenhol, és ennek betetőzéseként a magyar folkloristák kivehetik részüket a nemzeti tudományok által készített zenei, művészeti, irodalomtudományi, színháztörténeti stb. összefoglalásokból is. E korszakban a folklorisztika társadalmias néprajzi szemléletre alapozódik, amelyben újabban ismét határozottan érvényesülnek a történeti és etnikai vonatkozások. Bizonyos rövid időtől eltekintve az összehasonlító kutatás minden irányban kifejlődik. A korszak legjelentősebb folklorisztikai vállalkozásai az → Új Magyar Népköltési Gyűjtemény (szinte kizárólag meséket publikál), valamint a sokoldalú népzenei publikációsorozat (→ Magyar Népzene Tára, A; Népzenei Monográfiák stb.), amely szervezetileg lazábban kapcsolódik a folklorisztika más műhelyeihez. Megindul több nagyszabású munka (népmese-katalógus, népdalkataszter, ezt követi később a mondakatalógus) és a munkás folklór, majd később a városi néprajz kutatása is folklorisztikai jellegűnek nevezhető. A néphitkutatás történeti és összehasonlító vonatkozásokat keres (Diószegi Vilmos), irodalomtörténeti koncepciók jegyében folytatódik a népszokások és népi színjátszás vizsgálata. Az 1950-es évek népitánc-mozgalmának lehanyatlása után tovább folyik e téren is a kutatás, és sok ponton már felzárkózott a népzenevizsgálat nemzetközileg méltán elismert színvonalára. Belső viták termékenyítik a kutatást, különösen a folklorisztika néprajzi aspektusai kerülnek sokrétű megvilágításba. Forradalmasodik a gyűjtés technikája (magnetofon), javaslatok hangozhatnak el az archiválás korszerűsítéséről (lyukkártyák, számítógépek alkalmazása), a népművelő folklorisztika is felhasználja a film, a rádió és televízió kínálta lehetőségeket. – Az utóbbi évtized ismét újabb, átmeneti szakasznak nevezhető. Szervezeti átcsoportosítások egész sora következik be. A vidéki múzeumok önállósága növekszik, ezzel egyszerre érdeklődésük a helytörténet felé fordul, és a folklorisztikai muzeológia lehetőségei csökkennek. A népművészet kutatása kivételével a Néprajzi Múzeum megválik a folklorisztikai feladatoktól. A megszerveződő → Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportja veszi kézbe a teljes szövegfolklór-kutatást, valamint a folklorisztika elméletének kidolgozását. Szakarchívumokat alapít, főként olyan területen, ahol az korábban nem volt lehető (népdal, monda, szólás, néphit, népszokás). Ez az intézet koordinálja az egész hazai folklorisztikát. A Népzenekutató Csoport (1974-től Zenetudományi Intézet) feladata a népzenei és néptánc-vizsgálatok folytatása. Voltaképpen csak a munkásfolklór marad más keretben, ezt többé-kevésbé szétszórtan irányítják. Megszilárdul az egyetemi folklorisztikai oktatás. A debreceni egyetemi néprajzi tanszék évkönyve, a Műveltség és Hagyomány (1959–) rendszeresen közöl folklorisztikai cikkeket. Az ELTE folklór tanszékén 1966-ban tudományos igényű jegyzet látott napvilágot, 1970-től évkönyv (→ Artes Populares), 1971-től szöveggyűjtemény (→ Folcloristica) sorozata kezdődött meg. Módszertani szempontból az utóbbi évtized a kiszélesülés és megszilárdulás korszakának tekinthető. A magyar folklorisztikai iskola további eredményeket ért el itthon és külföldőn egyaránt. Határozottá vált és 1965 óta immár programmal is rendelkezik az összehasonlító finnugrisztikai folklorisztika, ennek kiépítése és tudományos intézetbe csoportosítása most vált időszerűvé. A folklór jellegű textológia a megformálódás stádiumán túljutott. Bizonyos fórumokon elhangozhatott a nemzeti tudományok és a művelődéstörténet kereteibe való beilleszkedés megteremtésének szükségszerűsége is. Érdemes kutatók és irányzatok tudománytörténeti szemléje hovatovább sorozatban készül, és a tudománynépszerűsítés is megtalálta a maga méltó helyét. A mo.-i szaktudományos folklorisztika első évszázadának végén nemzetközileg is ismert, sikeres tudomány, amelynek eredményeit ünnepi alkalmak veszik számba. Módszere egyre inkább tudományközi jellegű, a népi kultúra egészére kiterjed, és metodikai szempontból is több fontos témát dolgozott fel (szóbeliség). A jelen periódusban a recens vizsgálatok sorába beillesztette a változásvizsgálatokat, történeti témákat kutatván pedig a társadalomtörténet és különösen a társadalmi tudat specifikus vonásainak feltárásán fárad. – Irod. Ortutay Gyula: A magyar népköltési gyűjtemények története (Ethn., 1939); Marót Károly: Fejezetek a magyar néprajz módszertanához (klny., Bp., 1940); Tálasi István: Néprajzi életünk kibontakozása (Bp., 1948); Ortutay Gyula: A magyar néprajztudomány elvi kérdései (Ethn. 1949); Ortutay Gyula: The Science of Folklore in Hungary Between the Two World Wars and During the Period Subsequant to the Liberation (Acta Ethn., 1955); Ortutay Gyula: Írók, népek, századok (Bp., 1960); Cocchiara, Giuseppe: Az európai folklór története (Bp., 1962); Dorson, Richard M.: Folklore Research around the World (New York, 1962); Vargyas Lajos: Folk Music Reaearch in Hungary (Bp., 1964); Gunda Béla: The Science of Ethnography and Folklore (Science in Hungary, Bp., 1965); Gunda Béla: Ethnography and Folklore in Hungary (Science and Scholarship in Hungary, Bp., 1975).

Fonográfba éneklő férfiak (Kisgyőr, Borsod m., 1920-as évek)

Voigt Vilmos

folklorizáció: az a folyamat, amelynek során a hivatásos művészet alkotásai a folklóralkotás folyamatának áramába kerülnek, a → folklorizmus ellentéte. A hivatásos művészetek kialakulása óta állandó jelenség, kiterjed az esztétikai objektivációk csaknem valamennyi elemére-egységére; mindazonáltal teljes értékű, önálló teremtői aktusnak tekintendő, minthogy a folklór – lévén önérvényű esztétikai objektivációs rendszer – mindenféle átvételt önmagához hasonít, saját törvényei szerint alakít. (→ még: széténeklés) – Irod. Ortutay Gyula: Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban (Ethn., 1952); Bogatirev, P. G. – Jakobson, R.: A folklór sajátos alkotásmódja (Hang–Jel–Vers, Bp., 1969).

Istvánovits Márton

folklorizmus: a folklórjelenségeknek a hivatásos művészetek részéről történő adaptációja; a → folklorizáció korrelatív fogalompárja. Folklór és hivatásos művészetek közt a kölcsönhatás állandó az utóbbiak egész története folyamán, bár jelentősége, intenzitása koronként, alkotókként változó. Történeti-tipológiai tekintetben két jelentős szakaszát figyelhetjük meg: a művészi termelésnek mint olyannak kibontakozásakor az archaikus folklór a kizárólagos, az egyetlen esztétikai tradíció szerepét játssza; mindenféle hivatásos művészet innen veszi kezdetét. A másik nagy szakasz polgári, majd szocialista társadalmi viszonyok közt jelentkezik, jelentős mértékben társadalmi-politikai indítékú és célzatú, ilyen meggondolásokkal a folklórhoz való tudatos visszanyúlást jelent. A folklorizmus nem képezi a → folklorisztika vizsgálati tárgyát, bár maga a jelenség fontos forráshoz juttatja a tudományt, amelyet saját feladatai megoldása érdekében nem nélkülözhet. – Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (Az MTA II. Oszt. Közl., 1959); Dömötör Tekla: Folklorismus in Ungarn (Zeitschrift für Volkskunde No 65., 1969); Voigt Vilmos: Vom Neofolklorismus in der Kunst (Acta Ethn., 1970); Bogatirev, P. G.: Voproszi teorii narodnovo iszkuszsztva (Moszkva, 1971).

Istvánovits Márton

folnagy: → bíró

folyami malom: olyan stabil építményű, partra vagy part mellé épített malom, amely a folyó sodrásának energiáját hasznosítja. A kisebb vízhozamú vagy sekély medrű, száraz évszakban alacsony vízállású folyóknál a folyami malom működését gátakkal segítik elő. A folyó medrébe a két part között keresztgátat építenek, méghozzá úgy, hogy a gát malommal ellentétes parti csatlakozását a folyásiránnyal ellenkezően magasabban képezik ki, így nemcsak megduzzasztja a gát a vizet, hanem tereli is a malom felé. A gát a másik oldalon a malomberendezés helyénél magához a malomhoz csatlakozik. A folyami malmok alulcsapós szerkezetűek. Vízi kerekeik a hajómalmokéhoz hasonlóan széles és ritka lapátúak. A malomház a meder szélén cölöpökön, oszlopokon áll vagy a partra építik. Ezért nevezik elterjedési vidékén a hajómalmoktól megkülönböztetendő oszlopos malomnak. Általában gerendavázas, deszka oldalú, zsilipeléses technikával készülnek, de a partra épített malomházak között vannak tégla- és kőházúak is. A folyami malom különféle típusai Európa-szerte ismertek a középkor óta. Prága városképét máig is meghatározzák a Vltava medrében épített gátak, amelyek az Óváros, ill. a Kisoldal partján álló épületek tartozékai. Magyar nyelvterületen is széles körben elterjedtek voltak, azonban (tulajdonképpen teljesen hibásan) a folyami malmokat tették felelőssé folyóink árvizeiért, s a múlt századi árvízvédelmi munkálatok, folyószabályozások kezdetén szinte valamennyit felszámolták. Napjainkban is fennálló folyami malmokat a magyarság körében csak a Csallóköz és Mátyusföld vidékén a Kis-Duna mellől ismerünk, pl. Pozsonyeperjesről. Ezekről ugyan feltételezhető, hogy másodlagosak, csak a pozsonyi Kis-Duna-ág elsekélyesedése után építették fel őket oszlopos alépítményre, korábban hajómalmok voltak. Bizonyosan sok folyami malom üzemelt a szabályozások előtt a Rábán is. A magyar folyami malmok fennálló példányai lisztelő, daráló malmok voltak, de van közöttük, amelyik másodlagosan mellé telepített deszkametszőt üzemeltet. A kis-dunai malmok a karóvázzal rögzített, lekavicsolt rőzsegáton kívül hajóáteresztő zsilipből és a malomberendezésből állottak. Az áteresztő zsilipek megfelelően kiképzett erős vájatos jármokba illettek, a vízi jármű áthaladásakor a zsilipdeszkát ki kellett emelni. Az áteresztő zsilip mellett állt a vizeskerék külső tengelyvégének csapágyállványzata, amelyhez a malomkerék előtti tiltó deszka felemelését, szabályozását, rögzítését szolgáló oszlopos állvány s a hozzájuk vezető járódeszkázat tartozott. Ezen lehetett a malomházból a tiltó kezeléséhez, valamint a vizeskerék csapágyának karbantartásához kijutni. A folyami malomhoz, a hajómalmokéhoz hasonlóan, széles, két szakaszos lapátú vizeskerekeket készítettek. Ugyancsak a hajómalmokhoz hasonlóan lehetett a vízi kerekeket megindítani, leállítani. Ha a folyami malmot nem kívánták üzemeltetni, leeresztették a kerék elé a tiltó deszkázatát, ami megszüntette a víz áramlását a kerekek előterében. Indításkor a tiltót felhúzták s így rögzítették, ekkor a folyónak a malomgát által duzzasztott árama a kerekekre zúdulhatott, s a malom gépezetét mozgásba hozta. A vízi kerék viszonylag lassú, vízszintes tengelyű forgását fogaskerék-áttétellel meggyorsították, függőleges tengelyűvé tették s a kőpad tengelyére vezették. A kövek mellett szakaszos mozgású, rázó szitarendszert is üzemeltettek, hogy az őrleményt megfelelően osztályozhassák. Ha a malomház a part szélénél beljebb állt, a malomhoz kis hídon lehetett bejutni. A felszereléséhez tartozott egy-egy nagyobb dereglye és csónak is, hogy a malmot a folyó mindkét partjáról igénybe lehessen venni, másrészt, hogy a malom vízben levő berendezéseit, építményeit javítani, gondozni lehessen. Magasabb vízállás esetén a gátján átbukott a víz feltorlódó, a malom munkacsatornáján át nem férő része. A rőzsegátak előnye volt, hogy a jeges torlaszokat könnyen felszakíthatták, kevéssé okoztak jeges árvizet, duzzasztást. Jégzajlás ellen kovácsoltvas láncolattal védték a folyami malom cölöpépítményét, a láncolattal körülfogott oszlopok, cölöpök együttesen vették fel a zajló jég nyomó terhelését. A folyami malom speciális változata ismert a Szamosról, ahol a folyó partjára épített malom kereke leleményes szerkezet segítségével a vízállásnak megfelelően változtatható, szabályozható mélységben merült a vízbe, korábban ilyen másutt is előfordult. Valószínűleg a 18. sz. végi ipari-termelési ésszerűsítéshez kapcsolódó találmány. (→ még: vízimalom).

Parti malom merülő vízkereke a Szamoson

Oszlopos folyami malom a Kis-Dunán (Pozsonyeperjes, v. Pozsony m.)

A változó vízállásnak megfelelően szabályozható (a–b) a kerék merülési mélysége

Favázas malomgát rőzse-, kavicsborítással a Kis-Dunán (Pozsonyeperjes, v. Pozsony m.)

Oszlopos folyami malom vízkereke a Kis-Dunán (Pozsonyeperjes, v. Pozsony m.)

Filep Antal

folyamszabályozások: → vízmentesítés

folyosó: → tornác

fonalfelvetés: a láncfonal előkészítése a → szövésre. Eszköze a Kárpát-medencében a legutóbbi időkben a vetőfa vagy vetőkaró volt. A függőleges tengely körül forgó ráma oldalára spirálisan annyiszor rakják fel a vászon kívánta hosszúságban a fonalat egymás után, általában két szálával, gombolyagból, amennyi fonal a vászon szélességéhez szükséges. A vetőfa alsó részén két rövid faszeg áll ki egymás mellett: ezek küzött keresztezik a fonalak egymást, így biztosítják a szálak sorrendjét és párhuzamosságát. A keresztezetnél számolják a felvetett szálakat: 3 szál = 1 ige és 10 ige = 1 pászma. A vászon szélessége – a fonal vastagságától is függően – 6 és 18 pászma között ingadozik, így egyszerre ennyi fonalat vetnek fel. (Tehát pl. ha 12 pászma széles vásznat akarnak szőni: 3 x 10 x 12 = 360, de mivel két szálával megy a fonalfelvetés: 720 szál.) Ez egy mejjék. A vetőfa használata előtt – szórványosan még századunkra is fennmaradva – szokás volt a fonalfelvetést a ház falán végezni. A kívánt fonalhosszúságot a falba vert faszegeken vezették végig, háromszor-négyszer is megtörve ennek a vonalát. A pászmákat itt is a keresztezetnél számolták. – Irod. Gönyey Sándor: Ősi fonalfelvetőeszköz a somogymegyei Szennán. Nagybajomi kapcások ősi gyapjúkallója (Népr. Ért., 1934); Szolnoky Lajos: Minőségi csoportok, mennyiségi egységek és a fonalrendezés számolási rendje a kenderfeldolgozásban (Ethn., 1950).

Fonal felvetése a vetőfára. Általános forma.

Szolnoky Lajos

fonaljáték, átvevős játék, szőttes, ördögszövő: a leányok ügyességi játékai (→ gyermekjáték) közé tartozik. Egy kb. egyméteres fonalat végénél összekötnek, majd az egyik játékos ujjai használatával ügyesen a kéz fejére veszi és megfeszíti. Így kialakul egy minta. A másik játékos ezt oly módon emeli le, hogy újabb forma alakuljon ki. A fonál alakulatainak elnevezése: bölcső, szőnyeg, folyó, pókháló, béka stb. A játékot szinte az egész világon ismerik. – Irod. Hathalmy Gabnay Ferenc: Gyermekművészet és gyermekjátékok (Népr. Ért., 1904); Haddon, G.: Artists in String (London, 1930); Brewster, Paul G.: Fadenspiele aus dem Mittleren Westen der Vereinigten Staaten von Amerika (ÖzfVk, 1945).

Általánosan elterjedt egyszereplős fonaljáték egyes mozzanatai

Általánosan elterjedt kétszereplős fonaljáték egyes mozzanatai

Haider Edit

fonalmosás: a motringokba motollált fonal szövés előtti tisztítása. Fő formái különböző korszakokat képviselnek. 1. A → motolláról levett fonalat megnedvesítve szitált fahamuba forgatják, majd a trágyadomb közepébe gödröt ásnak, ezt szalmával kibélelik, s a hamus fonalat beletemetik. Itt hamulúgosan napokon át melegen tartják. – 2. A fahamuba forgatott nedves fonalat teknőbe rakják, s kenyérsütés után a kemencébe tolják, amelynek a száját a teljesebb átforrósodás kedvéért be is tapasztják. – 3. Lúgzókádban mint a vászonneműt (→ mosás) lúgozzák. A századfordulón még mindhárom fonalmosás mód általános volt, de a két világháború közti időben már csak a lúgzókádban lúgoztak. Mindhárom eljárás után a fonalból a lúgot tiszta hideg vízben → mosósulyokkal kiverték, kisulykolták. A fonalmosás ideje január, február: ahol tó vagy patak vizében mostak, a jégen léket vágtak, s a jégen vagy a vízben állva sulykoltak, gyakran mezítláb. Az asszonyok elgémberedő kezük és lábuk melegítésére vederben forró vizet vittek magukkal. – Irod. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

Szolnoky Lajos

fonaltartó (állvány, kosár): → hímzés

fonás: 1. a kender, len és gyapjú rostos, szálas anyagának fonallá sodrása. Fonásnak nevezik általában a köz- és a népnyelvben is a vesszőnek, a szalmának szálkeresztezés útján lappá, szalaggá alakítását (vesszőfonás, kosárfonás, kerítésfonás, szalmafonás). A fonás eszköze a kézzel pörgetett → orsó vagy a lábbal hajtott → rokka. A fonásra szánt rostcsomót laza göngyöleggé formálva a → guzsalyra vagy a rokka pálcájára felkötik, hogy munka közben a kéz számára legalkalmasabb helyen legyen. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, ill. a rokkával). A kész fonalat az orsó szárára tekerik, ill. a rokkával a fonással egyidejűleg a csévére hajtják. A régebbi orsó helyébe sok helyen a termelékenyebb rokka lépett. A két fonóeszköz váltása az ország területén nem egy időben ment végbe. A Dunántúlon századunkban már csak rokkával fontak, a Nagy- és Kisalföldön rokkával is, orsóval is, míg a Felföldön és Erdélyben a legutóbbi időkig túlnyomórészt csak orsóval. A fonás jellegzetesen társas munka, s a → fonóknak jelentős szerepe volt a falu társadalmi életében. – Irod. Szolnoky Lajos: Az Országos Néprajzi Múzeum guzsalygyűjteménye (Bp., 1951); Lajos Árpád: Borsodi fonó (Miskolc, 1965). – 2. a fonáshoz kapcsolódó → hiedelmek közül bizonyos tilalmak (→ tilalom) a legelterjedtebbek. Általános hit volt, hogy szombaton tilos fonni, mert ez a nap Szűz Mária napja, s aki ezt a tilalmat megszegi, annak fájni fog a feje, ill. az Mária haját húzza munkájával. Gyakori volt a keddi tilalom is (→ kedd asszonya). → Luca napján szintén tiltott volt a fonás (és a varrás), mert azt tartották, hogy akkor a tyúkok nem tudnak majd tojni, vagy Luca megbünteti őket. Tiltották a fonást → Mikulás napján is, valamint D-Dunántúlon → Borbála napján.

Szolnoky LajosHoppál Mihály

fonatöltés: a → Margit-öltésnek az a változata, amikor a párhuzamos öltések közvetlenül egymás mellett vannak. A kész öltések mögé öltenek vissza úgy, hogy az öltések felét elfedjék. Fonásszerű sort lehet vele alkotni. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, L: Stickerei (Basel, 1969).

Fonatöltés

Fél Edit

foncsikaszőnyeg: → rongypokróc

fonó: → munkaszokás. A kenderszösz közös munkában (→ kaláka) történt felfonását a középkor óta jól ismerjük. Irodalmi adatok szerint ugyanis a fonóbeli élet világias játékait, a fiatalok késő éjszakába nyúló együttszórakozásait, táncait, a „fajtalan, buja énekeket... vagy más botránkoztató rosszaságokat” (Pozsony, 1762) az egyházi és világi hatóságok egyaránt tiltották (M. Csulyak István ref. esperes az 1630-as években kijelentette: „a fonó nem egyéb, mint latorságnak hajléka”). A fonó azonban mint az öregeknek és fiataloknak a közös munka során szokássá szerveződött együttléte egyidős a → kendermunkával. A fonás az őszi betakarítástól → farsang végéig tartó foglalkozás, amelynek igen változatos intézményei alakultak ki: 1. A rokonok és a barátok egymást kisegítve egyikük házánál összegyűlnek, majd sorra járva mindenkit, felfonják az összegyűlt szöszt. – 2. A jobb módú gazdák egy-egy nap a falu lányainak rendeztek fonót, ahol a munka fejében megvendégelik őket, és a szórakozásukról is gondoskodnak. – 3. Az igazi, a leginkább intézményesedett fonót a felnőtt lányok szervezik; kibérelnek egy házat vagy szobát a faluban, ahová mindenki elviszi a maga munkáját és eszközeit, közösen veszik meg a világítanivalót és a tüzelőt. Az ilyen fonók, fonókák, guzsalyasok a helyben hagyományos → korcsoport-rend szerint állnak össze: a lányok mellett összegyűlhetnek külön az asszonyok, a nagylányok és a serdülők is. Gyakoriak a vegyes fonók is. Egy faluban egyszerre több fonó is működik a fonóházakban. Ezért alakulhatott ki egymás felkeresésének dalolással, mesemondással, → alakoskodásokkal, játékokkal tűzdelt hagyománya. – A legváltozatosabb belső élete az ún. táncos fonóknak volt; este tartották, eljártak ide a legények is. A fonók intézménye a kenderfeldolgozás házi módjainak megszűnésével századunk első felében számolódott fel. Maradványaival azonban elszórtan még ma is találkozunk. Fonóbeli alakoskodások: → betyárjáték, → gólyaalakoskodás, → halottas játék, → kecskealakoskodás, → lakodalmas játék, → lóalakoskodás, → medvealakoskodás. – Irod. Szendrey Zsigmond: A népi társasmunkák és összejöveteleik (Ethn., 1938); Lajos Árpád: Borsodi fonó (Miskolc, 1965).

Fonóház (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)

Fonóház (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

Fiatalság a fonóban (Rimóc, Nógrád m.)

Fonal sodrása (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

Fonóház (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

Németh Imre

fonóbeli játékok: 1. Egy részük táncos játék, amelyeknél elsősorban a térforma kialakításán volt a hangsúly. – 2. a) A párosító játékoknak fontos szerepe volt a fiatalok ismerkedésében. Elterjedt típus volt a Megy a kosár (kosarazás), amelyről már Csokonai is megemlékezik Dorottyájában (1799). Ebben általában a lány választott párt magának. Az osztó felajánlja a legényeket – általában hármat: – Megy a kosár! – Mi van benne? – Aranyalma, aranydió, aranypohár stb. Benne ül (neked adom) N. N.(-t). Hová teszed (mit adsz érte)? A lány felelete, aszerint, hogy tetszett-e a legény, vagy sem pl.: – Teszem a kötőmbe, az ágyba stb.; vagy: – Szedek neki tüskét ... A játékhoz munkaverseny is kapcsolódhatott: a lány felajánlotta, hogy hány szálat húz érte, ill. azé lett a legény, aki munkájával előbb elkészült. – Tetszikezés, szomszédkázás: Ebben a lányok mellett ülő legények választottak párt. A bíró sorra kérdezte: – Tetszik-e a szomszéd? – Tetszik! – Kiállasz-e érte ... pacsit? – Ki! Ekkor a bíró fakanállal vagy más tárggyal a tenyerébe mérte a megfelelő számú ütést. Ha más kellett, akkor annak a párja szabta ki, hogy mennyi ütést kell kiállnia érte. A párosítók más típusainál lányok és legények felváltva választottak párt. Legelterjedtebb típusa: a Kútba estem. Ez a játék polgári körökben is kedvelt volt. Központi eleme a csók. A csókkérő az ajtónál vagy a szoba közepén elkiáltotta: – Kútba estem! (Bíró): – Ki húzzon ki? – N. N. A megnevezett, miután megcsókolta, maga maradt a kútban, s most őt kellett csókkal kihúzni. Hasonló a Fordulj kisszék! Valaki a szoba egyik végében kisszékre ült és párbeszédbe kezdett a bíróval: – Fordulj, kisszék! – Nem fordulok! – Mit vársz? – Csókot! – Kitől? – N. N.-től. E két fő típusnak gazdag változatköre volt: bolhácska vagy fordulj bolha; postás stb.; ezekben a csókadás helye, módja s indoka volt más és más. – A párosítókkal rokon célzatú néhány félig-meddig játékos szokás, amely azonban már komolyabban kapcsolódik a fiatalok szerelmi életéhez. Ilyen az orsólesés (-elütés, -kiváltás): a legények a leeső orsót igyekeztek megszerezni vagy akarattal leszakították, s ezt a lánynak csókkal, öleléssel kellett kiváltania. Ez történhetett a pitvarban vagy az udvaron is. Az illem megkövetelte, hogy a kiváltás ne tartson túl soká. A késlekedőket nevetségessé tették vagy megbüntették guzsalykitétellel, guzsalypisiltetéssel (a fonal eláztatása), guzsalyfektetéssel (a szétszedett eszközt célzatosan az ágyba rejtették) vagy akár a fonal lemotollálásával. – b) A → szerelmi jóslás némely módja is kifejezetten a fonóhoz kapcsolódott. Legelterjedtebb, régies formája volt a csepű, szöszgombolyag elégetése (cucorka, mócérka, kica, pacurka stb.). A meggyújtott csepű fölszáll: röptének irányából, a lángolás módjából és időtartamából meg lehet tudni, kire és mikor számíthat a lány. Még régiesebbnek tűnik a bábuégetés: 1–3 szöszből készített bábut gyújtanak meg, és az égés, ill. dőlés irányából következtetnek a jövőre (pl. jó jel, ha két bábu – a legény és a lány – egymás felé dől). – c) A testedző játékok nagy része valamilyen munkamozdulat utánzása. Általában csak lányok játszották, legények ilyenkor nem jöhettek. Ilyen játékok: a kendertörés. A kendertörő malom hengerének mozgását utánozta. Párosan kört alkottak, valaki a kör közepére állt; előre haladó mozgásban derekukat, fejüket hajtogatták, a középen álló egyik kezét kinyújtva valamelyik pár mozgását követte, maga körül forogva. Tilolás: párosan játszották, szembeállva, a tiloló bal kezében törülközőt fogott, jobbjával felemelte a másik jobbját s a ruhát hóna alá csapkodta. Időnként lenyomva a másik karját kihúzkodta hóna alól a kendert, majd a tiló oldalához csapkodta, hogy kihulljon a pozdorja. Motollálás (ördögmotolla, bolondmotolla): nagy ügyességet kívánó játék. Ketten térdre-könyékre támaszkodva hidat képeztek, egymásnak háttal. A harmadik kézen állt, a negyedik megfogta derekát, megemelte úgy, hogy a keze ne érje a földet, amaz is átkulcsolta az ő derekát. Ekkor átlendültek a motolla törzsét képező hídon úgy, hogy most az került álló helyzetbe, aki az előbb fejjel lefelé volt. Ezt egyre gyorsabban csinálták, míg „eltört a motolla”. Egyszerűbb változata a csűrdöntés: egyesével nekifutva, kézen állásból billentek át a hídon. Lisztőrlés (malmocskázás): egy lány kisszékre támaszkodva leguggolt – ő volt a malom garatja –, letakarták lepedővel; a többiek edények ütögetésével utánozták a gépzajt, a garat ütemesen ringatta felső testét. Vállára kevés lisztet szórtak, mikor ez lassan lepergett, a maradékot fakanállal lekotorták. Köszörülés (taliga-köszörű): a mester bokájánál felfogta a köszörűt és betolta középre, aki itt négykézláb megállt; a mester ütemesen nyomkodni kezdte lábával a köszőrű egyik sarkát, mire az gyorsan mozgatni kezdte csípőjét, a mester pedig különböző szerszámokat húzott végig felette. Hasonló játékok: olajütés (bakolás, húsvágás), mérleg, diótörés (só-, borstörés). – d) Külön figyelmet érdemelnek a játékos ügyességi próbák, amelyek századunkra már csak szórványosan maradtak fenn. Feltehető, hogy korábban általánosan elterjedt és talán szigorúbb munkaversenyben éltek. Fonóverseny (parazsazás): lapáton izzó szenet járattak körben, minden szál lefonása után lábbal arrébb tolták; a parázs egyre lohadt, egyre gyorsabban kellett fonniuk, mert senki sem akarta, hogy nála aludjon el. Akinél végül is elaludt, arra valamilyen büntetést szabtak ki. Falukerülés (faluzás): munka közben gondolatban végigjárták a falut. Időnként valamelyikük megmondta, hogy hol tart, felmutatva az elkészült fonalat, aminek meg kellett felelnie az elképzelt távolságnak. Ha valaki már útjának végére ért, el kellett mesélnie, hol, kinél járt; a többiek gondosan megvizsgálták, hogy a fonalmennyiség megfelelő-e. – e) Általánosan ismert volt néhány utánzó játék. Vonatozás (megy a gőzös): sorban a földre ültek szétterpesztett lábbal, kezüket az előttük ülő vállára tették, ütemesen jobbra-balra dőltek, közben valamilyen mondókát mondogattak. Állatutánzók: békázás; guggolva játszották, helyben vagy előrehaladva, rövid párbeszédekkel, amelyben a béka hangját utánozták. Hasonló játékok: szarkajáték, kacsázás, hernyócskázás. – f) Mérkőző játékok: Az egyik legelterjedtebb játék a csizmaszárazás (csizmatánc, talpalás, turácsolás) volt: ketten egymással szemközt a földre ültek, jobb kezükben levetett csizmájukat tartották; egyikük hirtelen hanyatt dőlt, a másik pedig a farára ütött a csizmával, majd ő dőlt hanyatt. Rúdhúzás: ketten háttal állva, fejük fölött egy rudat tartottak, amelyet ki-ki igyekezett maga felé elhúzni. Játszották szemben is, guggolva vagy térdelve. Gúnárnyak-, libanyakszakítás: ketten négykézlábra ereszkedtek, egymásnak háttal, mint lovak; rájuk ült szintén háttal két huszár, hátuk mögött vagy fejük fölött rudat fogva. A lovak elindultak, a huszárok pedig igyekeztek elhúzni egymást. – g) Széles körben elterjedt néhány kitalálós vagy beugratós játék is. Itt a cica (itt a tányér; pacskózás): körben a földre ültek felhúzott térddel; csomóra kötött kendőt vagy tányért csúsztattak körbe lábuk alatt; a kör közepén levőnek ki kellett találnia, hogy kinél van a cica, a tányér. Kútőrzés: a szoba közepén vizesgödröt csináltak, ezt őrizte valaki szétterpesztett lábbal a földön ülve; a többiek igyekeztek figyelmét elterelni, majd egy alkalmas pillanatban elölről megkapták és végighúzták a vizesgödrön. Hasonló játékok: szembekötős, csillagnézés, malmocskázás stb. – Irod. Seprődi János: Házasító dalok (Ethn., 1916); Szendrey Zsigmond: Magyar népszokások a fonóban (Ethn., 1928); Ortutay Gyula: A szerelem Ajakon a házaséletig (Népünk és Nyelvünk, 1934); Volly István: Népi játékok (I–III., Bp., 1938), Lajos Árpád: Borsodi fonó (Miskolc, 1965).

Fonóbeli játék (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

Fonóba érkező alakoskodók (Csömör, Pest m.)

Fonóbeli játék (Csömör, Pest m.)

Fonóbeli játék (Csömör, Pest m.)

Károly S. László

fonódal: fonóbeli összejövetelen énekelt lírai dal. A → fonó a falusi nők egyik legfőbb éneklési alkalma is volt az ősztől tavaszig tartó időszakban. Helyenként a lányok és az asszonyok, ill. egyes korcsoportjaik el is különülhettek, ennek megfelelően különbözhetett dalkincsük is; általában a leányoké volt az újabb és időszerűbb. Éneklés tekintetében a férfiak másodrendű szerepet játszottak, saját dalkincsük szegényesebb és díszítetlenebb, a táncokat és a különféle játékokat viszont rendszerint ők kezdeményezték. A fonóban az egyéni kezdeményezés szinte teljesen kötetlen és szabad volt, gyakran énekeltek szólóban, a közös éneklés azonban átmenetileg állandó formát adott egy-egy dalnak, mely a fonóból kiszorulva gyorsabb változásnak volt ismét kitéve. A fonó volt a dal tanulásának és cserélődésének egyik legfontosabb helye; úgyszólván minden lírai és epikai műfaj elhangzott. Az előadás sarán a fonódalok részint időrendben (legényváróktól a búcsúdalokig), részint tartalmi-tematikai csoportokban (csúfolók, szerelmi dalok stb.) követtek egymást. Külföldi példákkal ellentétben a magyar fonódalok közt nincsenek → munkadalok, általában érzelmi mulattató jellegűek (párosító, csúfoló, szerelmi, tánc- és játékdal stb.). A fonó keretül szolgált (Virágos kenderem kiázott a tóba...), a fonódalok tartalmilag ritkán kapcsolódnak a munkához (Tudok szőni, tudok fonni, tudok motollálni...), elsősorban az ún. legényváró vagy esti dalok (Ez a kislány, jaj, de szépen fonogat; Este van már, késő este, kilencet ütött az óra...), s némelykor a búcsúdalok is. (→ még: ballada, → előadás) – Irod. Lajos Árpád: Borsodi fonó (Miskolc, 1965); Gaál Károly: Spinnstubenlieder (München – Zürich, 1966).

Katona Imre

fonókerék: zsinórkerék-áttételes szerkezet, amely – akárcsak a kézi → orsó – külön ütemben végzi a sodrást és a fonal felcsévélését. A kézzel hajtott kerék hozza forgásba a vízszintesen elhelyezett orsót, amely a másik kézből egyenletesen engedett laza szálas anyagot megsodorja. Az orsóra ráhúzott csévére (→ csörlő) rakják le a kész fonalat. Elsősorban gyapjút feldolgozó mesterek használják a magyar nyelvterületen, Erdélyben néha a házi gyapjúfeldolgozásban is alkalmazzák. A 13. sz.-ban a fonókereket az európai posztóipar már használta. Feltehetően az arab barhend-takácsok közvetítésével került Európába a magas textilkultúrával rendelkező Indiából, ahol az szélesen elterjedt. A fonókerékből alakult ki a → rokka. – Irod. Endrei Walter: Tévhitek a rokka keletkezésével és elterjedésével kapcsolatban (Népr. Ért., 1962).

Szolnoky Lajos

fonószék: fonás alkalmával használt, ill. ennek megfelelően kialakított szék. – 1. A fonóházban padon ülőknek lábzsámolyként szolgáló → gyalogszék. Gyakran szerelmi ajándék, s mint ilyen, Kalotaszegen különlegesen díszített. – 2. A fonónak ülőhelyül szolgáló székek: a) Kalotaszegen alacsony szék becsapolt támlával és lábakkal vagy → zsámolyszerű alsó résszel (guzsalyosszék). – b) D-Baranyában és Somogyban leginkább félkörös ülésű, támlás karosszék, esetleg félkörös vagy tégla alakú ülésű gyalogszék; az ülés mindegyiküknél jobboldalt át van fúrva a rúdguzsaly betűzéséhez. – c) Németo.-ban és Ausztriában rokka mellé való, lécvázas vagy becsapolt lábú karosszék, melynek egyedül baloldalt van karfája. – Irod. Bátky Zsigmond: A kenderrel való munka Kalotaszegen (Népr. Ért., 1905); Uebe, Rudolf: Deutsche Bauernmöbel (Berlin, 1924); Cs. Sebestyén Károly : Magyar parasztszékek (Népünk és Nyelvünk, 1937); Mándoki László: Baranyai székek (A Janus Pannonius Múz. Évkve, 1962); Deneke, Bernward: Bauernmöbel (München, 1969).

Fonóba való kicsi szék, alján fiókkal (Magyarvalkó, v. Kolozs m., 1890 körül) Bp. Néprajzi Múzeum

Fonószék, a tábmla bal oldali pillére mellett guzsalytartó furattal (Szaporca, Baranya m., 18. vagy 19. sz. első fele) Debrecen, Déri Múzeum

Fonóba való kicsi szék, faragott és festett díszű (Magyarvalkó, 1890 körül) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

fonott csipke, sprang technika: olyan szövetkészítő eljárás, amelyik vetülék nélkül, csupán a láncfonalak csomózás nélküli összefonásával alakít laza és rugalmas csipkét. A magyar népcsoportok között ismertek voltak ezzel a technikával készült övek, főkötők, az utóbbiak a szlavóniai magyaroknál a század elején is. Itt ezeket kereten fonták, a „főkötőfán”, amelyet függőleges szövőszékhez hasonlóan a földre állítva, lábbal leszorítva használtak. Külőnbözőképpen mintázott fehér pamut főkötőket fontak. Erdélyből és a Felföldről sötétkék és piros fonott övek maradtak fenn. Maga a technika igen régi, emlékei egyiptomi sírokból is előkerültek, több földrész különböző kultúrszintű népei ismerték. Egyes adatok szerint a 17. sz.-ban az erdélyi úriasszonyok is dolgoztak ezzel a technikával arany- és selyemszálból. – Irod. Palotay Gertrúd–Ferencz Kornélia: Magyar adatok a fonással készült főkötőkhöz (Népr. Ért., 1933); Oppenheim, K.: Die Primären Textiltechniken (Leiden, 1942).

Fonott csipkeöv részlete (Felföld)

Fonott csipkefőkötő (Szlavónia)

Fonott csipkeöv (Felföld)

Fonott csipkefőkötő (Szlavónia)

Fonott csipkefőkötő (Szlavónia)

Fonott csipkefőkötő (Szlavónia)

Fél Edit

font: régi súlymérték. Általában 32 → latból állt, azaz 56 dkg. Általánosan elterjedt. Nagysága, ha kevés eltéréssel is, de vidékenként változott.

fordítás: 1. a kitaposott aszútörkölyre felöntött must vagy bor erjedése útján keletkezett fehér törkölybor neve (→ másodbor). A fordítás mint tokaj-hegyaljai borfajta a 18. sz.-ban alakult ki az → aszú nagymérvű készítésével párhuzamosan. A fordítás elsősorban a mezővárosi gazdák árubora volt a 19. sz.-ban is. – 2. forgatás, rigolozás, rigolírozás: a szőlőtelepítést megelőző talajmunka. A szőlőnek szánt földet két ásónyomnyira (kb. 60 cm) átforgatják úgy, hogy a humuszban gazdag felső talajréteg a gyökerekhez kerüljön. A télidőben végzett nehéz munkát néhol a szőlőföld megszántásával helyettesítették. A fordítás a 19. sz.-ban terjedt el, és a századfordulón a gyökeres oltványvesszőket forgatott földbe ültették el. (→ még: szőlőtelepítés)

Kecskés Péter

fordított ház: → L alaprajzú ház

fordított kása: → kásaétel

fordított lábnyom: A lábnyom halandó vagy természetfölötti személyek egyszerű jelképe, jelenlétük megörökítője – kivált sziklába vésődve s-s kedvelt motívuma mondáinknak: Attila, → Szent István, Salamon, → Szent László, → Mátyás király, Toldi (→ Toldi-mondakör), Rákóczi (→ kuruc mondák) alakjához kapcsolódva él a magyar hagyományban. A nyugati legendairodalom a 6. sz.-tól fogva ismeri és alkalmazza, előzményei az ókori keletre vezetnek vissza. Indítékuk bizonyos természeti képződmények, sziklaalakzatok értelmezése, ilyen szempontból → eredetmagyarázó mondák. A lábnyomok visszájára fordításának célja mondáinkban, hogy a hőst ellenségei „ne arra keressék, amerre ment”; ezzel a furfangos fogással játssza ki a menekülő az üldözőket. Főként Rákóczi Ferenccel foglalkozó kuruc mondáinkban tér vissza ismételten ez a motívum, de alkalmazzák történeti anekdotáink, betyármondáink (→ betyármondák) is. Ismeri párhuzamait az észt, angol, izlandi, német, svájci, vend, oszét, kínai és afrikai népköltészet, a zsidó Haggáda; sőt már az egyik ókori homéroszi himnusz is úgy tudja, hogy Hermész hátrafelé tereli ki a csordából a lopott teheneket, Vergilius szerint pedig Héraklész marháit farkuknál fogva vonszolja el a rejtekhelyre a tolvaj Cacus. – Irod. Scheiber Sándor: Mikszáth Kálmán és a keleti folklore. VI. Visszájára vert patkó (Bp., 1949); Ferenczi Imre: Rákóczi alakja az abaúj-zempléni néphagyományban (Ethn. 1960); Castiglione László: Szent lábnyomok Indiában és a görög-római világban (Antik Tanulm., 1969. 2. sz.).

Sándor István

forduló (lat. calcatura): 1. a nyomásos gazdálkodási rendszerben a faluhatár azonos művelésű része. Kétnyomásos gazdálkodásnál a faluhatár két (őszi és tavaszi vetésű) fordulóra van osztva; háromnyomásosnál ez még ugarfordulóval bővül. A tagosítás és az ezt nyomon követő szabadgazdálkodás kialakulása után, a 19. sz. második felétől kezdve a fordulótartás szokása a paraszti gazdálkodásból is eltűnt, ma már csak határnevek őrzik emlékét. (→ még: nyomás, → váltógazdálkodás) – Irod. Wellmann Imre: Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII. században (Agrártörténeti Szle, 1961). – 2. A váltógazdálkodásban az egymásra következő növénykultúrák. (→ még: vetésforgó)

Balogh István

fordulókényszer: → nyomáskényszer

fordulós gazdálkodás: → váltógazdálkodás, vetésforgó

fordulós tagosítás: a → tagosítás legelterjedtebb változata. Nevét Balásházy Jánostól, a reformkor egyik nagy hatású gyakorló mezőgazdászától és szakírójától vette, aki legjelentősebb propagálója volt. A fordulós tagosítás azt jelentette, hogy minden birtokos annyi darabban kapta ki szántóbirtokát, ahány → nyomásra oszlott a határ. A parcellák szétszórtsága jelentősen csökkent, de – ahol ragaszkodtak hozzá – nem kellett a nyomásos gazdálkodást felszámolni. A nyomásokba nem tartozó művelési ágakat (rét, legelő, kenderföld stb.) külön mérték ki. (→ még: egytagos tagosítás, → dűlős tagosítás) – Irod. Balásházy János: A tagosztályban való zavarok tisztába hozataláról (Pest, 1857); Simonffy Emil: A parasztföld és a tagosítás. A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914 (I., Bp., 1965).

Török Katalin

forgatás: → fordítás

forgatókönyv: a szokáshagyományozás központi kategóriája. 1. Az a szöveg és cselekvésminta, amelyet a társadalmi csoportok → szokásszerű tevékenységeik végrehajtásakor követnek. A mindennapi élet rendezett ismétlődései és szerveződései önmagukban is kialakíthatják, ha a tevékenységek és elgondolások nagymértékű egyöntetűsége az objektiválódás feltételeit megteremti. – 2. módszertani kategória, amelynek mozgása a szokások kialakulásának és létének útja, állapotát regisztrálja. Az emberi együttélést rendező → társadalmi szokások forgatókönyv jellege még halvány, a szokás regulatív funkciójának spontán megvalósulása. A dramatikus hagyomány, mint pl. a → népi színjátszás ezzel szemben elveszti ezt a mindennapi élettel való közvetlenségét, és szokásjátékként tökéletesen forgatókönyvszerű; a forgatókönyv alkalomhoz, intézményhez kötött változatainak életre játszása, rendezett-szervezett életre keltése. A kategória ezért tükrözi jól és árnyaltan a szokások objektiváltságának mértékét, még akkor is, ha a társadalmi kapcsolatokat rendező szokásokból mint szokásokból a szokásjátékok mint nem szokások nem vezethetők le, kapcsolatuk, eszközeik egymásra utaltsága nem mutatható ki. – 3. A szerep kategóriával kapcsolatba hozva a kategória azt tükrözi, hogy a szokásokhoz és szokásjátékokhoz való kollektív viszony mennyire mély és széles, erkölcsi vonatkozásai milyen töltésűek, fórumjellegük mennyire fejlett avagy csökevényes. – 4. A forgatókönyvet vizsgálandó dokumentumként akkor kapjuk meg, ha bármelyik szokást vagy szokásszerű jelenséget leírjuk, rögzítjük. Ez a szokás tudományos forgatókönyve, amely minden cselekvést, szöveget tartalmaz, amelyet a szokás megfigyelésekor, elmondatásakor stb. rögzítettünk. A tudományos forgatókönyv egyrészt a megfigyelt jelenség valóságos szokásszerűségére épül, másrészt a szokásnak az azt végrehajtó társadalmi csoport tudatában élő köznapi forgatókönyvére, amelyet minden működő és ható szokás önmagát tükrözve magától értetődően létrehoz. Ez a köznapi forgatókönyv lehet a közösségben elvárt, megkívánt viselkedési minta is, de tökéletes és teljes forgatókönyvnek csak a szokásjátékok rendjére vonatkozó egyéni és kollektív, írásban ritkábban, de emlékezetben annál gyakrabban megőrzött ismeretanyag tekinthető. (Pl. a köszönés szokása meglehetősen spontánul alakul ki utánzás révén a belenevelődés folyamatában, míg pl. a → betlehemezést a helyben hagyományos forgatókönyv szerint megtanulják, a szöveget, a mozgást gyakorolják.) – Irod. Ortutay Gyula: Kérdőív betlehemes játékok gyűjtéséhez (Ethn., 1956); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Németh Imre: Szokás-forgatókönyv – szerep (Valóság, 1965); Németh Imre: Néprajzi és szociológiai módszerek a szokáskutatásban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1971).

Németh Imre

forgatós: → futó, → marosszéki forgatós

forgó: → gyermekbútor, a kisded járni tanulásának eszköze. Tájnevei: borzsa, forgó-álló, forgójáró, járófa, járórúd, kalinkó, keringölő, linga, sergő. Általában függőleges állású rúdba erősített vízszintes léc, amelyhez a gyermek tartására többnyire vesszőből hajlított káva, esetleg vaspánt vagy szíjkengyel csatlakozik. A rúd rendszerint a mennyezetgerendához erősített, s a gyermek a rúdba kapaszkodva forog körben. – A forgó eredete tisztázatlan, újkori népi használatban Európa nagy részén ismert. Az örményeknél egészen kezdetleges formája él földbe vert cövekhez erősített keresztfával vagy háromszögű kávával. – Irod. Pokrowski, E.: Matériaux pour servir á l’étude de l’éducation physique chez les différents peuples de l’empire russe (Revue d’Ethnographie, 1889); Gönczi Ferenc: Somogyi gyermek (Kaposvár, 1937); Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956); Mándoki László: A kisgyermek állni és járni tanulását szolgáló eszközök a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1960); Vyšniauskaité, Angelika: Lietuviu etnografijos bruožai (Vilnius, 1964).

K. Csilléry Klára

forgó játékszer: a → játékszerek egyik kedvelt csoportja. Orsópörgetéshez a felnőttek orsóit gyakran elcsenték a gyermekek, és versenyeztek, ki tudja jobban megperdíteni, de szívesen faragtak maguknak is, ha találtak hozzávalót. – A csiga háromszög metszetű, zömökebb mint az orsó, kb. 4–6 cm magas, 3 cm átmérőjű kúp. Ostorral hajtják. Az ostor madzagját rátekerik a csigára majd az ostor hirtelen felrántásával forgásba hozzák. A csiga ismert volt a görögöknél, a római gyerekek is ostorral hajtották. Comenius is említi 1658-ban a csigával való játékot. – Pergettyű vagy brügettyű néven ismert a krumpli nehezékbe szúrt botocska, melynek középső részére egy oldalán is kifúrt diót erősítettek. Itt volt feltekerve a pörgetéshez szükséges cérnaszál. – Szívesen készítettek színes papírforgót, melyet egy botra erősítve a szabadban futva hoztak forgásba. Forgóhoz hasonló a papírból és faállványból készített szélmalom, mely fujásra forgásba jön. – Irod. József Dezső: A nyikómenti gyermek magakészítette játékai (Kolozsvár, 1943).

Gyermekjártató linga, aljának hegyes vége a ház földjén lyukban jár, felső vége a gerendán karikában forog. A gyereket a káván ingába állítják, hogy járni tanuljon

Forgó

Diópörgettyű krumpli nehezékkel (Nagyhalász, Szabolcs-Szatmár m.)

Pergettyű (általános)

Ostorral pergethető csiga (általános)

Pörgető

Szélkelepce

Haider Edit

forgólant: → tekerő

forgórózsa, forgó körvirág, forgó körcsillag: → svasztika

forgós: → futó

forgószél: a népi hitvilágban az a hagyományos magyarázat fűződik hozzá, hogy a táltos vagy a → garabonciás, vagy a → boszorkány tud forgószelet támasztani. Legelterjedtebb az az elképzelés, hogy a forgószélben boszorkány van, azzal repül. A hit szerint a baltát, kapát, ásót, kést, tehát valamilyen éles vastárgyat kell belevágni (néhol úgy tartják, hogy bal kézzel), és akkor megáll, ill. az éles tárgy által ejtett seb meglátszik majd (a faluban élő) valamelyik boszorkányon. Másrészt azt tartják, hogy nem ajánlatos belevágni a kést vagy baltát, mert aki így cselekszik, szerencsétlenül jár.

Hoppál Mihály

forma: a folklóresztétika kategóriája, amely magában foglalja az egyedi alkotások külső alakját, valamint belső struktúraszerű vonásai közül azokat, amelyek a kifejezés állandó kereteit biztosítják. A → tartalom megjelenítése ugyanis két oldalról közelíthető meg, egyrészt mint az illető folklórművészet általános formanyelvének megfelelő vonatkozások rendszere (ez a lukácsi esztétika terminológiájával az egyes művészetek egynemű közege); másrészt az egyes műalkotások konkrét formája, amely az egyediséget képviseli mind a tartalom, mind a megjelenítés vonatkozásában. A folklór-alkotások esetén az egynemű közeg a tiszta hallhatóság, láthatóság, a nyelvi szféra, az alakító mozgás stb., ezek azonban a hivatásos művészetekhez képest tökéletlenebbül valósulnak meg, és ezért csak a formanyelv statisztikus valószínűségből álló struktúráját alakithatják ki, amelynek lehetőségei igen korlátozottak. A konkrét forma (belső forma) sajátszerűségét a folklórban az egyedi alkotás sajátszerűsége hozza magával: a variálódás jelenségei következtében nem csupán az egyedi alkotások megjelenési módja, hanem megalkotása és egyáltalán létformája a → változat, amely a belső format is csak határok közé szorított, statisztikus valószínűségekből álló struktúrává teheti. Az → állandóság hívei megkísérelték, hogy különböző folyamatokban idézzék vissza a stabil formát (→ ősforma, → archetípus, → normálforma), ez azonban csak filológiailag igazolódott, folklorisztikailag a stabil ... az alkotás nem folklór jellegét bizonyítja. A különböző folklórművészetekben eltérő módon jelennek meg e törvényszerűségek, de a forma mindenütt modell és → struktúra jellegű. – Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (MTA II. Oszt. Közl., 1959); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I–II., Bp., 1965); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

formás lepedő: → díszlepedő

formula: a népköltészet-elméletek szerint a folklóralkotások legkisebb állandó formai egysége. Voltaképpen azonosítható lehetne a motívum formai megnyilvánulásával. A különböző népköltési műfajokban igen gyakori, bár különböző jelentőségű. A → szólásokban szerkezeti elem, a formula ráolvasásokban és általában a varázsszövegekben mágikus jelentőségű, ezzel szemben a líra vagy a mese esetében formai, sztereotipizáló jelentőségű, viszont a hősepikában a stílus és a jellemzés elválaszthatatlan eszköze. Gyakran több formula kapcsolódik egymáshoz, és ekkor formateremtő elem (pl. a líra közhelystrófái, a → formulamese, néhány gnómikus műfaj, sztereotip átkok, áldások, üdvözlések, köszöntések, káromkodások stb.). Általában ezt a fokozatot használja fel a félnépi folklór is (jelszók, feliratok, kikiáltások formájában). Elhelyezkedésük szerint megkülönböztetjük a kezdő, záró epizódok közti átvezető formulákat. Mindegyikük gyorsan sztereotipizálódik, egy-egy műfajra is jellemzővé válik. Az epika kezdeti formáinak kutatói, főként az ún. harvardi epikakutató iskola megkísérelte, hogy az ún. „szóbeli formula-szerű költészet” fokozatához (oral formulaic poetry) kapcsolja egyáltalán a verses epika kialakulását. Újabb kutatások szerint a formulék megjelenési köre ennél sokkal szélesebb: ismerjük lírai és drámai alkalmazásukat is, a folklóron kívül is megtalálhatók, az Európán kívüli költészetben is jól ismertek. Néhány műfajban rögtönzött álformulák szerepelnek (→ röpdal, → táncszó), ezekben voltaképpen bármilyen szöveg előfordulhat tömör megfogalmazásban, azért nem beszélhetünk bennük valódi formulákról. (→ még: közhely, → természeti kezdőkép). – Irod. Parry, Milman: Studies in the Epic Technique of Oral Verse-Making (Harvard Studies in Classical Philology, 1930); Petsch, Robert: Spruchdichtung des Yolkes (Halle, 1938); Lord, Albert B.: The Singer of Tales (New York, 1960); Bausinger, Hermann: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Miner, Earl: A költői formulák összehasonlító vizsgálatához (Ethn., 1968); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

formulamese: meseműfaj, mely abban különbözik a mitikus mesétől, a reális mesétől, állatmesétől vagy novellamesétől, hogy nemcsak szilárd szerkezeti felépítése van, mesekezdő, mesezáró mondóka keretezi és számos mesei sztereotípiát tartalmaz, hanem versszerűen zárt felépítésű: ide tartozik a → láncmese, → halmozó mese, → felelgetős mese, → végtelen mese, cirkulus, → hangutánzó stb. Mindezek a mesefajták formájukat, eredetüket, elterjedésüket tekintve különbözőek, csupán az a közös vonásuk, hogy változtatható elemeik száma a változtathatatlanhoz képest elenyészően csekély. Egy részüket kis terjedelmű dallam is kíséri, más részüket váltogatva mondogatva és énekelve adják elő, legnagyobb részük erősen kötött ritmikus beszéd. Funkciójukat tekintve szolgálhatnak a kisbaba mulattatására, lehetnek kiszámolók, hintázók vagy gyermekjátékok, amelyeket legalább két személy vagy egy kérdező és egy felelgető csoport ad elő. Formájuk, terjedelmük funkciójuktól függően változik, ahogy nő a gyermek, úgy növekedik a → mondókamese terjedelme is, de változik pl. a felelgetős mese terjedelme és befejezése aszerint is, hogy kiszámolóként vagy gyermekjátékként adják-e elő. Formáját tekintve ide tartozik a → hazugságmesék (bolondmesék) egy része, valamint a mesekezdő és a mesezáró mondóka is. A mondókamesék egy részéhez jellegzetes, a ritmust követő mozdulatok is tartoznak, pl. a → kiolvasó vagy → hintázó mondókához; más része munkadal (→ fejőnóta AaTh 2000–AaTh 2500). – Irod. Taylor, A.: Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens, Berlin–Leipzig, 1934–40); Bausinger, H.: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoport Adattárában).

Kovács Ágnes

forrástisztítás, kúttisztítás: az a szokás, hogy a község vízellátása érdekében évente, rendszerint a tavaszi → határjárással egyszerre, György napján országszerte közös erővel megtisztították a forrásokat, közkutakat, víznyerő helyeket. A források tisztítása rendszerint a legények, a kutaké pedig a férfiak feladata volt. Mindezt közmunkában végezték; fizetségük az esti → áldomás volt, amit a község fizetett, vagy a falubeliek közösen természetben adtak össze.

Tárkány Szücs Ernő

Forró vizet a kopaszra!: → kismalac és a farkas, a

forspont: → előfogat

Fortunatus: → varázsmese. Cselekménye: a hős (három testvér, katona, közülük a legfiatalabb) mágikus tárgyakat kap természetfeletti lénytől, lényektől, vagy örököl apjától: egy soha ki nem fogyó erszényt, láthatatlanná tevő sapkát és egy tarisznyát (dobot, botot), melyből katonák jönnek elő, vagy egy gyűrüt és láncot, mely minden kívánságát teljesíti, valamint egy repülő szőnyeget. A csodálatos tárgyakat egy királykisasszony (örömleány) elcsalja, kártyán elnyeri, a hőst (a testvéreket sorra) megvereti és kidobatja. A hős vándorútra indul. Csodálatos gyümölcsökre bukkan, amelytől szarvai (szamárfülei) nőnek (maga is szamárrá változik, bélpoklossá lesz, húsa lesorvad testéről), majd újabb gyümölcsökre (forrásvízre, fűre) talál, amelytől szarvai (fülei) lehullanak (ismét emberré változik, ép, egészségessé válik). A talált gyümölcsökkel (fűvel, vízzel) visszatér a városba, ahol mágikus tárgyait elcsalták. A leány vásárol a gyümölcsökből, szarvai nőnek. A hős mint csodadoktor jelentkezik, de csak úgy hajlandó meggyógyítani, ha tárgyait visszaadja. Ez megtörténik: a) a hős a királykisasszonyt meggyógyítja és feleségül veszi, b) a hős a leányt még betegebbé teszi és faképnél hagyja (AaTh 566; 15 vált.). A magyar epikus anyagban öt redakciója ismert: 1. a középkori Fortunatus-regény, mely nálunk a 16. sz. második felében széphistóriaként nyomtatásban, s a 19. sz. közepén ponyván is megjelent („Fortunát fiainak története és hogy mi lett végre a tündértáskából és a tündérkalapból”, Bucsánszky, ill. Rózsa K. és neje kiadása). Bár a ponyvafüzetnek a század második felében 6 kiadása is volt, szóbeli származékáról nem tudunk. – 2. a Gesta Romanorum CXX. szövege. Ez Dárius királyról és annak három fiáról, ill. a legkisebb fiú által örökölt mágikus tárgyakról (gyűrű, nyaklánc, szőnyeg) szól. Az almáktól és a víztől a leány bélpoklossá válik. Ennek egy hétfalusi csángó és egy kalotaszegi származékáról tudunk. – 3. „A három szerencsepróbáló” (Benedek Elek és Sebesi J. gyűjtése; MNGy, III.) mágikus tárgyaikat egy öregasszonytól kapják, akit vendégül láttak. Az álnok hercegkisasszony mindhármukat sorra megfosztja a soha ki nem fogyó erszénytől, a láthatatlanná tevő sapkától és a pálcától, melynek minden suhintására egy hadsereg áll elő. A redakciónak – Benedek Elek feldolgozása, meséskönyv vagy ponyvakiadás közvetítésével – egy dunántúli, Vas m.-i származékát ismerjük. – 4. A negyedik, népszerű redakció írott-nyomtatott forrása nem ismert: három testvér együtt szabadul a katonaságtól (36, 24 és 12 évi szolgálat után), ördöngős helyen állnak őrt vagy szállnak meg, természetfeletti lénytől (lényektől) soha ki nem fogyó erszényt, láthatatlanná tevő köpenyt (sapkát) és egy katonaságot odateremtő sípot (sapkát, dobot, trombitát) kapnak (→ apjuk sírját őrző fiúk). Egy királykisasszonyon kell kártyázásban túltenniük, az azonban elcsalja tőlük a mágikus tárgyakat. Világgá mennek. Almákra találnak, melyektől ökörszarvuk nő, egy másiktól lehull. Visszatérnek, drága pénzen eladják a szarvnövesztő almákat a királykisasszonynak, majd a legfiatalabb jelentkezik meggyógyítására. Előbb meggyóntatja, tárgyaikat visszaszerzi, megbünteti, majd feleségül veszi (6 változat). – 5. Valamennyinél népszerűbb „A csodamadár feje és zúzája”: AaTh 567 típussal alkotott kombináció: szegény ember arany tojást tojó madarat fog. A tojások vevője udvarolni kezd a szegény ember asszonyának, a madár közelébe férkőzik, s elolvassa a szárnyára írott szöveget, mely szerint, aki a fejet megeszi király lesz, aki a májat (zúzáját), minden éjszaka X számú arany terem a feje alatt. Megsütteti a madarat, de a szegény ember fiai a fejet és a májat (zúzát) megeszik. Világgá mennek. A vevő (a fiúk tanítója) mikor erre rájön, otthagyja az asszonyt. A jóslat beteljesedik: az idősebb fiúnak egy városban a korona a fejére száll, királlyá teszik, a fiatallal ellenben egy „szép leány” (a felesége) a májat kihányatja. Almákra lel, melyek segítségével szamárrá változtatja és körtékre, melyektől ismét emberré válik (15 változat). Az AaTh 567 típusnak vannak a magyarban a Fortunatus-típushoz nem kapcsolódó, → keretmese jellegű változatai is. Legismertebb ezek közül az AaTh 567 – AaTh 303 (AaTh 300) összetétel, mely hihetőleg a népszerű Grimm-mese (60. „Die zwei Brüder”) hatására terjedt el nálunk is. Mindkét redakció megjelent ponyván. – Fortunatus meséje az egész nyelvterületen ismert, a Székelyföldön különösen kedvelt volt a századforduló idején. A típus egész Európában népszerű, európai közvetitéssel eljutott az egykori amerikai és afrikai gyarmatokra is. A. Aarne szerint Ny-Európát, W. Liungman szerint Kisázsiát kell őshazájának tekintenünk. Az utóbbi feltételezés a valószínűbb. – Irod. Gesta Romanorum (fordította Haller János, kiadta Katona Lajos, Bp., 1900); Horger Antal: Hétfalusi csángó népmesék (Bp., 1908; MNGY X.); Aarne, A.: Vergleichende Märchenforschungen (Memoires de la Société Finno-Ougrienne, 1908); Bolte, J. –Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärehen der Brüder Grimm (I, III., Leipzig, 1913, 1918); XVI. századbeli költők művei (VII. 1566–1577., Közzéteszi Dézsi Lajos, Bp., 1930); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (II., Bp., 1960; UMNGy IX.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).

Fortunatus históriájának régi kiadása

Kovács Ágnes

fót: → falka

fota: a keskeny kötény egyik fajtája a csángóknál (→ moldvai csángó viselet, → kötény).

Fótonfót király: → csizmás kandúr, a

főbíró, békéltető bíró, első bíró, közbíró, öregbíró: városokban és nagyobb községekben a → bíró elnevezése. A → magisztrátus élén állott 1848-ig.

föccstej: → első tej

födém: → mennyezet

fődipiciny: → törpe

főkötő: csupán asszonyokat megillető, a férjes nőt jelképező, fejet borító öltözetdarab. Rendeltetése szerint különböző anyagokból készült, egy-három darabból alakították, szabott részeit homlokpánt és hátlap szakkifejezéssel jelölik. A főkötő tartozéka volt még – felerősítési módja szerint – a korcba fűzött főkötőfűző vagy a homlokszorító szalag. A főkötőt csipke, pántlika, gyöngy díszítette vagy kivarrták. – Funkció szerint két részből állt: alsó és felső főkötőből. Az alsó a hajkonty (→ konty) leszorítását szolgálta. Aszerint, hogy a kontyot csak fedte, vagy a konty formáját is alakította és rögzitette, puha főkötő, ill. kéregfőkötő szakkifejezés jelöli. A puha főkötőt vászonból, gyolcsból, más egyszerűbb anyagból is szabhatták és csak ritkán díszítették. A félgömb vagy kúp formájú kéreg anyaga lehetett fa (mint a göcseji, hetési fakonty és a rábaközi kobak); lehetett keménypapírhoz ragasztott vászon (mint a mezőkövesdi és hasznosi tok, ill. hegyeskonty), de készülhetett formázott keménypapírból (miként a D-dunántúli kápli vagy az ormánsági kácsis). Ugyancsak keménypapír karika az aszódi karima vagy a bujáki konty. Mezőkövesden, Szentistvánon szalmafonatból, Tardon bőrből készült alsó főkötőt is hordtak. A kéregfőkötőket vagy a hajhoz erősítették, a kontyra varrva, tűzve (Dunántúl), vagy puha alsó főkötővel, homlokszorítóval, esetleg kendővel kötötték le. – A felső főkötő két alaptípusát különböztetik meg: a 17. sz. közepén a főnemesi női viseletben kialakult a hajkontyot borító, de az előhajat láttatni engedő ún. kontyfőkötőt és a 18. sz. végétől terjedő, az előhajat is fedő, eredete után német főkötőnek is nevezett felső főkötőt. A kontyfőkötők finom vászonból, gyolcsból, lyukashímzéssel, rátéttel (Kisalföld, Közép-Dunántúl) vagy selyemből és más finom matériából is készülhettek. Lágy anyaguk miatt sokszor kéregfőkötőn viselték őket. Kéregfőkötőre, esetleg drótvázra feszültek részben a necc (Békés, D-Dunántúl) és a csipkefőkötő, pl. aranycsipke (Felföld) felső főkötők is. A kevesbé díszes felső főkötő egyszerűbb kiadásban alsó főkötővé válhatott. – Az újabb debreceni főkötő, a kaskétli fekete, ritkán viola, ill. fehér selyem, bársony is lehetett. Az alföldi mezővárosokból debreceni, kecskeméti főkötő néven indult hódító útjára, majd több soros fodrosra húzott csipke vagy selyempántlika dísze miatt tarjagos (Kunság), budréjos, rakott (Erdély) jelzővel leginkább az alföldi és az erdélyi ref. magyarság körében terjedt el. Míg a kaskétli esetleg egyszerűsödve, de lényeges formai változás nélkül maradt meg, ill. veszett ki végül, a kontyfőkötők között az alakítások új változatokat hoztak létre. Ezek létrejöhettek úgy, hogy a felső főkötőt véglegesen rádolgozták a kéregfőkötőre, ill. a puha felső főkötőt eleve kéregpapírral merevítették (Felföld), de az egyes alkatrészek is sokszor funkciójukat veszítve, megnagyobbodva megváltoztatták a felső főkötő külső megjelenését. A korábban egyszerű madzag főkötőfűző pl. a D-Dunántúlon 5–6 cm széles, fülszerűen visszahajtott, díszített pánttá szélesedett, a homlokszorító, a fejszorító vagy közép pedig keménypapír karikává záródott. Ez utóbbi a Felföldön homlokcsík néven díszszalaggá, összefüggő sora rakattá (Kazár) módosult az ünnepi felső főkötő alatt. A felső főkötő legújabb típusát azok képviselik, amelyek az alsó főkötő fölé előre elkészített, rögzített, hátrakötött → fejkendőből alakultak felső főkötővé, vagy utóbb már korábbi formájukat utánozva ki is szabták őket. A legismertebb ezek közül a ludányi „singolt, vasalt” farkas- vagy kacsafarkú fékelő, a kiskomáromi füles-, sarkos- vagy farkosnecc vagy a szakmári fityula. De a hátrakötött kendő előre rögzített formában az alsó főkötőre szerelve is felső főkötőt alkot a hollókői viseletcsoport menyecskéjénél (→ fejviselet). – Ünnepi felső főkötő az újmenyecske-főkötő, melyet a lakodalom éjszakáján először felkontyolt asszony fejére tettek. Ezt csak meghatározott ideig, pl. az első gyermek megszületéséig viselhette az új asszony. Megkülönböztetettséget általában anyagának megválasztása pl. aranycsipke (Felföld), vagy a többihez viszonyított túldíszítettsége jelezte, mint a barcasági homlokszorító helyett a menyecskepántlika használata. A menyecske az általánosan használttól eltérően szabott, ill. más fejviseleti darabbal kiegészített is lehetett. Legszebb példaként a mezőkövesdi fekete fátyollal viselt suta és a hollókői viseletcsoport menyasszonyi koszurúval felszerelt nagyféketői említhetők, amelynek hátlapját dús szalagdíszítés is borította. – A leginkább ünnepeken használt felső főkötők küzül a korosodó asszony a díszesebbeket lassan elhagyta, az idős asszony már csak a legegyszerűbb alsó főkötőt viselte, s mint halotti főkötőben, abban is temették el. A főkötő fölött, alkalomtól függően, fejkendőt is viseltek. – A főkötő általában kis sapka megnevezéssel, a → gyermeköltözet tartozéka is volt, amelyet az áll alatt megkötöttek, s a fület is takaró széles homlokpántjával a fej védelmét szolgálta. – Irod. U. Kerékgyártó Adrienne: A magyar női haj- és fejviselet (Bp., 1937); H. Kerecsényi Edit: Az asszonyok fejviseletének alakulása Kiskomáromban és környékén az elmúlt kilencven év alatt (Népr. Ért., 1957); Fél Edit: Népviselet (Bp., 1962).

„Suta” fátyollal (Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Szalmatok (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Fiatalasszony főkötője (Kapuvár), Győr-Sopron m.)

Főkötő: ugyanez hátulról

Aranycsipkés tok (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Főkötő. Fiatalasszony díszfőkötője (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Menyecske aranycsipkés ünnepi főkötőben (Hasznos, Nógrád m.)

Homlokpánt felillesztése az alsó főkötőre (Homokterenye, v. Nógrád m.)

Menyecskék pillangós főkötőben (Törökkoppány, Somogy m.)

Ünnepre felvett „farkasfőkötő” (Lapujtő, v. Nógrád m.)

Fiatalasszony merevített ünnepi főkötőben (Tesmag, v. Hont m.)

Fiatalasszony kontyfedő gyolcsfőkötőben (Tolmács, Nógrád m., 1939)

Homlokpánt az alsó főkötő felett (Rimóc, Nógrád m.)

Merevített főkötőt viselő gerebenező menyecske (Bogács, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Fiatalasszony az egész fejet beborító csepeszben (Gyergyóújfalu, v. Csík m., 1895)

Idős asszony tokban (Tura, Pest m.)

Idős asszony hétköznapi főkötőben (Valkó, Pest m., 1911)

Főkötő Bocsárlapujtői (1956 óta: Karancslapujtő, Nógrád m.) fiatalasszony hímzett fehér gyolcs főkötővel (20. sz. első fele)

Kendőkötés (Kazár, Nógrád m.)

Kazári (Nógrád m.) fiatalasszony nagyünneplőben (20. sz. első fele)

Flórián Mária

főkötőfűző: → főkötő

föld: a magyar néphit szerint kerek és lapos. Néhol úgy tudták, hogy négy sarka van. Általános hit volt, hogy a földet (ill. sarkait) állatok tartják: cethal, bivaly, ökör, medve stb. Számuk változó (egy–hét). Olykor-olykor megmozdulnak, pl. hét- vagy kilencévenként, vagy ha dongó légy szállt rájuk, ha egyik oldalukról a másikra fordulnak, ha az egyik állat a fülét megvakarja. Ilyenkor a hiedelem szerint földrengés van. Kalotaszegen úgy hitték, hogy ez hétévenként ismétlődik. Ugyanitt azt tartották, hogy az egyik állat kimúlt, ha a földrengés nagyobb károkat okozott. A földet tartó állat képzete nem magyar sajátosság, a Biblia is két állatot említ: Behemótot és Leviathánt. Az utóbbit részint elefántnak, részint cethalnak tartották. Egy angolszász irodalmi emlék Leviathant ugyancsak cethalnak véli. A képzet jól ismert a török, mongol, mandzsu – tunguz népek körében is. – Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II–III., Pécs, 1940).

Diószegi Vilmos

földbér: → census

földelés, földhordás, liktorozás, sankolás: a hegyoldalak földjének védelmét és a talajerő-visszapótlást célzó szőlőmunka. A földelés során a szőlőhegyről az aljba, hegylábhoz főként a talajerózió által lehordott, humuszban gazdag iszapos földet visszavitték a teraszokra, a tőkék mellé. E munka különösen a 16–19. sz.-ban a szőlőművelők évente ismétlődő téli munkája volt (É-Mo., Buda, Sopron, Pécs környéke, Balaton-felvidék). A vízfogókból, liktorvermekből, luttorgödrökből (Tokaj-Hegyalja), a kőgátak árkából puttonnyal vagy földhordó kosárral szállították fel az iszapot, sankot és gyepföldet a hegyoldalra. Ezzel az eljárással nemcsak a szőlőhegyek földállagát védték, vízgazdálkodását szabályozták, hanem trágyázást pótló munkát is végeztek. Csak a földeléssel és mély talajmunkával indokolható, hogy azonos helyen évszázadokon át istállótrágya nélkül vagy gyengén trágyázott földeken szőlőkultúra fenntartható volt. A földelés során hasznosították a szőlőhajtást, felaprított venyigét, kifőzött törkölyt, szalmát, nádat és erdei lombot is, amit a vízlehordta iszaphoz, az erdőből, kertből hozott földdel kevertek. A gazdaságtörténeti irodalom eddig a földeléssel nem számolt, pedig a paraszti szőlők termőképességének fenntartásában a középkorban is elsődleges szerepe volt. – Irod. Vincze István: Szőlőművelés és eszközei a borsodi Hegyközben (Népr. Közl., 1960. 3–4. sz.).

Kecskés Péter

Földes László (Szászváros, 1934–): etnográfus. Tanulmányait a bp.-i tudományegy. bölcsészettudományi karán végezte (1957). A Néprajzi Múz.-ban működött (1956–), az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos munkatársa (1973–). Kutatási területe a pásztorkodás-nomadizmus, a településtörténet. Tanulmányai hazai és külföldi folyóiratokban és szakkiadványokban jelennek meg. Szerk. a Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (Bp., 1961), Viehwirtschaft und Hirtenkultur (Bp., 1969) c. gyűjteményes műveket és az Ethnographia c. folyóiratot (1972–1974).

Föld és Ember: a Magyar Néprajzi Társaság emberföldrajzi szakosztályának kiadásában megjelent negyedéves folyóirat (1921–1929). Előbb Bp.-en, majd 1925-ben a szegedi egy. földrajzi tanszéken Kogutowicz Károly szerkesztette (1926-ban Strömpl Gáborral együtt). A Föld és Emberben jelentek meg Bátky Zsigmond, Györffy István és Szabó István fontos településtörténeti tanulmányai.

A Föld és Ember címlapja

Kósa László

földeskü: → eskü

földfesték, engobe [angób]: a cseréptárgyakra az első égetés előtt kerülő, a tárgy egész felületét fedő vagy egyes részeit díszítő agyagfesték. Egyéb elnevezései: agyagmáz, öntőföld, cifrázó festék, írókás. Ismertek a természetben készen található tiszta földfestékek fehér, sárgás, vörös és barna színben, mint pl. a helységekről elnevezett váraljai fehér agyag, a kiskupányi vörös agyag, a bajai barna agyag, a dudi agyag, mely halvány sárgás színű. Eredetileg a mezőtúri fazekasok az 1810-es évektől használták, ehhez ugyanis a földet a v. Arad m.-i Dudról hozatták. Másik csoportját a kaolin-, mészpáttartalmú anyagok és különféle fémoxidok megfelelő keverésű arányából nyert festék teszi ki. Ezekből piros, vörös, sárga, zöld, kék árnyalatú színek keverhetők. – A földfesték az ólommázas karámiának legsajátosabb anyaga, mivel az átlátszó mázzal fedett edény színskáláját nagymértékben gazdagítja. Ezt a díszítési eljárást a törököktől vettük át. (→ még: bútorfestés) – Irod. Wartha Vince: Az agyagipar technológiája (Bp., 1892).

István Erzsébet

földház, burgyé: földbe ásott, de gyakran felmenő falakkal is rendelkező lakóépület, amelynek két-három helyisége van. Beépített, állandó tűzhelyekkel szerelték fel. A korai Árpád-kortól származó változatai a Kárpát-medence több pontján kerültek elő régészeti feltárásokból. A 16–18. sz. közötti időszakban gyakran emlékeznek meg írásos források is a földházak használatáról, amit részben a háborús viszonyok tettek érthetővé. A 19. sz. folyamán a falusi szegénység rossz körülmények között élő rétegeire korlátozódott használata. Századunkban némely, a fejlődéstől elmaradt körzetben, szinte kivétel nélkül az uradalmi cselédek között őrződtek meg. Olyan helyeken építettek földházakat, ahol az építtető engedélyt kapott saját lakás létesítésére, de telke tulajdonjogát nem szerezhette meg. A földház készítése kevés anyagot igényelt. Jóformán csak a tetőszerkezethez volt szükség nehezebben megszerezhető anyagokra. Földházakat agyag-, lösz-, homoktalajokon építettek. A kiásott földház belső felületeit tapasztással, sövényfonással erősítették meg. Általában meszelték is. A földház padlóját a parasztházakban is megszokott módon döngölték, tapasztották, sározták. A kiásott föld felhasználásával alacsonyabb-magasabb falat is rakhattak, de ha kellően mélyre ásták a házat, a falrakást mellőzhették. A kiásott földdel a ház közvetlen környezetét igyekeztek feltölteni, parkosabbá tenni, hogy a csapadék elfollyék a ház mellől. A földházak a → putriházakkal ellentétben állandó használatra, téli-nyári tartózkodásra készültek. Ezért mindig legalább kéthelyiségesek voltak, de legtöbbjük szoba, konyha (pitvar-kéményalja), kamra beosztással készült. Általában külső fűtésű kemencékkel fűtötték a szobákat. A nyílt tüzű főzőhely a konyhában kapott helyet padkákon. A tűzhelyek füstjét sövény vagy tégla szabadkémény vezette el. Szabolcsban kandallóval felszerelt földházak is voltak. – A 19. sz. utolsó harmadában, századunk első felében tanulmányozott földházak a → középmagyar háztípus szerkezeti elvei szerint épültek. A kandalló előfordulása a K-alföldi környezetben, fennálló falazattal épült házak esetében is szokásos volt az alföldi boglyakemencés tüzelőszerkezetekkel együttesen. Eltérés vagy archaikusabb sajátosság csak a kéthelyiséges földházak esetében fordult elő. Ezeknél volt eset, hogy a bejárat a ház rövid oldalán nyílott a pitvarba. Egyébként az általános gyakorlat az volt, hogy a ház hosszú oldalára építették a bejáratot. A bejáratot gádorral védett lépcsőlejárás egészítette ki, hogy a csapadékvíztől megvédjék a ház belső terét. A földházak tetőszékét ágasfás szelemenes szerkezettel készítették. Belső tere leginkább padlástalan volt. A tetőhéjazat belső felületét a gerendázattal, lécezéssel együtt betapasztották, bemeszelték. Ha kellően magas volt a földház fala, nemritkán mennyezetet is beépíthettek, erre sokszor másodlagosan is sor kerülhetett. A földházak szobáit egy-két ablak világította meg. Ezeket, ha a ház fennálló fallal is rendelkezett, lehetőség szerint sarkosan helyezték el, ha csak a rövid oldalon az oromzat épült fennálló fallal, abba került szimmetrikusan két ablak. Volt példa arra is, hogy a tetősíkot a hosszú oldalon két ablak beépítésével megtörték, kis falrészt falaztak fel melléjük. A földház tetőzetét náddal, zsúppal fedték. – A földházakhoz vagy a putriházakhoz hasonló szerkezetű, felépítésű állattartó építmények is készültek, a → földólak. Ezekben egy-egy kis szegényparaszti zsellérszintű gazdaság számosállatait helyezték el. (Pl. az 1945. évi földosztás után, amikor sok helyen építőanyag hiányában az új gazdák ideiglenesen csak földházat tudtak építeni.) – A 19. sz. végi mo.-i földházak párhuzamait Ny-i irányban a Morva-medencében D-i, K-i irányban, szerb, bolgár, román Duna-menti területeken lehet fellelni. Hangsúlyozni kell azonban, hogy Mo.-on az utóbbi két-háromszáz évben a földház használata nem volt általánosan jellemző, kifejezetten a szegénység legelesettebb rétegeihez kapcsolódott. – Irod. Ecsedi István: A debreceni népi építkezés (Népr. Ért., 1912); Ébner Sándor: Néhány adat az alföldi földházhoz és földólhoz (Népr. Ért., 1929); Kiss Lajos: Földházak Szabolcs vármegyében (Népr. Ért., 1936); Györffy István: A Nagykunság és környékének népies építkezése (Magyar nép – magyar föld, Bp., 1942).

Régi szegvári ház beszögellő falkerítéssel (Csongrád m.)

Régi putriház a század elején a Nagykunságban

Filep Antal

földhordás: → földelés

földhordó teknő: egy darab puhafából kivájt edény, amelyet két fülénél fogva emelnek fel, és földet, követ, ércet, meszet szállítanak vele rövid távolságra. Felső pereme kör vagy ellipszis formájú, keresztmetszete félkör, fala 3–5 cm vastag. A régi ércbányákban mindenütt használtak földhordó teknőket, amelyekkel a medő földhordó teknő kőzetet szállították az elhagyott tárnákba. Nagybánya vidékén ez a munka a zóborlónak nevezett serdülő fiúkra hárult. A földhordó teknő neve Hunyadban kőhányó teknő, a régi sáncépítők földhányó tekenő néven emlegették. Sajtroknak nevezett kis teknőben mosták az aranyat a zalatnai aranybányászok. Az eszköz másutt is hozzá tartozott az aranymosók felszereléséhez. A 16. sz.-ban a várakban, végházakban néhol ezernél is többet tartottak. A 19. sz.-i szénbányákban a földhordó teknőhöz hasonló alakú, füles vaslavórok váltották fel a fateknőket és háncskosarakat. – Medencének nevezett földhordó teknőt használtak Kolozsváron a sírásáshoz. A négy méter mély sír fenekéről kötélen húzták a földhordó teknőbe rakott földet. – A földhordó teknőt népünk igen régtől használja. A teknő szó a honfoglalás előtt került a magyarba valamely török nyelvből. Míg a földhordó teknő Európában főleg a bányászathoz és a várvédelemhez kapcsolódott, DK-Ázsiában napjainkig elterjedt eszköz, amelyet vállrudakra függesztve párosával szállítanak különböző földmunkához (árvízvédelem, út- és vasútépítés). – Irod. Sándor Gábor: A kolozsvári Hóstát emberi erővel végzett teherhordási módjai és eszközei (Kolozsvár, 1942); Takács Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bevezette és sajtó alá rendezte Benda Kálmán Bp., 1961); ifj. Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972).

Paládi-Kovács Attila

földieper: → szamóca

földimogyoró: 1. (gumós vagy mogyorós lednek) (lat. Lathyrus tuberosus) gumóit kiássák, az eke után a barázdákban összeszedik és nyersen, ritkábban (a baranyai pásztoroknál) sütve fogyasztják. Fogyasztása a Mezőségtől az Őrségig elterjedt, de napjainkban már csak a gyermekek csemegéje. A szántásból hazatérő apa gyermekeinek kedveskedik földimogyoróval. 18. sz.-i botanikai munkáink szerint is nyersen, főzve, sütve fogyasztják. K. Mátyus István Erdélyben szerzett tapasztalatai nyomán elmondja, hogy parázs alatt megsütve vagy megfőzve, fekete bőrét levonva sokaknak kedvenc csemegéje. A főzve fogyasztott földimogyorót a 18. sz. végén Debrecenből említik. A szepesi szászok, szlovákok, románok, kárpáti ukránok, krimi tatárok s más népek szintén fogyasztják. – Irod. K. Mátyus István: Ó- és új diaetetica... (I–VI., Pozsony, 1787–1793); Rapaics Raymund: A kenyér és táplálékot szolgáltató növényeink története (Bp., 1934); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966). – 2. (lat. Arachis hypogaea) amerikai mogyoró: a legértékesebb hüvelyes növények egyike, olajnövény, édesipari alapanyag. Nagyobb területen Baja, Kiskunhalas, Szeged, Hódmezővásárhely és Mezőhegyes környékén termesztik. Neves termesztői a medgyesegyházi bosztányosok (zöldségkertészek), akik a szántóföldi zöldségtermesztés módszereivel termesztik. Őshazája Brazília. Európában a 19. sz.-ban jelent meg először Spanyolo.-ban. Hazánkban állami támogatásra az 1930-as években a Szegedi Kísérleti Intézet kezdte meghonosítani. Termesztésének természeti feltételei a D-Alföldön adottak.

Földimogyoró

Gunda BélaKósa László

földismeret: a talajnemek minőségére, termőképességére, általános tulajdonságaira vonatkozó paraszti tudás. Nemzedékek egymásnak hagyományozott termelési tapasztalatát tartalmazza, elsősorban az illető parasztbirtokos saját földjére, ill. az azt övező határrész, kisebb településeken az egész határ talajára vonatkozik: hová milyen növényféleségeket érdemes leginkább vetni és ültetni, milyen a talaj humusztartalma, nedvességtároló, vízáteresztő képessége, milyen erős trágyázást kíván, mennyi napfényt kap az illető terep stb. Általában megkülönböztetnek humuszban gazdag zsíros vagy kövér földet, ill. gyengén termő, nem trágyázott sovány földet. A jól trágyázott, trágyás (egykori legelőn a jószág állásának a helye) talaj televényföld, televényes föld vagy telekföld. A humuszréteg, amelyet az eke jár, élőföld, alatta vad- vagy szűzföld van. Megkülönböztetnek gabonatermesztésre alkalmatlan futóhomokot vagy poszhomokot, sziket és a kiszárított mocsarak helyén lápi földet vagy kotut, kotusföldet. A talajminőségekhez legtöbb helyen a határhasználat is alkalmazkodott. A kötött gazdálkodást folytató községek nyomáson kívül művelt kenderes, káposztás és veteményes kertjeiket általában az illető növények talajigényének megfelelően szakították ki a határból. A 17–19. sz.-ban a nagy határú Cegléd és Nagykőrös csak a településtől É-ra, ill. D-re eső fekete földeket művelte, a többi, jórészt futóhomok legelőnek maradt. Azokon a vidékeken, ahol a közeli folyók miatt a talajvízszint erősen ingadozott (Rétköz, Bodrogköz, Sárköz stb.), a termesztés szempontjából megkülönböztették az ajjat (alj, alacsonyabban fekvő rész) és a partot (magasabban fekvő rész). A domborzatilag erősen tagolt tájakon, különösen a szőlővidékeken a paraszti földismerethez tartozik a terület mikroklímájának, elsősorban a napsütés időtartamának és a beesési szögének ismerete. A térszín megnevezésére sokfajta jelölés szolgál: magas, partos, oldalas, mély, hátas stb. A parasztemberek ismerik a különböző terepfedezetek hatását (erdő vagy település közelsége), a határ széljárta részeit, villámcsapásos helyeit és a fagyzugokat is.

Kósa László

földközösség: a világ majdnem minden táján különböző mértékben meglevő intézmény, amelyben a tulajdonjogot, a birtoklás és haszonvétel módját a falu határában levő szántóföld, rét, legelő, erdő, halászóvíz és nádas tekintetében a → faluközösség határozza meg tagjai vagy tagjai egy részének számára. A földközösség nyomai megvannak a Földközi-tenger melléki ókori társadalmakban, a középkor elején pedig a kelta, germán és szláv népek körében is. Nálunk a földközösség → falurendszer kialakulása óta mutatható ki, bomlása a feudális, földesúri földtulajdon kialakulásával kezdődött. Maradványai a polgári földtulajdon érvényesülése idején, a → közbirtokosságok körében és a fordulóagazdálkodásban a legújabb korig éltek. Formái: a → szabad foglalás, a faluközösség által szabályozott → nyilazás, a periodikus újraosztás, amelyeknél a határt vagy egy részét határozatlan vagy meghatározott időre ki-, ill. újraosztották. A nemesi birtokjog érvényesülése óta a falu nemes tagjai fokozatosan kivonták magukat a földközösség hatálya alól. A 18. sz. óta, a jobbágy-telekszervezet megszilárdulása után a földközösség lényegében a szántóföldi határhasználatban és erdők haszonélvezetében élt tovább. – Irod. Tagányi Károly: A földközösség története Magyarországon (Bp., 19502); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Balogh István

földmérés: valamely művelhető vagy művelt földterület nagyságának és határának szakszerű megállapítása és kijelölése. Tágabb értelemben földmérésnek nevezik a háromszögeléssel végzett részletes térképkészítést is, mely eredetileg elsősorban katonai célokat szolgál, de amely feltétele az utak, vasutak vonalkijelölésének, építésének, városrendezésnek, általában a gazdasági és politikai tervezésnek is. Mo.-on, egyes városokat kivéve, a 18. sz. végéig nem mérték fel a földbirtokokat. A nagyobb nemesi birtokokat csak határok szerint jelölték meg, a birtok nagyságának megállapítására nem volt szükség, mert adót nem kellett fizetni utána. A kisebb – sokszor a közepes – nemesi birtokok nagysága is a valóságban felmérhetetlen volt, ugyanis az esetek túlnyomó részében számos – gyakran nem is szomszédos – falu határában volt egy-egy birtokrészük, azaz a természetben osztatlan falu határából egy-egy „illetőség”-ük, ami változó nagyságú hányad. Ez persze ritkán állott felmérhető szántóföldből és rétből, javarészt inkább közös erdőből, legelőből, vízből és a tulajdoni illetőségnek megfelelő számú teljes jobbágyból és zsellérből, akiktől kilenced, robot vagy robotváltság és egyéb úrbéri járandóság illette meg a részbirtokost (compossessor). A jobbágyok földbirtokának nagysága – a 18. sz. elején a dicalis adózás bevezetése óta – már nagyon is fontos volt. Az állatállomány és az ipari jövedelem mellett ugyanis a földbirtok nagysága alapján készült a → dicalis összeírás, amely mind a kincstári hadiadó, mind a vármegyét illető házadó kivetésének számítási egysége volt. Az adóösszeírásokban tehát a jobbágyok szántóföldjét holdszám vagy a szükséges vetőmagmennyiség (rendszerint 2 pozsonyi mérő egy magyar holdra) szerint vették lajstromba. Ezek azonban nem pontosan felmért és kiszámított, hanem a helyi elöljárók (bíró és esküdtek) által becsült területnagyságok voltak. Ugyanígy készültek Mária Terézia Urbáriumának tabellái is. II. József rendelte el először az egész ország területének pontos mérnöki felmérését. Ami abból ránk maradt, kitűnő és pontos munkának bizonyult. A II. József-féle felmérés célja kettős volt. Egyfelől az ingatlanok tulajdonának és az azt terhelő zálogjogoknak pontos nyilvántartása, azaz országos telekkönyv felfektetése, másrészt az adó igazságosabb kivetésének alapja (adókataszter). – Minthogy a földmérés célja világosan a nemesek adóztatásának bevezetése is volt, a nemesség mérhetetlen felháborodással fogadta, sietett a császár halála után azonnal és teljesen hatályon kívül helyezni, legtöbb helyen az elkészült munkarészeket is megsemmisíteni. A reformkorban több kísérlet is történt legalább bizonyos telekkönyvi intézmények bevezetésére (betáblázás), de ezek az általános földmérést nem érintették. Mégis történtek a 19. sz. első felében elég szép számban földmérések, de kizárólag jobbágyi birtokokon. Mária Terézia Urbáriuma ugyanis lehetővé tette, hogy utólag az úrbéres földeken földmérést végezzenek, és ha ennek alapján kiderült, hogy a jobbágy telke nagyobb (több holdat tesz ki), mint amekkorára az Urbárium bevezetésekor becsülték, ezt a felesleget a jobbágytól el lehetett venni. Igaz, e „maradványföldeket” (remanentialis föld) a földesúr nem csatolhatta majorsági birtokához, hanem vagy új jobbágytelkeket alakított belőlük, vagy jobbágyoknak bérbeadta. Ez mindenképpen anyagilag előnyös volt a földesúr számára. Ezért ezt az úrbéri tagosítást (regulatio) szívesen alkalmazták, bár költséges volt. – Általános, országos földmérést Mo.-on csak 1849. okt. 20-án rendeltek el. Az 1848. márciusi alkotmánynak három alapvető újítását, a jobbágyi kötöttség eltörlését, a közteherviselést és az ősiség eltörlését, azaz a földbirtokforgalom szabaddá tételét ugyanis a neoabszolutizmus végre kívánta hajtani. Így szükség volt telekkönyvre is, földadókataszterre is. Annál is inkább, mert a római jogi, tehát korlátlan földbirtoktulajdonon alapuló 1811. évi Osztrák Polgári Törvénykönyv Ausztriában már 1819-ben szükségessé tette az „állandó földadókataszter” felfektetését. Ez pedig nemcsak az adó, de a tőkés mezőgazdaság kialakítása, azaz a tulajdonjog nyilvántartása és a hitel biztosítása szempontjából is kedvező tapasztalatokat hozott. A háromszögelési hálózat kifejlesztését, azaz a földmérést megelőző alapmunkálatot 1853-ban, a részletes felmérést 1856-ban kezdték meg. A földmérés alapja a háromszögelési eljárás, csak utolsó, befejező momentuma a mérőléccel való helyszíni mérés. A nép tudata azonban ehhez fűzte a földmérés fogalmát és aggodalommal fogadta, hisz a földadó alapjául is szolgált. A földadó hosszan húzódott. Ennek befejezését nem várhatták meg, ha meg akarták könnyíteni a mezőgazdaságnak a hitelszerzést, és be akarták vezetni a polgárjogi szabályok szerinti ingatlanforgalmat. Ezért már 1853-ban külön, úgynevezett helyszínelési eljárást vezettek be, melynek során a kiküldött bizottságok házról házra, földről földre jártak, kinyomozták az ingatlanok tényleges birtokosát, és az ingatlanokat helyi fekvésük szerint lerajzolták. E szemmérték szerinti, műszaki munkálatok nélkül alakított birtoktestek kerültek be a helyszínelési jegyzőkönyvekbe, és ezekből készültek a telekjegyzőkönyvek. E telekjegyzőkönyvek szolgáltak ettől kezdve az ingatlanforgalom és a hitel alapjául. A helyszínelési eljáráson alapuló telekjegyzőkönyvek tehát nem egyeztek meg a mérnöki földmérésen alapuló földadókataszter és földadónyilvántartás adataival. Ezen az 1855. évi telekkönyvi rendtartás által kilátásba helyezett végleges telekkönyvek, „különös telekkönyvi betétek” lettek volna hivatottak segíteni. Azonban még mielőtt az országos földmérés elkészült volna, megszűnt az Osztrák Polgári Törvénykönyv általános érvényessége Mo.-on (1861. évi Országbírói Értekezlet). – Az 1867. évi kiegyezés után a magyar kormány új magyar Polgári Törvénykönyvet akart szerkeszteni, és ennek keretében kívánta a telekkönyv végleges rendezését is megoldani. Mikor kiderült, hogy ez a munka hosszan elhúzódik, külön törvénnyel, községenként kívánta a telekkönyveket a tényleges állapottal, a földadókataszter adataival összhangba hozni, egyben a telekkönyvekben az elmulasztott bejegyzéseket a tulajdon-, haszonélvezet- stb. változásokra vonatkozóan pótolni. Ezt az eljárást nevezték betétszerkesztésnek. Az 1886: 29. tc.-kel indult meg, de nagyon sok kiegészítő rendelkezést (1889: 39.,1891: 16. tc., 19, 665 1893 I. M. rendelet stb.) vont még maga után. A betétszerkesztés természetesen mindig földméréssel járt, ill. csak ott lehetett elvégezni, ahol az állami földmérés már befejeződött. Ezért a betétszerkesztés nagyon lassan folyt, az ország egyharmad részén a községekről még mindig csak telekjegyzőkönyvek vannak. Így a földmérés sok helyen még mindig folyik. Ahol a betétszerkesztés után változások állottak be (művelési ág változott, parcellákat megosztották stb.), e változásokat az illetékes földmérési felügyelőség legújabb bemérései alapján nyilvántartották, ill. keresztül vezették. Minthogy a telekkönyv és a földnyilvántartás különbségei a szocialista tervgazdálkodást akadályozták, az 54/1960. Korm. (XI. 27.) sz. rendelettel és 2/1960. (XII. 25.) I. U. sz. végrehajtási utasítással szabályozott új, szocialista jellegű telekkönyvvezetését a 21/1972 (IX. 29.) sz. rendelettel az illetékes járási földhivatalokra bízták, hogy így az ingatlannyilvántartás egységes legyen. A kétféle nyilvántartás különbségeit az egységes kezelésnek kell felszámolnia, és ennek során most is gyakran van szükség földmérésre. – Irod. Sárffy Andor: Telekkönyvi rendtartás (Bp., 1941); Kampis György: Telekkönyvi jog (Bp., 1963); Baranya Margit: A telekkönyv funkciója és a telekkönyvi iratok (Levéltári Szle, 1970).

Degré Alajos

földmérő lánc: → láncalja

földmértékegységek: → területmértékek

földmunkás: → mezei munkás

földművelés: 1. alapvető mezőgazdasági tevékenység, amely a növénytermesztéssel foglalkozó ágakat (szántóföldi, szőlő- és gyümölcstermesztés, kertészet) foglalja magában. Eredete a növényi gyűjtögetésben kereshető. Közvetlen előzménye a rendszeresen gyűjtögetett termések anyanövényeinek óvása és gondozása lehetett. Földművelésről azonban csak akkor lehet beszélni, ha a talajt a növény életkörülményeinek megjavításáért megművelik, és célszerű beavatkozással teremtenek kedvezőbb feltételeket a növényi növekedéshez. – A régészeti ásatások tanúsága szerint a földművelés kezdetei a neolitikumba, az i. e. 8–6. évezredbe a Közel-Keletre nyúlnak vissza. Kezdetleges fokon hosszú kihegyezett karókkal, ún. ásóbotokkal fellazított talajba ültették el a magot. (A 20. sz.-ra csak néhány Európán kívüli, elszigetelten élő primitív törzsnél maradt fenn.) Ezt a formát követte – legfontosabb eszköze szerint tipizálva – a kapás, ill. az ekés földművelés. A kapás földművelés Amerika nagy részén, Afrikában a Szaharától D-re, D-Ázsiában és Óceánia némely szigetein terjedt el. Az ekés földművelés eredeti területei Európa, É-Afrika, valamint Ázsia középső és K-i részei. Kialakulásának helye és ideje vitatott. Az i. e. 4–3. évezredre az Egyiptom és India közé eső területre tehető, és összefügg a vonóállatok domesztikációjával, valamint az állati erővel húzatott járművek megjelenésével. – A földművelés a neolitikus népesség vándorlásával került Európába. Az eke európai megjelenése az i. e. 3. évezredre tehető, az i. e. 2. évezred közepén már É-Európában is használták. A Kárpát-medencében az i. e. 5. évezredben a Körös-kultúra népessége foglalkozott először földműveléssel. Az eke használatba vétele az i. e. 3. évezred végére tehető. – A magyarok elődeinél a kezdeteit még nem tárta föl kellő alapossággal a tudományos kutatás. Az ugor együttélés idején az i. e. 2. évezred első felében juthatott túlsúlyra életmódjukban a halászattal, vadászattal, gyűjtögetéssel szemben a termelő gazdálkodás, amely háziállatok tartásából (kutya, ló) és erdőzónában élvén, égetéses → irtással összekapcsolt ásóbotos földművelésből állhatott. Az obiugor népektől elváló önálló magyar etnikum következő állomáshelyei a ligetes sztyeppén voltak. Az új élet és földrajzi viszonyokhoz való alkalmazkodás során előtérbe került gazdálkodásukban a legeltető állattartás, majd a nomadizálás bizonyos formájára tértek át. A földművelésnek azonban továbbra is jelentős szerepe volt életmódjukban. Az i. sz. 3–5. sz.-ban feltehetően a mai Baskíria területén ismerkedtek meg az → ekével. A 7. sz. körül továbbvándoroltak DNy felé a Don középső folyásának vidékére. Itt az ún. szaltovói kultúra erőteljes hatása alá kerültek, amelynek népessége elsősorban bolgár-törökökből, alánokból és magyarokból állt. Gazdálkodásukban a földművelésnek jelentős szerepe volt az állattartás mellett. Különösen a bolgár-törökök fejlettebb életmódja nagy hatást tett a magyarok kultúrájára és társadalmi szervezetére. Az eke használata lehetővé tette nagyobb földterületek feltörését és a jelentősebb gabonatermesztést, amely tökéletesebb aratószerszámok alkalmazását is megkívánta. Feltehetően ekkor tértek át az egyszerűbb, több funkciót is teljesítő ún. horgas → sarlóról a speciálisan aratásra alkalmazott, termékenyebb munkát biztosító ívsarlóra, amely akkor egész Európában a legfejlettebb aratósarló-forma, és megismerték a rövid → kaszát. A ligates sztyeppei földmévelés körében sajátították el a → szérűn való → nyomtatást. Megismerkedtek nagyobb hozamú gabonafajtákkal (→ búza, → árpa), gyümölcsökkel (→ alma, → körte, → dió, som) és más növényekkel is (→ kender, komló, → borsó). Értettek a borkészítéshez is (→ szőlő, szűr, seprő). – A honfoglaló magyarok életmódjáról mind ez ideig nem alakult ki egységes tudományos álláspont. Némely kutató szerint erőteljes nomadizmus jellemezte őket. Mások félnomád állapotukat hangsúlyozzák, amelyben a fejlett földművelésnek is nagy szerepe volt, és életmódjuk nem állt alacsonyabb szinten, mint új szomszédaiké, csak más színezetű és típusú volt. A Kárpát-medencébe való betelepedéskor elsősorban földrajzi okokból – a nedvesebb éghajlat és az erőteljesebb vegetáció más munkamódszereket követelt – formálódtak át mezőgazdasági ismereteik. Az itt lakó, főleg szláv népek a honfoglalást követő századokban új eszközöket és munkamódszereket közvetítettek. Ezek egy része még az egykori római provinciák hagyományaiban gyökerező gazdálkodásból származott (pl. a Dunántúlon különböző tüskevágó, bozótirtó és → ágvágó kések, amelyek az irtások megtisztítánának voltak alapvető szerszámai). A magyarok megismerkedtek a fejlettebb római hagyományú szőlőkultúrával, új balkáni és mediterrán eredetű gyümölcsökkel (barack, → szilva, → kajszibarack, → őszibarack), eddig nem termesztett gabonafélékkel (→ rozs, → zab). Bár a Don melletti szállásterületükön használhatták az aszimmetrikus vasú ágyekét, véglegesen itt illesztették eszköztárukba (a 13. sz.-tól mutatható ki). Ebbe a sorba tartozik a szénamunka fontos eszköze: a kasza és a → villa, majd a talajporhanyítás szerszámai: a → gereblye és a → kapa. Valószínű, hogy → ásó szavunk ebben az időben nyerte el mai szűkebb értelmét. A szláv szavak kölcsönzésének – sokszor az eredetitől eltérő jelentéssel – azonban nemcsak a tárgyátvétel, hanem számos más oka is lehetett. Erre utal pl. a szénamunka szókincsének egy része vagy pl. a → csép. Valószínű ugyanis, hogy a magyarok – ha nem is gyakorolták általában – ismerték korábban is a gabonamagvak bottal történő kiverését. A különböző hatások ötvöződésére épülő önálló fejlődés tanúja az a jelentős szókincs-elem, amely ebben az időben belső fejleményként jött létre. – A 11–12. sz.-ra már kialakulhatott a gazdálkodás új formája, amely helyi viszonyokhoz jól alkalmazkodott. Eleinte valószínűleg szabad foglalással, majd parlagolással (→ parlagoló rendszer) szabályozatlan (vad) vagy szabályozott talajváltó rendszerben művelték a földet. A 12–13. sz.-ban főleg az Alföld szegélyén lezajlott, majd egyre inkább a Kárpát-medence peremei felé haladó irtások jelezték, hogy a központi területeken az irtás lehetőségei összeszűkültek. A 13–14. sz. fordulójára Mo.-on megerősödtek és kialakultak az alapvető feudális intézmények. Kifejlődött a jogilag egységes jobbágyság, megszilárdult a településrendszer. A földművelési viszonyok olyan mértékben stabilizálódtak, hogy lényeges és fő vonásaikban egészen a 19. sz.-ig jellemezték az ország mezőgazdaságát. Az alapegységet a → jobbágytelek képezte, amely külsőségből (→ külső telek) és → belső telekből állt. A külsőséget → ugart hagyó → nyomáskényszerben művelték, amely a 9–10. sz.-ban Ny-Európából kiinduló üzemszervezeti racionalizálás eredménye volt, a termőterületek intenzívebb talajhasználatát tette lehetővé. A fél évezredes időszak azonban nem volt változásmentes. Az éghajlati viszonyoknak jobban megfelelő, termelékenyebb ágyeke (kerülőeke) a 17. sz.-ra teljesen kiszorította a túróekét. A hosszú kasza szélesebb körű használata a 16. sz.-ra a fűvágás munkájából teljesen eltüntette a rövid kaszát, sőt a 15–16. sz. fordulóján a D-Alföldön az → aratás eszközévé is vált. Ebben a funkcióban azonban a 19. sz. elejéig nagyobb területen alig használták. A cséplés és a nyomtatás párhuzamosan élt egymás mellett mint a gyengébb hozamú vagy kisebb szántók, ill. a nagyobb termékenységű területek szemnyerő eljárásai. A cséplés a csapadékosabb domb- és hegyvidékeken kizárólagos volt. Elkülönülését a nyomtatástól fokozatosan elősegítették a 2. sz.-tól a hűvösebb-esősebb éghajlatú tájakon meghonosodó gabonatároló építmények (csűrök). Speciálisak, de nem elhanyagolhatók a betelepült szerzetesrendek, ill. a „latinos” (francia-vallon-olasz) és a német kolonusok kertészeti és szőlészeti ismeretei. – A 15. sz.-ra nemcsak környezetéhez zárkózott fel a mo.-i földművelés, hanem lényegében elérte a korabeli átlagos európai szintet, ha nem is a leghaladottabb nyugati országokkal, de az északon és nyugaton szomszédos területekkel együtt fejlődött. – A 16. sz.-ban az egész K-európai térségben kialakult ún. második jobbágyság (→ örökös jobbágyság) új helyzetet teremtett. A majorsági gazdálkodással a nagybirtok új üzemi formái jelentek meg, amelyek a paraszti termelést összébb szorították, fejlődését nagymértékben akadályozták, és tetemesen növelték a jobbágyszolgáltatásokat. A mo.-i földművelést súlyosan károsították a törők háborúk is, amelyek éppen a legfejlettebb D-i és középső területek üzemi kereteit pusztították el. Stagnáltak a kiterjedt hadi eseményektől kevésbé érintett É-i és Ny-i területek is, az Alföld egyes vidékein viszont olyan nagy volt a visszaesés, hogy a 18. sz. elején a rekonstrukció sok helyen parlagoló határhasználattal indult meg. – A 18. sz.-ban a 19. sz.-ra átnyúlóan újabb nagy irtási hullám zajlott le, de nem ez, sem pedig a sorra meghonosodó amerikai eredetű kapásnövények és zöldségfélék hosszú ideig nem hoztak lényeges változást (→ burgonya, → dohány, → kukorica). Az új kapásnövényeket sokáig csak házikertekben vagy → haszonföldeken, irtásokon termesztették, ugarban vagy a tavaszi vetemények között csupán a 19. sz.-ban fokozatosan kaptak helyet. – A Ny-Európában kibontakozott ipari forradalom a mezőgazdaságban is alapvető változásokat hozott, hazánkba azonban csak több évtizedes késéssel jutottak el első hullámai. A 18. sz. végétől a gazdasági szakemberek felvilágosító tevékenysége nyomán elsősorban a dunántúli nagybirtokon lassan megindult a gépesítés, és üzemszervezési reformokat vezettek be. A parasztgazdaságokban ezek hatása csak a 19. sz. második felében volt számottevő. A kibontakozás kedvező feltételeit a jobbágyfelszabadítás és a nyomában járó kapitalista fejlődés, a piaci lehetőségek kiszélesedése, valamint a vízrendezéssel, legelőfeltöréssel és irtással ugrásszerűen megnőtt szántóterületek jelentették. A változások egyes eszközük, munkamódok és az üzemszervezet tökéletesedésében, új szerszámok használatba vételével (→ eszközváltás), ill. a gépesítéssel jelentkeztek. A változások első szakasza lényegében még az eredeti eszköztár és munkamódok körén belül zajlott le. A lehetséges legfejlettebb szerkezetet érte el a faeke. A sarlós aratás termelékenységét növelte a kaszasarló megjelenése, ugyanezt célozták, ha nem is sok sikerrel a → kötözőbot és a kéveverő fa. Párhuzamosan a kaszás aratás a hozzá kapcsolódó fejlettebb munkaszervezettel együtt fokozatosan terjedt az Alföld peremein, a domb- és hegyvidéken. Az Alföldön nagyobb teret hódított a kötetlen kaszás aratási mód és a vontatózás, a nyomtatás pedig a magas hegyi folyóvölgyek és Erdély kivételével a cséplést váltotta föl. Az eszközváltás és a gépesítés munkafolyamatonként és társadalmi rétegenként, ill. vidékenként különböző időszakokban és eltérő ütemmel zajlott le. Némely területen egészen a termelőszövetkezetek megalakulásáig elhúzódott. Legelőbb és legegységesebben a → cséplőgép terjedt el, az I. világháborúig mindenütt fölváltotta a kézi cséplést és a nyomtatást. Ugyanebben az időben vált kizárólagossá a vaseke használata. Lassan terjedtek más talajmunkáló szerszámok, a vasfogas (→ fogas) és a henger, a szántóföldi kézi kapálást igen lassan váltotta föl az → ekekapa. A kaszás aratás gépesítésére a parasztgazdaságokban csak ritka kivételként került sor. A határhasználatban a 19. sz. derekától kezdett bomlani a háromnyomásos rendszer, helyébe általában a → zöld ugarral a → javított háromnyomásos rendszer, majd a fejlettebb vidékeken fokozatosan a → váltógazdálkodás lépett. Jelentős volt a kukorica, a burgonya, a dohány és a szálas takarmánynövények szántóföldi előretörése, valamint némely konyhakerti növény szántóföldre kerülése (→ paprika, → paradicsom, → vöröshagyma stb.). Kialakultak a városok ellátásához szorosan alkalmazkodó → zöldségtermesztés és → gyümölcstermesztés körzetei. A szőlőterületek szinte teljes rekonstrukcióját követelte meg a → filoxéra pusztítása. Mindezek a változások a paraszti termelési tapasztalatok jelentős fejlődését és gyarapodását hozták magukkal. – Az utolsó száz évben a paraszti földművelés táji eltérései nagymértékben kiegyenlítődtek. A természetföldrajzi viszonyokhoz alkalmazkodó határ- és eszközhasználat, a munkamódok és a termelt növényféleségek, valamint az általános fejlettségi szint figyelembevételével mégis megkülönböztethető a síksági-dombsági, ill. a hegyvidéki földművelés típusa. A síksági-dombsági típus az adott időszakaszban az Alföld és a Dunántúl nagy részén terjedt el. Ezek a területek vidékenként változó intenzitással, de leggyorsabban fogadták be a jobbágyfelszabadítás után a tőkés fejlődés során jelentkező változásokat. Általában jellemző volt rájuk a piacra termelés fokozása. A domborzati és éghajlati különbségekből adódó bizonyos eszközök használatában kezdetben meglevő eltérések a századfordulótól gyors ütemben nivellálódtak, kizárólagosan azonban nem tűntek el. Üzemszervezeti különbségek mutatkoztak a tanyás gazdálkodást folytató és az aprófalvas vidékek között. Jellegzetes talajműveléssel és szerszámokkal elkülönültek a homokos területek (→ hegyhúzó) és a szántóföldi zöldségtermesztést folytató körzetek. – A hegyvidéki típust (Ny-Mo. és a Felföld némely vidéke, Erdély nagy része) a síksági-dombságihoz képest fáziskésés jellemezte. A hegyvidék kedvezőtlen természeti körülményei és közlekedésföldrajzi helyzete következtében számos archaizmust őrzött meg. Általában nehezen és lassan fogadta be a parasztbirtok kapitalizálódásával járó változásokat. Intenzív piacra termelés helyett inkább önellátó gazdálkodást folytatott. Mindkét fő típust sajátosan tagolta és színezte a parasztságon belüli társadalmi és vagyoni rétegződés is. – Irod. K. Kovács László: A magyar földművelő gazdálkodás kutatása (Bp., 1948); Belényesy Márta: A földművelés fejlődésének alapvető kérdései a XIV. században (Ethn., 1955); Tálasi István: A termelés és a nyelv kapcsolata aratóműveleteinkben (Ethn., 1957); Balogh István: A gabona betakarítása a XVI–XVII. században (Ethn., 1957); Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Népr., Közl., 1963); Takács Lajos: Az irtásos gazdálkodás néhány jellegzetessége a göcseji szegekben (Ethn., 1964); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964); Ikvai Nándor: Földművelés a Zempléni hegység középső részén (Műveltség és Hagyomány, 1967); Bartha Antal: A IX–X. századi magyar társadalom (Bp., 1968); Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon (Bp., 1973). – 2. A földműveléshez fűződő hiedelmek: → aratás, → szántás, → termésvarázslás, → vetés.

Kósa LászlóTakács Lajos

földnélküli, nincstelen: a jobbágyfelszabadítás után a → zsellérek utóda. Földje, állatai, munkaeszközei nem voltak, de életformája és ismeretei folytán parasztnak számított. Bérmunkából élő → cseléd, → summás, → bérlő stb. Törekvése nem a parasztságból való kiválás, hanem a paraszti életformán belül egy magasabb rétegbe való feljutás felé irányult. – Irod. Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941).

Morvay Judit

földól: domboldalba vagy veremszerűen a földbe vájt, négyszögletes alaprajzú, falazat nélküli vagy gyephantból rakott alacsony falazatú, nyeregtetős, padlástalan állattartó építmény. A teteje a gödör két végén leásott ágasokon végignyúló, mestergerendához és a gödör szélére támasztott szarufákra terített szalma vagy kóró fölé halmozott föld. Bejárata az egyik hosszanti oldalán van, a bejárat elé és fölé fedeles gádort építenek. Dombos vidéken sokfelé elterjedt, a Duna–Tisza közén eléggé általános volt. A Nyírségben a valószínűleg kárpát-ukrán eredetű gugyec néven ismerik. – Irod. Ébner Sándor: Néhány adat az alföldi földházhoz és földólhoz (Népr. Ért., 1929); Bátky Zsigmond: Földól és tüzesól (Népr. Ért., 1929).

Földól (Gebe, Szabolcs-Szatmár m.)

Ugyanez a földól a gádor felől

Földól a putriól (Kéleshalom, Bács-Kiskun m.)

Balogh István

földpad: → padka

földrajzi név, helynév: a táj különböző részeinek, ill. a tájban található természetes és mesterséges alakulatoknak (hegységek, hegyek, dombok, halmok, völgyek, síkságok, erdők, mocsarak, rétek, szántók, árkok, gödrök, kutak, források, folyóvizek, tavak, városok, falvak, majorok, utak, utcák, terek, hidak stb.) megkülönböztető neve. Legfontosabb csoportjai: 1. természeti nevek: a) víznevek, b) földnevek; – 2. műveltségi nevek: a) foglalkozásnevek, b) létesítménynevek; – 3. asszociációs nevek; – 4. eseménynevek. – A földrajzi név tudományos jelentősége abban áll, hogy fontos adatai lehetnek a történeti földrajznak, a település-, művelődés- és agrártörténetnek, valamint a nyelvtudománynak és a néprajznak. A földrajzi név elemzésével sokat tudhatunk meg egy-egy terület régi természeti viszonyairól: növényzetéről, állatvilágáról, vizeiről; egykori birtokosairól, birtoklási rendjéről, határhasználati formájáról, termeléséről; elpusztult településeiről; régi lakosságának nemzetiségéről, társadalmi viszonyairól. (→ még: helységnév, → dűlőnév) – Irod. Lőrincze Lajos: Földrajzi neveink élete (Bp., 1947); Inczefi Géza: Földrajzi nevek névtudományi vizsgálata (Bp., 1970); Névtudományi előadások (Szerk. Kázmér Miklós és Végh József, Bp., 1970).

Deáki

Karancs-Keszi

Bárth János

földtábla: → fiók

föstő: → kékfestő; 1. mesterember. – 2. Indigóval festett vászon vagy gyolcs.

Főtáj: a → Csallóköz É-i, a történeti Pozsony m.-hez tartozó részének neve. A → Szigetközzel kapcsolatosan is használták, a történeti Moson–Pozsony megyék területeit jelölte.

Főtolvaj Ádány: → Megölő Istéfán

főtől való: → ágyfűtől való

főtt tészta: → kifőtt tészta, → tésztakása

főzelék: zöldségterményekből főtt, sűrű, rövid levű étel. A polgári-városi konyhán a 19–20. sz.-ban oly sokféle változatban, rendszeresen szereplő főzelék a magyar parasztkonyhán a legújabb korig jóval ritkább étel volt. A főzelék ételformának a népnyelvben összefoglaló elnevezése nincsen. A főzelék termények közül a hagyományos parasztkonyha nagy mennyiségben használja a hüvelyeseket és a káposztát, amelyekhez a 18. sz. második felétől fokozatosan a burgonya is csatlakozott. A káposztát természetes állapotában és → savanyítással előkészítve egyaránt fogyasztják. Ugyanígy a fehér kerek tarlórépát, amelyet elsősorban a Dunántúlon ettek. A töknek sütni való változatait termelték, megsütve fontos téli táplálék volt, de ritkán főzték. Friss zöldfőzelékből a századfordulón önálló étel még alig készült, helyenként ilyesmiből még viszonylag több vadon termő sóskát, spenótot, csalánt főztek tavaszi változatosságként, mint kerti veteményt. Főzelékterményeiből a parasztkonyha különböző sűrűségű ételeket készít, önállóan és hússal → egytálételként egyaránt. Az egyes ételek összetételét, sűrűségét befolyásolta az is, hogy ünnepre vagy hétköznapra szánták, jutott-e bele hús, ill. böjt lévén azt éppen kerülték, milyen ételsorba illeszkedett az étel az étkezésen. A körülmények összegződéseként hol a hígabb → leves, hol a sűrűbb, rövid levű főzelék az az ételforma, amelyben az egyes terményeket leggyakrabban főzik. A → mártásnak a paraszti étkezésen betöltött sajátos szerepe gyakran lehetetlenné teszi bizonyos ételek mártás, ill. főzelék voltának elkülönítését. Elég következetes, hogy a konkrét étel említésénél a népnyelv a kérdéses nyersanyagból leggyakoribb változatnál magának az ételformának megnevezését (pl. leves) mint magától értetődőt elhagyja, és csak az alapanyagot (fuszulykát főztem, szilvás babot), készítésmódot (habart paszuly), ízesítést (tárkonyos: ez babból, aszalt szilvából, füstölt húsból tejfölös habarással készült leves egytálétel Erdélyben) említi. A hüvelyesekből leggyakrabban készült ételforma a leves, akár hústalan habart, berántott, akár húsos egytálétel. Legritkább a főzelék, amit nem így, hanem a levestől megkülönböztetve pl. sűrűbabnak neveznek, viszonylag újabban, a harmadik ételforma visszaszorulásával, annak mintájára babkásának, törtpaszulynak. Főzelékként a babot helyenként káposztával, répával is összefőzték. A hüvelyesek elkészítésének a gyakoriságban második, régi formája volt a kása-ételszerű feldolgozás, a sűrű pép készítése. Ehhez a babot, lencsét vízben puhára főzik, levét leöntik. A szemeket fakanállal összenyomják, az egészet összeforralják, kásaszerűen tálra terítve, tetejére pirított vöröshagymás zsírt locsolva tálalják. Leve külön az első fogás, utána a babkása, törött bab, törtpaszuly, fuszulyka törve a második. Az újabb burgonya főzve levesként, főzelékként, → burgonyapépek és egyéb önálló ételek, végül lassan húskörítés formájában is beilleszkedtek a néptáplálkozásba. Uralkodó elkészítésmódról alig lehet szó, így itt a formára az ételnevek általában utalnak. A főzelék jelölése itt is sűrű-, kása stb. Káposztából viszont a főzelék ételforma leggyakoribb a parasztkonyhán, mégpedig ünnepi (vasárnapi, hétközi „kisvasárnapi”) szerepű húsos egytálétel: húsos káposzta vagy → töltött káposzta formájában. Gyakori a hústalan káposzta is, ritkább viszont a káposztaleves. Répából is gyakoribb a levesnél a főzelék sűrűségű étel. A 18. sz.-ban a disznóhússal, jókora szalonnával főtt húsos káposzta a legelőkelőbb és a legegyszerűbb magyar házak vendéglátó ünnepi ételsorában egyaránt szerepelt. A káposztát elsősorban ebben a formában tekintették „Magyarország címerének”. (→ még: rántás) – Az alföldi régi szóhasználatban a kölest, a tarhonyát és a lebbencstésztát is főzeléknek nevezték.

Kisbán Eszter

főzés: a konyha uralkodó ételkészítési módja. Bár a magyar népterület nagyobb része az Árpád-kortól folyamatosan kétségtelenül kemencés lakóházú övezet, a mi kemencéink nem jellegzetes főzőkemencék. Az Árpád-kor legfontosabb, legnagyobb számban előforduló edénylelete a nyílt tűzhelyen való főzésről tanúskodó cserépbogrács. Ezt a középkor végén elsőrendű főzőedényként szintén cserépből készült, a szabad parázson való főzésre legalkalmasabb formájú → fazekak, → lábasok, ill. edénylábakra állítható edények váltották fel, amelyek fémüstökkel és kisebb fémserpenyőkkel kiegészülve a 19. sz.-ig képezték a parasztkonyha főzőedény-készletét. A különböző fémlapos tűzhelyek 19–20. sz.-i megjelenése előtti időből a főzés körülményeit jól ismerték, és alapvető analógiát nyújtanak általában az újkori viszonyokra. A főzés elsőrendű helye – mégpedig nemcsak a nyílt tűzhelyes lakóház erdélyi övezetében, hanem valamennyi kemencés házvidékünkön is – a nyílt tűzhely. Ezek különféle elhelyezkedésű és nagyságú padkák, amelyeken szabadon égő tűz parazsának melegénél főztek. Egész éven át ez volt a főzés rendszeres megoldása. Kemencébe, kályhába állítottak ugyan fazékban ételt, ami itt főtt meg, de ilyenkor nem a főzés kedvéért tüzeltek. Kézenfekvő, hogy télen, amikor a lakóteret e tüzelők fűtik, hosszabb főzést igénylő babot, káposztát, – ami nem fut ki és keverni sem szükséges – betettek a kemence, kályha belsejébe. A fűtési időszakon kívül kemencében a kenyérsütés napján szoktak csak fűzni. Így a zárt tüzelők belseje nálunk csak alkalmi főzőhely, ételkészítésbeli szerepe lényegesen különbözik a keleti szláv vidékek egész éven át nap mint nap főzésre használt kemencéjétől. Különféle – étkezési és egyéb célt szolgáló – folyadékok nem tűzálló edényekben, forró kövek segítségével való melegítése, ami tűzálló edényeket nélkülöző kultúrákban, ill. foglalkozási csoportoknál világszerte alkalmazott eljárás, szórványosan a legújabb korig előfordult nálunk is. (→ még: sütés, → üst)

Főzés a vasalóban (Hortobágy)

Kisbán Eszter

főzőasszony: → gazdasszony

főzőfa: → szolgafa

franc, franca, francu: 1. A szifilisz elnevezése a → népi gyógyászatban, valószínűleg azért, mert e betegségek európai elterjesztését a franciákkal hozták összefüggésbe. Már 1511-ben felbukkan Morbus Gallicus jelentéssel a francvar szó. A falusi nép körében nem volt elterjedt betegség. – 2. Általánosan elterjedt → átokformulákban ismert, leginkább „A franc egye(n) meg!” – „A franc essen beléd” formában.

Hoppál Mihály

franciák: az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó újlatin nyelvet, a franciát beszélő, Franciao., Belgium és Svájc területén élő nép. É-Amerikában, különösen Kanadában is zárt közösségben, nagy létszámban élnek. A francia nép a mai Franciao. területén volt római provincia romanizált (kelta) lakosságából és a késő római időkben e területekre betelepült germán eredetű (többek között frank) népesség és nyelv beolvadása révén alakult ki. Népünk kapcsolatai a franciákkal feudalizációnk korai időszakában megindultak. A magyar egyházszervezet kiépítésében, a kolostori élet megteremtésében sok francia vett részt. Hatásuk a gazdasági, társadalmi, politikai életre is jelentékeny volt. Az Árpád-korban városaink polgárai közé is települtek franciák, de némely vidékünkön földműves telepes közösségek is alakultak franciákból, vallonokból. A Mo.-on élő vallonok óhazájukhoz fűződő kapcsolatairól a 15. sz.-ból hiteles okmányok is beszámolnak. Helyneveink között Tálya településnév is francia-vallon eredetű, irtást jelent. Eger környékén, valamint a Tokaj-Hegyalján voltak telepeik, de más borvidékünkön is lehet számot vetni jelenlétükkel. A két kultúra érintkezésében külön fejezetet jelent a reformáció után a kálvini hitújítás mo.-i hatása és kapcsolatrendszere. A 18. sz.-i nagy telepítési hullámokban elszórtan francia telepesek is költöztek Mo.-ra (Bánság). Ezek jelentős része azonban a velük egyidőben érkezett szomszédos német közösségekben asszimilálódott. A 18. sz. végétől Franciao. a polgári forradalom kivívásától más európai országokhoz hasonlóan jelentős nyelvi, kulturális hatást gyakorolt hazánkra is. A 19. sz. folyamán nem volt jelentéktelen a francia nyelvterületen munkát vállalt magyarok száma sem, akik népi szinten is közvetítőivé váltak a francia kultúra, civilizáció eredményeinek. A magyar nyelvben eredetileg a franciák megjelölésére a közelebbi hovatartozást el nem áruló latini, olasz megjelöléseket használták, a középkor végére alakult ki a ’francia’ szó melléknévi értelmű használata.

Filep Antal

fráng: a földesúri pénzbírságolás egyik fajtája, amelyet akkor szabtak ki, ha valaki az elrendelt békességet, nyugalmat erőszakos eszközökkel megsértette. Feltevések szerint az intézmény a határos német területek hűbéri jogából származott, mert szinte kizárólag az ország Ny-i részeinek irodalmában fordul elő. Aki nem fizette a frángot, köteles volt nagyobb összegű bírságot fizetni. Néhány esetben a helység frángján kívül bizonyos helyekre és személyekre is állapítottak meg frángot. Főleg olyan helyekről volt szó, amelyeken összeveszés, verekedés, erőszaktétel könnyebben bekövetkezett vagy fokozottabb védelmet igényelt. Ilyen helyek voltak: a bíró háza, a kocsma, a szőlőhegy a pincéivel, a malom, a vásár. A bíró házának frángja védte a bíró személyét is. A szokást a hatóságot megillető fokozott védelemre vonatkozó modern rendelkezések történeti előzményei között tartjuk számon. – Irod. Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbíráskodás a XVI–XVII. században (Bp., 1954).

Tárkány Szücs Ernő

frász, fráz: különböző eredetű csecsemő- és gyermekkori (ritkán felnőttkori, rángó) görcsös állapotok: epilepsziák, eklampszia (→ nyavalya), néha szélgörcs elnevezése a → népi gyógyászatban. → Ijedtségtől, → rontástól, fogzástól származtatják. A betegségnév és a vele kapcsolatos szitkok és szólások (a frász törje ki; a frász fogja meg; beállt a frász; járta a frász stb.) országszerte ismertek. Maga a szó valószínűleg igen kései (19. sz.) német átvétel. Az átvett névvel valamilyen más, korábban is ismert betegséget illettek (kórság, → nyavalya). A hazai németségnek, valamint az osztrákoknak és németeknek a frásszal kapcsolatos hagyományai sokkal gazdagabbak, de a magyarokétól sokban eltérnek. Ablakot borítanak a beteg csecsemő bölcsőjére (Szeged vidéke, Balatonszemes), a beteget jegykendővel, kifordított köténnyel takarják le (Békés m.), jegygyűrűt nyomnak homlokára, pálinkában csikólépet adnak be, ráolvasnak (→ ráolvasás). Előfordult, hogy a beteg csecsemőt → frászkarikán bújtatták át. – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I–IV., Bp., 1929–1940); Zolnay Vilmos: Frászkarika (Nyelvőr, 1930); Erdődi József: Egy babona európai útja (Frászkarika) (Magy. Nyelv, 1954).

Grynaeus Tamás

frászkarika: a → frász nevű gyermekbetegség gyógyítására szolgáló eszköz neve. Mo.-on szórványos emlékei ismertek. Ezek szerint sült tésztából készült kerek perec, amelyen átbújtatták a beteg gyermeket. A tésztához kilenc egymás utáni napon kilenc házból kellett a lisztet kérni. Az → átbújtatás mintegy szimbolikusan ábrázolni akarta a betegségtől való megszabadulást, az újjászületést. Az analógiás gyógymódok közé tartozik (→ mágia). – Ez az eszköz egész Európában jól ismert. Már a 12. sz.-tól vannak adatok az ún. görcs-(oldó)-gyűrűkről Angliából. – Irod. Erdődi József: Egy babona európai útja (Frászkarika) (Magy. Nyelv, 1954).

„Frászkarika” sült tésztából

„Frászkarika”. Nagykőrös, Arany János Múzeum

Hoppál Mihály

frátria: két vagy több nemzetséget felölelő exogám (→ exogámia) csoport. Általában egy törzsön belül két frátria található. L. H. Morgan feltételezte, hogy két nemzetség osztódott újabb nemzetségekre, de a közös leszármazás tudata fennmaradt. A frátria nem csupán a házasságot szabályozta, hanem elláthatott vallási funkciókat, pl. az irokézeknél a frátriák temetéskor egymást segítették, a gyászoló frátria számára a másik frátria vezette le a gyászszertartásokat. A frátriákkal találkozunk rokonainknál, az obi-ugoroknál, ahol a nemzetségek a por(medve) és a mos (nyúl) frátriákba tömörültek. A frátriális megoszlás és a → kétosztályú rendszer genetikai viszonya nem tisztázott. – Irod. Csernyecov, N. V.: Adalékok az obi-ugorok nemzetségi szervezetének történetéhez (Bp., 1949); Morgan, L. H.: Az ősi társadalom (Bp., 1964).

Sárkány Mihály

frigy: → házasság

friss csárdás: → csárdás

fukarszekér: → furmányos szekér

fumu: csecsemő nagyságú, pólyás gyermek alakú ünnepi kalács a zalai Hetésben és közvetlen környékén a 19–20. az. fordulóján. A főkeresztanya ajándéka, korábban a keresztelőlakoma, későbben lakodalom alkalmával. A kalács-fiúbabával mindkét helyen keresztelőt parodizáló szertartást játszanak el, majd felvágják és szétosztják úgy, hogy minden jelenlevőnek jusson belőle. A fumu készítése az I. világháborúval megszűnt. Az utolsó időben a kalács alapját három – dióval, mákkal, almával stb. megtöltött – tésztarúdból fonták össze, fejet és lábakat is alakítva. Erre az alapra az arcot, hajat, kezet, ruhát jelző tésztadíszek kerültek. A fumut gyakran pékkel készítették el. – Földrajzilag ugyanezen a területen a 15–16. sz.-ban magyarul fumolynak nevezett ’kenyér’ ünnepi alkalmakra előírt jobbágyszolgáltatás volt. Nevét (a nálunk Sopronból ismert) délnémet péksütemény-elnevezésből (Fummel) származtatják. Pólyás gyermek alakú kalács készítése – elsősorban karácsonyra – a 19–20. sz.-ban burgenlandi osztrák községekben volt gyakori. A sokszor Hausvaternek nevezett figura itteni népszerűségét összefüggésbe hozzák azzal, hogy – Kőszeggel szemben fekvő – Répcekethely kolostorának építésekor, a 18. sz. utolsó negyedében a gyermek Jézus ilyesféle szobra a kolostor védelmezője, körmeneteken is hordozott, a széles környéken jól ismert kegytárgy volt. (→ még: sütemények) – Irod. Dömötör Sándor: Lakodalmi kalácsaink néprajzához (Népr. Ért., 1959).

Fumu. Lakodalmi kalács felülnézetben (Zalaszombatfa, Zala m.)

Kisbán Eszter

fundált szőnyeg: → szőnyeg

fundus (lat.): → belső telek

funerátor (lat. funus ’temetés’): temetésrendező. A funerátor olyan népi tisztségviselő, aki a temetések körül alkalmilag vagy rendszeresen eljár, tevékenykedik. Kisebb helyeken a funerátor esetenként más és más is lehet, feladatát (pl. a → vőfélyhez hasonlóan) tiszteletből, esetleg ajándékért látja el. Nagyobb alföldi településeken kialakult a hivatásos funerátor tisztsége is, aki fizetségért (vagy állandósult természetbeni juttatásért) látta el feladatát. Egy-egy nagyobb helyen több hivatásos funerátor is van. Tevékenységük a haláleset hivatalos bejelentéséből, anyakönyveztetéséből, a temetési eszközök, felszerelések beszerzéséből, ill. biztosításából, a felravatalozás, a temetés megszervezéséből és lebonyolításából áll. Tiszte a hivatalos bejelentéssel kezdődik, és a sír beföldelése után a megjelenteknek való köszönetmondással fejeződik be. A funerátor tevékenységének két legfontosabb mozzanata a temetés jó rendjének (pl. a gyászolók nemek és rokonsági fok szerint való ültetése stb.) biztosítása, és az ún. életirat elkészítése. Az életirat a temetést végző pap számára az elhunyt életrajzát, családi körülményeit rögzíti hagyományos keretek, állandósult kifejezési formák között. Nemesi, főnemesi temetéseken közreműködő funerátorokról a 17–18. sz.-ból vannak adatok. Parasztok köréből a 19–20. sz.-ból elsősorban az Alföldről, közelebbről a Tiszántúlról, leginkább ref. vallású helységekből ismert.

Dankó Imre

funkcionalizmus (lat. ’eljárás’ szóból): legtágabb értelemben olyan elmélet és módszer, amely szerint a társadalom és a kultúra részei összefüggésének rendszerében létezik, és ezért az összefüggések rendszerében ragadható meg. Ez a meghatározás túlságosan általánosnak tűnhet, mégis indokolt, mert ez a közös kiindulópontja az eltérő funkcionalista irányzatoknak, amelyeket a funkció fogalmának különböző értelmezése választ el. Az irányzatoknak közös vonása, hogy a 19. sz. végének filozófiai, pszichológiai és szociológiai gondolkodásában felmerült funkció fogalmát alkalmazták, ennek segítségével értelmezték kis közösségekben, intezív terepmunka során nyert tapasztalataikat. A funkcionalizmus fogalmát Bronislaw Malinowski vezette be a néprajzba, annak tudatában, hogy hasonló szemlélettel már korábban is kutattak. Funkción a jelenségek egymásra hatását, funkcionális antropológián pedig a kultúra olyan megismerését értette, amelyben feltárul, hogy a rendszeren (a kultúrán) belül a jelenségek hogyan kapcsolódnak össze egymással, és a rendszer mint egész milyen viszonyban van külső környezetével (1926). Gondolatait később úgy fejlesztette tovább, hogy a kultúrát szükségletek hierarchikus rendszerének kielégítését célzó eszközök rendszerének fogta fel, és az eszközöknek, a kulturális jelenségeknek (amelyek éppúgy lehetnek tárgyak, mint intézmények, szellemi termékek vagy attitűdök) funkcióján valamilyen szükséglet kielégítésére való alkalmasságukat értette (1944). Malinowskival szemben alakította ki atrukturális-funkcionalista elméletét A. R. Radcliffe-Brown, aki önmagát anti-funkcionalistának tekintette. Felfogásában a társadalmi jelenségek funkciója nem más, mint az a szerepük, amelyet a társadalmi lét totalitásában betöltenek, az a vonatkozásuk, amellyel a társadalmi lét folytonosságához hozzájárulnak úgy, ahogyan a vérkeringés hozzájárul az emberi szervezet életben tartásához (1935). Elméletének központi kategóriái: a társadalmi struktúra (egyének és csoportok meghatározott elrendeződése), a társadalomszervezet (a struktúrát alkotó egyének és csoportok tevékenységének rendszere) és a társadalmi lét, ami a struktúrát alkotó egyének és csoportok tevékenységei egymásra hatásának, funkciójának eredményeként létrejövő folyamat. Az itt bemutatott funkcionalizmus még az Európán kívüli népek kutatására korlátozódott → szociálantropológián belül született, továbbfejlesztése a szociológiai kutatások eredménye. A szociálantropológia keretében inkább kritikájára és nem újra formulázására törekedtek. Az európai néprajzba főként V. E. Mühlmann és Mielke tanulmányain, valamint a folklorisztikai kutatásokon keresztül került be. Általában a hagyományos európai néprajzban a funkcionalizmus Malinowski-féle felfogása nyert teret azzal a megszorítással, hogy nem a kultúra rendszerjellegű kutatásában követték, hanem a kulturális jelenségek rendeltetésének, hasznosságának, működése vagy működtetése céljának kutatását tekintették funkcionális vizsgálatnak. A folklorisztikai kutatásokban és a modern közösségtanulmányokban viszont az egész és alkotórészei kapcsolatának tanulmányozására helyeződött a fő súly. – Irod. Ortutay Gyula: Magyar népismeret (Bp., 1937); Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (UMNGy, I. Bp., 1940); Gunda Béla: A funkcionalizmus kérdése a néprajzban (Erdélyi Múzeum, 1945); Radcliffe-Brown, A. R.: Structure and Function in Primitive Society (London, 1952); Kulcsár Kálmán: A szociológiai gondolkodás fejlődése (Bp., 1966); Malinowski, B.: Baloma (Bp., 1972).

Sárkány Mihály

furatos ütés: → botozás

furfangos kancsó: → csalikancsó

Furicz János (Tiszabökény, Ugocsa m., 1857–?): mesemondó. Cselédlány gyermeke; béres, majd gyümölcspásztor. Repertoárja még a Kocsisné Szirmai Fóris Mária által feljegyzett 100 mesénél is többől állhatott. Meséi, melyeket a feljegyző szerint mindig „szóról szóra” azonos módon mondott el, nem zárt szerkezetűek, aligha könyveredetűek, bár sok hagyományos elemet, motívumot tartalmaznak. Stílusa ötvöződik a feljegyző stílusával, a mese menetén azonban a feljegyző nem változtatott. Furicz meséi figyelmet érdemelnek azért is, mert a magyar nyelvterület olyan pontjáról származnak, melynek mesekincsét korábban alig ismertük. – Irod. Kocsisné, Szirmai Fóris Mária: Felsőtiszai népmesék (Debrecen, 1956).

Kovács Ágnes

furkósbot: → pásztorbot

furmányos: → fuvaros

furmányos szekér, fukarszekér, fuvarosszekér: erős → vasasszekér volt, amelyet fuvarozásra, főleg bányaérc szállítására használtak a bányavárosokban. Egyes feltevések szerint a fukarszekér elnevezésnek valami köze volt a Fuggerekhez is, akik annak idején a bányák gazdaságosabb kihasználása érdekében megszervezték a szükséges szállítást is. Fogatolására 2 vagy 4 nehéz testű, hidegvérű lovat, nagyritkán 4 ökröt használtak ezeknek a 4 → lőcsős → szekereknek a vontatására.

K. Kovács László

furulya: az ajaksípok családjába tartozó népi hangszer. E névvel általában a hatlyukú, végén fúvós, dugós változatot jelöljük, de jelentheti a → hosszú furulyát is. A Hortobágy környékén pedig a klarinétot nevezik furulyának. – Furulyakészitéshez leginkább bodza- vagy juharfát használnak. A hatlyukú furulyák átlagos hossza 30 és 50 cm között van. Furatuk átmérője 13–16 mm. A mai mo.-i furulyák furata általában egyenletes. Az erdélyi magyarok és a csángók (úgyszintén a románok) furulyáinak a furata alul összeszűkül, ennek következtében ezek hangsorának első két foka között nagyszekundnál nagyobb a távolság. Az ún. szélhasító nyílás alsó pereme hozza rezgésbe a furulyába fújt levegőt, mely a cső végét szorosan záró fadugó melletti keskeny csatornán át áramlik egyenesen a szélhasító nyílás éles peremének. – A hangképző nyilások („lyukak”) helyét a furulyakészítők legszívesebben valamilyen kész minta egy „jól magyarázó” kész furulya méretei után jelölik ki. Ha ilyen nincs kéznél, vagy a rendelkezésre álló anyag nem alkalmas (pl. rövid) ahhoz, hogy a kész beosztást rámásolják, akkor különbözőképpen mérik ki a lyukak helyét. A mérés legegyszerűbb módja az, hogy a készítő kezébe veszi a készülő furulyát, mintha játszana rajta, és megjelöli azokat a helyeket, ahol „az ujjaknak kényelmes”. Az egyik legáltalánosabb mérési elv szerint a legfelső hangképző nyílásnak a cső hosszanti felezőpontján kell lennie, s legalsó pedig annyira van a furulya alsó végétől, mint amennyi a legfelső lyuk és a szélhasító nyílás közötti távolság egyharmada. A lyukak egymás közötti távolságát egyenlően osztják el; a nagyobb méretű hatlyukú furulyákon azonban a 3. és 4. hangképző nyílás között nagyobb távolságot hagynak. – A pásztorok a furulyát – mint egyéb eszközeiket – művészi faragással, ólomöntéssel, karcolással, néha diszkrét színezéssel is (spanyolozás) díszítették. Készítettek díszes „ostornyél-furulyát”, „bot-furulyát” (amelyet ostornyélként, pásztorbotként használtak), néha olyat is, amelynek egyik fele közönséges furulya, a másik pedig harántfurulya. – A hatlyukú furulyák alaphangja az f’ és c” között változik. A hangsor általában dúr vagy mixolid. A sokféle alaphang miatt a hatlyukú népi furulyát olyan transzponáló hangszernek tekintjük, amelynek írott alaphangja (legmélyebb hangja) c’. – A furulyák hangterjedelme két és fél oktáv: c’-f” (g”’). A legfelső hangok – d”’-től – nehezen és nem mindegyik furulyán szólaltathatók meg. Paraszt furulyások a c”’ fölötti hangokat általában nem használják. Módosított hangot általában nem játszanak. A diatónia határain túllépő dallamról ki szokták jelenteni: „Nem lehet furulyán eljátszani, mert félhangos.” A jobb furulyások többnyire ismerik a módosított hang képzésének mindkét módját: a villafogást és a hangképző nyílás félig való födését; erre ritkán van szükség, ilyenkor inkább az utóbbit alkalmazzák. – Népi furulyások közt egyáltalán nem látszik szabálynak, hogy furulyázás közben a jobb kéz van alul; a furulyásoknak kb. a fele „balkezesen” fogja hangszerét. – Az eddig leírt és legáltalánosabban használt hatlyukú furulya mellett a ritkábban előforduló harántfurulya (oldalfúvós furulya, flajta, flóta) is általánosan ismert. Ennek megszólaltatása, hasonlóan a gyári fuvoláéhoz, oldalnyíláson át történik. Hangja valamivel élesebb a végén fúvós, dugós furulyáénál. Egyebekben nincs különbség a kettő között. – A csángóknál ritkán előforduló kettős vagy ikerfurulya nem egyéb, mint két egybeépített, azonos nagyságú és hangmagasságú, végén fúvós, dugós furulya, melyek egyikén hat hangképző nyílás van, a másikon nincs hangképző nyílás. – A bukovinai székelyek „szélfurulyája” szintén csak megszólaltatási módjában különbözik a közönséges furulyától: nincs külön sípszerkezete, hanem a cső peremére fújt levegővel szólaltatják meg. – Egyik változata a dunántúli hosszi furugla. – Az iskolás gyerekek által használt 7+1 hangképző nyílású, leginkább fémből készült furulya a német Blockflöté-k típusába tartozik. – Magyar furulyások általában azt játsszák hangszereiken, amit dalolnak is. A csángók hagyományos hangszeres táncdallamokat is furulyáznak. A székelyekkel együtt ismerik és játsszák a pásztor históriáját, aki elveszti juhait és efölött kesereg (hangszeres rubato-dallam), majd amikor azt hiszi, hogy megtalálta a juhokat, örömének ad kifejezést (hangszeres táncdallam). A Dunántúlon a molnár históriáját szokták furulyával előadni, akit rablók támadtak meg; furulyázásra megjelennek a kutyák és széttépik a rablókat. – Hogy mi minden funkciója lehetett a régi pásztorok és parasztok életében a furulyának, arról ma már nehéz teljes képet alkotni. A regölésnek – a köcsögduda, láncosbot, csengők mellett – fontos hangszere. A betlehemes játékban is szerepel a pásztor. Közös mulatság, tánc hangszereként – a csángók kivételével – régóta nem használják. A falusi lakosság már régebben is rangon alulinak tartotta a szegényebb réteghez tartozó pásztorok hangszere mellett mulatni. – Több furulya együttes játéka vagy esetleg furulya és egyéb hangszerek együttese, már csak a furulyák sokféle hangolása miatt is, nehezen valósítható meg. Ilyenekről – az említett regölést kivéve, ahol a többi hangszer meghatározatlan hangmagasságú ritmushangszer – nem tudunk. – Jellegzetes férfihangszer. Nők csak újabban és igen kivételes esetben játszanak rajta. – Furulyaféle hangszerek a földkerekségen mindenhol vannak. Csontból, agyagból, fából készült példányok a történelemelőtti korból is ismeretesek. Ásatási leletek tanúsága szerint Mo. területén a honfoglalás előtt szintén ismerték (pl. istállóskői és szőnyi leletek). A furulya régebbi nevét – süvöltő – használják máig is a moldvai csángók: szültü. Meglepően hasonlít ehhez a cseremiszek ugyancsak furulyát jelölő sijáltös szava. Az elmúlt századokban a furulya ugyanolyan elterjedt közkedvelt hangszer volt a magyar nép (különösen pásztorok) körében, mint még századunkban is a szomszéd szlovákoknál, románoknál, délszlávoknál. – Irod. Hickmann, H.: Flöteninstrumente (Die Musik in Geschichte und Gegenwart, Kassel, 1966); Baines, A.: Woodwind Instruments and their History (London, 1956); Sárosi Bálint: A magyar népi furulya (Ethn., 1962).

Furulya.

„Hosszú furuglán” játszó pásztor (Somogy m.)

„Hosszú furugla” készítése bodzafából (Somogyudvarhely, Somogy m.)

„Hosszú furugla” készítése (Somogyudvarhely, Somogy m.)

Furulyázó kecskepásztor (Váralja, Tolna m.)

Sárosi Bálint

furulyagatya: → gatya

Fuszek Rudolf (Bp., 1882–Monrovia, 1942): orvos, néprajzi gyűjtő. Egyetemi tanulmányai végeztével a berlini Tropen Institutnál dolgozott, majd Columbiába ment. Az 1910-es évek elejétől Kamerun, majd Libéria német kolóniáinak orvosa volt. 1922-től, az államelnök sikeres meggyógyítása után Libéria egészségügyének vezetője lett. A következő két évtizedben bejárta egész Libériát. 1937-ben, második hazalátogatása alkalmával páratlan kameruni és libériai (dan-kran) művészeti és egyéb néprajzi gyűjteménnyel ajándékozta meg a Néprajzi Múz.-ot (mintegy ezer tárgy). Feljegyzései elvesztek vagy hozzáférhetetlenek.

Ecsedy Csaba

fuszulyka: → bab

futás, rituális: → népszokások gyakori → rítuseleme. Funkciója többféle lehet. Gyakori formája pl. 1. a körbenfutás. Akár a → körüljárásnak, a körülfutásnak is célja lehet a → gonoszűzés, a járvány távoltartása, a nyáj mágikus védelme; a féregűzésben, jóslásban is szerepe van a ház körüli futásnak. – 2. A célja lehet az analógiás úton való serkentés: azzal az elképzeléssel, hogy a gyors emberi mozgás a természet erőit, az égitestek mozgását vagy a növényzet fejlődését is serkenti. Délnémet és osztrák területen pl. az álarcos alakoskodók futása a kora tavaszi időszakban a termékenység biztosítását szolgálta; általában a kora tavaszi ünnepkör álarcos alakoskodóinál gyakori az előírt futás. – A keleti egyház lakodalmi szertartásában a fiatal pár az eskető pappal együtt körben fut a templomban. A magyar lakodalmi szokásokban → lakodalmi verseny. – 3. Rituális módon játszódhat le a versenyfutás is, amikor a versenyzők az évszakok vagy az óév és újév képviseletében jelennek meg; a pünkösdikirály-választás formája is lehet versenyfutás (→ pünkösdi királyság). Szerepe van a versenyfutásnak az európai → aratóünnepeken is; rendezhetnek továbbá versenyfutást a holtak tiszteletére is. Ma a futás a tavaszi ifjúsági játékok egyik jellemző mozgásformája, azonban a mai sport- és szórakoztató játékok közül néhány eredetileg mágikus rítus lehetett. – Irod. Spence, L.: Myth and Ritual in Dance. Game and Rhyme (London, 1947).

Dömötör Tekla

futó: a leánykörtánc gyors (Mm. = 160–212), második, néhol (Sárköz) harmadik része. Egyéb elnevezése: forgatós, forgós, penderedő, sendergő, sergés, ugró. Az ún. futó- vagy ugrónóták (a D-Dunántúlon) régi stílusú, egyenletes negyedelő ritmusú, 7- és 8-szótagos dudanóták. Újabban az új stílus, a népies műdalok és a friss csárdás zenei hatása egyre erősebb. – A leányok derék mögötti (általános) vagy elölkeresztezett kézfogással (Sárköz) alkotnak zárt kört. A gyors forgás a régibb → karikázókban (D-Dunántúlon) rendszerint napirányú, az újabb, általános karikázókban kétirányú. Egyetlen motívuma – a forgó vagy futólépés – a vidék friss csárdásának megfelelően lent- (Dunántúl) vagy fenthangsúlyosan (Tiszántúl) hullámzik. (→ még: lépő, → sergés) – Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi Táncok (Bp., 1954); Martin György: Bag táncai és táncélete (Bp., 1955); Martin György: Motívumkutatás – Motívumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motivumkincse (Bp., 1964); Martin György: A magyar leánykörtánc. Régi táncaink kelet-európai kapcsolataihoz (Táncműv. Ért., 1969. 3. sz.).

Futó táncírása

Martin György

futóháló: nagyméretű → kerítőháló, amellyel nem partra halásznak, hanem vízközépen ladikra szedik fel. Kivetése két módon történhet: 1. két ladikra fádják fel a hálót (→ fágy), és közepénél kezdik a kivetést, a két ladik távolodik egymástól, s közeledik a két part felé. – 2. egy ladikról vetik ki, a háló kijáró végére dézsát, tuskót, halasbárkát vagy külön erre a célra készített, 3 deszkából összeszegelt kutyát kötnek úgy, hogy a víz sodra azt a part felé nyomja, így feszítik ki a hálót a folyásra keresztbe. Az így vagy úgy kivetett hálót a folyás irányában hosszan vontatják, rinát csinálnak (ném. rinnen ’folyni’), majd kört vágva kezdik beszedni a hálót. A halat nem a tulajdonképpeni bekerítés fogja meg, hanem a → laptolónál, → fláknál a háló mély öble, amit a felemelt alin még fokoz, a szimpla → balinhálónál a vékony nagy szemű háló, amelyben megnyaklik, a tükrös balinhálónál és → kecsegehálónál a tükrös hálószerkezet. Herman Ottó futtatóhálónak nevezi a komáromi laptolót. A futóhálók folyóvizek élő medrének halászatára valók. Jellemzője, hogy egy rinában általában nem fog sokat, ezért egy-egy folyószakaszt vagy napjában többször (8–10-szer is) végighúznak, vagy hosszú szakaszokat halásznak végig (pl. Komáromtól Esztergomig, Esztergomtól Pestig stb.). – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Solymos Ede

futóhomok: → fogashenger, → hegyhúzó

futtatóháló: → futóháló

fuvaros, szekeres, furmányos: olyan személy, aki saját → fogatával végez bérfuvarozást. Rendszerint városokban működtek fogatok. Egy-egy fogatnak több fogata is lehetett, amelyekhez fuvaros kocsisokat fogadott. Speciális fuvaros jelenség volt a debreceni talyigás fuvaros, aki egyes fogatával, erős kétkerekű → talyigával (→ debreceni talyiga) fuvarozott. A fuvarosok csaknem kivétel nélkül – a legrégibb időktől fogva – lovakkal dolgoztak; nagyon ritka volt az ökrösfogat, mert az lassu volt. (→ még: csuváros)

Fuvaros (Tusrajz egy szerződésről, 1836) Hosszúfalusi Múzeum, v. Brassó m.

K. Kovács László

fuvarosszekér: → furmányos szekér

fűbér: → legelőbér

fűbíró: → réti hadnagy

füdző: → torockói viselet

füge (lat. Ficus carica): indiai és középázsiai eredetű gyümölcsfa. A Dunántulon a déli domboldalakon és házikertekben ültetik. Baranyában elvadultan nő. Mai fő mo.-i termőhelye Diósd, de termése a hazai piacokon nem számottevő. Hazánkban valószínűleg a középkor folyamán ismerték meg kereskedelmi áruként. A múlt század közepén az Orsován, Pécsett és a budai Gellérthegyen számba vett fák török telepítésre mutatnak.

Kósa László

fügemutatás: gonoszelhárító, távoltartó → gesztus, de ugyanakkor lekicsinylést, gúnyolódást, csúfolódást is kifejeztek általa. (A hüvelykujjat a behajlított mutató- és középső ujjak közé szorítják.) A magyar népi hitvilágban elsősorban → szemverés megelőzésére használták. A kettős fügemutatással védekezni lehetett a támadó kutyák ellen. A két kézzel való fügemutatás varázsló mozdulat megerősítése. A fügemutatás tulajdonképpen a genitáliák jelképes mutogatása, s mint ilyen, igen ősi bajtávoltartó mozdulat volt. Valamivel enyhébb gesztusa fügemutatás „fityiszt neked!” értelmű használata, és már 1505-ben panaszkodik egy pannonhalmi szerzetes (a bakonybéli apáthoz írt levelében), hogy gúnyolódásképpen csipiszt (fica-t) mutattak neki. Egész Európában ismert volt. – Irod. Tolnai Vilmos: Fügét mutat (Ethn., 1904); Vajkai Aurél: Adatok a Felföld népi orvoslásához (Ethn., 1937); Taylor, A.: The Sanchai Gesture (Helsinki, 1956).

Fügemutatás (általános)

Fügemutatás (általános)

Fügemutatás (általános)

Hoppál Mihály

fügető, fürgettyü: a → szekér és a → kocsi első vánkosán fekvő négyszögletes fa, ezen nyugszik a → szekérderék eleje. A fügető teszi lehetővé, hogy a szekér eleje fordulni tudjon.

függő: → fülbevaló

függöny, firhang: 1. a lakóhelyiség ablaka előtt, ill. mellett sötétítésre, esetleg díszül alkalmazott lepel. – Az ablak meglehetős későn vált általánosabbá. A középkor korábbi szakaszában, amikor az ablaküvegezés még rendkívüli luxus volt, az időjárás ellen védő fatábla szolgált elsötétítésre. A leplek ekkor még elsősorban ünnepjelzők; állandó, elhúzható ablakként a 15. sz.-i Ny-európai polgári lakásban jelentek meg szórványosan, és a 16. sz.-tól váltak rendszeressé. A 18. sz. második felében, a klasszicizmus idején jött divatba a függönyrudat takaró díszes fa függönytartó. – Mo.-on a függöny a 17. sz.-tól mutatható ki úri és polgári házakban. Terjedése lassú, Debrecenben pl. még a 18. sz.-ban is ritka volt. A mezővárosi és falusi parasztságnál általában csak a 19. sz. második felétől terjedt el. Addig itt is fa- vagy vas ablaktáblákkal sötétítettek, de nappal csupán kivételes alkalmakkor, mivel az indokolatlan elfüggönyözés tisztességtelen életmód jelének számított. A függöny először a tisztaszobákban kapott polgárjogot. Egyszerűbb fokon a függöny egy, az ablaknak megfelelő nagyságú szőttes vagy hímzett kendő. Az eleve erre a célra készült függöny kezdetben leginkább gyári előállítású csipke vagy valamely vékony gyári kelme, fehér vagy a helyi ízlés megszabta más színben és mintával. A házilag készült függöny jórészt az I. világháború utáni drágulás következtében terjedt el. A szövéssel még nagyban foglalkozó K-i magyar csoportoknál vált kedveltté a csipke hatású, áttört mintás, szőtt függöny, továbbá a beszőtt színes csíkos függöny. Ez idő tájt kezdett terjedni a horgolt és a hímzett függöny is. Szegény házaknál selyempapírból is készült függöny. – A parasztság rendszerint kétszárnyú függönyt alkalmazott, néhol fönn drapériával. Az ablak alsó részét fedő, zsinegre ráncolt félfüggöny nem honosodott meg általánosan, bár a Dunántúl Ny-i részén megelőzte az előbbit, és a továbbiakban a kétféle függönyt együttesen használták. Az ablak fölső széléről lelógó függöny leginkább függönytartó pálcára (firhangpálca) függesztett, ennek két végét függöny-(firhang)-gomb, firhangpálcagomó zárja, ami lehet fából esztergált, lehet deszkából szív vagy tulipán idomra kivágott, és lehet színes mázas korongolt cserép. A többnyire csipkézett szélű, gyakran eklektikus ízlésben faragott, aszatalos által készített karnis, függöny-akasztó (függöny- vagy firhangtartó, firhangláda) alkalmazása ritkább. A Dunántúlról azonban már a 19. sz. második feléből ismert népies ízlésű, szalmaintarziával borított változata is. A függönyt színes selyem- vagy papírszalaggal kötötték félre, kampósszöghöz, cérnagurigához vagy hasonló formára alakított cserép firhanggombhoz. Hódmezővásárhelyen használtak erre a célra cserépből formált, domborműves női és férfi sellő-figurákat is. – 2. → ágyfüggöny. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl. 1967); Biró Friderika: A polgári-paraszti lakáskultúra problémáinak megközelítése egy őrségi faluban (1850–1918) (Népr. Ért., 1971); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).

K. Csilléry Klára

fűkötél: → kötélalja

fülajtó: → falifülke

fülbevaló: fület díszítő → ékszer. Egyéb elnevezései: függő (Dunántúl), fülbevaló (Alföld), fülönfüggő (szórványosan országszerte). Lényege egy gyűrű alak, amelyet kezdetlegesebb fokon mindkét fülkagylóra, fejlettebb fokon a két átlyukasztott fülcimpába akasztanak, változatos szerkezeti megoldásokkal. Általában díszítik mozgatható vagy rögzített fej(ek) és levehető vagy tövüknél rögzített, de mindig szabadon lengő csüngő(k). Növényből, gyöngyből, lószőrből házilag is készül, de többnyire (nemes) fémből, többféle technikával, gyakran ékkövekkel díszítve ötvös készíti. – A fülbevaló Ázsiában, pl. Indiában több évezredes múltú. Fejlett az ókori magaskultúrákban, főleg a görögöknél. Viselték a honfoglaló és Árpád-kori magyarok. A középkorban Európában nem jelentős, a barokk kor hozta újra divatba. A magyar parasztság jelen ismereteink szerint a 19–20. sz.-ban városi hatásra legtöbb helyen ékszerként kezdte viselni. Kedveltebb és formája is díszesebb a K-i és D-i területeken, a délszlávoknál s a cigányoknál. Főként nők, ritkábban férfiak viselnek fülbevalót. Férfiak adataink alapján a 18. sz. vége óta gyakran csak egyik fülükben hordják a hozzá fűződő hiedelem miatt. Ugyanis az ókorig visszanyúlik az a hit, hogy a fülbevaló megvéd szem- és egyéb betegségektől, ill. gyógyítja azokat, mert „a rossz nedveket” levezeti, gennyhúzó. Ahol a ékszerként nem divatos, ott csupán a fülcimpa átfúrásával és esetleg a lyukba húzott valamilyen szál vagy pálcika viselésével vélik ugyanazt a hatást elérni. – Irod. Hadaczek, K.: Der Ohrschmuck der Griechen und Etrusken (Wien, 1903); Huszka József: Hunn-avar és honfoglaló sírjaink fülönfüggői (Bp., 1918); Seweryn, T.: Krakowskie klejnoty ludowe (Kraków, 1935); P. Alcsuti Katalin: Régi magyar ékszerek (Bp., 1940); Schmidt, L.: Der Männerohrring in Volksbrauch und Volksglauben (Wien, 1947); Weiser Aall, L.: Menn med oreringer i Norge (Oslo, 1957).

Csavaros férfi fülbevaló (Szamosújvár, v. Szolnok-Doboka m.) Bp. Néprajzi Múzeum

„Lencse” fülbevaló, csepp alakú csüngővel (Baja) Bp., Néprajzi Múzeum

Horváth Terézia

füljegy: a szarvasmarha és a juh – ritkábban a ló és sertés – fülén vágással, csipkézéssel vagy lyukasztással a tulajdon vagy évjárat megjelölésére használt legrégibb és leggyakoribb jelzés. Késsel vagy erre a célra szolgáló lyukasztó vagy csipkéző vassal, az első tavaszi kihajtást megelőző bilyogozással (→ bélyeg) egyidejűleg veszi a tulajdonos jegyibe a jószágot. A jobb és bal fülön egyaránt alkalmazott 12–14 fő változatának külön-külön neve van, sőt a rovásírás tízes és százas jeleihez hasonló kombinációk szerint 1–199 számig a dunántúli és D-alföldi uradalmi állattartásban évjárat megjelölésére is használatos volt. A magyar és román állattartásban használt füljegyek nemcsak alakilag, hanem egyes esetekben tükörszó formájában is megegyeznek. A füljegyek nemzetségen és családon belül a magyarságnál és az erdélyi románságnál egyaránt nemzedékről nemzedékre öröklődtek. A füljeggyel való tulajdonmegjelölés használatos szerte Európában. (→ még: jószágjegy) – Irod. Péterfi Márton: A páringi juhászat (Népr. Ért., 1905); Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás (Bp., 1909); Szabó Kálmán: A jószág jegye és billege Kecskeméten (Népr. Ért., 1932).

Birkafüljegyek: 1. kerekfal forma, 2. csípés, 3. ájos, 4. csonka, 5. rótt, 6. likas, 7. hasított, 8. jobb fülén csonka, mellette két lik, alul három csípés, bal fülén felül egy kerekfal forma, egy csípés, alul egy lik és egy rovás (v. Csík m.)

Birkafüljegyek. 1. bal ferde, 2. jobb ferde, 3. bal előlvettes, 4. jobb hátulvettes, 5. bal dupla elővettes, 6. jobb likas, 7. dupla elővettes (Szentgál, Veszprém m.)

Békés vármegyei füljegyek

Fül- és orrjegyek a Hajdúságból és Nagykunságból

Szeged vidéki füljegyek

Balogh István

fülke: → falifülke

fülönfüggő: → fülbevaló

fürdés: 1. → tisztálkodás; – 2. a népszokások gyakori → rítusa, ill. rítuseleme; a → népi gyógyászat alapvető → mágikus eljárása. A jelképes „tisztulást”, → egészségvarázslást és → szépségvarázslást szolgáló fürdés és mosdás legfontosabb időpontja a → nagypéntek volt, de → újév, → vízkereszt, → húsvét és → Szent György napjához is fűződött ilyen szokás (→ katartikus rítusok); és nevezetes ilyen alkalom volt az újszülött első fürdetése (→ fürösztés). Mindezek elsősorban a víznek régóta tulajdonított gyógyító-tisztító erején alapultak, de gyakran kaptak szerepet bizonyos vízbe helyezett → mágikus tárgyak is (pl. szépségvarázsló mosakodás almáról, újszülött fürdővizébe helyezett tojás, só, vastárgyak stb.). A gyógyító célú fürdés esetén elsősorban ezeken és a fürdés mikéntjén volt a hangsúly. Ez lehetett önálló művelet is, gyakran azonban más gyógyító eljárásokkal társult. Pl. a → szemverést gyógyító fürdés többnyire vízvetés vagy a mérés kísérő eljárása; önálló eljárás volt viszont gyakran az → agos gyerek fürdéssel való gyógyítása, továbbá a különböző ízületi bántalmakra és bőrbetegségekre használt fürdés (pl. tarlóvaras beteget tarlófőzetben, keléseset szénamurva főzetében, ótvarast széksós vízben, bárányhimlőst dohánylevél főzetében, sebes bőrű beteget bab, kukorica, krumplihaj főzetében fürdettek stb.). A fürdővízbe helyezett hatóanyagok sora igen változatos (régen is az volt a → boszorkányperek tanúsága szerint); növényi, állati és ásványi eredetű termékek egyaránt szerepeltek (csalán, agyagos föld, kékkő, harmat, cserefahéj, libaláb stb.). Gyakran tisztán mágikus jellege volt a vízbe helyezett tárgyaknak: pl. kilenc sírról hozott fű, kilenc vakondtúrás földje, hétféle szemes termény, talált lópatkó, úrnapi sátorfű stb. Legkimódoltabb országszerte a szemverést gyógyító fürdés volt, de más betegségek kapcsán is sokféle mágikus kísérőcselekménnyel találkozunk. Ilyenek pl.: szótlanul hozott víz, madár át nem repülte folyóból hozott víz, a művelet háromszor vagy kilencszer való elvégzése vagy → imával, keresztezéssel, → köpéssel, → ráolvasással való kísérése. Sokszor előírt sorrendben kellett a beteg tagjait lemosni; néha csak – jelképesen – homlokát és nyelvét kenték meg vízzel. Gyakran ivott is a beteg a fürdővízből. Elterjedt kísérője volt a gyógyító fürdőnek (főleg gyereknél) a pendely vagy kötény visszájával való letörlés, valamint a fürdővíz járatlan helyre öntése (nehogy a betegség a belelépőre ragadjon). – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Szendrey Ákos: Az életvize karácsonyi népszokásainkban (Ethn., 1940).

Gyógyító fürdő készítése. A patakról hozott kövekre öntik a vizet (Szuhahuta, v. Heves m.)

Gyógyítás fürösztéssel (Szuhahuta, v. Heves m.)

Pócs Éva

fűrészfogas beépítés: → fésűs beépítés

fűrészmalom, deszkametsző malom: hagyományosan vízi energiával meghajtott mechanikai gépezet, amely a forgó mozgást fűrészkeretek mozgatásához alkalmas szakaszos, függőleges irányú emelő-süllyedő mozgássá alakítja át, ezáltal a fűrészelendő fagerendát folyamatosan a mozgó fűrészlapok felé tolja. Működtetéséhez jelentős vízi energiára volt szükség, ezért nagy esésű, nagy víztartalékú patakok mentén létesültek, s a deszkaárut szállították el szekéren, vízi úton. Forradalmi változást jelentett a gőzgépek, gőzmalmok elterjedése, amikor a hegyvidékektől távol eső vidékeken is létesülhettek fűrészüzemek. Ez a népi építkezésben a deszkaáru fokozott felhasználását, igénybevételét vonta maga után. A 19. sz. második felében ennek volt köszönhető az alföldi, kisalföldi deszkaoromzatok elterjedése, kivirágzása, amelynek legszebb darabjai a Szeged környéki napsugaras vagy istenszeme díszítésű berakott oromzatok. Göcsejben és az Őrségben festett deszkaoromzatokat állítottak. A magyar nyelvterületen a legszebb a legtökéletesebben működő fűrészmalmok az erdélyi magyarság és a székelység körében létesültek. De fellelhetők voltak szép példányaik a Dunántúlon és a felföldi patakok mentén is. Üzemeltetnek még ilyeneket a helyi igények kielégítésére. A fűrészmalomban gerendakivágással is foglalkoztak, bár országszerte nagyobb becsülete volt napjainkig a kézzel bárdolt gerendáknak. A fűrészmalom megjelenésének köszönhető az → asztalosbútor tömegáruként való kifejlődése. – Irod. Lambrecht Kálmán: A fűrészmalom (Erdészeti Lapok, 1913); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967).

Fűrészmalom felmérési rajza (Bánd, Veszprém m., 1957. Felmérte Szittya Béla)

Deszkametsző malomrész (Bódvalenke, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Filep Antal

fürettyü: → brúgattyú

fürgettyü: → fügető

fürhéc: a → szekér elején a rúdszárnyra (→ szekérágas) szerelt keresztfa, amely a fellépővasak és a fürhéckötések által csatlakozik az első tengelyhez. Van hátulsó fürhéc is, amely nem más, mint a meghosszabbított haslófa. Ennek a két végére szintén fellépővasakat szerelnek. A fürhéc a szekérnek, de a → kocsinak sem régi alkatrésze; aligha öregebb 100 évesnél. Ökrösszekereken ma sincs.

K. Kovács László

fürmender: → magisztrátus

fürösztés: A csecsemő (→ csecsemőkor) körüli teendőkre vonatkozó hiedelmek (→ hiedelem) és → mágikus eljárások közül különösen sok kapcsolódott az első fürösztéshez. Ezek két alapgondolata: megvédeni a gyermeket a → rontástól, és biztosítani az egészségét, munkára termettségét felnőtt korában. Liba lábát belemosták a fürdetővízbe, hogy a gyerek ne legyen fagyos kezű; libavályúból tettek vizet a fürdőbe, hogy a gyerek ne legyen lúdbőrös; tejet öntöttek a vízbe, hogy finom bőre legyen; almát, hogy piros legyen az arca; sót, hogy jó erős; baltát, hogy jó favágó legyen a gyermek. A fürdővízbe aprópénzt dobáltak, hogy az újszülött soha ne szűkölködjék. – A fürösztés után a gyermeket az alsó szoknya visszájába törölték meg, a kis inget fordítva adták rá, hogy ezzel megelőzzék a → szemverést. A fürösztés után pénzt nyomtak a kezébe, hogy takarékos, kalapácsot, hogy jó munkás legyen. Fürdővizébe kiöntés előtt beleköptek, hogy a gyerek álmát ki ne öntsék. Csak napnyugta előtt öntötték ki a fürdővizet (így lesz jó alvó a gyerek), az udvar vagy kert félreeső helyére, nehogy valaki belelépjen s ezáltal elvigye a kicsi álmát. A vizet fa tövére öntötték, hogy a gyerek egyenes növésű legyen; a kislány fürdővizét piros vadrózsára (hogy pirospozsgás legyen), vagy az eresz csurgásba öntötték, hogy friss legyen, mint a víz. – Irod. Temesváry Rezső: Előítéletek, népszokások és babonák a szülészet körében Magyarországon (Bp., 1899); Istvánffy Gyula: A borsodmegyei palócok (Ethn., 1911); Kiss Lajos: A szüléssel, kereszteléssel és felneveléssel járó szokások, babonás hiedelmek Hódmezővásárhelyről (Ethn., 1919); Luby Margit: Kisdedre vonatkozó babonák (Ethn., 1930).

Hoppál Mihály

füstfa: → locenfa

füstölés: 1. a paraszti háztartás sózáshoz kapcsolódó uralkodó hústartósító eljárása. → Disznóölés után majdnem az egész húst és a tartós töltelékeket füstölik, az Alföld kivételével következetesen a → szalonnát is. A marha-, a juhhús, a szamárhús, a liba konzerválása nálunk ritka, füstölése a disznóhús módján történik. Tiszai kishalászok saját maguknak olykor 5–6 kilós halakat is füstöltek. Parasztháztartásban gyakori volt a → túró, de itt és a pásztoroknál egyaránt ritkább a sajt füstölése. A hús helye a hagyományos tüzelőberendezésű parasztházakban a füstjárta padlás, ill. a szabad kémény. Régebben mindenfelé használatosak voltak léckeretes, vesszőfonatos füstölthústartók, amelyek a húst a padláson a macskáktól védték. – Irod. Szendrey Ákos: Füstölés a magyar néphitben (Ethn., 1935); Barabás Jenő: Adatok a népi húskonzerváláshoz (Ethn., 1959). – 2. → beégetés, – 3. a füstölés a magyar népi hitvilág egyik alapvető → mágikus eljárása, ill. → népszokások gyakori → rítuseleme. Igen régi, elterjedt, Európaszerte sokféle célra alkalmazott cselekmény. Sok esetben csak hiedelemtartalom nélküli hatásfokozó kísérőcselekmény, de gyakran világos a → gonoszűzés gondolata (pl. → boszorkány, → ördög távoltartása). Általános elterjedését és fennmaradását elősegítette az egyházi ritusokban betöltött szerepe, valamint az a tény, hogy fizikai tulajdonságai miatt önmagában is elűző lehet. Igen régóta tulajdonítanak a füstölésnek gyógyító hatást is. A → népi gyógyászat sokfajta gyógymódjának tartozéka, ill. önálló gyógyító eljárás Európa-szerte, de főleg D- és DK-Európában. A rontó célú füstöléshez bizonyos rontó hatásúnak vélt tárgyak elégetése, füstre akasztása is tartozik. Ilyen módon ártani lehet másik személynek (a hit szerint őt marja a füst), ill. oda lehet idézni a rontó személyt (→ tej). Alkalmazási területei a magyar nyelvterületen: a) → rontás és a betegségek elhárítása az állatállománytól: istálló körülfüstölése → Szent György napján vagy → tehénellés alkalmával; az állatok első tavaszi kihajtása alkalmával a marhák füstölésen át való vezetése; a ház körülfüstölése olyan alkalmakkor, amikor boszorkánytól lehetett tartani, így elsősorban Szent György és → Luca napján (→ bekerítés). – b) Rontó célú füstölést elsősorban tudós pásztorok alkalmazták, más jószágának a legelőn való szétszélesztése céljából; de ezzel szinte egyező módszerek voltak ismertek a szétszélesztés megelőzésére is (pl. koponya vagy köröm égetésével gerjesztett füst). – c) Gyógyítás: elsősorban tehénrontás, → szemverés, → ijedtség és az állatok → veszettsége szórványosan szívbántalmak, ízületi bántalmak, nehéz szülés, tehéntőgy begyulladás stb. esetén; ritkábban pedig mint betegségmegelőző eljárást alkalmazták bizonyos naptári ünnepeken (pl. → Balázs napján alma héjával füstöltek torokfájás megelőzésére, vagy himlő megelőzésére a → Szent Iván-i tűz fölé tartották a csecsemőt). A füstölést vagy a lepedővel letakart beteg alatt végezték, vagy a beteget (gyakran háromszor) körüljárva; általában → ima vagy → ráolvasás kíséretében. Rontásnak tulajdonított bajok vagy szemverés és ijedtség esetén volt elterjedt, hogy a rontónak vélt személy ruhadarabjából, hajából tettek a parázsra más szerekkel együtt. Gyakori füstölőszerek voltak a pókháló, tömjén, disznóganaj, különböző → füvek (pl. úrnapi sátorfű), szentelt barka, szentelt búza (→ szentelmények), tetőből kihúzott nád, ajtófélfából vágott szilánk, → karácsonyi morzsa, továbbá különböző patikaszerek. Gyakran nem magán a szeren, hanem származási helyén volt a hangsúly (pl. kilenc gyümölcsfa ága, sírról hozott föld stb.). Gyakori volt a piros kukorica csutkájával való füstölés. A → gyógyítók gyakran adtak a hozzájuk forduló betegeknek ismeretlen tartalmú, előre elkészített füstölőt, a használat módját pontosan előírva. Marhák veszettsége esetén általában a nyáj füstön való áthajtását alkalmazták. A → boszorkányperek tanúsága szerint mind a gyógyító, mind a rontót megidéző füstölés a múltban is általánosan elterjedt volt, a legkülönbözőbb füstölőszerek használatával együtt. – Irod. Szendrey Zsigmond: A magyar népszokások ősi elemei (Ethn., 1940); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940).

Húsfüstölő kukoricaszárból (Debrecen, Bánk, 1935)

„Hústartó lésza”. Padláson használták füstölt hús tárolására (Vitnyéd, Győr-Sopron m.)

Füstölés ijedtség ellen parázsra tett tyúktollal (Nagyhódos, Szabolcs-Szatmár m.)

Új típusú húsfüstölő tanyaudvaron (Lajosmizse, Bács-Kiskun m.)

Kisbán EszterPócs Éva

füstölő: 1. méhészfüstölő: eszköz a méheknek füstöléssel való megfékezésére. A 17–18. sz.-i magyar méhészkönyvek védekezésül a mézelvételnél ajánlják a füstölést (→ méhészpipa). A legegyszerűbb füstölési eljárás a fenyőszuroknak, taplónak, korhadt fának, gyékénybuzogánynak, napraforgótányér taplós belének lassú égetése. A magyar parasztság körében háromféle füstölő ismeretes: a) légvonatos: a levegő magától áramlik a füstölőben, kitóduló füstjét ráfújással irányítják, – b) fújtatós: a levegőt bőrfújtató szolgáltatja, – c) óraműves: a levegőt óraműves szelelő hajtja. A b) típus a legelterjedtebb É- és Ny-Mo.-on. – Irod. Schier, Bruno: Der Bienenstand in Mitteleuropa (Leipzig, 1939); Őrösi Pál Zoltán: Méhek között (Bp., 1962). – 2. A parasztudvarokon álló újabb (többnyire 20. sz.-i eredetű) bódészerű falazott építmény, amely a disznóhús → füstölésére szolgál.

Boross Marietta

füstösház: → nyugati háztípus

füstöskonyha: kémény nélkül épített főző-, sütő- és fűtőhelyiség, amelyből a füst csak az ajtón vagy a falba vágott kisméretű nyíláson, esetleg a mennyezetbe vágott füstlyukon távozik. A Dunántúl déli részén szenesháznak nevezik. A füstöskkonyha használata eredetileg a → középmagyar háztípushoz kapcsolódott. Magába foglalta a lakóház sütőkemencéjét, amelyet szárításra, főzésre is használhattak, de helyt adott az ételkészítés, vízmelegítés nyílt tűzhelyeinek is. A füstöskonyhába nyílott(ak) a szomszédos lakószoba vagy lakószobák külső fűtésű kályháinak tüzelőnyílásai, szájai. A recens gyűjtésekben füstölőkonyhák csak a Dunántúlon fordultak elő részben a középmagyar háztípushoz, részben a → nyugati háztípushoz kapcsolódva. Ezért helytelenül dunántúli füstölőkonyhás házról is beszélnek. A levéltári forrásokból világosan kiderül, hogy a 18. sz.-ban még az alföldi területeken sem volt ritka a füstölőkonyha. A helyi igazgatási szervek számos rendeletben, egyedi intézkedésben szorgalmazták a kéményes füsttelenítésű konyhák létesítését. A hatósági előírások Alföld-szerte meghallgatásra találtak. A Dunántúl archaikus vidékeire, részben pedig szegényebb sorsú lakosainak a hajlékaira szorult vissza a füstöskonyhák használata. A füstöskonyhák két típusát lehet elkülöníteni. Ahol a középmagyar háztípus hagyományossá vált, a füstöskonyha viszonylag kisméretű helyiség volt, amelyben a nagy sütőkemence és a főzőpadkák éppen elfértek, esetleg előterükben maradt elég hely az ételek előkészítésére, az ételkészítéshez szükséges eszközök tárolására. A nyugati háztípus elterjedésterületén, ahol a lakóház fejlődése során füstösházú (Rauchstube = „füstös szobá”-val rendelkező) épülete a külső fütésű kályhás szobával kiegészült, így a füstöskonyhák tágas, szobányi nagyságú, téglalap alakú helyiségek voltak általában. Előfordulhatott, hogy a konyhai funkciók mellett továbbra is megmaradt tágabb értelemben vett munkahelyként való hasznosításuk, esetleg szálláshelyül is használták őket továbbra is. Mindenesetre feltűnő az is, hogy a nyugati háztípus elterjedésterületén és szorosabb szomszédságában a füstöskonyhába rendkívül nagyméretű sütőkemencéket építettek, amelyeknek oldalait viszonylag széles, de alig kihasznált padkák szegélyezték. Ezek a kemencék az → északi háztípus alvóhelyül is szolgáló kemencéihez közel álló szerkezetűek, formájúak voltak. A nyugati háztípushoz való egykori tartozás emlékeit legtovább a konyhák arányai, méretei őrizték meg azokon a területeken is, ahol már sem fennálló emléke, sem szóbeli hagyományai nem maradtak a hajdani füstösháznak, de még a füstöskonyhának sem. (→ még: konyha) – Irod. Barabás Jenő: Népi építkezés Hódmezővásárhelyen a XVIII. században (Ethn., 1954); Tóth János: Az Őrség népi építészete (Bp., 1971).

Füstöskonyha (Drávakeresztúr, Baranya m.)

Füstöskonyha részlete (Böde, Zala m.)

Füstöskonyha sütőkemencével (Berzence, Somogy m.)

Füstöskonyha (Farkasfa, Vas m.)

Füstöskonyhás lakóház (Kávás, Zala m.)

Filep Antal

füstpénz: → census

fűszerhasználat: → táplálkozási táj

fűszernövények: → fokhagyma, → paprika, → torma, → vöröshagyma

fütül való fa: → fejfa

fütykös: nagyobb bunkósbot; → pásztorbot

fütyülő: → hangadó játékszer

füvek: gyűjtőfogalmába gyomnövények, kerti növények, ill. különféle növényrészek egyformán beletartoznak. Változatos szerepet töltenek be a magyar népi hitvilágban. Legfontosabb alkalmazási területük a gyógyítás volt (→ gyógynövények), de használatosak voltak ezenkívül → szerelmi varázslásra (bagzófű, kankalin, zsálya stb.), szerencse biztosítására (pl. fekete nadály a kertbe ültetve), zár kinyitására (→ vasfű), → féregűzésre (pl. ereszbe tűzött úrnapi sátorfű), → vihar megelőzésére (ezerjófű az ablakban), hajnövesztésre (márialen) stb.; továbbá rontó célokra is (nadragulya az ellenség küszöbe alá ásva), vagy a → rontás elhárítására (csalán, ökörfarkkóró, üröm stb.). A füvek felhasználás módja sokrétű: orálisan alkalmazott gyógyszer, valamint kenőcs, tapasz, fürdők, füstölőszerek tartozékai éppúgy lehetnek, mint a legkülönbözőbb → mágikus eljárások segédeszközei (eldobás, bekerítés, keresztezés, megverés, az érintett személy magánál hordja, a megrontandó egyénnél elrejtik, küszöb alá, ablakba dugják stb.). Használatuk gyakran kémia-biológiai hatóerejükön alapul. Az erre vonatkozó ismeretek részint paraszti tapasztalatokon alapuló hagyományok, részint a mindenkori hivatásos orvostudomány ismerettárából eredeztethetők. Jóval nagyobb szerepe volt azonban a füvek használatának hagyományossá válásában bizonyos hiedelem jellegű tényezőknek: bármilyen fű használható bizonyos célokra, ha meghatározott időpontban, módon, helyről gyűjtik. Országszerte elterjedt volt pl. a kilenc sírról hozott fű vagy az úrnapi sátorfű használata. A gyűjtés nevezetes időpontjai → Szent György napja és → Szent Iván-nap, továbbá kétasszonyköze. Sokszor a szedés → előírásainak megtartásán volt a hangsúly: szótlanul, mondókák kiséretében, köszönés nélkül stb. kell szedni. Némelyik füvet a hit szerint csak → hetedik gyerek vagy → burokban született gyerek találhatta meg. A → boszorkányperek is gyakran utalnak effajta előírásokra (pl. „három puszta szérűről szedett fű”). A füvek természetfeletti eredetére és tulajdonságaira vonatkozó hit is fokozhatta a hatóerőt (pl. a páfrány virága Szent György éjszakáján nyílik ki néhány percre; aki akkor leszakítja, minden állat nyelvét megérti; a hollófű holdújuláskor elásott holló feléből nő ki). Más füvek neve → természetfeletti lényekre utal, ezeket nevük révén tartják hatásosnak, attól függetlenül, hogy a nevek általában területileg más-más füvet jelölnek: pl. angyalfű, istenfa, szentantalvirág, szentjánosfű stb. Más esetekben a növény fizikai-kémiai tulajdonságai révén állítható analógiás kapcsolatba a tevékenységgel (→ mágia). Ilyen szerepe lehet a színnek (pl. sárga virágú fű → sárgaság gyógyítására), az erős illatnak, tüskének (pl. ha csalánnal verik a → tejet, az a tehénrontó boszorkányt csípi). E tényezők általában egymással összefonódva jelentkeztek; a kép tarkaságát csak fokozzák a területi, időbeli, intenzitásbeli különbségek az egyes füvek elnevezését, a felhasználás célját és módját illetően. Ritkán alakultak ki egy-egy fűféle használata és célja között állandó kapcsolatok (ilyen pl. a vasfű „zárnyitásra” való felhasználása Európa-szerte); e kapcsolatok fennmaradását segítették elő a célt kifejező nevek (pl. vajfű a vajhaszon biztosítására, fülfű fülbetegségek gyógyítására stb.). A füvek hatóerejébe vetett hit általánosan elterjedt Európa-szerte; mindenhol a mágikus eljárások legfontosabb segédeszközei közé tartoznak. A történeti adatok is igen bőségesek, akár a boszorkányperek vagy füvészkönyvek gazdag anyagára, akár az ókori szerzők utalásaira gondolunk. (→ még: csabaíre) – Irod. Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Kakas Zoltán: A „nagyerejű fű” a Felső-háromszéki néphitben (Folklór Archívum, 1973).

Pócs Éva

füves: a népi → gyógyítók egyik specialistája, aki gyógynövényeket is gyűjt, árusít. Nemegyszer → pákász vagy más gyűjtögető foglalkozást űző egyén. Első írott említése 1561-ből való. Egyéb elnevezései: fives, füjes. – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I., Bp., 1929); Grynaeus Tamás: Gyógynövényárusok Szegeden (Orsz. Orvostörténeti Könyvtár Közl., 1964).

Füvesasszony (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Grynaeus Tamás

füves osztás: → nyilazás

füvészkönyv: vadon termő és kertekben termesztett növények rendszeres leírását, orvosi hasznát és táplálkozási felhasználhatóságát tartalmazó kéziratos vagy nyomtatott könyv. – A füvészkönyvek bizonyos mértékben tükrözik a korabeli paraszti növényismeretet, másrészt többszörös áttétellel, főúri-nemesi-polgári közvetítéssel hatottak a parasztok általános mezőgazdasági és kertészkedési tudására, valamint a népi gyógyászatra is. Nyelvemlékeinkben a Besztercei (1380 körül) és a Schlägli Szójegyzékekben (1410 körül) található először nagyobb számú gyógynövény neve. Az első magyar nyelvű füvészkönyv, Melius Juhász Péter Herbáriuma német munkák nyomán, de számos mo.-i utalással bővítve 1578-ban jelent meg. 1583-ban adta ki Beythe István a magyar orvosi növényeket fölsoroló latin–magyar szójegyzékét, amelynek latin részét a Bécsben élő Clusius, a kor legnagyobb botanikusa állította össze (Stirpium nomenclator Pannonicus). Szikszai-Fabricius Balázs 1590-ben kinyomtatott szójegyzéke, amely értékes botanikai részt tartalmaz, a füvészkönyvek szempontjából kisebb jelentőségű. 1595-ben Füveskönyv címen kevés változtatással, némi bővítéssel Beythe András ismét kiadta Melius Herbáriumát. Bécsben 1664-ben Jelent meg Lippai János Posoni kert c. könyve, amely füvészeti tartalma mellett elsősorban kertészeti szakkönyv, és másfél száz évig hatással volt a mo.-i virág-, gyümölcs- és zöldségkertészetre. Lippai munkája korának európai színvonalán állt. Jelentőségében és értékében messze elmarad tőle az erdélyi Nadányi János 1669-ben kiadott könyve, a Kerti dolgoknak leírása, mely egy száz évvel korábbi francia munka fordítás-átdolgozása. A 18. sz. második felében igen élénk botanikai munkálkodás indult meg Európa-szerte és Mo.-on is. A sort hazánkban Debrecen városi főorvosának, Csapó Józsefnek a munkája nyitotta meg: Új füves és virágos magyar kert (megjelent 1775-ben Pozsonyban és 1794-ben, Pesten). Földi János (1755–1801), Molnár János (1728–1804) és Benkő József (1740–1814) elsősorban a növények elnevezéstanában működtek, új neveket alkottak, és sok korabeli népi nevet megőriztek, irodalmivá tettek. Benkőnek köszönhető Linné rendszerének magyar nyelvű ismertetése, s a növényeket először ő jelölte nálunk kettős névvel. Igen sok értékes adatot őrzött meg a korabeli polgári-paraszti növényismeretből Veszelszki Antal fűvészkönyve, A növény planták országából való... (1798). Ebben az időben már dolgozott Kitaibel Pál (1757–1817) a magyar tudományos botanika megteremtője, a Kárpát-medence flórájának első nagy felfedezője, leírója és ismertetője. 1807-ben jelent meg az utolsó jelentős mo.-i fűvészkönyv, Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály műve, a Magyar Füvész Könyv. Linné rendszerét vette alapul és a népszerűsítés igényét a tudomány szempontjaival igyekezett összeegyeztetni. Sikerült is fölkelteni az érdeklődést a mo.-i növényvilág iránt. Hatása a reformkorban igen nagy volt. Diószegi Sámuel Orvosi Füvészkönyve (1813) már jóval kisebb jelentőségre tett szert. A 19. sz. második felében a füvészkertek helyét elfoglalták a tudományos botanikai, ill. orvosi munkák. – Irod. Rapaics Raymund: A magyarság virágai (Bp., 1932); Gombocz Endre: A magyar botanika története (Bp., 1936).

Melius Juhász Péter Füvészkönyvének címlapja

Beythe András füvészkönyvének egy oldala

Csapó József füvészkönyvének címlapja

Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály füvészkönyvének címlapja

Kósa László

füvön osztás: → nyilazás

füzértánc: → lánctánc

Füzes Endre (Döbrököz, 1932–): etnográfus, minisztériumi főelőadó, a néprajztudomány kandidátusa (1975). Tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte (néprajz szak, 1956). A Pécsi Janus Pannonius Múz. munkatársa (1953–63), a Művelődésügyi Minisztériumban működik (1964–). A népi építészet, pásztorművészet témakörével foglalkozó cikkei az Ethnographia c. szakfolyóiratban és múzeumi évkönyvekben jelennek meg.

fűzfaoboa, fűzfabőgő,fűzfakürt: fúvós hangszer, kettős nyelvű → hangadó játékszer. Fúvókája frissen levágott tavaszi fűzfavesszőről duvasztott héj-cső, melynek szájba veendő végén a cső falát kissé megvékonyítják és két oldalról egymásra lapítják, a másik végét fűzfahéjtekerésből készült, 20–50 cm hosszú konikus cső elszűkülő felső végébe rögzitik. A fűzfaoboa más népeknél is ismert tavaszi gyermekjáték, zajkeltő eszköz.

Sárosi Bálint

fűzfasíp: a közönséges → furulya mintájára hangképző nyílás nélkül készült, Európa-szerte ismert → hangadó játékszer. Tavasszal készítik a gyerekek, amikor a fűzfa héja könnyen duvasztható. A fűzfadarabot a héj lehúzása előtt kés nyelével ütögetik, hogy a héj könnyebben leváljék, s közben verses mondókát mondanak, pl. ezt:

Jöjj meg, jöjj meg tilinkó, Keselylábú kiscsikó, Télben, nyárban, Minden esztendőben . . .

Sárosi Bálint

fűző: madzag vagy szalag, amellyel az ormánsági perec alakú hajkontyot (→ konty) a tarkóra „felvarrták”. (→ még: hajviselet)

Flórián Mária