Magyar néprajzi lexikon
Takács Zoltán (2006)
Hallgatói Információs Központ
6. fejezet - C

6. fejezet - C

cafrang: → nyeregtakaró

cap: → juh

cedele: gyapjúból készült, a székelyek és a moldvai csángók kabátféle felsőruhája (→ székelyföldi viseletek). Anyaga a cedele-, condra-, daróc-, harisnya- vagy zekeposztónak nevezett, szürke, fehér vagy fekete, négynyüstösen szövött és ványolt posztó. Szabásáról nincsen pontos leírás. Időnként a zeke vagy a daróc szinonimája. A leírásokból – a zekéhez hasonlóan – kétféle szabására lehet következtetni. Készülhetett úgy, hogy a dereka középsávja egyetlen hosszanti szél, amely a vállaknál varrás nélkül fordul és elöl végig felhasított. Az oldalakat ide beiktatott, lefelé szélesedő betoldás, → aszaj bővítette. Az ujjakat, a szűr ujjához hasonlóan, az oldaltoldás fölött toldották a vállba. Készülhetett a cedele – ugyancsak a zekéhez hasonlóan – derékban ráncolva is. Gallér nélkül vagy kis, felálló gallérral is említik a leírások. Ezenkívül a cedele szó újabban modern, íves szabású, a vállaknál rézsútosan lecsapott gyapjúkabátok jelölésére is használatos. Általában panyókára vetve viselték, a nyakon madzaggal vagy szíjjal összekötve. Hétköznap és nagy hidegben felöltötték és derekukon „övedző”-nek nevezett, lószőrből fonott madzaggal kötötték át. Az ünnepi cedelére fekete zsinórdíszítés is kerülhetett. – Irod. Nagy Imre: A vitéz székely nemzet részletesebb ismertetése (Vasárnapi Újság, 1857); Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest, 1868–Bp., 1873); Nagy Jenő: Öltözet (Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet, Bukarest, 1972).

Cedele szabásmintája

Gáborján Alice

cédula, árujegy, passzus: hivatalos irat, amellyel az áru származását, jogos birtoklását, eladhatását igazolták. Felirataiból (vízum, aviz, passus stb.) a népnyelv avizát, vizát, passzust, pakszust formált. A vásárokon, piacokon árult állatok részére kiállított cédulákat újabban járlatoknak nevezik. A vásárokon álló cédulaházakban kezelték a járlatokat (vétel esetén átírták a vevő nevére). A cédulaház a vásárok igazgatási központja volt. Itt tartózkodott a vásárbíró (→ vásárbíróság), innen indultak ki a helypénzszedők és itt számoltak el a beszedett összegekkel, itt tartózkodtak a pandúrok, csendőrök, a vásári rendőrök. Gyakori eset volt, hogy különösen a nagyobb eladók, kereskedők nem várták meg a helypénzszedőt, hanem bementek a cédulaházba és lefizették a helypénzt. A helypénz kifizetéséről kapott igazoló jegy a helypénzcédula. – Irod. Diczig Alajos: A vásárok és a vásározás (Debrecen, 1933); Kiss Lajos: Vásárhelyi híres vásárok (Szeged, 1956); Dankó Imre: A gyulai vásárok (Gyula, 1963).

Dankó Imre

cédulaház: → cédula

cefre: → törköly

cége: folyókba, patakokba a halfogáshoz épített rekesztés. Legegyszerűbb formája a Székelyföldön ismert, ahol a patakokba kövekből V alakú alacsony gátat építenek, ennek nyílásába (kapu) → bocskorvarsát, esetleg csak rőzsecsomót helyeznek s gübülőrúddal űzik a halat a cége szűk kapuja felé. A cégevel azonos rekeszték a Lápos völgyében a gerdus, amelynek a nyílásába teszik a → szelepet. Készíthetik a céget a víz folyásirányába merőlegesen levert karókból, lécekből, sövényből is. Ennek a nyílásába zsákforma gamzsahálót fektetnek. A háló nyílását katucsfa tartja szabadon (Bereg). Az ungi Tiszaháton a karókból készített ilyen rekesztés a → gereggye, amelynek a nyílásához épített állványról (kullogó) → szákkal emelik ki a halat. Hasonló ehhez az ormánsági lésza. Ennek a kapujában cölöpépítményszerű góréról emelőhálóval (butyka, merétő, szák) halásznak. A háromszéki lesdü V alakú sövénykerítés, ennek a nyílásába télen léket vágnak, s a halász faállványról (ülés) pércákkal (emelőhálóféle) meríti ki a vízből a halat. A Komárom vidéki cigány cége könyökformában többszörösen megtört nádfalazat a nyílásába helyezett zsákszerű hálóval. A 13. sz.-tól kezdve a magyar halászatban nagy szerepet játszott a szégye, szögye, amely cölöpökből készült, vesszővel átfont erős rekeszték volt. Főleg nemes halak (viza, tok) fogására használták. A kapujában csónakról nagyméretű hálókkal fogták ki a zsákmányt. Két oszlopsort párhuzamosan is leverhettek. Az alsón kaput hagytak, hogy a halak a szégyébe úszhassanak. Halászat idején a kaput elzárták s a halakat kihalászták. A 15–17. sz.-ban a szégyéket a szégyemester utasítása szerint a jobbágyok (szégyejobbágyok) közösen építették, s ezért abrak (élelem) járt nekik. Kisebb szégyét a Latorca mentén még századunk elején építettek s nyílásában emelőhálóval (szák) fogták a halat. A Szamoson a szégyét zsallónak nevezték, amellyel az egész folyómedret átfogták s ezzel a hajózást is akadályozták. A szamosi zsallók lerombolását 1771-ben mondták ki. A földesúr tiltotta a szégyék előtt a bónéval, → gyalommal való halászatot, nehogy a tok, a viza illetéktelenek zsákmánya legyen. A szégyébe került harcsa ellenben a halászoknak jutott (Sajókesznyéten, 1689). A cége és a szégye ugyanaz a halászati terminológia, s valószínű, hogy szerb-horvát eredetű nyelvünkben. Cégeszerű halfogó rekesztékeket azonban a magyarság már az ugor korban ismerhetett. A cégék a Kárpátok román, ukrán, szlovák, lengyel lakossága körében is ismertek. Szégyéket a szerb, román és bolgár halászok is építettek. Az ormánsági lészák és górék analógiái a Száva mentéről ismertek. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat könyve (Bp.–Leipzig, 1900); Sztripszky Hiador: Adatok Erdély őshalászatához (Népr. Ért., 1902); Takáts Sándor: Emlékezzünk eleinkről (Bp., 1929); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).

Székely cége (19. sz. második fele)

Górén ülő halász (Szaporca, Ormánság)

Lesdü a hozzá tartozó üléssel (Feketeügy mente, v. Háromszék m.)

Gunda Béla

cégér: 1. egy-egy mesterség, foglalkozás, műhely jelölésére szolgáló jelképes tárgy. Legtöbbször a mesterségre, foglalkozásra, műhelyre jellemző készítmény vagy használati tárgy, eszköz kicsinyített mása (pl. borbélytányér, kocsikerék stb.). Olyan esetekben, amikor nem jellemző készítmény vagy eszköz alkotta a cégért, hanem valamilyen más tárgy vagy ábrázolás, gyakran megtörtént, hogy a cégérről nevezték el a kérdéses helyet, leginkább vendégfogadót (pl. Kispipa, Páva, A két jóbarát stb.), boltot (A szerecsen, A huszár, A fehér pántlika stb.). A cégért a műhely, a bolt, korcsma stb. bejárati ajtaja felett helyezték el. A csárdák, lacikonyhák, korcsmák gyakori cégére volt a rúdra akasztott gyaluforgácsköteg, újabban rafiaköteg. A cégér „tábla” jelentéséből származott a → szégyentábla révén a cégéres gazember, a cégéres kurva kifejezés. – 2. határjel. Legtöbbször leveles faág, amelyet a rét, a kaszáló határán, → mezsgyén a földbe szúrnak. Időszakos rétosztásnál és → aggszéna kaszálása előtt cégérezik ki a rétet, amikor a határcövek nem látszik a fűben. A cégér szó határjel értelemben ismeretes Zalában és az Ormánságban. 16. sz.-i feljegyzés szerint ismerték Háromszékben a székelyek is. A cégér szó német eredetű. A kaszálóhatárok jelzéséhez → cuca, → csóva, → hancsik, → komp. (→ még: útjel)

Esztergályoscégér (Szeged)

Kocsmacégér (Debrecen)

Egy rúdra szúrt káposztafejjel jelzik az eladó káposztát (Hajdúhadház)

Kovácscéh jelvénye. Egymásra derékszögben függesztett két patkón kisebb patkók (Várpalota, Veszprém m.)

Dankó ImrePaládi-Kovács Attila

céh: érdekvédelmi szervezet, amelyet egyes iparágak kézműves mesterei hoztak létre. Szabályzataikat a 14–17. sz.-ban általában a város tanácsa vagy a helység világi, ill. egyházi földesura hagyta jóvá. A királytól kapott szabályzatok száma csak a 17. sz.-tól kezdve gyarapodott, majd a 18. sz.-ban egyre általánosabb lett. Mária Terézia rendelte el az egységes szabályzatok bevezetését az egész ország területén, különös hangsúlyt helyezve a r.k. vallás gyakorlására. – A céhek legfontosabb tárgyai: a pecsét, a céhlevél, jegyzőkönyv, → céhláda, → céhkancsó. A céhek szabályzatai előírták az inasfelvétel és felszabadítás követelményeit, az inas kötelességeit, esetleges járandóságát, pl. felszabaduláskor egy öltözet ruha adását. A legényekkel kapcsolatban rendelkeztek a munkavállalás rendjéről, a legényszállás használatáról, a munkaidőről és munkabérről, a felmondás feltételeiről. A nagyobb létszámú céhek legényei önálló → legénycéhet is alkottak. Ez az ellenőrzésükre kirendelt atyamester és a legények közül választott dékán felügyelete alatt állt. Szabályzataikban a kötelezettségek mellett jelentős helyet kaptak a legényavatás, -köszöntés, az érkező vándorlegényhez intézett kérdések-feleletek leírásai. A felszabadult inas legénnyé avatása sok mókára adott lehetőséget, szertartás alakult ki ennek lebonyolítására. A különféle kérdésekre adott kötött szövegű verses feleletek hibáiért büntetés járt pénzben vagy italban. A szertartás végén legénykoszorút, legénykoronát tettek a felavatott fejére. Ez zöld ágból, virágból, vas, ill. ezüst pántokból, de művirágból is készülhetett. A céhszabályzatok legfontosabb pontja a mesterremek előírása volt. Általában a nagyobb tudást kívánó termékek közül jelölték ki a készítendő remeket. Megszabták az előkészületeket, a felhasználandó anyagok minőségét, a remek elkészítésének időtartamát és helyét. A munka menetének felügyeletére két mestert rendelt ki a céh, nehogy a remekelő idegen segítséget vegyen igénybe, vagy más által készített terméket mutasson be remekként. A remeket a céh mesterei együttesen bírálták meg. A kisebb hibákért bírságot róttak ki, nagyobb hiba esetén új remek készítésére kötelezték az ifjút. A remek általában az ifjú mesteré maradt, de sokszor a céh értékesítette és ezzel vagyonát gyarapította. A céhbe való felvételért jelentős összeget kellett fizetni és lakomát adni a mesterek számára. – A céhlevél rendszerint kiváltságokat is tartalmazott. Ilyen volt a helybeli vásárokon való árusítás elsőbbsége, az idegenek árusítási időszakának korlátozása, kontárok kitiltása a vásárokról és hetipiacokról vagy éppen ezek működésének teljes tilalma a céh székhelyén és annak környékén. Néha a mesterek számát is előírta a szabályzat, ami sokszor vált az egészséges verseny akadályává. A céh sok esetben kapott jogot arra, hogy a helybeli mestereken kívül a környező mezővárosok és falvak azonos ipart űző mestereit is felvehesse soraiba, ezek voltak a „vidéki mesterek”. Egyes iparágak céhei megyényi, sőt félországnyi területre is kiterjesztették hatáskörüket. Később egyes helységek önálló céhet alakítottak az „anyacéh” hozzájárulásával. E folyamat azonban sok viszályt is okozott. Az 1805-ös céhrendelet megkönnyítette a falusi céhek alakítását, sőt vegyes, tehát különböző szakmákat magába foglaló céhek létrehozását is engedélyezte. – A városi céhek mesterei elsősorban saját gyermekeiket vették fel inasnak, de jelentős a falusi származásúak száma is. Természetesen az önálló műhely létesítésére vagy átvételére az elsőknek volt nagyobb lehetősége, míg az utóbbiak sok-sok évi vándorlásra kényszerültek, vagy éppen életük végéig bérmunkából éltek. A városok, mezővárosok telítettsége után inkább a falvakban nyílt lehetőség műhelyalapításra. E falusi mesterek jórészt a városon tanult inasok, legények soraiból kerültek vissza szülőfalujukba. A céh keretein kívüli műhelyalapításra csak a 19. sz. közepén nyílt több lehetőség, szűnt meg a céhkényszer. – A falusi lakosság szükségleteinek kielégítésében a helyi és mezővárosi mesterek mellett igen jelentős szerepe volt a városi iparosoknak is. Sőt az ún. „vásármíves” mesterek kizárólag a vidék számára termeltek. Ezek elsősorban a csizmadiák, szabók, szűrszabók, kalaposok közül kerültek ki. A 16–18. sz.-ban a parasztság vászonneműinek nagy részét is céhes takácsok szőtték meg az ország nagy területein. A mezőgazdasági eszközök jó része a → kovácsok, bognárok (→ kerékgyártók), → kádárok, → kötélgyártók, → szíjgyártók stb. műhelyeiből került ki, jóllehet ezek jelentős része városokban élt. A 19. sz.-ban falvakban is megtelepülő → kőművesek, ácsok (→ ácsmesterség), → asztalosok a főúri, nemesi, egyházi és városi építkezéseken szerzett ismeretek, ízlés közvetítői lettek, amint erről a népi építészet példáinak sora tanúskodik. Általában elmondhatjuk, hogy a céhes ipar szokásaival és termékeivel jelentősen alakította a falusiak ízlését, igényeit. A céhes legényavatási szokások rokonságát a falusi legénycéhekkel a néprajzi irodalomból ismerjük. A városi, de egyáltalán az iparosok szerszámkészletének egyes darabjaival a paraszti gazdaságokban is találkozunk, különösen az ügyes fúró-faragó emberek kamrájában. Az iparosok, vásárok közvetítésével falusi használatban megjelenő selymek, bársonyok, egyéb divatos holmik gyakran szerepelnek 17–19. sz.-i árszabásokban, valamint paraszti hagyatéki leltárakban. – A legkorábbi ismert mo.-i céh a kassai szűcsöké, akik 1307-ben kaptak kiváltságlevelet a város tanácsától. A céhek szerveződése a 15. sz.-ban vett lendületet országszerte. Ez a folyamat töretlenül folytatódott a következő századokban is, a török által meg nem szállt területeken. A hódoltsági területeken általában megszűntek a céhek, ill. a királyi fennhatóság alatti céhek vettek fel soraikba az érintkező, megszállt helységekből is mestereket. A török kiűzése után a vissza-, ill. újratelepülő helységek, városok mesterei néhol régi kiváltságaikat újították meg, míg máshol vontatottan haladt a céhek alapítása. Az 1805-ös céhrendelet után gomba módra szaporodtak a falusi céhek. A 19. sz. első felében a manufaktúrák, gyárak alapítása megtörte a céhek monopóliumát. Az idejétmúlt céhszervezet csak 1872-ben szűnt meg. Temetési szokásaik szinte napjainkig éltek a falusi iparosok körében. – Irod. Szádeczky Lajos: Iparfejlődés és a czéhek története Magyarországon (I–II., Bp., 1913); Szűcs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon (Bp., 1955); Bácskai Vera: Magyar mezővárosok a XV. században (Bp., 1965); Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon (1686–1848) (Bp., 1967); Domonkos Ottó: A kisiparok néprajzi kutatása (Ethn., 1974); Domonkos Ottó: Céhkoszorú, céhkorona (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1977).

1. Gubacsapó céh ládája fonókerék és kártolás ábrázolásával (1837. Erdőbénye, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Fazekascéh ládája (1828...) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Mészáros céhláda, a fedelén marhát lefogó két szelindek ábrázolásával (1779) Veszprém, Bakonyi Múzeum

4. Fazekas céhkancsó eleje a tisztségviselők nevének felsorolásával (1847) Debrecen, Déri Múzeum

5. Az előző céhkancsó oldalról

1. Fazekas céhkancsó (1744, Berhida, Veszprém m.) Veszprém, Bakonyi Múzeum

2. Fazekascéh behívótáblája (1714, Pápa) Veszprém, Bakonyi Múzeum

3. Fazekascéh kancsója (1869, Veszprém) Veszprém, Bakonyi Múzeum

4. Csapócéh kancsója (1827, Veszprém) Veszprém, Bakonyi Múzeum

1. Takácscéh kancsója. Két füle hiányzik (1750, Karád, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Céhkancsó (1778, Rohonc, v. Vas m.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Halászcéh kancsója, csónakban áló szigonyos halász ábrázolásával (1774, Keszthely) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Csizmadia céhkancsó (1752, Szántód, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

5–7. Kovácscéh kancsója szemből és két oldalról (1818, Várpalota) Bp. Néprajzi Múzeum

Domonkos Ottó

céhesdal: → iparosdal

céhes halászat: A feudalizmusban a halászok egyes helységekben más mesteremberekhez hasonlóan céhekbe tömörültek. Már a 15. sz.-ból ismerünk adatokat a pesti halászcéhről. 1527-ben a pozsonyi, 1546-ban a komáromi halászok kaptak privilégiumokat. A többi ismert halászcéh csak a 18–19. sz.-ban alakult meg német hatásra. Ezeket főleg a Duna mentén találjuk. A Tisza mentén csak a szolnoki halászcéhről tudunk. Szervezeti életük hasonló volt a többi céhéhez. Inasokat, legényeket szegődtettek, szabadítottak, s a vándorlás és remek elkészítése után mestereket avattak. Védszentjük általában Péter és Pál apostol volt, jelvényük az üvegbárkába zárt aranyponty. Péter Pálkor volt a céhgyűlés és a → halászbúcsú. A céhen belül kisebb, 6–8 mesterből álló gazdasági közösségek alakultak, melyek közösen vették bérbe meghatározott összegért vagy bizonyos részesedésért a jogtulajdonosoktól a → halászati jogot. A céhes halászat egyidőben állt fenn a szabad és jobbágyhalászattal, de míg ezek elsősorban saját szükségletüket elégítették ki, a céhes halászok a piacot és a kereskedelmet látták el hallal. Az 1872-es ipartörvény hatására a halászok egyes helyeken ipartársulattá alakultak, máshol őstermelőknek számítottak. A → bérlő halászat kialakulásával az ipartársulatok fokozatosan felbomlottak, bár egy-két helyen (pl. Ráckeve, Tolna) 1945-ig éltek a céhhagyományok. A céhes halászat nagy kiterjedésű bérletek révén hatással volt a céhen kívüli halászokra is, de a céh keretei közt felnőtt halász szakmai felkészültsége és öntudata felülmúlta a céhenkívüliekét. – Irod. Szádeczky Lajos: Iparfejlődés és a czéhek története Magyarországon (I–II., Bp., 1913); Iványi Béla: Adatok a magyar halászat történetéhez (A Magy. Mezőgazdasági Múz. Közl., 1962); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Solymos Ede

céhjel: → mesterjegy

céhkancsó: a céhek felszereléséhez tartozó díszes cserépedény, boroskancsó, boroskorsó (Dunántúl). Némely céhen belül céhkancsója volt a céhbeli fiatalságnak is. A céhkancsóból öntötték a bort a céh összejövetelein, ünnepségein: mesterválasztás, → céhládavitel alkalmával, az inas felszabadulásakor, a legényavatásokon, a mesteravatásokon, amikor a céh vagy az ünneplő céhtag volt a vendéglátó. E tárgyak szimbolizálták a tagság összetartozását, társas szellemét. E nagyméretű – általában 30 cm-nél is magasabb – boroskancsók majdnem mindegyike zöld mázas. → Karcolt díszítésű vagy domborműves díszítésű (→ domborműves díszítés kerámián), ritkán festett. A domborműves dísz és a zöld máz együttese a Zsigmond- és Mátyás-kori → kályhacsempékre emlékeztet. Jórészt a 18. sz.-ból származnak, de van a 19. sz. végén készült céhkancsónk is. Nagyobb részük a Dunántúlról, onnan is főleg Veszprém megyéből származik, de elterjedtek voltak az egész országban, sőt Erdélyben is. A céhkancsók díszítményei változatosak. A keszthelyi halászok 1744-ben készült kancsóján szigonyos halász áll a fatörzsből kivájt bödönhajón; a karádi takácsok 1750-ből való kancsóján az edény elején feszület van, felette koronás női fej a kiöntő alatt; a zalabéri takácsok 1770-es edényén szintén domborműves fej látható. 1793-ból való a Gömör megyei kovácscéh kancsója, melyen kovácsfigura van. Általában a mesterség jelvényei díszítették, melyeket a céh jellemző szerszámaiból állítottak össze. Ezeket nemritkán két oroszlán tartja, a heraldikus címerekhez hasonlóan. Már a 18. sz.-i darabokon megjelenik a mester alakja is, amint éppen a mesterségére jellemző tárgyat készít. A feliratok jelentékeny részét a tisztségviselők nevének felsorolása alkotja. Azonban nemcsak a céheknek voltak közös kancsóik, hanem mindazoknak a társaságoknak, testületeknek, melyeknek életéhez hozzá tartozott a közös ünnepi evés-ivás: így a hegyközségek szőlősgazdáinak, állattartó közösségeknek, pl. Solt juhtartó gazdáinak, egyes falvak elöljáróságának és egyházi közösségeinek. – Irod. Nagybákay Péter: A veszprémi és Veszprém megyei céhkorsók (Veszprém, 1965); Kresz Mária: Emberkorsók (Népr. Ért., 1971).

Céhkancsó Takács céh kancsója. Kalocsán készült.

István Erzsébet

céhláda: a céhtestületek iratainak, értékeinek és pénzének őrzésére szolgáló, asztalos készítésű → láda, mely a benne összpontosuló értékek révén a céh jelképévé lett, úgyhogy a céh helyett is szokásossá vált a céhláda megnevezést használni. A céhen belül külön szervezkedő legényeké volt a legényláda (társláda). – Formailag a céhláda lehet speciálisan kiképzett, fenn kontyos tetőhöz hasonló felépítménnyel (zár-szekrényke, kulcstartó üreg), melynek kihúzható fedele alatt rejtőzik a céhláda zárja. A céhládát gyakran titkos rekeszekkel, fiókokkal is ellátták. Egyes céhládáknak magas alapzatuk is van; előfordul szekrényke alakú céhláda is. A céhláda díszítései között a főszerepet a céhemblémák, jellegzetes szerszámokból összeállított címerek viszik, ezenkívül gyakori a céhláda készítésének, esetleg javításának a dátuma, továbbá feliratok. – A legkorábbi céhládák a 15. sz.-ból ismertek, ilyen pl. a brémai halászcéhláda, a prágai mészárosok céhládája és a kolozsvári bodnároké. Eleinte az úri-polgári irattartó ládák szolgáltak mintaképül, és csak a 16. sz.-tól kezdett megjelenni a sajátos formaadás és az egyéb jellegzetességek. Ritkák a népies ízlésű példányok, és ilyenek csupán a → népművészet történetének viszonylag kései szakaszán, a 19. sz.-ban mutathatók ki olyan testületeknél, melyeknek tagjai túlnyomórészt csak a parasztság számára termeltek. – A céhláda a céhtagok körében különleges megbecsülésben részesült. Ünnepélyes, részben jelmezes menetben vitték az új céhmester házához, erre korai mo.-i adat az eperjesi gombkötő ifjú céh céhládakíséretének 1665. évi leírása. A nyitott céhláda különös tiszteletben állt, a céh minden jelentős eseménye nyitott céhláda előtt történt. Ilyenkor kötelező volt az ünnepélyes, fegyvertelen öltözet, tilos volt az illetlen viselkedés, dohányzás, ivás, kártya- és kockajáték. Az elkövetett céhláda sértésért büntetést kellett fizetni. – Irod. Csipkés Kálmán: Sopron sz. kir. város múzeumának céhládái (Soproni Szle, 1943); Novotný, Antonín: Pražské cechovní truhlice a korouhve (Praha, 1948); Temesváry Ferenc: A céhládák szerepe a céhek életében (Bp. 1958); Nagybákay Péter: Veszprémi és Veszprém megyei céhládák (A Veszprém megyei múz.-ok közl., 1966).

K. Csilléry Klára

céhlegény: → legénycéh

céhmester: → magisztrátus

céhtánc: → bodnártánc, → mesterségtánc

cemende: az erkölcsileg kifogás alá eső, rendszeresen bűnöző vagy testileg piszkos, szennyes, általában női személyt nevezik így az ország déli részén (pl. Ormánság).

Tárkány Szücs Ernő

censuális föld: olyan allodiális jellegű föld, melyet tulajdonosa lakhelyül vagy gazdálkodásra állandó összegű pénzszolgáltatás fejében, ideiglenesen másnak átengedett. A censuális föld használója, birtokosa a censualista, taksás, → árendás nevet viseli. Gyakran előfordult, hogy a földesurak a jobbágyoktól elvett remanenciális és → irtásföldeket visszaadták, azaz bérbe adták nekik mint censuális földet. (→ még: árendás föld, → census, → kontraktualista föld, → taksa). – Irod. Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái. 1767–1849 (Bp., 1967).

Török Katalin

census, földbér, füstpénz: a jobbágyok pénzben fizetett évi adója, mely a → jobbágytelek (ház) használata fejében járt a földesúrnak. Kivetésének alapja a történeti fejlődés során változott. A 13–14. sz. folyamán kialakult gyakorlat szerint a censust egy egész jobbágytelekre állapították meg, a → résztelkek után pedig csak a megfelelő hányadot kellett fizetni. Az egész telekre kiszabott census összege uradalmanként, sőt településenként változott. A census nagyságát először 1514-ben egységesítették országos érvénnyel, egy arany forintban. Köteles volt fizetni minden nős férfi, függetlenül attól, hogy telkes jobbágy vagy zsellér volt-e. Az 1514. évi rendezés nem vált általános gyakorlattá. Az urbáriumok a későbbi századokban is a census nagyságának, fizetési határidejének tarka változatosságáról adnak számot. A 16–17. sz.-i Erdélyben pl. a census kivetésének alapja helyenként az → ősi telek volt, másutt viszont a nyílföld (→ nyilazás) arányában fizették a jobbágyok. Nemcsak a census összege változott vidékenként, hanem beszedésének határideje is. Évenként egy, két vagy három részletben, valamelyik szent ünnepén volt szokás a censust beszedni. Leggyakrabban Szent György és Szent Mihály vagy Márton napján szedték. Innen Szent Mihály stb. adójának is nevezik. A census fizetésének második országos szabályozása az → úrbérrendezéskor volt. Eszerint minden házzal bíró → belső telek (innen a füstpénz elnevezés) után évi egy forintot kellett adni a földesúrnak, tehát a házas zsellérek is fizették. A korabeli források censusnak nevezik a földesúrnak járó egyes kisebb pénzszolgáltatásokat is, pl. bizonyos bérleti díjakat (→ censuális föld), megváltáspénzeket (census culinaris: → éléspénz). (→ még: terragium) – Irod. Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948); Fügedi Erik: Az esztergomi érsekség gazdálkodása a XV. század végén (Századok, 1960).

Török Katalin

cenzár: 1. az a személy, aki a jószágkereskedelemben hivatásszerűen vagy alkalmilag ajánlotta, közvetítette, elősegítette az üzletkötést, de maga sohasem vásárolt. Nevezték még cincárnak, közvetítőnek, komendálónak, szenzálnak vagy nyelvújítás kori kifejezéssel alkusznak is. A vásár élősdijének tartották. Közreműködött az → alkuban, akár közvetlenül, akár úgy, hogy az önálló ügyletkötés szándékát színlelve, a megbízó érdekében az ár emelésére vagy csökkentésére igyekezett hatást kifejteni. Megbízásokat vállalt és azok teljesítése fejében díjat kötött ki magának. Tanácsot adott, a vásár adminisztrációját (pl. járlatlevél-kiváltás stb.) végezte stb. A cenzárpénzt rendszerint mindkét féltől felvette; ez vagy fix összeg, vagy százalékszerű kikötés volt, a helyi szokástól függően, amely a lókereskedelemben már akkor is járt, ha a cenzár megfogta a jószág kötőfékét, mert ez azt jelentette, hogy megtörtént a közvetítői megbízatása. Sokszor tanúsított tolakodó magatartást, és csak úgy lehetett szabadulni tőle, ha a vevő nyilvánosan kijelentette: cenzárt nem fizet. A cenzárok virágkorukat a múlt század végén és a század első évtizedében élték, a harmincas évek végére jelentőségük csökkent. – Irod. Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959); Nagy Gyula: Paraszti állattartás a Vásárhelyi-pusztán (Bp., 1968). – 2. borhajhász: borkereskedő vagy kocsmáros helyi megbízottja, aki az eladó borokat felkutatta. Valószínűleg latin eredetű szó (lat. sensal ’ügynök’). Sorba járta a → borosembereket, s ha a felajánlott bort jónak találta, lepecsételte és foglalót adott rá. Amikor elegendő mennyiség gyűlt ily módon össze, akkor értesítette a kocsmárost, aki kocsival, hordókkal odautazott és elszállította a bort. Akinek eladó bora volt, az legtöbbször maga ment el valamelyik ismerős cenzárhoz és felajánlotta neki. Ha sikerült a vásár, a gazda fizetett a cenzárnak. A kocsmáros vagy borkereskedő pedig a vásárolt bor után százalékot adott. A cenzároknak a múlt század második felében már kialakult vásárlókörzeteik voltak, amelyek megtartására erősen ügyeltek. (→ még: borkereskedő)

Tárkány Szücs ErnőÉgető Melinda

cepők: → székelyföldi viseletek

charivari <fr. ’macskazene’>: → közvélemény-büntetés

cibék: → jég alatti halászat, → kerítőhalászat

cibere: → erjesztett gabonalé

Cibere vajda és Konc király: a → böjt és a → farsang jelképes párviadalát színre hozó → dramatikus játék. Az Európa-szerte elterjedt szokásra Mo.-on már a 16. sz.-ból vannak feljegyzések, e században főleg Erdélyben maradt fenn, ahol a farsangi szokások keretében szalmabábokkal is eljátszották a tréfás küzdelmet. Cibere vajda neve a böjti ételt, a ciberét jelképezi, Konc király pedig a húsos, zsíros ételeket. Európa nagy részén ismert hit szerint Cibere vajda és Konc király → vízkeresztkor és húshagyókor harcol egymással. Vízkeresztkor Konc király kerül ki győztesen – kezdődik a farsang –, húshagyókedden Cibere vajda győz, vagyis a böjt veszi át a hatalmat a farsangi konctól. Csíkrákoson → hamvazószerdán korán reggel kiküldték az öregek a gyerekeket a falu melletti, Csere nevű dombra, hogy összeszedjék a késeket, villákat, Mezőkövesden a karddarabokat, amelyeket verekedés közben Cibere és Konc elhullatott. A Felvidéken a böjt befejezésekor ismeretes a szokás Kiszileves és Sódor viadalaként, és természetesen ekkor Sódor kerül ki a játékból győztesen. – Irod. Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).

Ujváry Zoltán

cica: hajfonat, copf (Dunántúl).

cicege: → burgonyalepény

cifra: 1. a népművészeti díszítmények, ill. valamely tárgy díszes voltának legáltalánosabb népi megnevezése. Egyaránt használatos az egyes díszítőelemekre és a belőlük alkotott kompozíció egészére. Mivel a középkorban meghonosodott cifra szó eredetije a 0 számjegyet jelölte, hihető, hogy kezdetben a → mértanias díszítés körzővel szerkesztett kördíszítményeit illették vele. A 16. sz. elejétől ismert történeti adatokban azonban már általánosabb értelme van; a népnyelvbe is így mehetett már át, amely a → növényi ornamentikára is alkalmazza. – Irod. Viski Károly: Díszítőművészet (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–1943). – 2. A magyar néptáncirodalom nevezi így az egész Európában elterjedt ún. „pas de basque” motívum változatait. A cifra legkülönbözőbb plasztikai megjelenésben főleg a régi típusú táncainkra (→ kanásztánc, → menettánc, → ugrós stb.) jellemző, de az új stílusú táncokban is előfordul. Ritmusa:

(→ még: háromlépés) – Irod. Lugossy Emma: A magyar népi táncok mozgáselemei és motivikája (Tánctud. Tanulm., 1959–60, Bp., 1960).

A cifra tánc írása

K. Csilléry KláraPesovár Ferenc

cifra abrosz: a legdíszesebb és legünnepélyesebb kalotaszegi abroszféleség. Piros vagy sötétkék, esetleg fekete széles csíkokkal mintázott pamutszőttesből, három szélből, díszöltéssel, kötéssel állítják össze. Nagy ünnepen terítik a parádés szoba asztalára és temetéskor a pap elé tett asztalra. Ha a halott fiatal, piros, ha idősebb, sötétkék vagy fekete abroszt terítenek fel. – Irod. Fél Edit: A Néprajzi Múzeum 1963–1964. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1965); Fél Edit–Hofer Tamás: A kalotaszentkirályi kelengye (Népr. Ért., 1970).

Fél EditHofer Tamás

cifraködmön: → ködmön

cifra lepedő: → díszlepedő

cifra ménes: → ménes

cifraszűr: a rátéttel, hímzéssel díszített → szűrnek a 19. sz.-ban kialakult elnevezése. Úgy látszik, hogy a múlt században kivirágzott szűrhímzésnek a 18. sz. végétől kezdve – anyagi okokból – tilalmazott, akkor már bizonyos fokú kedveltségnek örvendett, piros vagy kék szegéssel, → cigulával díszített szűrök az előzményei. A szűrruháknak ennél korábbi, az általunk ismert, a 19. sz.-ban kialakult cifraszűrrel nem egyező díszítettségét azonban jelzik halvány nyomok. Így 17–18. sz.-i limitációk posztózott ujjú és posztózott gallérú szűröket, darócokat sorolnak fel, s e posztózás más színű posztószegést, de mintás rátétcsíkokat is jelenthetett. Mintázott szegélyű szűrről van is bakonyi (18. sz.-i) adat, s az általunk ismert 19. sz.-i bakonyi szűrök mintás szegélyei igen régies jellegűek. E rátét megelőzni látszik a 19. sz.-i cifraszűrt. Ugyancsak a szűr 19. sz.-inál korábbi – varrással való – díszítettségére utal a Magy. Nyelvtörténeti Szótár egy 18. sz.-i erdélyi – sajnos, idő- és helymegjelölés nélküli – adata, amely „varrott szűr”-t említ. – Különös, hogy a szűrszabók nem a szűrruhák általános divatjakor – tehát a 17–18. sz.-ban, sőt korábbi századokban – szerveződtek céhbe, hanem csak a múlt század dereka, második fele körül, amikor a szűrruhák száma erősen fogyott, de e fogyást a cifraszűrök kivirágzása ellensúlyozta. A színes szegéssel, majd színes posztócsipkével, végül hímzéssel díszített szűröket először a Dunántúlon tiltották, tehát itt virágozhattak ki legkorábban. Veszprémben 1825–30 körül volt a cifraszűr fénykora, míg Debrecenben 1825-ben még csak a szegett szűrt tilalmazták, a hímzett szűrök tilalma ennél jóval későbben, még 1870-ben is érvényes volt Debrecenben. – A szűrhímzés eredetét Györffy István a szűcshímzésben látta. Mint ez, úgy a szűrhímzés is férfimunka volt. Bár néhol, pl. Debrecenben a múlt század második felében a rendeléseket nem győző szűrszabók betanított nőkkel hímeztettek. A cifraszűr – területenként nem mindig azonos időre eső – fénykorában a szűrnek a következő darabjait díszítették, hímezték: a színes szegések mentét, a gallért, a szűr elejét, az ujjak betoldása alatti oldal-aszaj-pálha-részt és a feleresztésnek nevezett felhasítások körét. Ezeken kívül a cifraszűrhöz még a következő díszítőelemek tartoztak: a → vóc, a belőle alakult posztó csipke, a csipkéket lefogó sodrás és a csipkék és feleresztések végén levő bojt, majd a bojt divatjának múltával a színes gyapjúhulladékból horgolt → galambkosarak vagy a vastag pamutzsinórból gombkötő kötötte komlórózsák. A szűr elöl nem ért össze. Díszes, szíjgyártó készítette csatos szíjjal – amely néha sallangos is volt – vagy gombkötő díszítette összeakasztóval fogták elöl össze. Ez utóbbihoz átvetőnek vagy → hátravetőnek hívott, cifra és több ágú zsinór tartozott. A szűrgallér két alsó sarkának a → csücskő nevű kis korong volt a dísze. – A díszítés-hímzés alapján a következő vidékek szerint különülnek el a cifraszűrök: → alföldi vagy kun cifraszűr; a → dunántúli cifraszűr – és ezen belül a → bakonyi cifraszűr, → somogyi cifraszűr, → bihari cifraszűr, → debreceni vagy → hajdúsági cifraszűr, → erdélyi cifraszűr, felföldi cifraszűr – ezen belül az egri, → matyó cifraszűr. Ezeken kívül átmeneti formák: a csökölyi szűr (→ csökölyi viselet), a dunántúli cifraszűr, a → felföldi szűr. – Irod. Györffy István: A bihari cifraszűr (Népr. Ért., 1929); Palotay Gertrúd: Szűrhímzés-öltésmódok (Népr. Ért., 1930). Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930).

Egri szűr háta és eleje

1. Gulyások cifraszűrben (A szűrök 1896-ban készültek.) (Sarkad, Hajdú-Bihar m.)

2. Szűrös pásztor (1930 körül, Hortobágy)

3. Cifraszűr (1890, Békés, Békés m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Cifraszűr háta és gallérja (1870-es évek, Eger) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Cifraszűr (ún. körülkoszorús szűr) elejének részlete a kifektetett gallérral (Századforduló, Kunság) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Az előbbi szűr elölről Bp. Néprajzi Múzeum

3. Cifraszűr gallérjának sarka (19. sz. dereka, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Cifraszűr elölről (19. sz. dereka, Karád, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Az előbbi szűr oldalról (a gallér részlete az előző oldalon) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Cifraszűr hátulról (Századforduló, Bihar m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Cifraszűr Bihari szűr gallérja. Nagyszalonta.

Csokorba foglalt magyar címer szűr aljáról. Hajdú m.

Nagykunsági szűr aszaja. Karcag.

Dunántúli szűr rátéttel és hímzéssel díszített részlete. Szentgál (Veszprém m.).

Debreceni szűr aszaja. Hortobágy. Minden tárgy Néprajzi Múzeum, Budapest.

Egri szűr hímzéssel elborított háta. Néprajzi Múzeum, Budapest

Gáborján Alice

cifrázat: → dallamdíszítés

cifrázó festék: → földfesték

cigája: → juh

cigánybíró: a helyi hatóság tisztségviselője, aki a népesebb cigánytelepeket, településeket, városrészeket igazgatta, rájuk felügyelt, a vajda munkáját segítette, támogatta, őt szükség esetén felelősségre vonta. (→ még: bíró)

Tárkány Szücs Ernő

cigánycsárdás, csingerálás: a → csárdás – főleg a friss – régies, összefogódzás nélkül táncolt, gazdagon figurált formája. Erdélyben a cigányok jellegzetes táncaként cigányos dallamokra járják. A Mezőségen és Marosszéken a cigánycsárdás elnevezést a magyarok és a románok is (tigãneasca) alkalmazzák páros táncukra (→ páros táncok). A cigánycsárdás név korábban másutt is (pl. Kalotaszegen és Alsó-Fehér megyében) a páros tánc régibb formáit jelölte, miként a 18–19. sz. fordulójának történeti forrásai is olykor így említik. (→ még: cigánytánc, → ritka cigánytánc) – Irod. Lajtha László: Kőrispataki gyűjtés. Erdélyi táncok kis népi zenekarra (Bp., 1955); Martin György: A marosszéki táncciklus (Táncműv. Ért., 1970. 1. sz.); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970).

Martin György

cigánydal: a cigányság népi lírájának fő műfaja; életüket, érzelem- és gondolatvilágukat tükröző rövid, rögtönzött ének, mely a szóbeliségben él, jellemzője a → népdalénál is fokozottabb variálódás, az egyénies vonások túlsúlya, a dallam és a szöveg laza kapcsolata, továbbá az oldottabb műfaji-szerkezeti összetevők. A nyelvileg-etnikailag erősen rétegzett és szórványként élő cigányság dalairól máig kevés és nem is mindig hiteles gyűjtéssel rendelkezünk. Vizsgálatuk magyar szempontból kiemelkedő jelentőségű a → cigányzene és a cigánynóta révén a kölcsönhatások miatt. A hazai cigányság többsége saját dalait már elfeledte, folyamatosan veszi át a „divatos” népdalokat és → magyar nótákat. Amíg saját nyelvüket beszélik, dalaink egy részét cigányra fordítják (Amerre én járok, még a fák is sírnak; Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek; Fújd el, jó szél, fújd el!…); az átültetés azonban csak a legritkább esetben teljes vagy szó szerinti, inkább sorpárokat, sorokat, félsorokat és különféle → formulákat szakítanak ki és raknak össze újra eléggé tetszőlegesen. Az ilyen szövegegyvelegekből nagyon nehéz megállapítani, mennyi az átvétel és mennyi az eredeti. Lényegében hasonló a sorsuk a magyar nyelven énekelt népdaloknak is, melyek a cigányok ajkán többnyire oldottabbakká válnak, s ide is benyomulhatnak cigány nyelvű formulák, mint ahogy saját dalaikba magyar szövegrészletek is. Az „eredeti” cigánydalok száma kevés, legtöbbet az ún. oláhcigányok körében gyűjtöttek, akik megtartották anyanyelvüket és rögtönző készségüket. Repertoárjukban kevés az alkalmi-szertartásos ének (→ bölcsődal, lakodalmi ének; siratóének), a varázséneknek már csak halvány emlékeivel találkozunk; ellenben eléggé hangsúlyos a magyar népi lírában alig szereplő (többnyire panaszos hangvételű) házasdal; kedvelt a → szerelmi dal, → táncdal, → mulatónóta, továbbá a különféle → búcsúdalok és → panaszdalok. Mindezek a lírai kategóriák még kevésbé tiszták és elválaszthatók, mint magyar megfelelőik. Fő jellemzőjük a megismételhetetlen rögtönzöttség, a kis szövegrészekből való laza felépítettség, a dallamhoz való laza kapcsolódás. A rövid, formailag valamivel rendezettebb táncdal, továbbá a hosszabb, oldottabb szerkezetű ún. lassú dal különböztethető meg legkönnyebben; az utóbbi magába olvasztotta a széthullott → balladák törmelékeit is. A cigányok csak a legáltalánosabb érzelmeket (szerelem, féltékenység, bosszú stb.) ábrázoló dalokat ismerik. Bárki bármikor énekelhet; a mondanivaló konkrét és rögtönzött; a cigánydalok majdnem kivétel nélkül jelen időben és egyes szám első személyben szólnak, ill. feltűnően kedvelik a → párbeszédet. Gyakori a természeti (átvitt értelmű) kép, bár nem feltétlenül érzelmi vonatkozású. Mivel a szövegek rögtönzöttek, versszak csak az átvett cigánydalokban van (kötött szótagszámmal, páros rímmel), egyébként dalaik sorok füzéreiből állanak. (E sorok között nem feltétlenül kell tartalmi összefüggésnek lenni!) – Irod. Bartók Béla: Cigányzene? Magyar zene? (Ethn., 1931); Dincsér Oszkár: A cigányhangsor (Ethn., 1937); Csenki Imre–Csenki Sándor–Pászti Miklós: Bazsarózsa. 99 cigány népdal (Bp., 1955); Sárosi Bálint: Cigányzene... (Bp., 1971); Szegő László: Vázlat a cigány népballadáról (Forrás, 1971. 3. sz.).

Katona Imre

cigányfogas: vasbádogból kivágott, ritkábban vasból kovácsolt rövid, 60–80 cm hosszú fogas, mely a 19. sz.-ban Mo. nagy részén elsősorban a lakószoba munkasarkában (→ munkasarok) volt használatos, másodsorban a konyhaberendezésben. Általában feketére festették, ritkábban pirossal vagy tarkán színezték. Szokásos díszét a fogakat tartó pántból fölfelé nyúló ágak alkotják, rajtuk madarakkal, esetleg csillagokkal, virágokkal, de ismert kígyós díszű változat is. Közkeletű nevét azáltal nyerte, hogy többnyire cigánykovácsok készítették, bár ez korántsem volt általános, s ennek megfelelően sokfelé vasfogas a neve. – Irod. Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok (Bp., 1958).

Cigányfogas (Századforduló, Békés, Békés m.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

cigányhit: → vadházasság

cigányhorog: → horgászat

cigányok: É-indiai eredetű népcsoport. Eredeti lakóhelyüket az i. sz. 5–10. sz.-ban hagyták el. Európába vándorlásuk előtt hosszabb ideig tartózkodtak a mai Irán és Töröko. területén. Közép- és Ny-Európában huzamosabb balkáni tartózkodás után a 15. sz. elején tűntek föl. Mo.-on először 1416-ból említenek a források Brassó mellett táborozó cigányokat. Néhány évtized múlva szinte minden európai országban megjelentek. Az első türelmes időszakot a 15. sz. végétől üldözés váltotta föl. Különösen Angliában és Franciao.-ban hoztak kitiltásukra és elpusztításukra kegyetlen és erőszakos rendeleteket. Legutóbb a hitleri fasizmus gázkamráiban pusztítottak el mintegy ötvenezer cigányt. – Mo.-on türelmesebbek voltak a cigányokhoz. Mária Terézia és II. József kísérelte meg először szervezett letelepítésüket. Intézkedéseik sikertelenek maradtak. A cigányok szervezett és tömeges vándorlása Mo.-on csak az 1940-es években szűnt meg. – A világ összes cigányait 2–3 millióra becsülik. Európában kb. egymillió cigány él, legtöbben Romániában, Csehszlovákiában és Mo.-on. Egy reprezentatív szociológiai felmérés szerint Mo.-on 1971-ben 320 000 cigány volt. Anyanyelvi megoszlásuk a következőképpen alakult: magyar anyanyelvű 71%, cigány anyanyelvű 21,2%, román anyanyelvű 7,6%, egyéb anyanyelvű 0,2%. A cigányok az egész országban szétszóródva élnek, legtöbben Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar és Békés, legkevesebben Vas és Győr-Sopron megyében. A mo.-i cigányok a nyelvi különbségeken túl még több kisebb-nagyobb etnikai és életforma-csoportra tagolódnak. A cigány anyanyelvűek között többségben vannak az oláhcigányok (cigányul vlahi), akik foglalkozásuk szerint oszlanak meg, pl. lovara (lókereskedők), colara (szőnyegkereskedők), khelderara (üstfoltozók) stb. (A csoportmegjelölések ma már csak az eredeti foglalkozásokra utalnak.) Mindössze néhány ezren beszélik az oláhcigány nyelvtől nagymértékben eltérő kárpáti cigány dialektust (gurvari vagy maskar). A D-Dunántúlon ugyancsak kis számban élnek az ún. német és vend cigányok. A román anyanyelvű cigányok legnépesebb csoportja a beáscigányok, akiknek teknővájás az eredeti főfoglalkozásuk. A magyar cigányok (cigányul romungro) ma már szinte valamennyi társadalmi rétegben és igen sok foglalkozási ágban megtalálhatók. – A mai mo.-i cigányok sem nyelvi állapotukat, sem kulturális helyzetüket, sem társadalmi szervezettségüket tekintve nem rendelkeznek a nemzetiség vagy a nemzeti kisebbség elégséges ismérveivel. Jelenleg a gyökeres életforma-váltás állapotában vannak. Többségük falun él, de egyre nagyobb számban költöznek városokba. Föladják eredeti foglalkozásaikat és elkülönült telepeiket, iparban vállalnak munkát, ami szociális helyzetük változását is fokozatosan maga után vonja. – Kezdetben a cigányokat egyiptomi eredetűeknek vélték. Nyelvük indiai rokonságának felfedezése Vályi István Hollandiában tanuló ref. teológus nevéhez fűződik (1776). Neves mo.-i ciganológus kutatók voltak Wlislocki Henrik, Habsburg József főherceg, Hermann Antal, Erdős Kamill. A mo.-i cigányok kultúrája mindeddig kevéssé föltárt. Az európai szokásoktól merőben eltérő, azzal eredetileg össze nem férő életmódjuk miatt ma is számos évszázados gyökerű balhiedelem és előítélet veszi körül őket. – Társadalmi szervezetük alapegysége a nagycsalád, amely nemzetséggé és törzzsé sosem fejlődött. A vándorló karavánok több, egymással laza rokonságban álló nagycsaládból álltak. A cigányokat jellemzi, hogy anyagi kultúrájuk tárgyait szinte kizárólag készen másoktól veszik, maguk nem készítik. Folklórjuk gazdag és változatos. Elemeit a vándorlás során érintett országok, ill. a letelepült csoportokat körülvevő népek folklórjából vették át. Rendszerint annak archaikus rétegeit őrzik. Erre a mo.-i cigányok köréből is sok példa van (mese, tánc). – Irod. Erdős Kamill.: A Békés megyei cigányok. Cigánydialektusok Magyarországon (Gyula, 1959); Sárosi Bálint: Cigányzene... (Bp., 1971); Vekerdi József: A cigány népmese (Bp., 1974); Kemény István: A magyarországi cigány lakosság (Valóság, 1974. 1. sz.).

Kósa László

cigányok temploma, a: Eldorádó-motívumokból összeállított verses, néhol énekelt tréfás → hazugságmese a sajtból (szalonnából) épült templomról, melynek teteje palacsintából, harangja sódarból, harangkötele kolbászból készült, s amelyet a hívek végül megesznek (AaTh 1932). 18 magyar változatát ismerjük, az első a 17. sz.-i Bocskor daloskönyvből, az utolsó 1956-ban Ruszkovics István repertoárjából került feljegyzésre. Ismeretesek román és erdélyi szász változatai is, a nemzetközi mesekatalógus csupán litván változatokat ismer. – Irod. Dömötör Sándor: A cigányok temploma (Erdélyi Múz., 1932); Dömötör Sándor: Felfalt templom (Ethn., 1935); Seemayer Vilmos: Énekes népszokások Somogy és Zala vármegyékből (Ethn., 1937); Turóczi-Trostler József: János pap országa (Magyarságtudomány, 1943); Kovács Ágnes: A bolond mesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoport Adattárában).

Kovács Ágnes

cigánysíp: a cigányzenekarban használt → klarinét.

cigánytánc: A cigányok tánckultúrájának viszonylagos egységéről csak kisebb területeken belül lehet szó, mert tánckincsük regionálisan módosulva kapcsolódik a befogadó népekével, s rendszerint e népek régibb hagyományait alakítják sajátos előadásmódjuk szerint. A Balkánon a lánctáncok régibb formáinak s bizonyos rituális táncoknak a hordozói. A Kárpát-medencében szóló férfi- és páros táncok, valamint fegyvertáncok archaikus formáinak őrzői, alakítói, vagyis tánckincsük alapvonásaiban igazodik az itt élő népek eléggé egyívású régi táncaihoz. Törzsek vagy foglalkozások szerint legfeljebb a tánchagyományok őrzésének intenzitása, asszimilációjuk foka szerint vannak kisebb különbségek. Tánckultúrájuk regionális eltérései inkább a helyi parasztlakosság táncainak régibb – sokszor már elfelejtett – rétegéhez való alkalmazkodásukról tanúskodnak. A Duna menti ún. román cigányok pl. bizonyos balkáni lánctáncformák hordozói, a Felső-Tisza vidékiek a pásztortáncokkal rokon botolóban jeleskednek, Erdélyben pedig a friss csárdás régies, összefogódzás nélküli formáját (cigánycsárdás, csingerita) tartják jellegzetes cigánytáncnak. A K-európai paraszti táncfolklór sok régi elemének megőrzését mutatja az is, hogy a parasztság „cigány” „cigányos” pejoratív jelzője gyakran saját volt hagyományai elavultnak ítélt elemeire vonatkozik, amelyek fokozatosan a cigányok használatába kerültek át. A cigányok ugyanakkor minden új divat gyors befogadói és asszimilálói, tánckultúrájuk ma is eleven, változik, fejlődik éppúgy, mint zenéjük. – Táncéletük teljesen spontán, nem a zárt paraszti szokásrend szabályai szerinti → táncalkalmak keretében zajlik. Náluk bármikor, bárhol, bármely napszakban sor kerülhet táncra, munka közben csakúgy, mint a halottvirrasztás szüneteiben. Szervezett zenés táncalkalmaik (cigánybál, cigánylakodalom) viszont a helyi parasztság szokásgyakorlatához illeszkednek. Táncaiknak sajátos színt ad a kezdetleges zenekíséret, mely a vokális tánckíséreti módoknak s a spontán zenélés szükségmegoldásainak, a hangszer- és zenekar-imitációknak egész sorát őrizte meg vagy fejlesztette ki (→ bőgőzés, → pergetés). Cigányzenekari kíséretet saját táncaikhoz ritkán s csak a zeneileg fejlettebb magyar cigányok alkalmaznak. A cigánytáncok általános előadási sajátossága az az elemi erejű, túlfűtött, olykor az eksztázisig is fokozódó átélés, amellyel ma már szinte csak az Európán kívüli természeti népek körében találkozunk. Az érzelmi, hangulati fűtöttség az arcjátékban, hangkitörésekben éppúgy megnyilvánul, mint a lazább, szertelenebb magatartásban és mozgásmódban, valamint az obszcén mozdulatok, gesztusok gátlástalan alkalmazásában. – A mo.-i cigányok körében élő táncok: a → rókatánc, a → botoló, a → cigánycsárdás, valamint a legáltalánosabban jellemző ún. cigánytánc. A cigánytánc műfajilag korántsem egynemű kategória: férfi- vagy női szólótáncot és vegyes páros táncot (→ páros táncok) egyaránt magába foglal, vagyis műfaji összemosódás jellemzi (→ ugrós). Individuális jellegű, rögtönzött szerkezetű táncforma, mint a Kárpát-medencei táncok többsége. A

= 120–138 tempójú „táncalávaló nótá”-ra (khelimas djíli) járt
-os metrumú cigánytánc ritmuskísérete gyors → düvő vagy → esztam, ill. ezt imitáló szájbőgőzés. A főleg csapásoló motívumokból felépülő, a zenéhez nagymértékben illeszkedő ritmikus, virtuóz táncot állandó ujjpattogtatással kísérik. A zene és tánc illeszkedésének jelölésére használatos → pont terminológia az Alföld keleti peremén élő cigányok táncaihoz is kapcsolódik. A cigánytánc formai és zenei vonásai révén a régi ugrós-legényes tánccsalád tagjai közé illeszkedik, legközelebbi rokonai az
ardeleana, féloláhos, tehát az erdélyi → legényes kezdetleges formái. A cigánytánc páros változatában a táncosok összefogódzás, egymás érintése nélkül táncolnak egymással szemben. A férfi virtuóz csapásoló táncát a nő egyszerűbb motivikájú tánca egészíti ki, amelyet elegáns, játékos, olykor érzékinek tűnő harmonikus karmozgás, körzés és ujjpattogtatás kísér. A nő mindig a férfi nyomában táncolva szinte szorítja, akadályozza társát a táncban. Játékosan versengve csalogatják egymást, olykor kifordulnak, „megcsalják egymást”. A régi európai csalogatós (→ csalogatás) páros táncok primer formáinak egyikét szemlélhetjük a páros cigánytáncban. A cigánytáncra a tánctörténeti emlékeink több ízben utalnak a 17. sz.-tól, s a tánczenei források is tartalmaznak táncdallam-feljegyzéseket (Kájoni-kódex, Apponyi, Linus). – Irod. Martin György–Pesovár Ernő: A Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményei és módszertani tapasztalatai (Ethn., 1958); Martin György: East-European relations of Hungarian danse types (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Pesovár Ernő: Der Tändel-Tschardasch (Acta Ethn., 1969. 1–3. sz.); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I– IV., Bp., 1970).

Cigánytánc (Nyírvasvári, Szabolcs-Szatmár m.)

Cigánytánc táncírása

Martin György

cigányzene: cigányzenészek – elsősorban városi cigányzenészek – által játszott zene Mo.-on. Ez a zene azonban nem cigány (s ezért szigorúan megkülönböztetendő a cigány népzenétől), hanem zömében a 19. sz.-ban keletkezett magyar népies műzene (→ verbunk, → magyar nóta, → csárdás), amelyhez tekintélyes mennyiségű nemzetközi szórakoztató zene is társul. Hogy mégis cigányzene lett a neve, ezt leginkább a következő tények magyarázzák: 1. a cigányzenészek kotta nélkül játszanak; jellegzetes magyar repertoárjuk szerzőinek, a verbunk-, nóta-, csárdásszerzőknek a neve nem került a darabokkal együtt forgalomba. Így könnyen megrögződhetett az a tudat, hogy mindannak amit a cigányzenész játszik, ő maga a forrása. – 2. Az említett műfajokban az előadásnak igen nagy szerepe van: a többnyire csak egy szólamban megkomponált, vázlatosan lekottázott nótát a cigányzenekar a maga technikai adottságaival, hagyományos formulakészletével, rutinjával, ügyes rögtönzésével tetszetősen hangzó darabbá formálja. Ennyiben tehát a cigányegyüttesnek része is van az alkotásban. A cigányok mint hangszeres előadók nemcsak a magyaroknál, hanem más népeknél: a törököknél a Balkánon, Romániában is fontos szerephez jutottak. Nálunk legkorábban 1489-ben, majd 1525-ben említenek cigányzenészeket; mindkét esetben fejedelmi számadáskönyvben. A 16. sz.-ból még három mo.-i cigányzenészadatot tudunk említeni: 1584-ben egy, az esztergomi bég által rendezett díszmenetben három cigányzenész szerepelt; 1596-ban magyar végvári vitézek foglyul ejtették a pécsi bég két cigányzenészét, egyik hegedűféle vonós hangszeren, a másik kézzel pengetett cimbalmon játszott; 1599-ben a Gyulafehérvárra bevonuló Mihály havasalföldi vajda kíséretében ugyancsak vonós hangszeren játszó cigányzenészek is szerepeltek. A 17. sz.-ban kimondottan cigányzenészre vonatkozó adatot csak az 1683-ban megjelent Ungarischer Simplicissimusban találunk; itt két esetben cigány trombitásokról van szó, egyszer pedig az élő hagyományból is ismert kettős szerepű – hegedűs és kovács – erdélyi cigányról. 1736-ban Apor Péter székely főnemes emlékiratában hegedűs és dudás cigányokat említ. Thököly Imre udvarában az 1683. évi udvartartási jegyzék 29 egyébfajta zenész között mindössze egyetlen, jelentéktelen cigányzenészről tud. II. Rákóczi Ferenc környezetében nincs tudomásunk cigányzenészről. – Az első két nevezetes cigányzenész közül az egyik, egy Barna Mihály nevű – a régebbi történeti adatokban szereplő cigányzenészekhez hasonlóan – főúri környezetben bukkant fel: egy 1737 körüli főúri lakodalomban rögtönzött zenei versenyen szerzett magának hírnevet. Czinka Pannának (halála éve 1772) ugyancsak úri mecénása volt: egy Gömör megyei Lányi János nevű földbirtokos, aki előbb Rozsnyón zenére taníttatta, majd bandájával együtt szolgálatában tartotta és patronálta. Czinka Pannáé volt az első igazi cigányegyüttes. Összetétele: két hegedűs (egyik közülük a prímás, a másik a kontrás), egy cimbalmos és egy bőgős. Általános gyakorlat szerint máig ez a kötelező legkisebb létszám és összeállítás. Ebből a prímás a dallamot játssza, a többiek dolga a harmóniai és ritmuskíséret. Harmóniát azonban a múlt század elején a cigányzenekarok általában még nem tudtak. Ebben az időben a jóindulatú lelkes, művelt zenészek – maga Liszt is – „szokatlannak”, „merésznek” találták a cigányok együttes játékát, de legtöbben a zeneértők közül meglehetősen sok szemrehányásban részesítették a mai, harmóniai érzékükre büszke cigányzenészek elődjeit az akkori Ny-európai zenéből rosszul ellesett kontár harmonizálásért. Általánosabban csak a 19. sz. közepétől kezdték el a harmonizálás megtanulását, s e célból leginkább katonakarmesterek szakértelmét vették igénybe. – A 18. sz. végére nagyjából kialakult cigánybandák a 19. sz. közepére már országosan elterjedtek – nem a kisebb falvakban, hanem csak a nagyobb települések, főleg városok környékén. A szegényebb néprétegekhez és a kisebb falvakban „felülről” terjedt a cigánybandák divatja, a végérvényesen máig sem jutott el a magyar terület minden sarkába. A hagyományos városi jellegű – legkisebb létszám esetén négytagú, kedvező esetben nyolc- (sőt régebben tizenkét) tagú, csellóval, klarinéttal is bővített – együtteseken kívül vannak egy-egy területre jellemző egyébfajta cigányegyüttesek is. Ilyen a csíki székelyeknél a → hegedű és → gardon együttese, a mezőségi magyaroknál a hegedűből, brácsából és csellóból álló háromtagú együttes. Ez utóbbi két együttesfajta azonban teljesen a paraszti zenei hagyományhoz idomult; repertoárja, játékmódja csak az említett területekre jellemző; nincs köze ahhoz a félnépi játékmódhoz és repertoárhoz, amelyet általában cigányzene néven szoktak emlegetni. – Mo.-on mint máshol is, a cigányoknak csak egy kis töredéke foglalkozik zenével. Ez a töredék viszont a leginkább magyarosodott, polgárosodott, asszimilált réteg, mely minden tekintetben, de főleg zeneileg nem a cigányság zöméhez, hanem a magyar környezethez igazodik. Ez érthető is, hiszen a hivatásos szórakoztató zenésszel szemben a legfőbb követelmény, hogy közönsége zenei igényeihez igazodjék. A cigányzene fejlődése tetőpontját a múlt századi magyar polgári ízlés hatása alatt városokban érte el. Abban a környezetben ragadt rá a helytelen cigányzene név is; ami azonban egyáltalán nem vonatkozik az ugyancsak javarészt cigányzenészek által megőrzött → hangszeres népzenére. – Irod. Bartók Béla: Cigányzene? Magyar zene? (Ethn., 1931); Sárosi Bálint: Cigányzene... (Bp., 1971).

Sárosi Bálint

cigarettázás: a dohányzás egyik módja, a finom papírhüvelybe töltött dohány szívása. Eredete a 18. sz. elejére, Brazíliába megy vissza, ahol az indiánok dohányzási szokása volt. Spanyol- és Franciao.-on keresztül terjedt el Európában. Első nagy divatját a krími háború idejében (1856) élte, ahol sok nemzet katonái harcoltak és eltanulták egymástól a cigarettázás szokását. A cigarettázás gyors terjedésének feltétele a gyufa feltalálása, oka a gyors, bármily helyzetben való rágyújtás és dohányzás lehetősége volt. A cigarettázás a → szivarozással együtt a múlt század második felében háttérbe szorította a nyugodt körülményeket igénylő → pipázást. Jobban megfelelt a modernebb korok életritmusának. Szinte kizárólagos formája lett a dohányzás megváltozott szokásának. A dohányzó magyar parasztság nagyobb tömegekben csak az I. világháború után kezdte elhagyni a pipázást és tért át a cigarettázásra. – Irod. Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).

Kósa László

cigula: Biharban, a Kunságon, a Felföldön és a Dunántúlon a szűrök szegéséhez, borításához használt vékony, gyakran piros posztócsík. Nevezik még cikulának, aláfogásnak is. Ezt később kicsipkézték. Csökülyben, ahol nem volt divat a posztóborítás, színes sodrással vagy zsinórral díszítették a szűröket, s a zsinór alá keskeny posztócsíkot, cigulát fogtak. Ezeket a szűröket nevezték csipkésnek. Cigula volt a neve a somogyi Garibaldi- vagy parasztszűr színes kontúrdíszítéseinek. A palóc szűrök keskeny, fekete szegése alá piros aláfogás, cigula járult. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp. 1930).

Gáborján Alice

ciklendezés: → evező

ciklus <gör. küklosz ’kör’>: 1. alkotások egy csoportja, amelyek tartalma, témája vagy főhőse azonos vagy szorosan együvé tartozó. Voltaképpen az → alműfajhoz hasonló szerveződési egysége az → egyedi műalkotásoknak. A magyar folklórban is főként az epikus népköltészet ismeri, ilyenek pl. az ostoba ördögről szóló mesék, egyes → állatmesék vagy az egy-egy személyhez, embertípushoz, pl. Mátyás királyhoz kapcsolódó anekdoták és trufák, Angyal Bandihoz, Vidróczkihoz kapcsolódó betyármondák, betyárballadák, tudós pásztorhoz vagy kocsishoz fűződő hiedelemmondák, Krisztusról és Szent Péterről szóló legendák stb. A ciklus egyes darabjait a központi személy kapcsolja össze, s az összetartozást érzékeli is a közösség, amelyben élnek. Ez azonban nem akadálya annak, hogy más környezetben ugyanaz az anekdota ne kapcsolódna más hasonló jellegű történelmi személyhez, a Ferenc József-anekdoták pl. Nagy Frigyeshez vagy Mátyás-mesék Stefan cel Marehoz. Az összetartozás érzete abban jut kifejezésre, hogy ha valaki a társaságban ilyen történetbe, anekdotába kezd, a jelenlevők tudatában nyomban előtérbe kerülnek az illető személyről élő mendemondák. A ciklusképződés jellegzetes folyamat a szóbeli költészetben: pl. a Bagi urammal kapcsolatban valóban megtörtént egy-két tréfás eset mellé egymás után sorakoznak a valóságban soha meg nem történt vándor anekdoták, melyek azonban jellemzőek arra, akiről szólnak. Ünnepekkel összefüggő szokások gyakran csoportosulnak, mégsem szokás ciklusnak nevezni a jeles napok vagy az élet jelentős eseményeinek szokáskörét (pl. nincs karácsonyi vagy lakodalmi szokásciklus). Néha így nevezik viszont az egymás után következő és hasonló jellegű ünnepnapok szokásait (pl. farsangi, böjti szokáskör). (→ még: műfaj, → szüzsé, → szüzsécsoport) – Irod. Van Gennep, Arnold: Manuel de folklore français contemporain (I–VIII, Paris, 1943–1958); Mustard, H. M.: The Lyric Cycle in German Literature (New York, 1946); Banó István: Mesemorfológia, meseélettan (Ethn., 1947); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972). – 2. A mo.-i ábrázoló népművészetben az → emberábrázolásos díszű palóc padokon (→ palóc áttört bútor) gyakori kompozíciós megoldás, hogy a háttámla felületét kitöltő, különálló táblák jelenetei összefüggő ciklust alkotnak.

Kovács ÁgnesVoigt Vilmos

cimbalom: trapéz alakú húros hangszer, amelyet két faverővel ütve szólaltatnak meg. A mai általánosan használt, négy lábon álló pedálos nagycimbalom vagy pedálcimbalom elődjét, a láb és pedál nélküli kiscimbalmot a magyar nyelvterületen már csak kivételes ritkasággal lehet használatban látni. Egy évszázaddal ezelőtt a kiscimbalomokat nemcsak műhelyben, hanem házilag is készíthették úgy, mint még ma is a citerát. Részben innen a méretbeli változatosság s a fennmaradt darabok egy részénél a készítés kezdetlegesebb módja. A hangszekrény teteje, alja, oldala fenyődeszkából van; tőkéi régebben leginkább juharfából készültek. A régi kiscimbalmokban acélmerevítő nincs, a húrozat terhét a hangszekrény faszerkezete viseli. A cimbalom húrjai acélból készülnek. Egy-egy hangnak a cimbalmon nem egy húr felel meg, hanem 3 vagy 4 húrból álló húrcsoport – ún. húrkórus, c’-től felfelé a kifeszített teljes húrhossz osztva van: a cimbalom leghosszabb pallója 3:2 arányban osztja a húrok hosszát. A cimbalom tartozéka a két darab verő. Ezeket dió- vagy akácfából készítik. A verők kissé felfelé görbített fejét vattapólyával tekerik be. Külön ún. kemény verőt is szoktak készíteni. A kemény verők fejét csupaszon hagyják v. keskeny, kemény bőrsávot, filcet kötnek rá szoros cérnatekeréssel. A verő szárának karcsúnak és ruganyosnak kell lennie (5 mm körüli átmérő). – A cimbalomok hangkészlete a múlt század első felében még diatonikus volt. A legkisebb méretű régi diatonikus kiscimbalomok hangterjedelme pl. g-g” körül volt. A mai pedálos nagycimbalmok hangterjedelme többnyire D-től e’”-ig terjed temperált kromatikus hangolásban (a közbeeső fokokból egyetlen hang, a disz hiányozni szokott). – A trapézformájú, két faütővel megszólaltatott húros hangszert – a mi cimbalmunk elődjét – Perzsiában a 13. sz. közepe táján készítették. Perzsa neve santir vagy santur; santurnak nevezik az örmények és grúzok is, akiknél szintén máig használatban van. Európai előfordulásáról a 14. sz.-tól kezdve van adatunk. Az olaszok salterio tedesco, a franciák tympanon, a németek Hackbrett, az angolok dulcimer néven ismerik. A 17–18. sz.-i Ny-Európában gyakran emlegették egyebek között divatos női hangszerként, sőt templomi hangszerként is. 1700 körül Hebenstreit Pantaleon német zenész hangversenyezés céljára a cimbalomnak egy tökéletesebb változatát készítette el. Népi hangszerként tőlünk Ny-ra ma már csak Tirolban fordul elő. Ismerik és használják a délszlávok, románok, szlovákok, fehéroroszok, ukránok is. Hazai történeti forrásainkban a cimbalom szó a 16. sz. második felében bukkant fel először. Egy 1543-ban Bécsben keltezett levél még hegedősöknek nevezi a cimbalmon játszó cigányokat: „a legkiválóbb hegedősök, a fáraók ivadékai játszanak itt, akik nem ujjal pöngetik a húrokat, hanem faverővel verik s teli torokkal énekelnek hozzá.” 1596-ban egy másik levélírónak a pécsi bég két foglyul ejtett cigányzenészéről írva viszont az tűnik fel, hogy az egyiknek „czimbáliomja vagyon, olyan szabású, mint azkivel az deákok az misét éneklik, de nem fával veri, hanem mint az hárfát, csak az ujjaival kapdozza”. Két dolgot is megtudunk ebből az idézett részletből: 1. hogy a cimbalom pengetett közeli rokonát (psalterium) is használták a 16. sz.-ban mo.-i „hegedősök”; 2. hogy a cimbalom nálunk a 16. sz.-ban nemcsak a lenézett szórakoztató zenészeknek, hanem „az deákoknak” is hangszere volt. Korábbról, 1567-ből is fennmaradt említés Cimbalmos Imre nevű diákról. A 17. sz. magyar főúri zenéjének a dudával, hegedűvel, virginállal egyenrangú hangszere. Végleges helyét a cigányzenekarokban a 18. sz. folyamán foglalta el. – A ma ismert nagy pedálcimbalmot a bp.-i Schunda V. József az 1870-es években szerkesztette meg. Ez a tökéletesített változat néhány évtized alatt kiszorította a gyakorlatból a régi kiscimbalmokat. 1898-ban Mo.-on már több mint negyven hangszerkészítő készített Schunda mintájára pedálos cimbalmokat. Nemcsak a mo.-i igényeket elégítették ki, hanem külföldre is sokat szállítottak; még Indiáig és Ausztráliáig is eljutottak ezek a magyar cimbalmok. – A cimbalom a cigányzenekarokban azok keletkezésétől, a 18. sz.-tól fogva honosodott meg. Itt elsősorban dallamkísérő, töltő, akkordhangszerként szerepel. Az országszerte itt-ott még ma is meglelhető parasztcimbalmosok többnyire ugyanúgy használják a cimbalmot (ma már ugyanaz a gyári hangszer, mint a cigányzenészeké), mint egyéb parasztkézben levő népi hangszert: csaknem kizárólag dallamjátszásra, amit „maguktól” tanultak meg. Ha akad közöttük igényesebb, az a cigány cimbalmosok játékát utánozza. A nép között régebben a szóló cimbalom, a dudához és a tekerőhöz hasonlóan, elsősorban kocsmai mulatozások hangszere volt. – Irod. Schunda V. József: A czimbalom története (Bp., 1907); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).

Kiscimbalom

Cimbalmozó férfi

Sárosi Bálint

cimboraság: 1. a serdülőkorban kialakuló és a legénykorban kiteljesedő, a felnőttkorban felemlegetett pajtási viszony, amely nem annyira mély, mint a baráti kapcsolat (→ baráti csoport, → leánybanda), de annál sokkal mozgékonyabb és szélesebb. Cimboraság létrejöhet közös munka, együttdolgozás, együttmulatás révén, de létrehozhatja az udvarlásban, összebeszélésben megnyilvánuló cinkosság, a közös gondok által teremtett bizalmas (nem baráti) viszony. Éppen ezért a cimboraságnak a barátsággal szemben van némi pejoratív jelentéstartalma is. Sajátos formája a katonacimboraság, amelyet az egy faluból valók otthonuk utáni vágyódása teremt, később pedig – megfordítva – az egy időben és kötelékben eltöltött szolgálat tesz katonacimborákká egészen távoli vidékekről származó embereket. – 2. a munkatársulás egyik speciális, kihalt, de szükségből mindig újratámadó formája. A szántásnál az elegendő igaerővel nem rendelkező jobbágyok állataikat összefogták egy eke elé, s így segítették ki egymást („cimborával szántó”, „cimborás”) (→ egész eke). Az I. és II. világháború alatt és után a rekvirálások folytán állataikat veszített parasztok vagy a felszabadulás után földhöz juttatott új gazdák hasonlóan jártak el. A cimbora szó azonban ekkor, ebben az értelemben már kiveszett, csak a társulási forma maradt meg. – Irod. Makkai László: Paraszti és majorsági mezőgazdasági termelés a XVII. században (Bp.–Gödöllő, 1957); Soós Imre: A jobbágyföld helyzete a szolnoki Tiszatájon 1711–1770 (Eger, 1958); Szabó László: Munkaszervezet és termelékenység a magyar parasztságnál a XIX–XX. században (Szolnok, 1968).

Németh ImreSzabó László

címerfa: → látófa

címermondák: Nemzetségek, családok pajzsán, sisakján, hadi jelvényein alkalmazott ábrázolásokhoz számos esetben mondai vagy ritkábban anekdotikus történetet fűz a hagyomány. E mondák legrégibb rétege totemisztikus emlékeket őriz, a család egykori állatősére utal, akitől az állítólag eredetét vette. Így Árpád nemzetsége az → Emese álmáról szóló monda tanúsága szerint a turult, azaz héját tekintette ősének, Géza fejedelem koráig koronás héját ábrázolt pajzsán. Hasonló szemlélettel lett a sólyom a Csanád, valamint az Őrsur nemzetség, a sas az Aba, úgyszintén a Kaplony, valamint a Miskolc nemzetség, a farkas az Igmánd nemzetség, az oroszlán a Csák, a hattyú a Szalók nemzetség jelvénye. A nyugatról betelepült lovagi családok címerein geometriai alakzatokat, stilizált növényeket, képzelt állatokat találunk, az utóbbiakat többnyire kereszttel is megjelölve; ezek a jelképek is egy-egy család címerszerző ősének kiemelkedő erényére vonatkoznak, amelyekről mondák éltek a nép ajkán. A címerábrázolásokhoz fűződő monda általában azokat a való vagy költött eseményeket tartalmazza, amelyek által a család a címerhez és a vele járó birtokhoz és kiváltságokhoz jutott. A Cserei család címerében a kardhegyre tűzött török fej arra mutat, hogy ősük harci érdemeivel szerezte: a monda szerint a királyt mentette meg élete kockáztatásával. A Báthoriak címere (saját farkába harapó sárkánykígyó) óriáslény leküzdésére utal. A Bethlenek címerének kialakulása állítólag egy vadászat eredménye, ősük itt érdemelte volna ki címerét kiváló lövéssel. A Hunyadiak címerén a csőrében gyűrűt tartó holló Heltai Gáspár Magyar krónikája szerint (1575) a család királyi vérből való származásának emléke. Eszerint a szép Morzsinai-leánynak az Erdélyben utazó Zsigmond királytól fia született, ezt Zsigmond írásán kívül még aranygyűrűjével is igazolta. A gyűrűt azonban a kisfiútól egy tolvaj holló elcsente, s nagybátyja hogy visszaszerezze, nyíllal lőtte le a fáról a madarat. Zsigmond utóbb a gyűrűt felmutató gyermeknek adományozta Hunyadot és vidékét. A történet párhuzamos az ókori Kelet egyes perzsa, arab–zsidó és hindu mondáival, s talán a Szentföldet járó zarándokok által talált utat népünkhöz. – Irod. Szendrey Zsigmond: Magyar népmonda típusok és tipikus motívumok (Ethn., 1922); Solymossy Sándor: Monda (A magyarság néprajza, III., Bp., 1943); Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig. A törzstől az országig. – Kurszán és Kurszán vára (Bp., 1959).

Sándor István

cincárok: a D-Balkánon élő románok, az ún. makedorománok, saját nevükön arumânok neve a szomszédos délszlávok nyelvében és a régi magyarban. Bár a bizánci típusú feudalizáció a makedorománokat korán érintette, nemzeti államuk, szervezetük nem alakult ki. Jelentékeny szerepük volt a Balkán-félsziget urbánus életében. Pásztorkodással foglalkozó falusi közösségeik mellett sokfelé keresettek voltak építőmestereik, ötvöseik, kereskedőik. Az oszmán-törökök előnyomulásával sokan elmenekültek közülük. Mo.-on is nagy számban éltek cincárok. A 19. sz.-ban is még népes cincár kolónia volt Pesten. Nyelvünkben a cincár szónak másodlagosan kialakult a juhkereskedő, juhmészáros, kontár mészáros, böllér jelentése, de élt a közvetítő kereskedő értelme is. Mindezek a makedoromán közösségek tagjainak jellegzetes foglalkozására, életmódjára utalnak. Századunkra közösségeik a hazai görögökkel párhuzamosan asszimilálódtak. A makedorománok nyelve, néprajza, település- és néptörténete alapvető fontosságú az egész románság etnogenezise szempontjából. Kétségtelen, hogy nyelvi elkülönülésük a románság többi ágától viszonylag későn, a 10–11. sz. után bontakozott ki.

Filep Antal

cinege: az → ugrós táncfajta sárközi változata. Szóló-, páros vagy csoportos női körtánc. Elnevezését gyakori kísérődallamának szövegéről (Hol jártál az éjjel cinegemadár…) nyerte. (→ még: csillagtánc, → háromugrós) – Irod. Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962); Martin György–Pesovár Ernő: Determination of motive types in dance folklore (Acta Ethn., 1963. 3–4. sz.); Martin György: Motívumkutatás–Motívum rendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motívumkincse (Bp., 1964); Népdaltípusok (A Magyar Népzene Tára, VI., Bp., 1973).

Martin György

cinkotai kántor, a: → Mátyás-mese, ill. annak hőse. A mese cselekménye: a cinkotai plébános egy régi okirat alapján apáturaságot kér Mátyás királytól. Mátyás hajlandó teljesíteni a kérését, ha megfelel három kérdésre (vagy Mátyás király – József császár – országjáró útja során feliratot lát: „Bú és gond nélkül élek”. Megharagszik s a ház gazdáját maga elé rendeli, hogy feleljen meg három kérdésre: a) Hol kel fel a nap? b) Mennyit ér a király? e) Mit gondol a király? – A pap nem mer a király elé menni. A részeges kántor vállalkozik rá, hogy a plébános ruhájában megfelel a király kérdéseire: a) A királynak Budán, neki Cinkotán. b) Isten után első a király. Ha Krisztusért 30 ezüstöt adtak, a király megér 29-et. c) A király azt gondolja, hogy a cinkotai plébánossal beszél, pedig csak a kántorral. Mátyásnak megtetszenek a cinkotai kántor válaszai, felkínálja az apáturaságot, de az áthárítja a plébánosra, csak azt kéri, hogy Cinkotán nagyobb legyen az icce, mint másutt. (AaTh 922) A világhírű mese több redakciója is ismeretes nálunk. Egyiknek a forrását is ismerjük: Kis János Elmés mulatságok, ill. Jókai Mór A magyar nép élce szép hegedűszóban c. gyűjteménye („A cinkotai plébános régi okmány alapján apáturaságot kér ...”). A feliratos redakció II. Frigyeshez, Mátyás király, majd II. József sors- és pályatársához kapcsolódik, tehát a legújabbak közül való. Az ehhez kapcsolódó magyar változatok könyvforrása nem ismert, de megléte valószínűnek látszik. A mese első változatát a 9. sz.-ban jegyezték fel az egyiptomi koptok között. Európában a 13. sz.-ban vált ismertté. A 15. sz.-ban farsangi játék formájában is előadták. (Nálunk Balog István írt színdarabot belőle a 19. sz. elején, ezt a 80-as években fel is újították.) Míg az európai változatok nagy része viszonylag korai, s írásbeli előzmények alig befolyásolták, a magyar változatok, különösen a legújabban feljegyzettek írott forrásokra vezethetők vissza. – Irod. Anderson, W.: Kaiser und Abt (Helsinki, 1923; FFC XLII); György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Bárdosi János: Szentivánfai anekdoták (Szombathely, 1961); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); de Meyer, M.: Le conte populaire flamand (Helsinki, 1968; FFC 203); Penavin Olga: Jugoszláviai magyar népmesék (Bp., 1971; UMNGy XVI).

Kovács Ágnes

cinterem: → temető

cipész: cipő készítésével és javításával foglalkozó kisiparos. A korábban általános csizmadiamesterség mellett csak a múlt század első felében kezdett mezővárosokban, majd falvakban a cipészmester is megjelenni. Eleinte még gyakran egyet jelentett az ún. „német vargák”-kal, akik nyugati divatok szerint finomabb lábbeliket, férfi és női cipőket készítettek. Egy időben, amikor a „keleti” jellegű csizma minden formai és technikai eleme nyugatiakkal cserélődött fel, finom csizmák készítésére is áttértek a cipészek. A cipész eszközei: szabódeszka, musta (= réznehezék), bicskia és dikics (kések), árak, szurkos cérna vagy fonál és sörték a varráshoz (tű helyett), csiptető a szárvarráshoz, lábszíj a varráshoz vagy szögezéshez, ráspolyok, kármentők, dörgölőfák és fafütyülők. A 19. sz. második felétől napjainkig a cipészmester a magyar falusi kisiparosság egyik legjellegzetesebb alakja volt. Városi divatokhoz igazodó cipészek egyes vidékeken jelentős ízlésformáló hatással voltak a paraszti, elsősorban a női lábbeliviseletre. – Irod. Frecskay János: Csizmadia-, cipész- és vargamesterség (Mesterségek szótára, I–II., Bp., 1882–84); Vajkai Aurél: A lábbeli készítés múltjából Veszprém megyében (Bp., 1960).

Gáborján Alice

cipó: kerek kenyér alakú, de a kenyérnél kisebb, annak a tésztájából kiszakított, vagy tőle eltérő gabonafajtából, ill. lisztminőségből kenyér vagy kalács módjára készült sült tészta. A DNy-Dunántúl kivételével a házi kenyérkészítésnél mind a búza-, mind a rozskenyér érett tésztájából mindenütt alakítanak egy kisebb kenyeret, melynek súlya 1–2 kg körül mozog. A kenyerekkel együtt, de gyorsabban megsül, elsőként eszik. Neve a Közép-Dunántúlon a Bakonytól a Dráváig pompos, a Bodrog–Tisza–Szamos táján lepény, lepényke, másutt cipó. Kenyértésztából gyerekeknek ökölnyi, szegényeknek, koldusoknak különböző nagyságú cipót gyakran sütnek. (→ szegények etetése) A D-Dunántúl rozskenyeres vidékén és az Alföld ÉK-i peremén a rozskenyeres. ill. kukoricakenyeres körzetek érintkező övezetében ünnepi alkalomra búzalisztből 1–2 kg-os, kenyér alakú tésztát sütnek. Ez a 20. sz.-ban többnyire tejes kalácstészta, de gyakran készül még teljesen kenyér módjára, annak erjesztőanyagával. A mindennapi kenyértől a méretén kívül csak jobb minőségű alapanyagában különböző ünnepi cipó a → kenyér és → kalács differenciálódásának egyik kiindulópontja a népi táplálkozásban. A cipó a régiségben nem ’fehér kenyér’, hanem ’kis kenyér’ elsősorban. A középkor végén nála nagyobb kenyérforma is szokásos már, de nemesi udvarházakban a 16–17. sz.-ban a kenyeret elsősorban cipónak nevezett kis méretben sütötték, amelyből egy személy napi adagja többnyire két darab volt. A párhuzamosan 2–3 minőségben készített cipók a liszt korpátlanításának mértékében, esetleg a gabonafajtában különböztek egymástól. A finomabbak az urak, az egyszerűbbek a gazdasági alkalmazottak ellátására szolgáltak.

Kisbán Eszter

cipő: → lábbeli. Egyéb elnevezései: cipellős, cipellő, cepők. A cipő szó középkori német eredetű. Első előfordulását az 1380 körüli Königsbergi Töredékből ismerjük. A szócsalád az idők folyamán különböző, ma már néha alig fellelhető formákat jelentett. Így 1598-ban Debrecenben egy → varga által készített remek „egy files cepelles”; 1673-ban: „Az czipellesnec talpai ket fulei es kotoi, szorito szijaj vannac”. Jelenthetett ez a szó száras cipőformát, bakancsfélét is. Hasonló formájú lehetett a Kecskeméten 1601-ben felemlített „saru czipellős”, valamint a székelyek századunkban is viselt cepőkje, amely tulajdonképpen belső oldalán fűzős bakancsféle. A múlt század női viseletében igen elterjedt egy fekete bársony → félcipő fajta és egy száras bársonycipő, amelyeket színes maslik, színes selyemszalagok és esetenként → ringlik is díszítettek. Napjainkhoz közeledve, sok helyen elterjedt a bőr (piros vagy fekete) női spanglis félcipő. Munkára inkább a fűzős egészcipő terjedt el nőknél férfiaknál egyaránt. – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Györffy István: A nagykun viselet a XVIII. században (Ethn., 1937); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938); Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43).

Hímzett magas szárú bársonycipő bőrrátéttel; szára végén áttörés, sárga szövet alátéttel, a viselő nevével: „Rideg Gizella” (20. sz. eleje, Szakmár, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

ciprusmotívum: → virágtő

circulus <lat.>: a → formulamesék s ezen belül a → csalimesék egyik válfaja (AaTh 2320). A mesemondó újra meg újra elismétel egy rövid történetet, mindaddig, míg a hallgatók meg nem unják. Mind a magyar nyelvterületen, mind nemzetközi vonatkozásban kevéssé vizsgált epikus forma. – Irod. Taylor, Archer: Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens, II. 3.).

Kovács Ágnes

cirkolás: → mázfolyatás

cirmozás: → szironyozás

cirok: → söprűcirok

cirokhegedű: → kukoricahegedű

citera, citora: 1. játék közben asztalra fektethető, legegyszerűbb változatában téglalap alakú hasáb formájú húros pengetőhangszer. A citerák külsejét tekintve igen nagy a változatosság. A sokféle változat között három alaptípust különböztetünk meg: vályúcitera, kisfejes citera, hasas citera. – A „vályú” két végén levő „fej”-ek egyikében a húrrögzítő szegek, másikában a hangoló szegek vannak. Ezek között feszülnek a citera acélhúrjai. A citeratest alja a legtöbb esetben födetlen. A kisfejes citera külső oldalán 1–5 kisebb fej sorakozik. A hasas citerát kidomborodó külső oldala miatt nevezik így. Mindhárom főtípus megtalálható az ország egész területén, mégis az Alföldre inkább a kisfejes, a Dunántúlra inkább a hasas citera a jellemző. Az Alföldön → tamburának is nevezik. – A citerát a megfelelő egyszerű kéziszerszámokkal átlagos kézügyességű parasztember is el tudja készíteni. Ha egy darab fából vésik ki, legalkalmasabb anyag a juharfa. Ha külön darabokból állítják össze, a fejek készítéséhez keményfát, fedőlapnak és oldallapoknak pedig fenyődeszkát használnak. A citera „kottái” (érintői vagy bundjai) drótból készülnek. Helyük megállapítása úgy történik, hogy a készítő előbb egyetlen húrt feszít ki a készülő citerán, majd egy jól hangolt hangszeren sorra megszólaltatja a kívánt hangsor hangjait. A húr alatt drótdarabkát tologatva, megkeresi ugyanazokat a hangokat a készülő hangszeren és a megfelelő helyeket ceruzával megjelöli. – A diatonikus citerán egyetlen kottasor (érintősor) van. Ezt a citerát „egykótásnak”, „egészhangosnak” nevezi a nép. A 20–30 év előtti citerák nagy része még ilyen. Újabban a számarány a kromatikus citerák javára változik. Emezeken két kottasor van, az ún. „külső kotta” és a „belső kotta”. Ez nem tévesztendő össze az igazi kromatikus gyári citerával (főleg Ausztriában gyártják), amelynek egyetlen kromatikus érintősora van. Ezen a hangszeren parasztciterásaink nem tudnak játszani, ezért – ha ilyen kerül birtokukba – érintőit diatonikusra ritkítják. – A citera alkatrészei közül csak a húrt vásárolja üzletből a készítő. Dallamhúrnak nagyobb citerára boltban vásárolt hetes acélhúrt tesznek, kisebbre vékonyabbat, tizenhatosig. Ugyanabból a készletből válogatják össze, amelyből a dallamhúrokat. „Bőgőhúrnak” – a citera egyetlen basszushúrja – vastagabb gitár- vagy cimbalomhúrt is használnak, de a citerások többsége beéri egyszerű, meghatározatlan magasságra hangolt dróttal. A magyar citerák hangsora mixolid. A hangterjedelem kisebb citerákon írott g–f”, nagyobbakon eléri a két és fél oktávot (írott g–d”’). – A diatonikus citerák dallamhúrjainak száma 3–6; a kromatikus (duplakótás) citerán a kiegészítő érintősor fölötti húroké: 2–3. A kísérő húrok száma változó, 20–25-ig is terjedhet. Ez utóbbiak hangmagassága a legegyszerűbb esetben megegyezik a dallamhúrokéval (esetleg azoknak felső v. alsó oktávja). Gyakoribb és jellemzőbb az a hangolás, amikor kísérő húrokon a dallamhúrok alaphangja mellett annak felső kvartja, ill. alsó kvintje szól. Újabban nem ritka a dúr hármashangzat szerinti hangolás. A kíséret inkább ritmuserősítésre kell, mint harmóniai igény kielégítésére. – A citera századunk kezdete óta általában a szegényebb néprétegek hangszere: falusi és tanyai parasztoké, pusztai uradalmi cselédeké. Olcsón előállítható, s ezzel átlagos zenei teljesítményt nem nehéz elérni. Egy-két évtizeddel előbb némely helyen úgyszólván minden dalkedvelő férfi, sőt nemritkán nő és gyerekek is tudtak rajta játszani. Szegényebb helyeken még lakodalom is volt citerával. Citerás szórakozáson a zenész nem került pénzbe, a résztvevők felváltva játszottak a hangszeren. Előfordult, hogy ketten, hárman is citeráztak együtt: mindnyájan a dallamot játszották, de esetleg „az ügyesebb még kontrázott is hozzá” – ami nem állhatott egyébből, mint valamiféle, a cigányzenekart utánzó ritmuskíséretből. – Régebben akadtak nevezetes citerakészítők, akik egy-egy egész környéket elláttak citerával. Ilyen volt a két világháború között pl. Hódmezővásárhely és Szeged környékén egy Krizsán Pál nevezetű. Békés környékén egy Füzesi nevű köröstárkányi citerakészítőt emlegetnek a régebbi évtizedekből; tarisznyában a vásárra vitte citeráit és miközben árulta, játszott is rajtuk. Emellett a nagyobb fővárosi hangszerkereskedők (Mogyoróssy, Sternberg) juttattak tömegben gyártott citerát a vidékre. Ma ugyanígy a hangszerkészítő kisipari termelőszövetkezet készít nagyban citerákat. – Manapság – inkább színpadi szereplési céllal, művelődési otthon vagy iskola patronátusa alatt – országszerte alakulnak 5–10 tagú „citerazenekar”-ok. – A citerának a magyar nép közötti szélesebb körű elterjedéséről először Herman Ottó értesített a múlt század végén. Ma, a moldvai csángókat kivéve, az egész magyar nyelvterületen ismerik és használják e hangszert, de nem mindenhol egyenlő arányban. Az Alföldön van belőle a legtöbb. Úgy látszik É és K (Erdély) felé az Alföldről terjedt. Öreg csíki székelyek úgy emlékeznek, hogy a citerát az I. világháború végén vitték oda alföldi katonák. – A citera távolabbi rokonait Ázsiában és Afrikában is megtaláljuk. E rokonságba tartozik a kínai k’in, a japán koto, a dél-indiai vina és a madagaszkári valiha. Az európai citera ősének a klasszikus görögök monochordját tekintik. Európai népi hangszerként a 17. és 18. sz. folyamán főleg a német nyelvterületen ismerték. A németeknél leginkább Scheitholt néven szerepel. A skandináv országokban, ugyanúgy, mint nálunk, máig fennmaradt népi hangszerként (norvég langleik, dán humle, svéd hummel). – Irod. Norlind, Tobias: Systematik der Saiteninstrumente (Stockholm, 1936); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967). – 2. → hangadó játékszer

Citerajáték

Citera

Citera

Citera

Citera

Citera

Citera. Dunántúli (nyugati) típus

Citera. Állatalakokkal díszített citera

Sárosi Bálint

citerabál: a spontán táncmulatságok (→ táncalkalmak) igen elterjedt gyakori jelölése. A tánczenét nem zenekarok, cigánybandák, hanem alkalmi muzsikusok, rendszerint citerások szolgáltatják. A citerabálon gyakoriak az ún. szükséghangszerek is (nádsíp, meggyhéjsíp, köcsögduda, asztal lapján végzett ún. sodrófázás stb.). A citerabálokat főleg a tanyákon és uradalmakban kedvelték. (→ még: gyermekbál) – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Andrásfalvy Bertalan: Uradalmi cselédek és pásztorok tánchagyománya Tolna és Somogy megyében (Tánctud. Tanulm., 1958); Pesovár Ferenc: Fejér megyei népi táncok. I. Alapi táncok (Alba Regia, 1960).

Pesovár Ferenc

citerazenekar: citerákon játszó népi együttes. Tagjai – 2–10 személy, nagyobb iskolás gyermekek vagy felnőttek (csak férfiak vagy nőkkel vegyesen) – általában az együttesben is ugyanazt és ugyanúgy játsszák, amit és ahogy egyenként is játszanak. Citerazenekarok szervezetten az ötvenes évek óta alakultak és váltak országos divattá. Részben műkedvelő tánccsoportok kísérésére, de leginkább hallgató közönség előtti (színpadi, rádióbeli) szereplés céljára alakultak. (→ még: hangszeres együttes) – Irod. Sárosi Bálint: Citera és citerajáték Szeged környékén (Ethn., 1961).

Sárosi Bálint

cíva: → cívis

civakodó ördögfiak, a: önálló típusként számon tartott mesemotívum, epizód. Ismert változatai nálunk legtöbb esetben → Árgirus királyfi és Tündér Ilona meséjében fordulnak elő. A hős – aki elveszett feleségét keresi – vándorútja során három ördögfiúval találkozik, akik apjuktól egy pár papucsot (bocskort), egy köpenyt (sapkát) és egy ostort örököltek, s a három tárgyon nem tudnak megosztozni, mert a három csak együtt ér valamit: ha valaki a papucsot meg a köpenyt magára veszi, és az ostorral egyet pattint, s azt kívánja, hogy: „Ott legyek, ahol akarok”, kívánsága teljesül. A hős versenyfutást ajánl, s amíg az ördögfiúk odajárnak, magához veszi a tárgyakat, s egyszeriben eltűnt felesége városában terem (AaTh 518). A feltehetően az „Árgirus históriája”, ill. az ebből keletkezett népkönyv által megszilárdított állandó típuskapcsolat a magyarázata annak, hogy Berze Nagy János a civakodó ördögfiak meséjét nem önálló típusként, hanem a „Tündér Ilona” típus (BN 400 I.) D epizódjának részleteként tartja számon, s a rászedett ördög (→ ostoba ördög meséje) mesecsaládjába sorolja. A civakodó ördögfiak meséje Európában más típusösszetételekben is előfordul: → testen kívül elrejtett erő, → papucsszaggató királykisasszonyok, → állatsógorok stb.; a törökben pl. a → nemváltozás típus egyik változatában. Nálunk típusalkotó szerepe van a civakodó ördögfiak motívumának a → hálás halott mesetípus egyik redakciójában is. A motívum szanszkrit vagy ógörög eredetű. Előfordulása a Tripitaka c., szanszkritból kínaira fordított legendagyűjteményben az előbbi, a Perseus-mondában való felbukkanása viszont az utóbbi nézetet látszik erősíteni. Előfordul az ind Kathâsaritsâgaraban, a mongol Siddi-Kür-ben és az Ezeregyéjszakában is. Legtöbb változatát Kisázsiában és K-Európában jegyezték fel. Irodalmi feldolgozásai közül nálunk legismertebb Vörösmarty „Csongor és Tündé”-je. – Irod. Cosquin, E.: Le thème de la „Dispute au sujet des objets merveilleux” (Les contes indiens et l’Occident, Paris, 1922); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1954); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Nagy Olga: A három táltos varjú (Mezőségi népmesék, Kolozsvár, 1958); Liungman. W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).

Kovács Ágnes

civilizáció: 1. a közgondolkodás és a szociológiai megközelítés szerint a civilizáció a → kultúrától eltérően egy társadalom anyagi eszközeit, technikáját és tudományát jelöli. – 2. az etnológia szerint a társadalmi fejlődés egyik stádiuma; bizonyos fejlettségi szintet elérő kultúra. L. H. Morgan és Fr. Engels korszakbeosztásában a civilizáció a vadság és a barbárság kora utáni legmagasabb kulturális fázis, az írásbeliség korszaka, amely a barbárság felső fokáig kialakult munkamegosztást állandósítja és fokozza, kiélezi az ellentéteket falu és város között. Emellett egy harmadik, az új társadalomra jellemző, döntő fontosságú munkamegosztást hoz létre: kialakít egy olyan réteget, amely már nem a termeléssel, hanem a termékek kicserélésével, tágabb értelemben vett elosztásával foglalkozik. A 20. sz. történészei a civilizáció terminust olyan kultúrák megjelölésére használják, amelyekben specializált foglalkozásokat, társadalmi hierarchiát, városokat és írást találunk. Az utóbbi két évtizedben elterjedt legáltalánosabb felfogás szerint a civilizáció nem primitív, felsőbbrendű kultúra, amely a fejlődés és haladás olyan fokára érkezett, amelyen a rend, biztonság és eredményes működés problémáit politikai, gazdasági és társadalomszervezeti intézmények révén hatékonyan megoldó komplex társadalomról, államról beszélhetünk, ahol a művészet elvesztette alapvetően funkcionális jellegét, a tudomány fejlődésnek indult, az írásbeliségnek pedig legalább kezdeményei feltűnnek. Kezdeti fokon, azaz az → „ázsiai termelési mód” szintjén a termelőerők forradalmi fejlődése nem tartozik a civilizáció ismérvei közé; a társadalmak ebben a fázisban a magasabb igények és szükségletek gazdasági fedezetét többnyire a meglevő termékfelesleg jól szervezett összegyűjtésével és újraelosztásával érik el. Az általános szóhasználat ezektől a korai vagy archaikus civilizációktól megkülönbözteti a Mediterráneumból elinduló európai fejlődés történetét, az „európai civilizációt” valamint az ipari és a tudományos-technikai forradalom korát, a „nyugati” vagy „modern civilizációt”. – Irod. Toynbee, A. J.: A Study of History (I–VI., London, 1934–1939); Ginsberg, M.: Sociology (London, 1950); Kroeber, A. L.: The Nature of Culture (Chicago, 1952); Engels, F.: A család, a magántulajdon és az állam eredete (Bp., 1952); Morgan, L. H.: Az ősi társadalom (Bp., 1964).

Ecsedy Csaba

cívis <lat. ’polgár’>: az alföldi mezővárosok paraszti eredetű és még földművelésből élő vagyonos lakossága. Használták a cíva nőnemű alakot is. A cívis hagyománytartó, sajátos életformával rendelkező réteg, amely éppen konzervativizmusa révén zárt közösséget alkotott. A családok egymás közt házasodtak. A földdel rendelkező cívisek benn laktak a városokban – bár mindegyiknek volt tanyája, legelőrésze –, csak cselédeik és a fiatal házasok költöztek ki a tanyára. Vagyonukat állattartásból és földművelésből szerezték, hasznukat nem fektették be kapitalista jellegű vállalkozásokba, hanem a hagyományos paraszti gazdálkodás keretein belül szaporították. Tágabb értelmezésben cívisnek nevezik az alföldi városok bennszülött lakosságát, függetlenül a rétegződéstől, vagyis a gazdag polgár-parasztokon kívül a kereskedőket, iparosokat, szegényparasztokat, cselédeket is. A cívis szó használata elsősorban Debrecen őslakóira a leggyakoribb, de mondják Nagykőrös, Kecskemét és Hódmezővásárhely paraszti törzslakosságára is. (→ még: Debrecen népe, → pógár) – Irod. Majláth Jolán: Egy alföldi cívis város kialakulása... (Bp., 1943); Balogh István: A cívisek világa (Bp., 1973).

1. Debreceni cívispolgár 1880 körül

2. Debreceni fiatal pár 1890 körül

3. Háromablakos ház az Ajtó utcán (1931, Debrecen)

4. Cívisház hosszú kapuval, Nap utca (1933, Debrecen)

5. Három debreceni cívislegény (Múlt század második fele)

Morvay Judit

cíviskalap: → kalap

cívisváros: azoknak az alföldi nagy mezővárosoknak a megkülönböztető neve, amelyek a szabad királyi városi jogállást megszerezték vagy megközelítették, de polgárságuk döntően földművelő-állattenyésztő paraszti árutermelőkből állt, kereskedő, iparos, értelmiségi foglalkozású elemeik pedig javarészt jobbágyparaszt eredetűek voltak. A cívisvárosoknak és polgáraiknak jelentős szerepük volt a magyar parasztság társadalmi felemelkedésében, gazdasági, művelődési fejlődésében. A cívisvárosok keretei között vészelték át a legjelentősebb lélekszámú csoportok a török hódoltságot. (→ még: cívis) – Irod. Balogh István: Cívisek társadalma (Debrecen, 1947); Balogh István: A cívisek világa (Bp., 1973).

Filep Antal

civitás: a 11–12. sz.-ban püspöki és királyi területi igazgatási központként szereplő vár, majd a 13. sz.-tól a 19. sz.-ig szabad királyi város. Nagy autonómiával rendelkező és fallal körülkerített település, amely követet küldhetett a feudális országgyűlésbe. A civitás címet a király adományozhatta. Legtöbb civitás a 13. sz. második felében és a 14. sz.-ban nyerte el rangját. (→ még: város) – Irod. Makkai László: A magyar városfejlődés történetének vázlata (Vidéki városaink, szerk. Borsos József, Bp., 1961); Györffy György: Budapest története az Árpád-korban (Budapest története, I., szerk. Gerevich László, Bp., 1973).

Bárth János

C. Nagy Béla (Székesfehérvár, 1911–Bp., 1974): népzenekutató, a Zeneművészeti Főiskola tanára (1966–74). Zeneszerzési tanulmányait a Zeneművészeti Főiskolán (1936) végezte, néprajzból a bp.-i tudományegy.-en szerzett végbizonyítványt (1948). A Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola tanára (1946–). A finnugor népek, a szomszéd népek, a tengerentúli népek zenéjének kutatója, később az afroamerikai népzene kutatásával is foglalkozott. Tanulmányai, cikkei a zenei szaklapokban, a Zenetudományi Tanulmányok sorozatban, a Studia Musicologicában, valamint az Ethnographiában jelentek meg. – F. m. Finnisch-ugrische Elemente in der ungarischen Volksmusik (Helsinki, 1965); Magyar népzene (Bp., 1969).

coll: → hüvelyk

concivis: a 15. sz.-tól 1848-ig a szabad királyi és a szabadalmas → mezővárosokban polgárjogot nyert lakó. A concivist megillető jog körét, megszerzési módját és a joggal járó kötelességeket az illető város kiváltságlevele vagy a város közössége által hozott statutum szabályozta. A concivist illető jog a városok jogállása szerint szűkebb vagy tágabb körű lehetett. Általában csak őket illette meg az aktív vagy passzív választójog. Ők részesültek a privilégiumok által a város egésze számára biztosított kiváltságokban (pl. harmincad- és vámmentesség) és polgári haszonvételekben (pl. faizás, határhasználat, polgári szabad bormérés stb.), a communitás által hozott szabályok szerint. – Irod. Huszthy, St.: Jurisprudentia practica... (Eger, 1778).

Balogh István

condra: több jelentésű szó. Egyrészt gyapjúposztót jelöl, másrészt elnevezése az ebből a posztóból készült, kabátféle felsőruhának is. Anyaga a cedele-, condra-, daróc-, harisnya- vagy zekeposztónak nevezett, négynyüstös, ványolt posztó. Ennek szürke, barna, fehér vagy ritkábban fekete színe a juhok gyapjának természetes színe. Gyakran szinonimája a condra az ugyancsak gyapjú felsőruhát jelentő → zeke és → daróc szavaknak. Nemcsak a férfiak, hanem a nők is viselték és viselik még elvétve. Az ünnepi condrát több színű posztócsíkokból összeállított csokrokkal vagy → sallangokkal díszítették. Vállra vetve, panyókán viselték. – Van pejoratív rongyos ruha jelentése is. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi, népismei szempontból (I–VI., Pest, 1868–Bp., 1873); Tőkés Béla: A mezőségi magyar viselet (Népr. Ért., 1935); Nagy Jenő: A kalotaszegi magyar népi öltözet (Bukarest, 1957); Nagy Jenő: A torockói magyar népi öltözet (Bukarest, 1958).

Fehér condra hátulról (1910, Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

contredanse, country dance: → kontratánc

Corpus Musicae Popularis Hungaricae: → Magyar Népzene Tára, A

cötkénypóta: → marázsaháló, → métháló

cövekelés: kihegyezett végű, rövidebb karónak földbe verése a föld határának jelzésére. A szó osztrák-bajor eredetű, és a 13. sz.-ban került a magyar nyelvbe. A cövekadás a 14–16. sz.-ban párbajra kihívás jele volt. Csak a 18. sz.-ban kezdett szokásossá válni szántó, rét, legelőbirtok határának cövekkel való megjelölése. Régebben csak nagyobb birtoktestek határát jelölték, elsősorban el nem mozdítható természetes tárgyakkal (patakpart, út, nagyobb jellegzetes fa), részben földből készült határhalmokkal, ritkábban kővel (→ határjel). Kő határjelet néha még mocsárba is süllyesztettek. A jobbágyi földeket ekkor még földközösségben tartották, nem voltak állandó darabok. A 18. sz.-ban a jobbágytelek határainak megjelölése is kívánatossá vált. Az 1894. évi 12. tc. minden birtokosnak kötelességévé tette a határ megjelölését. A megjelölés módját ugyan törvényhatósági szabályrendeletekkel kellett szabályozni, de a facövek országos alkalmazást nyert. A határjelek felállítására való felügyelet a községi elöljáróság feladata volt. Az új határokat jelző cövekek felállítására, az elromlottak pótlására a birtokosokat a községi elöljáróságnak kellett felszólítania, s nekik kellett azt is kijelölni, hogy a határos birtokosok közül melyik végezze a cövekelést. Ha a felszólításnak 15 nap alatt nem tettek eleget, a cövekelést a község végeztette el a tulajdonos költségén. A határjelek felállítása, megújítása, kijavítása körüli vitákban a községi elöljáróságnak egyezség útján való elintézést kellett megkísérelnie, ha ez nem sikerült, a feleket a járási főszolgabírói hivatalhoz utasították. Ennek határozatát viszont a járásbíróság, esetleg a törvényszék előtt perrel lehetett megtámadni. (→ még: határjárás) – Irod. Hajnik Imre: Bírósági szervezet és perjog az Árpádok és vegyes házbeli királyok korában (Bp., 1898).

Degré Alajos

cövekpénz: → karópénz

cuca: 1. hegyes pálca, bot, pózna, amelyet a kaszáló felosztásakor a kimért parcellák határának jelzésére a földbe szúrnak. A D-Alföldön és a DK-Dunántúlon több értelemben is használatos cuca szó valószínűleg déli szláv eredetű, s a régiségben „lándzsa” jelentése is kimutatható. A kaszálódarabok időszakos, ill. állandó határainak jelzéséhez használják (→ még: cégér, → csóva, → hancsik, → mezsgye, → komp, → útjel). – 2. A kukorica és a burgonya vetéséhez, ill. ültetéséhez használt → ültetőfa neve a D-Dunántúlon. – 3. A Felső-Kiskunságban a gyermekek jégszánkójának két szeges végű tolóbotja. – Irod. Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957); Kósa László: A dél-somogyi burgonyatermelés (Ethn., 1968).

Paládi-Kovács Attila

cucaj: → bőrmellény

cucorka: → pünkösdi királynéjárás

cugjáró: → vontatók útja

cukorrépa: → répa

CS

Csaba József (Nagycsákány, 1903–): néprajzi gyűjtő, nyugdíjas körjegyző. Közigazgatási tanfolyamot végzett Szombathelyen (1926). Csákánydoroszlón (1926–41; 1945–53), Péterhegyen (1941–45), Náraiban (1953–63) működött. Hivatali munkája mellett néprajzi kutatásokat folytat az anyagi kultúra, főleg a népi méhészkedés terén. Cikkei, tanulmányai jelennek meg a szakfolyóiratokban.

csabaíre: A 16. sz.-ban feljegyzett monda szerint Csaba hun királyfi az atyja, Attila halála után kitört testvérharcban életben maradt katonáit a Chaba (Csaba) íre nevű csodás fűvel gyógyította. A csabaíre a mindenféle vérzést elállító Pimpinella saxifraga (földi tömjén). A növény hasonló tulajdonságáról a germán és szláv néphit is tud. A későbbi botanikai irodalomban a csabaíre valamelyik Sanguisorba (vérfejű fű) speciest is jelentette. A Pimpinellát (érfű) említik Chaba üröm néven is (1602), amely valószínűleg népetimológiai változat. A Balaton melléki lakosság a múlt század végén még ismerte a csaba irem, csaba irme nevű füvet. Az Alföldről is közölték a Sanguisorba officinalis csabaíre elnevezését. A fű gyógyító hatását Peretsenyi Nagy László „Léta magyar vitéz és Zamira” (1800) c. eposzában is megénekelte s a csabaírét Szent László füvével azonosította. A katonáit valamilyen fűvel gyógyító király gyakori alakja a középkori füves mondáknak, s valószínű, hogy ezek hatására alakult ki a csabaíre mondája. – Irod. Borbás Vince: Csaba irem (Magy. Nyelvőr, 1896); Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái (I., Bp., 1904); Rapaics Raymund: A kenyér és táplálékot szolgáltató növényeink története (Bp., 1934).

Csabaíre

Gunda Béla

Csaba-monda: a → hun-magyar mondakörbe tartozik. A krónikások szerint Csaba királyfi az apja, Attila halála után kitört testvérháborúban csatát vesztett és Bizáncba menekült. Seregének tagjai a Csigle mezőn várták visszatérését. Ezeknek utódai a székelyek. A Csaba-monda a székelyek között évszázadokig fennmaradt. Csaba királyfit a Hadak útján (Tejút) várták vissza seregével. Máig is gyógyító hatást tulajdonítanak a → csabaírének vagy füvének, amellyel a monda szerint a királyfi beteg katonáit gyógyította. (→ még: vándorlások mondaköre) – Irod. Grexa Gyula: A Csaba-monda és a székely hun-hagyomány (Bp., 1922); Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet (Bp., 1948).

Dobos Ilona

Csábrádi József (Nógrád m. 19. sz.): faragó, a → palóc áttört bútor faragásának legjelentősebb képviselője, egyben formanyelvének egyik megteremtője. Azonos formák ismétlése esetén is (huszáros padtámla) kerüli a pontos megfeleléseket, és mesteri módon tudja a kötelező szimmetria figyelembe tartásával kialakított tábláin a szerkesztés szigorúságát a részletek aszimmetriájával kiegyensúlyozni. – Irod. K. Csilléry Klára: A Magyar Osztály gyűjteményének gyarapodása 1970–1972-ben (Népr. Ért., 1973).

Padtámla két vége áttört, festett huszárábrázolással (1889. Csábrádi József műve, Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

csafring, cafring: → bojt

csáklya: → jég alatti halászat

csákó: → süveg

csákvári kerámia: Csákvár Fejér m. legjelentősebb fazekasközpontja. Céhes fazekasai a 19. sz.-ban 14 Fejér megyei falu mestereivel dolgoztak közös céhben. A tűzálló és a nem tűzálló földdel is dolgozó mesterek között a fazekasság mindegyik szakága ismert innen: a tűzálló edényt készítő → fazekas és a nem tűzálló földdel dolgozó → tálasok és → korsósok. A csákvári fazekasok messze földön híres edénye az ún. csíkos fazék (→ fazék), bár e csíkon nem minden esetben az edény külső felületén függőlegesen elhelyezett zöld, sárga, barna mázcsíkokat kell értenünk, hanem ennek a nagyon dekoratív hatású díszítménynek számtalan variációját, melyet apró pöttyökkel, vonalkázással (→ ólommáz), → írókával és ecsettel díszítettek. A Dunántúlon kedvelték a zöld mázas boros → kancsókat, melyeket az ún. → egresleveles mintával és tréfás feliratokkal láttak el. A felirat szövegét karcolták az edény felületébe. A csákvári kerámia eljutott Tolna, Pest, Esztergom megyébe és az Alföldre is. – Irod. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények kiállítása a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1961); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968).

Csíkos fazék (19. sz., Csákvár) Bp. Néprajzi Múzeum

Boroskancsó (19. sz., Csákvár) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

család: azoknak az embereknek társadalmilag elismert csoportja, akiknek egymáshoz való viszonya vérségi vagy házassági kapcsolaton alapszik. A család kisebb egysége a → rokonságnak, amely több családot foglal magában. A magyar család szó az ószláv cseljad átvétele, eredeti jelentése háznép, cselédség. Legkorábbi írásos előfordulása magyar nyelven 12. sz.-i. Általában családon két generáció, szülők és nem házas gyermekek együttélő csoportját értjük, a szakirodalomban ezt kiscsaládként is jelölik. A paraszti szóhasználatban a családtagok, ill. az együtt élő generáció száma nem meghatározója a család fogalmának; családnak mondják a 28–30 tagot számláló, négy generációt is magában foglaló, együtt élő ún. → nagycsaládot csakúgy, mint az egygyermekes házaspárokat. A nem együtt élő egynevű rokonságot is jelölik család szóval. A családdal majdnem azonos jelentésű szó a → família, amelyet az egész nyelvterületen ebben az értelemben is használnak. Ha a család nagy létszámú, nagycsaládként, házcsaládként is emlegetik. Némely helyzetben család helyett ház kifejezést használnak, pl. „lakodalomba meghívták az egész házat”, vagy „száz házat is meghívtak a lagziba”, ezekben az esetekben a ház családot, háznépet jelent. A család, família, házcsalád, ház fogalmába tágabb értelemben beleértik a háznál lakó távolabbi rokonokat, barátokat, szolgákat, cselédeket is. A család szerkezete határozta meg a családtagok egymáshoz való viszonyát, ez a viszony a hagyományos megszólítási formákban tükröződött. A magyar parasztságnál a patriarchális családforma volt az általános, vagyis a legöregebb férfi, ill. a kiscsaládoknál a házaspár férfitagja rendelkezett gyakorlatilag a család vagyonával, ő ellenőrizte és irányította a családtagok erkölcsi magatartását, elsősorban ő képviselte a társadalmi presztízsét, ennek előnyeit ő használta ki, a családba fogadás szokásánál az ő véleménye érvényesült. A család a paraszti életformában egyúttal munkaszervezeti csoport (→ családi munka), amelyben a családtagok nemüknek és életkoruknak megfelelően szigorúan megszabott munkakörökben dolgoztak a családfő irányítása alatt. A család jogi helyzetét, a családtagok egymáshoz való viszonyát mindenkor a családjog határozza meg. A tételes jog nem minden esetben azonos a paraszti gyakorlatban társadalmilag elfogadott jogszokásokkal. Pl. a paraszti jogszokás a családfőnek nagyobb hatalmat tulajdonít: a családtagokat megütheti, esetleg elűzheti, házasságukba, magatartásukba beleszólhat, vagyonával életében szabadon rendelkezik, fiait kizárhatta az örökségből, felesége vagyonát sokszor elszámolási kötelezettség nélkül kezelhette. A család família jelentés mellett a házasságban született gyermekeket is jelöli. Pl. Szeged környékén: „három családom van, egy gyerök és két lány”. Erre az analógiára nevezik a kisgyermeket kiscsaládnak, a ki nem házasított gyermeket neveletlen családnak, a fiatal házast újembörcsaládnak stb. A család szó mellett gyermek jelentésben párhuzamosan cselédet is mondanak, pl. négy cselédem van, vagyis négy gyermekem. – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Bálint Sándor: A vérszerinti, lelki és jelképes rokonság szegedi formái, megnevezései (Kézirat); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

Morvay Judit

családba fogadás: a családon belüli befogadás a vérségi alapon szerveződött rokonság, család szertartása, amelyen a hangsúly az apaági vonal folytatásának elismerésén (apai elismerés) van. A törvényesen született csecsemőt valamilyen gesztussal, cselekedettel elfogadja, „befogadja” maga közé az apai családrokonság, ezzel elismerve odatartozását. Hagyományőrző vidékeken szórványosan előfordultak még a közelmúltban is az újszülött befogadását jelző cselekedetek. Például a születés után a bába vagy jelenlevő rokon asszony letette a földre vagy a küszöbre a csecsemőt, ahonnan az apa vagy az anyai nagyanya felkapta, esetleg megcsókolta – az apa az újszülöttet vászongatyájába rövid időre betakarta, – az apa az újszülöttre kalapját ráborította, – istállóba vitte, lovára ültette –, az újszülött orrát gyengéden meghúzta valamelyik rokon asszony vagy az apa, miközben mondta: „hasonlíts apádra”. Ezek a szertartások elsősorban fiúgyermek születésénél voltak gyakoriak. Egyes vidékeken a fenti cselekedeteket a templomból hazahozott, már megkeresztelt gyermekkel tették meg. (→ még: avatás) – Irod. Szendrey Ákos: A társadalmi érintkezés formái (Ethn., 1937); Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

Morvay Judit

családi munka: a munkaszervezet alapformáinak egyik csoportja (→ munkaszervezeti alapformák), s felöleli mindazon munkákat, amelyeknek elvégzése során az egyén csak a családja tagjaival kerül munkaviszonyba, ill. más családokkal való kapcsolata esetleges, nem meghatározó jellegű. A családi munka azonban a nagyobb közösség munkaszervezetébe szervesen beilleszkedik, szemben az egyéni munkákkal. A család formája (kiscsalád, nagycsalád), a család tagjainak neme, kora, szakértelme stb. megszabja a családi munka körének nagyságát, s ugyanaz a munka egyes családoknál elvégezhető családi munkaként, míg más családoknál már csak a család körét átlépve valósítható meg. A családi munka osztályozásának alapja a családforma, s a munkák rendszerét, belső felépítését a családi munkamegosztás szempontjából szokták leírni. – Irod. Fél Edit: Egy kisalföldi nagycsalád társadalom-gazdasági vázlata (Érsekújvár, 1944); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956); Jávor Katalin: A parasztcsalád munkamegosztása egy nyírségi faluban (Debrecen, 1966).

Szabó László

csalamádé: → kukorica

csalánmunka: a csalán (lat. Urtica dioica) feldolgozása textilneművé hagyományos módon és eszközökkel. Bár irodalmi és népmesei utalások, valamint idős emberek emlékezései arról tanúskodnak, hogy valamikor a magyar parasztság is foglalkozott csalánmunkával, olyan adatok nem állnak rendelkezésünkre, amelyek a növény rostjainak kikészítéséről részletesebb tájékoztatást nyújthatnának a Kárpát-medencében. Felhasználásáról tudjuk, hogy durva, erős vásznából pl. lúgzókendőt, hamvast (→ mosás) készítettek. A csalánmunkára vonatkozóan igen gyér ismereteink vannak a keleti szlávoktól is. Részletesebben ismert azonban obi ugor rokonnépeink, a vogulok és osztjákok csalánmunkája. Ennek alapvető jellegzetessége az, hogy a növény szárának felületén elhelyezkedő rostot nem a belső szövet megtörése (→ lentörő sulyok) útján szabadítják fel, hanem kézzel fejtik le szalagokban, szálakban. Ez a lefejtés valószínűleg még a legprimitívebb szövetkészítésre szolgáló nyersanyag, a háncs, a nyírfakéreg szalagokban való lefejtése technikájának az emlékét őrzi, ami nemcsak a csalánmunkába, de elszigetelten napjainkig megmaradva a kendermunkába is átment (Bretagne, Spanyolo., Piemont, Székelyföld és több elszigetelt csoportban a keleti szlávok lakta területen). Az obi ugorok a lefejtett csalánrostot famozsárban megtörték, hogy a szélesen lehúzott rostszalagokat vékony szálakra szétrepesszék. A rost mozsárban való „szálasítása” a kendermunkában is megtalálható: általános a keleti szlávoknál és az e területen lakó finnugor népeknél, de egykori nagyobb európai elterjedésére enged következtetni egy 18. sz.-i franciao.-i adat is. Feltehető, hogy a rostfejtés mellett a mozsárban való szálasítás a csalánmunka technológiájának jellegzetes része volt, ami a csalánhoz közel álló másik rostnövény, a kender kikészítésének munkájában élt tovább, s itt-ott elszigetelten a legutóbbi időkig megmaradt. A csalánmunka további menete a helyi, történetileg kialakult fonó-szövő technika szintjén és módján folytatódott. – Szórványosan előfordult a legszegényebb társadalmi rétegek körében a gyűjtögetett csalán emberi táplálékul történő felhasználása. Növendék kacsáknak a beáztatott, összevágott, kukoricadarával összekevert csalánt napjainkban is adják. – Irod. Sirelius, U.T.: Die Handarbeiten der Ostjaken und Wogulen (Suomalais-ugrilaisen seuran aikakauskirja, 1904).

Szolnoky Lajos

csalétek, csali: horogra tett, halat csalogató táplálék. Növényi eredetű csalétkeket a békés, állati eredetűeket főleg a ragadozó halakra használják. A nyers tejes vagy főtt száraz kukorica, különböző lisztből készült tésztafélék (dunai molnárok!) újabban terjedtek el a népi halászatban, sokkal régibbek az állati eredetű csalétkek: a földi giliszta, kis hal, béka, lótetű – főleg harcsára –, újabban a szeméttücsök, sajt, túró stb. Hagyományos és kedvelt csalétek volt a kérészlárva, melyet bogárszedő vagy féregszedő bödönnel gyűjtöttek. Ez vaslemezből készült, alul szűkebb csonkakúp több méteres nyéllel. A szerszámot a víz alatti partszegélybe nyomták, a bádogcső telement sárral, amelyet a ladikba ütöttek, s belőle a kérészlárvát kiszedték. Ez minden halnak kedvenc csalétke. Bár sok más vizünkben is megfigyelték (pl. Polymitarcis virgo: dunavirág), legismertebb a tiszavirág (lat. Palingema longicauda), melynek lárvakora 3 évig tart a mederfalba fúrt lyukakban, aztán pár órás nászukra csapatosan rajzanak, amit tiszavirágzásnak neveznek. A víz felszíne tele van kérésszel, a halak a felszínen járnak és falják a lepkéket, a halászok pedig csak meregetik a halakat. Mű csalétkek a népi halászatban ritkán fordulnak elő. A sporthorgászat elterjedésével megszaporodott a fenékhorgászatnál használt csalétkek száma. Rák fogására romlott májat használnak. A csalit a vadászok is használják. (→ még: horgászat, → csalogató madár, → véghorog) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Solymos Ede

csalikancsó, furfangos kancsó, sokcsöcsű kancsó: → kancsóforma cserépedény, amelynek az a jellegzetessége, hogy nem lehet belőle a folyadékot a megszokott módon kiönteni vagy közvetlenül kiinni. Ugyanis a füle üreges, csőszerű és összeköttetésben van a szája szélén levő csővel, amelyen több valódi és hamis gyűrűs ivónyílás is szokott lenni. Csakis mázasan készül, egyedi megrendelésre és gyakran felirattal, évszámmal ellátva. Egyik változata az emberfejes csalikancsó, mely valószínűleg reneszánsz eredetű forma. Legszebb példánya Mezőcsátról ismert. – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

Csalikancsó (19. sz. második fele, Mezőtúr) Bp. Néprajzi Múzeum

Csalikancsó (19. sz. második fele, Hódmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum

Csalikancsó (19. sz. második fele, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum

Csalikancsó (1798, Hódmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

csalimese, becsapó mese, csalogató mese: olyan rövid, mondókaszerű epikum, melyre rendszerint a mesemondás végén kerül sor, mikor a mesemondó vagy játékvezető, de rendszerint a résztvevők is belefáradtak már a sok beszédbe, mesehallgatásba vagy a játékba. A mesemondó legtöbbször úgy fog hozzá, mintha valami nagy, igazi mesét készülne elmondani, csak a második, harmadik mondat után veszik észre a hallgatók, hogy lóvá tették őket. Számos → mesekezdő formula az égig érő jegenyefáról, a rinci-ráncos szoknyáról vagy a hetvenhét lapos könyvről használatos csalimeseként is, csak akkor a mesemondó nem azt mondja, hogy „innen vettem elő azt a mesét, amit most elmondok”, hanem azt: „hogyha a rinci-ráncos szoknya hosszabb lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.” Ehhez hasonlatos némiképpen a csalimese a part alatt szántogató apáról és fiáról, akik szántás közben egy nagy ládát találtak, abban van egy kisebb, abban egy még kisebb, abban egy legkisebb láda, az utolsóból végül kiugrik egy kurtafarkú nyúl (egér); „Hogyha a nyúl farka hosszabb lett volna, az én mesém is tovább tartott volna” (AaTh 2251). A csalimese egy másik fajtája az ún. → végtelen mese (pl. → megszámlálhatatlan sok juh, a; vagy → veres kakas meséje, a), melynél a hallgató felbosszankodik vagy elveszti a türelmét. Ugyancsak a hallgató felbosszantására vagy nevetségessé tételére szolgálnak a → beugrató mesék. Használatosak végül csalimeseként a → mesezáró formulák is: „Mese, mese, mess kenyeret, Egyél hozzá aludttejet” vagy „Mese mese mesd ketté, tehénpacal rágd ketté” stb. (AaTh 2200–2320). (→ formulamese) – Irod. Taylor, Archer: Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens, II. 3.); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoport Adattárában).

Kovács Ágnes

Csallóköz: a Duna legnagyobb szigete, a → Kisalföld természetföldrajzilag jól elkülönült tája. É-ról a Pozsonynál kiszakadó Kis-Duna, majd a vele Gúta községnél egyesülő Vág felvétele után, Komáromnál az Öreg- vagy Nagy-Dunába ömlő Vág-Duna határolja. Nevét az egykori önálló Csalló folyótól kapta (1269, Challokeuz). A középkor folyamán a vízrajzi viszonyok változékonysága és rendezetlensége miatt határa a Vág-torkolat tágabb környezetében bizonytalan volt. A történeti Pozsony m.-hez tartozó része → Főtáj, a Komárom m.-hez tartozó része pedig → Altáj néven is ismert. Önálló táji része a → Csilizköz. A régi magyar nyelvben Nagy-Csallóköz és → Aranykert névváltozata is ismert. Lakossága magyar, r. k. vallású, de jelentékeny számú ref. és kevesebb ev. is van. A Csallóköz Ny-i végében, Pozsony körzetében középkori német településű lakosság is élt a magyarok mellett. 1920 után Csehszlovákiához került és betelepüléssel morva szórványok is keletkeztek rajta. A magyar lakosság egy részét a II. világháborút követő kitelepítések érintették. A Csallóköz területét a településhálózat viszonylagos háborítatlan fejlődése és ennek következtében speciális jogállású községek és kisnemesi falvak kései továbbélése, a birtokstruktúra stabilizálódása, a településhálózat differenciálatlansága jellemezte. A középkortól folyamatosan, kiegyenlítetten fejlődött paraszti mezőgazdasága, amit egyrészt a kertkultúra, a szántóföldi művelés, állattartás egyensúlya, másrészt az országos átlagnál kedvezőbb piaci viszonyok magyaráznak (Pozsony és a Hegyalja, Komárom, később Bécs polgári és katonai fogyasztó rétegei). A Csallóköz népi kultúráját a kontinuus zárt közösségek, de egyben a magas szintű paraszti polgárosulás jellemezte. Vásáros központjai: Somorja, Dunaszerdahely, Gúta, ill. Komárom és Pozsony. – Irod. Baranyai József: A régi Csallóköz (Nagymegyer, 1911.); Bátky Zsigmond: Néhány vonás a Csallóköz településföldrajzához (Földr. Közl., 1918); Bátky Zsigmond: Néhány vonás Komárom megye településtörténetéhez (Föld és Ember, 1923); Makkai László: A Csallóköz településtörténeti vázlata (Bp., 1947).

1. Utcakép (Siposkarcsa, v. Pozsony m.)

2. Utcakép (Siposkarcsa, v. Pozsony m.)

3. Torombakötéses deszkaoromzatú lakóház (Dióspatony, v. Pozsony m.)

Filep Antal

csallóközi hímzések: piros szálánvarrott és többnyire egyszínű → recemunkák. A szálánvarrottat vastag kendervászonra dolgozták halottas lepedők díszeként. Mintakincsükből kiemelkedik az → Ádám-Éva motívum a paradicsomi almafa alatt, mely szakaszos elrendezésben ismételve került a lepedő szélére. A rececsipke betéteket az ünnepi abroszok közepébe illesztették, bár díszítették recével a halottas lepedőket is. Ezek mintája csillagos vagy gránátalmás. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás: Parasztok, pásztorok, betyárok (Bp., 1966).

4. Halottas lepedő széle Ádám-Éva ábrázolással (19. sz. első fele, Csallóköz) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

csalogatás: a → páros táncok lényegét, udvarló-szerelmi karakterét meghatározó formulák (szemben táncolás, eltávolodás és közeledés, egymás kerülgetése és üldözése stb.) összefoglaló neve a népi szóhasználatban és szakirodalmunkban. Főbb típusai: 1. az agresszív, küzdelemszerű csalogatás; – 2. a gáláns udvarló karakterű csalogatás; – 3. a páros forgással kiegészült csalogatás a páros táncok egyes történeti periódusaira jellemző tartalmi és formai sajátosságok hordozója. Az agresszív elemekkel átszőtt, küzdelmet megelevenítő csalogatás alapján a páros táncok korai periódusáról alkothatunk képet. A csalogatás ilyen típusát őrzi a felső-tiszavidéki cigányoknak és pásztoroknak a párbajszerű fegyvertáncokban gyökerező páros → botolója, másodlagos formáit pedig az → ügyességi táncok páros változatai, eszköz nélküli formáját pedig a páros → cigánytánc. A csalogatás ilyen vonásairól adnak hírt a korai történeti források, így a kb. 1000-ből származó latin nyelvű Rudlieb, valamint Balassi Bálint, Wathay Ferenc és a Vásárhelyi daloskönyv táncjellemzései. Erre a csalogatós típusra utal a szelíd madarat űző ragadozó hasonlata, a táncosok suhanását és kartartását felvillantó leírás és az „egymást űző tánc” említése. A korai páros táncnak ezt a fegyverrel vagy fegyver nélkül járt, agresszív csalogatását hitelesíti a balkáni, a kaukázusi táncfolklór, a hajdútánc páros formáira utaló források, továbbá történeti ábrázolásaink; a páros táncot fegyverrel járó kuruc tisztet és a Sáros megyei parasztokat megörökítő képek. A csalogatás következő, az udvari tánckultúrában gyökerező, gáláns-udvarló típusát a 15–16. sz.-i → történelmi társastáncokból ismerjük. S a csalogatásnak ez az összefogódzás nélkül járt, vagy kézfogással párosuló formája jellemző a balkáni páros táncokra, s ezt a típust képviseli a tánckultúránk régi rétegébe tartozó → ugrós páros. A zárt összefogódzással, páros forgással kiegészült csalogatás viszont már a páros táncoknak azt a felszabadult szerelmi líráját tükrözi, ami általános jellemzője az újkori táncáramlatoknak. A forgós páros tánc hazai elterjedésének első nyomait a 16. sz. végéről ismerjük s a csalogatás e felszabadult formáira utaló jellemzéseket a 17. sz.-ból. Tánchagyományunkban a → marosszéki forgatós képviseli e csalogatós típus korai, sűrített szerkesztésű formáját, oldottabb és csapongóbb karakterű megjelenése pedig már a → csárdásra jellemző. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Sachs, C.: Eine Weltgeschichte des Tanzes (Berlin, 1933); Wolfram, R.: Die Volkstänze in Österreich und verwandte Tänze in Europa (Salzburg, 1951); Andrásfalvy Bertalan: Párbajszerű táncainkról (Ethn., 1963); Louis, M.A.L.: Le Folklor et la Danse (Paris, 1963); Pesovár Ernő: A csalogatós csárdás (Tánctud. Tanulm., 1965–66, Bp., 1967); Pesovár Ernő: Der Tändel-Tschardasch (Acta Ethn., 1969); Pesovár Ernő: A páros táncok történeti problémái a Kárpát-medence tánchagyományában (Táncműv. Ért., 1972., 3. sz.).

Csalogatás (19. sz. első fele)

Csalogatás (Berzence, Somogy m.)

Csalogatás (Bag, Pest m.)

Pesovár Ernő

csalogató madár: élő vagy kitömött madár (a Hortobágyon csali, a Fertő mellékén, a Szigetközben csalikacsa, a Sárréten csalimadár), amellyel a vadász lőtávolba próbálta csalni a vadlibát, vadkacsát s más vízimadarakat. A 17–18. sz.-ban a holicsi uradalomban szelíd vadkacsákat tartottak, s ezek csalták társaikat a tóhoz. 19. sz.-i vadászkönyveink is említik, hogy a házi vagy vadkacsa nőstényét ki kell kötni s ezzel csalogatni a többit. Csalogató madárnak használják az uhut (hétfalusi csángók: buhu, nagy fülesbagoly, Bubo bubo). A kikötött madarat a varjak, szarkák, vércse-félék megtámadják, amelyeket az uhu közelében elrejtőző vadász könnyen lepuskázhat. Az uhuzást a népi vadászatban ritkán gyakorolják. A kitömött s deszkalapra erősített vadkacsák között a nagysárréti pákász náddal, gyékénnyel leplezve magát megbújt, s a vadkacsák hangját utánozva a kitömött csalimadarak közelébe úszó vadmadarakat kézzel igyekezett elkapni. A fegyveres vadászok fából készült vagy kitömött vadliba, vadkacsa csaliját néprajzi leírásaink is többször említik (Hortobágy, Fertő). A szegedi Fehér-tó, a Hortobágy paraszt puskásai az elejtett és kibelezett szélkiáltót (Numenius sp.), vadlibát a napon, kemencében megszárították, drótlábat dugtak bele, s azt használták csalogató madárnak (gólya). A frissen lelőtt szélkiáltókat, vadlibákat megtámasztva használták csalinak. A fából, háncsfonatból készült vagy kitömött csalogató madár (kacsa, hattyú, fajd) használata vízi- és erdei madarak vadászatánál Európa különböző területein (Skandinávia, balti országok, Lengyelo., Németo., Hollandia, Anglia stb.) ismeretes. Ukrajnában a reznek túzokot (lat. Otis tetrax) vadásszák kitömött tyúkja segítségével. Perzsiában kitömött hattyú a csalogató madár. Az osztjákok, szamojédek, tunguzok is ismerik a fából készült vagy kitömött csalogató vadlibát, vadkacsát. A vadak élő állatokkal való csalogatásának is több analógiáját említhetjük meg. A lappok szelíd rénszarvast kötnek ki egy fához, s az csalja magához vad társát, amelyet a megbúvó vadász elejt. A vad rénszarvast a szelíddel csalogatják a szamojédek, a tunguzok. Az osztjákoknál a szelíd libának a szárnyait levágják vagy lábához kötik s elengedik a homokos folyóparton. Az elrepülni nem tudó madár hangjával vad társait a leshelyen meghúzódó vadászok közelébe csalja. A kikötött vadliba csalogató madár a románoknál is. Az uhuzást – léppel fogva meg a bagoly mögé, köré gyülekező madarakat – már a régi görögök és a rómaiak ismerték, s több 15–17. sz.-i francia, olasz, német emléke is fennmaradt. – Irod. Pák Dienes: Vadászattudomány (II., Buda, 1829); Lakatos Károly: Vadászati és madarászati emlékeimből (Szeged, 1891); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Lagercrantz, S.: Beiträge zur Kulturgeschichte der Tarnvorrichtungen in der schwedischen Jagd (Folk-Liv, Stockholm, 1937).

Csalikacsa fából (Hegykő, Győr-Sopron m.)

Gunda Béla

csalogató mese: → csalimese

csalogatósíp: vadászati segédeszköz, amellyel a madarász és a vadász a madarak és a vadak hangját utánozza, s így csalogatja, hívja azokat rejtekhelye közelébe. A székelyeknél a farkast a nyúl, malac, bárány hangjának utánzásával csalogatják. Szeged vidékén a sneff-félék (Tringa sp.) hívó szava: tyütyü, tyütyütyü; csui; tyhü, tyühühü. A haris (Crex crex) hangját a Tisza mentén papírral betekert fésűn utánozzák. A két ajak közé tett összehajtott falevél, fűzkéreg fújásával rigót, szajkót, nyulat, rókát csalogatnak (Somogy, Kalotaszeg). Göcsejben ez a bergyuka vagy doromb. Sípokat használnak az őz, szarvas, róka, császármadár, fogoly, fürj stb. csalogatásához. A Bükk hegységben a múlt században a császármadársíp pulyka, liba lábszárcsontjából készült. Az őz, a fürj csalogatásához sertével, lószőrrel töltött bőrzacskócskát használnak, amelybe pulyka lábszárcsontjából készült sípot tesznek. A síp végét bedugják, s a bőrzacskót ügyesen nyomogatva a szükséges hangot utánozzák (Szeged vidéke, Hajdúság). A század elején a fazekasok is készítettek csalogatósípot. Ismeretesek a köcsögdudák vagy höbögők elvén működő madársípok (Szilágyság, Székelyföld). Madársípok maradványai a budai ásatások során a 13. sz.-ból kerültek felszínre. A magyar csalogatósípokhoz hasonló sípokat Európa-szerte ismerünk. Több típusukat említi J. C. Aitinger 1653-ban megjelent német madarászkönyve. Részletesen leírja a csalogatósípot Pák Dienes (1829). A csalogatósípok használatosak voltak már a középkor feudális vadásztechnikájában, s valószínű, hogy a népi használatuk részben vadászkönyvek leírásaira és a középkori vadásztechnikára vezethető vissza. Az emberi hanggal való vadcsalogatás módszerei pedig nyilvánvalóan minden nép legősibb tapasztalatai közé tartoznak. – Irod. Pák Dienes: Vadászattudomány (II., Pest, 1829); Moszyñski, K.: Kultura ludowa s³owian (I., Krakow, 1929); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959).

Fürjsíp (Hajdúság)

Gunda Béla

Csalóka Péter: → reális mese, ill. annak hőse. A mese cselekménye: Egy embert súlyosan megkárosítanak (AaTh 1551 mt. keretében) s elhatározza, hogy bosszút áll, vagy egy köztudomásúan tréfás szegény embert felszólítanak, hogy csapjon be valakit. Bemegy a kocsmába, s előre kifizeti a fogyasztást, azután meghívja barátait vagy ellenfeleit mulatni. Mikor fizetésre kerül a sor, földhözvágja a kalapját, s a kocsmáros azt mondja, hogy ezzel minden ki van fizetve. Megveszik tőle a kalapot jó pénzen, kipróbálják, s rájönnek, hogy Csalóka Péter becsapta őket. Mikor ezt számon kérik tőle, újabb „csodálatos” pszeudomágikus tárgyat ad el (pl. magától főző fazekat) még nagyobb összegért. Ezt is kipróbálják, s kiderül, hogy Csalóka Péter ismét becsapta őket. Felkeresik otthonában, hogy megbüntessék. Halottnak tetteti magát, s felesége egy „csodatevő” síppal (bottal) feltámasztja. Megveszik azt is. Hogy barátai (ellenfelei) haragjától megmenekedjék, eltemetteti magát. A becsapott ember odakuporodik a sírra, hogy lepiszkolja. Csalóka Péter kinyúl és levágja ellenfele „farkát”. (AaTh 1539; „Kis Kolozs és nagy Kolozs”: AaTh 1535 befejezés) Csalóka Pétert ellenfelei vízbe akarják dobni. Zsákba kötik, s bemennek a kocsmába (templomba), hogy igyanak Csalóka Péter egészségére vagy imádkozzanak lelki üdvéért. Pásztor jön arra az állataival, Csalóka Péter kiáltozni kezd, hogy „Nem leszek X-ben vicispán!” A pásztor vállalja a vicispánságot, bekötözteti magát a zsákba, s Csalóka Péter helyett beledobják a vízbe. Ellenfelei kisvártatva megpillantják Csalóka Pétert, amint állataival közeledik. Kérdik, hol szerezte őket. Válasz: a vízben. Az ellenfelek sorra beugrálnak és odavesznek. Igen népszerű mese. 28 változatát tartják számon az egész magyar nyelvterületről. Elterjedésében jelentős szerepe van Jókai Csalóka Péterének, amely „A magyar nép élcé”-ben számos kiadást ért meg, s ponyván is megjelent. A változatok nagy része számos motívummal bővül a hasonló jellegű mesékből („A menasági ember”: AaTh 1540; „A kecskére cserélt menyasszony”: AaTh 1685 stb.). A mese különböző összetételekben egész Európában, sőt Európán túl is ismert, a nálunk ismert összetételek elsősorban K-Közép-Európában népszerűek. Csalóka Péter alakja Hodzsa Naszreddinnel és Till Eulenspiegellel tart rokonságot. – Irod. Wesselski, A.: Der Hodscha Nasreddin (Weimar, 1911); Bolte J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Haunmärchen der Brüder Grimm (I–II., Leipzig, 1913–31); György Lajos: Eulenspiegel magyar nyomai (Kolozsvár, 1932, Erdélyi Tud. Füz. 40.); György Lajos: Magyar anekdotáink Naszreddin-kapcsolatai (Kolozsvár, 1933; Erdélyi Tud. Füz. 54.); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (III., Bp., 1960).

Kovács Ágnes

csámesz: 1. széles, lapos, mindkét végén tompa, csekély merülésű csónakféle, dereglye, melyet alkalomszerűen két part közötti közlekedésre vagy árvíz alkalmával élet- és vagyonmentésre az Alsó-Tiszán használtak. A csámesz szó oszmán-török eredetű, nyelvünkbe szerb, ill. bolgár közvetítéssel került. – 2. széles, kb. 3×5 m-es lapos, deszkából készült kerekes vontató széna, repce vagy kötetlen gabona szállítására. A 19. sz.-ban és a 20. sz. elején Debrecen vidékén, a Kiskunságban, a Körösök vidékén használták. Debrecenben 3- és 4-kerekű változatai ismertek, többnyire azonban 4 tömör, ún. sajtkereke volt. A 19. sz.-ban az uradalmak is használták (→ még: repceszekér, → vontatókocsi). A csámesz hosszabb távolságon, nagyobb boglyák szállítására is alkalmas volt. A kerekes csámesz őse a vízi jármű lehetett, annak analógiájára kaphatta a nevét. – Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Népr. Ért., 1928); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Balassa Iván: A debreceni cívis földművelés munkamenete és műszókincse (Debrecen, 1940); Balassa Iván: A vontatókerék keletkezésének és elterjedésének kérdése (Ethn., 1949).

Vontató szekér (csámesz) rajza 1856-ból

Paládi-Kovács Attila

Csanád-monda: legrégibb változata a 11. sz.-ból származó Szent Gellért-legendában található. Eszerint Csanád Szent Istvántól azt a feladatot kapja, hogy verje le a lázadó Ajtonyt. A csata előtt Csanádnak álmában Szent György jelenik meg oroszlán képében és támadásra buzdítja. Csanád legyőzi Ajtonyt és diadala jeléül kivágja nyelvét. A táborba érve azonban már Gyulát ünneplik győztesként, aki bizonyságul elhozta Ajtony levágott fejét. Csanád megmutatja a királynak, hogy a fejből hiányzik a nyelv, amelyet ő hozott magával. A csata előtti látomás keresztény legendából ered, míg a sárkány nyelvének kivágása az eurázsiai folklór gyakori motívuma, nemzetközi és hazai változatai egyaránt ismeretesek. – Irod. Heller Bernát: A Csanád-monda főeleme (Ethn., 1916).

Dobos Ilona

csanak: egy darab fából faragott, különféle formájú és díszítésű, nyeles vagy egyfülű edényke, amellyel az erdőt-mezőt járó ember a forrásból vizet merített. Egyéb elnevezése: ivóbegre, ivókalány, ivócserpák, merítőcsésze, pásztorkanál, vadászkanál stb. Korai formái az időszámításunk kezdetéről való leletekből kerültek elő. A későbbi festmények, rajzok arról tanúskodnak, hogy az utasoknak nélkülözhetetlen eszköze volt: övükre vagy a tarisznya szíjára függesztve vitték magukkal. A magyarságnál a Dunántúlon és a Felföldön terjedt el, míg az alföldi pásztorságnál jellegzetesen hiányzik. A Kárpátok vidékének román és szláv lakosságánál és a szerbeknél is még elterjedtebb. A megnevezés oszmán-török eredetű. (A szó és tárgy nagy földrajzi elterjedtségét jól mutatja, hogy csanacs formában – ’egy darab fából faragott kanálszerű merítő’ – ismerik Mongóliában is.) Hazánkban a legutóbbi időkig a vadászok és a pásztorok őrizték meg használatát. Leggyakrabban a tarisznya szíjához csatolva hordták, ritkábban a tarisznyában. Mivel a nap, a szél hatásának állandóan ki volt téve, száraz, a hasadásra nem hajlamos szilvafából, vadkörtefából, galagonyafából, juharfából faragták. Elkészítéséhez – a kinagyolás után – a faragókésen kívül görbekésre is szükség volt, ezzel vésték ki az edényke belsejét, öblét. – Gazdag változatai két nagy csoportra oszthatók: kanál formájúakra és csésze formájúakra. Mindegyiknek van a víz merítésére alkalmas öble, csészéje, továbbá fogója, ill. füle. A változatosság mind a formákra, mind a fülekre jellemző. Változataival a szomszéd, a balkáni és a többi európai népek pásztorkultúrájában is találkozunk, a formáknak, a díszítő technikáknak és a díszítményeknek leggazdagabb változatai nálunk alakultak ki. Valószínűnek tartjuk, hogy a pásztorok, ill. falusi emberek régebben a kanálformájúakat használták, s a pásztorok között csak a múlt században terjedtek el az edényformájú csanakok a vadászok által használt formák hatására. Ilyen többek között a Ny- és D-Dunántúlról ismert csőrös forma is, amelynek közeli rokonait határainkon túl, dél felé találjuk vésett mértanias díszítményekkel, spanyolviasz berakással. A nógrádi, hevesi pásztorok a régebbi, kanál formájú merítő edénykéket – a Dunántúlon „kapinyá”-nak is nevezték – ritkán s inkább csak vésett díszítménnyel látták el. Ezeknél sokkal változatosabb, gazdagabb formaváltozatokat találunk a füles csészeformájúak között. Köztük két típus a leggyakoribb: az egyik, amelynek a csészéje gömbölyített, a másik, amely különböző csészeformákat követ. Az utóbbi formák valószínűleg csak a múlt században alakultak ki nálunk. Csak Heves megyéből ismert az ún. kacsacsőrű forma, amelyet – ismereteink szerint – mindössze két-három pásztor faragott. Ez hosszúkás forma, csészéje csak a keskenyedő vége felé nyitott. Hasonló megoldású rokonait a Balkánon, Bulgáriában találjuk. A régi Felső-Kis-kunságban kúp alakú tejhordó fakanta. A szálláskertből vitték benne a városi házba a tejet. Baranyában, ill. a D-Dunántúlon kifejezetten bőredény formákat utánzó faragásúakat is találunk; a forma sejthetően balkáni vagy még inkább török kapcsolódású. – A legrégibb példányok díszítő technikája a → vésett díszítés és a → spanyolozás (a Dunántúlon), a későbbieké a → domború faragás. A díszítmények között a csipkézett vagy hullámvonalas szegélydíszt, a virágokat, a tölgyfát, a tulipánt, a pásztort birkával vagy disznóval, az őzet, a szarvast, a vadászt stb. egyformán megtaláljuk. Valamennyi füles csésze formájú csanaknak legfeltűnőbb sajátossága a fül, ill. a fogórész változatos kiképzése. A felföldi magyar területen a csanak fülén gyakran találhatók kifaragott szobrocskák (állatfigurák, pásztor és kutyája, juhfejő pásztor stb.); ugyanolyan jellegű figurák, mint az É-i Kárpátok vidékének szlovák és lengyel pásztorfaragásain közelebbről a cserpákokon, ill. azok fülein. A csanakok füle gyakran összekunkorodó kígyóalak. A fül és a csészerész külső felülete rendszerint faragással díszített, bár előfordulnak olyan példányok is, amelyek díszítetlenek, de nemes formájúak. – Irod. Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906); Bátky Zsigmond: Pásztor ivópoharak (Bp., 1928); Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935); Gušiæ, Marian: Primjerak posavke pastierske èaše. Tkalèièev zbornik (I., Zagreb, 1955); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 1972).

1. Csanak alulról (19. sz. második fele, Palócföld) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Csanak (19. sz. második fele, Nádújfalu, Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Csanakok (a bal oldali 1898. Nógrád m., a jobb oldali 1898. Gyurkó Pál műve, Nógrád m.) Balassagyarmat, Palóc Múzeum

4. Csanak (fülén stilizált oroszlánnal, 20. sz. eleje, Gyurkó Pál műve, Legénd, Nógrád m.)

5. Csanak (fülén bőrsallanggal, 19. sz. első fele, Okorág, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Csanak (1841, Borsod m.) Miskolc, Herman Ottó Múzeum

Csanak kutyát ábrázoló füllel (Századforduló, Felföld) Bp. Néprajzi Múzeum

Csanak kígyóábrázolással keretezett áttört füllel (Századforduló, Nógrád m.)

Csanak „ivóbegre” (19. sz., Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Csanak állat alakú füllel (20. sz. eleje, Nógrád m.) Balassagyarmat, Palóc Múzeum

Csanak Mindkettő Nógrád megyéből. Palóc Múzeum, Balassagyarmat

Földes LászlóManga János

csángók: a székelyektől különvált népcsoportok összefoglaló neve. A szó valószínűleg egy már elenyészett ’elvándorol’, ’elszakad’ jelentésű ige származéka. Csángóknak nevezik elsősorban a → moldvai magyarokat. Így hívják a Csíkszékből a közeli Tatros folyó völgyébe költözött magyarokat (→ gyimesi csángók); a Brassó melletti → Hétfaluban élő magyarságot, valamint a barcasági magyar falvak más lakóit (→ hétfalusi csángók). Gyakran helytelenül így emlegetik a → bukovinai székelyeket is, és a közülük kiszakadt → al-dunai székelyeket. A ’csángó’ név általában gúnynévnek számít. Nem maguk a csángók, hanem a környezetükben vagy a távolabb lakó székelyek használják. Kivételt képeznek az ugyancsak bukovinai eredetű → dévai csángók, akik nem érzik sértőnek a megnevezést. 1945 óta helytelenül csángóknak nevezik a Dunántúl egyes vidékein a bukovinai székelyekkel nagyjából egyidőben a kitelepített németek helyébe érkezett áttelepített csehszlovákiai magyarokat és alföldi telepes agrárproletárokat is. A csángó szó itt az ’idegen telepes’ jelentését vette fel. – Irod. Mikecs László: Csángók (Bp., 1941).

1. Hétfalusi csángólány századfordulói öltözetben (v. Brassó m.)

2. Gyimesi csángó asszony hosszú ingben, feltűzött katrincával, vállán gyapjútarisznyával (Gyimesközéplok, v. Csík m.)

3. A moldvai Gajcsánáról (Egyházaskozárra, Baranya m.) települt csángók körtánca

1. Dévai csángó-székely telepes háza (v. Hunyad m.)

2. Idős csángó férfi (Somoska, Moldva)

3. Gyimesi csángók

Kósa László

csángó szőttesek: a gyimesi csángók és a moldvai magyar csoportok szőttesei tartoznak ide. Gyimesben is, Moldvában is készülnek csíkozott, fekete alapú gyapjúszőttesek a katrincák számára, valamint szélesebb és keskenyebb gyapjúból szőtt övek és bernécek a katrinca lefogására (→ moldvai csángó viselet). Gyapjútakaróik közt vannak olyanok, amelyek a régebbi székely festékesek geometrikus mintáit idézik, másoknak kisebb vagy nagyobb kockás mintái vannak. A gyimesi csángók pamutszőttes → rúdravalóin az egyszerű sorokból, „H” alakú elemekből alkotott sávok, valamint a színezés meglepő hasonlatosságot mutat a palóc halottas párnák szőtteseivel, tehát régies, kezdetleges, a takácsszőttes által nem befolyásolt szőttesek. Moldvában a kis szegrevaló kendőket és keszkenőket, „servetek”-et egyszerű sorokkal díszítik: pirossal, feketével vagy a két színnel együtt. Nagyszámú és változatos hosszú fejrevaló kendő – melyeket különös gonddal, főként szálbehúzással díszítettek – ismert még a moldvai magyar csoportoktól, ezeket a csepeszre vagy a kontyra terítik az asszonyok. A díszítmény elsősorban a kendő két keskeny végére esik, az ünneplő példányokat azonban teljesen elborítja a rendesen fehér, ritkábban más színű szálbehúzás. Vannak közöttük olyan ünneplő példányok, amelyeket selyemhernyó („borondzsik bogár”) házilag font selyméből szőttek. Két keskeny végüket gondosan kirojtozták s a rojtokra gyöngyszemeket fűztek.

1. Fejre való hosszúkendő „kerparuha” vége, színes gyapjúhímzéssel (20. sz. eleje, Diószeg, Moldva) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Rúdravaló fekete-piros, kevés zöld mintázással, szélén horgolt csipke (20. sz. első fele, Gyimesközéplok, v. Csík m.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Fejre való csángó hosszúkendő „kerparuha” részlete, fehérrel szőtt mintázattal (20. sz. eleje, Bákó környéke, Moldva) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Fejre való hosszúkendő vége, színes gyapjú mintázással (20. sz. eleje, Lészped, Moldva) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Fejre való hosszúkendő „kerparuha” vége, szálbehúzással díszített hernyóselyem szőttes (20. sz. eleje, Somoska, Moldva) Bp. Néprajzi Múzeum

6. Fejre való hosszúkendő „kerparuha” vége, szálbehúzással díszített hernyóselyem szőttes (20. sz. eleje, Lészped, Moldva) Bp. Néprajzi Múzeum

Csángó szőttesek Mindkettő fejkendő, „kerparuha” részlete. A felső Klézséről (Moldva), az alsó Somoskáról (Moldva) Néprajzi Múzeum, Budapest

Fél EditHofer Tamás

csángó táncok: A csángó néven ismert különböző eredetű és lakóhelyű népcsoportok eléggé eltérő tánckincsét egyenként jellemezzük. – 1. A moldvai csángók két nagy csoportjának tánckultúrájából az ún. székelyes, déli csángókét ismerjük jobban, az északiakét alig. Táncaik és hangszeres zenéjük a moldvai románság erős hatása alá került. Tánckészletük a Kárpátokon túli, balkáni táncdialektus sajátosságait viseli, vagyis egy-egy faluban egymástól formailag kevéssé, de kísérő dallamában és nevében igen sok (olykor 20–30) különböző strofikus, kötött szerkezetű tánc él. Táncaik többsége nyitott lánc- vagy zárt kör formájú (korogyászka, tulumba, öves, kezes, hora polka). Páros táncaik szintén a moldvai román → páros táncok jellemző, főleg kötött szerkezetű típusai (baraboj, románka, ruszászka). Az erdélyi táncokkal terminológiai, zenei és némi formai kapcsolatot mutató táncaik pl. az ardeleanca, lapos magyaros, magyaros, de doi. Helyenként újabban kötött formájú egyszerű → csárdást is táncolnak ismertebb műdalokra. A férfi szólótánc ritka, s rendszerint a cigányászka nevet viseli. Táncaikat elsősorban furulyával (szültü), néha kobzával kísérik. A moldvai csángók tánckincse sok tekintetben régiesebb maradt, mint a moldvai románoké. – 2. A gyimesi csángók mintegy 30 táncból álló tánckészletében három táncréteg különböztethető meg, mint általában a D-i- és K-i-Kárpátok falvaiban: a) hagyományos magyar, ill. erdélyi jellegű férfi- és páros táncaik kötetlen szerkezetűek; a → verbunk, a → féloláhos, a lassú és sebes magyaros, valamint a → kettős. b) Tánckincsük másik részét a kárpáti és moldvai román anyagból kölcsönözték. Ezek kötött szerkezetű nyitott vagy zárt lánctáncformák: héjsza, régi héjsza, tiszti héjsza, kerekes, korobjászka, békási ruszka, csúfos stb. c) A harmadik réteget a székelység városiasodó kultúrájából s a szász és moldvai román tánckincsből átvett kötött páros táncok jelentik. E csoporton belül tehát magyar (sormagyar), német (→ hétlépés, háromsirűlős, sánta németes), valamint román (talján porka és a sebese, moldovai és a porkája) eredetű táncokat különböztethetünk meg. Táncaikat a mai napig a jellegzetes kéttagú hegedű- és ütőgardon-együttes vagy olykor furulya kíséri. A csángó táncok a régi székely tánczene leghívebb őrzői. – Irod. Dincsér Oszkár: Két csíki hangszer (Bp., 1943); Molnár István: Magyar tánchagyományok (Bp., 1947); Martin György: Egyéni és közösségi formatípusok a népi táncalkotásban (MTA I. Oszt. Közl., 1969); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969–70, Bp., 1970). – 3. A hétfalusi csángók táncéletéről keveset tudunk. Általános táncaik a székelység déli szárnya megkopottabb, polgárosodó tánckultúrájának vonásait viselhetik. Mindössze a nevezetes → borica táncról van több részletes leírás, mely a téli napforduló szokásköréhez kapcsolódó, rituális elemekkel átszőtt farsangi dramatikus tánc. – 4. A bukovinai székelyek tánckultúrájában a mintegy 200 éves bukovinai tartózkodás jelentékeny nyomokat hagyott. Táncéletükben az idegen elemeknek már jelentősebb szerepük van, mint a régi székely táncoknak, bár a Bukovinából hozott tánckincs minden darabját „régi székely örökség”-ként tartják számon máig. A múlt századi polgári táncdivatok hullámaival (bukovinai németek és lengyelek közvetítésével) terjedő kötött páros táncok, pl. a hétfélés c. ciklus darabjai (Az ajtóig meg vissza, csattogtatós, fenyegetős, Ez az Ádámé, köszöntős, rop-rop stb.). A román táncok (→ hora, szirba, viricses) hatása kisebb volt, mint a német táncoké, de repertoárjukba még orosz és hucul (ruszászka, huculenka) táncok is bekerültek. A magyar, ill. székely eredetű táncanyag már csak töredékes, megkopott változatokban volt összegyűjthető. A lakodalmi 6/8-os női körtánc (→ körmagyar), a szóló- és páros formában járt → silladri jelentik tánckincsük régi rétegét, az új verbunk- és csárdásstílus nem virágzott ki náluk oly mértékben, mint Erdélyben. (→ még: táncdialektus) – Irod. Szilágyiné, Szentpál Mária: Völgységi táncok (Bp., 1951); Belényessy Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél (Bp., 1958); Kiss Lajos: A bukovinai székelyek tánczenéje (Tánctud. Tanulm., 1958).

Martin György

Csánki Dezső (Füzesgyarmat 1857–Bp., 1933): történetíró, levéltáros. A bp.-i egy.-en szerzett történelemtanári diplomát. Az Országos Levéltár főig.-ja (1919–). A Levéltári Közlemények szerk.-je 1923-tól. 1924-ben vallás- és közoktatásügyi államtitkár. 1900-tól az MTA rendes tagja, 1931–32-ben a Magyar Történelmi Társulat alelnöke. Széles körű történeti-földrajzi és helytörténeti kutatásai nagymértékben gazdagították a történeti néprajzkutatást. – F. m. Kőrösmegye a XV. században (Bp., 1893); Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában (Bp., 1890–1913. I–III. és V. A IV. kötetet Fekete Nagy Antal állította össze, Bp., 1941). – Irod. Domanovszky Sándor: Cs. D. (Századok, 1933).

Csánki Dezső

Sárkány Mihály

csapás: → út

csapásolás, csapás: 1. a → szóló verbunk egyik elnevezése a Felső-Tisza vidékén a tánc gerincét alkotó tapsos, comb- és csizmaverő motívumok alapján. A csapásolás motívumkincse lényegében megegyezik a csárdás motívumaival, szerkezetileg azonban sűrítettebb, megformáltabb, amint a csárdás párelengedős figurázása közben is előforduló férfitáncban. – 2. Férfitáncaink egyik domináns motívuma, amely az ugrós-legényes (→ ugrós, → legényes) típuscsalád táncaiban, a szóló verbunkban, → körverbunkban, valamint páros táncaink figurázó részében egyaránt jelentős szerepet játszik. Míg a régi stílusú férfi- és páros táncokban mint

-os ritmusú, taps, comb- és csizmaverő motívumokként jelenik meg a csapásolás, addig a verbunkban és csárdásban a
-es lüktetésű forma is gyakori. Ez utóbbi elsősorban a Ny-i dialektusra érvényes, ahol a körverbunkokban gyakrabban, a szóló verbunkokban ritkábban fordul elő, mégpedig combcsapás nélkül. A K-mo.-i verbunkot és csárdást viszont a csapásolás intenzív és komplex formái, a
-os és
-es ritmusok váltakozása jellemzi, s ezzel a régi táncstílushoz, különösen a legényeshez és cigánytánchoz közelít. –
Irod. Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).

Csapásolás táncírása

Csapásolás táncírása

Csapásolás táncírása

Tiszapolgári csapásolás (Szabolcs-Szatmár m.)

Pesovár Ernő

csapat: → aratóbanda, → banda

csapatgazda: → bandagazda, → gödörgazda, → summásgazda

csapatvezető: → gödörgazda, → summásgazda

csapda: → billenőcsapda, → borítócsapda, → csapóvas, → ékcsapda, → íjas csapda, → karócsapda, → ládacsapda, → lépőcsapda, → varsacsapda

csáphorog: → csapóhorog

csaplár, csapláros, csapos: a földesúr vagy a város saját kezelésében tartott kocsmájában, azaz csapszékében meghatározott évi bérért vagy kommencióért alkalmazott borkimérő. Mivel nem foglalkozott nagybani eladással, csak kis mértékekkel (kupa, pint, icce, meszely) árulta a bort, ezért iccésnek, iccés kocsmárosnak is nevezték. A városi csaplárokat → borbírók fogadták föl. Esküt kellett tenniük, hogy „igaz mértékkel” (hiteles) mérnek, a bort nem tékozolják, vizezik; általában hűségesen kezelik a rájuk bízott mennyiséget. A csaplárok a bort mindig seprősen vették át a borbíróktól, a seprőt (→ borseprő) azután eladták az égettboros asszonyoknak. A csaplárok január elején számoltak el évi gazdálkodásukról. A kiadások között szerepelt a → töltelékbor ára, a seprőre számított mennyiség, a bor szállítását végző szekeresek, korcsolyások (borkorcsolya) által elfogyasztott borok, az ivóedényeket készítő fazekasoknak járó fazekasok meszelye, a hordók, kádak és egyéb javítások költségei, a → bitang bor és az esetleges károk. A csaplárok hitelbe csak 1 pint bort adhattak, azt is csak zálog ellenében. Az elszámolás után az elmért borok mennyisége szerint állapították meg a csaplár hasznát, ami a konvención felüli pénzjáradék volt. (→ még: kocsma, → kocsmálás. → kocsmáros). – Irod. Zoltai Lajos: Debreczen a török uralom végén (Bp., 1905); Szabó Kálmán: Kecskemét szőlő- és gyümölcstermelésének múltja (Kecskemét, 1934).

Égető Melinda

Csaplár Benedek (Dunaszerdahely, 1821–Bp., 1906): piarista paptanár, néprajzi gyűjtő. Érsekújvárott, Pozsonyban és Nagyszombatban tanult. Az ország számos vidékén tanított irodalmat rendjének gimnáziumaiban. Pozsonyszentgyörgyi működése alatt ismerkedett meg a szomszédos Zohoron Ipolyi Arnold akkori plébánossal, akivel együtt végzett csapóközi és mátyusföldi műemléki és néprajzi felderítő utazásairól a Vasárnapi Újságban írt folytatásos beszámolót névaláírás nélkül. E tárgytörténeti szempontból is kiváló értékű korai kis néprajzi monográfiák végső megfogalmazása valószínűleg Ipolyitól származik (Csallóközi Útiképek Rajzokkal, Vasárnapi Újság, 1858; Fehér-hegységi útiképek Pozsonytól Szakolcáig fölfelé, Vasárnapi Újság, 1859; Szakolcától Dévényig lefelé, Vasárnapi Újság 1860, rajzokkal és térképpel). Főként nyitrai, majd szegedi gimnazista tanítványaival, de másokkal is jelentékeny népmeseanyagot gyűjtetett az 1850-es években Ipolyi Magyar mythológiája számára. A néphagyományok gyűjtésének egyik első szervezője, aki munkájában felhasználta a tanulóifjúságot és az iskolákat. – Irod. Ortvay Tivadar: Emlékbeszéd Cs. B. levelezőtag felett (Bp., 1908); Kovács Ágnes: Ipolyi Arnold folklórgyűjteménye a Néprajzi Múzeum kéziratgyűjteményében (Népr. Ért., 1956).

Pogány Péter

Csaplovics János (Felőpribél, 1780–Bécs, 1847): történeti, jogi és földrajzi író, a magyar néprajztudomány egyik előfutára. Jogi tanulmányainak elvégzése után az udvari kancelláriánál szolgált 1809-től a pakráci gör. kel. püspökség titkára, 1813-tól Schönborn gróf jószágig.-ja. Az ethnographia szót először Csaplovics János használta Mo.-on a népéletre és a nép kultúrájára vonatkozó tudomány megnevezésére. A Tudományos Gyűjteményben 1822-ben megjelent tanulmányában a történeti etnográfiával szemben a statisztikai etnográfiának a szükségességét hangoztatja, és ezen az adott időszak állapotának minden oldalú leírását érti. Munkáiban arra törekedett, hogy Mo. különféle etnikumait leírja és ezzel az ország szisztematikus-statisztikus etnográfiáját hozza létre. – F. m. Slavonien und zum Teil Croatien (I–II., Pesth, 1819); Ethnographiai Értekezés Magyarországról (Tud. Gyűjt. 1822. 3–4. sz.); Gemälde von Ungern (Pesth, 1822); Croaten und Wenden in Ungern (Pozsony, 1829); Ungerns Industrie und Cultur (Leipzig, 1843); Paradoxen über das Volk- und Staatsleben... (Hermannstadt, 1845).

Csaplovics János

Bodrogi Tibor

csapó: 1. a gyapjú tisztításával, finomabb földolgozásra történő előkészítésével foglalkozó mesterember. A csapás szó eredeti jelentése: gyapjúfinomítás fonás előtt. Kifeszített húrt vagy madzagot lazára engedve belecsapták a tisztítandó gyapjúhalmazba. A nehezebb (a szemetes, durvább minőségű) alulra, a könnyebb, jó minőségű gyapjú pedig felülre került. Ezt a munkát végezte a csapó. Valószínűleg egy korábbi időszakban, így a magyar középkorban is a szűrszabók a ruházat megvarrása mellett a posztó készítésének összes munkafázisával is foglalkoztak. Ez az oka annak, hogy 1588-ból első fennmaradt adatunk a → szűrszabót csapónak nevezi. A 17. sz.-tól kezdve feltűnő csapószűr megnevezés valószínűleg finomabb posztójú szűrt jelentett. A magyar szűrszabók a 16–17. sz.-tól kezdve túlnyomórészt az erdélyi szászok által készített, kisebb mértékben a Felvidékről behozott és gyengébb minőségű, kész szűrposztóval dolgoztak, ezért a posztónak való gyapjú csapását ez időtől nem végezték. De e munka emlékeként a szűrszabónak csapó vagy szűrcsapó elnevezése még a 19. sz.-ban is igen gyakori volt. A gyapjú fonás előtti csapásának eljárása, az eredeti csapás elnevezéssel együtt a szűrkészítéshez képest periferiálisabb szűrtarisznyás és kalapos mesterségben szinte napjainkig megmaradt. A 15–19. sz.-ban több városunkban működtek csapócéhek. A legnevezetesebbek egyike volt a debreceni. A nagyszámú debreceni csapó emlékét a mai napig utca őrzi. A csapómesterség speciális ága volt a hosszú fürtű gyapjú ruhadarabot, a → gubát készítő → gubacsapó. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930); Gönyey Sándor: A szőrtarisznyás mesterség Dunántúlon (Népr. Ért., 1931); Gönyey Sándor: A hortobágyi pásztorkalapok készítése (Népr. Ért. 1933); N. Bartha Károly: A debreceni gubacsapó céh (Debrecen, 1939); Szücs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon (Bp., 1955). – 2. csapófa: → takaró

Csapójelvénnyel díszített széktámla (részlet) (1900. Veszprém m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

csapóhorog, csáphorog, lazahorog: partba szúrt erős karóról zsinóron alácsüngő egyetlen erőteljes, kovácsoltvas horogszem, mellyel főleg a folyók örvényes helyein, ill. áradás idején a zavaros vízben halásznak. Élő halat tesznek rá csalétekül, s ez a víz színéhez közel úszkálva magára vonja a ragadozó halak figyelmét. Gyakran kolompot, csengőt kötnek a karóra, hogy az – a horogra akadt hal rángatása miatt megszólalva – figyelmeztesse a halászt. Elnevezése országosan csapóhorog (ill. ennek alakváltozata: csáphorog). A Felső-Tisza vidékén viszont a lazahorog név az általános (a csapóhorog terminus újabban terjed), s így neveznek egyéb, partba szúrt s egy-két horogszemmel vízbe eresztett horogféléket is (pl. fenéklaza). A szerbeknél (prepon) és románoknál (visila, hapca) szintén használatos a csapóhorog, ez azonban nem jelenti az átvétel irányát, hiszen hasonló, egy szem horogból álló horogfélék Európában széles körben elterjedtek (→ még: csukahorog, → kolomposhorog, → lábóhorog). – Irod. Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Szilágyi Miklós

csapos: → csaplár

csapóvas: rugalmas acélszalaggal működésbe hozható csapda, amelynek szétfeszített káváit vaskampóval rögzítik. A kávák erősen összecsapódnak, ha az állat a csapóvasba lép. A csapóvas különböző néven egyik legelterjedtebb csapdatípusunk (kapkán, kaptány, vaskapkán: Csallóköz, Kisalföld, Szeged vidéke, Erdély, Moldva; kelepce: barkók; kurcsa: hétfalusi csángók; tőr, vastőr: Alföld; csapóvas, tányérvas: Borsod; vidravas: Veszprém). Kisebb-nagyobb formájával, különböző variánsával madarakat, rágcsálókat, vidrát, őzet, vadmacskát, rókát, farkast fognak. A csallóközi hódvas, hódi vas elnevezés utal arra, hogy ott hódfogásra is használták. Medvefogásnál Erdélyben a csapóvasra súlyos fakoloncot kötnek, kampóval a földbe akasztják (felsulymozzák), hogy a belelépő állat tovább ne vonszolhassa. A megvetett csapóvasat falevéllel, avarral leplezik s ragadozók elejtésénél lúdzsírral, juhfaggyúval, farkastrágyával kenik be. A csapóvasat még századunk elején is falusi kovácsok, cigányok készítették, de a parasztság hozzájutott a vaskereskedések révén is. A csapóvas Európa-szerte használatos. Egyik korai ábrázolását (1682) egy Dániában megjelent vadászati munkából ismerjük. Valószínű azonban, hogy jóval korábban készítették, mert a 17. sz.-ban már a finn vadfogóknál megtaláljuk. Nálunk Sopron vidékéről 1597-ből említik a hódvasat és vidravasat. A 17–19. sz.-i vadászirodalom hattyúnyak néven ismeri. Pák Dienes és Bérczy Károly berlini vastőr néven említi. A csapóvas a 18–19. sz.-ban elterjedt a szibériai és kanadai bennszülött prémvadászoknál és eredményesebbé tette vadfogó tevékenységüket. Egy-egy naskapi indián család napjainkban 400–450 csapdával dolgozik, míg régebben dorongokból csak 100–150 csapdát állítottak fel. – Irod. Bérczy Károly: Magyar–német és német–magyar vadászműszótár (Pest, 1860); B. Belházy Jenő: A vadászati ismeretek kézikönyve (I., Bp., 1892); Sirelius, U. T.: Die Volkskultur Finnlands (Bd. I. Jagd und Fischerei in Finnland, Berlin–Leipzig, 1934); Lips, J. E.: Trap Systems among the Montagnais-Naskapi Indians of Labrador Peninsula (Stockholm, 1936).

Medvefogó csapóvas (Erdély)

Gunda Béla

csapszék: → kocsma

csarap: Tolna megyében gyapjúharisnyát, gyapjúszárú csizmát, posztó félcipőt jelent. Szlavóniában a szó gyapjúharisnya jelentése mellett így hívták azokat a vászontalpú és vászonszárú lábbeliket, amelyeket bocskorban az aratáshoz viseltek. A csarap szerb közvetítéssel hozzánk került oszmán-török eredetű szó. – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Penavin Olga: Szlavóniai (kórógyi) szótár (Bp., 1965).

Színes, kötött harisnya (csarap) (1910 körül, Sárköz) Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

csárda: 1. a településen kívül, azok szélein, a pusztákon, az utak mentén álló → kocsma. A csárdáknak rendszerint kocsiszínjük, szekérállásuk is volt, ahol a kocsik, szekerek fedél alá kerülhettek, a lovak pedig pihenhettek. Lehetett saját birtoklású és bérelt. Tulajdonosait csárdásoknak hívták. Csárda szavunkra 1755-től van adat. A csárdák a jelentősebb vásáros helyekre vezető utak mentén egynapi, félnapi járásra, ill. olyan helyeken álltak, ahol a közigazgatás nehezen ellenőrizhette őket. Az ilyen csárdák közül nevezetesek voltak azok, amelyek két megye határára épültek és így lehetőséget biztosítottak a betyároknak elmenekülni a megyei pandúrok, rendőrök stb. elől. A csárdákhoz sok romantikus, főleg betyártörténet kapcsolódik. Elnevezéseik származhattak attól a helytől, ahol állottak (pl. Hortobágyi csárda a Hortobágyon; Kadarcs csárda a Kadarcs folyó mellett; Kondorosi csárda stb.), a cégérüktől (pl. Pintes csárda, Hordócska csárda stb.), a csárdás nevétől (pl. Császár csárda, Kétszerkovács csárda, Kelemen csárda stb.) és nem utolsósorban a bennük esett nevezetes eseménytől (pl. Törik-szakad csárda Buj határában, Becsali csárda Alsópáhokon, Nyakvágó csárda Kunszentmiklóson, Falkafogyasztó csárda Kiskunhalason stb.). Nevezetesebb csárdák a fent említetteken kívül: Aligvárdi csárda Baján, Almádi csárda Veszprém és Zala megye egykori határán, Billege csárda Tapolca határában, Gyöngyösi csárda Hévíz közelében, Zöldhalmi csárda Orgovány mellett, Fakilincses csárda Szankon, Pipagyújtó csárda Bócsán, Hajlati csárda Vezseny mellett, Meggyes csárda Tiszafüred határában, Ágota csárda Karcag és Nádudvar között, Gugyori csárda Nagygyanté mellett, Kabai csárda Túrkeve határában, Gyilkos csárda Hajdúböszörmény határában, Látóképi csárda Debrecen határában, Putri csárda Túrkeve határában, Vadas csárda Hajdúhadház határában, Kutyakaparó csárda Kecskemét közelében. – A csárdák a 19. sz. Mo.-ának jellegzetes létesítményei voltak. Egykorú életükről a néphagyomány mellett számos adalékot őrzött meg a múlt század szépirodalma, valamint hírlapanyaga. Gyakorta örökítették meg a csárdák világát a Mo.-on átutazó külföldiek útleírásai. A csárdabeli időzés alkalmat szolgáltatott parasztságunk számára a napi hírekben való tájékozódásra, értesülésszerzésre, valamint távolabbi vidékek népével való érintkezésre. A közlekedés kapitalizmus kori gyökeres átalakulása a csárdákat feleslegessé tette. Legtöbbje megszűnt, elpusztult vagy tanyai pusztai kocsmává, italbolttá alakult. (→ vendégfogadó) – Csárda szavunk szerb-horvát közvetítésű jövevényszó, amelynek végső forrása a perzsák èãrtãk ’négy oszlopon álló erkély’, ’négyszögletes szoba’ jelentésű szava. Eredetileg többféle építményt jelölt nyelvünkben is az átadó, közvetítő nyelvekhez hasonlóan. Elterjedésében, jelentésfejlődésében szerepe volt az oszmán-török előrenyomulásnak. Jelölte a török határon levő katonai, magas figyelőállomásokat, de volt szín, eresz, gazdasági épület, kukoricagóré jelentése is. Használatos volt a fahajókra épített bódék és a halászok gyékényből készített hajlékának, sátrának megjelölésére is. A moldvai magyar, csángó nyelvjárásból cserdák alakja is előfordult pitvar jelentéssel, ami talán a románoknál kimutatható tornác, folyosó jelentésfejlődés hatását mutatja. A magyar nyelvbe bizonyosan kunyhó, kalyiba, bódé jelentéstartalommal került át. – Irod. Ballai Károly: Magyar kocsmák és fogadók a XIII–XVIII. században (Bp., 1927); Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Ballai Károly: A magyar vendéglátóipar története I. A honfoglalás századától az 1848–49. szabadságharcig (Bp., 1943); Szűcs Sándor: Pusztai szabadok. Rajzok a régi Alföld életéből (Bp., 1957); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959). – 2. guliba, csarnok: a → fahajók farán, a fedélzeten levő kis házikó, amely a hajósnép alvó- és tartózkodóhelye, a csárdában tartották élelmüket és ruháikat is. A nagy búzáshajókon „csarnok” vagy tanyázó csarnok volt, míg a → tetejetlen hajón vagy pusztahajókon kicsi volt a csárda, és gyakran nem is a hátsó fedélzeten foglalt helyet, hanem középre, a vízhányóra építették. A csárda lapos tetejű építmény volt – kivéve, ha a vízhányóra helyezték –, és részben ennek a teteje meg lábazatok tartották a domentátot, azt az állványt, amelyről a kormányos a tikmont, a kormányt kezelte. – Irod. Betkovszki Jenő: A szolnoki hajósok, a csongrádi és mindszenti superok mesterszavai (Magy. Nyelvőr, 1952); Betkovszki Jenő: A tiszai fahajók építése, javítása, népe (Szolnok, 1968).

1. Betyárok találkozója a csárdánál (Hortobágy. Hessen-Philippstahl akvarellje, 1830 körül)

2. Csárdabelső romantikus ábrázolása

3. Nemesvámosi csárda (Veszprém m.)

4. Nemesvámosi csárda (Veszprém m.)

1. Hortobágyi csárda (1933)

2. Kadarcsi csárda (1933. Debrecen–Elep)

3. Látóképi csárda (1935. Debrecen)

4. Ágasházi csárda (Kecskemét közelében)

Dankó ImreFilep AntalK. Kovács László

csárdás: új táncstílusunk rögtönzött, individuális páros tánca (→ páros táncok), nemzeti táncstílusunk megtestesítője. A romantika korára oly jellemző elnevezése csak fokozatosan terjedt el a népi szóhasználatban, s mellette az egyes részek tempójára vagy a jellemző mozgásokra utaló névadás volt az általánosabb. Ilyen, a csárdást jelölő gyakoribb elnevezések: lassú, csendes, friss, sebes, szapora, rezgő, sétálós, jártatós, kettős, forgós, ugrós, libbenő, bukós, mártogatós, szökős, és a csárdásnak két nővel járt változata, a → hármas csárdás stb. Általában két részből, a → düvővel kísért (

= 120–180) lassúból és az → esztam kíséretű (
= 160–240)
frissből áll, de néhány változata megőrizte a korábbi páros táncok jellemző hármas tagozódását (→ három a tánc). Szervesen kapcsolódott a csárdáshoz a táncot bevezető szóló verbunk, amely egyes vidékeken (nyugati dialektus) a lassút is helyettesítette. Egységes stílusjegyei ellenére is jól elhatárolhatók egymástól az egyes táncdialektusokra jellemző csárdástípusok. Ezek közül a nyugati dialektus, csárdásban a motívumkincs, tempó és dallam változása éles határt von a lassú és lent hangsúlyos gyors között. Míg a lassú domináló motívuma a → kétlépéses csárdás, addig a gyorsra a páros forgásba szőtt mártogatós, → lippentős, ill. a kopogó, sarkazó motívumok (Sárköz–Duna mente) a jellemzőek. Ebben a csárdástípusban a → csalogatás formulái: a forgást, mártogatást tagoló kifordulások, a nő ujj alatti forgatása (néhány változatban a komplikáltabb kiforgatások) és a rövid ideig tartó külön táncolás. Ezzel szemben a tiszai dialektus fent hangsúlyos csárdásában nincs éles határ a lassú és friss között. Ez a szerkesztési elv érvényesül a tempó fokozatos gyorsulásában, valamint a két rész motívumkincsének viszonylagos egységében is. A K-mo.-i csárdás karakterét döntően meghatározza a külön táncolás és a nyílt összefogódzások uralkodó szerepe, ami nagyobb lehetőséget biztosít a férfi erőteljesebb figurázására, s a táncfolyamat rapszodikusabb felépítésére, a csalogatás oldottabb megfogalmazására. E csárdásfajta legjellemzőbb motívumai a → cifra, → hátravágó, → hegyező, → kisharang, a kopogó és → bokázó változatok és a sűrű → csapásolás. Az ugrós forgók mellett az → átvetős, a félfordulós lippentő s a kiforgatás is jellemző még e vidék csárdásaira. – Míg e két dialektusterületen a csárdás az uralkodó páros tánc, s élesen elválik a háttérbe szorult régies páros táncoktól, addig az erdélyi magyar táncfolklórban egymás mellett és szoros kölcsönhatásban él a korábbi tradícióval. Erdélyben differenciáltabb a csárdás, mint a magyar nyelvterület többi részén, határozottabban kirajzolódnak az egyes etnikai csoportokra jellemző csárdás körvonalai. Ezek közül a székelység csárdása tükrözi a legjobban a táncélet modernizálódását és az új táncstílus uralkodó szerepét. Itt a → marosszéki forgatóssal kiegészülve alkot háromrészes páros táncot a csárdás. A kalotaszegi – forgós karakterű s viszonylag egysíkúbb – csárdással szemben a Mezőségen viszont (Szék kivételével) olyan virtuóz formában él, amelyben a sűrűn komponált párelegendő, figurázó és forgatós részek a marosszéki forgatóssal rokon vonásokat őriznek. Mindkettőben az átvetések, kiforgatások és külön táncolások virtuóz technikával megfogalmazott parafrázisaként bontakozik ki a csalogatás. E három területi típus egyúttal híven tükrözi azt a folyamatot, amelynek eredményeként kialakult a 19. sz.-ban kiteljesedő új stílus (→ tánctörténeti rétegek, → verbunk) páros tánca, a csárdás. Előtörténetéhez tartozik a zárt összefogódzással párosult, forgós, forgatós karakterű páros táncoknak a reneszánsz jegyében kibontakozó divatja és térhódítása. A csárdásban ugyanis összegeződnek azok a legjellemzőbb formák és mozzanatok, amelyek az európai táncáramlatokkal jutottak a Kárpát-medencébe, s élő hagyományként ismerhetők fel a régies vonásokat őrző K-európai páros táncokban. A csárdásba torkolló átalakulásnak és újraértelmezésnek ezt a folyamatát figyelhetjük meg az erdélyi magyar táncfolklórban, s ennek a korábbi páros tánc hagyománynak még jól felismerhető formáit dokumentálja a nyugati dialektus csárdása. S a csárdásnak ezekkel a forgós és forgatós karakterű változataival szemben a tiszai dialektus típusa képviseli azt az oldottabb szerkezetű, a verbunk és csárdás jegyeit organikus egységbe ötvöző formát, amelyben a nemzeti romantika táncstílusának jellemző vonásaira ismerhetünk. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Viski Károly: Hungarian Dances (London–Bp., 1937); Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánc a XIX. század első felében (Bp., 1954); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud. Tanulm., 1959–60, Bp., 1960); Pesovár Ernő: A csalogatós csárdás (Tánctud. Tanulm., 1985–66, Bp., 1967); Pesovár Ernő: Der Tändel-Tschardasch (Acta Ethn., 1969. 1–3 sz.); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).

Friss csárdás táncírása (Szenna, Somogy m.)

Friss csárdás táncírása (Szenna, Somogy m.)

Csárdás táncírása (Kiskálló, Szabolcs-Szatmár m.)

Csárdás táncírása (Vajdakamarás, v. Kolozs m.)

Tánc az ivóban. Egri népviselet (19. sz. közepe)

Csárdás lakodalomban (1970. Bogártelke, v. Kolozs m.)

Pesovár Ernő

csárdás egyedül: a Felső-Tisza vidéki → szóló verbunk egyik elnevezése, híven tükrözi, hogy az új táncstílus páros és férfitánca, azaz a → csárdás és verbunk a népi tudatban is elválaszthatatlanul összefonódik. A csárdás egyedül motívumkincse lényegében azonos a csárdás motívumaival, szerkezetileg azonban sűrítettebb, megformáltabb, amint ez a csárdás párelengedős figurázásában is jellemzi a férfi táncát. – Irod. Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Martin György–Pesovár Ernő: A magyar néptánc szerkezeti elemzése (Tánctud. Tanulm., 1959–60, Bp., 1960); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970).

Csárdás egyedül táncírása

Pesovár Ernő

csárdás kalap: → kalap

csárdatelek: a csárdák építményeihez (csárdaépület, szekérállás, kocsiszín, istálló, ól stb.) tartozó földterület, porta. Rendszerint kerítetlen volt, hogy a ki- és bemenő kocsik, szekerek szabadon közlekedhessenek. Csak azoknak a csárdáknak a telkein volt kerítés, ahol rendszeres állatpihentetés folyt vásárról jövet vagy vásárra menet. Az ilyen csárdatelkeken több rekeszre osztott karámok is álltak az egyes nyájak, falkák stb. elkülönítése céljára. A csárdatelkek fontos építményei voltak a kutak, amelyekhez az állatok itatására vályúk tartoztak. A csárdatelekhez bizonyos szokásjog is csatlakozott, pl. a környékén sok helyen szabad legeltetés volt.

Dankó Imre

csarnok: → csárda

Császár asztala: → csillagmonda

csatadal, hadi ének, harci ének: a háborús katonadal különálló csoportja, mely az ütközet előzményeit, eseményeit s főként érzelmi hatását mutatja be. Az irodalmi csatadallal ellentétben nem lelkesít, hanem a halálhangulat kifejezője. A Monarchia 1849 utáni háborúihoz kapcsolódik, az I. világháborúval záródik élete. Előzménye a → történeti ének, de a csatadalból az idegen érdekek kényszerű szolgálata miatt hiányzik a hazafiasság. Műfaji rokona a → katonadal és a népi vers; ez utóbbi önálló típusa a csatát bejelentő → verses levél (Kedves, jó szüleim, rossz híreket hallok…). A szerzők többsége ismeretlen altiszt és közkatona; alkotásaik nem annyira a szóbeliségben, mint inkább írott formában éltek, → katonakönyvekben találhatók, egy részük → hadirokkantversként vagy → históriaként nyomtatásban is megjelent. A csatadalok prozódiája bizonytalan, sok a rímtelen vaksor, olykor tudálékosak is. A legkorábbi 10–15 versszakos változatok az idők folyamán nemegyszer 4–5 szakaszosra rövidültek. Nem az események sorrendjében haladva, hanem füzérszerűen épülnek fel, épp ezért sok a sorrendi csere. Alapjuk legtöbbször megtörtént esemény, amelyben a szerzők is részt vettek, mégsem adnak kerek elbeszélést vagy helyzetképet, mindig az érzelmi hatás bemutatása a fontosabb, lírai jellegük domináns. A csatadalok a hitelesség kedvéért elég pontosan rögzítik a helyet, időpontot (Ezernyolcszázhatvanhatodik évbe Juliusnak harmadik röggelibe; Tratna – Tratenau – alatt tornyosodnak a fölhők…), idők folyamán azonban ez oldottabbá válhat (Augusztusnak huszadikán reggelén Masíroz egy ezred a hegy tetején; Masírozunk észak felé, Elmegyünk a porosz elé…). Hasonlóképpen fontos a borús természet bemutatása (Csütörtökön virradóra, Nap is gyászba borult arra…). A csata leírása ritkán részletező (Jaj, Istenem, nem mehetünk előre, Mert igen rossz állásunk van a völgybe; Fent a bosnyák a hegyen jó sáncából Leszedi a magyar bakát lábáról); a csatazajt viszont a régi katonadalok és történeti énekek megfelelő helyeinek (A nagy ágyúk zúgadoznak, Apró fegyverek ropognak; Szólnak a fegyverek, csattognak a kardok…) korszerűsítésével érzékeltetik, főként a tűzérségi tűz nemegyszer túlzó említése gyakori (Ágyú morog, ropognak a fegyverek; Lőttek reánk, még a fák is reszkettek; Tüzes golyó hasítja a levegőt…). Ebből a képből bontakozhat ki az érzelmi reflexió (Szólt az ágyú, golyó fütyült mellettem, Még akkor is kedvesem emlegettem…), de a legritkább esetben valamiféle lelkesítő sor (Hull a golyó, mint a zápor a földre, Magyar baka bátran rohan előre; Szól az ágyú, ropognak a fegyverek, Most látni meg, hogy ki a magyar gyerek!…). A csataleírás rendszerint a sebesülés, a halál, nem pedig a győzelem említésével folytatódik (Ott esett le sok szép magyar a földre; Vérrel vannak becsurgatva a mezők…). Az ellenség úgyszólván meg sem jelenik, ritkák az ilyen sorok (Nagy rohammal jön a bosnyák hadsereg…), párbeszédek (Négyes huszár, add ide a lovadat, Úgysem látod többet magyar hazádat! Nem adom én a lovamat, magamat, Élös a kard, levágom a nyakadat.). Legtöbbet a sebesülés és a halál bemutatásánál időznek (Ki möghalva, ki fönnszóval jajgatja: Nincsen keze, nincsen lába, siratja; Nyerít a ló, érzi a halott szagát, Ott lőtték le mellőle a pajtását…); majdnem mindig társul hozzá egy-egy érzelmi reflexió (Ellőtték az egyik kezét szegénynek, Szeretőjét nem öleli meg többet…); költői közhely a rossz hír átadásának motívuma (Írd mög, pajtás, az én édösanyámnak: Ne várja a levelit a fiának!...); az idegen földben, tömegsírban való jeltelen eltemettetés (Hazájától távol fekszik egy kősziklás gödörbe; Egy sír vagyon ötnek-hatnak megásva, Egynek sincsen fejfája megcsinálva…). A tiltakozás gondolatáig mégsem jutnak el (Édösanyja mire szülte gyerökit?…). (→ még: békedal) – Irod. Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952).

Katona Imre

Csatkai Endre (Darufalva, 1896–Sopron, 1970): történész, művészettörténész, muzeológus. Bp.-en és Bécsben végezte az egyetemet. Magyar–német szakos tanári oklevelet szerzett. Szűkebb hazájának, a történeti Sopron megye és Sopron város művészettörténetével, valamint helytörténetével foglalkozott. 1945 után igen sokat tett a soproni múz. újjászervezéséért. 1954-ben a Sopron és környéke műemlékei c. kötetért a társszerzőkkel együtt Kossuth-díjban részesült. 1955-től haláláig szerk. a Soproni Szemlét. 1963-ban múzeumig.-ként ment nyugdíjba. A népi műemlékekkel, céhélettel, helytörténettel foglalkozó cikkeit és tanulmányait a történeti szemléletű néprajzi kutatás forrásként használhatja. – Irod. Domonkos Ottó: Cs. E. (Soproni Szle, 1970).

Kósa László

csatlólánc: → csikoltó

csatlós, kísérő: 1. az a szolgaszemély, aki lovon kísérte urát, ha az úton volt, akár lóháton, akár pedig → kocsin utazván (→ kengyelfutó). – 2. a → kocsisok között vagy → fuvarosoknál az a paraszt segítő, aki kéznél volt, ha lovakat „ki-befogtak”. – Különösen régen, a 17. és 18. sz.-ban, amikor ötös-hatos fogatokon jártak, a szélhámos lovakat (→ lófogatolás) minduntalan le kellett csatolni, valahányszor mély bevágásban, haladt az út, és ahol az egyszéltébe fogott 3 vagy 4 ló nem fért el.

K. Kovács László

csatos szíj: a bihari, debreceni és hajdúsági → cifraszűrök összefogására szolgált elöl, a mellen. Ugyanaz a szerepe, mint a gombkötő készítette → összeakasztóé. Két fémcsatból, a fémcsatok között bőrszíjból áll. Szíjgyártók készítették, akik pávatoll csévéjéből hasított zöld szironnyal tulipántosra kihímezték. Szélessége háromujjnyitól tenyérnyiig terjedt, bélése piros vagy fekete posztó volt. A felerősítésnél egy-egy rézkarikákkal kicifrázott tányér vagy korong fogta le. E korongok alól néha díszes → sallangok csüngtek lefelé, és zsinór → hátravetők csüngtek belőle hátrafelé. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930).

Gáborján Alice

csatrangolás: → közvélemény-büntetés

csattanás: → suba

csávázás, meszezés, pácolás: a vetnivaló gabonamagvak vegyszeres kezelése elsősorban az üszög elleni védekezés céljából. A vetésre szánt szemet aratás után külön tárolták és vetés előtt nem sokkal csávázták. A csávázást rendszerint kövezeten vagy jól ledöngölt földön, kisebb mennyiségű mag esetén nyári jászolban, mosóteknőben végezték. Gazdahelyeken külön csávázóteknőt tartottak. Szokás volt a csávázókosár használata is: ilyenkor a kosárba felszedett magot megmerítették kosarastól a csávalében. A kéz kímélésére kisebb és nagyobb méretű falapátokat használtak. Általában ketten-hárman csáváztak. Egyikük locsolta vagy permetezte a rézgálicos oldatból vagy vízzel fölengedett oltott mészből álló csávalevet, a másik (és a harmadik) falapáttal keverte és forgatta a szemet. – A csávázás valószínűleg a múlt század folyamán a racionális gazdálkodás hatására honosodott meg a magyar parasztságnál. Korábban csupán szórással, kézi válogatással, rostálással (→ gabonatisztítás) tisztították a vetésre szánt gabonát. Néhány helyen trágyalével öntözték üszög ellen. – Irod. Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi-pusztán (Népr. Közl., 1963); Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Bp., 1964); Pais Sándor: A becsvölgyi gazdálkodás (Népr. Közl., 1964); Fél Edit–Hofer Tamás: Geräte der Átányer Bauern (Bp., 1974).

Csávázókosár (Átány, Heves m.)

Csávázóteknő (Átány, Heves m.)

Kósa László

cseber: 1. faedény – 2. űrmérték. Használata általánosan nem terjedt el, főleg az érmelléki borvidéken, Debrecen és Nagyvárad környékén használták. A nagycseber 100, a kiscseber pedig 50 → iccét tartalmazott, azaz 85, ill. 42,5 liter volt. (→ még: borűrmértékek) Szláv eredetű szó, eredetileg faedényt jelölt.

Dankó Imre

csécs: a himlő népies elnevezése (báránycsécs = bárányhimlő).

csecsemőkor: az újszülöttkortól egyéves korig tartó időszak megnevezése. A → szülés után az → újszülött önálló léte a → köldökzsinór elválasztásával és a köldökcsonk elkötésével kezdődik. Általában közel a hasához kötötték el, hogy ne legyen púpos a köldöke, sok vért folyattak ki, mert ezt a vért rossznak tartották. A köldököt ollóval vagy más vágóeszközökkel, pl. fejszével, sarlóval, késsel vágták el. Cérnával, pántlikával, spárgával vagy kenderszösszel kötötték el. Egyes helyeken a köldökcsonkot orrváladékkal vagy nyállal kenték be. Az első → fürösztést az egész életre kiható jelentőségűnek tartották. Fürdés után megkenegették olajjal, vajjal, lúdzsírral. A fejét, fülét, orrát igazgatták. Hathetes koráig naponta fürdették, egyéves koráig rendszeresen, később egyre ritkábban. Az újszülött és csecsemő öltözetét az anya már terhessége alatt elkészítette. A szegények kimustrált férfi- és női fehérneműből készítették a kelengyét és csak a → keresztelőre öltöztették fel díszesebben, többnyire a keresztanyja által hozott öltözékbe. Az újszülött fekhelye keresztelésig vagy avatásig az anyja ágyában volt. Utána aludt a bölcsőben vagy a teknőben két-három éves koráig. A mezőn függőágyat készítettek a csecsemőknek vagy a fateknőben vitték ki. – Az újszülött és a csecsemő táplálkozásában az anyatej volt a legfontosabb, ezért ha az anya meghalt, azt kívánták, hogy a gyermek is meghaljon, mert úgyis éhen halt volna. Az első napokban, amíg a normális tejképződés megindult, köménymagos vagy herbateát, vagy kölcsöntejet adtak az újszülöttnek (→ szoptatás). Ha keveset szopott, cukrozott vizes tejjel pótolták. Pár hónapos kortól már pépes ételeket is adtak, pl. köleskása, lisztkása, darakása, gyöngyharmat, tejben főtt zsemlye, kifli vagy kenyér, tojásos perec. Korán kezdték szoktatni a felnőttkoszthoz. A folyadékokat csöcsös korsóból, ill. csuporból adták, a pépes ételeket ujjról vagy kanálról szopatták le, a szilárd táplálékokat az anya összerágta és szájából vagy ujjáról adta a csecsemőnek. Az elválasztás általában két-három éves kor körül történt elijesztéssel és undorkeltéssel. A csecsemőket általában reggel megfürösztötték, tisztába tették és valahányszor felsírt, megszoptatták, vagy szopókát, pempőt adtak a szájába. Rongydarabba pépes keverékeket tettek: cukros köményes vízbe vagy tejbe áztatott zsemlét, kenyeret; cukrozott vajas zsemlét vagy más cukros pépet, pálinkás zsemlét stb. A nyugtalan gyermekkel mákhajból készített teát itattak. Az újszülöttel és csecsemővel kapcsolatos → hiedelmek, → jóslások, → mágikus eljárások fő alkalmai a → lakodalom, a → terhesség, szülés, → gyermekágy voltak. Az újszülöttet nem merték egyedül hagyni. Az ágyba különféle tárgyakat tettek az anya és a gyermek védelmére. Legjobban a → szemveréstől féltették főként az avatásig (→ asszonyavatás) vagy a keresztelésig. Ezért nem volt szabad megbámulni vagy megdicsérni. Szülés, fürdetés vagy a keresztelő után történt a jelképes apai elismerés (→ családba fogadás). Az újszülött és a csecsemő nevelésében a hiedelmek és a mágikus cselekedetek fontos szerepet játszottak. Ezek egyrészt a csecsemő viselkedésére vonatkoztak, másrészt ápolására, valamint szellemi és testi fejlődését igyekeztek előmozdítani. Azt tartották, nem alszik a gyerek, ha naplemente után öntik ki a fürdővizet, vagy ha a pelenkája kinn marad éjszakára; ha kiveszik a gyermeket a bölcsőből, mángorlósulykot tettek a helyére, hogy el ne vigyék az álmát. Ápolásával kapcsolatosan különféle tilalmak (→ tilalom) voltak a köröm levágásával kapcsolatban. Járását, beszédfejlődését, fogzását igyekeztek előmozdítani. Pl. ha nem járt időben, akkor péntek délben három alkalommal ajtó közé állva a lába között hintáztatta az anya szótlanul a gyermeket (Hódmezővásárhely), ha nem beszélt, koldustól kenyeret loptak (Hódmezővásárhely). Sovány gyerekre „húst főztek” (→ agos gyerek). – A csecsemőkori betegségek, ill. rendellenességek kétfélék: 1. vele született, 2. szerzett – ezt általában szemverés hatásának tartották. A vele született (pl. → üszöggyerek, agos gyerek, → váltott gyerek) rendellenességeket általában a terhesség alatt megszegett rendszabályoknak tulajdonították. A szerzett betegségek közül a szemgyulladás gyógyítására vagy megelőzésére való szerek voltak: anyatej, vizelet; ekcéma ellen frissen vágott meleg marhabőrbe bújtatták. Az ótvart nem szedték le, míg be nem nőtt a feje lágya, mert néma és szemfájós lesz. Szájpenész ellen szárazon tört köményt adtak. – Irod. Temesváry Rezső: Előítéletek, népszokások, és babonák a szülészet körében Magyarországon (Bp., 1899); Kiss Lajos: A szüléssel, kereszteléssel és felneveléssel járó szokások, babonás hiedelmek Hódmezővásárhelyről (Ethn., 1919); Luby Margit: Kisdedre vonatkozó babonák (Ethn., 1930); Kresz Mária: A kisbuba és anyja Nyárszón (Népr. Közl., 1960. 3–4. sz.).

Tátrai Zsuzsanna

csecsemőöltözet: A középkorig kimutathatóan visszanyúló szokás szerint a csecsemőt pólyába csavargatták. A pólya több darab szegetlen fásliból és kendőféléből állt, amelyet – rendeltetésének megfelelő méretben – használt, tehát mosott vászonból, gyolcsból szabtak. Első volt a kifogó ruha. Sok helyen e célra a csecsemő anyjának vagy apjának viseltes kötényét használta fel a bába s magát a szegletes fehér vászonkendőt fürdetés után törülközőnek használta. A kisbaba fejét keszkenővel, fejruhával, karjait-kezét karja- vagy kézruhával csavarták be, köldökét pupruhával. Alá seggruhát, pelenkát raktak. Majd beburkolták a „kisbubát” fektető ruhával és a fáslival, pólyamadzaggal vállától bokájáig jó erősen betekerték, bepólyálták. A fáslit bokában csokorba kötötték. A 6–8 hetes csecsemőt szalmaruhával letakart, szalmával bélelt, pehellyel töltött kispárnával megágyazott teknőbe vagy bölcsőbe fektették, és bölcsőmadzaggal is átkötözték, hogy ki ne essen. Vállra kötött kendőben, tacskában (Tura) vitték magukkal a munkába. A mezei bölcsőben hamvassal, ringőruhával (Felvidék) fedték be. – Bár néhol még a 19. sz. végén (Felvidék), sőt a 20. sz. elején (Nyárszó) is pólyázták ily módon a csecsemőket, több helyütt már a múlt század közepétől elhagyták a szükségtelennek tartott fáslikat. Első öltözetdarabként hasított ingecskét, hátul nyitott félinget, kis réklit és kis sapkát, ill. → főkötőt készítettek neki, és pehellyel töltött négysarkú dunnába (Alföld), dunnikába (Felvidék) csavarva pántlikával kötözték körül. – A csecsemőöltözetet az anya akkor kezdte összekészíteni, amikor a gyermek megmozdult. A keresztszülők a csecsemőöltözetet a → korozsmával egészítették ki. (→ még: gyermeköltözet) – Irod. Fél Edit: A turai viselet (Népr. Ért., 1937); Kresz Mária: A pólyázás Nyárszón (Népr. Ért., 1943).

Pólyába tekert csecsemő kis bölcsőben (20. sz. első fele, Lészped, Moldva)

Asszony pólyába tekert csecsemővel (20. sz. első fele, Ajak, Szabolcs m.)

Flórián Mária

csecses csupor: ólommázas cserépedény. → Bögre alakú, hasán kiöntőcső van, amelyen keresztül a csecsemő a folyadékot könnyen kiszívja. – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

Csecses csupor csecsemő táplálásához (19. sz., Szilágyság) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

Csefkó Gyula (Baja, 1878–Szeged, 1954): nyelvész, főiskolai tanár, az MTA l. tagja, a nyelvtudományok kandidátusa (1952). Néprajzi és művelődéstörténeti tárgyú cikkeket írt, melyek a magyar szólástörténettel és a néphittel foglalkoznak. – F. m. Szállóigék, szólásmondások (Bp., 1930). – Irod. Benkő László: „Hátra van még a fekete leves” (Megemlékezés Cs. Gy.-ról halála első évfordulóján, Tiszatáj, 1956. 1. sz.); Péter László: Cs. Gy. munkássága. Bibliográfia (Acta Universitatis Szegediensis, Néprajz és Nyelvtudomány, V–VI. Szeged, 1962).

Diószegi Vilmos

csehek: nyugati szláv nép Csehszlovákiában; a Cseh- és Morva-medence lakói. A csehektől történetileg kissé elkülönülő csoport a morváké, amely azonban sem nyelvileg, sem kulturálisan nem tekinthető önállónak. A cseheknek és a magyarságnak intenzív kapcsolatai voltak a honfoglalás korától kezdve. A magyar állam korai időszakában, amikor a német nyelvterülettel közvetlen érintkezést alig tartott fenn a magyarság, a közép-európai műveltségelemeknek egy részét a csehek közvetítésével vettük át. A cseh és a magyar állam fejlődésében sok rokon vonás tapasztalható. Különösen a középkor folyamán, az újkor elején volt konvergens a két állam és a két nép történelmi útja, és bár a cseh társadalom a polgári fejlődéshez kedvezőbb adottságokkal rendelkezett, lényegesen eltérő vonások csak a 18–19. sz.-i kapitalista kibontakozás során mélyültek el. A két ország paraszti kultúrája különösen a szomszédos régiókban a 19. sz. végén és a 20. sz. első felében is azonos jellegű maradt. Mo. területére több alkalommal települtek át csehek, amint erre földrajzi nevek is utalnak. Átköltöző cseh csoportok részt vettek a szlovák nép kialakításában is. Mo.-ról szintén települtek ki a csehek közé kisebb-nagyobb csoportok (pl. Dózsa György parasztháborúja után, a szarvasmarha-kivitel útvonalának biztosítása céljából stb.). Voltak közvetlen népi érintkezések, de a csehekhez fűződő kulturális kapcsolataink jelentékeny részében a → szlovákok voltak a közvetítők. A csehek kulturális mozgalmai közül a huszitizmusra a magyarság széles tömegei reagáltak. A cseh–magyar kulturális érintkezések közvetítői lehettek azok a cseh-morva specialisták, akik faluról falura, városról városra vándorolva különféle szakismeretet igénylő feladatokat végeztek el az élet számos szerteágazó területén (kertészek, állatgyógyítók, fémipari szakmunkások stb.). A 19. sz.-i gyáripar telepítésénél is költöztek az egykori Mo. területére cseh szakmunkások, azonban hazánk jelenlegi területén nem keletkeztek zárt kolóniáik. DK-Morvao. népi műveltsége rendkívül sokoldalú kapcsolatokat mutat a szomszédos szlovák és magyar településterület hagyományos kultúrájával. Bár a népi műveltségben megmutatkozó azonosságok részletes elemzését még nem végezte el kutatásunk, annyi máris biztonsággal állítható, hogy a népi kultúráink közti azonosságok, párhuzamok még a 16. sz. előtti időszak fejlődésében gyökereznek.

Filep Antal

Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság: a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúr Egyesülete (CSEMADOK) keretében működő társadalmi egyesület, melynek fő feladata a csehszlovákiai magyar néprajzi kutatások támogatása. Munkájában a CSEMADOK járási népművelési bizottságainak néprajzi szakcsoportjaira támaszkodik. Támogatja az önkéntes néprajzi gyűjtők munkáját, biztosítja szakmai továbbképzésüket, részt vesz néprajzi kiállítások és néprajzi szobák szervezésében. A Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság 1969-ben alakult. Székhelye Pozsony.

Kósa László

csehszlovákiai magyarok: A trianoni békeszerződés következtében Mo.-tól Csehszlovákiához került területen az 1910. évi magyar népszámlálás szerint 1 070 753 magyar anyanyelvű személy élt. Az 1921. évi csehszlovák népszámlálás ezzel szemben 754 774 magyart mutatott ki. A csökkenés oka elsősorban az volt, hogy a magyar nemzetiségből kiváltak a magukat korábban számításból magyarnak valló szlovákok, ill. a zsidóság és a cigányok többsége, valamint a nemzetiségében ingadozó, főleg német eredetű városi polgárság. Mo.-ra pedig 1918–30 között 106 841 személy költözött át. Az első bécsi döntés 1938-ban Mo.-nak ítélte Szlovákia túlnyomóan magyarlakta D-i sávját. Az önálló Szlovákiában az 1941-ben megtartott népszámlálás mindössze 53 128 magyart talált. 1945 után a csehszlovákiai magyarokat kollektíve vonták felelősségre a háborús bűnökért. A magyar–szlovák lakosságcserével 87 000, egyéb úton kb. 30 000 magyar került Mo.-ra. Ezzel párhuzamosan 1946–47-ben 41 640 személyt kényszerűen a cseh határvidékre telepítettek át, majd felajánlották a csehszlovákiai magyaroknak, hogy szlovákoknak vallhatják magukat (reszlovakizáció). Ilyen események után az 1950. évi népszámlálás csak 367 733 magyar anyanyelvűt írt össze Csehszlovákiában. (Fogyásukhoz hozzájárult az 1945-től a SZU-hoz került kárpátaljai magyarság leválása is.) Az 1960. évi népszámlálás már 533 934 magyarról tud. A nagyarányú emelkedést a Cseho.-ból visszatért kitelepítettek és a reszlovakizáltak többségének „visszamagyarosodása” okozta. Az 1970. december 1-én megtartott népszámlálás szerint 572 568 magyar él Csehszlovákiában. Figyelembe véve az 1945–49 között hozott, a csehszlovákiai magyarokat sújtó diszkriminációs intézkedések máig tartó hatását, számuk óvatos becsléssel 700–730 000-re becsülhető. A csehszlovákiai magyarok túlnyomó többsége a magyar–csehszlovák határ mentén, nagyobb tömbökben a Bodrogközben, Gömörben, az Ipoly–Garam közén és a Kisalföld szlovákiai felén él. Kisebb csoportokban Szlovákia minden városában és iparvidékén laknak. – Irod. Dávid Zoltán: A magyarul beszélők száma (Magy. Nyelvőr, 1970); Janics Kálmán: A szlovákiai magyar társadalom ötven éve (Valóság, 1971).

Kósa László

csejtei vár mondája: → épületmonda

cseléd: aki kikötött bérért mezőgazdasági vagy háztartási munkára egész évre elszegődik. Cselédet a középparaszt, a nagygazda, urasági birtok, uradalom alkalmazott, de cselédként emlegetik az alacsonyabb beosztásban álló városi egyházi alkalmazottakat is. A város cselédjének is mondták pl. a városi hajdút. A cseléd, család szó egyazon szláv jövevényszó származéka. Nyelvünkben mindkét fogalom korán szétvált, pontosan körülhatárolható. Ennek ellenére a tájszólásban a család és cseléd szavak egyaránt jelentenek családtagot, gyermeket is. „Négy családom (gyermekem) van.” Gyertek ide kis cselédeim (gyermekeim)”. A cseléd helyzete vidékenként változó volt; a parasztgazdaságok különböző üzemtípusai meghatározták a cseléd viszonyát gazdáihoz, valamint a gazdaságon belüli életformáját is. A cselédnek a patriarchális családban, bár helyzete alárendelt volt, életformája, munkája szinte alig különbözött a családtagokétól. A nagycsaládban élő telkesjobbágy családok fiai, bár vér szerinti leszármazottak voltak, a családfőtől függő helyzetük és munkájuk szerint nem részesültek jobban a család javaiból, mint a cselédek. A kapitalizmus előtti paraszti társadalomban a családtagok s a cselédek gyakorlatilag azonos körülmények között éltek, azonos bánásmódban részesültek, csak tudatilag különböztek. – A differenciált paraszti társadalomban a cseléd bérmunkás, szolga, akinek munkaerejével munkaadója rendelkezik. Munkája nem szakosított, az általános paraszti tevékenységet kívánták meg tőle. Bár ugyanabban a paraszti formarendszerben élt mint gazdája, társadalmi helyzetük alapvetően elválasztotta őket. A gazda kíméletlenül, gyakran még testileg is fenyítve, cselédje magánéletét semmibe véve sajtolta ki a járandóság ellenszolgáltatását. Minthogy időbérben dolgoztak, minden lépésüket ellenőrizték. Éppen ezért a differenciált paraszti társadalomban már a munkaadó és bérmunkás ellentéte feszült a gazda és cselédje között. A cseléd gyűjtőnév, amelybe a libapásztor, kiskanász, béres, öregbéres, kocsis stb. mind beletartozik, pl. az egész alföldi tanya vagy dunántúli uradalom, gazdaság üzemszervezetének munkásai. A cselédnek főként az uradalmakban, de kisebb gazdaságokban is hierarchiájuk volt. A cselédek (→ belső cseléd, → béres, → uradalmi cseléd) a szegény vagy nincstelen parasztság soraiból kerültek ki. A cselédség lehetett egy egész életen, generációkon át tartó állapot (uradalmi béresek), de korlátozódhatott a házasság előtti fiatal évekre, a létalap megteremtéséhez szükséges időszaki munka (→ szobalány) idejére. (→ még: mezei munkás) – Irod. Illyés Gyula: Puszták népe (Bp., 1936); Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Veres Péter: Az Alföld parasztsága (Bp., 1939); Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941); Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).

Morvay Judit

cseléddal, cselédnóta: → béresdal

cselédes tanya, nagygazdatanya: olyan határbeli lakó- és gazdasági telephely, amelynek gazdája városban él, tanyájában pedig magános vagy családos cseléd lakik. Tájanként és történeti korszakonként sok változata van. Cselédes tanyának fogható fel a l 7–18. sz.-i határbeli állatteleltető szállás, ahol kint tartózkodó férficseléd gondozta az állatállományt. Ide sorolhatók a Tiszántúlon tanyásnak, Kecskeméten kertésznek nevezett, állandóan kint lakó cselédekkel benépesített szántóföldi tanyák. Ide tartoznak a 20. sz.-i ún. nagygazdatanyák, amelyeknek birtokosai polgárias városi házban éltek polgári vagy paraszt-polgári háztartási keretek között, tanyájukra pedig cselédet vagy cselédeket szerződtettek, akik művelték pusztai birtokaikat. A tanyai cseléd és családja kisebbrészt pénzben, nagyobbrészt terményben kapta bérét. A gazda felesége és polgári pályára készülő gyerekei ritkán és csak vendégként tartózkodtak a tanyán. A birtokos viszonylag többet volt kint, de csak irányított. Tényleges termelőmunkát nem végzett. A nagygazdatanyához közel álló típus az úri tanya. szervezete hasonló az előbbihez, birtokosa azonban nem paraszt, hanem hivatalnok, katonatiszt, szabad foglalkozású stb. Az úri birtokos családjának nyári kint tartózkodása tulajdonképpen nyaralás volt. – A cselédes tanya valamennyi fajtájára jellemző, hogy több épületből áll, mint pl. a kisgazdatanya. Néha szinte majorszerű telep. – Irod. Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942); Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).

Bárth János

cselédfalu, uradalmi község: allodiális pusztákon a földesúr → majorjaiban rendszerint néhány családból álló település. Lakói önálló gazdaság vitelére képtelen nincstelenek, zsellérek. Saját házuk nem volt, a számukra kijelölt kis terjedelmű földön gazdálkodtak, de nem ez volt megélhetésük alapja, általában csak szegődésük idejére költöztek ide. Részben e földesúri juttatásokért, részben bizonyos természetben és (vagy) pénzben fizetett bérért (kommenció) különféle munkákat végeztek el a majorban. A cselédfalut szokták a → majorsági zsellérfalu egyik típusaként is emlegetni. – Irod. Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1849 (Bp., 1967).

Török Katalin

cselédláda, juhászláda, pásztorláda, summásláda: a cseléd, a pásztor, ill. a summás ruhaneműjének, féltettebb használati tárgyainak vagy az élelmiszer tartására szolgáló (kenyeres- vagy eleségesláda), a menyasszonyi kelengyeládával azonos felépítésű láda, → ácsolt láda. Lehetett egykori megkopott menyasszonyi láda, elsősorban pásztoroknál, summásoknál. A cselédnek állt fiút lehetőleg új cselédládával engedték el a háztól, különös tekintettel az előre látható gyakori költözésekre és a családalapítás után benne szállítandó tárgyak nagyobb számára, ami a méretet is befolyásolta. Az asztalos az új ládára ráírta a tulajdonos nevét s többnyire a készítés évét is. Az első eleve erre a célra készült mo.-i pásztorládát a 19. sz. első feléből ismerjük, cselédládát a 19. sz. második feléből. Ezek a 19. sz.-ban általában a menyasszonyi ládának megfelelően virággal díszítettek, és csak a kisebb, szegényesebb példányokon tölti be egyedül az egyszerűen keretezett név a láda elejét. A 20. sz.-ban az új ládákon a díszítés elmaradt, a felirat is mind igénytelenebb, különösen a gyakran házilag összeütött summásládákon. – Irod. ifj. Kodolányi János–Fél Edit: A Néprajzi Múzeum 1965. évi tárgygyűjtése (Népr., Ért., 1966); ifj. Kodolányi János–K. Csilléry Klára: A Néprajzi Múzeum 1963–64. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1967); K. Csilléry Klára: A bútor- és világítóeszköz-gyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1970).

1. Cselédláda pásztorember számára (1884. Fadd, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Summásláda (1920-a évek, felirata: „Kiss Annuska, Parád”) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Cselédláda családos ember számára, felirata: „Benkői József, 1866”. (Készítőhely: Fadd, használat helye: Cece, Fejér m.) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Summásláda [1920-as évek, Mátraalmás (volt Szuhahuta), Nógrád m.] Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

cselédsztrájk: a cselédek érdekvédelmi, gazdasági harcainak (főként az aratómunkásoktól átvett) ritkán alkalmazott fegyvere, az uradalmi munka beszüntetése, megtagadása. Nagyszabású cselédsztrájk bontakozott ki a Dunántúlon 1905-ben az → aratósztrájkok nyomán és hatására. Az → agrármozgalmak letörésére hozott 1898-as II. tc., az ún. rabszolgatörvény már kimondta a sztrájktilalmat, ezt megtetézte az 1907. XLV. tc., mely a cselédeket részlegesen megfosztotta a szabad költözködés és a személyes szabadság jogától, sőt esetenként testi fenyítéket is megengedett. Méltán nevezte a haladó közvélemény derestörvénynek. (→ még: sztrájkdal) – Irod. Mérey Klára: A mezőgazdasági munkásság mozgalmai a Dunántúlon 1905–1907-ben (Bp., 1956).

Katona Imre

cselekmény: a folklórban ábrázolt vagy kötelező érvényűvé tett cselekvések egymásutánja, összessége. Az epikus népköltészet alkotásaiban a szüzsé alapja (ellentétben a hivatásos művészet alkotásaival, ahol a jellemek és a jellemek rendszere, valamint a művek gondolati felépítése is szerkezeti tényező), a drámai népköltészetben pedig nem csupán a szöveg, hanem egyáltalán a színjátszás mozgató ereje (ismét ellentétben a hivatásos művészet alkotásaival, ahol a filozófikus dráma vagy a nem előadásra szánt könyvdráma is létező válfajok). Ismeretlenek a térművészetek, valamint az idő tényezőjét nem ismerő szóbeli művészetek (líra, a kisepika egyes formái). Ez utóbbiakban a szereplő elemek összhangja és ellentéte olykor irányított sorrendet képvisel, és ennek következtében pl. egy → szólás vagy → találós kérdés elemei olykor időbeli egymásutánt képeznek („Ne piszkáld a tüzet, mert elég a kezed”; „Vadonatúj, mégis lyukas, Ha béfoldják, semmit sem ér. Mi az? – Rosta”), itt azonban gyakran csak álcselekményről beszélhetünk. A valódi cselekmény az epikus alkotásokban a tartalom legfontosabb szervező ereje, gyakran párhuzamos jellegű, általában → epizódokra bomlik. Ezek egymásutánját a fokozás és az ellentétesség jellemzi. A műfajokra jellemző, állandó megjelenési módozatokon keresztül értékek dialektikája valósul meg benne. Pl. a mesében hősök és cselekvések megléte, ill. nemléte kapcsolódik egymáshoz, és ezek kételemű részek váltakozó előjelű rendszerét (J. M. Meletyinszkij elnevezése szerint „bináris blokkok alternatív rendszerét”) alkotják. Eszerint a mesében előbb hiányzik a főhős (– elem), majd az ellenség elrabol, elpusztít valamely értéket (– elem), de megszületik, megjelenik, kifejlődik a hős (+ elem) és legyőzi az ellenséget (+ elem). Ilyen értelemben az epikus cselekmény legáltalánosabb formájában a bináris blokkok alternatív rendszere, amelyben a záró blokk mindig pozitív jellegű: – –, + + .... – –, + +. A blokkok váltogatása olykor a fő- és a mellékcselekmény között alakul ki. Ez már voltaképpen a folklóralkotás szemiotikai elméletének és értékelméletének is alapja. A valódi cselekmény a drámai alkotásokban megjelenített (nem imitált) cselekvésekben nyilvánul meg, és ezek néhány típusa (agón, vetélkedés, harc, csoportok összeütközése stb.) olyannyira sztereotip, hogy az illető drámatípust nem is a kisebb jelentőségű szöveg, mint a pontosan koordinált csoportos interakciók szabják meg. Ezek a cselekménytípusok egyszerre táncok, mozgások és gyakran szöveg nélkül is jól érthető cselekvések (harc, az ellenség elűzése, megszabadítás, beavatás, örömtánc stb.). Ilyen értelemben a folklór jellegű dráma rendszerét az alkalom és a cselekmény (pontosabban a cselekvés) tipológiája adja. – Külön meg kell említeni a néphit és népszokás sztereotipizált cselekedeteit, amelyek elválaszthatatlanok a bonyolultabb, már cselekménynek nevezhető formáktól (→ rítus, rituális dráma). Eredetét tekintve a folklórban a cselekmény fontossága az ősművészetből származik, és az eddigi kutatás kimutatta azt, hogy dinamikus gesztusok, illetve események sztereotipizálása révén jött létre. Az összehasonlító tipológiai kutatás megkísérelte, hogy a szüzséalkotó cselekményeket összehasonlító történeti tipológiai módon elemezze. A cselekmény formai tényezőket (kezdet, befejezés, párhuzamos szerkesztés) és tartalmi vonatkozásokat (téma, szüzsé, idő- és cselekvésábrázolás, hősfogalom) egyaránt befolyásol, mindazáltal önálló kategóriaként a folklóresztétika alig vizsgálta. (→ még: szüzsé, → tartalom, → típus) – Irod. Lukács, Georg: Die Theorie des Romans (Berlin, 1920); Petsch, Robert: Wesen und Formen der Erzählkunst (Halle, 1934); Flemming, Willi: Epik und Dramatik (Bern, 1955); Michaud, Guy: L’oeuvre et ses techniques (Paris, 1957); Schirmunski, Viktor: Vergleichende Epenforschung (Berlin, 1961); Reichert, Walter: Informationsästhetische Untersuchungen an Dramen (Stuttgart, 1965); Hoppál Mihály–Voigt Vilmos: Strukturális folklorisztika (Bp.– Szolnok, 1971–72); Voigt Vilmos: A folklóralkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

cselke: → ösztörü

cselvetés: a háborús mondák egyik leggyakoribb motívuma. Főbb típusai: az ostromlottak – akik számban megfogyatkoztak – nagy zajt csapnak (kiabálással, csörömpöléssel), hogy az ellenség azt higgye, sokan vannak. Állatbőrökbe bújnak, gólyalábakon járnak – az ellenség megfélemlítésére. Ennivalójuk fogytán van: hamuból kenyeret gyúrnak, amelyet rudakra aggatva mutogatnak az ellenségnek. Álruhában behatolnak az ellenséges várba. E cselekménytípus már az ókori népeknél is ismeretes volt (trójai faló), az európai folklórban a legutóbbi időkig általánosan elterjedt.

Dobos Ilona

csemege: 1. bogyózott vagy bogyózatlan, megtört vörös szőlő, mustos → törköly. Egyéb elnevezése: csömöge, csömege, csamiga. A nyílt kádon erjesztésre előkészített zúzott szőlő (→ szőlőzúzás) a balkáni eredetű vörösborkultúra területén (főként a D-Dunántúlon, a Sárközben és a Duna–Tisza közén) ismeretes. Nyelvészeti szempontból is valószínűsíthető a csemege délről történt átvétele (a szlovén lőre jelentésű èmiga-ból), s észak felé terjedése is (magyarból a szlovák èemega). A német eredetű szőlőművesek a csemegét mint bogyózatlan törkölyös mustot Maische néven tartják számon a Ny-Dunántúlon. (→ vörös bor) – 2. csemegeszőlő: az elmúlt száz évben a parasztgazdaságokból egyre nagyobb mennyiségben piacra kerülő étkezési szőlő. Az állani való, eladni való, szép, gyöngyszőlőt venyigéstől akasztják fel a kamrában (borsodi Hegyközben: csengettyű, csingelő). Függőleges ágkarón, szőlőtartó pálcán (Dunántúl) vagy vízszintes rudakon való tárolása is általánosan ismert. A csemegeszőlő intenzív kultúrája alakult ki Gyöngyös és Kecskemét környékén a filoxéravész után. Kialakulásában a paraszti termesztési tapasztalatoknak jelentős szerepe volt. (→ még: szőlő) – Irod. Andrásfalvy Bertalan: A vörösbor Magyarországon. Szőlőművelésünk balkáni kapcsolatai (Népr. Ért., 1957); Vincze István: A borkészítés módjai és eszközei, különös tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960); Kozma Pál: Csemegeszőlő (Bp., 1968); Kiss Lajos: Hatvanhét szómagyarázat (Bp., 1970).

Kecskés Péter

csempely: → ághegyháló

csendbiztos: a közigazgatásból átvett tréfás elnevezés, az egy munkahelyen dolgozó több kézi → cséplőbanda közösen választott megbízottjára, aki az ún. → szolgabíró ítéleteit, döntéseit hajtotta végre. A csoportok közötti nézeteltérésektől függően a szolgabíró kiróhatott pénzbüntetést, bizonyos jogok és kedvezmények megvonását stb. Fejlettebb munkakörülmények között e feladatok a → bandagazdákra, ill. több csoportot érintő ügyek esetében a munkáltatókra és a közigazgatási hatóságokra hárultak. (→ még: banda)

Katona Imre

csendes csárdás: → csárdás

Csengery Antal (Nagyvárad, 1822–Bp., 1880): reformpolitikus, közgazdász és történetíró, az MTA tagja. A kiegyezést megelőző és követő években irányító szerepe volt az irodalmi és tudományos életben. A magyar mitológiakutatás módszertani kérdéseivel és társadalomfejlődési problémákkal is foglalkozott. „Ősvalláskutatásunkban” a samanizmussal való összehasonlítás elméletének a meghirdetője. A tudománytörténetben nevezetes Ipolyi Arnolddal, annak Magyar mythológia c. munkájáról folytatott vitája. Más vallástörténeti kérdésekkel is foglalkozott: a brahmanizmussal, buddhizmussal és az egyiptomiak vallásával. – F. m. Összegyűjtött munkái (I–III., Pest, 1870–74, új kiadásban I–V., Bp., 1884); Hátrahagyott iratai és feljegyzései (Bp., 1928). – Irod. Gyulai Pál: Emlékbeszéd Cs. A. felett (MTA Emlékbeszédek, 1913); Korompay Bertalan: Ipolyi és Cs. A magyar ősvalláskutatás évfordulójára (Ethn., 1956).

Csengery Antal

Diószegi Vilmos

csengő, csengettyű: 1. templomi harangokkal azonos formájú, állatok nyakára való, fémből öntött, ütővel ellátott, idiofón jelzőeszköz vagy állatdísz. Átlagnagysága súly szerint: 0,25–1,50 kg. Szíjra szerelve a → fogatolt lovak egyikének – rendszerint a nyerges lónak – a nyakába kötötték. Célja az volt, hogy éjjel a sötétben (ha nem volt → szekérlámpás), vagy a hangtalanul sikló szánnál jelezze a fogat közeledtét. Díszül is (pl. lakodalomkor stb.) kötöttek csengőt a fogatra, ilyen alkalomkor gyakran még az ökörfogatra is. A hármas és az ennél nagyobb fogatok mindig csengővel jártak, jelezvén, hogy közelednek, különben nem tudtak volna mellőzni vagy előzni. Csengőt kötöttek a szekér mellett szabadon futkosó csikó, az ökörfogat egyik tagja vagy a juhnyáj vezérürüje nyakába is. A pásztor a nyáj 4–5 csengőjét úgy állítja össze, hogy a különböző magasságú hangok megfelelő összhangzatot adjanak. – Régebben, a falusi és kisvárosi csengőöntők korában a pásztor vagy béres maga is meghatározhatta a megrendelésre készülő csengő minőségét. Pl. ezüstforintot adott a csengőöntőnek, hogy azt is olvassza bele a csengő anyagába (főleg sárgaréz), mert az ezüsttől nemesebb annak a csengése. Gulyások, csikósok, juhászok kengyelvasat, csengőszíjhoz való csatot is rendeltek a csengőöntőnél; sokan maguk faragták ki fából az elgondolásuk szerinti díszes öntvénymintát. (→ még: kolomp) – A csengőkhöz tartozik, de formájában különbözik azoktól a pergő: gömbölyű és nem nagyobb, mint egy jókora dió. Gömbjének alsó felén hasíték van. Egy kis vasmag szabadon mozog benne, ez szólaltatja meg. Pergőt csikó, bárány, borjú, terelő kutya nyakára kötnek. – Irod. Ecsedi István: Csengőöntés ősi módon Hajdúbőszörményben (Debrecen, 1931); Szabó Kálmán: Csöngettyű és kolomp a kecskeméti pásztorok kezén (Ethn., 1932); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936). – 2. harang alakú mázas cserépből készült gyermekjáték. Agyagból való ütője fonalon függ. Gyakran kisleányok részére, búcsúfiaként vásárolták. A Kocs községi (Komárom m.) búcsúnak pl. a Tatán kizárólag e célra készült cserépcsengő volt a címere. Kisgyerekek nyakába kötötték.

Csengő nagyobb csikóra (Átány, Heves m.)

Parádés csengő (Átány, Heves m.)

Csengő hámra (Átány, Heves m.)

Csengő ló nyakába (Átány, Heves m.)

Tehéncsengő (Átány, Heves m.)

Balogh IstvánK. Kovács LászlóSárosi BálintIstván Erzsébet

csengőöntő: csengőt bronzból készítő mesterember. Bronzból öntött csengők már a régészeti leletekben is előfordulnak, de néhány cigánymester még az utóbbi évtizedben is foglalkozott csengőöntéssel. Elsősorban pásztorok, parasztok számára készítettek különböző méretű csengőket, juhászkampókat, fokosokat, de öntöttek mozsarakat, sőt egyes adatok szerint még kisebb harangokat is. Az 1893-as országos cigányösszeírás szerint több → rézműves (közöttük csengőöntő cigány) dolgozott. Jellegzetesen vándor foglalkozás. A cigány csengőöntő felszerelése volt: a kapdosófúvó, forma, homok, törött réz-, ill. bronzdarabok. A csengőöntő a csengőt a fából készített minta vagy a repedt csengő alapján homokban megformázta, a formát kiszorította, majd leásta. Föléje tüzet rakott, ebben a tűzben a bronzdarabokat megolvasztotta és a megolvadt fém az alatta levő mintába folyt. Bizonyos esetekben maga csinálta vasból az ütőt is, de ezt legtöbbször falusi kovácsmesterekkel készíttette el. A csengőt gyakran díszítették is. A kívánt díszítést vagy a megrendelő nevét a homokmintába bekarcolták. Csengőöntéssel rézöntő mesterek (→ rézöntő) is foglalkoztak. Cigányok elvétve ma is készítenek csengőt. – Irod. Roska Márton: Dolgozatok az erdélyi múzeum éremtárából (Bp., 1913); Ecsedi István: Jelentés Debrecen és a debreceni Déri Múzeum állapotáról, 1930 (Debrecen, 1931); Bodgál Ferenc: A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei cigányok fémművessége (Ethn., 1965).

Rézolvasztás a csengőöntéshez (Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m., 1931)

Rézolvasztás (1931)

Csengőöntés (Kesznyéten, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Bodgál Ferenc

Csenki Sándor (Püspökladány, 1920–Dunapataj, 1945): cigánykutató. Tanulmányait 1939–1943 között a bp.-i tudományegyetem bölcsészkarán magyar–francia szakon végezte. A cigány folklór (népdalok, balladák, mesék) gyűjtésével foglalkozott. A fasizmus áldozata lett. Az általa gyűjtött cigány népdalok egy része a Bazsarózsa (Bp., 1955–5. kiad., Bp., 1971) című kötetben látott napvilágot. – F. m. A cigány meg a sárkány. Püspökladányi cigány népmesék (Bp., 1974). – Irod. Vajda László: Csenki Sándor (Ethn., 1945).

Kósa László

csép: a gabonaszemnek a kalászból való kiverésére szolgáló kézieszköz. Legegyszerűbb formája egy bot, melynek használata bizonyos növények (pl. kender, napraforgó, hüvelyes növények) magvainak kiverésénél napjainkig fennmaradt. Gabonához viszont a kb. 150–200 cm-es nyélből és a 70–80 cm hosszú ütőjéből, a hadaróból álló szerszámot használták. A hadarót a nyélhez erős szíj, a telek vagy közszíj erősítette, mégpedig többnyire a nyél és a hadaró felső végére kötött csépfej vagy kápa segítségével. A nyél mindig könnyű fából, többnyire bodzából készült, míg a hadaró szívósabb gyertyán- vagy bükkfából. A nyélen a csépfej rendszerint forgott. A hadaró vége Ny-Mo.-on olykor bunkós, hogy ütése erősebb és ezzel munkavégzése eredményesebb legyen. Ugyane célt szolgálta a hadaró erőteljesebb, vastagabb fából való készítése vagy az ágas hadaró alkalmazása. A D-Dunántúlon a négyszögletes hadaró a gyakori. A cséplés munkahelye rendszerint a → csűr (pajta) középső része (csűrföldje, csűrszáraza, csűr- piaca, csűrszérű stb.) vagy a gabonatároló épület előtti térség, amelyet a nyomtatás → szérűjéhez hasonlóan készítenek el. Aszerint, hogy a cséplés milyen céllal történt, a munka végzése is másképpen folyt. Ha zsúpnak csépeltek – és ez volt az általánosabb –, akkor a zsúpkévéket fejjel egymás felé sorban ágyásba lerakták, majd két oldalt megcsépelték. E munka neve öregelés, oldalazás vagy előzés. Ezután a kévéket kioldva verték újra végig mindkét oldalon. Ez volt a tisztára verés, kicsépelés vagy zsúpolás. A forgatást csépnyéllel vagy puszta kézzel végezték. S ha már nem volt szem a kalászban, szedték a zsúpot, azaz markonként a kalász alatt összefogták, a szemet belőle kirázva és a kusza szálaktól megszabadítva, tövét összeütve a zsúpot külön összerakták. A szemet szórással (→ gabonatisztítás) tisztították, míg a kuszált szalmát újra végigverték a cséppel. A tiszta zsúpot → kévekötő bottal kötötték kévébe. A zsúp készítésénél különösen az Alföld azon vidékein, ahol a szemnyerés fő formája a → nyomtatás volt, gyakran alkalmaztak széket, cséplő padot is. Ez vagy lábakra helyezett közönséges ajtó volt, vagy olyan deszka, amelynek végébe fogakat is erősítettek. A rozskévéket kis markokra fogva ezekhez csapdosták, és így tiszta, szép zsúpot nyertek. A rozsnak ilyen széken, asztalon történő kézi cséplése rendszerint az öregelés után történt, a tisztára verés helyett. Ha viszont nem akartak zsúpot, vagy ha nem rozsot csépeltek, akkor a fenti második munkafolyamat helyett a szárak összetörésére került sor, amit agyalásnak, szalmázásnak neveztek. Az agyalást végezhették a cséplés elején is, de inkább a végén, a munka befejezéseként került rá sor. Ez pedig abból állt, hogy a kévéket torzsra állították két sorban, és kétoldalt a cséppel szárukat összetörték, leagyalták. Majd az összetört tuskószerű kévéket kioldva, szalmájukat a cséppel kihadarták, azaz addig verték, míg a cséplés helyéről a szalma két oldalra el nem szállt. Csépelni egy ember ritkán szokott, rendszerint a munkát bandában végezték, melynek létszáma 2–9 fő szokott lenni. A leggyakoribb az 5–6 fős banda. A kis létszámúban nagyon kellett sietni, a nagyban viszont a munka lassan folyt, és akadályozták is egymást. A banda tagjai, az ágyást közrefogva, egymással szemben álltak fel, és egymás után, ütemre ütöttek. A munkát így nagyon össze kellett hangolni; aki nem figyelt, könnyen „elverték a csépjét”. A cséplés az ágyás kévéin folyamatosan sorban haladt, mégpedig úgy, hogy minden ütéssel valamivel tovább mentek. Ütés után a csépet felemelték, és fejük felett körben megfordítva, lendülettel, nagyobb erővel csapták le. – Az uradalmak a csépeseket rendszerint az aratási szerződés megkötésével egyidőben szerződtették. A csépesek részt kaptak az elcsépelt gabonából és külön kévepénzt a zsúp felkötéséért. A cséplőmunkások aratás után, augusztus végén kezdték munkájukat, amely a nagyobb Ny-mo.-i uradalmakban, ahol csak kézi erővel választották el a szalmától a szemet, egész télen át tartott. Sok helyen külön cséplőházak is álltak a messziről jött csépesek rendelkezésére, hol hetekig laktak. A cséplést cséplőpajtákban végezték. – A honfoglaló magyarok a szemtermést elsősorban nyomtatták, de feltehető, hogy ismerték a korabeli É- és Ny-Európára jellemző cséplést is. Emellett gyakorolták a különböző egyszerű cséplési eljárásokat, amelyek kisebb mennyiségű vagy alkalmi szemnyerés céljából egészen a 20. sz.-ig fennmaradtak. Pl. a magot a kalászból tenyérrel kidörzsölték; a szálas gabonát kemény tárgyhoz (székláb, kocsikerék, deszka, földbe ásott gereblye, létra stb.) verdesték, vagy a földre fektetett kalászokból bottal kiverték a szemet. A csép szó a magyarban szláv, közelebbről déli szláv eredetű, de nem tudjuk, hogy átvételekor az egyszerű cséplőbotot, vagy a két darabból álló fejlett cséplőeszközt jelentette-e. A másfélfa eszköz feledésbe merült, de szórványosan még a 20. sz. elején a magyar nyelvterület számos pontján föllelhető neve sejteti, hogy a csépnek is volt eredeti magyar megnevezése. Az Alföldről (pl. Jászság) ismert csikó elnevezése újabb eredetű, belső keletkezésű kifejező szó. Valószínű, hogy az egyszerű cséplési eljárások, a kézi cséplés, valamint a nyomtatás a honfoglalást követő évszázadokban párhuzamosan éltek egymás mellett Mo.-on mint a gyengébb hozamú vagy kisebb szántók, ill. a nagyobb termékenységű területek szemnyerő eljárása. A cséplés a csapadékosabb, kedvezőtlenebb természeti adottságú domb- és hegyvidékeken volt kizárólagos. A nyomtatástól való elkülönülését a 12. sz.-tól folyamatosan elősegítették a hűvösebb-esősebb éghajlatú vidékeken meghonosodó gabonatároló építmények (csűrök). A 18–19. sz.-ra a cséplés és a nyomtatás, valamint a hozzájuk kapcsolódó gabonatartó épületek ill. a szabad ég alatti rakodás elkülönült a Kárpát-medence egész területén. Ahol a cséplés és a nyomtatás egymás mellett élt, pl. a Dunántúl bizonyos vidékein és az Alföld északi és keleti peremén, ott leginkább a rozsot csépelték, más gabonákat nyomtattak, ill. a cséplés megmaradt a kis parcellákon gazdálkodó szegényparasztság eljárásának vagy alkalmi szemnyerő eljárásnak. A Dunántúl Ny-i felén, a Felföld hegyes vidékein, valamint Erdélyben a cséplés, másutt a nyomtatás vált jellemzővé. A kézi cséplés visszaszorulását a cséplőgépek elterjedése meggyorsította. Ettől függetlenül azonban a kézi cséplés ott, ahol a zsúpra szükség volt, akár tetőnek, akár egyéb célra, szórványosan szinte napjainkig fennmaradt. – A kézicsép különben, mint lendületes ütőeszköz, vasalva és szögekkel kiverve időnként – pl. parasztfelkelésekkor – fegyverül is szolgált. – Irod. Gyutay István: Cséplés Magyarszerdahelyen (Zala m.) (Népr. Ért., 1934); K. Kovács László: Die ungarischen Dreschflegel und Dreschmethoden (Acta Ethn., 1950); Ikvai-Ivancsics Nándor: Jászsági csépek (A Debreceni Déri Múz. Évkve, 1961); Molnár István: A nyikómenti kézi cséplés (Ethn., 1963); Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963); Kósa László: Csép, csikó, másfélfa (Magy. Nyelv, 1968).

A. Bunkós végű csép (Rábatótfalu, Vas m.) B. Csép hadaróra húzott vaskarikákkal (Szentelek, Vas m.) C. Csép hadaró végére húzott vasgyűrűvel (Sopronkeresztúr, Sopron m.) D. Csép széles, lapos hadaróval (Váralja, Tolna m.)

Kápás cséphadaró (Rábatótfalu, Vas m.)

Kápás cséphadaró (Németszentgrót, Zala m.)

Cséphadaró (Átány, Heves m.)

Szórólapát (Murarátka, Zala m.)

Közgyűrűs cséphadaró: 1. hadaró 2. nyél (Rábakeresztes, Vaskeresztes, Vas m.)

A kézi cséplés legfontosabb mozzanatai (általános forma)

Cséplőgereblye (Szeged) – Cséplőszék (Tard, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Cséplés asztalhoz veréssel. Az asztal végén levő gereblye a kicsépelt marok megfésülésére szolgál (Hajdúhadház, Hajdú-Bihar m.)

1. Rozscséplés bottal (Átány, Heves m.)

2. Tallózó bottal kiverik a búzaszemeket (Debrecen)

3. Zsúpnak való rozsot csépelnek a kalászokat deszkához verve (Észak-Magyarország)

4. Cséplés kettesben (Zalavár, Veszprém m. 1950)

1. Cséplés hármasban (Zalavár, Veszprém m. 1950)

2. Cséplés ötösben (Szalafő, Vas m.)

3. Cséplés (Debrecen)

4. Cséplőgép (Gyula, 1920-as évek)

Kósa LászlóTakács Lajos

csépai ember: → halottlátó

csepedli: → keringő

csepegésbor, csepegtető: → törkölylátó

Csepel-sziget: a főváros területén Lágymányosnál kezdődő, Rácalmás, Tass határáig nyúló mintegy 50 km hosszú, helyenként 7–8 km szélességet is elérő sziget, melyhez számos kisebb sziget is csatlakozik. Népi neve Szigetség, a történeti forrásokban előfordul Nagysziget, Király-sziget, Úrsziget, Becsei-sziget, Kevei-sziget néven is. A honfoglalás óta központi helyzetéből következően fontos terület. A fejedelmi törzs egyik szállásközpontja volt. Később is királyi birtok, a középkori királyi ménesek helye. Mint királyi birtokközpont, a Csepeli-ispánság részeiként hozzá tartoztak a Duna két ágán túl fekvő területek is. Lakossága a honfoglalás óta magyar, a 13. sz.-ból Szigetbecse környékén tudunk kun lakóiról. A 15. sz.-ban az Al-Duna melléki Keve megyéből és Keve városából török előli menekülők szállták meg Ábrahámegyháza községet, amely magyar és szerb lakossága révén ezután vált a sziget legfontosabb középkori településévé Ráckeve néven. Az Alföld városfejlődésének élvonalába emelkedett, szabad királyi jogokat élvezett. Középkor végi városi állapotának több máig fennmaradt emléke van. A 18. sz. folyamán a szigeten még néhány gör. kel. és r. k. délszláv község keletkezett. Északi végében a török után német népesség telepedett meg. Az egykor 14 települést fenntartott magyar lakosság reliktumokban vészelte át a hódoltságot. Ezek közül az említett Ráckeve mellett nevezetes Szigetszentmiklós és Makád. A magyar törzslakosság „őző” nyelvjárást beszél. A középkori népesség a református egyházhoz csatlakozott. A 18. sz. során rekatolizáció és telepítések révén jelentőssé vált a r. k.-ok száma. A szerb gör. kel.-ek lélekszáma a 20. sz.-ban elsősorban az optálás miatt nagyon jelentősen megcsappant. A Csepel-sziget paraszti gazdálkodása, társadalmi struktúrája, kultúrájának karaktere alföldi jellegű. Miután a Csepel-sziget É-i végében települt a modern mo.-i gyáripar és nehézipar legfontosabb központja, a sziget lakosságának urbanizációja és polgárosulása felgyorsult. Azonban az akkulturizációs folyamatok ellenére is megtartotta az alföldi paraszti műveltség archaikusabb sajátosságait. – Irod. Magdics István: Diplomatarium Ráckeveiensis (Székesfehérvár, 1888); Pápai Károly: Csepel-sziget és lakói (Bp., 1890); Bodor Antal: Csepel-sziget és Budafok kétszáz év előtt (Bp., 1936); Magyarország Műemléki Topográfiája, Pest megye műemlékei (I–II., Bp., 1958).

Filep Antal

csepesz: → székelyföldi viseletek

cséplés: → csép, → cséplőgép

cséplőbanda: a szálas gabona emberi, állati vagy gépi erővel történő kicséplésére szegődött → cséplőmunkások csoportja, kik a → cséplőgazda, gépesgazda vezetésével közösen dolgoznak és keresnek. A cséplés módja szerint a cséplőbandák összetétele és munkája eléggé eltérő, a gépesítés óta pedig üzemszerűvé vált. A cséplőbandák egyes vidékeken rokoni, baráti vonalon szerveződtek. Munkavezetőjük nem volt, a korosabbak, tekintélyesebbek szavára hallgattak. Társulásuk célja több irányú lehetett: 1. összedolgozás, 2. munkavállalás. Munkát vállalhattak helybeli gazdáknál, nagybirtokon vagy távolabbi vidékre mentek részesmunkát vállalni. A hadarós kézi cséplést már 3 fő is végezhette, ez azonban még nem banda; a munkaszervezetek 5–7, ritkábban 4–8–9 főnyi csoportokban dolgoztak a cséplő- vagy bandagazda vezetésével. A bandagazda idősebb, tapasztaltabb munkás volt, aki társaival → előmunkásként dolgozott együtt és intézte a bérelszámolást. Több egymás mellett dolgozó cséplőbanda ügyes-bajos dolgait a → szolgabíró és a → csendbiztos intézte. A cséplőmunkások saját vagy a munkaadó kosztján dolgoztak részért, melyet egyenlően osztottak szét. – A lóval nyomtató ún. szérűsbanda voltaképpen nem banda, hanem csak alkalmi társulás (→ nyomtatás). – A cséplőgép a múlt század 70–80-as évei óta rohamos gyorsasággal terjedt el Mo.-on, kézi és az állati erővel végzett szemnyerést jórészt kiszorította és a cséplőbandát is átalakította; új neve gépesbanda: a csoporton belüli munkamegosztás végeredményben üzemszerűvé vált, vagyis a géphez igazodott, ezen belül azonban továbbra is megmaradt a nemek és korcsoportok szerinti tagolás, így az Alföldön a nehezebb munkát végző zsákos, mázsás, etető, kéveadogató, szalmahordó stb. egész részes férfi, míg a viszonylag könnyebb munkakörben dolgozó törekhordó, kévevágó, etetősegéd stb. félrészes nő vagy serdülő korú gyermek volt. E munkakörök egyikén-másikán belül további kor szerinti munkamegosztást tapasztalhatunk: pl. a zsákolók a fiatalokból, míg a mázsamesterek az idősebb férfiakból kerültek ki. Elkülönült a fő- és mellékmunka, a nehezebb munkakörökben (szalmahordó, zsákoló stb.) legtöbbször gondoskodtak a váltásról is; mindezek miatt itt is jelen volt a munkapár, habár maga a munka teljesen üzemszerűen folyt. A gépesbanda maga is párokból tevődött össze: a legkorábbi típusú cséplőgépet 2–2 vagy 4–4 ember felváltva hajtotta és 4–6, ill. 10–12 részes dolgozott mellette. A járgányos gépet 1–4 ló hajtotta, 6–8–10 részes szolgálta ki. A 4 lóerejű gőzgépnél 10–12, a 8-asnál 18–20–26, a 10 lóerősnél pedig 26–30 fő dolgozott; az utóbbi fél évszázad átlagát 22–24 főnek vehetjük. Rendszerint a tulajdonos gépesgazda szedte össze a cséplőrészeseket, az összkeresetből ő adta ki a részüket, és gyakran száraz élelmükről is ő gondoskodott. Mellette rendszerint volt egy bandagazda is, aki a munkások érdekeit képviselte; ennek híján a csoport néhány tapasztaltabb tagja ellenőrizte a gépesgazda munkavezető és bérelszámoló tevékenységét. A kézzel hajtott régibb típusú cséplőgéphez 10–12 ember kellett, ezekből 2–4 hajtotta, 1 etette, 1 kévét bontott, 1 adogatta az etetőnek, 1 a szalmát húzta le a géptől, 2 elvitte a kazalig, 2 pedig felvitte a kazalra. A munkások többsége felnőtt férfi volt, esetleg a kévevágó, kéveadogató és a 2 szalmahúzó volt nő vagy serdülő. A gőzcséplőhöz utóbb átlagosan kb. két tucat munkás kellett, a munkamegosztásnak több helyi változata terjedt el. Pl. Szegeden a molnár (mázsás) és az etető mindig helyén maradt, egyébként a csupa egész részesekből álló csoport tagjai időnként a nehéz és a könnyebb munkákon váltogatták egymást. Elterjedtebb volt a vegyes csoport: a 2 etető, 4 kévehányó (kazalos), 1 molnár, 4 rudas (szalmahordó), 1 szalmakazalos, 1 polyvakazalos és a 2 szalmahúzó egész részes férfi volt, míg a 2 kévevágó, a 4 polyvás serdülő fiú vagy leány. Az üzemszerű munka általában a következőképpen folyt: a kévehányó az asztagról a gépre adogatta a kévéket, itt a kévebontó a kéve kötelét elvágta és a felbontott kévét átadta az etetőnek, aki a dobba eregette. A molnár (mázsás, mázsamester) a gépből kiömlő szemet zsákba szedte és megmérte, a zsákosok vagy zsákolók elszállították onnan; a rudascsináló (szalmahordó) a gép alól kikotorta a szalmát (a faros a gép faránál állva kotorta el), külön pár szállította el a kazalig, ahol a kazalos vagy kazalmester rakta fel. Hasonló munka volt a törekhordás is: az ún. bótosinas vagy bótossegéd a töreklyukból kiadta a töreket, és törekhordó lányok vagy fiúk szállították a polyva-, ill. törekkazalhoz, ahol külön kazalos rakta csomóba. Ezeken kívül még számos más megoldás adódott. A gépes cséplőbanda száraz kosztjáról a gépesgazda vagy maguk a munkások gondoskodtak, ebédet rendszerint a parasztgazdáktól kaptak. A közösen keresett részt a gépesgazda mérte szét: a gépész, fűtő, mázsamester valamivel többet kapott, a többiek fél, ill. egész részt. Esetenként a gépesgazda napszámot (→ napszámosmunka) fizetett munkásainak. A cséplőmunkások egy idényben gazdától gazdáig követték a gépet, magukkal vive a megkeresett terményrészt, s a cséplőbanda feloszlásakor osztoztak. A munka közben távozó maga volt köteles helyettesről gondoskodni, egyébként részét a csoport javára levonták. (→ még: aratóbanda, → banda, → részesmunka) – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle., 1961).

Katona Imre

cséplődal, cséplőnóta: a mezei munkásdal időszakos foglalkozáshoz kötött csoportja, a cséplőrészesek életéről szóló alkalmi dal. A műfajilag rokon → aratódalokkal ellentétben számuk feltűnően kevés; nincs köztük → munkadal, hiányzik a kézi cséplés ábrázolása, a gépről inkább → balladák szólnak. A cséplődal ismert példái mind → invariánsok. A cséplődal két főszereplője: a gép és a gépész. A gépészt szólítják fel, amikor a legnehezebb munkán könnyíteni akarnak (Gépész uram, arra kérem magát: Ne etesse nagyon a masinát!...); rajta kárörvendeznek, ha géphiba miatt kényszerszünet van (Nem jó már a Tóth úr masinája, Eltörött a harmadik rostája...). Az aratódalokhoz hasonlóan a tudatosság kezdetibb szintjén vannak az aratórészesek → sztrájkdalai is (Vájsz úrnak a hírös részessei, Ott akarják a masinát hanni. Ha a masinámat itthagyjátok, Búzámbul a jó részt nem kapjátok!). Az aratórészesek bizonyos hányada cséplést is vállalt, így a végzésről szóló dalaik közösek (Kicsépeltük, kicsépeltük a földesúr búzáját...). – Irod. Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal: A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968).

Katona Imre

cséplőgazda, gépesgazda: a szálas gabona kézi vagy gépi erővel történő kicséplésére vállalkozó → cséplőmunkások csoportjának, a → cséplőbandának állandó vezetője. A cséplőgazdáról nincs olyan korai említés, mint az aratógazdáról, önálló munka- és jogköre valószínűleg a 19. sz. folyamán alakult ki. (→ még: bandagazda) A cséplőbandák egyes vidékeken családi, baráti szervezésben dolgoztak, munkavezetőjük nem volt, vitás esetekben a kor vagy tekintély döntött. – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle. 1961).

Katona Imre

cséplőgép: a gabonaneműek cséplését és az elcsépelt mag tisztítását végző gépezet. A cséplés gépesítésével a középkor végétől kísérleteztek, de a mai cséplőgép legfontosabb elemét, a dobot csak 1786-ban készítette el a skót Andrew Meikle. Nem sokkal később több angol üzem kezdte gyártani, és módosított formában hamar elterjedt Európában. Technikai fejlődése meggyorsult, amikor az állati hajtóerő helyett gőzgépet kezdtek alkalmazni hozzá (1849). Mo.-on először Martinovics Ignác szerkesztett cséplőalkalmatosságot, találmánya azonban nem terjedt el, technikatörténeti kuriózumként tartják számon. Az első cséplőgép 1802-ben jelent meg hazánkban, de még évtizedekig csupán néhány működött. Megtörtént az is, hogy a kenyerüket féltő cselédek a cséplőgépet, mint pl. az ercsi Lilien-uradalomban, fölgyújtották. Rohamos terjedése 1848 után indult meg egyelőre azonban csak az uradalmakban. Az első gőz-cséplőgép 1852-ben Angliából került Törökbecsére és ezzel megkezdődött a lóhajtású cséplőgépek visszaszorulása. Térhódítását mutatja, hogy 1861-től magyar gyárak is készítettek cséplőgépeket, de ekkor még az ország legnagyobb részén kézi cséplés (→ csép) és → nyomtatás folyt. Sőt az 1871. évi statisztika szerint 9 felföldi és erdélyi megyében még semmilyen cséplőgép nem volt. A módosabb parasztgazdaságokban az 1870-es évektől kezdtek terjedni a gépi cséplőalkalmatosságok. A rohamos terjedés egyik fontos oka volt, hogy a cséplőgép tiszta szemet adott, a szalmát, a töreket és a polyvát pontosan szétválasztotta. A századforduló idejére a lovas gépek eltűntek, és 1914-re az egész ország területén gőzgépmeghajtású cséplőgépek működtek. Közben 1904-ben megjelent az első motormeghajtású cséplőgép is. Cséplőgépet nem tudott minden parasztgazda szerezni, de nem is lett volna számára kifizetődő. Ezért a tehetősebb parasztok vagy más vállalkozók vásároltak cséplőgépet és bércséplést vállaltak. Alakultak géptársulások is, melyekben olykor egy-egy falu módosabb rétege, néhány gazda szövetkezett cséplőgép-birtoklásra. A gépi cséplés jelentősen csökkentette a csépléshez szükséges munkanapok számát. A korábban nyártól gyakran farsangig elhúzódó cséplés és nyomtatás munkáját néhány hét alatt elvégezte. A cséplőgép meghonosodása azért is nagy jelentőségű volt, mert a magyar parasztok kezén ez volt az első gép, amely fejlett munkakooperációt kívánt. A nyomtató- és cséplőbandák helyett a cséplőgép kezelésének szükségletéhez alkalmazkodva új munkástársulások keletkeztek, szakemberek: gépész, fűtő, etető; segédmunkások: kévehányók, szalmahordók, kévevágók, törekesek, zsákolók stb. (→ cséplőbanda). A múlt század végétől a mo.-i agrárszegénység egyik fontos élelemszerző munkalehetőségévé vált a részér vagy napszámbérbe vállalt gépi cséplés. – Irod. Sándor Vilmos: A gabonacséplés gépesítése Magyarországon (Agrártört. Szle., 1962); Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914; szerk. Szabó István, Bp., 1965).

Kósa László

cséplőmunkás, cséplőrészes: mezőgazdasági bérmunkás, aki a nyári idényben a szálas gabona kicséplésének gépi erővel való elvégzésére szegődik. (→ még: agrármozgalom, → cséplőbanda, → cséplőgazda, → mezei munkás, → vándormunkás) – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).

Katona Imre

cséplőnóta: → cséplődal

cséplőrészes: → cséplőmunkás

cséptánc: az → ügyességi táncok egyik fajtája. A cséphadaróval járt → eszközös táncok csoportjába tartozik. A táncos a csép hosszú nyelét fogja, a rövidebb hadarót pedig a lába alatt forgatja és ütemesen átugrálja. Ugrálás közben a táncos esetleg előre, hátra halad. Főleg a Dunántúlról, de a Nyírségből és a Székelyföldről is ismerjük a cséptáncot. Rendszerint férfiak, olykor asszonyok is járják. – Irod. Seemayer Vilmos: Adatok népi táncaink ismeretéhez (Ethn., 1935); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Cséptánc (Galambok, Zala megye)

Pesovár Ferenc

csepű: → kendertörés, → rostminőségek

csepűguba: → guba

Cser: → Kemenesalja

csere: két értelemben használt fogalom: 1. tevékenységek cseréje. Ebben az értelemben a munkamegosztás alapján lezajló termelési folyamat. – 2. Javak cseréje: az elosztás történetileg kialakult formája, amelynek során a javak és a haszonélvezeti jogok gazdát cserélnek a tulajdonosok, birtokosok és haszonélvezők közötti megegyezésnek megfelelően. Négy fő formája: a) közvetlen termékcsere: a javak közvetlenül kerülnek szembe egymással; b) közvetett termékcsere: a javak cseréjénél valamilyen használati cikket, pl. kapát használnak értékmérőként; c) csere korlátozott funkciójú pénzzel: adásvétel csupán csereeszköz és (vagy) fizetési eszköz funkciót betöltő pénzzel; d) csere valamennyi pénzfunkciót betöltő pénz segítségével. – A csere kevéssé vizsgált téma a magyar néprajztudományban. Számos maradványa él még ma is. Legegyszerűbb formája a kölcsön, anyagkölcsön, amit meghatározott időn belül, ugyanabból az anyagból, ugyanolyan vagy nagyobb mennyiségben és jobb minőségben adnak vissza. Mindmáig élő, legáltalánosabb formája a háztartási kölcsönzés, amikor a háziasszony az éppen hiányzó dolgot a szomszédjától kölcsönkéri, és azt többlettel adja vissza. Pl. káposztagyalu kölcsönzése, amiért káposztával fizetnek, vagy disznóperzselő kölcsönzése, amiért disznóhússal fizetnek stb. Fejlettebb formája az, amikor az áruért nem a közvetlen szükségletének megfelelő, hanem tartós, eltartható anyagot, mégpedig meghatározott mennyiségben kíván az eladó. Pl. a fazekas búzát vagy tengerit, a különböző edényféleségeknek megfelelően a gyakorlatban kialakult szokásos mennyiségben. Az ilyen csere bizonyos különbséget, ill. kapcsolatot tételez fel a mezőgazdasági termelés fejlettségi foka és a kézművesség között, ugyanis a mezőgazdasági termelés a kézművességnél kezdetlegesebb, még kevésbé szakadt el a közvetlen termelőmunkától, mint a kézművesség, amely már árutermelő jellegű és részben már pénzgazdálkodásban él. A cserekereskedelem esetén a kézműves az áruk cseréjéből összeszedett terményeket csak részben használta fel, általában a nagyobb hányadát pénzért értékesítette. A cserekereskedelem jellemző volt a vándorkereskedelemre (→ házaló kereskedő). – Irod. Miskolczy István: A középkori kereskedelem története (Bp., 1926); Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Gregorius, P.: Die Idee, Terminologie und Funktion des Güteraustausches bei den Primitiven (Die Wiener Schule der Völkerkunde, Wien, 1956); Mezei Árpád: A paraszti létforma az európai kultúrában (Bp., 1964); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Sárkány MihályDankó Imre

cseregyermek: Vegyes nemzetiségű vidékeken szokásban volt, hogy különböző nemzetiségű családok lehetőleg azonos korú és nemű (elsősorban fiú) gyermekeiket egy-két évre kicserélték, idegen szóra küldték, hogy az idegen, hasznosnak ítélt nyelvet tökéletesen elsajátítsák, az idegen környezetet, gazdálkodást, szokásokat megismerjék; ott barátokat szerezzenek, kapcsolatokat teremtsenek. Sokszor egymástól távol fekvő falvak álltak egymással cseregyermek-viszonyban. Egy-egy család több nemzedéken keresztül küldte egymáshoz gyermekeit, vagyis a cseregyermek-viszony egyik nemzedékről a másikra öröklődött. Ahol ilyen öröklött ismeretség nem volt, ott más, már cserekapcsolatban levő családok közbenjárásával kerestek megfelelő cseregyermeket. Az I. világháború előtti több nemzetiségű Mo. vegyes lakosságú vidékein mindenütt ismerték a cseregyermek intézményét, a tehetősebb paraszt- és iparoscsaládok több nemzetiség nyelvére is megtaníttatták gyermekeiket a cseregyermek intézményének segítségével. Igen gyakori volt a gyermekcsere a Dunántúl magyar és német községei között. A Felső-Csallóköz és Mátyusfölde magyar falvaiból a Pozsony környéki és a hegyaljai német helységekbe küldték a gyermekeket, és viszont fogadták onnan a szőlősgazdák és polgárok gyermekeit. D-Biharban a magyar és román gazdák legényfiaikat kölcsönösen küldték egymáshoz szolgálni, hogy azok a síkvidéki szemtermelő, ill. hegyvidéki állattartó gazdálkodást megismerjék. Az erdélyi magyar városok polgárai és a módosabb székely parasztok gyermekeiket szász helységekbe „német szóra” küldték. – Irod. Nagy Lajos: Cseregazdalegények (Ethn., 1965); Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi jellegzetességek az észak-mecseki bányavidék gazdasági életében (I. Az Észak-mecseki bányavidék regionális vizsgálata. MTA Dunántúli Tudományos Intézet, Értekezések, 1970).

Morvay Judit

Cserehát: a Hernád és Bódva folyók közötti dombterület. Nevét a felszínét borító, hajdan zárt erdőtakaróról kapta, amelyet a 19. sz. végéig csaknem teljesen kiirtottak. Területén a történeti megyerendszerben Torna, Abaúj, Borsod m.-k osztoztak. Sajátos arculatú része a Szárazvölgy. A honfoglalás korától folyamatosan megtelepült vidék, a török hódoltság alatt megcsappant lakosságát magyar, szlovák, ukrán települők egészítették ki a 18. sz. folyamán. Vásáros központjai: Edelény, Szikszó, Encs a terület peremén helyezkednek el. Az újkorban archaikusabb arculatú tájaink közé tartozott.

Cserehát: Hagyományos ácsszerkezettel épült toronysisak (Ref. templom, Szendrő, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Cserehát: Hagyományos ácsszerkezettel épült toronysisak (Ref. templom, Edelény, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Filep Antal

cserélt gyerek: → váltott gyerek

cserény: 1. általában vesszőfonat, a parasztszekér vesszőből vagy deszkából készült oldala vagy alja (oldalcserény, alcserény, → szekérkas) a Felföldön és a Dunántúlon. – 2. a székely ház tüzelőberendezése (→ kandalló). – 3. disznóöléskor a sertés bontásához használt fakeret (Veszprém m.). – 4. A tüzelős ólban és szőlőspajtában a nyitott tűzhely fölött felfüggesztett vagy falba erősített, vízszintes deszkából készült szikrafogó (Alföldön). – 5. cserény vagy karám, fakeret közé vesszőből font vagy nádból korcolt 1,2–1,5 m magas, 2–2,5 m hosszú lapokból összeállított, fedél és ajtó nélküli, egy oldalon nyitott, mozdítható lészaszerű, szélfogó pásztorépítmény. A Duna–Tisza közi és kiskunsági, nagyjószágot őrző pásztorok az → állás közelében állították fel. Alaprajza téglalap, a cserénylapokat a sarkokon és az oldalvonal mentén földbe vert karókhoz vesszőgúzzsal erősítették. A cserény két részből állott, a ló számára való szárnyékból és a pásztorok tüzelőhelyéből, ahol szabad tűzön főztek és gúnyájukat, ládáikat tartották. A cserény helyét az állással együtt változtatták. Az emberek a cserény enyhelyében tértek nyugovóra, az igavonó állatok is ott éjszakáztak és a szekérderékból vagy az ún. kerekkosárból (hordozható jászolból) szénáztak. A → fuvarosok is gyakran vittek magukkal – a Tiszántúlon – összetekerhető cserényt, hogy alkalomadtán a rakományt vagy az állatokat védjék vele, kivált ha valami ok miatt nem érhették el estére valamelyik → csárda ún. beállóját. Magyar származékszó, a sző ige családjába tartozó ser, sír, sür igéből -r gyakorító képzővel képezve. – Irod. Viski Károly: Adatok a székely építkezés ismeretéhez (Népr. Ért., 1911); Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztákon (Bp., 1912); Bátky Zsigmond: Földól és tüzesól (Népr. Ért., 1929); Mészöly Gedeon: A cserény szó eredete (Népünk és Nyelvünk, 1930); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959).

A teljes cserény (5.) alaprajza: 1 kocsi 2 eleséges talyiga 3 szénavágó saroglya 4 szekrény 5 tűzhely 6 gúnyapad (Kiskunság)

Fedeles, nádfalú, hordozható cserény (5.) (Kiskunság)

Cserény (5.) (Kecskemét, Bugac) 1 és 3. lószárnyék 2. jászol, 4. pad, 5. sátor, 6. cserény, 7. gúnyapad

Székelyföldi cserény. Vázlat a karám és a kerékjászol felállításáról. A = szekér, benne a végével előrefordított faroskas; B = kerekjászol; C = karámtartórúd, a szekérrúd végét köti össze az első lőcsfejjel és a kiterített nádkarámot támasztja; D = karámtartórúd, ágas, mely a szekérrúd s a vízszintes tartórúd kitámasztására szolgál; E = a kiterített nádkarám

Cserény (5.) négy fonott vesszőtáblából (Peszéradacs, Pest megye)

Balogh István

cserepcsép: → kenderáztatás

cserepcsík: behasított pálca vagy rövid bot, melynek hasítékába egyenként felfűzik a használaton kívüli → véghorog horogszemeit, hogy a zsinórt felakasztva száríthassák, s télen így raktározhassák a horogkészséget. Az egész országban használják ilyen funkcióban a cserepcsíkot. Azokon a vidékeken – elsősorban a Tisza mellett – általános a használata, ahol a véghorog elvetése a ladik oldaláról történik (az újabban elterjedt horogtábla a zsinór szárítására is alkalmas). Ny-Európában – a horogtábla mellett – szintén használták a cserepcsíkot. Helyenként csíptető (Duna vidéke), kákó (Felső-Tisza), csípka (Tiszafüred) elnevezése is van a cserepcsíknak. A cserepcsík terminológia egyéb csipesz jellegű eszközök, valaminek az öszeszorítására párhuzamosan alkalmazott pálcák, botok, rudak neveként szintén országosan elterjedt. A szó etimológiája bizonytalan: szlovák származtatása téves, s a csíp igéből történt magyarázata sem valószínű. (→ még: herélés) – Irod. Bátky Zsigmond: Cserepcsík (Magy. Nyelv, 1936); Szolnoky Lajos: Magyar kenderáztatási módok (Népr. Ért., 1958); Rassow, M.: Fischersprache und Brauchtum im Lande zwischen dem Darss und der unteren Oder (Berlin, 1958).

Szilágyi Miklós

cserepező: → tetőfedő

cserépkosár: kerek, fonott kosarat utánzó ólommázas cserépedény. Egyéb elnevezései: kaska, varrógaraboly, cérnatartó. Oldala homorú vagy domború, felső és alsó szélén karima vagy mintás párkány van. Két vízszintesen álló füle gyakran megcsavart, alul négy kis lábon áll. Áttört díszítésű (→ áttört kerámia) vagy → vésett díszítésű. Kívül-belül mázas. Egyedileg készült ritka forma. Felirat csak elvétve akad rajta. – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

Cserépkosár áttört díszítéssel (19. sz. második fele, Hódmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum

Cserépkosár áttört díszítéssel (19. sz. második fele, Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

cserépsíp: gyermekjátéknak készült, leginkább állatok (főleg madarak) formáját utánzó külsejű ajaksíp. A II. világháború előtt a fazekasok még készítették és országszerte vásárokon, falusi búcsúkon árusították agyagedényekkel együtt. A cserépsípok családjába tartozik az → okarina is. – Irod. Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).

Cserépsípok

Sárosi Bálint

cseresznye (lat. Cerasus avium): a rózsafélék (Rosaceae) családjába tartozó, Eurázsia mérsékelt égövében majdnem mindenütt honos csonthéjas gyümölcs. A mo.-i kertekben nagyon elterjedt. Fontosabb termőtájai Eger–Gyöngyös vidéke, Szeged környéke, a Balaton északi partja, a Nyírség déli része és Buda környéke, Magyardécse (Mezőség). A középkor végén már híres volt a mo.-i cseresznye. A 16. sz.-ban a főurak versengve kedveskedtek a bécsi királyi asztalnál a korán érő cseresznyével. Az erdélyi Mezőségen a cseresznyefa kérgéből kászút készítenek.

Kósa László

cseresznyefasíp: → levélsíp

cserfába oltott alma, a bordás: → trufa, tréfás mese (→ reális mese) az asszonyi hűtlenségről, csalárdságról. Egy kikapós asszony betegséget tettetve elküldi férjét cserfába oltott alma után, ha nem hoz, ő meghal. A férj útjában összetalálkozik egy bordással, katonával stb., az felvilágosítja, hogy rászedték, és zsákjában hazaviszi. Otthon az asszony javában mulat a pappal, s rímeket faragnak (dalocskákat énekelnek) a férj becsapásáról: „Elment az én uram, bolond kurafi, cserfába oltott almát keresni...” A bordás is versben (dalban) szól a zsákhoz. A férj előugrik, válaszol a rigmusokra, s a papot és az asszonyt kiveri a házból (AaTh 1360C; BN 1751*). Indiai eredetű, reneszánsz novellagyűjtemények által Európa-szerte elterjesztett, nagyon népszerű mese. Az asszony, a bordás, a pap és a férj által előadott rigmus (dal) önállóan is ismert a történet asszociálásával vagy anélkül. Nálunk a mese a Tiszántúlon és Baranyában került legnagyobb számban feljegyzésre. (→ még: dalbetétes mese) – Irod. Anderson, W.: Der Schwank vom alten Hildebrand (Dorpat, 1931); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy XII).

Kovács Ágnes

cserge: Erdélyben és a moldvai magyaroknál elterjedt, két-négy szélből összevarrt, vastag, hosszú szőrű takaró, mely gyapjúból, szegényebbeknél félgyapjúból szőtt, s felülete ványolás után kifésült. Egyéb elnevezései: cserga, csörge, serge. Marhaszőrből (maszók) vagy kecskeszőrből való változata a széjas cserge. Általában háziiparilag állították elő. A cserge vagy festetlen, fehér és szürke színű, vagy leginkább egyszínű vörösre festett, de lehet színes csíkos, esetleg kockás. – A 14–17. sz.-ban a sátor készítésére való ponyvát is nevezték csergének (csergesátor, csergelepel). Takaró pokrócként a cserge a 15. sz. óta mutatható ki. Már a 16. sz.-i Kolozsvárott szegényebb háztartásokból említik. A 19. sz.-i parasztságnál a cserge főleg ágybeli takaró, ill. → padtakaró és → falvédő, továbbá kocsitakaró és lópokróc. Moldvában szegény helyen a cserge hatására vastag, sötétre festett kenderfonálból egyszínűre vagy csíkosra szőtt takaródzó → lepedőt is használtak (békaványolta cserge). – Irod. N. Bartha Károly: A cserge készítése az udvarhelymegyei Bágyon (Népr. Ért., 1932); Lükő Gábor: Moldvai csángók kendermunkája (Népr. Ért., 1934); Lükő Gábor: A moldvai csángók (Bp., 1936).

K. Csilléry Klára

csergettyű: → hangadó játékszer

Cserhát: 1. a Börzsöny, Naszály és Mátra hegység, ill. az Ipoly és a Zagyva völgye közötti dombos-hegyes vidék tájneve. Nagy része Nógrád megyéhez tartozik. Eredeti zárt dombos erdőtakarója a középkor folyamán már népes területté vált. Északi szegélye előtt kezdődött a honfoglalás után a magyar nyelvterület határa. A török hódoltság során lakossága rendkívüli mértékben elpusztult. A 17. sz.-tól, de legfőképpen a 18. sz. folyamán a túlélő magyar lakosság mellé újabb magyarok és szlovákok telepedtek, elsősorban a szomszédos védettebb megyékből, ill. magának Nógrádnak szerencsésebb fekvésű északi vidékeiről. A középkori lakosság nagy része a reformációhoz csatlakozott. Noha a 17–18. sz. folyamán lezajlott migráció egyik előidézője az ellenreformációs intézkedések voltak, fennmaradtak protestáns gyülekezetek is, sőt a 18. sz.-i telepítések során újak keletkeztek. Népi kultúráját a 19. sz. végén, a 20. sz. első felében a gyorsan kibontakozó urbanizáció mellett is fennmaradó színes népviseletek (Hollókő, Rimóc, Buják), sok archaizmust őrző szigetek jellemzik. A 19. sz. folyamán feltárt bányái mellett meg kell említeni a középkor óta országos jelentőségű Romhány község tűzállóagyag-bányáit. Többek közt itt termelték az üveghuták ellátásához szükséges tűzálló agyagot is. A Cserhát vidékének népét a néprajzi irodalom általában a → palócok közé sorolja, jóllehet a szomszédos Mátra környéki, szintén palócnak tartott magyarságtól sok vonásban különbözik. Közigazgatási és vásári központjai: Balassagyarmat, Vác, Hatvan, Pásztó és az új ipari centrum, Salgótarján a terület szélén, a folyóvölgyekben fekszenek. – Irod. Mocsáry Antal: Nemes Nógrád vármegyének historiai, geographiai és statistikai esmértetése (Pest, 1826); Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság (Bp., 1938). – 2. Az egykori Bars m. DNy-i részének, a Zsitva és a Garam közé eső dombvidéknek a történeti-népi tájneve. (→ Garam mente)

Cserhát (Hollókő, Nógrád m.)

Filep Antal

csesze: → laptoló

csetneki szekér, gömöri szekér: erős szerkezetű, masszív vasalású nehéz → szekér, amelyet – noha voltak fatengelyes változatai is – hosszú utakra is használtak. Fuvarozásra nagyon alkalmas jármű. Vásározó kisiparosok messzi földet bejártak vele. De nagy szerepe volt a mezőgazdasági vasszerszámok – a mecenzéfi, stószi stb. → hámorok termékeinek – szállításában is. Ezeken és a hozzá hasonló szekereken szállították az Alföldre a gömöri, borsodi mészégetők is a meszet és a gömöri fazekasok a tűzálló („vászon”) fazekakat, sőt olykor gyümölcsöt is, hogy az Alföldön „faluzva” terményre cseréljék be árujukat.

K. Kovács László

cséza: könnyű, → lőcsös kiskocsi. Rendszerint utazásra használták a századfordulóig. Nevezték → bőrös kocsinak is, mert ívszerűen meghajlított káváira kikészített ökörbőr fedelet is alkalmaztak. Kisebb volt a valódi bőrös kocsinál, általában két személy és a kocsis fért el rajta podgyászostul. Alváza mindenben azonos a → kocsiéval. Utóbb azonban már rugósan készítették, merev karosszériával. Fogatolására két ló szolgált. Elterjedési területe: a Szilágyság, Bereg, Ung, Szabolcs, Zemplén és Sáros megye, valamint a Kisalföld volt.

K. Kovács László

csiberakás: mérkőző csapatjáték (→ sportjáték). Homokban, porban játszó fiúgyermekek játéka. Egyszerűsége gyermeki eredetre vall. Két csapat földre guggolva két kézzel homokból vagy porból kis kupacokat formál. Ezek a csibék. A két csapat tagjai arra törekednek, hogy az ellenfél csibéit szétrombolják, a magukéit megoltalmazzák. – E játék emlékét őrzi Arany János Tetétlen c. költeménye.

Lajos Árpád

Csibéstyúk: → Fiastyúk

csicsóka (lat. Helianthus tuberosus): évelő takarmánynövény. Előnye, hogy tavasszal szedhető, amikor más takarmány már elfogyott. Őshazája É-Amerika, ahol a felfedezések idején a lakosság már régen termesztette. A 17. sz. elején jutott Európába. Hazánkban viszonylag korán (1664) fölbukkant, de a 18. sz. végéig nem tudunk termesztéséről. A múlt századtól többször kísérleteztek nagyüzemi termesztésének meghonosításával, de csak a DK-Dunántúlon sikerült nagyobb eredményt elérni. 1950-ben Somogy, Tolna és Baranya megyére, elsősorban a paraszti gazdaságokra esett az ország csicsókával bevetett területének 97,4%-a. Másutt csak mint félvad kerti növény, gyermekek csemegéje ismeretes.

Csicsóka

Kósa László

csiga: 1. gyűjtögető tevékenységhez tartozik az ehető csiga (lat. Helix pomatia) összeszedése és fogyasztása, amely a parasztság körében a 20. sz.-ban már csak szórványosan fordult elő. – Beregben a csigát télen a levelek alól szedik össze, házastól meleg vízbe teszik, s az előbúvó csigákat a vízből kiszedve tejfellel mártásszerű ételnek készítik. Az Ormánságban a század elején a kanászok forró parázson sütötték a csigát. Ismertek csigacsalogató német, szlovák, cseh, szerb stb. gyermek → mondókák; nálunk is általánosan elterjedtek:

Csiga-biga gyere ki, Ég a házad ide ki, Kapsz tejet, vajat, Holnapra is marad.

A Szilágyságban a cigány és román nők szülési fájdalmak csillapítására fogyasztják a házatlan csigát (lat. Agriolimax agrestis). A csiga paraszti fogyasztására hatott a felsőbb társadalmi rétegek konyhája, ízlése. Tudjuk, hogy Berzsenyi Dániel somogyi birtokán tenyésztette az ehető csigát. (Petőfi Sándornak az olajos csiga kedvenc eledele volt.) Csigakerteket már a görögök és rómaiak ismertek. Spanyolo.-ban, Olaszo.-ban, Svájcban, Franciao.-ban a csiga gyűjtése, ’tenyésztése’ és fogyasztása ma is jelentős. Néhány évtizede export céljából foglalkoznak az ehető csiga gyűjtésével (Győr, Sopron, Eger vidéke). Helyenként a csupasz csigát – hasonlóan, mint a németek – szekérkenőnek használják elevenen rakva a tengelyre. – Irod. K. Mátyus István: Ó- és új diaetetica... (I–VI., Pozsony, 1787–1793); Wildhaber, R.: Schneckenzucht und Schnekkenspeise (Schweizerisches Archiv für Volkskunde, Bd. 46. Basel, 1950). – 2. matak: rögzítőeszköz a szénarakománnyal megterhelt szekér ún. lekötő kötelén. Még a század fordulóján is csak egyszerű matak, azaz kis fahorog volt a kötélre hurkolva, amelybe beakadt a kötél visszahajlott vége, később helyébe valóságos csiga került, és azzal húzták meg a kötelet. – 3. → forgó játékszer, – 4. → spirál, – 5. → kerítőhalászat, – 6. → dikó, – 7. → csigatészta

Csiga

Gunda BélaK. Kovács László

csigabak: → ágyszék

csigacsinálás: lakodalom előtti munka (→ társasmunkák) a lakodalmas háznál, a gazdaasszonyok nemegyszer egész napos munkával készítik a levesbe való csigatésztát. A csigacsinálás gyakran kisebb mulatsággal végződik, „eltapossák a csigát”. – Irod. Bóka László: Csigavigtaposás (Ethn., 1931); Madarassy László: A „csigacsináló” (Ethn., 1931); Szendrey Ákos: A népi élet társas összejövetelei (Ethn., 1938); Szendrey Ákos: Lakodalmi szokások gyűjtése (Bp., 1956).

Györgyi Erzsébet

csigacsináló, csigacsináló tábla, tésztacsináló: a kiváltképp az Alföldön ünnepi étkezések, így a lakodalom húslevesébe főzött csigatészta megsodrására szolgáló kis kézi eszköz. A tésztasodrásra 8–12 cm hosszú, 6–10 cm széles, finoman bordázott felület szolgál. A meggyúrt és vékonyra elnyújtott levestészta szögletesre felvágott apró darabjait pálcikán sodorják e felületen, hogy ezáltal apró bordázott csigává váljanak. Erre a műveletre legegyszerűbben használható a szövőszékhez tartozó elnyűtt borda egy darabja, pálcika gyanánt pedig orsó. A csigacsinálónak azonban korán kialakultak fából faragott változatai is, köztük csipkézett, áttört szélű, hátlapján és peremén ékrovással, tulipán- és állatalakokkal díszített cifra változatai is. A legkorábbi évszámos cifra példány Debrecenből ismert 1782-ből. A díszes példányok feltehetően lányok, fiatalasszonyok számára készültek kedveskedésnek. A csigacsináló ajándékozásának szokása összefügg azzal, hogy a lakodalom előtti napon az Alföldön sokfelé „csigacsinálót” tartottak, amelyen a meghívott lányok, fiatalasszonyok közös munkával készítették el a vendéglátáshoz szükséges nagy mennyiségű csigát, csigacsinálóik pedig közszemlére kerültek. – Valószínűleg a fából faragottak utánzataként készültek cserép csigacsinálók is zöld, barna vagy fehér → ólommázzal leöntve. A tárgy felső része, a bordázott felület körül aprólékosan díszített: virágokat vagy geometrikus elemeket karcolt vagy vésett reá mesterük. A legismertebb és legszebb darabok Debrecenből valók. Hátlapjukon olykor bekarcolt dedikáció található a megajándékozott lányhoz. – Irod. Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

1. Csigacsinálók fából (19. sz.) Debrecen, Déri Múzeum

2. Csigacsináló borda Bp. Néprajzi Múzeum

3. Csigacsináló fából, két kakassal (19. sz., Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Csigacsináló cserépből (19. sz.) Debrecen, Déri Múzeum

5. Csigacsináló cserépből (19. sz.) Debrecen, Déri Múzeum

6. Csigacsináló cserépből (19. sz.) Debrecen, Déri Múzeum

7. Csigacsináló cserépből (19. sz.) Debrecen, Déri Múzeum

1. Cserép csigacsináló hátlapja (1850, az ajándékozó nevével: „Jeneji Imre”, Debrecen) Debrecen, Déri Múzeum

2. Az előbbi előlapja Debrecen, Déri Múzeum

3. Csigacsináló fából, sárgaréz penderítővel (19. sz., Debrecen) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Csigacsináló fából (19. sz., Debrecen) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Csigacsináló fából (1782, Debrecen) Debrecen, Déri Múzeum

6. Csigacsináló fából két madárfejjel (19. sz., Debrecen) Debrecen, Déri Múzeum

Hofer TamásIstván Erzsébet

csigataposás: → csigacsinálás

csigatészta, csiga, lúdgége: ünnepi húslevesbe főzött tészta. Úgy készül, hogy gyúrt (→ gyúrt tészta), vékonyra kisodort tésztából apró rombusz alakú darabokat vágnak, s ezeket egyenként szövőborda darabra vagy → csigacsinálóra fektetve → orsóval vagy e célra készült fa, ill. fém penderítővel feltekerik. Lakodalmi levesbe sok kell belőle, ilyenkor a rokonság nőtagjai összegyűlnek csigacsinálóba. Csigatészta készítésével és piaci árusításával az alföldi városokban szegény asszonyok foglalkoztak. Csigatésztaként megformált bordás haluskából a palócok → kifőtt tésztát is készítettek. – Irod. Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935).

Kisbán Eszter

csigavejsz: → spirálvejsze

csigézés, csügézés: → kecskézés

csigolyalesdü: → gereggye

Csihán királyúrfi: → csizmás kandúr, a

csík: → gyúrt tészta, → kifőtt tészta

Csík, Csíkszék: az Olt felső medencéje, melyet a Keleti-Kárpátok és a Hargita vesznek közre. A magyarság a legkésőbben telepedett meg Erdélyben ezen az akkoriban teljesen lakatlan tájon (12–13. sz.). Csík Erdély és a → Székelyföld viszonylag békésen és egységesen fejlődött vidékei közé tartozik. 150–200 év óta túlnépesedett terület, ezért lakossága nagy számban vándorolt ki Moldvába (→ moldvai magyarok). A Csíki-medence földrajzilag is jól elválaszthatóan két kisebb tájra, Alcsíkra és Felcsíkra tagolódik. Alcsík egyik völgye, a Lok falui némileg önálló községcsoportot alkotnak. Csík mai központja a több faluból kisvárossá növekedett Csíkszereda. Falvai, melyek Felcsíkban nagy kiterjedésű óriás faluk, az Olt közelében és az abba ömlő patakok mentén helyezkednek el. Csík 1876-ig önálló székely közigazgatási egység volt, ekkor alakult vármegyévé. Hozzá tartozott a földrajzilag különálló, de hasonló fejlődésű → Gyergyó és → Kászon, valamint a Moldvába folyó Tatros patak felső völgye (→ gyimesi csángók). Csík lakossága túlnyomóan r. k. vallású magyar. Fő megélhetési forrásuk egészen a legutóbbi időkig, a szűkös földművelési lehetőségek mellett, a havasi állattartás, fafeldolgozás és az erdélyi, valamint a moldvai mezőgazdasági idénymunka volt. Jóllehet Csík jellegzetes kultúrájú és pompás népművészetéről híres, a kevésbé ismert magyar néprajzi tájak közé tartozik. (→ még: székelyek) – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (II., Pest, 1869); Vitos Mózes: Csíkmegyei füzetek (Csíkszereda, 1894).

1. Csíki székely ház a múlt század derekán (Előtte aránytalanul kicsire rajzolt kóberes kocsi áll)

2. Csíkbánkfalvi öreg székelyek (1941)

3. Székely ház (Csíkrákos, v. Csík m.)

4. Falurészlet (1971. Csíkszentdomokos, v. Csík m.)

1. Utcarészlet (Csíkszentdomokos, v. Csík m.)

2. Kapuk (Madéfalva, v. Csík m.)

3. Csűr (Gyimesközéplok, v. Csík m.)

4. Fedeles székely kapu (Csíkszentdomokos v. Csík m.)

Kósa László

csíkász: a Nagy- és Kis-Sárrét, a Nagykunság, a Szernye-mocsár, a Rétköz, az Ecsedi-láp, a Bodrogköz, a Dráva mente falvaiban élt kishalász, aki leginkább sűrű fonású varsákkal (→ csíkkas), vejszével fogta a csíkot (lat. Misgurnus fossilis). A csíkász a mocsárban gazból, törmelékből (Rétköz: fenér), zsombékból, gyepből, karókkal erősített földből, trágyából csíkgátat (Ecsedi-láp), lábót (Szernye-mocsár), hurcagátat (Berettyó vidéke, → trombitavarsa) épített. A gát 2–3 m távolságban levő nyílásaihoz (Berettyó vidéke: síp) mindkét oldalra felváltva állították a csíkkast. A megülepedett s a nyílásokon eltömődött gát közlekedési útul is szolgált. A csíkkast a természetes kisebb víztükrökbe, a lápba vágott nyílásokba (Ecsedi-láp: lápkút, → lápi kút; Szernye-mocsár: vész), télen a lékekbe függőlegesen is leállították. A Sajó mentén a lékbe elhelyezett csíkkast rőzsével, szalmával, majd hóval fedték le, hogy a haltolvajok észre ne vegyék. A csík száraz nyáron befúrja magát az iszapba, ahonnan kiásták vagy disznókkal túratták ki. A disznók az ilyen csíkon meg is híztak (Berettyó mente). Az Ecsedi-lápon a csíkász zsákmányát hátikosárforma → csíkputtonyba, → csíktökbe tette. A zsákmányt → csíkgödörben tartotta. A csík eltartására szolgált a → véter (hordó alakú vesszőkosár), amelyet a láp alkalmas helyén a vízbe süllyesztettek. A csíkász az ingó lápon → lápi bottal járt, → lápmetszővel vágott lápkutat a csíkkas számára. A csíkban gazdag mély gödrüket dohnak nevezték. Kecskemét környékén rúdra kötött lapos kosárral (csíkszedő) meregették ki a csíkot a lápszéli padmalyok alól. A nádas helyeket a csíkász kaszurral tisztította meg. A Rétközben a csíkász olyan helyen rakta le varsáit, ahol látta, hogy a gémek a csíkot fogdossák, mert ott gazdag zsákmányra tehetett szert. A csíkászok az Ecsedi-láp csíkját Munkács vidékére, a Bodrogközét Ungvárra vitték eladni, ahol a kárpáti ukránok böjt idején nagy mennyiségben vásárolták. A Sárrétek csíkját Nagyvárad piacán árulták. Az alföldi csíkot elhordták Nógrádba, Hontba, Barsba is. A piacokon vesszőből font kis kosárral, az ún. csíkszűrővel (Ecsedi-láp), mosóval (Dráva mente) mérték a csíkot. A csíkászok az okkersárga csíkot csíkkirálynak, a testszínűt csíkdámának nevezték (Ecsedi-láp). A csíkban gazdag mocsarakról, a csíkkal való kereskedésről már 1683-ban a Magyar Simplicissimus is megemlékezik. A 17–18. sz.-ban a Bodrogközben, a Nagy-Sárréten, a Nagykunságban a földesúrnak, a lelkésznek csíkot is szolgáltattak be, s hatósági rendelkezések szabták meg a csíkászatért fizetendő összeget. Az Ecsedi-lápon csíkászatnak nevezték a csíklakomákat. Híres volt a szatmári káposztalében főtt csík. A csíkászatnak a múlt század végén a mocsarak lecsapolása vetett véget. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Szilágyi Miklós: Adatok a Nagykunság XVIII. századi néprajzához (Szolnok, 1966).

Csíkszedő (Kecskemét vidéke)

A csíkászok vágószerszáma: kaszur (Ecsedi-láp)

Véter (csíktartó kosár) (Ecsedi-láp)

Csíkász az Ecsedi-lápon az 1880-as években (Herman Ottó nyomán)

Gunda Béla

csíkgödör: kerek sírforma, kb. másfél méter mélységű verem, amelyben az Ecsedi-lápon, a Bodrogközben, a Nagy-Sárréten a fogott csíkot (lat. Misgurnus fossilis) tartották. A csíkász a libogós (ringó) lápon vagy az udvarban ásta ki a csíkgödört, alját megtaposta s ebbe rakta a nyáron, ősszel fogott csíkot. A csíkgödörbe a vizet a föld árja adta, vagy lápvizet mertek bele. Télen a csíkgödört náddal, sással fedték. Ebből adták el a csíkot a kereskedőnek, vagy Beregbe, Ungba, Nagyvárad vidékére maguk szekereztek el vele. – Irod. Ecsedi István: A csíkgödrök (Föld és Ember, 1922); Ébner Sándor (Gönyey): Ősfoglalkozások a lápi községekben (Föld és Ember, 1925); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934).

Gunda Béla

csíki szekér: 1. a Csíki-medencében használt hordólajtorjás összeállítású → félvágás szekér, amelyet a legutóbbi időkig erős bükkfa → tengellyel készítettek. Jellemzője, hogy a rúdszárnyát (→ szekérágas) mindig nyelvesre – azaz egy darab A betűszerű fából – készítik, hogy a rúdja (→ szekérrúd) csuklós legyen; így jobban tud a terepviszonyokhoz alkalmazkodni. Fogatolására – küszküllő → járommal – ökrök szolgálnak. (→ még: szekér) – 2. → Göncölszekér

K. Kovács László

csíkkas: az Ecsedi-láp csíkászainak sűrű fonású, szűk vörcsökű vesszővarsája (→ varsa). A nádtörmelékből, földből, zsombékból, trágyából épült csíkgát (Ecsedi-láp), hurcagát (Berettyó vidéke) nyílásaiba állítják, de a lápba vágott nyílásokon (lápkút) függőlegesen is elhelyezik, hogy a levegőért felszállingózó csík (lat. Misgurnus fossilis) beletévedjen. A csíkkashoz hasonló csíkvarsákat a Dráva, a Sajó, a Tisza mentén, Kecskemét környékén is használtak. Az Ecsedi-láp csíkkasát Jankó János honfoglalás előtti török vagy kaukázusi eredetű halfogó eszköznek tartja. A csíkfogó varsáknak több variánsa van (→ betűrt szájú varsa). – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Szabó Kálmán: A Kecskeméti Múzeum halászati gyűjteménye (Népr. Ért., 1937).

Ritka fonású magyar fülesvarsa

Csíkkas (Martos, v. Komárom m.)

Gunda Béla

csikkentő: a felrántó hurkok egyik formája, amelynél a hurkot tartó rugalmas ágat két egymásba kapcsolódó kampóval rögzítik. A rögzítésnek vannak kezdetlegesebb megoldásai is (pl. a felrántó ágat ágcsonk alá, a szomszédos fa törzsébe, levert karóba bemetszett rovátékba illesztik). A csikkentővel a Dunántúlon, az Alföldön, a palócoknál ürgét, vadban gazdag vidéken (Lápos völgye, Székelyföld, Börzsöny, Pilis hegység, Somogy) nagyobb formájával szarvast, őzet, rókát fognak. Említi a csikkentőt prédikációiban Melius Juhász Péter is (1561), de a formát (éppen úgy, mint a későbbi nyelvi közlésekből) nem ismerhetjük meg. Maga a csikkentő elnevezés csak Veszprémből ismert, s talán a csikkent ’csíp, gyorsan elcsíp’ hangfestő szó származéka. Másutt a csikkentő típusú hurok neve urok (Székelyföld), tőrök (Garam völgye), tűr (Kiskunság), de általában csak hurok. Valószínűleg ilyen hurok a csipkentyű (ürgefogó kelepce, Komárom m.). A hurok néven került be néprajzi irodalmunkba. A csikkentő két kampós rögzítéséhez hasonló, de részben más felrántó szerkezettel működő hurkokat használnak a svédek, finnek, lappok, zürjének. Feltűnő, hogy ismeretlen a szlávoknál. A csikkentő típusú hurokkal Angliában patkányt, üreginyulat fognak. (→ még: csikle) – Irod. Kovách Aladár: A csikkentő és tőr (Népr. Ért., 1905); Korompay Bertalan: A csiklétől a csikkentőig (Népr. Ért., 1956); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).

Csikkentő típusú nyúlhurok (Marócsa, Baranya m.)

Csikkentő típusú őzhurok: 1. Dróthurok-részlet 2. Egymásba kapcsolódó kampó (Domokos, Láposvölgye, Erdély)

Gunda Béla

csiklányhorog: a fenékhorogként elvetett → véghorog ragadozó halak fogására alkalmas változata Baja környékén. Az egy vég zsinóron levő 10–12 szem horog erősebb, mint a fenékhorog; apró keszeget tesznek rá csalétekül. Szórványosan más horogféléket szintén csiklányhorog néven emlegetnek a bedobóhorog (→ parti horog) (Érsekcsanád), → csapóhorog (Báta) és → átkötőhorog (Dunaszekcső, Mohács) helyi neve is csiklányhorog. – Irod. Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Szilágyi Miklós

csikle: a bonyolultabb szerkezetű felrántó hurkok egyik formája, amely úgy működik, hogy a vízszintesen elhelyezett keresztfát a madár, a vad elmozdítja, ekkor a függőleges pálcika kibillen, s a rugalmas ág a hurokba került zsákmányt a magasba rántja. A csiklével a Sárközben (csikle), a Dráva-közben (tűr), az Ormánságban (tűr), a beregi – ma már kiszáradt – Szernye-mocsár mellékén (kacsafogó hurok) különböző vízimadarat, a gyimesi csángók (urok) rókát fognak. A beregiek 4–8 csiklet is felállítottak egymás mellé, elzárva vele a nádasban levő tisztásokat, a vízimadarak útját. Az úszó madarak mellükkel, szárnyukkal félrenyomták, elmozdították a víz színére helyezett alsó rögzítő pálcikát, s a meghajlított pálca rugalmassági ereje működésbe hozta a csiklét. Az 1910-es években a Szernye-mocsár melletti Dercenben még nagy számban készítették a csiklét, s a vele való vízimadárfogás az ottaniak hasznot hajtó foglalkozása volt. A csikle konstrukciója révén kiválóan alkalmas a mocsárban, vízben való felállításhoz s így a vízimadarak fogásához. Nyelvi feljegyzések, szótári adatok a csiklét (cseklye) a 16. sz.-tól többször említik, de a közlésekből közelebbi formája nem állapítható meg. J. A. Comenius Orbis sensualium pictus (1658) c. munkájában a csekle, a tőr jelentése ’madárfogó hurok’, amelyre a madarak „magukat felakasztják, megfojtják”. Be is mutatja a víz partján felállított, hajlított ágakra erősített felrántó hurkokat, de azok kioldó mechanizmusa a képről nem állapítható meg. A csekle terminológia révén azonban feltételezhetjük, hogy J. A. Comenius madárfogó hurokjai a csiklével azonosak. Talán ilyen hurokra vonatkoznak a csekle, cökle népnyelvi közlések is. A cseklye, csikle etimológiáját nem ismerjük. Korompay Bertalan tárgyilag a csikléből próbálja leszármaztatni a → csikkentőt. Feltevése azonban nem igazolható. A csikle és a csikkentő két, egymással genetikus kapcsolatba nem hozható huroktípus. A magyar csiklével megegyeznek a bolgár, a horvát és a lengyel formák. Ilyen hurokkal fogják az abházok (Kaukázus) a menyétet. Egy német vadászkönyv (1750) szerint a huroktípust rókafogásra alkalmazták. DK-Ázsia, Új-Zéland, Madagaszkár, a kontinentális Afrika és D-Amerika különböző törzseinél sem ismeretlen a csikle típusú hurok. A csikle mechanizmusának elvén halfogó eszközök is működnek (Volgamente, Surinam stb.). A magyar csikle eredete szerint igen régi európai – sőt Európán túlterjedő – vadfogó hurok, amely a különböző népeknél elszigetelten fennmaradt. A magyarság kétségkívül évszázadok óta ismeri. – Irod. Kovách Aladár: A csikle (Népr. Ért., 1904); Korompay Bertalan: A csiklétől a csikkentőig (Népr. Ért., 1956); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).

Rántó csikle (Sárköz) a hurokra akadt madarat a kötésből kiszabaduló hajlított vessző felrántja

Csikle vízimadárra (Sárköz). A felső szárra kötött hurkot a madár útjába s vízen lebegő kákaszárakra fektetik

Csikle típusú rókahurok a gyimesi csángóktól (Gyergyói-havasok, Erdély)

Gunda Béla

csikó: 1. húzó, talicskahúzó: a → kubikosok talicskavontató segédmunkása. A munkahajsza fokozódásával került sor alkalmazására, de soha nem vált általánossá: az 1880-as évektől kb. fél évszázadig (hajós rakodómunkán kb. egy, Jugoszláviában kubikmunkán még két évtizeddel tovább) ismerték. Kísérletet tettek ugyan idomított kutyák és póni lovak befogására is, de nem váltak be; a kordézás mindezeket kiszorította. A csikót olyan helyen vették igénybe, ahol meredeken és nagy magasságra kellett a talicskát feltolni. A csikónak külön vontató → hámja volt: egy egyszerű hurok, melynek végéhez vaskampót erősített, és ezt akasztotta a → talicska elején levő húzókarikába. A kaptató elején állt és onnan segített felfelé vontatni a talicskát, esetleg több kubikosnak is. Csikó igénybevétele esetén a talicskát jobban megrakták, a széleire magasítást szereltek. A megerőltető munka komoly kárt okozott a szervezetnek. Az esetek többségében a kubikosok egymásnak segítettek, vagy a járó (talicskaút) többszörös megtörésével és állás (állvány) készítésével igyekeztek a meredekséget kiküszöbölni. Néha 10–14 éves fiúgyermekeket, 12–16 éves leánykákat, esetleg idősebb asszonyt is alkalmaztak húzónak. A családtagok nem kaptak fizetséget; ha idegennek is dolgoztak vagy helybeli húzót fogadtak, a kialkudott napszámot fizették neki. (→ még: fécikés, → konyhamalac) – Irod. Tömörkény István: Péter tanul (Napos tájak, Bp., 1908); Katona Imre: A „csikó”. A kubikusok talicskahúzó segédmunkása (Ethn., 1957). – 2. → csép

Katona Imre

csikóhám: → hám

csikólép: → ijedtség

csikoltó: a → tézsla végén levő, járomra emlékeztető kis szerkezet vagy pár szem lánc egy nagyobb karikával, amellyel a tézslát pl. az eketaliga rúdjához csatolják. Mind a két változat nagyon elterjedt volt a magyarságnál és a környező népeknél (román, horvát, szlovák) a II. világháborúig. Neve igen változatos. Egyéb elnevezései: sikattyú, cságattyú, csikaté, kelevéz, csatlólánc.

Csikoltó

K. Kovács László

csikónyírás: az Alföldön az első fűre menő (egyéves) csikó sörényének és farka szőrének megkurtítása. Régebben a betöretlen csikókat 3–4 éves korig nyírták. Tavasszal kihajtás előtt a pusztai ménesre menő csikó sörényét tövig, a farka szőrét pedig 3–4 grádicsban a farkcsigolyáig ollóval lenyírják. A szőr a pásztoré volt, aki abból ostorcsapót, kalapszalagot, óraláncot, nyűgöt és pányvát font. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Balogh István: A jószág teleltetése Debrecen környékén (Debrecen, 1938); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959).

Balogh István

csikorgó: két, barkás felével egymásnak fordított bőrdarab, amelyet a lányok és menyecskék a csizma talpába tétettek, hogy járás közben hangot adjon. A csikorgó szó hangutánzó tőből alakult. Első előfordulását a 15 sz. első feléből való Bécsi kódexben találjuk. – Irod. Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43).

Gáborján Alice

csikós: a pusztai legelőkön tavasztól őszig kint háló → ménes pásztora. Uradalmakban a növendék csikókat őrző konvenciós cseléd volt, az alföldi pusztai legelőkön a legeltetés idejére a cifra ménes mellé a lótartó gazdák fogadták. A renyhe méneseket a gulyásszámadó egyik bojtára őrizte. Terelőszerszáma a szíjból font → karikás; a lovakat lóháton őrzi és tereli, hátaslován hevederrel lekötött vagy heveder nélküli csikósnyereg van; a lovat a ménesből 6–8 öl hosszú pányváskötél vagy szőrpányva (→ árkány) segítségével fogja ki. Csizmáján tövises sarkantyút visel. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Balogh István: Szabolcs megyei pásztorösszeírás 1796-ból (Ethn., 1959); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959).

1. Csikós rövid derekú ingben, szűk gatyában, derekán tüszővel (19. sz. eleji ábrázolás, Mezőhegyes, v. Csanád m.)

2. Csikós lóháton (Hortobágy)

3. Csikósok, fejükön széles karimájú kalap, a lovak nyakában pányva (Hortobágy, 1930-as évek)

4. Ménesterelés a Hortobágyon

Balogh István

csikósdal, csikósnóta: a pásztordal válfaja, a csikósok életéről és érzelmeiről szóló, rendszerint szájukba adott dal. Főként a ló ábrázolása révén kapcsolódik a → betyárdalhoz és a → huszárnótához. A csikósdalok is megfogalmazzák a pásztorok közti elsőség kérdését (A csikósnak nincsen párja; Csikóslegény vagyok; Hortobágy eleje...); a csikós életéről alig szólanak (Ha felülök kis pej lovam hátára; Ostor pattog a kezembe, karikás...), akkor is megszépítik (De szép fényös csillag ragyog a hold előtt! De szép csikóslegény legeltet a mezőn!...). A csikósdalok főszereplője a ló: jelzői állandók (fakó, pej, sötétpej stb.), gyakori a becézés (édes, kedves, kis stb.), olykor a → túlzás (Volt egy csikóm, ha magam rávetettem, Száz mérföldre maradt a szél mögöttem...) is előfordul; felszerelését is megszépítik (Arany a kantárja, gyémánt a zablája; Sötétpej paripa, selyem nyereg rajta...). A ló szinte embermódra viselkedik (Kényes az én lovam szája, Nem szokott a más kútjára...), gazdájának egyenrangú társa, egymáshoz kölcsönösen alkalmazkodnak (Míg a kovács a lovam patkolja, Addig rózsám két orcámat csókolja...), segítik is egymást, mint a mesében (Deres a fű, édes lovam, ne egyél, Inkább engem a rózsámhoz elvigyél!...), és az érzelmi viharok mindkettejüket érintik (Békót tettem kis pej lovam lábára, Mért nem hallgat a gazdája szavára...). Egyes kölcsönzött motívumokkal → szerelmi dalokban is sűrűn találkozunk (pl. Béklyóba vert engem is a szerelem...). A csikós elsőbbsége saját szerelmi dalaiban is megfogalmazódik (Büszke csikós az én nevem, hiába! Csókra vár a falu legszebb leánya...). A félnépi pásztordalok is elsősorban a csikóst szerepeltetik. A ló elvesztéséről szóló epikolírai dalok pedig a betyárdalokkal és a → betyárballadákkal rokonok. – Irod. Ecsedi István: Hortobágyi pásztor- és betyárnóták dallamokkal (Debrecen, 1927).

Katona Imre

csikóskalap: → kalap

csikósnyereg: tulajdonképpen nem → nyereg, hanem csak egy faváz nélküli nemez- vagy posztódarab, amelyet olykor bőrrel is bevonnak. Lekötő hevedere nincsen, csupán két → kengyele. Egyszerűbb formában 40×50 cm nagyságú, téglalap alakú, több rétegből összevarrt szűrposztó lap, amelynek két elülső sarkára vaskarikát erősítenek, ebbe csatolják a két kengyelszíjat. Az általános formánál a csikósnyereg elülső részét, ahová a kengyelt erősítik, hosszabbra hagyják, hogy leérjen a ló oldalára, míg a hátsó részét ívelten, félkör alakúra vágják és az egészet néha bőrrel is befedik, ezt színes bőrrátétekkel díszítik is. Egyszerűbbet pásztorok is csináltak, a díszesebbeket → szíjgyártók készítették. Ha a csikós a ménest állva őrzi, a csikósnyereget vállán viszi, ha lefekszik, a feje alá hajtja. Egyéb elnevezései: hara, patrac, priccs. Ma már csak a hortobágyi csikósok használják. Abból az időből ered, amikor (a múlt század közepén is) erősen tilalmazták a vármegyék a pásztoroknak a nyergek használatát. A csikósnyereget egyszerűen felteszik a ló hátára, és úgy tudnak felülni rá, ha a bal karjukkal a csikósnyereget erősen a ló marjához szorítják. Előnye, hogy ha a lóról esnek, nem fordulhat elő a láb kengyelbe való akadása, mert a csikósnyereg is lerepül a lóról a csikóssal együtt. – Irod. Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén (A Debreceni Déri Múz. Évkve, 1962).

Csikósnyereg

Csikósnyereg, priccs rézkengyellel

K. Kovács LászlóSzabadfalvi József

csikósostor: → karikás

Csikós Tóth András (Túrkeve, 1902–Bp., 1963): grafikus, néprajzi illusztrátor. A debreceni Gazdasági Akadémián és a bp.-i Képzőművészeti Főiskolán végzett, ahol tanársegéd is volt. Később színiiskolába járt, 1934–35-ben a nagykőrösi ref. tanítóképző, 1935–43-ban a kecskeméti ref. gimnázium rajztanára. 1943–45-ben az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács, 1945-től haláláig a Néprajzi Múz. munkatársa. 1925 körül Györffy István fordította figyelmét a néprajz felé. Húszezernél több néprajzi illusztrációt készített a magyar néprajztudomány reprezentatív kiadványaiba (pl. → Magyarság néprajza, A, → Magyar Népzene Tára, A) és vezető folyóirataiba (Ethnographia, Néprajzi Értesítő, Acta Ethnographica). Rajzait élményszerűség, magas szintű szakmai hitel, a szöveg és a kép pontos összhangja jellemzi. – Irod. Dankó Imre: Cs. T. A. (Ethn., 1964. 1. sz.).

Kósa László

csikótojás, a: 1. a görgeiekre, rátótiakra, palócokra, baranyaiakra fogott tréfás történet, → falucsúfoló. Ostoba emberek az úritökről azt hiszik, hogy ló- (szamár-, elefánt-) tojás. Egyikük ráül, hogy kiköltse. Valamilyen véletlen folytán a tök elgurul, felver egy nyulat, amely elszalad. Az ember sajnálkozik, hogy milyen soká ült a tojáson, s a kikelő állatot mégis elszalasztotta (AaTh 1319; BN 1336*). Európa-szerte ismert. – Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (Bp., 1966. MNKF 3.). – 2. többfelé a vadgesztenye termését nevezik tréfásan csikótojásnak.

Kovács Ágnes

csikótűzhely: → takaréktűzhely

csíkozás: → írókázás

csíkputtony: gyékényből, fűzvesszőből font urna alakú hátikosár, amelyben a Szernye-mocsár, az Ecsedi-láp csíkásza a fogott csíkot hazaszállította. A szlavóniai magyaroknál alló a neve. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934).

Csíkputtony (Ecsedi-láp)

Gunda Béla

csíktök: kabaktökből (lat. Lagenaria vulgaris) készült edény, amelyet fűzvesszőből csavart → kasornyába tesz a csíkász. Ha kevés a csík, a csíktökkel végigjárja a → csíkkasokat s ebbe rakja a zsákmányt. A csíkász a kabaktököt az udvarán neveli. A szlavóniai magyaroknál a csíktöknek csíkos tökző a neve. Kabaktökből víz, pálinka, liszt, tojás tartására is készítenek edényeket, amelyek etnogeográfiai kapcsolata a Balkán és a mediterrán területek felé követhető. A vastag héjú tökedények Európában már a neolitikumban használatosak voltak. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Rütimeyer, L.: Ur-Ethnographie der Schweiz (Basel, 1924).

Csíktök kasornyával (Ecsedi-láp)

Gunda Béla

Csilizköz: a → Csallóköznek a történeti Győr m.-hez tartozott része. Nevét a Dunához csatlakozott Csiliz folyómederről nyerte, amely elválasztotta a Csallóköztől. 1918 óta Csehszlovákiához tartozik. – Irod. Pálos Ede: A Rábaköz és Győr vidékének népművészete (Népr. Ért., 1911).

Filep Antal

csillag: → rozetta

Csillag Boris: → táncos körjáték

csillagfürt, csillagpaszuly (lat. Lupinus): két fajtája, a sárga virágú csillagfürt (Lupinus luterus) és a fehér virágú csillagfürt (Lupinus albus) a paraszti gazdaságok legelterjedtebb zöldtrágya-növénye (→ trágyázás). Az éghajlat és a talaj a csillagfürt számára a Nyírségben és Somogyban a legmegfelelőbb, ahol a homoktalajok javítására széles körben használják. A tarlóba rozs és burgonya alá vetett, magasra nőtt csillagfürtöt állatokkal legázoltatják és beleszántják a talajba. A csillagfürt a század elején került hazánkba. Előbb uradalmak, majd példájukra és a szervezett gazdaoktatás hatására az 1920-as, 1930-as évektől a parasztság is alkalmazni kezdte.

Fehér csillagfürt

Kósa László

csillagjárás: → háromkirályjárás

csillagjóslás: → horoszkóp

csillagmonda: a csillagokhoz fűződő epikus népköltészet. Szinte kizárólag valamennyi → eredetmagyarázó monda. A csillagok keletkezését vagy elnevezését magyarázzák, ill. elrendeződésüknek értelmet adnak: → Fiastyúk → Göncölszekér, → Kaszáscsillag, → Tejút. Ismeretes néhány csillagmonda, amely kevésbé ismert csillagképre vonatkozik, vagy a mondában a népi nevén szereplő csillagot nem tudjuk azonosítani. Ezek Szeged környékéről, Kálmány Lajos századfordulón lejegyzett gyűjteményéből származnak. „Két árva csillag”: két testvér elmaradt az apjától meg az anyjától, bolyongtak. Isten magához szólította őket, csillagok lettek. „Krisztus Urunk asztala”: az utolsó vacsora emlékére van, 12 csillag körben a tanítványok, a tizenharmadik Jézus. „Császár asztala”: egy császár a réten ebédelt. Farkas támadt rá, szétszaggatta, csak a csizmája és az asztal maradt meg. Az látszik az égen, az a legfényesebb csillag. A „Koszorú csillag” hét csillagból áll, Szűz Máriát koszorúzták meg vele, amikor József eljegyezte. A magyar csillagmondák tehát nem korlátozódnak a közismert csillagokra, csupán a gyűjtések ki nem elégítő volta miatt ismerjük rosszul ezt a témát. – Irod. Kálmány Lajos: A csillagok nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893).

Nagy Ilona

csillagozás: → beverés, → háromkirályjárás

csillagszemű juhász, a: → novellamese, ill. annak hőse. A hatalmas királynak mikor tüsszent, minden alattvalója azt kívánja, hogy „Adj’ isten egészségére!”, kivéve a csillagszemű juhászt. A király maga elé hívatja, s megpróbálja rávenni, hogy „teljesítse kötelességét”, a csillagszemű juhász azonban csak akkor hajlandó kívánságát teljesíteni, ha hozzáadják a királykisasszonyt feleségül: a) fehér medvék, b) óriás sündisznók tömlöcébe, majd c) kaszásverembe vetik. A fehér medvét a juhász csillagszemével megrettenti, az óriás sündisznókat csudafurulyájával halálra táncoltatja, a kaszásverembe pedig nem őt, hanem szűrével, kalapjával, tarisznyájával felöltöztetett fokosát vetik. A király ezüst erdőt, arany várat és gyémánt tavat ígér, csillagszemű juhász azonban hajthatatlan, végül kénytelen hozzáadni a lányát feleségül. A lakodalmon, mikor felhozzák a „tormás”-t (főtt marhahúst ecetes tormával), nagyot tüsszent a király, s a csillagszemű juhász most már mondja, hogy „Adj’ isten egészségére!”. A király örömében szörnyethal, csillagszemű juhász lesz az utóda (AaTh 858, BN 855*). Bodros Katica alias Dessewffy Virginia Garam vidéki meséje nagy karriert futott be mind a magyar, mind a nemzetközi meseirodalomban. Benedek Elek feldolgozásában napjainkig a tankönyvek és meséskönyvek kedvelt darabja, a paraszti mesemondók repertoárjába is belekerült, mint ezt a Nagyszalontai gyűjtésben tájszólásban közölt szöveg is bizonyítja, mely nyilvánvalóan az előbbi mese származéka. A Nógrádi Pap Gyula által versbe szedett ponyvaváltozat elég lényeges változásokat mutat ugyan (csillagszemű juhászt farkas, medve és oroszlán vermébe vetik), de még itt sem kizárt az összefüggés lehetősége. A mesét számos idegen nyelvre lefordították: német, angol, holland és francia mellett megjelent finn, török, orosz és kínai nyelven is. Nemzetközi változatokat nem ismerünk. A Thompson által „orosz”-nak vélt párhuzam A. Lang „The Crimson Fairy Book”-jában (The Fairy Book Series) elírás; az itt közölt szöveg E. Sklarek német fordításának angol fordítása. – Irod. Arany László–Gyulai Pál: Elegyes gyűjtések Magyarország és Erdély különböző részeiből (Pest, 1872; MNGY I.); Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág (III., Bp., 1896); Sklarek, E.: Ungarische Volksmärchen (Leipzig, 1901); Lang, A.: The Crimson Fairy Book (London, New York, Bombay and Calcutta, 1909); Szendrey Zsigmond (szerk.): Nagyszalontai gyűjtés (Bp., 1924; MNGY XIV.); Aarne, A.–Thompson, St.: The Types of the Folktale (Second Revision, Helsinki, 1961).

Nógrádi Pap Gyula ponyvanyomtatványként megjelent verses földolgozásának címlapja

Kovács Ágnes

csillagtánc: az → ugrós táncfajta somogy–tolna–baranyai változata. Csillag alakzatban négyen, páronként összefogódzva, keresztezett kézfogással járják. (→ még: cinege, → háromugrós) – Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Martin György: Motívumkutatás–Motívumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motívumkincse (Bp., 1963).

Csillagtánc (Berzence, Somogy m.)

Martin György

csille: a paraszti gazdálkodásban egy szekérnyi boglya vagy egy kocsira való rakomány széna, szalma megnevezése. Ismeretes a Kisalföldön (Szigetköz, Fertő-vidék, Veszprém m.) és Debrecen körzetében. A 19. sz. elején 8–10 → petrence szénából raktak egy csillét. A szó a fenti értelemben a 16. sz. első felétől kimutatható eleme nyelvünknek. A csille valószínűleg a ’dereglye’ jelentésű német „Zille” szóból származik, s a jelentés fejlődése a széna vízi szállításával kapcsolatos. Például a Szigetközben a szénát még néhány éve is csónakokon, dereglyéken szállították. (→ még: csölle) – Irod. Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Paládi-Kovács Attila

csillegő: → lépő

Csilléry Klára, K. Csilléry (Bp., 1923–): néprajzkutató, muzeológus, a történelemtudományok kandidátusa (néprajz, 1970). A Képzőművészeti Főiskolán rajztanári (1947), a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán muzeológusi (1950) oklevelet szerzett. A Néprajzi Múzeum munkatársa (1947–), osztályvezető-helyettese (1961–), a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum osztályvezetője (1971–). Az összehasonlító népi lakáskultúra-kutatással, a népi bútor történetével, a népi fatechnológia vizsgálatával és a népművészet történetével foglalkozik. Cikkei, tanulmányai hazai és külföldi szaklapokban jelennek meg. – F. m. Magyar népművészet (Fél Edittel és Hofer Tamással) (Bp., 1958, 19692); A magyar nép bútorai (Bp., 1972; francia, német, angol nyelven is).

csilleszekér: egyszerű szerkezetű könnyű négy → rakoncával és → szekérkassal, később deszkaoldalakkal ellátott → szekérféleség. A történeti adatok, oklevelek (14. sz.-tól) mint könnyű, igénytelen és nagyrészt erdőllésben használt szállítóeszközt emlegetik. Szállítottak azonban rajta szénát is, trágyát, földet stb. Mértékegységként is használták: „egy csille széna” a fele vagy egynegyede volt egy rendes szekér szénának”. Egyrúdú, forgó elejű szekér volt, amely alighanem, Ny-ról került Mo.-ra és itt alakult ki belőle a Ny-Dunántúlon még ma is használt csille vagy → ladikszekér.

K. Kovács László

csin: → saroglya

csingerálás: → cigánycsárdás

Csip-csip csóka: énekes → dajkarím. A gyermek és a vele játszó felnőtt vagy nagyobb gyermek mutató- és hüvelykujjával váltogatva egymás kezefejét megcsípik, s míg a szöveg tart, kezüket ritmikusan föl-le mozgatják, mondóka kíséretében: Csip-csip csóka, vak varjúcska, jó volt-e a kisfiúcska, ha jó volt a kisfiúcska, ne csípd meg őt vak varjúcska – hess!” A hess!-nél szétrebbentik kezeiket, hessegető mozdulatokkal fejezik be a játékot. Más változatban is ismert. – Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951).

Haider Edit

csipke: többféle technikával készíthető, mintásan áttört laza vagy tömöttebb szövedék. Több ismert fajtája közül a magyar népművészetben jelentős: a → rececsipke, a varrt, a tűzött vagy tűcsipke, a vert csipke, a fonott csipke (sprang technika). Kisebb jelentőségű a horgolt csipke és szinte elhanyagolható a kötött csipke. A csipkék közé szokás számítani a → rojtkötést is. A tűvel varrt csipkék megelőzték a vert (klöpli) csipkéket, de mindkettő közös forrása az áttört munkákban: a → szálvonásos, szálszorításos és a → vagdalásos technikában kereshető. Ezeknek és a csipkéknek korai mintái, amint ezt a mintakönyvek mutatják, megegyeznek. – Nálunk a varrt csipkét, amelyet hurkolással és átcsavarással készítenek, jórészt csak vászonszélek összeállítására alkalmazták: lepedőkön, abroszokon, párnavégeken, ingeken, gatyákon és pendelyeken. Szegésül, pl. ingek ujján csak ritkán fordul elő. – Országosan elterjedt a vert csipke is, de a magyarok közt csak szigetszerű készítési gócait ismerjük; a vert csipke nagyobb része felföldi vándorárusok révén jutott el a falvakba. Innen a levéltári adatokból is ismert „tót csipke” elnevezés, amely azonban inkább a közvetítő kereskedőkre utal. A készítők közt ugyanis – legalábbis a korai időkben – jelentős szerepe volt a bányavárosok német nyelvű lakóinak. A Sárközben a főleg női ingek ujjába való vert csipkét, a gabócát készítették fehér kendercérnából; Torockón – egészen kivételesen – színes gyapjúszálból vertek csipkét a kötények és mellesek díszítésére. Találni helyi készítésű vert csipkét a D-Dunántúl és a Felföld több magyar csoportjánál is, ezek fehérek, jobbára vastag szálúak és tömött mintájúak. A csipkeveréshez több eszközből álló felszerelés szükséges: a fűrészporral megtöltött csipkeverő párna, a csipkeverő fácskák (amelyekre a rendesen cérna-, ritkábban selyem- vagy gyapjúszálakat feltekerik), papírra rajzolt minta (amelyet a párnán a készülő csipke alá fektetnek) és a gombostűk, amelyekkel a kettesével összefogott szálakat a minta fölött letűzik. – „A csipke kezdeteikor nem helyeztek súlyt a fonal finomságára. A varrt és a vert csipkénél is a tartósság volt a fontos... és a minta tisztasága” (M. Schuette) – így volt ez a 17. sz.-ban Itáliában, pontosabban Velencében, e két csipketechnikát elindító és kialakító városban. Ezen a szinten találjuk a magyar népi csipkének mind a vert, mind varrott változatait. – Irod. Schuette, M.: Die Spitze (Èiba Rundschau, Nr. 81); Ricci, E.: Old Italian Lace (I–II., London, 1913); Ferencz Kornélia: A tűzött csipke (Bp., 1937); Hanisch, A.: Die Klöppelspitze und ihre geschichtliche Entwicklung (H. n. 1959); Ember Mária: A csipke (Bp., 1962); Csernyánszky Mária: The Art of Lace-Making in Hungary (Bp., 1962).

1. Csipkeverő párna a megkezdett csipkével és a csipkeverő fákkal (Sárköz. Múzeumi megrendelésre készült összeállítás) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Vert csipke színes gyapjúszálból (századforduló, Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Vert csipkebetét, »gabóca« részlete (századforduló, Sárköz) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Vert csipkebetét, »gabóca« részlete (századforduló, Sárköz) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Vert csipkebetét részlete (századforduló, Veszprém m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Vert csipke részlete (századforduló, Zala m.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Vert csipkebetét „gabóca” részlete (századforduló, Sárköz) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Selyemszálból vert csipke részlete (századforduló, Torockó, v. Torda-Aranyos m.) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Vert csipke részlete (századforduló, v. Gömör m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Fehér és piros vert csipke részlete (19. sz. második fele, Csallóköz) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Selyemszálból varrt csipke részlete (századforduló, Torockó v. Torda-Aranyos m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

csipkebokor, csipkefa: → vadrózsa

Csipkerózsika: → tündérmese, Perrault és Grimm gyűjteményéből, valamint a balettfeldolgozás jóvoltából vált közismertté elsősorban polgári városi környezetben. Cselekménye: Gyönyörű királynőnek kislánya születik. Keresztelőjére meghívja a 12 „bűnbánó nőt” (tudós asszonyt, tündért stb.), a 13.-at azonban nem. Ez a kislányt bosszúból megátkozza, hogy a 16. születésnapján szúrja meg egy orsó, és haljon meg. A 12. tündér a halált 100 éves álomra változtatja. A királykisasszony 16. születésnapján egyedül marad, bejárja a palotát, rozsdás kulccsal kinyit egy toronyajtót, ott fonó öregasszonyt talál. Kéri, tanítsa meg őt is fonni. Megpróbálja, az orsó megszúrja a kezét, mély álomba merül, nemcsak ő, hanem éppen akkor hazatérő apja, anyja és a palota egész személyzete, a kapuőr, a szakács, aki éppen pofon akarta legyinteni a kuktát, a macska a tűzhelyen stb. A palotát áthatolhatatlan csipkebozót veszi körül. Sok királyfi próbál szerencsét, de mind odapusztulnak. Végre letelik a 100 év, a csipkerózsák virágba borulnak, megjelenik egy herceg, annak akadály nélkül sikerül a várba hatolnia. Megtalálja Csipkerózsikát, megcsókolja, a királyleány felébred, vele a király, királyné és az egész udvari személyzet. Lakodalmat ülnek (AaTh 410). Egyike azoknak a számtalanszor feldolgozott, ponyván és gyermekkönyvben kiadott meséknek, melyek a paraszti szóbeliségben kevéssé népszerűek. Mesénknek csak Íro.-ban és Olaszo.-ban jegyezték fel nagyobb számban népi változatát (10-10), de sem nálunk, sem szomszédainknál, pl. a románoknál, de még a francia nyelvterületen sem vált közkedvelt népmesévé. Magyarul 1875–1907 között négy ízben is megjelent → ponyván, Benedek Elek fordításában is elterjedt, megverselték, gyermekszíndarab készült belőle, de mindössze két közvetlen olvasmányból származó népi változatát ismerjük Pandur Péter, ill. Kurcsi Minya repertoárjában; mindkettőjükről tudjuk, hogy mesemondó tevékenységükre nagy hatással volt a ponyva, ill. a meséskönyv. – Irod. „Dornröschen” Hdwb d. d. Märchens (I., Berlin–Leipzig, 1930–33); Dégh Linda: Pandur Péter meséi (I–II., Bp., 1941–42. UMNGy, III–IV.); de Vries, Jan: Dornröschen (Fabula, 1958); Delarue, P.–Tenèze, M.-L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964); Wittgenstein, O. G.: Märchen, Träume, Schicksale (Düsseldorf–Köln, 1965); Faragó József: Kurcsi Minya havasi mesemondó (Bukarest, 1969); Niºcov, V.: Variante germani din „Kinder- und Hausmärchen” ºi variante româneºti la tipurile AaTh 410, 130 ºi 120 (Revista de etnografie ºi folclor, 1969).

Kovács Ágnes

csipkés lepedő: → díszlepedő

csipkeverő fácska, csipkeverő párna: → csipke

csípőpárna: 10–60 cm hosszú, többnyire karvastagságú, hengeres párnaféle; ritkábban lapos: négyszögletes vagy félkör alakú. Különböző elnevezései: farpárna, farkolbász, pofándli. Nők viselik felsőszoknyájuk alatt a csípőjükön; alsószoknyára vagy mellényre erősítve hátul középen vagy kétoldalt párosan. A nagyobb csípőpárna önálló viseletelem, amelyet a végeire varrt madzaggal összekötve, esetleg vállpántokkal is rögzítenek. Több helyütt csípőkének nevezett kis szoknya vagy keresztben kettéhajtva felkötött alsószoknya szolgál erre a célra. Ny-Európában a 16. sz.-ban, a 17. sz. elején, a 18. sz.-ban, Mo.-on a 18. sz. elején viselték az úri osztály tagjai. Magyar népviseletekben a 19–20. sz. fordulójától a 20. sz. közepéig, a → kivetkőzésig megtalálható. Legjellegzetesebb és legnagyobb méretű a csípőpárna a Dunántúlon, de előfordul a Felvidéken és másutt is, ahol a széles csípő az ideális. Ahol úgy kívánatos, ott a csípőpárna a természetes derékvonalnál alacsonyabban vagy magasabban segít rögzíteni a szoknyát és hangsúlyozza is az eltolt derékvonalat. Egyes helyeken csak templomba és utazáshoz hordják, másutt hétköznap is. – Irod. Palotay Gertrúd: A díszítmények zsúfolása kérdéséhez (Népr. Ért., 1940); Gáborján Alice: Adatok a tardi „felszúrt” szoknyaviselethez (Ethn., 1948); Thiel, Erika: Geschichte des Kostüms (Berlin, 1968); Broby-Johansen, Rudolf: Az öltözködés története (Bp., 1969).

Horváth Terézia

csirajozás, csiraj búbos: a Duna menti Doroszlón (Bácska) és környékén a párválasztó jellegű böjti leánykörtánc neve. Talán a horvát èire táncnév (kólófajta) magyaros továbbképzése. (→ még: karikázó) – Irod. Debeljak, M.–Ilijin, M.: Mad’arske narodne igre iz Vojvodine (Novi Sad, 1953); Ivanèan, I.: Narodni Plesovi Hrvatske (I. Zagreb, 1964); Berkes Eszter: A szlavóniai magyar népsziget tánchagyományai (Tánctud. Tanulm., 1967–68, Bp. 1969).

Martin György

csíramálé: csíráztatott gabona felhasználásával készült édes → lepény, a magyar parasztkonyha egyik legrégebbi édes süteménye. Ízét természetes biokémiai folyamatok nyomán nyeri. Általánosan ismert (a Bakony és a Balaton-felvidék kivételével) az É-Dunántúlon és a csatlakozó É-kisalföldi vidéken át egészen az Ipolyig, míg a Duna–Tisza közén, Bácskában, a Közép-Tisza mentén és Békésben szórványosabban készítik. Egyéb tájegységeinkben teljesen ismeretlen. Csíramálé készítéséhez egyféle (rozs, búza) vagy keverék gabonát (előbbiek és árpa) vékony rétegben elterítve, nedvesen tartva – otthon kicsíráztatnak. A kicsírázott gabona további kezelése kétféle. Vas m.-ben ezt otthon megszárítják, majd malomban lisztté őrletik. Ebből a „csírás lisztből” készül a csíramálé úgy, hogy közönséges vízzel tésztává keverik és megsütik. Itt szokás a keveréskor a tészta egy részéhez kevés kukoricalisztet adni. E tájegységen kívül csírás liszt alkalmazása a Duna-kanyarban és Kunhegyes–Kisújszállás–Túrkeve vidékén fordul csak elő. Másutt a kicsírázott gabonát nedvesen megtörik mozsárban, újabban megdarálják húsdarálón és a törmeléket langyos vízben mossák-kiáztatják. Az így nyert fehér színű „csírás lé” a csíramálé alapanyaga, amelyet közönséges rozs- vagy búzaliszttel tésztává kevernek. A tésztát mindkét eljárásnál vékony rétegben sütik meg, cseréptepsiben vagy tésztahéjra öntve. Sütése a kemencében ugyanannyi időt igényel, mint a nagy kenyereké. A csíramálé a téli időszak köznapi étele, tele kemencényit sütöttek belőle egyszerre. Olcsó, ízletes, és mivel zsírtalan sütemény, fogyasztása főként az adventi és húsvéti böjti időszakhoz kapcsolódott. B-, D- és E-vitamintartalma kiemelkedően magas. A tésztának köznyelvi elnevezése nincsen. Népnyelvi megjelölése a Ny-Dunántúlon (és Orosházán) szalados, ill. kukorica alkalmazása, meghatározott sütésmód esetén málé. Az É- és K-Dunántúlon csiripiszli, az É-i Kisalföldön kőtés, kötis, a Garam, Ipoly és Bp. környékén biracs, a Duna-kanyarban méra, az Alföldön csíramálé, a csírás lisztből sütő tiszántúli városokban málé. Hazánkon kívül ilyen tészta készítése csak a nyugati szlovákoktól ismert keltys néven. A gabona csíráztatása és a szalados név arra mutat, hogy a csíramálé étel kialakítása a malátázó sörkészítéssel állhat kapcsolatban. A csíramálé az újkor korai századaiban az ÉNy-i országrészen alakulhatott ki. Valószínű, hogy az Alföldre későbben, mégpedig csak a kukorica növény és a lisztjéből sütött édes málé meghonosodása után jutott el. (→ még: gyúrt tészta, → kukoricalepény)

Kisbán Eszter

csírapata: → tekézés

csírás: → gulyás

csiripiszli: → csíramálé

csirke: 1. kis széna- vagy gabonacsomó a mezőn, amelyet a megszáradt szénarendből, ill. a kötetlenül kezelt gabonából villával rakosgatnak. A csirke egy villára felszúrható, s ily módon szállítható mennyiségű széna vagy gabona. Ismeretes az egész Tiszántúlon, de helyenként váltakozik a → villahegy elnevezéssel. A csirke szó a Székelyföldön csürke, Baranyában csike alakban használatos. Jelentésátvitel eredményeként alakult ki, első említését Pethe Ferenc tollából, 1805-ből ismerjük. (→ még: petrence) – Irod. Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970). – 2. → baromfitartás

Paládi-Kovács Attila

csirkepaprikással megvakított férj, a: → hűtlen asszony, a

Csirkéstyúk, Csirkéskotló: → Fiastyúk

csirkézés: → fedés

csiszló: → tyúkverő

csitkós (csikós) minta: → Isten báránya

csízió: eredetileg 24 verssorból álló öröknaptár, amelyben minden két sorban egy-egy hónap ünnepeit (a fontosabb névnapokat) jelezték, erősen rövidített formában. Az eredeti latin nyelvű csíziók első sora a cisio szóval kezdődött (feloldva: Circumcisio Domini: az Úr körülmetélésének ünnepe), ezért később ezzel a szóval kezdték jelölni a naptárakat, melyek természetesen a csízión kívül más részeket is (→ álmoskönyvet, → horoszkópot, → időjóslásokat) tartalmaztak. Az első magyar csízió a kéziratos Peer-kódexben maradt ránk a 15. sz.-ból (Európában a 12. sz.-ból ismertek csíziók). A paraszti szóhasználat még a 20. sz. közepén is fenntartotta a naptáraknak ezt az elnevezését. Ismert egy → szólásban is: „érti a csíziót” – arra mondják, akit okos, ügyes, hozzáértő embernek tartanak. Jelentésének kialakulását az magyarázza, hogy az érti a csíziót, aki el tudta olvasni a naptárak (idő-, álom- és csillagjóslási) ismeretterjesztő részét is. – Irod. Rexa Dezső: A lovak megbabonázásáról (Ethn., 1904); O. Nagy Gábor: Mi fán terem? (Bp., 1957).

Hoppál Mihály

csizmadia: csizma készítésével és javításával foglalkozó kisiparos. A szó szerb-horvát közvetítéssel oszmán-török eredetű. Első előfordulását 1594-ből (a csizmáét 1492-ből) ismerjük. A középkori lábbelidivatot váltó keleti jellegű csizma legjellemzőbb eleme a 16. sz.-ban a kifordított szárat a talp visszájához erősítő, ún. fordított varrás volt. Két tűvel dolgoztak úgy, hogy a talp járófelületét nem szúrták át, csak fél mélységig öltöttek a bőrbe. A sarki részt sem varrták a talphoz, hanem a benedvesített csizmát ezen keresztül fordították a színére. Ezután a nyitva hagyott sarki résznél a szár bőrét kifelé fordulóan öltötték a talphoz. A fordított-varrott technika csak egyetlen talpat engedett meg és nagyjából béleletlen szárat jelentett. Ha az egyetlen talp elszakadt, igen nehéz volt még egyszer megtalpalni a csizmát, mert ekkor a viszonylag vékony bőrből készült szárnak újabb kifordítást kellett kiállnia. Ezért inkább fejelték a fordított-varrott csizmákat. A fordított-varrott csizma talpformáját és összevarrási technikáját a Szolnokon kiásott, hódoltság kori török leletek alapján is jól ismerjük. Ezek szára kétoldalt varrott. Elejük a láb „L” alakú formájához igazodik. Ezt a formát a régi csizmadiák úgy alakították ki, hogy nedvesen az ún. ványoló deszkára szögezték és egy hergelő nevű kézi szerszámmal is nyújtották. A csizma elejét pedig 3–7 sima ráncba szedték. A múlt század második felétől a magyar parasztság számára készült csizmák keleti formai és technikai elemeit fokozatosan nyugat-európai eredetűek váltották fel. A csizma szárteteje egyenletesen kerek lett, a szárat hátul varrták össze. Az egyetlen nagy darabból szabott szárat a megszélesedett kézi ványolódeszkával sem lehetett már megfelelően meghajlított formára alakítani. Ezért fokozatosan kisebb-nagyobb ványológépeket alkalmaztak. Ún. ráncos sámfára húzták a nedves tori részű csizmát, és minden ráncot spárgával kötöttek el. Majd körül sima, azután harmonikás ráncokkal igyekeztek a láb formájához igazodó meghajlást elérni. A külön szabott fejrész, sőt a csizmának a lábformát követő jó formáját a napjainkban is alkalmazott, ún. nyelvesen szabott fej valósítja meg legjobban. A csizma féllábassá váló talpát ma már béléstalphoz, branzolhoz, esetleg rámához szögezik, és szárát puha bőrrel, újabban zsákkal, papírral egyre erősebben bélelik. – A → tobakosok által kidolgozott szattyán és kordován bőrökből a 16–18. sz.-ban divatos csizmákat készítettek. A csizmadiák a csizmák készítésén és fejelésén kívül még másfajta lábbeli varrásával is foglalkoztak. Különösen amikor azok divatosak voltak: pl. a cipellő, a papucs és ritkábban a bőrkapca. A csizmadiák a 17–18. sz.-ban számos mo.-i városban népes céhekbe tömörültek. A 18–19. sz. fordulójától a falvakban is megtelepedtek, és egészen az utóbbi évtizedekig, a paraszti csizmaviselet divatjának visszaszorulásáig a falusi életformában sokszor a birtokos parasztságtól kevéssé különböző kisiparosság egyik legjellegzetesebb figuráját jelentették. – Irod. Gáborján Alice: A szolnoki hódoltságkori ásatási lábbelianyag magyar viselettörténeti vonatkozásai (Ethn., 1957); Gáborján Alice: Két magyar hosszúszárú lábbelitípus viselettörténeti elemzése (Népr. Ért., 1958); Gáborján Alice: A Néprajzi Múzeum lábbeligyűjteménye. I. Csizmák (Népr. Ért., 1959).

Csizma ráncba szedett és széthúzott szárral. Hegyes orrú, piros színű (19. sz. vége, Torockó, v. Torda-Aranyos m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Rátétes díszű, ráncos torkú csizma (19. sz. vége, Csököly, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

A fenti csizma orra és feje

Hátul varrott, kemény szárú, nyelves, rakott sarkú csizma (20. sz. első fele, Mezőkövesd) Bp. Néprajzi Múzeum

Oldalt varrott ráncos torkú, rakott sarkú és szegezett talpú csizma (20. sz. első fele, Rimóc, Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Oldalt varrott, ráncos torkú csizma, vas patkóval (Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum

Csizmadiaműhely. (1931. Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m.)

Csizmadiaműhely (mázos, égetett cserépdísz) Miskolc, Herman Ottó Múzeum

Gáborján Alice

csizmadia és a disznó, a: név- és → mesterségcsúfoló, → falucsúfoló. Az egyszeri csizmadiát Györgynek hívták. A malaca mikor a csordáról hazafutott, mindig azt visította: Gyuri, Gyuri. A csizmadia haragudott rá, hogy miért nem hívja őt a tisztességes nevén, ezért megleste, s mikor a malac szaladt be visítva a kapun, fejbevágta. A malac nyomban fölfordult, azt hörögte, hogy: György, György – és ki is adta a páráját. Az ember elégedetlenkedett, amiért a malac csak a másvilágon vette észre, hogy őt Györgynek hívják (AaTh 1322A*). Az egész magyar nyelvterületen ismert tréfás mese. A malac visítása, ill. hörgése ismeretes → hangutánzóként is. – Irod. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (Bp., 1966, MNKF 3.).

Kovács Ágnes

csizmadiás: → hátravágó

csizmadiaszék: → gyalogszék

csizmanadrág: → bricsesznadrág, csizmával viselték az → ellenzős nadrágot is.

csizmás kandúr, a: tréfás → hősmese, másodlagosan népszerű tündérmese. Cselekménye: szegény legény egyetlen tulajdona (öröksége) egy macska (róka, kakas, csóka, ürge; hálából szegődik hozzá, mert enni adott neki vagy mert a vadászoktól megmentette). A hős meg akar nősülni, a csizmás kandúr vállalkozik rá, hogy feleséget szerez: nagy csorda nyulat, rókát, farkast (réz-, ezüst-, aranygolyót) visz a királynak, mondván, hogy ezt gazdája, Csihán királyfi (Fótonfót vagy Rogozsin király) küldi ajándékba. Megkéri, s oda is ígérik a királykisasszonyt abban a hiszemben, hogy gazdag ember a kérő. Útban a király kastélya felé csizmás kandúr azzal a mesével, hogy gazdája beleesett a sárba (kifosztották a rablók), jövendőbeli apósától fényes ruhákat hoz számára, s megtartják a lakodalmat. Egy idő múlva a király (királykisasszony) látni kívánja veje (férje) gazdagságát. Útnak indulnak. A csizmás kandúr előre szalad, s egy gazdag úr (természetfeletti lény) pásztorait ráveszi, hogy magukat s a rájuk bízott jószágot a hős tulajdonának mondják. A gazdag urat csellel elpusztítja, s az ifjú párt bevezeti annak kastélyába mint urának tulajdonába. Csizmás kandúr hogy a hőst próbára tegye, halottnak teteti magát. Kivetik a szemétre. A macska „feltámad” és emlékezteti urát egykori szegénységére. A hős megígéri, hogy életében és holta után is a legnagyobb tiszteletben fogja részesíteni (AaTh 545B). Igen kedvelt, mintegy 20 változatban számon tartott mesénk. Perrault meséjén kívül – az ő leleményének tartják a macska csizmáit – még számos redakció ismert nálunk. A legtöbb változatot a népi mesemondó jóízű humora és a lokális elemek sokasága jellemzi. A mese Eurázsia-szerte közkedvelt, már Straparola (16. sz.) és Basile (17. sz.) is felvette gyűjteményébe, s európai gyarmatosítók közvetítésével eljutott Amerikába és Afrikába is. Monográfiája nem készült. (→ még: hálás halott, a; → zsoltáréneklő madár, a). – Irod. Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1954); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II. Pécs, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Delarue, P.–Tenèze, M.-L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968; MNKF 4.).

Kovács Ágnes

csobán: → csobolyó, → juhász

csobánolás: → betlehemezés

csobbantó: → ághegyháló

csobolyó, csobán: dobra emlékeztető dongás faedény, amelyben a mezei munkásoknak vizet szállítanak és tárolnak. Mérete változó. A kis csobolyó 5–6 literes, a nagy 15–20 liter űrtartalmú. Hengeres oldalán egy vagy két „füles” donga található, amelybe szíjat, láncot vagy zsineget kötnek, hogy a kis csobolyót a kapanyélre, a nagyot a szekérlőcsre akasztva szállíthassák. Ahol a teherhordás fő eszköze a vászonlepedő (→ batyu), a csobolyót az asszonyok ponyvába kötve a hátukon viszik a mezőre. A vizet a fülnél, ill. a két fül között található lyukon át szívják ki nádszállal, facsővel, vagy az edényt a szájukhoz emelve isznak belőle. A csobolyót az aratók, kaszások, kapások, favágók, pásztorok egyaránt kedvelik, mert benne az ivóvíz hűs marad. Esetenként bort, pálinkát is szállítanak és tárolnak benne. A csobolyót ügyesebb barkácsolók is elkészítették, általában véve azonban kisipari, bodnár, → kádár, → csutorás munka. A 20. sz. első évtizedeiben még egészen általánosan használatban volt, de fokozatosan kiszorította a zománcos kupa, ill. szükségtelenné tette az életmód változása. – A csobolyó formájú edények elnevezése nagyon változatos. Az Alföldön és a Felföldön a csobán névvel együtt fordul elő a csobolyó. Helyenként a nagyobb és a kisebb csobolyót különböztetik meg a két névvel. A Dunántúlon a vatalé szó alakváltozatai (Veszprém m.-ben valatér) használatosak az edény megnevezésére; egyes változatai a székelyeknél is feltűnnek. A csutora és a kulacs a díszes kivitelű csobolyóforma edényeket jelöli. Szórványosan a palack, a döbön, a simica, a tréfás hangulatú vizestarisznya szó is előfordul az edénytípus neveként. Erdélyben a → légely, légény, légel és a budulló, budunka (Csík, Udvarhely m.) szóval gyakran az inkább hordócska forma vizes, tejes faedényt jelölik. Ennek a füle a két végső abroncshoz volt erősítve. A csobolyó szó eredete vitatott, hangutánzó alapszava ősi finnugor eredetű. A csobán szláv, délszláv közvetítés, a légely német eredetű szó. – A csobolyó a szomszéd népek körében szintén megtalálható. A Kárpátok román, ukrán, lengyel, szlovák, morva pásztorszállásairól a tejet csobolyótípusú edényekben (obonka) szállítják a faluba háton vagy málhás állatokon. – Irod. Vécsy Ágoston: Néprajzi adatok Tiszaroff vidékéről (Ethn., 1938); Vajkai Aurél: A parasztszőlőművelés és bortermelés Veszprém megye déli részében (Népr. Ért., 1938); Szebeni Géza: A csíki juhászat (Ethn., 1962).

Csobolyó (Átány, Heves m.)

Lapos, hordó alakú faedény. Pásztoremberek vizet tartanak benne s nádszállal isznak belőle. Aratóknak pálinkát, vizet hordanak benne (Palócföld)

Fa vizes edény: kistonna (Átány, Heves m.)

Csobolyó (Átány, Heves m.)

Balogh IstvánPaládi-Kovács Attila

csoda: minden olyan jelenség, amelyet irracionális erők működése következményének tekintenek. Szerepe különösen a vallásokban igen nagy, még ezek legfejlettebb formái sem tudtak lemondani róla, és beépítették teológiai rendszereikbe. Ismeretelméleti szempontból a hamis tükrözés egyik megnyilatkozási formája, a tudományos megismerést tipológiailag megelőző gondolkodás sajátja, melynek segítségével különösen súlyos ellentmondások (pl. égi-földi, anyagi-szellemi stb.) gondolati leküzdését kísérelték meg. A parasztság szellemi életében különösen a hiedelemvilág szféráját jellemzi a csodának mint feszültség-kiegyenlítőnek alkalmazása. Sokkal bonyolultabb a helyzet a folklórművészet területén. Föltűnő pl., hogy maga a csoda szó és jelentésbeli megfelelői a népköltészeti alkotások szövegeiben alig fordulnak elő; a népköltészeti alkotások belső világában éppen a kívülálló számára csodaként felfogott események-mozzanatok látszanak természetesnek. Szigorúan meg kell tehát különböztetnünk a folklóralkotások csoda-vonatkozásait aszerint, hogy a szöveget „kívülről” vagy „belülről” vizsgáljuk; egy-egy mozzanat ebből vagy abból a szempontból tekinthető-e csodásnak? A tündérmese hősei pl. a legfantasztikusabb helyzetekben sem csodálkoznak, nem tekintik rendkívülinek a velük történteket. Még a → legendamese kovácsának se jut eszébe, hogy valami különös jelenség tanúja, amikor Krisztus a lovat megpatkolandó levágja az állat lábát, aztán ismét visszailleszti: a kovács minden megrendülés nélkül hozzáfog, hogy kövesse a példát. Nem véletlen, hogy folklóralkotások „belső” világában is csodaként felfogott mozzanatokat olyan kétségtelenül vallásos légkörben fogant alkotásokban figyelhetünk meg, mint pl. a → Júlia szép leány balladája, az → angyalbárányok meséje stb. A „külső” és „belső” szempontú elemzés mellett tekintettel kell lennünk a folklóralkotások mű- és válfaji rendjének meghatározásakor a csodaelemek még egy vonatkozására. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egyes válfajok egész poétikai rendszere, másokkal szembesítve, jellemezhető a csoda jelenlétével. Ennek megfelelően míg pl. a → népmese egészében tekinthető csodára épültnek, az → anekdotában e mozzanat semmiféle szerephez sem juthat. Ugyanígy a hősdal poétikájában döntő szerepet látszik a csoda, viszont a lírai dalokban, → közmondásokban, új stílusú balladákban stb. alig van helye. Végül figyelembe kell vennünk, hogy ott, ahol a csoda részese a folklóralkotás szövetének, fontos kompozicionális szerepe van. Az epikus motívumok (funkciók) általában sajátos kötések egy-egy szövegben: nagymértékben meghatározható, hogy adott motívum milyen rákövetkezőt hív ki. Ott azonban, ahol csodás elem szerephez jut, e vonzás elmarad, a rákövetkezés előre nem látható, a szöveg szerkezetében törés következik be. – Irod. Ortutay Gyula: Nyíri és rétközi parasztmesék (Gyoma, 1935); Ortutay Gyula: A magyar népköltészet (Klny. A művelődés könyvtára, IX., Bp., 1943); Nyekljudov, Sz. Ju.: Csudo v bilinye (Trudi po znakovim szisztémam 4. Tartu, 1969).

Istvánovits Márton

csodalámpa: → Aladdin

csodamadár feje és zúzája, a: → Fortunatus

csodaszarvas: 1. a magyar néphagyományban, népköltészetben jelentős szerepet játszó mitikus állat. A → regösénekben szereplő csodaszarvas mindig hím állat, csodafiúszarvasnak is nevezik az énekben. Vas megyében Búcsún, a századfordulón feljegyzett változat szerint ezer szarva van, szarva hegyén ezer égő gyertya, két veséjén két arany kereszt; a Dozmaton feljegyzett változat szerint homlokán van a fölkelő fényes nap, oldalán a szép hold, jobb veséjén az égi csillagok. Más dunántúli változatok szerint ezer ága-boga van, rajta ezer misegyertya, „gyújtatlan gyulladék, oltatlan aludék”. A csodaszarvas kis kerek pázsiton legelészik, vagy fekete felhőben tűnik fel. Hasonló asztrális szimbólumokat visel a Mennybe vitt leány balladatípusban (→ Júlia szép leány) az égből leereszkedő bárány is. – 2. Egy másik csodaszarvas-hagyomány bontakozik ki a → hun-magyar mondakörből, mely Kézai Simon 13. sz.-i Gesta Hungarorum c. krónikájában maradt fenn. Ebben olvashatjuk, hogy Menroth és Eneth fiai: Hunor és Magor egy szarvasünő üldözése közben a Meótisz mocsaraiba érkeztek, ahol megtelepedésre alkalmas helyet találtak. Hat év múlva a pusztában Belár fiainak feleségeire akadtak, akiket elraboltak. Dulának, az alánok fejedelmének két lányát Hunor és Magor vette feleségül, ezektől származnak a hunok (magyarok). A mondának három fő motívuma van: a) Két fiútestvér elhagyva régi otthonát, új hazát alapít; b) eltűnő, majd újra felbukkanó állat (szarvas) vezet nyomra gázlón, folyón át; c) a nőrablás motívuma. Míg a szakirodalom általában egyetértett abban, hogy a nőrablás a magyar nép ősi eredetmondája, a szarvasüldöző testvérpár motívuma a magyar mondakutatás egyik legtöbbet vitatott kérdése. Ősi magyar mondának tartja többek között: Toldy Ferenc, Róheim Géza, Solymossy Sándor, Molnár Erik. A hun történet írója által írott nyugati forrásból merített szövegrésznek tekinti: Hunfalvy Pál, Király György, Hóman Bálint, Tóth Zoltán. – A két honalapító testvér mítosza világszerte elterjedt (pl. Romulus és Remus), a motívum gyakoriságát keleten feltehetően a kettős királyság intézményében (→ Álmos) kell keresnünk. A magyarság eredetmondája a szóhagyományban ma már nem él. Ugyanakkor egyes helyi – források keletkezéséhez fűződő – mondákban a szarvasüldözés motívuma máig is fennmaradt. (→ vándorlások mondaköre) – Végül a magyar (és a lengyel) középkori krónikákban többször ismétlődő motívum, hogy a csodaszarvas mutatja meg, hol kell templomot, kolostort építeni: Szent Gellértnek szarvas mutatja meg a bakonybéli monostor helyét, a váci egyház alapításmondájában szarvas mutatja meg Szent Lászlónak, hogy hová építse a székesegyházat, a lengyel krónikások szerint szarvas mutatja meg a magyar Szent Imrének, hová építsenek a lengyelek kolostort stb. – A magyar kutatók keleti és nyugati párhuzamokra egyaránt utalnak a szerteágazó motívumcsaládnál. Úgy látszik, hogy a honfoglaló magyarok magukkal hozták a keleti típusú csodaszarvas mondát, mely később a keresztény Eustachius és Hubertus mondakörrel keveredett. A csodaszarvas sok eurázsiai népnél s egyes É-amerikai indián csoportnál is igen régóta a csillagos ég jelképe. – Irod. Sebestyén Gyula: A regösök (Bp., 1902); Berze Nagy János: A csodaszarvas mondája (Ethn., 1927); Solymossy Sándor: A magyar csodaszarvas-monda (Magyarságtudomány, 1942); Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet (Bp., 1948); Dömötör Tekla: Árpádházi Imre herceg és a csodaszarvas mondája (Filológiai Közl., 1958); Dömötör Tekla: Littérature Hongroise – Littérature Européenne (Bp., 1964); Kristó Gyula: Ősi epikák és az Árpádkori íráshagyomány (Ethn., 1970).

Dobos IlonaDömötör Tekla

csók: két ember közeli kapcsolatát kifejező → gesztus. Ez a kapcsolat lehet rokoni, érzelmi vagy „szolgai”. Ennek megfelelően a csók formája is változik; szigorúan szabályozza a társadalmilag elfogadott és kulturálisan meghatározott → norma. A Közel-Keleten pl. a vállon csókolás szokásos. Az európaiakra jellemző ajakcsók lényegében ismeretlen az arktikus népek, valamint a kínaiak, japánok és malájok körében. Ezek a népek az orr összeérintésével „csókolóznak”, közben szaglászó felszívó lélegzetet vesznek. Ez megmagyarázza az európai csók eredeti jelentését is: nem más, mint jelképes lélekcsere. Ezzel magyarázható a népmeséknek az a motívuma, hogy a csók hatására a kígyó más alakot ölt, vagy alvó, halott királykisasszony átváltozik, feléled. – Az egykor valószínűleg sokkal szertartásosabb csók ma találkozási és főképpen búcsúzási gesztussá lett. – Irod. Solymossy Sándor: A csók eredete (Ethn., 1928).

Hoppál Mihály

csoklya: → gyalogszán

Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805): költő, nevéhez számos vándoranekdota és monda fűződik, elsősorban Debrecenben és környékén. Táltosként emlegetik, aki megtalálta az elrejtett kincset. Bika alakban hétéves korában egy másik bikával viaskodott. Más változatokban garabonciásként szerepel, vagy mint vándor legátus különböző anekdoták hőse. Hajdú-Bihar megyében több helyen írásban őrzik Csokonai Vitéz Mihály állítólagos „jóslatait”. – Irod. Csokonai-emlékek (Összeállította Vargha Balázs, Bp., 1960).

Csokonai Vitéz Mihály

Csokonainak küldött népköltési gyűjtés. Szabó Mihály levele Csokonai anyjához 1801-ből. Bp. Néprajzi Múzeum

Dobos Ilona

csókpénz: az → eljegyzés alkalmával egyes helyeken (pl. Baranyában) a vendégek pénzt dobnak egy tányérba, és a mátkapár megcsókolja egymást; a csókpénz a fiatalok első közös keresménye, amiből közösen vagy külön-külön vesznek egymásnak valamit. (→ még: közszerzemény)

Tárkány Szücs Ernő

csoma: → csuma

csomó: 1. öltésmód. Az alapból felöltve, a szálból tűvel hurkot formálnak s ezen keresztül a kiindulópont mellett az anyagba leöltenek. Egyesével sorjában vagy csoportosan alkalmazzák felület kitöltéséül. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei. Systematik der Stickformen (Basel, 1969). – 2. → rontás

Csomóvarrás

Fél Edit

csónak, hajó, ladik: a mélyebb vizek halászatához szükséges lapos fenekű vízi közlekedési eszköz. A 19. sz. végéig (helyenként a 20. sz. elejéig) az egy darab, rendszerint főleg fából kimélyített, elülső (vagy mindkét) végén hegyes csónakot használták, s ezeket a finnugor eredetű hajó, ill. a szláv eredetű csónak, csónyik szóval nevezték. A két elnevezés földrajzi elhatárolódását nem ismerjük. Azokon a vidékeken (Duna melléke, Alsó-Tisza), ahol nagyméretű teherszállító hajókat is használtak a vízi közlekedésben és szállításban, a halászok közlekedési eszközeit csónaknak nevezték; más vidékeken a hajó terminussal vagy ennek jelzős változatával (bödönhajó) jelölték a halászó csónakot. A különböző méretű, egy vagy több embert befogadó csónakoknak helyenként külön nevük volt (az egy embert szállító csónak a Balatonon lélekvesztő, Baja környékén csikli, a nagyhálós csónak a Balatonon dereglye). A csónakban ülésdeszkák nem voltak, hanem a közepe táján → tatnak hagytak egy részt, amely erősítette az oldalfalakat és ketté is választotta a csónakot. A csónakban rendszerint állva eveztek, nem úgy, mint a nagy hajókban, ahol evezőlakatokba, ciklendekbe, evezőgúzsokba dugott → evezőket is használtak, és a kormányt is evezővel tartotta egy, a hajó farán, tatján ülő személy. – A 19. sz. második felétől a csónakot fokozatosan felváltotta a ladik, mely deszkákból → bókonyokra vagy bordázatokra épült, mint a → fahajók, → kompok és → dereglyék. A csónak és ladik elnevezésbeli megkülönböztetése következetes; nem történt névátvitel vagy névcsere. A Duna mentén az orránál hegyes, faránál egyenes osztrák típus Dunapentele vonaláig terjedt el ettől délre a mindkét végén hegyes, felemelkedő orrú apatini típus az általános. A Tisza mentén inkább a mindkét végén egyenes, csapott végű ladikokat használták. Mind a csónakot, mind a ladikot a halászat megkívánta módon szerelték fel: evezőket, → szapolyt tartottak a csónakban, oldalán evezőkolompot alakítottak ki, egyes hálófélék megakasztására alkalmas szögeket helyeztek el. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.– Leipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Bödönhajó egyetlen fatörzsből (Balaton)

K. Kovács LászlóSzilágyi Miklós

csonka hét: → nagyhét

csonka kezű leány, a: → tündérmese. Cselekménye: gonosz (mostoha) anya irigykedik leányára annak szépsége miatt. Egy vadászának megparancsolja, hogy ölje meg, tüdejét, máját és két karját vigye haza jegyként. A vadász megsajnálja a leányt, két karját levágja, de életét meghagyja, egy kiskutya tüdejét és máját veszi ki és viszi haza. A leány világgá megy. Kaszálón egy szénaboglyába rejtőzik el, egy királyfi rábukkan, hazaviszi és feleségül veszi. Az asszony másállapotba kerül, a szülés idején a királyfinak háborúba kell mennie, de meghagyja, hogy levélben értesítsék gyermeke megszületéséről. A követ a levéllel a mostoha házában száll meg. A mostoha és édesleánya kicseréli a levelet, s a királyfi azt a hírt kapja, hogy felesége két kopókölyköt szült, ezért elkergetteti a háztól. Az asszony két gyermekével vándorútra kel. Útközben csodatevő víztől kinőnek a karjai. Gyermekeivel egy erdei kunyhóban telepszik meg. A királyfi hazatér a háborúból s vadászatra (felesége keresésére) indul. A kunyhóba tér be pihenni, de se feleségét, se gyermekeit nem ismeri fel. Alvás közben az egyik lába lecsüng az ágyról, felesége a fiával visszatéteti. (A jelenet még kétszer megismétlődik.) Az inas reggel elmondja a királyfinak az éjszakai párbeszédet, mire az boldogan hazaviszi éppé vált feleségét és két szép gyermekét. A mostoha és leánya megbűnhődik (AaTh 706). A népszerű s a magyar nyelvterületen meglehetős egyöntetűséget mutató mesét elsősorban mesemondó asszonyaink kedvelik. 13 ismert, szórványosan feljegyzett változata általános elterjedtséget mutat s erős → affinitást egyéb szenvedő hősnőkről szóló meséinkhez: → Hófehérke, → őztestvér, az, → jávorfácska, → Hamupipőke, → tetűbőrbunda, → Szűz Mária keresztleánya, → aranyhajú ikrek, → gyöngyöt síró, rózsát nevető leány, a, → hét (három, kilenc) holló, a stb. A mese egész Európában, DNy-Ázsiában és É-Afrikában, É- és D-Amerikában ismert. A kutatók igen régi gyökerekre vezetik vissza, egyesek a 8. sz.-ra, mások a 13–14. sz.-ra teszik keletkezését. W. Liungman egy mesénkkel kapcsolatos 14. sz.-i anglo-normann kéziratról tud a stockholmi királyi könyvtárban. – Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp., 1955. UMNGy VIII.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).

Kovács Ágnes

Csonka pajtás és Sánta pajtás: → hősmese Cselekménye: Egy királyfi nagy erejű társával megkéri egy szép, erős és harcias lány kezét, aki csak olyan vitézhez hajlandó feleségül menni, aki épp olyan erős, mint ő. A kérőnek három próbát kell kiállnia: fel kell kötnie a leány tarsolyát, meg kell suhogtatnia a kardját (lőnie kell a puskájával), meg kell ülnie a lovát. A próbákat a nagy erejű társ (szolga) teljesíti. A nászéjszakán a menyasszony kezét és lábát átteszi a királyfin, s ezzel majdnem agyonnyomja. A királyfi engedélyt kér, hogy kimehessen, a sötétben társa lép helyébe, és legyőzi a királykisasszonyt. A menyasszony megtudja, hogy a próbákon és a nászéjszakán a kocsis helyettesítette a királyfit, haragjában levágatja a lábait, férjét pedig elűzi, disznópásztorrá teszi. A lábatlan kocsis összetalálkozik egy kezetlen emberrel, együtt erdei kunyhót építenek, s királykisasszony-gazdasszonyt rabolnak maguknak. A királykisasszony egy idő múlva sápadni kezd, meglesik, s látják, hogy egy boszorkány a vérét szívja. Ezt kényszerítik, hogy mutassa meg nekik az életvize (→ élet- és halálvize) forrását. Az első két forrásba zöld ágat dobnak, az lángot vet és elég, a harmadikba dobott bot kizöldül. Ebbe belemártják csonka végtagjaikat, s az újra kinő. (Vagy a vérszívó Kalefaktor levágott kezét-lábát illesztik a maguk csonkjaihoz, odaforr, s kitűnően tudják használni.) Sánta pajtás visszatér a disznópásztor királyhoz – akinek minden nap meg kellett a legnagyobb kan farka alját csókolnia –, s visszahelyezi jogaiba. A nagy erejű menyasszonyra ráijeszt vagy megüli. Csonka pajtás feleségül veszi a gazdasszony-királykisasszonyt és Sánta pajtás annak testvérét (AaTh 519). A mesének mindössze három teljes magyar változata ismeretes, a legújabb Kopácson gyűjtött szöveg azonban a Gaál–Benedek-féle változat származékának tűnik. További két változat csupán mesénk második felét tartalmazza. A két egymástól független palóc, ill. székely szöveg a → Fehérlófia típus egyik redakciója, az „Este, Éjfél, Hajnal” típus folytatásaként mondja el, hogyan fosztja meg a két hűtlen testvér, Este és Éjfél öccsüket, Hajnalkát a lábaitól, hogyan találkozik ez a kar nélküli, szárnyas Szélfutó Pállal stb. (a redakciónak román párhuzamai is vannak). Egy meglehetősen homályos szegedi változat viszont a típus első felét látszik tartalmazni (BN 523*). A mese É-K-Európában ismert, 1–2 svéd, észt, litván, lengyel és cseh s meglehetősen nagyszámú orosz változatáról tudunk. Heller Bernát megkíséreli összekapcsolni a perzsa és a germán hősepikát, melyben mesénk első fele szintén előfordul. Löwis of Menar elképzelése szerint Oroszo.-ba s itt is elsősorban Kijev környékére a mese a 13. sz. körül kerülhetett a Közel-Keletről, a germánokhoz sokkal korábban, i. sz. a 6. sz.-ban a Duna vonalán juthatott el (Nibelung-ének). A két mesetípus összekapcsolódásának helye és ideje még feltevések formájában sem ismert. (→ Alexander és Ludovicus) – Irod. Heller Bernát: A Brunhildamese magyar és perzsa változata (Ethn., 1918); Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen (Porvoo, 1921; FFC 34); Löwis of Menar, A.: Die Brünhildsage in Russland (Leipzig, 1923); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (I–III., Bp., 1960); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (Bp., 1960; MNKF 1.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).

Kovács Ágnes

csontbúgó: → brúgattyú

csontkorcsolya: → ironga

csontkupáncs: → kupáncs

csontlánc: → óralánc

Csont? – Leves, csont–hús, gulyás–paprikás: Nagy közösségekben, pl. kaszárnyában, favágó munkások között, este elalvás előtt szokásos mesemondás alkalmával az első mese befejezése után, az újabb mese megkezdése előtt megszólal a mesemondó: – Csont?, a hallgatók rámondják – Leves. Ha kérdésére már csak néhány vagy egyetlen hang sem válaszol, jele, hogy a hallgatók elaludtak, abbahagyja a mesemondást. Ha a sötét hálóhelyiségben már nagyon sok a gyanús csend, a meséből is kiszól, s csak ha meggyőződött róla, hogy a jelenlevők mindnyájan figyelnek, folytatja a mesét. Hasonló szokásról tudunk a románoknál. Ők is a magyar szavakat használják, O. Bîrlea szerint a szokást hihetőleg az egykori közös – osztrák-magyar – kaszárnyákban tanulták. A. Felice francia párhuzamot említ. A mayuni (Loire menti) kosárkötők, a Maros-völgyi havasi favágókhoz hasonlóan este munka után körbeülik a mesemondót, s az mielőtt hozzáfogna, megszólal: – Cric! mire a hallgatók válaszolnak: – Crac! – jeléül annak, hogy várják a mesét. – Irod. Béres András: Mai mesélő alkalmak (Ethn., 1955); Dégh Linda: Märchenerzähler und Erzählgemeinschaft (Berlin, 1962); Balassa Iván: Karcsai mondák (Bp., 1963; UMNGy XI.); Erdész Sándor: Az öreg festő. Eredeti népmesék Nyírvasváriból (Nyírbátor, 1963); Bîrlea, O.: Antologie de prozã popularã epicã (I–III., Bucureºti, 1966); Faragó József: Kurcsi Minya havasi mesemondó (Bukarest, 1969); Katona Imre: A népi epika újkori átalakulása egy társadalmi csoport körében (MTA I. Oszt. Közl., 1970).

Kovács Ágnes

csontmunka: parasztok, pásztoremberek által csontból készített egyszerű használati eszköz, pl. → gatyamadzaghúzó, a jószág orvoslására használt nyűvező, ár, guzsalyszeg. Az utóbbiakat a szlavóniai magyarok csontnak nevezték, ami a csont efféle használatának régiségére mutat. Készültek csontból sípok, botfejek, fogantyúk, az utóbbiak esztergálva is, valamint → késes és → fésűs iparosok munkájaként. Díszítés nélkül vagy díszítetten faragták a → kupáncsokat, tarisznyára való csontcsatokat, csontgyűrűket, gombokat. A csontot használták ostornyelek, → pásztorbotok, → borotvatokok, késnyelek berakására, különösen az → alföldi pásztorművészetben. Kivételesen faragtak belőle sótartót (Barna János). A csontmunka múltjáról tanúskodnak a honfoglaló magyarok régészeti hagyatékából és középkori ásatásokból ismert öltözetdarabokat, íjakat, nyergeket díszítő, véséssel, karccal mintázott csontlemezek, csontfésűk, tűtartók.

Kupáncsok

1. Sótartó szaruból (1870-es évek, Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Rühzsírtartó szaruból (századforduló, Tiszántúl) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

3. Óralánc szaruból és csontból (századforduló, Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Lőporszaru szarvasagancsból (18. sz., Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Lőporszaru (18. sz., Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum

Hofer Tamás

csontrakó: → gyógyító

csoport: a szociológiában és a társadalmi néprajzban a fogalomnak két értelmezésével találkozunk. Szélesebb értelemben csoportnak tekintenek két vagy több egymással valamilyen kapcsolatban álló embert. Szűkebb értelemben csoporton közös célokkal, érdekekkel, kötelékek sokaságával összekapcsolt emberek együttesét értik, akik a közös célok érdekében együttműködnek, és csoportként olyan sajátosságokat mutatnak, amelyekkel a csoportot alkotó tagok egyenként nem rendelkeznek. A szűkebb értelemben vett csoportnak két fajtáját különítette el Charles H. Cooley. Elsődleges csoportnak nevezte azokat az együtteseket, amelyeknek tagjai közvetlenül érintkeznek egymással és spontán keletkezésűek. Másodlagos csoportokként a tudatosan kialakított társulási formákat határozta meg. A magyar néprajzi kutatások mind elsődleges (pl. család, rokonsági csoport), mind másodlagos csoportokra (pl. munkaszervezetek, településegységek, mesehallgató és mesemondó csoport) kiterjedtek, de a kutatások a csoporttagokat összefűző kapcsolat jellege szerint elkülönültek egymástól, céljuk az egyes csoportfajták természetének megismerése, nem a csoporté általában. – Irod. Cooley, Charles H.: Social Organization (New. York, 1909); Kulcsár Kálmán: Az ember és társadalmi környezete (Bp., 1969); Csoportlélektan (szerk. Pataki Ferenc, Bp., 1969).

Sárkány Mihály

csoportos falu: → halmazfalu

csoportos udvar: olyan telekbeépítési rend, amelynél a lakóház és a különféle melléképületek nem egyvégtében, hanem a telek különböző részein, sarkaiban állnak, udvarteret fognak közre. Ellentéte a → soros udvar. Előfordul Európában a Párizsi-medence szélein, az Alpok területén, a Balkán ÉNy-i részén, továbbá Skandináviában és K-Európában – így Mo.-on, elsősorban az Alföld halmazfalvaiban. Ha a halmazfalvak korábban → szálláskertes rendszerűek voltak, a csoportos udvar újabb keletű. A lakóház ugyanis egymagában külön állott a település más részén levő gazdasági udvartól, ahol az egyes épületek lakóház nélkül alkottak csoportos udvart. Ez a körülmény is mutatja, hogy az udvarforma összefügg a gazdálkodás módjával, noha ez az összefüggés nem törvényszerű, mert egyéb tényezők is hatnak rá. Pl. a családszerkezet, amint a balkáni csoportos udvarnak zadrugával való kapcsolata világosan mutatja. Azonban a nagycsalád más udvarformával is jól összefér: a göcseji, őrségi kerített házak a rendezett udvar fogalmának felelnek meg.

Csoportos udvar: A telek jobb sarkában meredek szalmás fedelű ház, vele szemben az ól, hátul, keresztben a csűr (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)

Csoportos udvar alaprajza. Minden épület külön áll a telken, meghatározott helyen (A csűr kissé oldalt esik) (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)

Major Jenő

csoporttudat: gondolata E. Durkheimtől származik, aki „kollektív tudat” fogalommal foglalta össze azoknak a nézeteknek, érzelmeknek összességét, amelyek egy adott társadalom tagjainak többségénél megtalálhatók, és csak a társadalomban való együttélés alapján magyarázhatók meg. Tőle eltérően idealisztikus módon önállóan létező „csoportlelket”, csoporttudatot, „tömeglelket” tételezett fel számos társadalomtudós, s szellemtörténeti társadalomelméleteikben központi helyet kapott ennek hatása (pl. G. Le Bon, O. Spengler, L. Frobenius). A marxista szociálpszichológia elveti a csoporttudat szubsztanciává emelésének idealista felfogását, és a szociálpszichológia tárgyának a csoport viszonyai között a személyiség síkján lezajló pszichikus jelenségek tanulmányozását tartja, hangsúlyozva, hogy a csoportnak mint egésznek mások a jellegzetességei, mint az egyéneknek, amelyek alkotják, de ennek nem valamilyen önálló (és a valóságban nem létező) csoporttudat az oka, hanem az egész és rész dialektikus viszonya, amelyben a csoport és tagjai állnak. – Irod. Durkheim, Emile: A szociológia módszere (Bp., 19242); Csoportlélektan (szerk. Pataki Ferenc, Bp., 1969).

Sárkány Mihály

csorda: → nyáj

csordajárás: → belső legelő

csordás: a falu melletti csordanyomáson vagy az ugaron járó fejőstehén- és igásökörcsorda pásztora. A falu vagy a csordatartó gazdaság tavasztól őszig tartó időre készpénz és természetbeni fizetés (csordásbér) ellenében fogadta fel. A falu szélén a község tulajdonában levő csordásházban lakott, a mellette levő bikaistállóban, külön bér ellenében, télen a tenyészbikák gondozását is ellátta. A kihajtást csordáskürttel jelzi, terelőeszköze a → karikás és a bot. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Balogh István: Szabolcs megyei pásztorösszeírás 1796-ból (Ethn., 1959).

Balogh István

csordásfarkas: A magyar → népi hitvilág csordásfarkasa (e néven Göcsejben és a nyelvterület K-i részén; farkaskoldus Hontban; szakállas farkas a Tiszántúlon és ÉK-en; küldött farkas a Dunántúlon, Szatmárban, Hontban; prikulics több, a románsággal szomszédos területen) a farkassá változni tudó pásztor, ritkábban bárki, aki farkassá tud változni, vagy véletlen következtében azzá változik. Általában valamilyen közösséggel szemben álló lény: tarthatták a szegény, mások nyájait megrabló csordást éppúgy csordásfarkasnak, mint a faluközösségből félig-meddig kirekesztett kuruzslókat, tolvajlási kísérleten rajtakapott szegénypásztorokat, a falu ellenszenves földesurát vagy idegen nemzetiségű lakóját. A különösen vérengző farkasokat gyakran vélték farkasalakot öltött embernek. A hitet addig táplálta eleven talaj, amíg a farkasok valóban megkárosították a nyájakat vagy a falusi gazdaságokat. A hozzá fűződő legjellemzőbb – részint általánosan elterjedt, részint helyi – hiedelmek a következők: A metamorfózis képessége már csecsemőkorban elnyerhető, pl. a bába vigyázatlansága vagy rosszindulata következtében: ha a bába az újszülöttet nyírfaabroncson háromszor keresztülbújtatja, abból hétéves korában csordásfarkas lesz, kedve szerint öltve farkas- vagy emberalakot. Mások felnőttkorban szerzik meg a képességet. A farkassá változás és visszaváltozás általában hasonló módon történik; pl. ugyanazon a nyírfaabroncson kell háromszor vagy hétszer átbújni. Félig állati, félig emberi formájú is lehet. A csordásfarkasnak tartott farkast bizonyos tulajdonságok megkülönböztetik az „igazi” farkastól: jobb szaglása van, hasa fölül, háta alul helyezkedik el stb. A farkassá változást meg lehet akadályozni: pl. ember alakjában háromszor keresztet sütnek tüzes vassal a hátára. – A csordásfarkasról szóló hiedelemmondák legnagyobb része az átváltozással kapcsolatos áruló balesetekről szól: a farkason vigyázatlanságból rajta marad emberként viselt öve; a feleségét farkas képében megmaró pásztor fogai között visszaváltozása után is láthatók az asszony kötényének, kendőjének darabjai stb. Irodalmi feldolgozását lásd Tompa Mihály Szakállas farkas c. költeményében. Egyéb mondaszüzsék: a csordásfarkas feleségével együtt változik farkassá. Az asszony viselős, gyermekét farkasként szüli meg, aki farkas formájú lesz. A pap nem kereszteli meg. A csordásfarkas felesége tudtával űzi tolvajlásait. Az asszony véletlenül eltöri az abroncsot, amelyen átbújva csordásfarkassá változott. A férfi nem változhat vissza, farkasként él felesége mellett. A tudós pásztor hatalma nagyobb, mint a csordára támadó két csordásfarkasé. Varázseszközével elveszi hatalmukat. A két farkas sírva könyörög, ő megkegyelmez, nyírfaágon átbújtatva visszaváltoztatja őket. A csordásfarkas farkas alakjában kapott sérüléseit (vakság stb.) egész életében viseli. Külön típuscsoportot alkotnak a leányból lett farkasok mondái – egy részük a csordásfarkas küldött farkas nevét teszi érthetővé: tudós ember udvarára három farkas tör be, abroncson átbújtatva három lánnyá változtatja őket. A szomszéd faluból „küldték” a lányokat. Csordás lányai válnak farkassá, hogy a fonómulatságra ennivalót raboljanak. Állandósult → vándormonda: fonóbeli lányokat egy → boszorkány saját kérésükre farkassá változtatja, hogy a legényeket megijesszék. Abroncson bújtatja át őket, majd maga is átbújik. A legények védekeznek a farkashad ellen. A boszorkányt lelövik (leütik). Tudós embert hívnak a szülők, aki visszaváltoztatja a lányokat. A változatok egy részében ez nem sikerül, a farkasok nyaklánccal a nyakukon kóborolnak, éhen vesznek („galárizsos farkasok”). Ehhez áll közel az a monda, amelyben egy asszony (valószínűleg boszorkány) a fonóbeli asszonyokat abroncson átbújtatva medvévé változtatja. A téma mesei előfordulását → Tóth János története c. varázsmesében. Putnokon és Héten (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) helyi monda alakjaként is ismert a szakállas farkas: az ő sírjának vélik a határban található kőhalmot. – A csordásfarkasra vonatkozó történeti adatokkal is rendelkezünk néhány évszázadra visszamenőleg: pl. egy 18. sz.-i boszorkányperben egy férfit mint lópásztorból lett küldött farkast fognak perbe. Az 1653-as per adata szerint a csordás, aki Szombathelynél őrzött, „ott a Farkassokkal megh szaggatta az Marhakat, az Eördegh segitségevel”. 18. sz.-i peradatok már egyértelműbben mutatják a csordásfarkas hiedelmének ismeretét: gyakran kérik számon a vádlottól, hogy változott-e farkassá vagy sem. Egy 1734-es nyíregyházi per farkasok képében állatokra támadó 3 boszorkányról tesz említést. Alakjának köztudatban maradását elősegítette, hogy a róla szóló ponyvanyomtatványok még a 20. sz. elején is forgalomban voltak; a vele kapcsolatos hit ennek ellenére e század elején már csak néhány területen intenzív (elsősorban a Ny-Dunántúlon és ÉK-Mo.-on, Erdélyben). – Az ember-állat metamorfózisba vetett hit régi: a középkoron át az ókorig bizonyossággal visszakövethetők az adatok. Speciálisan az „emberfarkas” egész Európában és É-Ázsiában is ismert; a hozzá fűződő hiedelemmotívumok e területen nagyfokú hasonlóságot mutatnak (német Werwolf, Mannwolf, szláv vlkodlak, francia loup garow stb.). Egyes német kutatók szerint a képzetkör részben az indo-európai, maszkot viselő férfiszövetségek emlékét őrzi. A hiedelemkör a középkorban virágzott, pl. a német Werwolf 16. sz.-i üldözésének a boszorkányüldözés elterjedése vetett véget. A csordásfarkas kapcsolatban van a holdbeli, ill. holdat faló farkassal is (→ égitestek fogyatkozása), szlovák, délszláv, román hit szerint pedig – többek között – a kereszteletlenül meghaltak lelkéből lesz (→ kereszteletlen gyerek). – Irod. Gönczi Ferenc: A csordás farkas (Ethn., 1905); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Müller, K.: Die Werwolfsage (Marburg, 1937); Dégh Linda: Az AaTh 449/A mesetípus magyar redakciója (Ethn., 1960); Erdész Sándor: Állattá változások a nyírségi népi hiedelmekben (Nyíregyházi Jósa A. Múz. Évkve, 1968).

Nagy IlonaPócs Éva

csordáskürt: → kürt

csoroszlya: → eke

csóva: botra, póznára kötött széna- vagy szalmaköteg, amellyel a rét, kaszáló, legelő határát jelzik. A tilalmas út, legelő jelzésére csóvát használtak Háromszékben már a 16. sz.-ban. A Hajdúságban a kapu mellé állított csóvával jelzik, hogy eladó széna van az udvarban. A csóva szó és a kicsóvázás kifejezés határjel, tilalomjel értelemben köznyelvi szintre emelkedett. Valószínűleg nyelvünk belső fejlődésének terméke. A kaszálóhatárok jelzésére a → cégér, → cuca, → hancsik, → komp, → mezsgye szavakat használták. (→ még: útjel) – Irod. Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957); Gunda Béla: Pásztorok és jelek (Jel és közösség, szerk. Voigt Vilmos, Szépe György, Szerdahelyi István, Bp., 1975).

Paládi-Kovács Attila

csóvás szekér: → szekérvásár

csöböradó: → hegyvám

csöbörrúd: egyesével és párosával használt, kb. 2 m hosszú farúd, amellyel ketten cipelnek nagyobb kétfülű dézsát, csebert. A magyarságnál két alapvető formai változata ismeretes: 1. Egyes rúd, amelynek a közepére rövid vasláncot csatolnak a végén erős pálcával ellátva, amelyet a dézsa két fülén átdugnak. A csöbörrúddal felemelt dézsát, sajtárt úgy viszik, hogy a rudat előbb a vállukra helyezik. Ez a szállítóeszköz főleg a Ny-Dunántúlon ismeretes, ritkábban a D-Dunántúlon is megtalálható. A nyelvterület más részein – néhány szórványos esettől eltekintve – ismeretlen. Neve csöbörrúd; a dézsa füleibe helyezett pálca neve hámfa, füles. – 2. Kettős rúd közpálcával, amelyet a cseber két fülén átdugnak, majd végeit a rudak közepén található furatokba illesztik vagy a rudakra fektetik. Két kézzel fölemelik és kézben tartva szállítják. A csöbörrúdnak ez a változata egészen általános az erdélyi magyarságnál. Szórványosan északon is feltűnik (Nyitra, Gömör, Abaúj). Neve kettes rúd, kétkézrúd, ketten hordó rúd. A K-Dunántúlon szórványosan megtalálható a közpálcával szilárdan összecsapolt kettős lánccal kiegészített változata. A közpálcáról lelógatott rövid láncra akasztják a dézsát, majd a csöbörrúd végeit mindkét cipekedő személy vállaira veszi. A csöbörrúddal vitt 20–30, sőt 40–50 literes nagyméretű faedényekben az említett területeken főleg ivóvizet hordtak a kútról vagy a folyóból a jószágnak, ill. öntözővizet a szőlőkbe, veteményeskertekbe. Mindkét területen használatos volt szüret alkalmával is; a → puttonyt helyettesítette. Feltűnő, hogy az Alföldön, a nyelvterület centrális részein a csöbörrúd hiányzik, csak alkalmilag készített karót használtak, amelyet a dézsa fülein átdugtak és egy-egy kézzel vittek. A csöbörrúd ismeretes erdélyi román és német, ill. szomszédos osztrák területeken is. Távolabbi elterjedtsége kevéssé ismert. A csöbörrúdról 17. sz.-i forrásaink már megemlékeznek; a kétkézrúd első említése a 19. sz. elejétől adatolható. Mindkét formai változat esetében számolni kell az újabb kori, helyi fejlődés, formai tökéletesítés tényével. – Irod. Vajkai Aurél: A parasztszőlőművelés és bortermelés Veszprém déli részében (Népr. Ért., 1938); Sándor Gábor: A kolozsvári Hóstát emberi erővel végzett teherhordási módjai és eszközei (Kolozsvár, 1942): Gunda Béla: Unkarilaisten talonpoiken kantovälineet (Kotiseutu, Nr. 5., Helsinki, 1965).

Kettős rúd közpálcával

Bojtárgyerek ételhordó rúddal

Paládi-Kovács Attila

csődör: → ló

csőfúró: vízimalom-gépezettel meghajtott mechanizmus, amely hosszú szárú fúrót működtetett, ennek segítségével hosszabb fagerendákat, gömbfákat lehetett kifúrni. Ezeket vízvezető csövekként bányákban, városokban használták, esetleg hosszabb vezetékekkel is kiépítve, de a kettéhasított, fúrt rönkcsövekből vízelvezető ereszcsatornákat is készítettek kisvárosokban, mezővárosokban.

Filep Antal

csök: → keresztelő

csökölyi hímzés: túlnyomóan testi ruhára dolgozott, fehér, szálszámolás után készült, ritkás, laposöltéses munka. Gyakran vagdalással is keverik. Mintái mértaniak, a régi stílust képviselik. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Fél Edit

csökölyi szőttesek: → somogyi szőttesek

csökölyi szűr: átmeneti forma az alföldi és a dunántúli kanász → szűr között. Ezeket az alföldihez hasonló szűröket a Dunántúl keleti felén viselték. A dunántúlinál valamivel hosszabb, ahhoz hasonlóan fenekes ujjú, gallérja viszont kisebb, körülbelül akkora, mint a palóc szűré (→ felföldi szűr). Posztóborítás, szegés soha sincsen rajta. A csökölyi szűr színes → sodrással vagy zsinórral díszített, az ilyen szűröket csipkésnek hívták. A zsinór alá → cigulát fogtak. A csökölyi szűrt leginkább a polgárság viselte. Az alján levő keskeny, fekete hímzéses sávon kívül némi zsinórdíszítés van a vállán, az → aszajon és a → gallér sarkaiban. A csökölyi szűrhöz hasonló szűrt Csurgó tájékán is viseltek. Alja feketével volt hímezve.

Andrásfalvy Bertalan

csökölyi viselet: sok régies vonást őrző, fehér vagy sáfránnyal sárgára színezett gyászviseletéről számon tartott öltözet. A férfiak a századfordulóig kézelő nélküli, csipkebetétes bő ujjú és gallértalan T szabású → inget viseltek, később hímzett ráncolt kézelőjűt. A bő gatya valamivel térd alá ért. Ünneplő példányait hímezték és csipkebetéttel díszítették. Nyakukon fekete nyakravalót hordtak. Jellemző darabja volt a háton piros és zöld gyapjúszállal gazdagon hímzett, fekete bőrrel szegett, kétsor rézgombos, magasan záródó, fehér posztómellény. – A nők a hosszú alsóing felett díszesebb, vékony, patyolat rövid inget viseltek, melynek mellévarrott ujját vállban és csuklóban összehúzták, igen hosszú fodorral toldották meg, és rá lehajló csipkegallért varrtak. 3–4 vászon alsószoknya fölé sötét felsőszoknyát és 2–3 piros haránt szalaggal díszített kék kötényt, mellükön keresztbe vezetett nagy, hátul megkötött piros vállkendőt öltöttek. Csizmájuk magas sarkú volt fekete-vörös varrásokkal ékesítve. – A lányok szüzességük jeleként még a múlt század végén istenfából kötött zöld koszorút tettek a fejükre. Az asszonyok csipkefőkötőjét tenyérnyi széles, koronaszerű fejszorító vette körül, melyről a halántéknál két széles selyemszalag lógott le, ehhez hozzá tartozott egy gallér alakú, szalagokkal megrakott, fekete selyem fejszorító (kendő) vég, mely a vállakra borulva a csökölyi viseletet jellemezte. A fehér gyászviselet az I. világháború után szűnt meg.

1. Legények hátulról, fehér szűrposztóból bőrrátéttel és gyapjúhímzéssel díszített mellényben, vászoningben, bőgatyában (20. sz. eleje)

2. Női viselet, a két szélső asszony fekete homlokkötőjén fehér tüllcsipke kendő (19. sz. vége)

1. Középen idősebb, két szélről fiatalabb nők viseletben (19. sz. vége)

2. Idős házaspár (1930-as évek)

3. Fehér hímzés, szőttest utánzó, laposöltéses mintával (századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Takaróruha részlete, fehér szőttes (századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Takaróruha részlete, fehér szőttes (századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

csölle: 1. kisebb hajóféle, amely azonban inkább hasonlít egy széles, tompa orrú és farú, aránylag rövid ladikhoz (→ csónak). A kisméretű hajómalmokat építették csöllére. Másrészt a csölle hasonlított az olyan → csámeszra is, amelyet oldalakkal, végekkel láttak el és vízhatlanra építettek. – 2. A Kisalföldön a nádkévékből csónakformán összekötött → tutajt nevezték csöllének. (→ még: csille)

K. Kovács László

csömöszölő: → szőlőzúzás

csömpöly: → bokorháló

Csön-csön gyűrű!: → váltó körjáték

csörgő: → hangadó játékszer

csörgősbot, láncosbot: három-négy fémkarikából álló csörgőszerkezettel felszerelt pásztorbot. Zörgetésével a pásztor figyelmezteti a nyájat és a nyájőrző kutyákat. Több formai változata ismeretes. A bojtárok 60–80 cm-es könnyű csörgősbotot használnak, amellyel a célba dobást gyakorolják. Az idősebb pásztorok 1–1,2 m hosszú csörgősbotja nehezebb, erősebb. Általában a tőről vágott somfát, ill. a tölgyet, kökényt és a szilfát tartják alkalmasnak csörgősbot készítésére. Maguk a pásztorok keresik és munkálják meg, s a karikára fűzött fémpereceket is maguk erősítik a bot „nyakára”, azaz a bunkós végétől számítva 20–30 cm-re. – A csörgősbot a magyar nyelvterületnek csak a Ny-i szélein, különösen a Kisalföldön terjedt el. Máshol, beleértve a Dunántúl K-i felét is, csak szórványosan fordult elő. Legtovább az ártéri, vizenyős, erdős legelőkön maradt fenn. Elsősorban a marhapásztorok eszköze, ritkábban a csikósoké. A juhászok a → juhászkampóra szereltek csörgő karikákat. Sertéspásztorok a Kisalföldön is csak elvétve használták. A csordások, gulyások a botot az elkódorgó szarvasmarhára dobták. Olyan ügyesen tudták dobni, hogy a bot oldalával ütődött az állat testének és nem okozott sérülést. A Csallóközben a pásztorok mellett a csőszök is használtak csörgősbotot. – A csörgősbot ismeretes Skandináviában, német, osztrák, svájci és szlovák területen is. Kisalföldi elterjedtsége szorosan kapcsolódik a szomszédos burgenlandi és szlovákiai területekhez. Egyes kutatók történelem előtti kultikus eszköz származékának tartják a csörgősbotot. Első részletező leírása 1751-ből, a nagy botanikus, Linné tollából származik, de említik már 1499-ben, mikor egy bécsújhelyi pásztornak a csörgősbotjára tett esküjével kellett vallomását megerősítenie. A csörgősbot állandó tartozéka a betlehemezők (→ betlehemezés) felszerelésének, használják a Dunántúlon a → regöléshez, szerepet kap a pásztorok táncaiban, zenélésében is: – Irod. Schmidt, L.: Der Ringstock der Hirten im Burgenland (Burgenländische Heimatblätter, 1959); Köhler, H.: Der Ringstecken, ein Altes Hirtengerät (ÖZfVk, 1962); Timaffy László: Kisalföldi csörgősbotok (Ethn., 1963); Gunda Béla: Kulturverbindungen zwischen dem Vorraum der Ostalpen und dem ungarischen Transdanubien (Kontakten und Grenzen, Festschrift für Gerhard Heilfurth zum 60. Geburtstag, Göttingen, 1969).

Csörgősbotok (Kisalföld)

Paládi-Kovács Attila

csörlő: fából készült lendkerekes tengely, amelyet tenyérhúzással hoznak forgásba, hogy a hegyes végére húzott kis csévére a fonalat feltekerjék. A cséve 8–12 cm hosszú nád vagy bodzafa csövecske, amelyre a készülő szövet keresztszál fonalát hajtják fel a csörlővel, hogy azután a → vetélőbe helyezzék. Az eszköz csörlő, csöllő, csüllő néven általánosan elterjedt. Csörlőként használható a → rokka is, különösen pedig a → fonókerék. A takácsok nagy csörlője a fonókerék alig változtatott variánsa. Ezek a mesterek nemcsak a vetélőbe való fonal csévélésére használták, hanem a láncfonalat arasznyi vagy ennél is nagyobb, a két végén gyűrűsen megvastagodó facsövekre (fájfa, fejfa, fejfok) csévélték, és ezekről egyszerre 12–20 szálával végezték a → fonalfelvetést. A takácscsörlő helyenként átment paraszti használatba is, főleg a század első felében rendezett háziipari tanfolyamok hatására.

Kézi csörlő (á = ágyú, k = kereke, h = hegye, p = pálcája)

Szolnoky Lajos

csőröge: → fánk

csörögi: a → szarkatánc sárközi változata, melyet férfiak járnak guggoló ugrándozással, kezükkel a szárnycsapkodást utánozva. – Irod. Katona Imre: Sárköz néprajza (Bp., 1953).

Maácz László

csöröglő: → keresztelő

Csörsz-árka: széles, de nem különösen mély árok a Duna–Tisza között. Eredete máig is tisztázatlan, némely szerzők római vagy avar maradványnak, mások kiszáradt folyómedernek tartják. A Csörsz-árkához fűződő mondakör elsősorban a Jászságban ismert. Eszerint Csörsz királyfi – mai változataiban egy cseh főúr vagy más nagy úr – árkot építtet, mivel menyasszonya csak azzal a feltétellel megy hozzá nőül, ha vízi úton, hajón jöhet a szárazföldön keresztül. Az árok ásása több évtizedig tart. Egy fiú, akinek apja kisgyermekkora óta otthonától távol dolgozott, valamilyen jelről megismeri apját. Megüli az árkot építtető zsarnok urat. (→ még: Ördög-árok, → Rapsonné vára, → helyi monda) – Irod. Réső Ensel Sándor: Csörsz-árka (Nyíregyháza, 1875); Balás Vilmos: Az alföldi hosszanti földsáncok (Régészeti füzetek, Bp., 1961. II. 9.)

Dobos Ilona

csősz: → elöljáróság

csőszbíró: → pusztabíró

Csősz, csősz lopom a szőlődet: → fogó

csövesbunda: → ködmön

csúcsos kalap: → kalap

csucsujgató: → bölcsődal

Csudahalott, Görög Ilona: klasszikus → ballada. Témája szerint a gazdag legény többféle próbálkozás után magát halottnak tetetve csalogatja magához kedvesét. Ez a téma Európa-szerte ismert, de alaptípusai igen különbözőek. Magyar változatai Erdélyből, Moldvából és Nyitra környékéről kerültek elő. A szép (Görög) Ilonáért versengő legényt az anya különböző varázslatos dolgokkal (csudamalom, ezüst-arany malom, ezüst-arany híd, pénzontó malom, csudatorony, kő-kiskert, erős vashíd) csalogatja. Miután a lányt egyikkel sem tudják megnyerni, tetszhalottként ér célt a legény:

Láttam én halottat, de ilyent sohase, Kinek az ő lába felszökőleg álljon, Kinek az ő karja ölelőleg álljon, Kinek az ő szája csókolólag álljon.

A téma újkori megfogalmazásaiban a zárdába vonult lányt (pl. német balladában) hasonlóképp tudja a legény kicsalni és magával vinni. Az európai összehasonlító anyag alapján elmondható, hogy a mi balladánk részben északi rokonságot sejtet. A csudamalmot a kutatók a Kalevala-beli szampóval hozzák összefüggésbe. Másrészt ez a balladatéma a déli mondakörhöz kapcsolódik, amennyiben az elérhetetlen szép nőért való küzdelmet ábrázolja. Mindenféleképp balladaköltészetünk legrégiesebb rétegéhez tartozik. A ballada művészi feldolgozását Kodály Székelyfonó c. daljátékában találjuk. – Irod. Child: English and Scottish Popular Ballads (Boston, 1954); Meier, J.–Seemann, E.: Deutsche Volkslieder mit ihren Melodien (Berlin, 1957); Vargyas Lajos: Researches into the Mediaeval History of Folk Ballad (Bp., 1967); Ortutay Gyula–Kriza Ildikó: Magyar népballadák (Bp., 1968).

Kriza Ildikó

csúfnév, névcsúfoló: gúnyos elnevezés, amelyet valakinek valamely feltűnő testi, lelki tulajdonsága, jellemvonása vagy valamely vele történt emlékezetes esemény miatt adnak. Társadalmi oldalról figyelmeztetés és egyben megszégyenítés. Megkülünböztetendő a ragadványnévtől (→ névadás), mert a csúfnév minden esetben az egyén elítélését fejezi ki, de megszokással érzelmi tartalma elszürkülhet, és eredeti funkciójától eltérően megkülönböztető névvé válhat. Ilyen formában örökölhető. Pl.: „Kelepce Mári”: mindig kelepelt mint a gólya. „Sunyi Menyus”: alattomos természetű ember. Tulajdonképpeni ragadványnév is csúfnévvé válhat bizonyos esetekben, pl. ha gyereket az anyja családi ragadványnevén hívnak. – Irod. Tárkány Szücs Ernő: Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944); Tóth Katalin: A Karancs vidéki ragadványnevek kérdéseihez (Magyar Nyelvjárások, 1966).

Jávor Kata

csúfolás: → közvélemény-büntetés

csúfoló: 1. általában lírai dal, kisebb részben prózai epikus alkotás (az egymondatos szólásoktól a néhány epizódos falucsúfolóig terjed) vagy rövid, frappáns rigmus, amelyben a kigúnyolt személlyel, tulajdonsággal, eseménnyel szembeni elutasító magatartás következtében ezek komikussá válnak. Költői eszközei az egyszerű kinevetéstől a burkolt, ironikus megfogalmazásokon át a nyílt gúny bántó formájáig széles skálán mozognak. Nagyon rugalmas műfaj, határait megvonni igen nehéz, hangulatilag, tartalmilag közel áll a mulattató dalok csoportjához. Rendszerezése eddig csak a kigúnyolt tárgy alapján történt meg. Megkülönböztetnek asszonycsúfolót, → falusorolót, → mesterségcsúfolót, legénycsúfolót, leánycsúfolót, → valláscsúfolót, → falucsúfolót, nemzetiségcsúfolót stb. A csúfoló jellemzője a túlzás, irónia, rögtönzés. A csúfoló hagyománya rokonságban van a középkori vágáns énekköltészettel, erre utal a gyakran deákos hangzás, szókimondás, féktelen jókedv, egyéni érzékenységgel nem törődő előadásmód. A magyar népköltési gyűjtemények igen nagy számú csúfolót tartalmaznak. Különösen sokat gyűjtöttek Erdélyből és az Alföldről. Világszerte ismert népköltési műfaj; az orosz csasztuska néhány fajtája, a német Spottlied, az angol rhyme kedvelt műfajok. (→ még: szólásformájú csúfoló) – Irod. Nielsen, H. G.: Danske Skaemteviser (København, 1927–28); Bødker, Laurits: Folk Literature (Germanic) (Copenhagen, 1965); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); Küllős Imola: A magyar népköltészet lírai dalműfajai és a kéziratos énekköltészet (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (I–II., Bp., 1970). – 2. a gyermekcsúfoló túlnyomórészt csúf szövegű, támadó szándékú → mondóka erős, olykor dallamos hangsúlyozással. A gyermekfolklór egyik legfigyelemreméltóbb csoportja. A leleményességet, a ritmusos, rímes beszéd erejét a gyermek hol támadó, hol védekező fegyverül használja fel a társas érintkezésben. a) Jellemcsúfolók. A csúfolók legnagyobb csoportja. Ellenszenvesnek tartott gyermekre irányulnak. Kicsúfolják a jellemhibákat: a kíváncsiskodót, kérdezősködőt, bámészkodót, kotnyelest, a majmolva utánzót, a bizalmatlankodót, koldulgatót, árulkodót, siránkozót, gyávát, hazudozót, bőbeszédűt, a társas játékról elkésőt, hanyag gyermeket. b) Kiterjednek a feltűnő megjelenésűekre is: túlkövérek, túlsoványak, kopaszok, vörös hajúak, ápolatlanok stb. Az ellenszenves gyermeket a keresztneve miatt is – általában kórusban – csúfolgatják. c) A gyermekcsúfolóhoz tartoznak a korcsoportcsúfolók (öcsémezők) is. Az utóbbiakhoz sorolhatjuk az iskolai osztálycsúfolókat. A két nembeliek ellentétében inkább a leánycsúfolók a gyakoribbak. Viszont kölcsönösen csúfolgatják a másik nemhez tartozó „lányok – vagy fiúk pecérkéjét”. A csúfolókat inkább a fiúgyermekek hangoztatják. – Irod. N. Bartha Károly: Játék (A magyarság néprajza, IV. Bp., 1941–43); Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (Bp., 1953).

Szemerkényi ÁgnesLajos Árpád

csuha, kiscsuha: 1. nyakig gombolt, ujjatlan bársony vagy kasmír mellény, férfi- és női díszruha, melyet gyöngyökkel, hímzéssel és díszgombokkal is díszítettek (Ormánság). – 2. rövid szűr. A szó oszmán-török eredetű, s ott gyapjúruha jelentésű. Első ismert magyar említése 1494–95-ből való, és tafota bélésű úri ruhát jelentett. Ennek bizonyára korán keletkezett paraszti megfelelője durva szűranyagból készült, mert egy 1515-ből származó adat szürke csuhát, s más 16–17. sz.-i adatok szűrcsuhát említenek. Így a paraszti csuha is egyike az esetenként szürke szűrposztóból készült gyapjúruháknak. A múlt században ez a szó néha már teljesen összeolvad a „szűr” jelentéssel: Heves, Nógrád és Gömör, valamint a Dráva mentén Somogy, Baranya és Szerém megyékben a szűr neve: csuha. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Kiss Géza: Az ormánsági népviselet (Ethn., 1931); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938).

Gáborján Alice

csuhé: → ághegyháló

csujjogatás: → táncszó

csukadorongolás, csukabunkózás: → ütőhalászat

csukahorog: a → csapóhorognak a csuka élettani tulajdonságaihoz alkalmazott, jelzővel ellátott, állóvízi halászatra használt speciális változata. A horogzsinórt nyugalmi állapotban egy Y alakú fadarabkára (kuka) tekerik fel, s úgy kötik karóhoz, hogy a csalétekül horogra tett élő hal a vízfelszín közelében úszkáljon. A rajtavesztett csuka folytonos rángatással letekeri a zsinórt, s ezzel jelt is ad a halásznak. Hogy a küszködő hal el ne rághassa a zsinórt, a horog feletti részen egy drótdarabkát is közbeiktatnak. A csukahorogot a Tisza vidékéről (Kecskemét környéke, Sajó melléke), a Duna menti Sárközből és az erdélyi Mezőségből ismerjük; hasonló elvű horogfélét – szórványosan – a Balatonon és a Velencei-tavon is használtak. A Mezőségen jég alatti halászatra alkalmas változatáról is tudunk; ilyenkor a léken keresztbe tett fácskára tekerik a zsinórt. A csukahorog a Ny-európai halászatban is ismert; eredetét ebben az irányban kell keresnünk. – Irod. Sztripszky Hiador: Adatok Erdély őshalászatához (Népr. Ért., 1902); Szabó Kálmán: A Kecskeméti Múzeum halászati gyűjteménye (Népr. Ért., 1937); Ligers, Z.: Ethnographie Lettone (I., Bâle, 1954); Rassow, M.: Fischersprache und Brauchtum im Lande zwischen der Darss und der unteren Oder (Berlin, 1958).

Szilágyi Miklós

csuklómelegítő: (rendszerint gyapjúszálból) kötött, kb. 10 cm hosszú, csőszerű ruhadarab, amelyet csuklóra húznak. Népi nevei: érmelegítő, kézszármelegítő, kézszárravaló, lélekmelegítő, tuszli stb. Mo. különböző tájain igen szórványosan viselték a 20. sz. első felében. Többnyire sötét színű, gyakran keresztirányban színes csíkokkal élénkített. Téli utcai viselet, főként hosszú ujjú ujjasokhoz veszi fel mindkét nem. A nőké néha hímzett, gyöngyözött. Ilyen csuklómelegítőt rövid ujjú ruhához is és templomba is felvesznek, bizonyos délszláv viseletekben menyasszonyi ruhához is. – Irod. Horváth Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972).

Horváth Terézia

csuklya: eredetileg önálló ruhadarab volt, de összeötvöződött különféle ujjas és ujjatlan felsőruhákkal, magyar területen a → szűrrel és a → zekével. Csuklyás szűrt hordtak századunk első felében még a Fekete-Körös völgyében és a szlavóniai Kórógyon is. – A szűr négyszögletes gallérjából is alakíthattak csuklyát eső ellen. Ám az önálló csuklya szabása nem egyezik a négyszögletes galléréval. Az ó-európai, kelta csuklyával szemben az európai öltözetben a 15. sz. végén fellépő négyszögletes gallér nemcsak szabásában független a csuklyától, hanem jóval későbbi is annál. A négyszögletes gallér csuklyaként való alkalmazása másodlagos. Eredetileg a fejet védő, nyakig, vállig vagy combig érő ruhadarab. Az eddigi irodalom ó-európai, kelta ruhadarabnak tartja. Fiú istenüket ábrázolták csuklyában a kelták. A szó a magyar nyelvben latin eredetű. A császárkori Rómában még rabszolgák megkülönböztető viselete volt. A középkorban parasztok, pásztorok, úton vagy vadászaton levők és alázatosságból egyháziak öltöttek fel csuklyát. Magyar területről a Képes Krónikából ismerjük legkorábbi ábrázolását – főrangú egyháziakon és utazó királyokon. 15. sz.-i ábrázolásokon (1450 körül Berzenke és Liptószentandrás, 1480-ból Berki, 1543-ból Csíkménaság) a nem szűrbe öltözött pásztorok ruházatának volt része. Önálló ruhadarabként az erdélyi Mezőségen és Kászonban volt használatos mint pásztoröltözék. – Irod. Egger, R.: Genius cucullatus (Wiener Prähistorische Zeitschrift, Band 19. Festschrift für Rudolf Much, Wien, 1932); Tőkés Béla: A mezőségi magyar viselet (Népr. Ért., 1935); Tőkés Béla: Magyarpalatkai viselet (Ethn., 1938); Gáborján Alice: Adatok a szűr kialakulásához (Ethn., 1970); Nagy Jenő: Öltözet (Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: A kászoni székely népművészet, Bukarest, 1972).

Csuklyás szűr eleje (Kórógy, Szlavónia) Bp. Néprajzi Múzeum

Csuklyás szűr háta (Kórógy, Szlavónia) Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

csuma, csoma, pestises csuma: nyirokcsomó-duzzanatokkal járó járványos betegségek (→ mirigy), főleg az ún. bubo pestis (guga, gugahalál) elnevezése a → népi gyógyászatban. A nagy európai pestisjárványok után (17. sz.) talán a → kolerát és diftériát is jelentette. A rá vonatkozó bukovinai és moldvai csumahagyomány igen gazdag. A nyelvészeti kutatások szerint a szó szláv-román, ill. szerb-horvát közvetítéssel került a magyarba. A rá vonatkozó hiedelmek egybehangzóan antropomorf betegségokozóról vallanak: kolduló, összetöpörödött, rút, nyomorék, törpe; ruhátlanul vagy rossz ingben vándorló kiaszott, síró vénasszony. Moldvai adatok szerint egy lólábú férfi és egy lúdlábú nő söprűvel, ill. gereblyével járnak (egyik a csuma, másik a kolera, vagy azonos a kettő, vagy csumák járnak) sírva, jajgatva. Ahol enni adnak nekik, nem vagy kevesebben halnak meg. Ahol csuma-inget (ruhát) készítettek neki, ott nem haltak meg (9 házból való 9 asszony, vagy a falu asszonyai éjjel kendervásznat s abból inget készítenek, ezt szalmabábura adva keresztútra „ahol a csuma útja volt”, faluvégére, erdőbe viszik ki, vagy a községet körülárkolták). E betegségokozók azonban csak → hiedelemmondai alakokként ismertek (→ betegségdémonok), az élő → népi hitvilágnak nem részei. Legarchaikusabbnak tetszik a „Csuma menjetek fára fáról” kezdetű, állatgyógyításra használt kalotaszegi → ráolvasás. A halottat hasmánt tették koporsóba, hogy a járvány megálljon (Pusztina). A hazai és a Kárpát-medencén kívüli szerb, horvát és román hiedelmek a magyarokéhoz hasonlók (eufemisztikus megnevezés: komaasszony, néni; énekel vagy jajgat aszerint, hogy akad-e áldozata, kutya üldözi: szorultságában fává vagy madárrá változik). A hazai németség emlékezetében is eggyé olvadtak a 18. sz.-i pestis- és 19. sz.-i kolerajárványok, hagyományaik azonban a román, délszláv, magyar hiedelmektől teljesen eltérnek (a pestis forgó, jajgató szita, ahová begurul, ott keletkezik a betegség; megszűnik, ha egy halottat álló helyzetben temetnek el). – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I., Bp., 1929); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Oláh Andor: A Békés vármegyében pusztító ragadós nyavalyák története (Körös Népe, 1956); Petrilla Aladár: Részletes járványtan (Bp., 1961); Schneeweiss, Edmund: Serbokroatische Volkskunde (Berlin, 1961).

Grynaeus Tamás

csupor: → bögre

csurgatás: → mázfolyatás

csusza: → gyúrt tészta

csuszázás: → guruló játékszer

csúszó: → ekeló

csúsztató: → fékpapucs, → suvantó

csutak: maroknyi szalmából csavart, tekert lótisztító eszköz, amellyel a ló szőrét lecsutakolják.

csutakszék: → tőkeszék

csutkamuzsika: → kukoricahegedű

csutkarozi: → baba

csutora: 1. korong alakú, két oldalán domború fából kivájt üregű, kívül esztergályozott vagy faragott 5–8 literes bor- vagy pálinkatartó edény. Kulacs néven is ismert. Pásztorok, útonjárók, fuvarosok útikészsége volt. A csutora szó inkább a Dunántúlon és a Felföldön, a kulacs az Alföldön ismert. Itt szőrös csikóbőrrel borították, szíjfonásba foglalták és kb. 1 m hosszú hordószíjon viselték. A → csutorás, faesztergályos vagy kulacsfaragó készítette, közönséges, főként iharfából, esztergályozással. Belül tartósítás végett viasszal öntik ki. A parasztemberek állandó kézbevalója; főként borvidékeken terjedt el. Határbeli munkaalkalmakkor lőrét vittek ki benne, pinceszerezésnél ivóedényként szolgált. A dió- és tiszafából készült egyedi darabokat faragással és bőrrátéttel díszítették s ünnepi ivási alkalmakkor használták. A betyárcsutora különleges fajtája volt, belül 2–4 rekeszre osztott a különböző italok számára, a száján forgó csap elfordításával vagy az egyik, vagy a másik rekeszéből lehetett inni. Országos elterjedéséhez nagyban hozzájárult, hogy a 18. sz.-ban az osztrák–magyar hadsereg ivóedénye lett (hadi csutora). Korábbi időkből nincsenek hiteles adataink a csutorákról, így „ősmagyar” eredete nem igazolható. Az edény neve és a mesterség is valószínűleg balkáni területről terjedt a 17. sz.-ban, s Mo.-on a Dunántúl felől hatolt észak felé. Csutora szavunk 1703–1704-ből ismert. Kulacs szavunk a szlovénban, csehben, szlovákban és a huculok szókincsében fordul elő. Csutora formájú edényeket készítettek nagyobb méretben (csobolyó, vatalér: Dunántúlon) fából, továbbá cserépből, keménycserépből és üvegből is (→ kulacs). – 2. A pipaszár csontból vagy szaruból esztergályozott szopókája. A csutora szó oszmán-török eredetű, a tárgy és a név ismert a délszláv, román, szlovák, cseh és ukrán nyelvekben is. – Irod. Gönyey (Ébner) Sándor: A veszprémi csutorásmesterség (Népr. Ért., 1932); Takács Lajos: A betyárcsutora (Népr. Ért., 1956).

A csutora részei: O = oldala, L = lába, N = nyaka, S = szája, F = födele, H = háta, Fe = feneke

Bőrrel bevarrt facsutora vagy kulacs bőrkantározással, bőrrózsával díszítve (Dunántúl)

Balogh IstvánKecskés Péter

csutorás: esztergályozó technikával fából kulacsot, azaz csutorát és → csobolyót gyártó kézművesmester. Legfontosabb munkaeszköze a lábbal hajtott íjjas, szíjmeghajtású esztergapad, amely a középkortól vált elterjedtté. Egyaránt alkalmas volt a kulacs külsejének kidolgozására és belsejének kivájására. A csutorás a kulacsot főként juharfából ugyanolyan munkamenettel készítette, mint az → esztergályos. Tartósítás céljából belül viasszal öntötték ki. Esztergályozással készítették a kulacsok dugóit, záró kupakjait is. A kulacsot szíjazatba foglalták, hogy vállra akasztva, kézbe fogva könnyen szállítható legyen. Szinte viseleti darabbá vált, gazdájuk tekintélyét is kifejezte. Sokszor bőrbevonattal látták el (csikóbőrös kulacs). A csutorások a céhes iparosság szintjére is eljutottak, de általában a tradicionális kultúrájú parasztközösségek keretein belül álltak. A csutorásmesterség a 19. sz. vége előtt hanyatlásnak indult, a csutorások száma a kereslet csökkenésével rohamosan apadt. – Irod. Gönyey (Ébner) Sándor: A veszprémi csutorásmesterség (Népr. Ért., 1932); Bartócz József: A veszprémi csutorások (A Veszprém m.-i Múzeumok Közleményei, 10. 1971).

Filep Antal

csutri, csutribál: a spontánul kialakuló táncalkalmak Szeged környéki változata (dugott tanyai bál). – Irod. Bálint Sándor: Szegedi Szótár (I., Bp., 1957).

csuváros: olyan béres → fuvaros, akit valamelyik malom fogadott meg, hogy a malom részére, a helységet kiabálva végigjárva szedje össze az őrletni valót. Rendszerint egylovas fogattal ingyen, haza is szállította a lisztet, hiszen a malom érdeke volt, hogy a másik malom elől minél több őrleni valót elkaparintson. Ez volt a csuvárolás. Különösen a D-alföldi nagy gőzmalmok alkalmaztak csuvárost, de ismeretes volt ez az intézmény a Dunántúlon is. (→ még: őrlés)

K. Kovács László

csuvasok: a török nyelvcsalád sorába tartozó nép. A SZU területén a Csuvas Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság mellett e Tatár és Baskír ASZSZK-ban ma mintegy 3 milliónyian élnek. A csuvas nyelv az ótörök nyelvek bolgár-török típusú csoportjából alakult ki. A csuvas nép ősei és a magyarság között szoros kapcsolatok fejlődtek. A magyar nyelv bolgár-török jövevényszavai csuvasos jellegűek, s mint ilyenek a csuvasok nyelvének régi állapotát is segítenek megismerni. (→ bolgárok) – Irod. Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása (Bp., 1930).

Vass Előd

csúz: hirtelen, nyilallásszerűen beálló reumatikus eredetű fájdalom elnevezése a → népi gyógyászatban. A legrégibb orvosi könyvek csúznak nevezték az orbáncot is (→ Szent Antal tüze), de a mai – elavulóban levő nyelvjárási – szóhasználatban inkább csak derékzsába (ném. Hexenschuss: ’boszorkánylövés’) értelemben él. A magyar kifejezés valószínűleg átvétel a németből éppen a tünetre utaló „lövés” értelem miatt. A népi gyógyító gyakorlat meleg szénatörekfürdőt javasol a csúz orvoslására.

Hoppál Mihály

csúzli: → játékfegyver

csücskő: a szűr gallérjának két alsó sarkán levő s azt díszítő, 6–8 cm átmérőjű szűrposztó korongocska neve. Esőben a két csöcskőt szokás volt úgy összekötni, hogy → csuklyává alakult és védte a fejet.

Csücskő, szűrgallércsücskő (Bihar m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Szűrgallércsücskő (Bihar m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

csűdözés, csűd: apró kocsonyacsontokkal, csűdökkel való → nyerő játék. Hasonló a kockajáték egyes változataihoz. Az egymás után következő játékosok egyszerre több csűdöt dobnak fel, s ejtenek sima területre. Aszerint, milyen helyzetben esnek le a csűdök, oldalt vagy lappal, nyernek vagy vesztenek. A játékot az ókori görögök már ismerték. Európában azóta is a kedvelt játékok közé tartozik.

Csont dobókockák

Haider Edit

csülközés: → csürközés, → kecskézés

csümölgetés: → találós kérdések feladása és megfejtése. A falu hagyományos társas összejövetelein élt a rejtvénymondásnak ez a régies gyakorlata. A társaságból valaki megszólalt: „csümő, csümő, mi az?”, s feladta az első rejtvényt, amelynek megoldása után jöttek a következők. A feltehetően középkori eredetű szokásról a moldvai csángók köréből van adatunk. – Irod. Rokonföldi (Petrás Ince János): Találós mesék (Klézse, Moldva) (Magy. Nyelvőr, V. 1876); Mándoki László: Moldvai magyar találós kérdések (Janus Pannonius Múz. Évkve, 1968. 13.); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); Márton Gyula: A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai (Nyelvtudományi Ért., 1969).

Szemerkényi Ágnes

csűr, pajta: a csépeletlen szálas gabona elraktározására szolgáló gazdasági épület, amelyben régóta helyet biztosítottak a különféle szálas takarmányoknak. Sok esetben a csűrben raktározták el a kicsépelt szalmát, töreket, polyvát is. A csűr vagy pajta az egész magyar nyelvterületen megtalálható, ahol a klimatikus viszonyok a szabadtéri gabona- és szénatárolásnak nem kedveznek. Így elsősorban a hegy- és dombvidéken, ahol a csapadék mennyisége nagyobb, de nem ritka a csűrök alkalmazása a vizenyős, párás síksági tájakon sem, mint pl. a Kisalföldön vagy a Dráva környéki árterületek szomszédságában stb. – A csűrök alaprajzilag két fontos részre tagolódtak. A csűr vagy pajta fiókjában vagy fiókjaiban raktározták a szálas gabonát vagy takarmányt. Ehhez csatlakozott a csűr vagy pajta piaca, ahol szabad helyet hagytak közlekedésre, de legfőképpen munkára. Ott csépelték ki a gabonát. A csűrök ennek megfelelően két vagy három fő térre oszlottak általában. A leggyakoribb esetben téglalap alaprajzzal építették, belső tagolásukat a kereszttengelyhez igazodva képezték ki. A csűr bejárata, kapuja és munkatere, piaca vagy szérűje a hosszanti oldal közepére került, a tárolóhelyek kétfelől csatlakoztak hozzá. A csűrökön eredetileg nem voltak kapuszárnyak. A szalagtelkes pajtasoros településekben azonban a kertet és az udvart szinte hermetikusan elzáró csűrökre mind a külső, mind a belső oldalon kapukat, ajtókat szereltek fel. A kapuk oly nagyok voltak, hogy rakott szekérrel ki-bejárhattak rajtuk. Ahol a kézi cséplés a közelmúltig szokásos gyakorlat volt, a csűr piacát és a fiókokat másfél méter magas fallal választották el, hogy a cséplés közben kipergő mag ne hulljon szét, ne kerüljön a csépeletlen gabona, szalma vagy széna közé; ezért nevezték kármentőnek. Voltak olyan körzetek viszont, ahol részben helyi kényszerkörülmények, részben az országos átlagtól eltérő, helyi hagyomány alapján hossztengelyük szerint osztott csűrök épültek. Pl. a Kisalföld némely településein szórványosan is, de bizonyos falvakban, településcsoportokban a lakótelkek keskenysége miatt kényszerültek hosszirány szerint tagolt csűröket építeni, viszont Szatmár m.-ben és környékén a helyi hagyományos csűrtípus eleve ilyen formában fejlődött ki. Nemritkán előfordult, hogy a csűr épületében kapott helyet az istálló, a pince. – Az istállók beépítése É-Mo. keleti felében szórványos, Erdélyben általános. Az állattartó helyiségek beépítése a közeli takarmányraktározás révén racionális munkaszervezést biztosított, a pincék esetében pedig előnyös volt a csűrben tárolt széna hőszigetelő hatása. A csűrök a lakóépületek átlagos méreténél nagyobbak voltak, főként szélesebbek s lényegesen magasabbak. Általában a lakóháztól elkülönítve a telek udvar és kert közötti határán álltak, kisebb telkek esetén magán a telekhatáron. A kisalföldi falvakban nemritkán a pajtákat a lakóházzal együvé egy alaprajzi egységbe, egy fedélszék alá építették. A baromudvaros telekelrendezés (→ baromudvaros telekrend) esetén előfordult, hogy a csűrök az út vonalára vagy közelébe kerültek, az istállók, aklok szomszédságában, de sokszor ugyanúgy a lakóudvar és a kert határvonalán álltak, mint egyébként a szalagtelkes településekben szokásos volt. Két beltelkes településekben (→ kétbeltelkes rendszer) gyakori volt a csűrök lakóudvaron kívüli felépítése. (Erre utal a pajtáskert, csűröskert kifejezés is, amely mind közszói, mind földrajzi névi használatban előfordul.) Magasabb hegyvidékeinken, a havasi kaszálókon a csűrhöz hasonló szerkezetű, jellegű szénapajtákat építettek. A csűrök építésénél ugyanazokat az anyagokat, szerkezeteket használták – mind a falazatok, mind a tetőzet esetében –, amelyeket a helyi hagyományos építő tevékenység a lakóházak építésénél alkalmazott. Sok helyen tovább élt a helyi anyagok felhasználása és az archaikusabb, konzervatívabb eljárások, szerkezetek. A gabona, széna utószáradását előmozdítandó viszont mindig olyan falazatokat alkalmaztak, amelyek jó szellőzést, légjárást biztosítottak. A borona-, zsilipeléses, sövény-, nád-, tégla-, vályog-, kő- vagy vegyes falak vakolás, tapasztás nélkül készültek. Ha viszont a fal anyaga a tapasztást, vakolást szükségessé tette, nagy szellőzőnyílásokat építettek be. A csűröket úgy építették, hogy azokba a rakott szénásszekerekkel be lehetett állni. Ha a csűrkapu vagy a körülötte levő tetőszegély alacsonyabb volt, a kapu feletti tetőfelületet felemelhetővé tették, rakodáskor rudakkal feltámasztották (leppentő csűrök). A gabona gépi cséplésének széles körűvé válása idején gyakoriak lettek az ilyen csűrkonstrukciók, hogy a cséplőgépeket a csűrbe beállíthassák. A csűr munkaterének (amely egyben a mezőgazdasági és közlekedési eszközök, felszerelések tárolóhelye is volt) növelésére építették az ún. nyakaspajtákat. Ezeknél a csűr középső része jelentékeny mértékben meghosszabbítva az udvar felé előreugrott. – A kézi cséplős területeken a gabonatermesztés fokozása idején sor került ún. ikerpajták építésére. Ezek tulajdonképpen két egymásba épített csűrből álltak, a két kisebb oldalfiók mellett egy nagyobb fiókjuk volt s két nyakasan kiugró csűrpiacuk. Így egyszerre két banda dolgozhatott párhuzamosan. A nyomtatás és a gépi cséplés előtérbe kerülésével sem csökkent a csűrök jelentősége. Nőtt szerepük a szénafélék tárolásában, veszteségmentes megőrzésében. Azokon a helyeken, ahol a klimatikus viszonyok kevéssé változtak, szinte még napjainkban a háztáji gazdaságban az utóbbi években is újakat emeltek. – A csűr alkalmazása nedvesebb éghajlatú vidékeken Európa-szerte általános volt. A hazai csűrtípusok területenként szorosan együtt fejlődtek a szomszédos népek hasonló célú épületeivel. Mo.-on nemcsak a parasztség és kisnemesség körében, de a nagybirtokok gazdálkodásához is hozzá tartoztak a 19–20. sz. fordulója körülig, ha a klimatikus viszonyok szükségessé tették alkalmazásukat. A gépi cséplés elterjedése előtt egyes uradalmakban fedett szérűkkel ellátott cséplőpajtákat, csűröket építettek még az alföldi megyékben is, hogy a szemnyerést az időjárástól függetlenül folyamatosan végezhessék. A csűrök építészeti kiképzése egyszerű volt. Ritkán egy-egy fontos, szem előtt fekvő gerendát díszítményekkel ékítettek. Egyébként legfeljebb az építési évszámot, az építtetők nevét és esetleg az építők nevét örökítették meg. A 19. sz. utolsó harmadát megelőzően a csűr készítői többnyire maguk a tulajdonos parasztok voltak. Az építést kölcsönös segítséggel végezték. Ezt követően a csűrök építése szinte egyre kizárólagosabban a mezővárosi, falusi ácsok, kőművesek tevékenységi körébe került, s az öntevékeny paraszti faragás, építés e téren is megszűnt. Konzervatívabb vidékeinken, valamint azokban a körzetekben, ahol a fafeldolgozás házi munkaként, házi iparként megmaradt, a közelmúltig tovább élt a helyi építő gyakorlat, s olyan archaikus szerkezeteket is megőrzött, mint amilyenek a → jármos csűröké volt. – A csűr szó a 15. sz. elejéről mutatható ki. Nyelvünkbe a bajor-osztrák nyelvjárást beszélő német telepesek közvetítésével kerülhetett be, még a középfelnémet időszakban gyökerezik, amikor schiur, schür, schir alakváltozatai léteztek. Figyelmet érdemel viszont, hogy a népnyelvben a német–magyar nyelvi érintkezési sávban a Dunántúlon és a Kisalföldön a csűr megjelölésére mindig a pajta szó használatos. Pajta szóval jelölik a K-i részeken (Erdély) azokat az istállókat, amelyek a csűrökbe vannak beépítve. Az Alföld keleti felén s a Szilágyságban szőlőbeli építmény, présház jelentése is van. Pajta szavunk a 14. sz. derekáról ismert pajata alakban, mai hangalakja 1422-ből adatolható. Valószínűleg délszláv eredetű nyelvünkben. (→ még: csép; → nyomtatás) – Irod. Szinte Gábor: A székely csűr (Népr. Ért., 1903); Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I. Bp., 1941–43); Hofer Tamás: Csűrök és istállók a falun kívül (Népr. Ért., 1957); Hoffmann Tamás: Horreum – szérű, csűr? (Ethn., 1959); Barabás Jenő: Scheunen auf ungarischem Sprachgebiet (DJfVk, 1967).

Csángó csűr, előtte fehérítés végett kiterített vászon (Hosszúfalu, v. Brassó m.)

Mezőségi csűr (Erdély)

Csűr (Kászonimpérfalva, v. Csík m.) 1. szemből 2. oldalról 3. alaprajz 4. a jobb felső csűrbütű (gerezdbe rakott boronák, a csűrgerenda kiugró végére fektetett szélkoszorú) 5. a csűrkapu felső sarka

Csűrös kert (gidófalva, v. Háromszék m.)

Csűristálló és szekérszín (Kovászna, v. Háromszék m.)

1. Csűr alaprajza (Kászonújfalu, v. Csík m.) 2–5.: 110 éves kapu- és ajtóvasalások (Kászonaltiz, v. Csík m.)

Kettős csűristálló (Korond, v. Udvarhely m.)

1. Favázas, zsilipeléses falú, cseréptetejű csűr istállóval egybeépítve (Sóvárad, v. Maros-Torda m.)

2. Sövényfalú nádtetejes csűr (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)

3. Belső csűr piacon fonnak szőnek (Korond, v. Udvarhely m.)

4. Kettős csűr istállóval egybeépítve (Sóvárad, Sóvidék, v. Udvarhely m.)

1. Boronafalú zsindelyes tetejű csűr, egyik oldalában istálló (Csíksomlyó, v. Csík m.)

2. Boronafalas csűr zsúptetővel (Nógrádfa, Zala m.)

3. Csűr belső választó deszkafallal (kármentő) (Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

4. Csűr sövényfallal, zsúptetővel, előreugró középrésszel (Bozzai, Vas m.)

Filep Antal

csűrdöngölő: → legényes, → székely verbunk, → taposóbál

csűrdürüzgölő: → taposóbál

csürhe: → konda

csürhés: a falu közelében elterülő legelőre, a csürhejárásra naponta kihajtott malac- vagy sertésnyáj, a csürhe őrzője. Általában egész évre fogadták, természetbeni bér (sorkoszt) és készpénzfizetés ellenében, mert a csürhét télen is kihajtotta a legelőre. Terelőeszköze a kissé hajlított bot és a → karikás. A csürhés volt a községi tenyészkan gondozója is. A tavasztól őszig egy csapatban a legelőn kinn élő sertésállomány őrzőjét kondásnak nevezzük. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Balogh István: Szabolcs megyei pásztorösszeírás 1796-ból (Ethn., 1959).

Balogh István

csűristálló: csűrrel szervesen egybeépített istálló. Az Alföldön kívül a csűrös gazdálkodás területén mindenütt fellelhető. → még: csűr, → istálló)

csürközés, csülközés, csűrözés, pőtyézés: hajítófával célzó csoportos → sportjáték. Megcélzandó játékeszköze, a csürök (csür vagy pőtye) apró, 5–6 cm-nél nem hosszabb, egyik végén meghegyezett hengerded fapecek, amelyet kővel (téglával) megtámasztott deszka vagy egyéb lapos fa tetejére tesznek, heggyel felfelé. A felállított csürök kb. 3 m átmérőjű körvonallal el van kerítve. A kör valamelyik pontján áll az őr kezében vékony, mintegy másfél m hosszú űzőbottal. A hajítók vele szemben állnak, kezükben mindegyik 60–70 cm hosszú, alig észrevehetően ívelt hajítóbotjával, a hajítófával, mintegy 10–15 m-es rádobási távolságra. Miután az őr oldalt jó néhány méterre félreállt, a hajítók oldalozó dobó mozdulattal sorra megcélozzák a csürköt. Ha eltalálták, hajítófájukért szaladnak. A csürök őrzőjének előbb vissza kell állítania a csürköt eredeti helyére, majd a botjaikkal visszafelé futó hajítókat űzőbe veszi. Akit botjával megérintett, az lesz az új őrző. – Az őr kijelölése a játék elején: mindegyik játékos beadja botját valamelyik sorsoló tagnak, aki nyalábra fogja azokat a sajátjával együtt. Feje fölött vagy lehajolva, két szétvetett lába között hátradobja a nyalábot. Akinek a botja a legközelebb esett le, az az őr. (→ még: kecskézés) – Irod. Hajdu Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Lajos Árpád

csűrközösség: A nagycsalád szervezet felbomlásával a közös telken lakó családok helyhiány vagy gazdasági okok miatt nem építettek maguknak külön csűrt, hanem az apai házhoz tartozó rakodó-, cséplőépületet közösen használták. A csűrön belül mindegyik családnak meg volt a kijelölt rakodóhelye, a csűr középső részét, a szérűjét azonban a gabona cséplése, a rakodás megkönnyítése miatt felosztatlanul hagyták. Három-négy és több család esetében a csűrfiókokat rekeszekkel szétválasztották, némely családok a csűrpadlásra rakodtak, vagy toldalék épületeket emeltek a csűrhöz. É-i magyar területekről már a 18. sz. elejéről ismerjük, ahol szinte napjainkig fennmaradt, de emlékei még élnek a Dunántúlon és Erdély különböző részén, valamint a szlovákoknál is. – Irod. Gunda Béla: Der Einfluss der Gesellschaftsorganisation auf die Entwicklung der Bauweise (Sociologus, 1963); Selmeczi Kovács Attila: Hof- und Scheunengemeinschaft bei den Palóczen (Műveltség és Hagyomány, 1971).

Gunda Béla

csűröskert: → pajtáskert

csűröskertes település: → megosztott település

Csűry Bálint (Egri, 1886–Debrecen, 1941): nyelvész, az MTA l. tagja. 1910-től a kolozsvári ref. kollégium, 1932-től a debreceni egy. rk., majd r. tanára. 1938-ban megalapította a debreceni egy. magyar népnyelvkutató intézetét. 1939–40-ben szerk. a Magyar Népnyelv c. évkönyvet. Elsősorban nyelvjáráskutatással foglalkozott. A. Kannistóval kiadta J. Wichmann hagyatékát, a moldvai csángók nyelvének szótári anyagát: Wörterbuch des ungarischen Moldauer Nordcsángó und Hétfaluer Csángódialektes (Helsinki, 1936). Számos néprajzi cikke jelent meg a különböző szaklapokban. A néprajzi és nyelvjárási gyűjtés szerves összekapcsolásának mo.-i meghonosítója volt. – F. m. Magyar lakodalom (Vőfélykönyv, Kolozsvár, 1924); Szamosháti Szótár (I–II., 1935–36). – Irod. Szabó T. Attila és Balassa Iván tanulmányai (Magy. Nyelvtud. Társ. kiadványai, Bp., 1941. 56. sz.).

Diószegi Vilmos