Magyar néprajzi lexikon
Takács Zoltán (2006)
Hallgatói Információs Központ
5. fejezet - B

5. fejezet - B

bab (lat. Phaseolus vulgaris), fuszulyka, paszuly: fontos tápláléknövény. Paraszti termesztése veteményeskertekben, szántóföldeken és köztes veteményként országszerte elterjedt. A magyar bab szó eredetileg az Európában régtől termesztett, ma takarmányként ismert lóbabot (lat. Vicia faba) jelentette. A lóbabot a 16. sz.-ban Európába került közép- és D-amerikai eredetű babfajták szorították ki a táplálkozásból. Mo.-on a nevét is átvették. (Korai említései és egyes tájnevei tanúskodnak a jelentésváltozás tényéről és idejéről: törökbab (1585), kerti babborsó (1604), olasz bab (1662) stb.) Hazánkba Purkirchner György pozsonyi orvos hozta be az első babot 1560 körül. Mintegy másfélszáz évig növényi ritkaságnak és drága eledelnek számított. A 17. sz. végétől igen gyorsan néptáplálékká vált és az maradt napjainkig. Az elmúlt száz évben különösen mint a szegényparasztság és az agrárproletariátus mindennapi eledele volt ismeretes. A 19. sz.-tól jött szokásba a zöldbab fogyasztása, korábban csak a száraz bab magja szolgált eledelül. Dísznövény és tápláléknövény a tűzbab vagy futóbab (Phaseolus coccineus). Egyéb nevei: bivalypaszuly (Erdély), csótányborsó, bikaborsó (Felföld). – (→ még: babvetés, → hüvelyesek)

Kósa László

baba, bábu, játékbaba: → utánzó játékszer. A vele való játszás áll a leánygyermek érzés- és gondolatvilágához legközelebb. Babát formálnak egy összehajtott rnellénykéből, bekötik sima részét kendővel és máris ringatják (Erdély). De babát készítenek a pipacs virágából, szirmait lefordítva fűszállal kötik keresztül. Ezeknél csak sejteni lehet az emberformát, de a gyermeknek elég ahhoz, hogy a felnőttektől eltanult, képzelt vagy valóságos helyzetben szerepeltessék őket. Maradandó babáikat sajátmaguk, nagyobb leánytársaik vagy az édesanya, nagyanya készítik. A csutkarozi lemorzsolt kukoricacsutkából készül, szélesebb részét kendővel bekötik, arcát színezik és hétköznapi vagy ünneplő ruhába öltöztetik. Cirokból készült babának nagy szalagot szúrnak a fejébe. Kedveltek a kereszt alakú favázra erősített rongybabák, amelyeket öltöztetni lehet. Az Alföldön szívesen készítenek babát kukoricaháncsból, agyagos sárból is. – Irod. Hathalmi-Gabnay Ferenc: A játékbaba (Természettudományi Közl., 1902); Bartha Károly: Játék (A magyarság néprajza, IV. Bp. 1941–43).

Rongybábu készítése: a bábu váza, testének kialakítása, törzse felcsavart rongy, feje fehér rongy: a felöltöztetett rongybábu. Arca festett (Domahida, v. Szatmár m.)

Pipacsvirágból alakított baba. A lehajlított sziromleveleket fűszállal átkötik és az így nyert babaalaknak gallérja a porzók, feje a magház (Alföld)

Kislány babával. (Érsekcsanád, Pest m.)

Leányka sárközi babával (Sárpilis, Tolna m.). Ezeket a babákat nem játékul és nem gyermekek részére készítették. A gyermektelen fiatalasszony készített ilyet, öltöztette, ágyára állította

Csutkarozi (Konyár, v. Bihar m.)

Baba (Decs, Tolna m.)

Haider Edit

bába, szülésznő: a szülést segítő és a gyermekágyas asszonyt meg az újszülöttet ápoló nő. Bába lehetett tanult, valamint ún. cédulás vagy parasztbába. A tanult bábák előtanulmányaikat a múlt században már Bábaképző Intézetben végezték 4 hónaptól 2 évig terjedhető időtartam alatt. 1902-től hivatalos tankönyvből tanultak. Az ún. cédulás bábák 4–6 hetes tanfolyamon vettek részt valamelyik megye kórházi osztályán és engedélyüket a körzeti főorvostól kapták, általában egy-egy község területére. A parasztbábák képesítés nélkül, a tapasztalatok hagyományozása útján jutottak tudásuk birtokába, melyben a szülés és gyermekágy körüli → hiedelmeket, → mágikus eljárásokat is továbbvitték nemzedékről nemzedékre. A bábának gyakran tulajdonított a népi hitvilág → boszorkányos szerepet, mint aki szemmel ver, meg tudja rontani a gyermekágyast és az újszülöttet, ugyanakkor gyógyítani is tud. A bába általános tennivalói a következők voltak: előkészítette a szülést, megvetette a gyermekágyas asszony ágyát, előkészítette a szülés helyét és ahhoz szükséges eszközöket, tárgyakat; a szülés után lemosta a gyermeket és a gyerekágyast, s (néha szertartásos párbeszéd kíséretében) a gyermekágyba kísérte, ezután többnyire elment felkérni a keresztanyát. Meghatározott ideig, általában egy hétig naponta ment az anyát és az újszülöttet ápolni, a szennyeseiket kimosni. A → keresztelőre is a bába toborozta a vendégeket. A bába vitte a keresztelőre a gyermeket a keresztanyával együtt. Az avatásra (→ asszonyavatás) is többnyire a bába kísérte el a gyermekágyas asszonyt, különösen ha ilyenkor az újszülöttet is magukkal vitték. Ha az újszülött gyenge volt, a bába szokta megkeresztelni (szárazkeresztelő, agendáink szigorúan tiltották). A bába szervezője és szóvivője volt a keresztelői lakomáknak, hasonlóan a lakodalmi → vőfélyhez. Általában kiszabott pénzösszeget kapott szolgálataiért, ezt terményben, élelmiszerben is megválthatták. A gyermekágyasnál általában megvendégelték. Egyes helyeken a bábának szánt pénzt a gyermek első fürdővizébe dobták (→ fürösztés), másutt a keresztelői lakoma alkalmával szedtek bábapénzt, bocskorpénzt. Egyes helyeken a keresztelő alkalmával ivott áldomást bábapohárnak nevezték. – Irod. Temesváry Rezső: Előítéletek, népszokások és babonák a szülészet körében Magyarországon (Bp., 1899); Schram Ferenc: Agendáink néprajzi vonatkozásai (Ethn., 1957).

Tátrai Zsuzsanna

babázás: a decsi (Sárköz) leánykörtánc lassú → lépő részének egyik – a kör ki-be ringó mozgásából származó – elnevezése. (→ még: karikázó) – Irod. Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962); Martin György: Motívumkutatás–Motívumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motívumkincse (Bp., 1960).

Martin György

bábjáték: a színjátéknak az a formája, melyben az élő embereket bábuk helyettesítik. A bábjátékok csoportosítása a bábuk mozgatási technikája szerint történik, megkülönböztetik a kézi bábut (kesztyűs, zsákos bábu), a felülről, zsinór által mozgatott marionettet és a pálcás bábut, melynek legszebb példáit a jávai wayang bábuk szolgáltatják; külön csoportnak tekinthetjük a mo.-i → bábtáncoltató betlehemezést is, melynek primitíven megmunkált bábui a színpad alján vágott járatban, sínben közlekednek, és a bábtáncoltató alulról mozgatja őket. – Ázsiában és Európában igen régóta ismerik a bábjátékot, de a kezdetleges technológiájú népeknél is szokásos volt a rituális drámákban, → misztériumjátékokban az istenségeket, szellemeket, ősöket bábuk segítségével megjelentetni. – Az európai bábszínpad története az ókorba nyúlik vissza, bábszerű mozgatható istenszobrokról az antik szerzők is megemlékeznek, és hivatásos római bábjátékosok is voltak. A vallásos bábjátéknak ösztönzést adott a karácsonyi templomi jászolállítás szokása, mely hordozható bábszekrények kialakulásához vezetett, állítólag innen ered a marionett (’Máriácska’) név is. Az európai bábjáték a 16. sz.-ban fellendült, virágkora a 17–18. sz.-ra esett, mikor vándortársulatok szórakoztatták városok és falvak közönségét. Ekkoriban alakultak ki az állandó komikus bábfigurák, a nápolyi Pulcinella, az orosz Petruska, az osztrák-német Kasperle stb. – A magyar bábjáték történetéről kevés adatunk van, valószínűleg az alak szó jelentette a bábut. A török megszállás idején szervezett magyar népies bábtársulatokról nem tudunk. A 18. sz.-tól kezdve osztrák és cseh-morva vándortársulatok érkeztek hazánkba. Néhány hazánkban letelepedett társulat, így a Hincz (Hienz) mutatványos család el is magyarosodott. A múlt századtól a népies vásári főhőse hazánkban a Paprika Jancsi. – A → népi színjátszás a bábtáncoltató betlehemezésen kívül önálló bábjátékot nemigen ismer, azonban népszokásainkban szerepelnek körülhordott bábuk (→ kiszehajtás), kereken forgó férfi- és nőalak (Győr-Sopron megyében pl. a pünkösdi szokáskörben szerepel, és neve Pásztor Böske). – Az első ismert magyar bábszínművek Balog István hagyatékából kerültek elő és 1810–1830 között készültek; e repertoárból olyan nemzetközileg is ismert témák bukkantak elő, mint a Don Juanról, Faustról szóló bábdarabok, s olyan hazai témákon alapuló játékok, mint az Angyal Bandiról, Lúdas Matyiról és Tündér Ilonáról készült bábdarabok. – Irod. Kós L.–Németh A.–Óhidi L.–Raffay A.–Szokolay B.: A bábjátszás Magyarországon (Bp., 1955); Pór Anna: Az első írott magyar bábszínművek és európai rokonai (Filológiai Közl., 1966).

Dömötör Tekla

babona: nyelvemlékeink tanúsága szerint a bálványimádás, bűbáj, eretnekség, varázs szavakkal rokonértelmű: a → hiedelem lekicsinylő kifejezése, ezért általában tudományos munkákban nem használják. – Irod. Varga János: A babonák könyve (Arad, 1877); Harkányi Ede: Babonák ellen (Bp., 1907).

Diószegi Vilmos

bábos: → mézeskalácsos

Babszem Jankó: → Hüvelyk Matyi

bábtánc: → bábtáncoltató betlehemezés

bábtáncoltató betlehemezés: a → bábjáték paraszti formája Mo.-on. A századforduló körül három fő táji típusa volt ismeretes: a Balaton környéki, a Felső-Tisza vidéki és az Esztergom környéki bábtáncoltató betlehemezés; szórványosan más helyeken is előfordult. – A bábtáncoltató betlehemezés színpada templom vagy jászol alakú, a primitív bábokat a bábtáncoltató betlehem alsó részén vágott járatban alulról mozgatják. Szereplői közt megtaláljuk az angyalt, ördögöt, Heródest, kéményseprőt, a halált, a pásztorokat, egy női figurát (neve néha Jutka Marinka) és egy adományokat gyűjtő bábot (dékán, Kismiklós). A bábok mozgását a színpadforma határozza meg: forognak, verekednek, a halál leüti Heródes fejét; néha szövegmondás is kíséri mozgásukat. A bábtáncoltató betlehemezés többnyire élő szereplőkkel előadott → betlehemezéssel együtt kerül előadásra. – A magyar bábtáncoltató betlehemezés történeti múltja még nincs felderítve. Sebestyén Gyula középkori eredetűnek tartotta a magyar bábtáncoltató betlehemezést, és úgy vélte, hogy az élő szereplőkkel előadott betlehemes játék is a bábtáncoltató betlehemezésből indul ki; ez azonban nem bizonyítható. – Bábokkal előadott karácsonyi játékot a szomszédos és más európai népek is ismernek, ezek részben laikus játékok, részben vándor hivatásos társulatok előadásában kerültek színpadra. (Érdekes megemlíteni, hogy a vallonoknál is „betlehemes játéknak” nevezték a bábokkal előadott karácsonyi játékot.) Német nyelvterületen rokona a Herodeskasten, a lengyeleknél a szopka, az ukránoknál; fehéroroszoknál a vertep. Az ukrán bábszínpadon a cselekmény két szinten játszódik: a felső részben vallásos tárgyú jelenetek kerülnek előadásra, az alsó szinten pedig „világi” jelenetek. – Irod. Sebestyén Gyula: Bábtáncoltató betlehemeseink szerepe a magyar mysteriumok történetében (Ethn., 1906); N. Bartha Károly: A szatmárcsekei bábtáncoltató betlehem (Ethn., 1933); Petánovits Katalin: A vörsi bábtáncoltató betlehem (Veszprém m.-i Múz. szervezet Évkve, 1966); Dömötör Tekla: A népi színjátszás Európában (Bp., 1966).

Bábtáncoltató betlehem alakjai: harangozó, juhász, öregjuhász, ördög, első kisasszony, második kisasszony, halál, Heródes (Tiszacsécse, v. Szatmár m.)

Bábtáncoltató betlehem fából és papírból (Esztergom)

Bábtáncoltató betlehemesek (Vörs, Somogy megye)

Dömötör Tekla

bábu: → baba

babvetés, bobolás: → jóslás babszemek segítségével. Asszonyok, férfiak egyaránt gyakorolták; nemcsak jövőt, elveszett állat hollétét is tudakolták. A → boszorkányperekből (1734-től) is ismert. Szitán, rostán, szükségből asztalon, széken, málélapítón végezték meghatározatlan, ill. meghatározott számú (általában 41) szem kukorica, bab segítségével. A szemek véletlen (rázás, szitára ütés) szétszóródásából, vagy kiszámolással kártyaszerű elhelyezkedéséből és egymáshoz való viszonyulásukból jósoltak. A jósló a 41 szemet találomra három csoportra osztja. Mindegyikből elvesz 4–4 szemet addig, amíg mindegyik csoportban 4 vagy kevesebb nem marad. Ezt a maradék 3 csoportot lehúzza egymás mellé egy vízszintes sorba. A többi szemet, amelyet négyesével kiszámolt, összekavarja és ismét találomra 3 csoportba osztja, négyesével megint kiszámolja mindegyik csoportot, s a maradékot ismét lehúzza az előbbi maradékok sora fölé, egy másik vízszintes sorba. A többi négyesével kiszámított szemet újból három csoportra osztja, újból kiszámolja négyesével, s a maradékot a harmadik vízszintes sorba húzza le. Ebből a három sorból jósol. Majd a szemeket egy csomóba teszi a szitán s azt mondja: „Te dob, mondd meg az igazat, ke vaj eszverontlak, vaj ezek elszertülnek!” – s ekkor öklével rácsap a szitára, hogy a szemek szétszökjenek. Ezek állásából is jósol. – A babvetésnél használt szitát formai s funkcionális jegyek alapján a magyar kutatók rokon népeink sámánjainak dobjához szokták hasonlítani, s lehetségesnek tartják, hogy a kereszténység előtti magyar sámándobhoz kapcsolható (→ varázsdob). – Irod. Sebestyén Gyula: A magyar varázsdob (Ethn., 1900); Wichmann Györgyné: A moldvai csángók szokásaiból (Ethn., 1907); Szendrey Ákos: Babvetés (Népr. Ért., 1956); Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958).

Babvetés: babok kirakása a szitán

Jóslás babszemekkel (Erdőbénye, Zemplén m., 1951)

Babvetés: 42 szem kukoricával jósol szitán a moldvai Gajcsánáról idetelepült csángó asszony (Egyházaskozár, Baranya m.)

Diószegi Vilmos

Bacchus: → szüret

bács: → bacsó

bácsi: → báty

Bácska, Bácskaság: a Duna–Tisza közének a Baja–Szeged vonaltól délre eső része. Északi sávja kivételével ma Jugoszláviához tartozik. A honfoglalás korától magyarlakta vidék, a középkorban gazdag, viszonylag sűrűn települt táj volt. Két vármegye alakult ki területén: Bács kb. a Ferenc-csatorna vonalától délre és Bodrog attól északra. A török elől menekülő délszláv népcsoportok (szerbek, bunyevácok, sokácok) a 15. sz.-ban kezdtek beszivárogni a Bácska területére. A legnagyobb szerb beköltözés 1691-ben történt, a levert törökellenes felkelés után, Csernovics pátriárka vezetésével. Magyar lakossága a 16. sz. elejétől folytonosan pusztult vagy É-ra vándorolt és Buda elestétől (1541) a zentai csatáig (1697) tartó hódoltság ideje alatt majdnem teljesen eltűnt a tájról. A 18. sz. elején némely keleti és déli területeinek kivételével (Tiszai Kamarakerület, Csajkás kerület) visszaállították a két régi vármegyét, de 1802-ben összevonták Bács-Bodrog megyévé. A gyér délszláv lakosságú területre 1733-tól indult meg a magyar lakosság beköltözése, Jankovácra (későbbi Jánoshalma) r. k. magyar telepesek érkeztek. A következő évtizedekben Bezdánra Somogyból és Zalából (1743), Pakára, Strebácra, Bezdánra Tolnából, Baranyából, Somogyból és Veszprém megyéből (1749) költöztek be magyarok. Jászsági telepesek duzzasztották föl a K-bácskai helységeket: Magyarkanizsa (1750), Zenta (1755), Ada (1760), Óverbász (1767). 1750-ben népesült be Topolya, 1756-ban dunántúli r. k. magyarokból Újdoroszló, 1767-ben Petroveszelő (Péterréve). II. József türelmi rendelete után az addig településben korlátozott ref. magyarok is hoztak létre falvakat. 1785–1786-ban népesült be Feketehegy (Kunhegyes, Tiszabura), Ómoravica v. Bácskossuthfalva (Karcag, Kunmadaras, Jászkisér), ill. a r. k. Kishegyes (Békésszentandrás). Pacsérra tiszántúli (Törökszentmiklós, Kenderes, Kisújszállás, Túrkeve, Mezőtúr, Körösladány), kiskunsági (Kunszentmiklós, Szabadszállás, Izsák, Bugyi) és dunántúli ref.-ok (Seregélyes, Nagydorog, Fadd) telepedtek le. Az utolsó nagyobb magyar telepítések Temerin (1783 Pest, Heves, Nógrád megyeiekből), Mohol (1805) és Rácsföldvár (1806) voltak. A nagyobb helységek a 18–19. sz. folyamán számos kisebb községet népesítettek be. A 18. sz.-ban nagyszámú német telepes is beköltözött, elsősorban Bácska nyugati és középső területein alapítottak falvakat. Ebben az időben keletkeztek a Bácskában szlovákok és ukránok (ruszinok) szigetszerű telepei is. 1849–1860 között Bács-Bodrog megyét a szomszédos bánsági megyékkel, kamarai kerületekkel és határőrvidékekkel Szerb Vajdaság és Temesi Bánság néven külön közigazgatási egységgé szervezték és közvetlenül Bécsből kormányozták. 1918 után e területnek a szerb királysághoz került részén, Vajdaság névvel tartományt alakítottak. 1920–1940 között Jugoszlávia déli vidékeiről nagyszámú telepes vándorolt be a Bácskába. Ezeknek a helyére telepítette 1941-ben a magyar kormány a Bukovinából útra kelt székelyeket, akik viszont 1944-ben a Dunántúlra menekültek. Ma a Bácska jugoszláviai része a → Vajdaság Autonóm Tartományhoz tartozik. → Tisza mente néven önálló tájegységet alkotnak keleti peremén az észak-déli irányban húzódó nagyközségek és mezővárosok. – Irod. Bács-Bodrog vármegye (I–II., szerk. Borovszky Samu, Bp., 1909); Nagy Kálozi Balázs: Jászkunsági reformátusok leköltözése Bácskába II. József korában (Bp., 1943); Kósa László: Magyar néprajzi kutatások Jugoszláviában (A Hungarológiai Intézet Tudományos Közl., 1972).

1. Lakóház Zentán

2. Terményárusítás a zentai hetipiacon

3. Bazáros a zentai hetipiacon

4. Zentai lakóház

1. Utcarészlet Martonoson

2. Utcarészlet Zentán

3. Utcarészlet Martonoson

1. Zentai lakóház

2. Zentai lakóház

3. Lakóház és kukoricagóré (Zenta)

4. Utcarészlet nagygazdaportával (Adorján)

Kósa László

bacsó, bács: a számadó juhász neve a magyar nyelvterület északi részén. Rendszerint idősebb házasember, aki a → bojtárok munkáját irányítja. A juhtartók a bacsóval szerződnek juhaik őrzésére. A tejfeldolgozást felesége segítségével a bacsó végezte. Rendszerint saját juhállománnyal is rendelkezett. A Közép-Tisza vidékén a fejős juhot nevezik bacsusnak, ami a bacsó tejfeldolgozó tevékenységével kapcsolatos. A bacsó szó a kárpátivlach juhászat műszókincsébe tartozik, s genetikus kapcsolatban áll a bács (= juhász) szóval. A bacsó szó alakváltozata a szlovák, lengyel és cseh nyelvben is otthonos. Szlovák származtatásának lehetőségét gyengíti, hogy a bács szó a 17. sz. óta elterjedt helynév Háromszékben. – Irod. Bogáts Dénes: Háromszéki helynevek (Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múz. ötvenéves jubileumára, szerk., Csutak Vilmos Sepsiszentgyörgy, 1929); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965).

Paládi-Kovács Attila

Badár Balázs (1855–1938): egyik leghíresebb magyar fazekasmester. Mezőtúron született és élt, Szappanos Imre korsósmesternél tanult, 1878-tól cinálló mester. Korai munkái mezőtúri használati cserépedények. Különleges vázáival, díszedényeivel a századvégi kiállításokon tűnt fel. Stílusa a helybeli népi díszítés és a korai szecesszió egyéni ötvözete. Vevőköre főleg az alföldi mezővárosok értelmisége, úri közönsége. Működése a magyar népi fazekasság válságos korszakára esik, műveivel magasabb társadalmi osztályok ízlésének akart megfelelni. Nagy hatással volt az Alföld fazekasságára. Edényeit bepecsételt mesterjellel látta el, több jelet használt. – Irod. Rácz Lajos: B. B., egy magyar parasztfazekas (Magy. Iparművészet, 1911); Móricz Zsigmond: „Mezőtúri csörgős korsó” és „Céhláda” 1927, ill. 1940 (Riportok, 1920–29, Bp., 1958); Kresz Mária: A Nagykunság fazekassága (Jászkunság, 1971).

Badár Balázs szignói és pecsétjei

Kanta (Mezőtúr 20. sz. eleje. Badár Balázs munkája)

Szilke (Mezőtúr, 1923. Badár Balázs munkája)

Kresz Mária

bádogos: fehér bádogból és sárgaréz lemezből különféle edényeket, lámpásokat, eső- és vízlevezető csatornákat, ereszeket, vaskályhát, kávéfőzőt, kocsilámpát stb. készítő mesterember. A múlt századi limitációk szerint különféle bádogedényeket is készítettek a parasztok számára, kisebb-nagyobb meszelyeket, tölcséreket, lopókat, laskaszűrőt, gyermeknek való szoptató bádogot, kertésznek való bádog öntözőt, tésztareszelőt, istállóba való bádoglámpát stb. A bádogos szerszámai: a különféle vas- és fakalapácsok, lemezvágók, szarvasüllők, kéziüllők. A bádogkészítmények előállítása hajlítással, domborítással, egyengetéssel, forrasztással történik. – Irod. Frecskay János: Mesterségek szótára (I–III., Bp., 1882–84).

Bodgál Ferenc

bagazia: → muszuj

bagóhit, bagolyhit, bagóhiten élés: → vadházasság

bagókoma: → koma

bagoly: → halálmadár, → madár

Bagonyai ráolvasások: 1488-ból (Bagonya, Zala m.) származó becses nyelvemlékünk; a báró Nyáry család levéltárában találták 1871-ben. Mindhárom → ráolvasás a 20. sz.-i magyar parasztság körében is ismert típusok archaikus vonásokat őrző változata: 1. Lófekélyt gyógyító epikus szöveg (Jézus Szent István protomártírral Jordán-vizet hozat a beteg ló gyógyítására); – 2. „Menyelést” (ficamot) gyógyító epikus szöveg (Jézus megsántult szamarát Szűz Mária gyógyítja); – 3. Szemölcsöt gyógyító szöveg, amely a fenyőfát fenyegeti kivágással, ha a beteg nem gyógyulna meg. A szövegek bizonyos stilisztikai eszközeikben Bornemisza bájoló imádságaival rokonok. – Irod. Jakubovich Emil: Adalékok nyelvemlékeink sorozatához (Magy. Nyelv, 1920).

Pócs Éva

bagózás: a dohányzás egyik módja, a megperzselt, félig összeégett pipadohány, a bagó rágása. A bagót hátsó fogukra nyomkodják, rágják és nagyokat köpködnek tőle. Csak olyan társadalmi-foglalkozási csoportok körében terjedt el nagyobb mértékben, ahol tilos volt a nyílt láng használata, s ezért a dohányzás megszokott formái is; így a tengerjáró népeknél a hajósoknál, nálunk a huszárkatonák és a bányászok között. A magyar parasztok nagyobb számban sosem bagóztak. Ma már csupán néhány, szegényebb sorú idősebb ember, szenvedélyes dohányos él vele. (→ még: dohány) – Irod. Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).

Kósa László

Bágyi János (Bözöd, 1876–Bözöd, 1953): mesemondó és énekes, írástudatlan pásztor. Jellegzetes stílusát Bözödi György író, aki 110 meséjét rögzítette, írói eszközökkel törekedett visszaadni. Dalait Kodály Zoltán jegyezte le, ill. hanglemezre vette. Repertoárja jórészt tündérmesékből és tréfás mesékből áll. Bár írástudatlan volt, Benedek Elek számos meséjét ismerte és mesélte tovább („A varjúkirály” „Szép Miklós”, „Az óriás fogadott fia” stb.). Bágyi János repertoárja is igazolja E. V. Pomeranceva megállapítását, mely szerint a 20. sz.-ban alig képzelhető olyan paraszti mesemondó, legyen az írástudó vagy írástudatlan faluvégi szegény ember, akire nyomtatásban megjelent mesék közvetve vagy közvetlenül ne hatottak volna. – Irod. Bözödi György: A tréfás farkas (Bp., 1942); Bözödi György: Az eszös gyermök. Bágyi János meséi (Gy. Szabó Béla és F. Ferenczi Júlia rajzaival, Bukarest, 1958); Pomeranceva, E. V.: I. F. Kovalev, ein belesener russischer Märchenerzähler (DJf Vk, 1965).

Kovács Ágnes

bajai bútor: az → asztalosbútor kialakult, festői, nagyvirágos stílusa a 19. sz. derekától ismert. Baja környéke és a Sárköz vásárolta. A bajai bútor alapszíne sötétkék, de lehetett barna, sőt fehér is. Helyi alakulás az alsó részükön fiókos, magas → ládáknak a → sublót elterjedésének idején (1870-és évek) megjelenő díszítése. A sublóton alkalmazott kerek, sárgarézből domborított rozetták ezeken a bajai bútorokon rátétdíszként szerepelnek a felfokozott méretű csokrok élénkpiros virágaira illesztve. – Irod. K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

Sötétkék alapon virágozott iratos láda (Baja, 19. sz. második fele, felirata: Benák János). Bp. Néprajzi Múzeum

1. Fehér alapon színesen virágozott állószekrény (Lelőhely: Alsónyék, készítőhely: Baja, 1873. Felirata: Benák János–Garzó Sára) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Tékalap, falifülke elé. (Lelőhely: Alsónyék, készítőhely: Baja, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Falitéka, eltolható rácsos ajtóval. (Lelőhely: Alsónyék, készítőhely: Baja, 19. sz. dereka) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Menyasszonyi láda, barna alapon színesen virágozott. (Lelőhely: Szeremle, készítőhely: Baja, 19. sz. második negyede) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

bajkó: fekete posztó, klott, ebelaszti, selyem vagy bársony, gallértalan, rövid derekú, gyönggyel és selyemszalaggal díszített, vattával bélelt női ujjas (Dunamente, Somogy). Más népi neve kacabajka, kacamajka.

Andrásfalvy Bertalan

bajos, bájos: → gyógyító

bajusz: formája a nemességnél nyugati és keleti hatások szerint változott. A köznép, bár a 15. sz.-tól általában meghagyta, a 18. sz.-ban átmenetileg a tilalmak miatt kitépdeste, ill. borotválta bajuszát. A 19. sz.-ban a nemesi viselet és a katonaság újra általánosították divatját. – Legkedveltebbek voltak a faggyúfélékkel kezelt pörge, hegyes bajusz (Alföld), amelynek végét orsóval vagy zsinórral gyűrűre, kunkorgóra is pederték. Az idősebbek lehajló harcsabajuszt, a konyát (Felvidék) viselték inkább. Az egyenes, nyírott bajusz állta legtovább a divat változásait, a 20. sz. első felében a polgárosultabb vidékeken is megmaradt. – Irod. Herman Ottó: A magyar bajusz (Magy. Nyelv., 1906).

Flórián Mária

bajvívás, párbaj: → istenítélet

bak: → asztal, → szénakunyhó, → ülés, → vacok

bakacsin: 1. a Kassán, Bártfán, Eperjesen, Lőcsén, a 14–16. sz.-ban takácsmesterek által készített kék vagy kék és piros pamuttal, madaras, liliomos, Isten báránya motívumos, emberalakos mustrákkal mintázott lenvászon szőttesek Divald Kornél nyomán közkeletűvé vált, de az újabb kutatások szerint pontatlan megnevezése. – 2. Az egykorú források tanúsága szerint bakacsinnak, pokschinnak egyszínű finom len- vagy pamutvásznat, „gyapottgyolcsot” (1539) neveztek. Eddig fekete, fehér, szürke és kék színű bakacsinról van tudomásunk. A fekete bakacsint használták ravatalozásnál, a koporsó beborítására, temetésen a lovak felöltöztetésére. Apor Péter szerint, az ő korában a főrangúak már fekete bársonyt használtak, a közrendűek temetésére volt a jellemző a fekete bakacsin. A ravatalozásnál, temetésen használt takaró, kárpit értelemben használják a bakacsin kifejezést az erdélyi Mezőség némely községeiben annak a 4–6 méteres sötét színű kelmedarabnak, rendesen kékfestőnek a megnevezésére, mellyel a ravatal mögött a falat bevonják, ill. a festetlen deszkakoporsót letakarják. – Irod. Divald Kornél: Sáros megye szövött emlékei (Bp., 1905); Bobrovszky Ida: Későközépkori és reneszánsz szövőművészet Magyarországon (szerk. Galavits Géza: Magyarországi reneszánsz és barokk, Bp., 1975).

Fél EditHofer Tamás

bakancs: bokáig érő, fűzős felső részből és rávarrott vagy rászegezett talpból álló lábbeli. Férfiak viselték és viselik, általában inkább munkára, de a szegényebbek ünnepre is. Felső részének kétféle formája van. A régiesebb felső részt egyetlen darabból szabták, sem az orrán, sem hátul a sarkán nincs varrása. Csak oldalt van egy „cvikli”-nek nevezett toldás, itt is fűződik a bakancs. Mivel a lábbeli az orr- és sarokvarrásoknál bomlik leghamarabb, az „egybeszabott” vagy „egybevarrott” bakancs tovább tartott és igen kedvelt volt. Ez a szabás európai-középkori eredetű, többek között a budai várásatások alkalmával is előkerült ilyen példány. Az újabb bakancsforma lényegében elöl fűzős, magas szárú cipő. A bakancs a csizmánál mindig szerényebb lábbelit jelentett, így készítői a csizmadiáknál kevésbé tekintélyes vargák voltak. A bakancs szó a boka szóból származik. Első előfordulása 1519-ből való. – Irod. Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Tőkés Béla: A mezőségi magyar viselet (Népr. Ért., 1935); Győrffy István: A nagykun viselet a XVIII. században (Ethn., 1937); Forrer, R.: Archäologisches zur Geschichte des Schuhes aller Zeiten (Schönenwerd, 1942); Florescu, F. B.: Opincile la romîni (Bucureºti, 1957).

Gáborján Alice

bakanóta, gyalogsági nóta: a katonadal egyik válfaja, a gyalogságnál szolgált legények életéről szóló lírai dal. Némi joggal azonosítják a fegyvernemek feletti → katonadallal: 1. gyalogsági kiképzést minden katona kapott; 2. a gyalogság volt a legnagyobb fegyvernem; 3. az ún. bakák voltak a legdalosabbak, és dalaikban nem feltétlenül különböztetik meg magukat. A gyalogsági kiképzésről részben a szintén fegyvernemek feletti → menetdalok, részben pedig különféle általános → panaszdalok (Szép élet a bakaélet, De sokat kell szenvedni…) szólnak. A panasz tárgya legtöbbször a bakancs (A bakancsom el akarnám cserélni, De már látom: el kell aztat viselni; Mikor a bakancsos elkezd öltözködni, Fűzi a bakancsát, elkezd káromkodni…); olykor gúnydalokban szerepel (Belebújt az ördög a bakancs – szárába, A szegény bakának majd eltört a lába…). Hasonló dalok szólnak az ún. borjúról (Borjújába százhúsz éles be van pakolva; Egye meg a fene a mészáros bárdját, Mért vágta rövidre gyenge borjú lábát…), továbbá az ún. masírozásról is (A szegény bakancsos mikor masírozik; Hull az eső, seje-haj, erdei virágra, Magyar baka, seje-haj, bársony-barna homlokára…). A gyalogosok énekeltek legtöbbet a különféle büntetésekről (Megállj, baka, beviszlek az egyesbe!), sőt az öngyilkosságról is (Bakagyerök ha megunja életét…). A → háborús katonadalok közül is sokat alkalmaztak magukra (Szólnak az ágyúk, a gépfegyverek, Folyik a baka vére; Kiviszik a bakát, ki a temetőbe…). Vidámabb hangulatúak az általános használatból vett kérkedők (Jó módja van a bakának, semmire sincs gondja; Szép a baka, mikor az felöltözik…), a fegyvernemek közti vetélkedők (Jó dolga van a tizenkettes bakának: Szénát, zabot nem arat a lovának; Nem irigylem a huszárt a lováért…); ez utóbbiak egy része → huszárnóták visszájára fordítása (Bakagyerek, bakagyerek szereti a táncot; Édesanyám, ki a baka, ha én nem?), viszonylag kevés az eredeti alkotás (Kis szurony az oldalamon fényesre van csiszolva…). Hasonlóan kevéssé eredetiek → szerelmi dalaik (Este van már, szól a dob a várba, A bakának ölébe galambja…), továbbá a különféle tréfás és gúnyos, valamint a → szabadságos katonadalok (Isten veled, fegyver, borjú, Bakancs, patrontáska!). – Irod. Gömöri Jenő: A nagy háború katona nótái (Nagybecskerek, 1918); Mathia Károly: 104 magyar katonadal (Bp., 1942); Vohy István: Előre! (Bp., 1943); Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952).

Katona Imre

bakarasz: népi hosszmérték. Meghatározatlan rövidséget, kicsiséget kifejező fogalom, amely eredetileg a hüvelyk- és a mutatóujj közötti távolságot jelentette. Gyermekekre szokás mondani.

Dankó Imre

bakarasznyi ember, Höcsönszakállú, Hétszünyükapanyányimonyók, Arasztos Tóbiás stb.: bakarasznyi magas, hét sing szakállú, kapanyélf ... ú emberke, → törpe, rosszindulatú mitikus mesealak (Thompson Motif Index, F 481. 5. 2.), a hős legfőbb ellenfele, a királykisasszonyokat vagy égitesteket rabló sárkányok apja. Erejére – és a hős erejére is – jellemző, hogy az emberfeletti, óriás termetű cimborákat (→ Fanyűvő, Vasgyúró, Kőmorzsoló) sorra földhöz vágja, csak → Fehérlófiának sikerül őt legyőznie és időlegesen fogságba vetnie: szakállánál fogva egy nagy fa hasítékába csípteti. Bakarasznyi ember a fát gyökerestől kihúzza és a föld lyukán át az alvilágba viszi. Súlyától azonban szakálla kiszakad s erejét is elveszti (AaTh 301B). Előfordul az → Égitestszabadító típus egyik redakciójában is: ő rabolja el másodszor az égitesteket, s tőle kell visszaszerezni Messzelátó, Messzehalló és Nagyfázható segítségével (MNK 319* + AaTh 513A: → hatan a világ ellen). A → Hajnalkötöző királyfi (MNK 304A*) mese egyes változataiban a bakarasznyi ember neve Arasztos Tóbiás, őt szolgálja a 12 óriás, a királyi ház rettegett ellenségei. Megsemmisítésükért a hős elnyeri a királykisasszony kezét. A bakarasznyi emberre emlékeztető alakot találunk a → rest fonóleány (AaTh 500) egyes változataiban is. – Irod. Ortutay Gyula: Nyíri és rétközi parasztmesék (Gyoma, 1935); Kuntár Lajos: Az aranyrózsafa (Szombathely, 1957); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A népmese prozódiájáról (MTA I. Oszt. Közl., 1969).

Kovács Ágnes

baket: → ételhordó

bakfazékdobás: → közvélemény-büntetés, → vénlánycsúfolás, → zajkeltés

bakhátas szántás: → vízmentesítés

bakitszekér, kolesz: Szeged vidékén, a tanyákon, a homokos talajon használt könnyű → szekér. Közönséges → lőcsös, lajtorjás oldalú szekérből alakítják ki úgy, hogy a lajtorjás oldalakat → rakoncák által támasztott oldaldeszkák helyettesítik. Ezáltal a nehéz lajtorjás oldalúaknál jóval könnyebb szekeret kapnak és bármikor visszaszerelhetik → kocsijukat eredeti állapotába. Még egyszerűbb az a bakitszekér, amelyet úgy készítenek, hogy a rendes szekér alvázát meghagyják és a hátulsó részre, tengelyre, az ún. hátulsó szekéraljra v. szekérutóra ládát szerelnek. Ezt a kordéládát billenőre készítik, hogy a rakományt (trágya, homok, föld stb.) ki lehessen belőle borítani. – Irod. Juhász Antal: A bakity (Adatok a homoki teherhordó eszközökről) (Móra F. Múz. Évkve, 1968).

Bakitszekér

Bakitszekér

K. Kovács LászLó

bakkuszjárás: a legények húshagyókeddi (→ farsang) → alakoskodása, adománygyűjtő felvonulása a Felvidéken. Szamár- vagy kecskebőrbe bújtak, női ruhába öltözködtek stb., kezükben nyársat tartva táncolták végig a falut. Megtréfálták az utcán állókat, a lányokat megcsipdesték, bekormozták, Fő céljuk a mulattatás. Előfordult, hogy a menetben kocsikerékre szerelt női és férfibábut is húztak. A bábuk a kerék forgásának megfelelően le s fel emelkedtek. A kapott ajándékokkal a → fonóházba vagy a kocsmába mentek. Itt levetették a maskarát, álarcot és → mulatságot rendeztek, közösen elfogyasztva a szalonnát, tojást. – Irod. Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).

Ujváry Zoltán

Bakó Ferenc (Nagyvárad, 1917–): etnográfus, a Heves megyei Múzeumi Szervezet igazgatója, a történelemtudományok kandidátusa (1974). Tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en végezte (1943). Kutató a Néprajzi Múz.-ban (1941–42 és 1949), múzemig. Sárospatakon (1950–), Egerben (1952–). A település, az építkezés, a népi iparok, a népszokás és népi kultúra etnikus jellemzőinek kérdéseivel foglalkozik, e témakörükből származó írásai a szakfolyóiratokban, a Heves megye műemléki topográfiája köteteiben, valamint az általa szerk. Az Egri Múzeum Évkönyvében jelennek meg.

Bakony: a Dunántúli-középhegység legnagyobb hegycsoportjának és közvetlen környékének tájneve. A történeti megyerendszerben Veszprém és Zala megyék és kis részben Fejér megye területére esett, ma Veszprém és Fejér megyéhez tartozik. A Móri-völgytől a Tapolcai-medencéig tart. Északi része a Magas-Bakony vagy Öreg-Bakony, D-i, a Balaton melletti előtere a → Balaton-felvidék. É-i, ÉNy-i előtere a → Bakonyalja. A hegység neve a korábban közszóként élt, ma csak tájnyelvben előforduló, erdő jelentésű bakonyból származik. Noha a Bakony betelepülése a honfoglalás korától megindult, összefüggő, zárt területein a természetes táj a 19. sz. végéig háborítatlanul fennmaradt. Népessége gazdálkodásában, különösen állattartásában, társadalmi életében számos archaikus vonás megőrződött. Középkori lakossága erősen elpusztult. A 18. sz. során a visszaköltöző magyarságon kívül jelentősebb számú németet, szlovákot telepítettek a Bakonyba. Erdőségei hasznosítása révén országos hírű üveghuták működtek területén, és számos helyen (Bakonybél, Szentgál) szerszámkészítő paraszti-specialista központ alakult ki (gereblye-, favilla-, talicska- stb. készítés). Falvainak jelentős haszna származott az erdei gyűjtögetésből és legeltetésből is. A bakonyi népélet hiteles szépirodalmi értékű feldolgozására Eötvös Károly vállalkozott. – Irod. Rómer Flóris: A Bakony (Győr, 1860); Eötvös Károly: A Bakony (I–II., Bp., 1909); Wellner Ernő: A Bakony gazdasági életének földrajza (klny. Pécs, 1937); Tálasi István: Adatok a Bakony erdei életéhez (klny. Bp., 1942); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Vajkai Aurél: Bakony (részletes irodalommal, Bp., 1959).

Bakonyi kanászok pihenője. A múlt század végéről származó ábrázolás.

Filep Antal

Bakonyalja: a → Bakony É-i, ÉNy-i előtere. Dombos erdőkben viszonylag gazdagabb vidék, amely átmenetet alkot a → Kisalföld déli peremterülete felé. Vásárosközpontja Pápa. A honfoglaló magyarság a földrajzi nevek tanúsága szerint jelentékeny szláv szigeteket talált a Bakonyalján. Ezek az Árpád-kor folyamán felszívódtak. A török hódoltság alatt erősebben elpusztult lakossága magyar, szlovák, német települőkkel egészült ki a 18. sz. folyamán. A terület 15. sz. végi lakossága hamarosan prot.-sá vált. Az ellenreformáció időszakában mind a ref., mind az ev. gyülekezetek közül több kénytelen volt e vidékről elköltözni. Ny-i előterében sajátos arculatú kistáj a Somló környéke Somlóvásárhely központtal. Történeti borvidékeink között előkelő helyet foglal el.

Bakonyalja: utcakép Bakonygyirótról (Veszprém m.)

Filep Antal

bakonyi cifraszűr: a → szűrfajták között a legrövidebb és a legbővebb. Egész Veszprém megye erdős tájain viselték a pásztorok, fiatal cselédek, zsellérek, de a szegénylegények is. Gallérja is a legnagyobb, és majdnem olyan hosszú, mint maga a szűr. Mivel oldalai homorúak, e gallér sarkai hegyesek voltak, „fecskefarkú”-nak is nevezték őket. Rövid ujjait kerek posztódarabokkal befenekelték. A bakonyi kanászok ugyanis derekukon nem viseltek készséget (→ pásztorkészség), mint az alföldi pásztorok, kisebb használati tárgyaikat a szűr ujjában tartották. Oldala → aszajból és → pálhából állott, és lefelé erősen bővült. Mivel a kanászszűr igen bő volt, az egyik vállon lecsúszott. Hetyke legények így is viselték. Elöl szíjcsat tartotta össze a bakonyi cifraszűrt, amely néha → sallangos volt, s a sallangot a háton átvetve viselték. A bakonyi cifraszűr díszítése főképpen a cinóberpiros szegés és a rátét. Színhatása a vörös szegéseken, foltokon és díszítményeken nyugszik. Nagyobb piros posztófoltot az oldal és a pálha összetoldása fölött találunk H betű formában. Ennek alakja és mérete állandó és nem hiányzik egyik dunántúli cifra kanászszűrről sem. Leggyakoribb rátét a tulipán. A rátét gyakran feketével kontúrozott. A késői darabokon egyre gyakoribb a fekete díszítmény. Feketék voltak a szűr alján levő csíkok és a → patkónak nevezett díszítmény. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések, I. A cifraszűr (Bp., 1930); Palotay Gertrúd: Szűrhímzés-öltésmódok (Népr. Ért., 1930).

Bakonyi szűr díszítésének részlete (1890). Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

bakonyi kanászkalap: → kalap

bakonyi pásztorkodás: a Bakony erdeje régtől fogva alkalmas volt az állattartásra, makkot termő fáival kedvezőbb volt a disznó, mint más állat takarmányozására. Már a korai vaskori sírokból malaccsontok kerültek elő. A 11. sz.-ból okleveles adatok szólnak a bakonyi disznótartásról, juhászatról. A bakonyi állattartásra a nagy egyházi és világi uradalmak mindenkor befolyással voltak, annak fejlődését irányították, így a népi → pásztorkodás hamar átvette a gazdasági élet újításait. De ugyanakkor a pásztor megtarthatta, sőt gyakorolhatta hagyományos eljárásait. A 16–17. sz.-beli összeírások több községnél feljegyezték, hogy legelőjük az erdőben van. A rideg tartásnál (→ külterjes állattenyésztés) a Bakonyban régebben az állatok egy részét télen kint az erdőben aklokban, ólakban tartották. Tájfajtája volt a bakonyi disznó, sovány, nagy sörtéjű, a vaddisznóhoz hasonló vad természetű állat, a hazai vaddisznó megszelídítéséből keletkezett, de már régóta balkáni sertésfajokkal keveredett. A múlt században évente kb. 150 000 darab disznót teleltettek ki az erdőben, a makkon meghizlalták (→ makkoltatás), s így hajtották tovább nyugat felé. – A bakonyi juhtartás a múlt század elején kezdett elterjedni nagyobb mértékben, új tájfajta, a merinói jelent meg a nagybirtok közvetítésével, s ez az egész juhászatot átalakította. Lovat elsősorban az uradalmak tartottak. A kecskét a 18. sz.-tól erdővédelmi okokból tiltották. A múlt század második felében a gabonakonjunktúra hatására a földművelés az állattartás rovására terjeszkedett. A legutóbbi időkben az állatok egyik részét tavasszal hajtják ki, és e rész késő őszig kinn marad az erdőben, a legelőkön. Delelésre ágakból, deszkából készített kerítésbe (→ esztrenga), éjjelre lábakon álló, szalmával fedett fészerbe zárják. Az állatok másik részét naponta hajtja ki a pásztor. A pásztorok a múltban külön rendet képviseltek, a helybeli gazdaréteggel társadalmilag nem keveredtek. A pásztorok rangsorában a juhászok álltak elöl. – Irod. Eötvös Károly: A Bakony (I–II., Bp., 1909); Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn., 1939); Wellner Ernő: Tanulmányai a Bakony erdőtakarójának átalakulásáról (Földr. Közl., 1941–43); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Vajkai Aurél: Bakony (Bp., 1959).

Vajkai Aurél

bakonyi pásztorviselet: a bakonyi pásztorok hagyományos öltözete. A régi bakonyi pásztorviselet eltért a később itt lakó, javarészt kisnemesi lakosság viseletétől. Egy múlt század eleji leírás szerint a bakonyi kanászbojtár ünneplőben patyolat ingben, gatyában, selyem lajbiban, kivarrott csizmában, cifraszűrben járt. Milfajt Ferenc bakonyi betyárnak 1836-ban készült képe szerint cilinderszerű kalapja, hímzett bőrmellese, hosszú bő gatyája, cifraszűre volt. Haja hosszú, elöl két varkocsba fonva. – A dunántúli kanászszűr a többi magyar szűrnél jóval rövidebb (→ bakonyi cifraszűr). Általában tilalmazták a cifraszűrt, a zsellérek, pásztorok cifra ruházkodását. 1815-ben megtiltották a veressel kivarrt cifraszűrök hordását, a nagy karimájú kalapot. Hidegben a szűr alatt még báránybőr ujjatlan mellest, bőrködmönt, bőrnadrágot is viselhettek. Az ünneplő szűrön kívül volt hétköznapra szánt viselő szűrük kisebb gallérral. Valószínű, hogy a pásztor díszes öltözete csak az ünneplőre volt érvényes, munkára, terelésre egyszerűbb ruhát vettek föl (így pl. bocskort is). A Bach-korszakban divatos nyakravalót a juhászok tartották fenn. – A pásztor felszereléséhez tartozott oldaltarisznyája és a botja. A kanásznak volt baltája (→ kanászbalta), a gulyás, csordás gömbölyű végű görcsös furkósbottal jár. A bot végén tüskeirtó vas is lehetett. A juhász kampósbotot hordott. A számadó juhásznak sárgaréz kampó volt a jelvénye, dísze. A kampósbottal a juhász nemcsak a birkát fogta ki a falkából, hanem a botot kézbe fogva, lába közé véve, hátul azt megtámasztva, guggoló helyzetben üldögélt rajta. A mai kanász karikás ostorral és ősszel egy 4–5 m hosszú rúddal jár, az utóbbival vadalmát, vadkörtét ver le a fáról a disznóknak. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Vajkai Aurél: Bakony (Bp., 1959).

Vajkai Aurél

Bakos József (Vily-puszta, 1912–): tanszékvezető főiskolai tanár az egri Tanárképző Főiskolán, a nyelvtudományok kandidátusa (1964). Tanulmányait a debreceni tudományegy.-en végezte. Középiskolai tanár és tanulmányi felügyelő (1936–51), főiskolai tanár (1952–). Kutatási területe: comeniológia, szakszókincsvizsgálat, folklór; néprajzi-népnyelvi bibliográfiával is foglalkozik. – F. m. Bodrogköz–Hegyalja és Hegyköz néprajzi irodalma (Sárospatak, 1947); A pataki múlt hétköznapjai (Adalékok Sárospatak gazdaság- és folklórtörténetéhez, Sárospatak, 1950); Mátyusföldi gyermekjátékok (Bp., 1953); Az egri régi szőlőművelés szókincse (Folklórtörténeti, néprajzi vonatkozásokkal, Eger 1969).

bakos malom: a → szélmalom Európa-szerte ismert, a múlt század elején még hazánkban is nagyon gyakran előforduló változata, amelynek szerkezeti sajátossága volt, hogy gerenda ácsolatból (borona- vagy talpgerendás oszlopos-pilléres szerkezettel) épített rögzített alapon nyugodott a malom felépítménye és teljes gépezete. Megfelelő szélirány kiválasztása után az egész malomépületet el kellett forgatni, be kellett állítani. Az ilyen malmok felépítménye, háza gerendavázas, deszkázott oldalú volt. Hazánkban a múlt évszázad második felében teljesen eltűntek. – Irod. Lambrecht Kálmán: A magyar szélmalom (Bp., 1911); Lambrecht Kálmán: A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967).

Filep Antal

bakószekér: különlegesen erős fuvarosszekér, amelyet a múltban, pl. a 17. sz.-ban is a rézexportban használtak. Oldalai erős → bűrfákkal készültek, és a → szekérderekát gyakran elöl → rakoncával, hátul két → lőccsel támasztották meg és ládaszerűen alakították ki.

K. Kovács László

bakozás: → kecskézés

baksus: → szüret

bakszán: → bakszekér

bakszekér: vékony husángokból vagy cirokszárból összeállított, szánra emlékeztető → utánzó játékszer, amelyet a földön húzogatnak. Fő alkatrészeit két db félkörívben meghajlított pálca, egy rövidebb, villás ágú és egy hosszú, rúdnak szolgáló husáng képezi. A bakszekeret rendszerint tavasszal készítik, amikor a vessző jól hajlik. Előfordulása szórványos, főként a nyelvterület peremvidékein találkozunk vele. Elnevezése változatos: bakszekér néven északi, palóc területen ismeretes, bakcsacsa, bakcsicsa a neve Zalában (Göcsej, Hetés), bakinak mondják a Zempléni-hegység lakói. A csíki, háromszéki székelyek bakszán, bakszánka, a Brassó vidéki csángók berszán néven ismerik. A bakszekér eredetileg kezdetleges szállítóeszköz lehetett, amelyet széna, lomb, rőzse csúsztatással történő szállítására használtak. Gyermekjátékként szlovák, román, bolgár és távolabbi területeken is megtalálható Európában, elsősorban hegyvidékeken. – A bakszekér szó Gömörben és Vasban a kétkerekű kordé, a Répce vidékén, Vasban a → targonca megnevezésére használatos. Bakszánnak a székelyek valódi ’faeregető’, ’erdőlő’ szánokat is neveznek. Ez utóbbiakat nevezik még bakontának, bakócának is. – Irod. Bödei József: Adatok Zalabaksa gyűjtögető gazdálkodásához (Népr. Ért., 1943).

Nyers vesszőből kötött bakszekér (Gömör m.)

Bakszekér, a rugalmas szállítóeszközök őse

Bakszekérrel játszó kisfiúk (Bernecebaráti, v. Hont m.)

Paládi-Kovács Attila

bakter <bajor-osztrák Wächter ’éjjeliőr’ szóból>: éjjeliőr. A múlt században még minden faluban volt bakter. Éjjel járta a falu utcáit. Kis verseket mondva óránként kiáltotta az időt. Erdélyben és a Csallóközben a verseket énekelték. A baktert a község fogadta meg, hatalmának jelvénye az alabárd vagy más védekező szerszám, amely általában szintén a község tulajdona volt. Bére évenként minden házból egy kenyér, kevés gabona s pár forint. Bakternek általában nagy családos, de a nehéz munkát már kevéssé bíró 50–70 éves ember ment el. A bakternek elsősorban becsületesnek és ébernek kellett lennie, mert éjszaka az egész falu biztonsága, nyugalma, vagyona felett őrködött. Nagyobb városokban több bakter volt, az utcákat felosztották egymás között. Fatelepek, raktárakkal rendelkező kereskedők, üzemek külön fogadtak maguknak baktert. Ezek már nem jelezték az időt, csak a meghatározott területre, értékekre vigyáztak, bérüket pénzben kapták. A bakterság a nyugati középkori városok szervezett közbiztonságának, éjjeli őrségének mintájára terjedt el a magyar nyelvterületen. Az utolsó bakterek az 1930-as évekig teljesítették szolgálatukat. (→ még: bakternóta, → elöljáróság) – Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Szomjas-Schiffert György: Hajnal vagyon szép piros (Énekes virrasztók és órakiáltók, Bp., 1972).

Morvay Judit

bakterlámpa: éjjeliőrök szolgálatban használt lámpása. A közvilágítás általánossá válásáig a sötétedés után közlekedőknek kötelességük volt lámpással járniuk jószándékuk kifejezéseként is. Mind az éjjeliőrök, mind a sötétedés után közlekedők számára a viharlámpák (→ petróleumlámpa) elterjedéséig a faléckeretes, üvegfalú, függeszthető lámpák voltak a legcélszerűbbek, melyekben gyertya vagy mécs világlott. A bakterlámpákhoz hasonló szerkezetű, de méretben lényegesen nagyobb és igényesebb kivitelű lámpásokkal világítottak az éjszakai időben intézkedő közigazgatási tisztviselőknek, falusi bíróknak, mezővárosi, városi főbíróknak. Példaként említhető a hódmezővásárhelyi bíró lámpása, amely egy fennmaradt fénykép tanúsága szerint olyan nagyméretű volt, hogy két legény hordozta rúdon. A bakterlámpa is, a bírói lámpás is a szolgálatát ellátó hivatalos személy tekintélyét is kifejezte, hivatalosságát szimbolizálta.

Filep Antal

bakternóta, bakterkiáltás, baktervers, éjjeliőr-ének: a munkadal egy történelmi válfaja, éjjeliőrök szabályos időközökben előadott, rendszerint versbe foglalt gyakorlatias, vallásos, esetleg személyes vonatkozású éneke. A szervezett éjszakai őrködés s vele együtt a bakternóta német földről került hozzánk. A 15–16. sz.-tól adataink, a 18. sz.-tól szövegeink is vannak. A szokás általánosan, de nem mindenütt terjedt el; a századfordulón szűnt meg. A bakternóta a várvirrasztókkal és a → hajnalénekekkel rokon. Idegen dallama és szövege az idők folyamán, főként falusi környezetben fokozatosan megmagyarosodott s egyben meg is rövidült. A szövegek eléggé egységesek. 1–2 órás időközökben hangzottak fel (Nyolcat ütött már az óra ... stb.), az éjfélt általában kihagyták (Éjfélt többet nem kiáltok…). Időközben gyakorlati (A nyugvóhely készítendő; Tűzre-vízre vigyázzatok!) és vallásos (Imádkozva feküdjetek!) tanácsokat adtak, esetleg személyes vonatkozást szőttek bele (Ügyelek, ha tüzet látok…). A Jászságban az óraütések után a toronyőr mondta el a megfelelő bakternótát. Esztergom és Sopron m.-ben egyéb alkalmi (karácsony, névnap, farsang) bakternóták is elhangzottak; Szegeden a → katekizmusi énekkel fonódott össze. A 19. sz. óta több diák-paródiáját ismerjük. – Zenei szempontból a szerkezet és modalitás eltérő vonásai mellett is összetartozó csoport. Egybefogója egy jellegzetes dallamfordulat: az első sor végének lehajló kvartlépése („Rufmotiv”). Magyar területen az anyag egy része: 1. egy sor ismétlése, egyszerű, kiáltás jellegű tenorrecitáció (→ recitatív). Az egyes sorok a tenorról lehajló, gyakran szándékosan nem tiszta intonációjú kvarttal végződnek. – 2. Más típusoknál (ezek képviseltetnek legnagyobb számmal) a bakternóta két eltérő tartalmú dallamsor kapcsolódásából áll, a sorpárok rendszerint többször egymás után hangzanak el. A kezdősor végi kvart különböző tonális összefüggésekbe kerül. Leggyakrabban a záróhang szextje és terce vagy kvintje és szekundja (do: La-mi vagy szó-re). Az első sor e típusokban is legtöbbször recitatív, „tenor”-ja a jellegzetes kvart-hangköz alsó vagy fölső lépcsője. Míg kezdősorként mindig a kvart-ugrást tartalmazó szerepel, esetlegesebb, hogy a két sor közül melyik hangzik utoljára. Előfordul, hogy ismét az első. Ilyenkor a bakternóta legkötöttebb, zárt strófába rögződött rokon dallamához hasonló képlet keletkezik. – 3. E strófás ének a szövege és címe alapján is ide kapcsolódó Ó fényességes szép hajnal (Hajnali ének Boldogasszonyról, Cantus Catholici, 1651; latin változata az O aourora lucidissima kezdetű kanció; más magyar szöveggel, de idevágó nótautalással már 16. sz.-i forrásból), mely egyházi → népénekként, de hajnalhirdető funkcióban is szerepelt. Dallamában megtalálható a kezdősor jellegzetes kvartlépése, s további fordulatanyaga, bár az előbbi típusokénál melodikusabb, szintén rokonságot mutat azokkal. Formája (3 soros), kadenciái, hangneme (fríg) rögződtek. A három elterjedt fajtán kívül a bakternóta szórványosan még egyéb változatokkal is szerepel, ezek között ereszkedő, oktávterjedelmű dallamok is előfordulnak. – Az anyag mindegyik rétegéhez kapcsolódnak zeneileg megfelelő s rokon funkciójú típusok az európai hagyományból. (1. és 2.: főleg német nyelvterület, 3.: cseh, szlovák, morva, lengyel, sőt norvég változatok a német mellett.) A történeti kutatások mind a zenét fenntartó szokást, mind a dallamot középkori eredetűnek tartják. – Irod. Wichner, J.: Stundenrufe und Lieder der deutschen Nachtwächter (Regensburg, 1897); Csomasz Tóth Kálmán: A tizenhatodik század magyar dallamai (Régi Magyar Dallamok Tára, I., Bp., 1958); Szomjas-Schiffert György; Énekes éjjeliőrök a falu társadalmában (kandidátusi értekezés, kézirat, Bp., 1969); Szomjas-Schiffert György: Hajnal vagyon, szép piros (Énekes várvirrasztók és órakiáltók, Bp., 1972).

Bakternótát fújó karcagi bakter (Múlt század végi ábrázolás)

Katona. ImreSzendrei Janka

bakugrás: → mozdulatutánzó játék

bál, báld: a → táncalkalmak egyik nagy csoportjának összefoglalása. Elnevezése az olasz ballo, balare <’táncolni’> szóból ered, s feltehetően francia–német közvetítéssel jutott Mo.-ra. A bálok mindig szervezettek és zártkörűek. Ez ünnepélyességükben és egyéb formaságokban is megnyilvánul: meghívók küldése (→ bilétes bál), rendező bizottság (→ táncrendezés), a → tánchely feldíszítése (pl. → szüreti tánc), a polgári társastáncok nagyobb szerepe (→ kontratánc, → túrtáncok), a polgári hatást tükröző → táncillem. A (bálokat rendszerint a naptári év jeles napjain (karácsony, farsang, húsvét, május első vasárnapja, pünkösd, búcsúkor), nagyobb munkaalkalmak végén (aratás, → aratóünnep, szüret) rendezték meg. Katonai bevonulás előtt tartották a regrutabálokat. Zártkörű bálok voltak az ún. páros és nős bálok, amelyekre a legények jegyesükkel, ill. a fiatal és középkorú házasok mentek el. A korcsoportok is szerveztek bálokat, sőt a bálozás ünnepi rendjét egyenesen áthatja a → korosztályok szerinti tagolódás. Ezért vannak farsangkor → gyermekbálok, serdülőbálok (puhabbál, → dudabál), legény- és leánybálok, ahonnan kizárták a külön mulató házasembereket, férjes asszonyokat. Az ún. batyus bálokon a meghívottak batyuba kötött élelemmel jelentek meg, amelyet az éjféli táncszünetben közösen fogyasztottak el. A bálok keretében a társadalmi rétegződés is érvényesült. Foglalkozás szerinti bálok: cselédbál, iparosbál, pásztorbál, tűzoltóbál. Az iparosbálok szokásai a céhes hagyományokhoz kapcsolódtak. A bál elnevezést a táncalkalmak spontán, kötetlenebb formáinál is használják, de azok természetét, lazább keretét, hangulatát jelzője fejezi ki (→ citerabál, → padkaporos bál, → szabad bál, → taposóbál). A bálokat a 18. sz.-ban általában bérelt házaknál tartották, később azonban a kocsmák, vendéglők helyiségeiben, sátorral fedett udvarain zajlottak le. – A legnagyobb számú és legváltozatosabb bálokat a legények csoportjai szervezték (→ legénycéh, → legényélet). Ők gondoskodtak a lányok ünnepélyes meghívásáról, a zenészek felfogadásáról és a bál rendjéről. A bál hagyománya máig eleven. – Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Fejér megyei népi táncok. I. Alapi táncok (Alba Regia, 1960); Ruitz Izabella: A parasztifjúság társasélete a Bódva vidékén (1880–1950) (Ethn., 1965–1966).

Németh ImrePesovár Ferenc

bála: → haltartósítás

Balassa Iván (Báránd, 1917–): etnográfus, a Magyar Mezőgazdasági Múz. főigazgató-helyettese (1966–), a történelemtudományok (néprajz) doktora (1966). A debreceni tudományegy. bölcsészettudományi karán doktori és tanári oklevelet szerzett (1940). A debreceni egy.-en (1938–), a kolozsvári egy.-en gyakornok (1940–), a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múz. (1941–), majd a bp.-i Néprajzi Múz. (1944–) muzeológusa, osztályvezető, később főig., a sárospataki Rákóczi Múz. ig.-ja (1956–), a Művelődésügyi Min. osztályvezetője (1961–). Szerk. az Ethnográfiát (1949–56), a Magyar Népművészetet (1950–54), a Néprajzi Múz. Értesítőjét (1954–55), a Sárospataki Rákóczi Múz. Füzeteit (1956–60), a Magyar Mezőgazdasági Múz. Közleményeit (1969–70). A Magyar Néprajzi Társaság titkára, alelnöke, majd ügyvezető alelnöke (1969–), a Mezőgazdasági Múzeumok Nemzetközi Szervezetének alelnöke (1969–71). A magyar földművelés néprajzi és nyelvészeti problémáival foglalkozik. A folklór területén elsősorban a temetők néprajzáról és a mondákról írt, de érintette az agrárproletár mozgalmak kérdését is. A népi díszítőművészet területén elsősorban a pásztorfaragásokkal foglalkozott. Számos tanulmányt írt a magyar néprajz egyes korszakaival és jeles egyéniségeivel kapcsolatban. Az egyetlen mo.-i középiskolai néprajzi tankönyv szerzője. – F. m. A debreceni cívis földművelés munkamenete és műszókincse (Debrecen, 1940); Magyar néprajz (A mezőgazdasági középiskolák III. osztálya számára, Bp., 1947); A Néprajzi Múzeum favilla-gyűjteménye (Bp., 1949); Földosztó mozgalom a Bodrogközben 1898-ban (Sárospatak, 1956); Vezető a sárospataki várban (Sárospatak, 1960); A magyar kukorica (Bp., 1960); Karcagi mondák (XI., Bp., 1963); Magyar népi díszítőművészet (társszerzőkkel, kínaiul, Peking, 1963); Földművelés a Hegyközben (Bp., 1964); Ethnographische Sammlungen der Museen in Ungarn (Szolnoky Lajossal, Bp., 1964); A múzeumi kiállítások tudományos előkészítése (Bp., 1964); Magyar Múzeumok (Béni Gyöngyivel, Bp., 1969); Az eke és a szántás története Magyarországon (Bp., 1973); Lápok, falvak, emberek (Bp., 1975).

Balassa M. Iván, Márton (Debrecen, 1943–): néprajzkutató. A Néprajzi Múz., majd a Szabadtéri Néprajzi Múz. munkatársa. Tanári és muzeológusi oklevelet (1967) és bölcsészdoktorátust (1968) a bp.-i tudományegy.-en szerzett. Kutatási területe a népi méhészkedés és építkezés. Tanulmányai szakfolyóiratokban jelentek meg.

Balaton-felvidék: a Balaton É-i partján emelkedő, a → Bakony déli előterét képező hegy- és dombvidék irodalmi eredetű neve. A honfoglalás óta sűrűn megtelepült magyar lakosságú táj jelentős, jó részben paraszti birtoklású történeti borvidékkel. A török hódoltság alatt megfogyatkozott népességét elsősorban magyar és kisebb részben német telepesek egészítették ki, az utóbbiak egy része a Bakony területéről másodlagosan települt át a 18. sz. második felében. A Balaton-felvidéken jelentős számú kisnemesi eredetű paraszti lakosság él, amelyet fejlett, polgárosult népi kultúra jellemez. A Balaton-felvidék déli felét változó kiterjedésben a → Balaton-mellék részeként tárgyalják némely szakirodalmi források.

Balaton-felvidék: falukép a múlt században épült lakóházakkal (Sóly)

Balaton-felvidéki ház (Kővágóörs)

Filep Antal

Balaton-mellék: A Balaton és a Kis-Balaton szűkebb környezetét némely források változó kiterjedésben Balaton-mellék megnevezéssel tárgyalják. Mind természeti, mind gazdasági-földrajzi, mind történeti-néprajzi vonatkozásban heterogén együttes, részei a szomszédos tájak szerves tartozékai. A Balaton-mellék fogalmának fenntartását elsősorban idegenforgalmi szempontok indokolják. – Irod. Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül (I–II., Bp., 1901); Jankó János: A Balaton melléki lakosság néprajza (Bp., 1902); Vajkai Aurél: Balatonmellék (részletes irodalommal, Bp., 1964).

Balaton-melléki, tihanyi lakóház homlokzata, a kőépítkezés jellegzetes példája

Filep Antal

Balaton melléki viselet: a Balaton-parti lakosság öltözködése. A Balaton északi és déli partján lakók öltözete közt már a múlt század első felében különbségek jelentkeztek, a Balaton-felvidék népének ruházata már akkor részben a polgárosodás útjára lépett. De meglehetős különbségek voltak a nemes községek és a jobbágyfaluk lakóinak ruházata közt is. A nemes helységekben a férfiak kék, „magyaros” öltözetben jártak, a nők pedig, különösen a fiatalok divatosan, „városiasan” igyekeztek öltözködni. A jobbágy szűrben, ködmönben járt; a férfiviselethez tartozott az ing, a bő, nagy rojtú vászongatya, a nagy karimájú kalap, a bunda vagy a vörös posztórátéttel díszített fehér szűrköpönyeg. A férfiing csak derékig ért. Szerették a minél több szélből készült gatyát. Az ing fölé kék vagy fekete posztómellényt (pruszlikot) húztak, ennek háta zsinórozott volt. A pruszlik fölé került a különböző formájú és nevű kabát, a dolmány és a posztó mándli. Télen hímzett és bőrrátétes birkabőr → ködmönt (kisbundát, bekecset) viseltek. A szűcsipar termékeit jobbára Somogyban készítették. A ködmönt férfi-nő egyformán viselte, különösen a női ködmönök voltak gazdagon hímzettek. A → suba viselése a századfordulón már eltűnőben volt. A legszebb ruhadarab a → cifraszűr volt. A pásztorok még a századfordulón is bocskorban járhattak, de elterjedt a csizmaviselet. – A múlt század közepén a férfiaknál divat volt a hosszú haj, csimbókos hajú férfi még századunk elején is akadt. Változatos volt a kalapviselet, régebben a széles peremű vagy cilinder formájú kalap volt a divatos, ilyent elsősorban pásztorok viseltek. Télen a báránybőr süveg, helyenként a vidrabőr sapka terjedt el. A pásztorviselet részben különbözött a falusiak viseletétől, lényegében azonos volt a → bakonyi pásztorviselettel. – A régi női viselet egy érdekes darabjáról, az asszonyok nagy, asztalkendő módjára összehajtott és az arcot beárnyékoló, hátul a vállra boruló fejkendőjéről legkorábban 1818-ból van adatunk. E mediterrán jellegű női fejviselet a múlt században a Dunántúl nagy részén elterjedt. A péntő (→ pendely) szoknyaszerű fehér vászonruha. Fölé öltötték a szoknyát. A szoknya és pruszlik összedolgozásából lett a köcölle, amelyet már hosszú női inggel viseltek. Később megjelent a női ujjas, a rékli és a kacabajkó. Jobb módú asszonyok prémes mentét hordtak. Bikessy 1820-ból származó, balatonfüredi női viseletet ábrázoló rajzai szerint már akkor elterjedt a színes harisnya s a női félcipő. A bő szoknyás viseletet is hamar a polgárosult szűk szoknya váltotta fel. De a Balaton környékén bizonyos népviseleti rezervátumok találhatók, ahol a régebbi népviselet bizonyos darabjai napjainkig fennmaradtak. Ilyen népviseleti rezervátum Sármellék, Zalavár és környéke, itt megmaradt a bő szoknyás, ingvállas, főkötős viselet. A legszembeszökőbb darab az igen díszes fejkötő. – Nagy hírnévre tett szert a somogyi oldalon négy (eredetileg horvát-szlovén telepítésű) falu, Tótszentpál, Varjaskér, Buzsák, Táska hímzése és rátétes munkája. – Irod. Jankó János: A Balaton melléki lakosság néprajza (Bp., 1902); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (III–IV., Bp., 1911–12); A Balaton környék népművészete (Balatoni könyvek, II., Bp., 1943); Vajkai Aurél: Balatonmellék (Bp., 1964).

Vajkai Aurél

balavásári hímzés: a Kisküküllő mentén fekvő három község: Balavásár, Egrestő és Kelementelke sajátos vászonhímzése. Csak piros színben ismeretes párna- és lepedővégekről. Pamutvászonra készült a → széki hímzésekhez hasonlóan, vastag hímzőszállal. Varrták szálszámolás után és láncöltéssel; mindkét esetben az alapanyagból plasztikusan kidomborodó mintát nyertek. A balavásári hímzés úgy készül, hogy vékony alapanyagra vastag fonallal igen apró öltésekkel varrják a mintát. A balavásárihoz hasonló plaszticitást csak Székről ismerünk. A szálánvarrott munkákat nem szálszámolás után készítik: a varró szinte ötletszerűen vagy gyakorlatától függően vesz tűre a vékony pamutvászonból hol több, hol kevesebb szálat. Ez az alapanyagtól félig-meddig független eljárás eredményezi, hogy végül a szálánvarrott minták sem merevek, hanem bizonyos lágyságot, kerekdedséget nyernek. A mintakincs a szálánvarrott darabokon azokhoz a mezőségi példányokhoz áll közel, melyek a hímzett felületek mellett a fehéren hagyott felületek játékával is hatást kívánnak elérni. A szabadrajzú munkákat rendesen láncöltéssel varrják. Cserépből kinövő virágtöveket ábrázolnak nemegyszer körülcsipkézett rózsákkal. A virágtöveket magukat is felső végükön csipkés füzérsor zárhatja le. A minta széles középhímből és keskeny peremből áll, melyeket vékony választóvonal határol el. A mintakincs nagyobbik részében a → mezőségi hímzésekhez, kisebb részében a → torockói hímzésekhez kötődik. Sajátos és egyben parasztos voltát a virágtövek tömött, zsúfolt alkalmazása teszi. – Irod. Palotay Gertrúd–Szabó T. Attila: Ismeretlenebb erdélyi magyar hímzéstípusok .(Népr. Ért., 1941).

1. Párnavég, piros, fonottas hímzéssel (19. sz. második fele)

2. Párnavég, piros láncöltéses hímzéssel, virágtöves mintával (19. sz. második fele)

3. Az előbbi részlete.

4. Párnavég részlete, piros fonottas hímzéssel (19. sz. második fele)

5. Párnavég részlete, piros fonottas hímzéssel (19. sz. második fele). 1–5. Bp. Néprajzi Múzeum

Balavásári hímzés Láncöltéssel varrott párnavég. Néprajzi Múzeum, Budapest

Fél EditHofer Tamás

Balázs-járás: Balázs-napi (febr. 3.) adománygyűjtő, → köszöntő szokás. A 17. sz.-tól a tanító javadalmának felsorolásában gyakran találkozunk a Balázs-napi koledával, kantációval (Blasius-cantatio), vagyis a Balázs-járással. Rozsnyón 1670-ben a Balázs- és Gergely-napi ajándékot említik, egy galgagutai (Nógrád m.) jegyzőkönyv elmondja, hogy Balázs-napkor a kántornak énekkel kell körüljárnia a falut. Úgy látszik, hogy kezdetben a Balázs-járás alkalmával a tanító tanítványaival járta sorra a falut, majd később már csak a fiúk jártak házról házra, elmondták éneküket, ezután ajándékot kaptak, ez a tanítót illette. A Balázs-járáskor mondott ének legrégibb szövege 1650 tájáról való, amelyet a gyöngyösi Ferenc-rendi kolostor könyvtára egyik kötetének tábla melletti védőlapján találtak. Az 1711-ből származó feljegyzés a „tót mester uraimék által behozatott” Balázs-napi ugrálást említi. A szokás a szlovák nyelvterületen, Cseh- és Morvao.-ban egyformán elterjedt volt. Cseho.-ban már a 14. sz.-i adatok megemlékeznek róla. Feltehető, hogy morva vagy szlovák közvetítéssel került hozzánk. Nálunk legtovább, kb. a századfordulóig főleg a Dunántúlon és az északi területeken gyakorolták. Az Ipoly mentén az iskolában gyülekeztek a fiúgyermekek, onnan indultak és minden házba betértek, ahonnan gyermek járt iskolába. Hosszú vasnyársat is vittek magukkal, amelyet a padlásba szúrtak, majd a nyársvivő körül járva énekelték a gyöngyösi szöveg töredékes változatát. A tanító részére szalonnát, babot, kolbászt, lisztet stb. kaptak. A tanító néhány nap múlva a gyermekeket megvendégelte, ezután dudára táncoltak. Sümegen a balázsjárók hatan voltak: a generális, a püspök, a kapitány, a mester, a diák és a paraszt, s napszálltakor indultak útnak. A Somló vidékén a Balázs-járás az újonc iskolás gyermekek összegyűjtését célozta. Három-négy 10–14 éves fiú – az első püspöki süveggel a fején, a másik csákóval és fakarddal vagy nyárssal, a harmadik kosárral a kapott ajándékok számára – az iskolaköteles gyermekek családjaihoz látogattak. Verset mondtak, majd ajándékot kaptak. – Irod. Varjú Elemér: Balázsjáró 1650 tájáról (Ethn., 1915); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Manga János

Balázs napja: február 3., Szent Balázs püspök és vértanú ünnepe. A Legenda Aurea szerint Balázs egy özvegyasszony fiát, akinek torkában megakadt a halszálka, imájával mentette meg a fulladástól. Az özvegy asszony étellel és gyertyával fejezte ki köszönetét a püspöknek. A szent neki és mindenkinek, aki a templomba gyertyákat vitt, jólétet és egészséget ígért. Úgy vált szokássá, hogy szükség idejében a szentnek gyertyákat áldoznak. A 6. sz.-ban a püspök nevét már a torokfájás gyógyítójaként emlegették. Emlékére alakult ki az a szokás, hogy a nép az áldozatra szánt gyertyákat a torka elé tartotta, miközben egészségéért imádkozott. Később ezt a szokást az egyház szertartásként gyakorolta, nálunk balázsolás vagy balázs-áldás néven. Az esztergomi rituale (szertartáskönyv, Velence, 1505) erre a napra az alma megáldását is előírja (→ szentelmények). A néphit mind a balázs-áldást, mind a szentelt almát a torokfájás elleni védekezésként tartotta számon. Apátfalván, Csanád megyében szokásban volt, hogy azok, akik a templomban balázs-áldásban részesültek, az otthon maradottak torkát is megsimogatták, hogy őket is kerülje el a torokfájás. Zalabaksán a szentelt almával, Parádon az alma héjával füstölték a torokfájóst. Németo.-ban a 13. sz.-tól kezdve Balázs napján vizet szenteltek. A templom elé hajtották az állatokat és → szenteltvízzel meghintették. A libákkal és tyúkokkal szenteltvizet itattak, hogy a tolvajoktól megvédjék őket. Ezen a napon tartották a → Balázs-járást. – Irod. Koren, Hans: Volksbrauch im Kirchenjahr (Salzburg-Leipzig, 1935); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938).

Manga János

Báldy Flóra, Bellosics (Baja, 1901–): ny. iskolaigazgató, néprajzkutató. Kutatási területe a D-mo.-i magyar és délszláv díszítőművészet, különös tekintettel Bácskára és Baranyára. Cikkei és tanulmányai hazai tudományos folyóiratokban és évkönyvekben jelennek meg. – F. m. Népi takácsok Nagybaracska és környékén (Baja, 1968).

balekavatás: → legényavatás

bálgazda: a táncokat rendező bizottság tagjainak egyik táji elnevezése, amely ÉK-Mo.-on (Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár m.) használatos (→ táncrendezés). A bálgazdaságot 5–6, arra rátermett legény vállalta. A bálgazdák intézték a táncok, bálok megszervezését, a → tánchely kiválasztását és feldíszítését, a zenekar fogadását, a meghívók küldését (→ bilétes bál), belépődíjak szedését, a szomszédos falvakból érkezett vendégek fogatainak az elhelyezését stb. A bálgazdák végezték a hírverést is. A bál előtt a bálgazdák elmentek a zenészekért és dalolva, táncolva vezették őket a tánc helyére. A zenészek vacsorájáról is a bálgazdák gondoskodtak. Gyakran külön zenebírót is választottak maguk közül. Az erősebbeket és nyugodtabbakat jelölték erre a feladatra. A zenebíró feladata volt a zene, ill. a táncrend irányítása és a zenészek körüli rend biztosítása. Gyakran a zenebírói tisztségre egy idősebb, tekintélyes, erős férfit kértek fel a bálgazdák. A bálon részt vevő idegen legények részére a bálgazdák kértek fel táncost, még pedig úgy, hogy megtáncoltatták a legény előtt a leányt, megcsillogtatva annak tánctudását és csak azután adták át. ÉK-Mo.-on a bálgazdák a → tánciskolák hatására a századforduló idején számos polgári rendezési szokást és táncszabályt vettek át. – Irod. Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Pesovár Ferenc

balinháló, őrháló: kb. 70 m hosszú, 2 m mély, vékony fonalból kötött, 50– 80 mm szembőségű, gyengén ólmozott, a víz felső rétegében járó → futóháló. Általában két halász egy ladikról használja. Kutyával, úszóval eresztik a hálót a vízfolyásra keresztbe. Belső végét az úszó viszi, a part felőlit a ladik húzza. Vizen szedik a ladikba, a halak fennakadnak a háló szemeiben. Egy hálóeresztés egy rina. A század elején a Bp. feletti Duna-szakaszon a balinhálónak egysoros változatát használták, vagyis a háló egyetlen léhésből állt. Majd – főleg Vác és Újpest térségében – → tükörhálót szereltek a háló belső felére, s a tükör nélküli részt galancninak nevezték. A Bp. alatti szakaszon a balinháló teljes hosszában tükrös, ilyenkor a tükörháló szembősége 20 mm, a léhésé 40–50 mm. Főleg a Dunán használatos, tiszai változatát dunahálónak is nevezik, ami az átvételre utal. Gyakori, hogy a tükrös változatot erősen ólmozva → kecsegehálónak használják. (→ még: kerítőhalászat) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Solymos Ede

Bálint Sándor (Szeged, 1904–): etnográfus, ny. egyetemi tanár, a történettudományok kandidátusa (1962). A szegedi tudományegy.-en bölcsészdoktori (1926) és középiskolai tanári (1927) oklevelet szerzett. Egy.-i magántanár (1934), a szegedi egy. tanára (1947–65). Kutatásainak területe az alföldi népélet, Szeged története, művelődés- és irodalomtörténete, elsősorban néprajza és a r. k. vallási néphagyomány vizsgálata. Cikkei a szakfolyóiratokban jelentek meg. – F. m. Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Egy magyar szentember. Orosz István önéletrajza (kiadta: B. S., Bp., 1942); Szegedi szótár (I–II., Bp., 1957); Szeged városa (Bp., 1959); A szegedi paprika (Bp., 1962); Szeged népe (Bp., 1965); Karácsony, húsvét, pünkösd (Bp., 1974); Tombácz János meséi (Bp., 1975); Szeged reneszánszkori műveltsége (Bp., 1975). – Irod. Péter László: B. S. munkássága. Válogatott bibliográfia (Ethn., 1974).

Balla (Marci) János (Magyardécse, 1899–): mesemondó kiváló nyelvkészséggel, költői és előadói képességekkel. 25 meséjével, melyet unokaöccse, Balla Tamás gimn.-i tanuló jegyzett le, megnyerték a Pionir c. romániai magyar gyermeklap 1967-ben kiírt népmesegyűjtő pályázatát. Balla (Marci) János az ún. motorikus mesemondók közé tartozik, aki meséit minden szereplő helyett eljátssza, hangszínnel, hangerővel, mozdulatokkal, mimikával megjeleníti. Meséit erősen lokalizálja: a cselekmény Magyardécsén és környékén játszódik, vagy innen indul ki és a mesevilágban folytatódik és fejeződik be. – Irod. Fehér Virág és Fehér Virágszál. Magyardécsei népmesék (Mesélte Balla János, gyűjtötte Balla Tamás, szerk. és az utószót írta Faragó József, Bukarest, 1970).

Kovács Ágnes

Balla Péter (Hajdúszoboszló, 1908–): zenetanár. Tanulmányait a Nemzeti Zenedében és a Zeneművészeti Főiskolán végezte (1937). A Néprajzi Múz.-ban (1932–), a Ref. Egyetemes Konventnél (1938–), a Népművészeti Intézetben (1952–) működött, utóbb hegedűtanár (1958). Népdalgyűjtéssel, a dalok népszerűsítésével foglalkozik. – F. m. Szegedi kis kalendárium (Szeged, 1935); Kis magyar daloskönyv (Bp., 1938); A magyar népdal kis tükre (Bp., 1943); Dalolj velünk (Északmagyarországi népdalok, Miskolc, 1956).

ballada: a középkorban kialakult epikai-lírai műfaj. Előzményei föltételezhetően a klasszikus ókori kultúrában kereshetők. Elnevezése középkori gyökerű. Egyrészt a speciális dalforma balade (ballade) nevével rokon, amely a 13. sz. végén Ny-Európában (francia, olasz, provanszál stb. nyelvterületen) egyszólamú refréndalformát jelentett és körtáncokhoz kapcsolódott. Másrészt az óangol ballad elbeszélő dal nevével rokonítható. A ballada szóhasználat mai értelemben irodalmi eredetű, először 1795-ben Percy alkalmazta. A magyar nép „hosszú ének”, „történet”, „történetes ének”-ként nevezi a balladát, másutt „régi ének”, „öreg ének” stb. kifejezések ismeretesek. Mo.-on a 19. sz. közepe óta használják, akkor még a → románc szinonimájaként. A ballada népköltészeti műfaj, az irodalmi balladák folklórminták után születtek. Így válik el a népballada mint folklóralkotás a műballadától mint irodalmi alkotástól. A ballada műfaji sajátosságai szerteágazók. Az általános megállapítások is bizonyos típusú anyagra (pl. angol, német, orosz) vonatkozóan történtek, épp ezért ellentmondásosak. A szakirodalom egyaránt balladának nevezi a 2–3 versszakos amerikai favágóballadákat és a több száz soros délszláv balladákat, amelyek között viszont lényeges különbség mutatható ki műfaji tekintetben. Általában jellemző erre a verses epikai-lírai műfajra az eseménysor tragikus-komikus felépítettségi módja és a konfliktus kiélezett ábrázolására való törekvés, a tipikus események tömör szaggatott előadása; egyéniségek tipizált megjelenítése. Mindez a művészi általánosítás magas fokán áll, és így a ballada a népköltészetben kimagasló helyet foglal el esztétikai, poétikai tekintetben, és mindenképpen a népköltészet egyik csúcsát jelenti. – Tartalmi szempontok szerint az európai balladakatalógus megkülönbözteti az alábbi csoportokat: mágikus-mitikus balladák, vallásos tartalmú balladák, szerelmi balladák, családi balladák, társadalmi konfliktust tartalmazó balladák, sorscsapásokról, katasztrófákról szóló balladák, gyilkosság-balladák, tréfás balladák, ponya-balladák. Ezenkívül minden népnek vannak helyi balladái, amelyek a nemzeti költészet sajátos fejlődésének ismeretében értelmezhetők, így pl. a skandináv költészetben a lovag-ballada foglal el kiemelkedő helyet, a K-európai népeknél a betyár-ballada, jelentős, Amerikában a cowboy-ballada, Ausztráliában a bush-ballada stb. jelzi a balladaköltészet sokféleségét. A középkorból való Ny-európai balladák strófikus szerkezetűek voltak. Egy részük refrén-ballada, amelyet feltételezések szerint az előénekes adott elő, és a hallgató közönség a refrénnel kapcsolódott az előadásba. Az É-európai (angol, dán, feröeri, skandináv) balladánál a refrénes szerkezet a fejlődés későbbi szakaszán is jelentős. A → strófaismétlő ballada egyszerű szerkesztési módot alkalmaz, amely szerint az ismétlődő strófákban egy-egy mozzanat (szereplő, helyszín, kérdés stb.) változik, és ez viszi előbbre az eseményközlést. Strófaismétlő szerkezetet alkalmaz a keretes ballada (→ keretmese), ahol a kiinduló motívumra válasz a záró rész, a vetélkedő-balladák, valamint a talányfejtő ballada. Ez utóbbiak a középkori Ny-európai költészetre voltak jellemzőek. Számos népköltészetben nincs vagy nem általános a strófikus balladaszerkezet (román, bolgár, orosz stb.). A ballada kialakulására vonatkozóan többféle elmélet ismert: 1. a ballada az epikus költészet után, az elbeszélő hőséneket követően jelenik meg. 2. A ballada minden társadalomban egy adott fejlődési fokon létrejön, ha a megfelelő társadalmi-kulturális feltételek adottak. 3. A balladát egy meghatározott nemzet létrehozza, és onnan terjed tova a telepítésekkel, a kultúráramlatok következményeként. A magyar ballada – Vargyas Lajos szerint – a hősének után, francia hatásra terjedt el francia-vallon telepesek révén és egy új balladaközpontot képezett a 16. sz.-ban. – A magyar népballadák első feljegyzései a 19. sz. elejéről valók. Korábbi létezésüket bizonyítják a róluk szóló híradások (pl. → Fehér László 1547 és 1575), → históriás énekelőzmények (pl. Kádár István ének) és a 16. sz.-i széphistóriabeli megfogalmazások (→ Szilágyi és Hajmási, 1561 és 1571, A katonalány 1570). A kódexek, énekeskönyvek és egyéb nyelvemlékek anyagával való összevetés alapján a kutatások megállapítják, hogy a magyar balladák nyelvi arculata 16–17. sz.-i megfogalmazásra vall. De mind témájukban, mind nyelvi eszközeikben számos, ennél lényegesen korábbi elemet őriznek. Pl. a → Júlia szép leány ballada kereszténység előtti, ill. korai keresztény vallási felfogásra mutató költői képeket tartalmaz; a Kerekes Izsák ballada honfoglalás előtti kultúrára utaló kifejezéseket alkalmaz; a → Kőműves Kelemenné ballada olyan hiedelemre építi mondanivalóját, amely kereszténység előtti kultúrával függ össze. A késő reneszánsz hatása is tükröződik a balladaköltészetben. Az antik témák balladai megfogalmazása (pl. Két királygyermek; → Kis Júlia típusú balladák) és a családi, szerelmi problematika hangsúlyozott jelentkezése bizonyítja ezt (pl. „az akarata ellenére férjhez kényszerített leány” téma öt különböző balladatípusban jelenik meg). Balladaköltészetünknek ezt a rétegét, amely egyben legteljesebben képviseli a műfaj sajátosságait, klasszikus balladának nevezzük szemben a 18. sz. végétől kialakuló új stílusú balladákkal. Az előbbi csoportba tartozó régi stílusú balladák határozottabban mutatják a három műnem (líra, dráma, epika) megnyilvánulását, és így ebben a rétegben elkülöníthetők a tragikus, komikus balladák és a balladás dalok. – Az új stílusú balladák – melyek virágkora a múlt században volt – legegységesebb csoportját a betyárballadák alkotják. Ezeknek alapját a valóban létezett betyárok cselekedetei, élettörténetei képezik, az eseményeket azonban módosítva, tipizálva jelenítik meg a folklóralkotások. A K-európai betyárköltészet előzményeit a 15–16. sz.-i DK-európai hősénekköltészetben látjuk, de párhuzamai messze nyúlnak (Robin Hood-költészet, parasztfelkelések vezéreiről szóló énekek, törökellenes hősi harcokat megjelenítő költészet, távoli népek, pl. a grúzok betyárköltészete stb.). – A magyar betyárballadák hősére jellemző, hogy a valóságban útonálló, rablógyilkos személyt a népköltészet rokonszenves hősként ábrázolja, és a társadalmi igazságszolgáltatás bajnokát látja benne, őt magát „igaz betyár”-nak nevezi. De emellett megtalálható a hősök durvaságának, pénzéhségének és egyéb negatív jellemvonásának költői ábrázolása is. A betyárballadák alakulását a 19. sz. végi → ponyvák erősen befolyásolták, kifejezéskészletét egységesítették, az eseményleírást elhagyták és helyébe moralizáló, érzelmes részeket illesztettek a német rablóromantika hatására. – Az új stílusú balladák másik nagy csoportjába tartoznak a gyilkosságokat, sorscsapásokat balladaszerűen megjelenítő alkotások, amelyekben konfliktusábrázolás helyett egy tragikus, általában halállal végződő eseményt énekelnek meg. Művészi értékük nem éri el a klasszikus balladákét. Az új stílusú balladák jó része ponyvafüzetekben is megjelent, és az egész országban egységes megfogalmazásban vált ismertté. A legújabban kialakult balladák között (→ katonaballadák, kórházballadák, kivándorlóballadák stb.) különálló egységet jelentenek a → siratóballadák, amelyekben a hősök egyes szám első személyben számolnak be haláluk okáról. – A ballada előadásához a dallam szervesen hozzá tartozik, de sajátos balladadallam vagy dallamstílus nincs. Egy szövegtípust többféle dallammal lehet előadni, és ugyanazt a dallamot különböző szöveggel éneklik. A ballada előadási módja idő- és térbeli távolságoktól függően változatos. A 15. sz.-i skandináviai adatok szerint balladát még templomkertben is énekeltek tánc közben. Századunkban csak a Feröer-szigetek hagyományára jellemző a tánc. A 17. sz.-ban híres énekesek adták elő a balladát a Németalföldön. A századfordulói magyar megfigyelések a balladaénekes ünnepélyes, merev testtartását említik, amivel együtt jár, hogy a hallgatóság csak az előadás után juttatja kifejezésre érzéseit. Erre bármilyen társas összejövetelen (lakodalom, fonó, fosztó stb.) sor kerülhetett. A kötött dallamú (főleg új stílusú, giusto) balladákat közösen énekelték. A híres balladaénekesek egyben jeles → nótafák, a hagyományőrző közösségnek kiemelkedő egyéniségei. – Irod. Greguss Ágost: A balladáról (Bp., 1885); Dános Erzsébet: A magyar népballada (Bp., 1938); Hodgart, M. J. C.: The ballads (London, 1950); Ortutay Gyula: Az „európai” ballada. kérdéséhez (Kodály emlékkönyv, Bp., 1953); Gerould, G. H.: The ballad of tradition (New York, 1957); Putyilov, B. N.: Szlavjanszkaja isztoricseszkaja ballada (Moszkva–Leningrad, 1965); Vargyas Lajos: Researches into the Mediaeval History of Folk Ballad (Bp., 1967); Leader, N.: Hungarian Classical Ballads (Cambridge, 1967); Fowler, D. C.: A literary history of the popular ballad (Durham, 1968); Ortutay Gyula–Kriza Ildikó: Magyar népballadák (Bp., 1968); Kallós Zoltán: Balladák könyve (Bp., 1974); Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa (I–II., Bp., 1976).

A halálra táncoltatott lány balladája tükrös tetején

Balladaénekes a régi éneklésmód jellemző kéztartásával (Tarjányi Bálint vak gazdaember, Parád, Heves m., 1954)

Kriza Ildikó

balladás dal: átmeneti alkotás a dal és a → ballada között. A balladás dal nélkülözi a balladai konfliktust, de tartalmi és stiláris jegyei alapján közel áll a balladához. A balladás dalban az esemény egységes leírása háttérbe kerül, befejezetlen is lehet, vagy jelképek utalnak rá, más esetben éppen csak érinti a tragikus érzést kiváltó okot. A hangsúly nem az eseményábrázoláson, hanem az érzelmi tartalmon van. A középkori költészetben éppúgy megtalálható, mint a folklór legújabb kori fejlődésében létrejött alkotások között. A balladás dal a ballada műfaj epikai-lírai jellegének következménye. Jellegzetesen a hűség próbája típusú „Két gerlicé”-ről szóló alkotás, amelynek tartalma: a párját vesztett madár (a szerelmes) egyre csak siratja elrablott társát, minden vigasztalást visszautasít azzal: „nem kell nekem senki társa, senki társa, senki átka”. A balladás dalok egy része középkori motívumkincsen alapszik. Az említett példán kívül a → Pávás lány ballada, a virágok vetélkedése sorolható ide. – Irod. Sismarev, V.: Lirika i liriki pozdnyevo szrednyevekovja. Ocserki po isztorii poezii Francii i Provansza (Párizs, 1911).

Kriza Ildikó

bálmos: a juhsajtkészítéshez kapcsolódó két különböző erdélyi étel neve. Az egyik készítésénél friss édes juhsajtot lágyítanak tűzön melegítve, edényben úgy, hogy tejet, vajat vagy tejszint tesznek alá. Az olvadó sajtba többnyire kevés lisztet is kevernek. A történeti adatokban ezzel a változattal találkozunk korábban, így a fennmaradt első magyar nyelvű nyomtatott szakácskönyvben (1695), Bethlen Miklós önéletírásában stb. Ma főleg D-Erdélyben fordul elő magyaroknál és románoknál egyaránt. Puliszkával vagy kenyérrel eszik. – A másik és nyilván fiatalabb bálmosváltozat a sajtkészítésnél a sajtból kinyomott zsíros, vajas, ún. fehér savóban, a bálmosnak valóban megfőzött kukoricapép. A → savót előzőleg gyakran 2–3 napig állni, savanyodni hagyják, majd forralják, s lassan eresztve bele a lisztet, állandó keverés közben főzik meg. Előfordul, hogy a hozzá való savó neve bálmos, bálmas, s a benne főtt kukoricapépé bálmaspujszka. Magyarok és románok egyaránt készítik. A bálmos szó az ún. vlach fejős juhászat szakszókincsébe tartozik, és a magyarban valószínűleg román eredetű. Alakváltozatai hasonló jelentéssel több balkáni, kárpáti nyelvben megtalálhatók. – Irod. K. Kovács László: Adatok a bálványosváralajai fejős juhászathoz (Ethn., 1947); Vladuþiu, Ion: Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (Szerk. Földes László, Bp., 1961).

Kisbán Eszter

balogfejes vejsz: → középlészás vejsze

Balogh Ilona (Bp., 1912–Bp. 1947): etnográfus, művészettörténész. A bp.-i tudományegy.-en szerzett diplomát (1935). Néprajzi, régészeti, művészettörténeti tanulmányokat folytatott. 1935-ben Györffy Istvánnál tett doktori szigorlatot. 1945-től a Szépművészeti Múz. munkatársaként dolgozott. A néprajz és művészettörténet összefüggő kérdéseinek avatott kutatója volt. Recens vizsgálatait kiterjedt levéltári kutatásokkal egészítette ki. Munkálkodása módszertani szempontból is iránymutató. – F. m. Magyar fatornyok (Bp., 1935); Les edifices de bois dans l’architecture religieuse hongroise (Bp., 1940); Az erdélyi fatemplomok kutatásának mai állása (Magyarok és románok, II., Bp., 1944).

Filep Antal

Balogh István (Debrecen, 1912–): történész, etnográfus, a történelemtudományok kandidátusa (1966). A debreceni tudományegy.-en bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1935). Múz.-i tisztviselő (1934–), főispán (1945–), a Debreceni Déri Múz. munkatársa, majd ig.-ja (1948–58), a Szabolcs-Szatmár megyei levéltár igazgatója (1958–75). Gazdaságtörténettel, parasztságtörténettel és néprajzzal foglalkozik: paraszti gazdálkodás, állattartás, település (tanyarendszer), paraszti művelődés, a Hajdúság és Debrecen népi kultúrája. Cikkei jelennek meg a szakfolyóiratokban és tanulmánykötetekben. – F. m. Debrecen, hadiszolgáltatásai (Debrecen, 1935); Cívisek társadalma (Debrecen, 1947); Debrecen, (Bp., 1958); Hajdúság (Bp., 1968); A cívisek világa (Bp., 1973); A magyar parasztság művelődése a két világháború között (Bp., 1974).

Balogh Jolán (Bp., 1900–): művészettörténész, a művészettörténeti tudományok doktora (1955). A bp-i tudományegy.-en bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1923). A bp.-i Szépművészeti Múz. munkatársa (1924–); uo. a Régi Szoborosztály vezetője (1935–67). A 15–17. sz.-i magyar művészettel, az olasz szobrászattal foglalkozik. Cikkei jelentek meg az Ethnographia, a Néprajzi Értesítő, az Archaeologiai Értesítő, a Művészettörténeti Értesítő c. szaklapokban. – Néprajzi vonatkozású f. m. Az erdélyi renaissance (Kolozsvár, 1943); A művészet Mátyás király udvarában (I–II., Bp., 1966); A népművészet és a történeti stílusok (Bp., 1967).

Balogh Pál (Győr, 1854–Bp., 1933): publicista, demográfus. Bp.-en végezte tanulmányait. 1875-től jelentek meg írásai. Parlamenti tudósító. A Fővárosi Hírlapok, Nemzeti Hírlap, Budapesti Hírlap (az utóbbinak szerk.-je is) munkatársa volt. Később a miniszterelnökség sajtóosztályán vállalt állást. A nemzetiségi demográfia kérdései foglalkoztatták. Elemzései, melyeket a 19. sz. végi népszámlálások anyagára alapozott, egyes vonatkozásokban meghaladottak, de a kutatás számára sokszor eligazgató jellegűek. Nagy összefoglaló művében figyelemreméltóan a közlekedőutak-folyóvölgyek tagolása szerint tárgyalja a népterületi egységeket, ennek alapján szerkesztette térképeit is. – F. m. A népfajok Magyarországon (Bp., 1902); Erdély fajnépei s a székely kérdés (Kolozsvár, 1903); Fajnépességi viszonyaink az erdélyi részek körül 1890–1900 években (Kolozsvár, 1904).

Filep Antal

baltás tánc: A pásztorok – főleg kondások – gyakori munkaeszköze s fegyvere gyakran szolgált a pásztortáncok, → kanásztáncok és → botolók tánceszközéül is. A történeti és néprajzi adatok szerint a kondás baltával, fokossal járt táncokkal a magyar népterület különböző részein – főleg a Felföldön, a Dunántúlon és az Alföldön – találkozunk, A Felső-Tisza vidéki teknővájó cigányok fejszével és rövid nyelű kapocskával is botolnak. Munkát imitáló baltás táncot a Felső-Tisza vidékéről ismerünk, amikor tánc közben faragnak ki egy darab fát. A szlovákok, goralok és ruszinok az odzemok, hajducki, valašski, zbójnicki nevű pásztortáncaikat járják fokossal. (→ még: mesterségtánc) – Irod. Harasymczuk, W.: Tance huculskie (Lwów, 1939); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Kotonski, W.: Góralski i zbójnicki (Cracow, 1956); Zálešák, C.: L’udové tance na Slovensku (Bratislava, 1964).

Baltás tánc (Lotz Károly rajza után készült 19. sz. közepi litográfia, vásári áldomásozók baltástáncáról)

Martin György

baltázás: → ütőhalászat

bálvány, orrtőke: egyetlen hatalmas tölgyfatörzsből faragott, kb. 3 m magas és a hajó orrán függőlegesen álló oszlop. Feladata, hogy a hajó végét éles szögben bezárja, amennyiben az oldaldeszkák végeit a bálvány zsilipezésébe szegezték be. A hajó farán is állott egy ilyen oszlop, amelyet fartőkének neveztek. A → tetejes hajók vagy búzáshajók, valamint a nagy halasbárkák vagy tökös bárkák orrtőkéjét rendszerint díszítették. A díszítés abból állt, hogy alkalmas tölgy- vagy diófából egy olyan formájú, előre csigaformán göndörödő testet faragtak, mint amilyen a nagybőgőnek a feje. A bőgővel ékesített bálvány után a búzáshajókat bőgős hajóknak is nevezték. – Irod. Betkovszki Jenő: A tiszai fahajók építése, javítása, népe (Szolnok, 1968).

K. Kovács László

Bán Aladár (Várpalota, 1871–Bp., 1960): folklorista költő, műfordító, irodalomtörténész. A finnugor népek kulturális és tudományos kapcsolatai terén fejtette ki tevékenységét. Néprajzi munkássága három csomópont köré csoportosul: a samanizmus jelenségeit Jankó János halála óta – önálló tudományszakként vizsgálta. Nemcsak a samanizmus fogalmát és jelenségeit vázolta igen korszerűen, hanem a finnugorság pogány hitvilágának képét is kiegészítette azzal, hogy Krohn befejezetlen művét lefordította. Munkásságának másik csomópontját az uráli énekköltészet, harmadik csoportját az észt népi eposz, a Kalevipoeg fordítása alkotja. Finn és észt tanulmányútjai során tárgyi anyagot is gyűjtött a Néprajzi Múz. számára. Sebestyén Gyulával szervezte a Folklore Fellows néphagyománygyűjtő mozgalmat. – F. m. Krohn, Gyula. A finnugor népek pogány istentisztelete (fordítás és kiegészítés, Bp., 1908); Kalevipoeg (Bp. 1960). – Irod. Korompay Bertalan: B. A. (Ethn., 1961); B. A. emlékezete (Várpalota, 1974).

Diószegi Vilmos

Bánát: → Bánság

bánatbér: az az érték, amelyet a mezőgazdasági bérmunkás részére a munkáltató gazda volt köteles adni abban az esetben, ha a munkaszerződéstől bármilyen oknál fogva 3 napon túl elállt. Összege tisztán pénzbeli megállapodás esetén a helyi szokástól függő napibér, ellátással egybekötött szerződés esetén pedig egyhavi bér volt. – Irod. Sápi Vilmos: A mezőgazdasági bérmunkás jogviszonyai Magyarországon a 16. századtól 1848-ig (Bp., 1967).

Tárkány Szücs Ernő

bánatpénz: a → foglaló (lat. arrha) egyik fajtája (arrha poenitentialis), olyan pénzösszeg, amelynek lefizetése esetén a vevő a vételtől (a szerződés érvényesítésétől) minden további kártérítés nélkül visszaléphet. A bánatpénzt a vevő előre fizeti és ha a vételtől bármely ok következtében eláll, a bánatpénzt elveszti. A bánatpénz a foglalótól abban különbözött, hogy a szerződés megkötése alkalmával vagy azt megelőzően nem adták ténylegesen át, hanem csak megígérték. De különbözött a későbbi bánatpénztől is, amelyet nemcsak megígérni, hanem ténylegesen előre le kellett tenni. Különös jelentősége van az árveréseknél. Adásvétel esetében általában akkor adják, ha a közvetlen vételt valami akadályozza, de a vevő biztosítani akarja a maga számára bizonyos feltételek között, legtöbbször bizonyos ideig az árut. Vásárokon, piacokon is adnak bánatpénzt olyan esetekben, amikor a vevő nem rendelkezik a vásárláshoz szükséges pénzösszeggel. – Irod. Papp László: Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941).

Dankó Imre

banda <német Bande ’csoport’>: munkaszervezeti csoport, halászok, → mezei munkások és → építőmunkások ideiglenes társulása a → bandagazda vezetésével azonos munkaadóhoz és munkahelyre közösen elvégzendő kézbeli munkára, melyet az összteljesítmény alapján fizettek. Egyéb elnevezései: bokor, csapat, csoport, felekezet, kompánia, kötés, parti, társaság. Nagyhálóval dolgozó → halászbokorra már a középkortól, arató-cséplő, szénakaszáló, rétirtó stb. csoportosulásokra pedig a 16. sz. második felétől kezdve szinte folyamatosan vannak adataink, de a banda igazán általánossá mégis a kapitalizmus időszakában vált. A hagyományos munkaszervezetek burkát szétfeszítve született meg a banda, az árutermelő mezőgazdaság, majd az építőipar bérmunkásainak sajátos szervezete. Sokféle elnevezése is arra utal, hogy ez a munkaszervezet újszerű. A banda lényegében a munkaadók kedvéért volt: megkönnyítette az ellenőrzést, fizetést, fokozni lehetett a kizsákmányolást. A bérezés módja döntötte el, hogy ez mennyiben sikerült: időbérben dolgozó (→ részesmunka) bandák esetében nem (→ summások, aratók, → cséplőmunkások stb.) vagy csak alig válhatott önvédelmi szervezetté, míg → szakmánymunkán (elsősorban a → kubikosok körében) hatékony érdekvédelmi szövetségnek bizonyult. – A bandák összetétele változékony ugyan, de majdnem kivétel nélkül egy helységből való, egyenlő munkaerejű férfiak és nők társultak, idősek és gyermekek ritkán csatlakozhattak hozzájuk. Nem és kor szempontjából vegyes bandákban sokat nyomott a latba rokonság, barátság is. A legkülönfélébb bandák tagjai szinte mind → agrárproletárok, félproletárok. Legalább 5 fő és 1 bandagazda szükséges ahhoz, hogy bandáról lehessen beszélni, de mindvégig az 5–6 és ennek többszöröse (10–12, 15–20, 40–60 stb.) volt a leggyakoribb létszám. A bandák általában munkapárokból tevődtek össze, a nagyobb munkákat nem és kor szerint osztották meg egymás között. Az egyes összetett munkafolyamatokat fő- és mellékmunkákra bontották, így egy időben és munkahelyen dolgozhattak egyszerre. A közös kereseten általában a munkába töltött idő alapján, a járandóságokon pedig az egy főre számított mennyiség szerint osztozkodtak. Sok esetben közösen oldották meg a szállást (→ kunyhótársaság) és az élelmezést is (→ szakácsparti). Mindezekben természetesen bandatípusonként meglehetős eltérések adódtak; főbb típusok: → aratóbanda, → cséplőbanda, → favágó banda, → hajóvontató banda, → halászat munkaszervezete, → kubikosbanda, → summásbanda (→ még: rakodómunkás). – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).

Katona Imre

bandagazda: bérmunkások közös feladat elvégzésére vállalkozó kisebb-nagyobb csoportjainak (→ bandájának) állandó vezetője. Elnevezései még: bokorgazda, csapatgazda, vezér. Társai nevében tárgyal, szerződik; többségük a munkába állás után → munkavezetővé válik, s végezetül ő intézi el a bérelszámolást. Felduzzasztott létszámú bandákban segítségére van az → algazda, → számadó, az „igazságszolgáltatásban” esetenként a → csendbiztos és a → szolgabíró is. A hajsza fokozása kedvéért beállíthat → előmunkásokat, bizalmi embereket. Szerepe és munkaköre foglalkozási áganként is eltér, főbb típusai: → aratógazda, → bokorgazda (halász), → cséplőgazda, → gödörgazda (kubikos), → kaparás (hajóvontató), → karámgazda (erdőmunkás) és → summásgazda. Voltaképpen két fő típusa van: 1. a munkaadó vagy a 2. munkások bizalmát élvező bandagazda. 1. A munkaadó bizalmát élvező bandagazdák rendszerint időbérben vagy részért dolgozó bandák élén találhatók, legtisztább típus a summásgazda. Az ilyenek általában a munkaadói hajcsárapparátus legfontosabb láncszemét jelentették, és közvetlen felügyeletet gyakoroltak. Embereiket jól ismerték, kialakult módszerekkel csikarták ki belőlük a maximumot. Mindezért különféle illetéktelen mellékjövedelemre tettek szert, amiért kihívták a munkástömegek gyűlöletét, ellenszenvét. Egy részük már → munkanézőként működött, esetleg → alvállalkozóvá nőtte ki magát. – 2. A munkások bizalmát élvező bandagazdák legtisztább típusa a kubikos gödörgazda volt: ő társaival együtt dolgozott, általában sem könnyebbsége, sem pedig különkeresete nem volt. Többnyire szervezett munkásként a bérmozgalmak élén állt, vezetésével a banda önvédelmi szervezetté válhatott. A legtöbb bandagazda azonban átmeneti típus. A bandagazdák többsége osztályszolidaritástól független, írni, olvasni, számolni tudó, tapasztalt és világlátott ember volt, aki bátor fellépésével, határozott beszédével tudott a munkásokra, ill. a munkaadókra is hatni. (→ még: emberkereskedő, → vállalkozó) – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában, (Agrártört. Szle, 1961).

Katona Imre

Bandat Horst (Bp., 1895–): geológus, néprajzi gyűjtő. Tanulmányait a bp.-i tudományegyetemen végezte (1921). Uo. tanársegéd volt (1932). Mint olajkutató, a Holland Shell Társaság alkalmazásában Európában, majd 1929-től Indonéziában (Borneó, Celebesz), Ny-Új-Guineában működött. Az utóbbi területekről származó néprajzi gyűjteményét a bp.-i Néprajzi Múz. őrzi. – M. Olajat keresek Celebeszen (Bp., 1943).

Bodrogi Tibor

bandi: → hátizsák

Bandinus-kódex: Bandinus Márk marcianopoliszi érsek jelentése 1646. évi moldvai egyházmegyei látogatásáról. A Bandinus-kódex a legrégibb terjedelmes és hiteles írásbeli emlék az e területen élő magyarságról. Számos értékes magyar és román vonatkozású néprajzi leírást és adatot tartalmaz. Függelékben közli a moldvai katolikusok említett évbeli névsorát. A Bandinus-kódexet a reformkor óta használja a kutatás, több másolatban maradt fenn. – Irod. Urechia, V. A.: Analele Ac. Rom (Seria II. Tom. XVI. 1893–94); Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság (Csíkszereda, 1931, Kolozsvár, 1941); Mikecs László: A moldvai katolikusok 1646– 47. évi összeírása (Kolozsvár, 1944).

Kósa László

Bánk bán: → királymondák

Banner Benedek (Székudvar, 1884–Bp., 1968): középiskolai tanár, igazgató, néprajzkutató. Tanulmányait a kolozsvári tudományegy.-en 1901–1905 között végezte. Újságíró, gyakorló tanár, magánnevelő, majd községekben tanítóskodik. 1921-től Békéscsabán gimn. tanár, 1934-től igazgató 1945-ig. 1910–1914 között a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat másodtitkára és a múz. néprajzi osztályának vezetője. 1921-től 1954-ig a békéscsabai múz. régészeti osztályának vezetője s mint ilyen fontos ásatásokat is végzett. – F. m. Adatok a Nyitra-megyei Ság község tótjainak tárgyi néprajzához (Békés, 1912); Mehmed Tahir, Cuzuki Kenzo és mások (Békéscsaba, 1922); A pokol tornácán (Békéscsaba, 1924); Mandzsúrián keresztül (Bp., 1927). – Irod. Banner János: B. B. (Békési Élet, 1970).

Filep Antal

Banner János (Székudvar, 1888–Bp., 1972): archeológus, a bp.-i ELTE tanára (1946–67), nyugalomba vonulásáig, a történelemtudományok doktora (1957). Középiskolai tanári oklevelet szerzett 1911-ben Kolozsvárott. 1910–24 között középiskolai tanár, majd bekapcsolódott a múzeumi munkába. A Múzeumok Könyvtárak Országos Központja által rendezett 1914. évi néprajzi tanfolyamon készült fel néprajzi kutatásaira. 1913-tól a jászberényi Jász Múz. vezetője, néprajzi gyűjteményének megteremtője. 1924-től a szegedi tudományegy. Régészeti Intézetének különböző beosztású munkatársa. Mint őskorkutató rendszeresen felhasználta publikációiban a recens néprajzi analógiákat, egyben rámutatott számos élő néprajzi jelenség őskori kapcsolataira. Tudományos működése korai szakaszában intenzív, eredményes néprajzi kutatásokat végzett. Az építkezés, közlekedés, viselet, pásztorélet, halászat, népi mesterségek, szokásvilág témaköreit ölelik fel közlései. Néprajzi vonatkozású levéltári kutatásokat, az utóbbi években fontos tudománytörténeti anyagot közölt. – F. m. A békési magyarság népi építkezése (Népr. Ért., 1911); A szegedi halászbárka (Dolgozatok, 1925); Halászat a Fekete-Körös torkolatánál (Dolgozatok, 1926); Békési pásztorok élete a XVIII. században. (Népünk és Nyelvünk, 1929); Adatok a XVIII. századbeli falusi élethez (Dolgozatok, 1930). – Irod. Konozsay Margit: Bibliographie der wissenachaftlichen Arbeiten von J. Banner (Acta Archaeologiae Hungarica, 1959).

Filep Antal

Banner József (Medgyesegyháza, 1926– Szeged, 1973): tanár, etnográfus. Tanulmányait a bp.-i egy.-en az Eötvös Kollégium tagjaként végezte (1948). 1949-től Gyulán középiskolai tanár, 1967-től a gyulai Erkel Ferenc Múz. etnográfus munkatársa is. Kutatási területe a Békés megyei németség néprajza (Elek, Mezőberény). Cikkei és tanulmányai szakfolyóiratokban, helytörténeti kiadványokban és a hazai német sajtóban jelentek meg. – Irod. Dankó Imre: A békési nemzetiségi kutatás történetéhez (Békési Élet, 1974. 1. sz.).

Kósa László

bannizás: kila

Banó István (Kaposszekcső, 1918–): főiskolai tanár az Orsz. Pedagógiai Intézetben (1962–). A bp.-i tudományegy.-en középiskolai tanári (1941), bölcsészdoktori (1942) és orosz szakos (1953) tanári oklevelet szerzett. Középiskolai tanár Zentán (1941–), tudományos kutató a Néprajzi Múz.-ban (1945–), középiskolai tanár Bp.-en, majd a Közoktatásügyi Min.-ban teljesített szolgálatot (1951–), tanszékvezető a Központi Pedagógus Továbbképző Intézetben (1953–). Népköltészettel, néphagyományokkal (népmese, népdal, népszokások, népi írásbeliség) foglalkozik. Szerk., bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel látta el Berze Nagy János Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957) c. művét. Cikkei az Ethnographia, a pécsi Janus Pannonius Múzeum évkönyveiben jelentek meg, Zentán gyűjtött népmeséit a Kalangya c. folyóiratban publikálta. – F. m. Baranyai népmesék (bev. és jegyzeteket készítette, UMNGy II. Bp., 1941).

Bánság, Bánát, németül, románul, szerbül Banat: a Maros, Tisza, Duna és az erdélyi hegyek által közrefogott vidék, az 1876–1918 közötti mo.-i Torontál, Temes és Krassó-Szörény megyék területe. A honfoglalás kora óta magyarlakta terület, a középkorban síksági részét → Temesköznek nevezték, viszonylag sűrűn lakott táj volt. Oszmán-török betörések már a 15. sz. végétől fenyegették déli vidékeit. Temesvár eleste (1552) után fokozatosan elnéptelenedett, és a vár visszafoglalásáig (1717) teljesen elvadult az egykor gazdag és termékeny mezőgazdasági terület. Magyar lakossága elpusztult vagy É-ra menekült. A török kiűzése után a bécsi kormány nem ismerte el a régi birtokosok jogi igényeit, és a háborúk tetemes költségére hivatkozva az egész vidéket kincstári tulajdonnak nyilvánította. Nem kebelezte be a magyar királyságba, hanem 11 vidékre osztva Temesi Bánság néven katonailag Bécsből kormányozta (Temeswarer Provinz, Banatus Temesvariensis). Az első évtizedekben csekély kivétellel csak német r. k. telepesek költözhettek be a Bánságba. Mercy tábornok, az első katonai parancsnok nagyszabású mocsárlecsapolási és folyamszabályozási munkákat indított meg. Először rokkant és kiszolgált katonákat telepített le, majd 1724-től toborzott német telepesekkel folytatta a benépesítést. A Bánság német lakossága szinte az egész német nyelvterületről verbuválódott. Egy időben kényszertelepítés is folyt. Ausztriából kitoloncolt bűnözőket és nemkívánatos társadalmi elemeket költöztettek be e területre. A második nagy német telepeshullám az 1763-ban Mária Terézia által kiadott benépesítési törvény nyomában érkezett. II. József alatt is történt jelentős német bevándorlás, sőt az 1799., 1802., 1808. és 1812. években szintén lezajlott kisebb német betelepülés. 1720–1740 között a németekkel együtt kisszámú olasz, spanyol és francia telepes is bevándorolt, akik hamarosan elnémetesedtek. A török hódoltság alatt kevés szerb is lakott a vidéken, 1740 után pedig a Maros és Szeged vidékéről D-Bánságba húzódtak le, ill. 1751-ben a tiszai határőrvidék feloszlatása miatt telepedtek le Kikinda környékén. 1737-ben kaptak engedélyt a bevándorlásra a török elől Olténiából menekült r. k. → bolgárok. Románok már a 16. sz.-ban is éltek a Temesközzel határos keleti hegyvidéken, a 18. sz. folyamán telepítés és önkéntes vándorlás következtében a Bánság minden vidékén falvakat alapítottak. A 18. sz. végétől Torontál és Temes megye D-i részén szlovák, a 19. sz. második felében Krassó-Szörényben cseh falvak is keletkeztek. Különös színfolt a Karas-folyó felső völgyében a szerb–bolgár határról származó délszláv népcsoport, a → krassovánok. Valószínűleg az 1740-es években vándoroltak mai lakóhelyükre. A sokféle telepítési akció következményeképpen a Bánság a történeti Mo. legtarkább nemzetiségi tájává lett, a magyarok azonban csak a legutolsók között kaptak lehetőséget a vidék benépesítéséhez. Bár a török kivonulása után spontán több ezer magyar költözött be a kialakuló városokba (Temesvár, Becskerek, Versec stb.), helyzetük csak akkor változott, amikor 1778-ban a Pancsova, Fehértemplom és Karánsebes központtal szervezett német, szerb, ill. román határőrvidékek kivételével a Bánság közigazgatásilag visszakerült Mo.-hoz. A magyarok ide telepítését a nemzetiségiektől eltérően csak kis részben a kincstár, nagyobb részt a földesurak szervezték. A földesúri telepítések jelentős hányada szerződéses dohánykertész község volt. Közülük számosan csak néhány évtizedig állottak fenn, lakosságuk szétszéledt, máshová települt. 1781-ben Békés megyei ref.-ok költöztek Ittebőre, 1782-ben felső-mo.-i r. k.-ok Csókára. 1785-ben a Heves megyei Erdőtelekről jött telepesek Párdányban szálltak meg, de a Béga gyakori áradásai miatt Ótelekre és más községekbe költöztek át. Az 1790-es években jött létre tiszántúli és sárközi ref. magyarokból Végvár (Rittberg). Alföldi magyarok, elsősorban Szeged vidéki, Csongrád és Csanád megyei dohánykertészek alapították Szaján (1804), Magyarszentmárton (1806), Majláthfalva (1819), Gátalja (1823), Udvarszállás (1835), Magyarszentmihály, Ürményháza (1840 körül) és más községeket. 1817 után nem magyar nemzetiségű telepes már csak szórványosan került a Bánságba. 1867 után folyamatossá vált a magyar telepítés – közben 1873-ban a határőrvidékeket is megszüntették –, és a Bánság a korabeli Mo. telepítési akcióinak majdnem kizárólagos színterévé vált. 1867-ben települt Felsőmuzslya és Torontálkeresztes magyarsága. 1881-ben Szapáryfalva tiszántúli ref.-okból, 1883-ban Hertelendyfalva, Székelykeve és Sándoregyháza bukovinai székelyekből (→ al-dunai székelyek), 1891-ben Újszentes (Vadászerdő) szentesi, 1893-ban Nagybodófalva Makó és Szeged vidéki ref.-okból, 1894-ben Igazfalva Békés és Csongrád megyei agrárproletárokból, elsősorban kubikosokból települt le. 1890–1913 között 16 bánsági községbe költöztek be kisebb vagy nagyobb számmal magyarok. 1920-ban a trianoni békeszerződés a Bánság északi és keleti részét Romániának, a Ny-i és D-i részét Jugoszláviának ítélte, csupán kis ÉNy-i csücske maradt Mo. területe. A jugoszláviai németeket a II. világháború után kitelepítették. A romániai Bánságban a falvakon kívül a nagyobb városokban és a resicai iparvidéken újabban odaköltözött magyar munkásság is él. – Irod. Szentkláray Jenő: Száz év Dél-Magyarország újabb történetéből (Temesvár, 1879); Bodor Antal: Délmagyarországi telepítések története és hatása a mai közállapotokra (Bp., 1914); Oberding József György: A bánsági magyarság (Bp., 1937); Paládi-Kovács Attila: Az anyagi kultúra alakulása néhány dél-alföldi (bánsági) magyar faluban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973).

Bánsági góré (Torontáloroszi)

Bánsági Szárazmalom (Nagykikinda)

Kósa László

bánság: a középkori Mo. D-i határa előterében szervezett katonai-igazgatási egységek neve, amelyek élén közvetlenül a királynak felelős tisztségviselő, a bán állott. A magyar nyelv bán szava a szerbhorvát nyelvből került át, ahol török eredetű jövevényszó. Eredetileg Horváto., Szlavónia, Dalmácia királyi főtisztviselőjét jelölte nyelvünkben. A 13. sz. első felétől már a D-i hegyvidék kormányzóját is ezzel a szóval illették. Ennek a 15. sz. elejére már állandósult fejleménye a bánság. A bánság területe a középkorban a magyar és délszláv, román érintkezések igen fontos területei voltak (Szörényi-, Macsói-, Sói-bánság).

Filep Antal

bánya: 1. ásványi anyagokat kitermelő üzem. – 2. a szilajon és félszilajon tartott sertések (→ külterjes állattenyésztés) időszakos tartózkodási és hálóhelye, fialógödre a legelőhelyen. Az erdőkben és réteken télen-nyáron kinn háló sertéskondák vemhes kocái a fialás előtt félrehúzódtak a nyájtól, mély gödröt túrtak, bele gazt hordtak és ide fialtak. A bányából fiaikkal csak néhány hét múlva jöttek elő. A félvad állatok (→ szilaj állat) részére néhol a pásztorok készítettek bányákat, mert a többiek a vér szagára rájuk rontottak és széttépték volna őket. A bányában való fialást csak ott őrzi az emlékezet, ahol nagyarányú extenzív sertéstenyésztés folyt, így pl. a Bakonyban, valamint a Tiszántúl lápos, mocsaras és rétes területein (→ még: sertéstenyésztés). – Irod. Györffy István: Das Bauwesen der Hirten im ungarischen Tiefland (Debrecen, 1927); Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emlékei Magyarországon (Debrecen, 1972).

Szabadfalvi József

bányabíró, bányamester: 1. a bányabíróság vezetője vagy tagja. A bányavárosokban a 16. sz. közepéig a bányaigazgatás teendőit kezdetben a bányamester, majd a bányabíróság látta el választás vagy a kamaraispán kijelölése alapján. Hatásköre a kutatási és művelési jogosítványok kiadására, a bányák üzemben tartásának ellenőrzésére, a bányászok egymás közti polgári peres ügyei, a büntetőügyek elbírálására, a munkaügyi viták eldöntésére stb. terjedt ki. Ezután a bányabíróság teljesen a Kamara hatósága alá került, majd önálló különbíróságként működött. – 2. Erdélyben a bányahatóság funkcióját ellátó bányabíróság vezetője, akit a 18. sz. elejétől a királyi bányafelügyelő nevezett ki.

Tárkány Szücs Ernő

bányamester: → bányabíró

bányarém: → bányaszellem

Bányaság: a Zsil-völgy erdélyi szakasza, Petrozsény és Lupény vidéke. Magyar lakossága az elmúlt 80–90 évben ipari munkára odavándorolt erdélyi magyarokból, elsősorban székelyekből áll.

Kósa László

bányász: bányaműveléssel foglalkozó szakember, munkás. Bányász szavunkat helynévi összetételben már a 14. sz.-ból ismerjük; a bányászlegények (banaz legenek) kifejezésre 1544-ből van adatunk. Maga a bánya szó szláv eredetű, jelentése: ásványkitermelő üzem, hely. Hazánk bányászatának okleveles, közvetett vagy közvetlen bizonyítékai azonban az első nyelvi adatokat jóval megelőző időkből ismeretesek. A bizánci krónikák jegyezték fel, hogy az Erdélyben megtelepedő, honfoglaló magyarság a korábban bolgár érdekeltségű sóbányák művelését ellenőrzése alá vonta. Az utóbbi évek kutatása révén derült fény a honfoglaló és Árpád-kori magyarság vaskohászatára s közvetve ércbányászatára. Sajátságos, hogy a 13. sz.-ig használatos lelőhelyek általában a magyar nyelvterület belsejében vagy peremén helyezkedtek el, viszont a 13. sz. folyamán és az ezt követő időkben szinte kivétel nélkül nemzetiségi vidékeken nyitották meg a feltárásokat, amit részben a 13. sz. folyamán lezajlott bányaművelési, kohósítási változások, a tatárjárás súlyos pusztításai, valamint szervezett telepítési akciók magyaráznak. A kapitalizmus korabeli bányászat fellendülése is nagyon gyakran nemzetiségi településeket érintett. Ez az oka annak, hogy a só- és kőbányászatot kivéve nagyon kevés érc- és ásványbánya működött a késő középkorban és az újkorban magyar településkörnyezetben, bár az ország török megszállta vidékeiről elmenekülők jelentékeny számban kerestek menedéket bányavidékeinken (pl. az egykori Gömör vm.-ben). Néhány középkori magyar településű bányavidékre évszázadok folyamán rendszeresen nemzetiségi csoportok költöztek (pl. román, szlovák stb.), s a kontinuus magyar közösségeket asszimilálták (pl. Abrudbánya, Verespatak ref. és unit. magyar bányászközösségei). A fentebb említett telepítésekről meg kell jegyezni, hogy azokba mind a középkorban, mind az újkorban általában az ország területén kívülről származó közösségek költöztek. Középkori telepítéseink legtöbbször a Szudétaföldről származó németekkel népesítették be bányahelyeinket. Az újkori kincstári telepítési vállalkozásokban jelentékeny számban vettek részt cseh munkások is. A 19. sz.-ban kibontakozó szénbányászat viszont több jelentős magyar bányászközösség kialakulásához vezetett, így pl. az erdélyi magyar agrárszegénység nagy számban vett részt a Zsil völgye szénkolóniáinak megalapításában. A bányaművelés technikájának történeti múltja, emlékei eléggé ismertek. Különösen kiemelkedő jelentőségűek a rudabányai vasércbánya felszíni feltárásainál előkerült középkori bányaácsolatok, függőleges aknák, vízszintes tárnák, fejtések a bennük talált teljesen ép berendezési tárgyakkal, bányafelszerelési darabokkal, ácsolatokkal. Rozsnyó környékén is számos jelentős mélyművelési tárgyi emlék került felszínre. Középkorí bányáinkban keskeny, szűk keresztmetszetű aknákon, tárnákon közelítették meg az ércteléreket, kőzeteket. Ezek irányát követve folytatták a kézi erővel, csákányokkal, vésőkkel, ékekkel történő termelést, míg az adott réteg ki nem merült, vagy valamilyen természeti akadály a kiaknázást meg nem hiúsította. Különösen nagy nehézséget jelentett a bányák rétegvizének leküzdése. Korábban bőrtömlőkkel, majd szivattyúszerkezetekkel igyekeztek a vizet a művelés alatt álló részekről eltávolítani. Hazai bányáink víztelenítő szerkezetei sokáig európai viszonylatban is figyelmet keltőek voltak. Legelőször pl. a mo.-i bányaüzemekben alkalmaztak gőzerővel működő szivattyúkat. Az első gőzgép (Newcomen-féle) Selmecbányán dolgozott. A kitermelt érc felszínre hozása általában emberi erővel történt. A vízszintes szállításhoz zsákoláson kívül teknő- vagy sárhajószerű, vontatható, csúszó szerkezeteket és fa sínpályán gördülő kis kocsikat, csilléket használtak. Nagyobb bányákban a csigás emelőszerkezetekhez hasonló vonógépezeteket is működtettek. A függőleges szállításban a falétrás zsákolás mellett nagy szerep jutott az emelőgépezeteknek, melyeket a kerengős szárazmalmokhoz hasonló erőátviteli szerkezetekkel (emberi, állati erővel) hajtottak meg. A bányatereket kézben hordható, botra tűzhető, fali fülkébe helyezhető cserép mécsesekkel világították meg. Később felfüggeszthető, önmagától vízszintes helyzetbe beálló, fémből készült bányász → mécseseket alkalmaztak. Fejtésnél robbantóeszközt az újkorig nem használtak. A világon először Selmecbányán repesztettek lőporral. A kitermelés, kiszállítás gépesítése a 19. sz. második felétől a sűrített levegővel, ill. elektromos energiával működő berendezések bevezetésével indult meg. Az archaikus, középkori gyökerű bányaművelési módszerek kisebb állami, ill. magánvállalkozói tőke támogatását nélkülöző bányaüzemekben századunk elejéig fennmaradtak. Néprajzi kutatásunk legalaposabban a torockói vasbányászat eljárásait tárta fel, ahol a középkori eredetű magyar bányavárost a 16. sz. folyamán jobbágyi alávetettségre kényszerítették. Így különösen nehézzé vált mind a bányagazdák vállalkozásaiban, mind a bányászok munkamódszereiben lényegbe vágó újítások bevezetése, mivel országrésznyi környezetben a helyi paraszti szükségletek kielégítésére specializálták magukat a vasfeldolgozók, és századunkig biztosítani tudták a folyamatos termelést. A torockói bányászok az érctelér, helyi szóval véna közelében nyitották a bányát. A bánya bejárata előtti rész a hold, itt állították fel pihenőkunyhójukat, a karámot s itt létesítették a kőkerteket, méghozzá annyit, ahány részvényese, részese volt a bányának, a kitermelt ércet (vaskő) ezekben elosztva tárolták. A bányába bányaajtón át juthattak, a termelőhelyeket a vízszintes istájokon és a függőleges sottokon át közelítették meg. Ha omlásveszélyes rétegekben ácsolatokat készítettek, amelyeknek fázás volt a neve, az ácsolat közeit deszkázták. Torockón talicskával (pár), ill. négykerekű csillékkel (hant) közelítették meg a termelőhelyet. Ezek használatának megkönnyítésére a bányabeli utakat deszkázták. A négykerekű csilléket talpfára, szegezett fa sínpályákon húzták ki. A zsákos anyagszállítás is szokásos volt: hátizsákszerűen felkötötték. A függőlegesen vezető felfelé tartó út neve kürtő, a lefelé menőé sott, ezekbe lajtorja vagy lépcső (tirip) készült, ha több létrányi mélységet kellett áthidalni, a létrák között állványokat alkalmaztak. A bányák vizét vastorzsák, csatornák segítségével vezették el, a mélyben összegyűlt vizet pomp, vagyis pumpa beállításával szivattyúzták ki. A vasérces bányafenék neve ort, a meddő kőzetűé puszta. Az érc kiemelésére a hely lehetőségeihez alkalmazkodva a rövid nyelű kiscsákány vagy a nagycsákány volt használatos a kis és nagy pörej mellett, amelyet ékek beverésére (bányaszeg) alkalmaztak. A kitermelt ércet vaskapa vagy favonyó segítségével húzták össze, majd a zsákolásig füles, fából készített tekenyőben hordták. A torockói bányaművelésben ritkán ugyan, de éltek a robbantás módszerével. Lőtető szerszámaikat maguk készítették. Bányafúróval, tisztító vassal lyukat készítettek a felrobbantandó kőzetbe. Ebbe helyezték a bőrből varrt, puskaporral megtöltött patront. Csallán, azaz német kóré kiszárított, kettéhasított, puskaporos sárral megtöltött, majd összeragasztott szárából készítettek gyújtózsinórt. Ennek segítségével robbantották a lyukba fojtott robbanótöltetet. A felrobbantott meddő (kéreg) a felhagyott bányaüregek betömésére szolgált. A meddő és az érc keverékét (a bányán belül gurnya, a bányán kívül kólé a neve) kiszállították, a bánya szája előtti halomba (korc) rakták, majd válogatás után szétosztották. Igyekeztek a kőzetet még lent a bányában átválogatni, hogy minél kevesebb meddőt hozzanak felszínre. A bánya előtt felgyülemlett köveket háromhetenként szétosztották a tulajdonosok, részarányosok, részesek között. Egy-egy bányának 2–30 tulajdonosa lehetett, de az ezek közötti osztozkodási arány nem volt mindig egyenlő. A részesek ritkán végeztek bányászmunkát, szívesebben foglalkoztattak bányász bérmunkásokat, szakmányosokat, akiket a mázsaszám után fizettek. A kitermelt ércet a bányatulajdonosok általában saját kohóikban dolgozták fel, akik nem foglalkoztak kohósítással, azok eladták. A bányamunkások szerény kereseti viszonyaik mellett általában mezőgazdasági termeléssel is foglalkoztak. Archaikus bányavidékeinken a bányarészvényes tulajdonosok is gazdálkodtak. Bányászközösségeink a 19. sz.-ig meglehetősen zártak voltak. Társadalmilag is elkülönültek. A nagyüzemi bányászati módszerek elterjedéséig egész életmódjukat, mind termelési eljárásaikat, mind szellemi és szociális kultúrájukat nagyon erősen tradicionális tényezők határozták meg. Jellegzetesek a sajátos bányászfolklór jellegű alkotások, jelenségek, hiedelmek, valamint a szokások. A 19. sz. szociális válsága, a történeti egyházak konzervativizmusa miatt gyakran alakultak ki bányászközösségeinkben szekták. Bányásztelepüléseinkben a 19. sz. második felében egyre lendületesebben fejlődött a munkásmozgalom. Az önsegélyező egyesületeken át a szakszervezeti élet kibontakozásához vezetett az út, majd egyre aktívabban kapcsolódtak be a bányászok a munkáspártok politikai küzdelmeibe. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest–Bp., 1868–1873); Jankó János: A torockói vasbányászat és kohászat (Bp., 1893); Jankó János: Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe (Bp., 1893); Rudabánya ércbányászata (szerk. Pantó Endre és tsai. Bp., 1957).

Bányászcímer a csetneki (v. Gömör m.) evangélikus templom festett fakórusáról

Filep Antal

bányászavatás: → legényavatás

bányászdal, bányásznóta: a foglalkozáshoz kötött munkásdal egy csoportja, a bányászok életével vagy gazdasági, politikai, kulturális megmozdulásaival kapcsolatos ének. Eredete a → munkadalig nyúlik vissza, a céhszerű bányászszervezetek kialakulása után előbb az ún. egyleti énekekhez, utóbb pedig a → munkásdalokhoz közelített. A magyar bányászat s vele együtt a bányászdal is mindvégig erős nemzetiségi, elsősorban német hatás alatt állott, fő közvetítői az ún. telepi (telepített) munkások voltak. Bányászdalaink harmada idegen eredetű, a többi átalakított → népdal és → műdal. A dalok többsége a közös szervezetek, ünnepek és az intenzív zenei élet révén általánosan elterjedt. A bányászdalok nem munkához, hanem társas összejövetelekhez kapcsolódnak: a spontán jellegűekhez inkább nép- és mű-, a szervezett alkalmakhoz pedig egyleti dalok. A komoly bányászdalok témája maga a bányászélet (Mikor én a bányába elmentem...), a bánya (Lemegyek az iszonyú mély tárnába…), a munka (Ha bevágom a csákányom a szénbe…) s különféle bérviták (Bányamester, elmegyünk…). A → panaszdalok első helyen említik a balesetveszélyt (Minden percben várhatja a halálát…); a tragikus kimenetelűekről külön bányászballadák (De magos a Ferenc-akna teteje!) szólnak. A vidám bányászdalok → szerelmi dalok (Várpalotán keresik az aranyat…) vagy → mulatónóták (Bányászlegény, jól megrakd a csillét!). A többségükben német eredetű dalok egy része → induló (Szerencse fel!), más részük himnusz (A völgy felett, a büszke bérctetőkön…); mindezek általában a bányászélettel foglalkoznak (Minket dicsér a tűz, a fény, minket dicsér az élet…). A → munkásmozgalmi dalok között számos bányászdal is van, szerzőjük részben ismeretlen (Te dolgozol a mélyben; Ütemre cseng a csákány…), részben ismert (Hidas Antal–Reinitz Béla: Salgótarjáni induló). – Irod. Heilfurth, Gerhard: Das Bergmannslied (Kassel, 1954); T. Szerémi Borbála: Magyarországi munkásdalok (Bp., 1955); Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal: A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968).

Katona Imre

bányaszellem, bányarém: a bányákban megjelenő → szellem, alakja azonban elkülönül a magyar → népi hitvilág egyéb, szellemnek minősíthető lényeitől. Ugyanígy sajátosak, más mondáktól elkülönülők a róla szóló hiedelemmondák. Ennek az az oka, hogy a múlt században a Monarchia különböző részein német ajkú bányászok játszották a legfontosabb szerepet az ásványi kincsek feltárásában. Hagyományaikat megőrizték, a helybeli lakosságból kikerült bányászok ezt átvették ugyan, de maga a bányászfolklór nem terjedt túl a bányászközösségeken. Más nemzetiségű (szlovák, délszláv) betelepült bányászok is színesítették az eredetileg német hagyományt, s ez is egyik oka a jelenlegi táji eltéréseknek. Egyéb elnevezései: bányapásztor, bányatörpe, bergmándli, bergmanli, berkmanik, birgej, permantli, permonyik, pertymanik, pörtmandli. A német eredetre utal néhány magyar megnevezése (birgej: valószínűleg Berggeist; pörtmandli pedig Bergmännl). – Vidékenként változó külső jegyeket tulajdonítottak neki: pl. Veszprém megyében óriás, a Börzsönyben fejetlen törpe, másutt állat alakú, de leginkább sapkás-csizmás, vörös nadrágos, bányaszerszámokkal felszerelt → törpe. A hit szerint általában igazságos, segítő lény. A bányaszellemről szóló → hiedelemmondák a → bányászepika legnagyobb részét alkotják. Főbb szövegtípusok: a) A bányaszellemek segítenek a bányásznak. Szegény, nagy családú, de kis munkabírású bányász helyett a bányaszellem dolgozik. Fizetését megfelezi vele, de egy filléren nem tudnak megosztozni. A bányász kétfelé akarja vágni (harapni), de a bányaszellem nem engedi, jutalmul az egész fizetségét neki adja. Olyan esetben, ha a bányász nem így jár el, lelöki az aknába. – b) Előre jelzik a veszélyt. Különösen ünnepnap előtt (karácsony, húsvét, Borbála-nap) gyakori a megjelenésük. Dohányt kér a bányaszellem a bányászoktól, de csak lapátról fogadja el. Elégedetten megemeli a szakállát, távozik. A szerencsétlenség bekövetkezik. A bányászok lenn a bányában látják, hogy a bányaszellemek vonulnak, koporsót visznek. A temetési menet távozása után egy bányász meghal. Számtalan monda szól a bányaszellemek különféle alakban (kutya és más állat, szivarozó óriás, piros sapkás, bányászlámpás törpe stb.) való megjelenéséről. Valamilyen módon figyelmeztetik a bányászokat a bajra (gyakran felszólítják őket a munka abbahagyására: „Ne bántsátok a szenet, az a miénk!” Az engedelmeskedők megmenekülnek, a hitetlenkedőkre ráomlik a bánya). – c) → tabumondák. A bánya szabályai ellen vétőket büntetik a bányaszellemek (a bányában káromkodó vagy fütyülő bányászt szerencsétlenség éri). – d) Egy bányász karácsony estéjén eltévedt. Bányaszellemekkel találkozott, akik arannyal ajándékozták meg. Felkísérik. Saját lakása ajtajánál ér földet, kiderül, hogy egy évig volt távol. Az arany eltűnik. – e) Ha bányatűz van, megjelennek a bányaszellemek. A bennmaradt emberek ruháját nem engedik elvinni, ha mégis elviszik, újabb tüzek keletkeznek. Ilyenkor az özvegyek új ruhát kaptak a bányatársaságtól. – f) A szomjas bányaszellem. Forrásnál este vizet merítő bányászasszonyok előtt megjelent egy bányaszellem lámpással. Elmenekültek. A bányában a vízhordó bányász vödréből kifogy a víz, mire a többiek innának belőle. Kilesik. Egy rongyos ruhájú bányaszellem issza ki. Másnap egy kisméretű új ruhát, csizmát tesznek a vödör mellé. Boldogan magára ölti, többet nem jön elő. – g) A nehéz bányaszellem. A bányászok kocsijára bányaszellemek kéredzkednek fel. Nem veszik fel őket, mégis felszállnak. A ló alig tudja húzni a kocsit. Szíves fogadtatás esetén repül velük a kocsi. Erdőben dolgozó bányászok hátára ráugrik, nagyon nehéz, de cipelniük kell. – Irod. Versényi György: A bányarémről (Ethn., 1890); Szíj Rezső: Várpalota. Fejezetek a város történetéből (Bp., 1960); Nagy Dezső: Az izsófalvi „ördöngös bányász” (A Herman Ottó Múz. Évkve, 1963); Heilfurth, Gerhard: Bergbau und Bergmann in der deutschsprachigen Sagenüberlieferung Mitteleuropas (I., München, 1967).

Nagy Ilona

bányászepika: a bányászok folklórjának prózai része. 1. Nagyobbik része → hiedelemmonda és a → bányaszellemhez kapcsolódik. A hiedelemmondák másik csoportja a paraszti hagyományból került a bányászfolklórba, csupán külsőségekben alakult a bányászélethez. Pl. a) a bányász és a → lidérc; az általánosan ismert lidércmonda bányászszereplővel. b) → ördög a bányászmondában. A bányában megjelenő ördögöt robbantással ijesztik el a bányászok. c) A → kígyókirály koronája vagy a → kígyókő gazdaggá teszi a bányászt. d) A Szentivánéjjel megnyílt föld elnyeli egy bányász kislányát, majd a következő évben a feleségét. Egy év múlva szabadulnak, sok kincset hoznak, de elfelejtenek nevetni. e) Varázsvesszővel keresik a kincset. f) → ördöngös bányász mondák. – 2. → Történeti mondák: a) Bányaalapításról szóló → kincsmondák. Pl. Szénégető arany tulipánt talál. Leás a földbe, új gazdag rézbányát lel. Fiai erkölcstelensége miatt a bányatörpék leviszik a mélybe az ércet, megszűnik a bánya. b) Török mondák. Pl. a törökök kincs reményében elpusztítják a várost, de a kincset nem találják meg, mert a bányászok befalazták. c) → Betyármondák. A bányászok körében igen népszerűek, noha bányavonatkozásuk nincs. Valószínűleg a bányászok erős történeti tudata és hőskultusza az oka. d) Mondák Borbáláról (a bányászok védőszentje) és Prokopról, az első (nagy erejű) bányászról. – 3. Mesék. Kevés számú → tündérmese és → legenda, némelyik bányászkörnyezetbe helyezve. – 4. → „Igaz” történetek, → élménytörténet sztrájkokról, vezetők ugratásáról, a régi bányászéletről, ünnepekről. Gazdag epikus anyagot ismerünk, amely egy-egy szellemes mondás, ügyes tett emlékének legendás, anekdotikus továbbélése. A bányászepika magja német eredetű, miként a hazai bányászságé is. A földművesből lett magyar bányászréteg színezte saját hagyományaival ezt a folklórt, de ennek elütő jellege máig megmaradt. – Irod. Vargha Károly–Rónai Béla: A föld alatti birodalom (Pécs, 1956); Nagy Dezső: A dobsinai „bulénerek” mondáiból (Népr. Közl., 1957); Vargha Károly–Rónai Béla: A furfangos bányászlegény (Pécs, 1961); Bácskai Bosnyák Sándor: Baranyai bányászok meséi és elbeszélései (Népr. Közl., 1963).

Nagy Ilona

bányászpalack: → türelemüveg

baptisták <gör. ’alámerít’ szóból>: vallásfelekezet, amelynek jellemző hittétele a gyermekkeresztség elvetése és a felnőttkorban való bemerítkezés. Az általuk elődeiknek vallott anabaptisták a reformáció szélsőséges irányzataként jelentkeztek. Kommunisztikus tanításaik miatt azonban sokáig nem tudtak egyházzá szerveződni. Minden más egyház és a világi hatóságok üldözték őket. Végül a 18. sz. elején korábbi tanításaikból sokat engedve Hollandiában és Angliában alakultak törvényesen elismert felekezetté. A mo.-i baptistáknak nincs folytonosságuk 16–17. sz.-i elődeikkel. Először egy 1846-ben Hamburgból hazatért mesterlegény, Rottmayer János kezdte hazánkban tanaikat terjeszteni. Térítésének sem a szabadságharc, sem a Bach-korszak tiltó rendelkezései nem kedveztek. 1873-ban Meyer Henrik német bibliaügynök alapította Bp.-en az első baptista gyülekezetet. Tanításai hamarosan sok hívet vonzottak. Az ipari munkásság, de méginkább a közép-tiszántúli és Erdély-széli magyar és román parasztok között vertek gyökeret. A baptizmus ekkor még szektaként terjedt és paraszti vallásnak számított. Terjesztőinek többsége laikus parasztprédikátorokból került ki. A hatósági zaklatások miatt 1905-ben egyházzá szerveződtek és hivatalosan elismert felekezetté váltak. A baptista vallás terjedése az I. világháború után megtorpant, s azóta működése sok tekintetben hasonult a történeti egyházakhoz.

Kósa László

Barabás Jenő (Böde, 1920–): etnográfus, egyetemi docens a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karának tárgyi nép rajzi tanszékén, a történelemtudományok kandidátusa (1960). A bp.-i tudományegy.-en szerzett bölcsészdoktori oklevelet néprajzból (1948). Tanár (1945–), a Néprajzi Múz. és a Múzeumok Országos Központjának munkatársa (1948–). A település, építkezés, gazdálkodás témái mellett tudományelméleti és módszertani kérdésekkel foglalkozik. A Magyar Néprajzi Atlasz szerk.-je. Cikkei hazai és európai szakfolyóiratokban jelennek meg. – F. m. Kartográfiai módszer a néprajzban (Bp., 1963); Békés megye néprajza a 18. században (Gyula, 1964).

baráber <valószínűleg a népies ném. Baurauber ’építkezéseken dolgozó hitvány alak’ szóból>: építőipari idénymunkákon dolgozó szakképzetlen lumpenproletár. A baráber vagy barábel szó mintegy 100 éve került az építőipari vándormunkásság nyelvébe; legutóbb már ügyes, mindenre vállalkozó vándormunkás értelemben használták. Ismertek voltak az út-, vasút- és hídépítő munkások, sok esetben a bányászok, sőt a nagyüzemi munkások körében is, de leggyakrabban a kubikosok emlegették. A fogalom általában vegyes vagy bizonytalan nemzetiségű, otthontalan, családtól-rokonságtól elszakadt, örökké vándorló férfit jelöl, aki olykor szakképzett munkás volt, többnyire azonban mindenféle segédmunkára vállalkozott, így kubikolásra is. A baráberek deklasszált munkásokból, kivételesen elzüllött értelmiségiekből kerültek ki, sok volt köztük a külföldi, ill. idegen. A többi rendes munkástól általában elkülönültek, azok ugyanis sok tréfát követtek el rovásukra. Amíg dolgoztak, munkájuk ellen nem volt sok kifogás, sőt olyan feladatokra is vállalkoztak, amelyekre az óvatosabb munkások nem: így a hídépítő keszonosok között éppenhogy jó csengése volt a baráber szónak. Baráberos (hajszás) munkán keresett bérüket a baráberok napján (szombattól keddig) elitták, árokban hemperegtek, rongyokba, zsákokba burkolóztak: sokszor még a bakancsukat is eladták, madzagból volt a baráberövük, és barábertöpörtőre (eperre) fanyalodtak hétközben. Mulatozásaik során el-elhangzott néhány züllöttségükről tanúskodó barábernóta is. A keszonosok újoncaikat felavatták barábernak: kifelé menet a lábát létrához kötötték, lapátjával ki-ki fenekére vágott és megrendelte, milyen italt akar fogyasztani az ünnepségen. (→ még: mangár) – Irod. Tömörkény István: Napos tájak (Bp., 1908); Katona Imre: A baráber (A kubikosok egyik típusa) (Ethn., 1956); Havas Gábor: Baráberszentelés (Sínek között 1958. 4. sz.).

Katona Imre

baraboly (lat. Chaerophyllum bulbosum): ernyős virágú növény, répagyökerét, főleg a gyermekek, nyersen eszik. A 18. sz.-ban még a felnőttek is rendszeresen fogyasztották. Torda környékén napjainkban meghámozzák, apró szeletre vágják és ecettel, savóval leöntve hús mellé kerül az asztalra. A Hajdúságban, Szatmárban, Beregben, a Mezőségen azt vélik, hogy tavasszal addig ehető, míg az ég meg nem zendül. – A 16. sz.-i erdélyi fejedelmi szakácskönyv szerint a barabolyt salátaként eszik. Többféle fogyasztását írja le K. Mátyus István is, nem felejtkezve el különböző orvosi hasznáról („a’ Venusra-is ösztönözni, a’ szívet vidítani, az agyvelőt erősíteni tartatik”). A baraboly 18. sz.-i debreceni fogyasztását a botanikai irodalom mellett a diákköltészet is megörökítette, amelyből kiderül, hogy a város piacán árulták:

A piaci kofa készíti a bicskát. Hogy ásson az erdőn majd sok bubojicskát, Vagy jányának mondja: Leányom, eredj el Az erdőre, rakd meg magad galambbeggyel: Megveszik az urak, mert jó salátának, Tavaly is csak ezért sok jó pénzt adának.

A barabolynak igen változatos a népnyelvi elnevezése (pl. Székelyföldön: baraboly, bobályka, bösövény, buboicska, buburicska, fődi pityóka, turbolya; Zemplénben: bóbiska, trombujka; Vas m.-ben: gusbót; Nyitrában: mihálka; Hevesben, Nógrádban: mihóka, pisojka; a Tisza vidékén: turbolyka). A baraboly, bobályka, Mihályka monya elnevezés a 16. sz.-i szakácskönyv-irodalmunkban is előfordul. Maga a baraboly 16. sz. előtti ukrán vagy román eredetű jövevényszó a magyar nyelvben, de népünk a baraboly fogyasztását a szó átvételétől függetlenül már korábban ismerte. A baraboly Jókai Mór fantáziáját is megragadta Bálványosvár c. regényében (Imola zsákszámra szedi a barabolyt s az egyéb ehető vad növényeket). A barabolyt eszik a németek (az erdélyi szászok is), románok, szlovákok, lengyelek, oroszok, volgai kalmükök, tobolszki tatárok. Mindez arra utal, hogy korábban Eurázsia népi táplálkozásában nagy szerepe volt. – Irod. Moszyñski, K.: Kultura ludowa slowian (I. Krakow, 1929); Bán Imre–Julow Viktor: Debreceni diákirodalom a felvilágosodás korában (Bp., 1964); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).

Baraboly

Gunda Béla

barack: → kajszibarack, → őszibarack

bárány: → juh

baranyai ácsolt láda (szökröny): → dunántúli bútor

Baranyai Decsi Czimor János, Johannes C. Decius Barovius (Décs, 1560 körül–Marosvásárhely, 1601): humanista író, az első ismert magyar közmondásgyűjtő. D-dunántúli nemesi családból származott, a tolnai, debreceni és kolozsvári ref. iskolákban, majd a wittenbergi és a paduai egyetemen tanult. 1591-től Kolozsvárott, majd Marosvásárhelyen volt tanár, ill. lelkész. Közben 1595-ben ismét Wittenbergbe ment. Adagiorum Graecolatinoungaricorum chiliades quinque ... c. közmondás-gyűjteménye 1598-ban Bártfán jelent meg. Forrása nagyobb részben Erasmus 1574-ben kiadott kötete volt. Több más szerző mellett általa gyűjtött magyar közmondásokat is földolgozott. Jogi, bölcseleti és történeti munkái is fennmaradtak. – Irod. Szabó Károly: Adatok Decsi János életéhez (Magy. Prot. Egyháztörténeti monográfiák, VI., Bp., 1881); Tolnai Vilmos: A szólásokról (Bp., 1910).

Baranyai Decsi Czimor János

Kósa László

baranyai szőttesek: két nagyobb csoportját ismerjük: az ormánságit és a Hosszúhetény vidékit. Az ormánságira jellemző, hogy a kender mellett hosszan fennmaradt a len szövése is, egyébként mindkét vidéken viszonylag korán terjedt el a pamutfonalból szőtt vászon. Túlnyomóan a lakás felszereléséhez tartozó darabokat: abroszokat, kendőket, kosártakaró ruhákat szőttek cifrán. Kivételesnek számít, hogy Hosszúhetényben és néhány szomszédos községben a női ingek ujjaiba hosszában csillagos mintájú piros szőttes csíkokat illesztettek az országszerte általános csipkebetét vagy hímzésdísz helyett. Az Ormánságból ismertek sáfránnyal sárgított, igen szépen szőtt vásznak, melyekből alkalmi – rendesen gyász – öltözeteket varrtak az asszonyok. Itt ez a sajátos színezés tette ünneplővé az egyébként simán szőtt anyagot. Abroszok, kosártakaró ruhák fehéren-fehér szőttes mintázása is gyakori az Ormánságban. Ez vagy vastagabb fehér fonalsorok beiktatásával történik, vagy szálbehúzással, egyszerű mértani minták formájában, akár pedig úgy, hogy komplikált technikai eljárással az egész vásznat egyenletesen mintázzák, amit darázslépnek neveznek. A fehér mellett főleg a piros szőtteshím az általános. Feketével csak különleges alkalmi darabokat, mint pl. → tükörlekötő ruhákat mintáznak. Előfordul ezenkívül a Somogyban és Zalában szinte általános bordó szín használata is. Az abroszokon, kendőkön megtaláljuk a legegyszerűbb mértani elemeket, továbbá a bonyolult, összetett növényi díszítményeket is, így a kehelyből kinövő szegfűket. Leggyakoribbak a régies, viszonylag egyszerű minták: a csillagok, a tövükkel egymásnak fordított tulipánok és az úgynevezett „asztallábas” minta, mely a keleti magyar csoportoknál is jellemző és kedvelt. A környék fehér hímzésein laposöltéssel kivarrt (és ismert) levélpársorokat is leszövik. Az abroszokon, kendőkön a mintázott csíkok közé levegős hézagokat iktatnak, hasonlóan a → somogyi szőttesekhez, eltérően a → sárközi szőttesektől. – A magyar szőttesek mellett nagy mennyiségben készültek és a kereskedelem révén széles népszerűségre tettek szert a Lakócsán és a környező falvakban lakó horvátok igen erőteljes, vörös, fekete-vörös, fekete és fehér ingujjakat és lepedőket díszítő szőttesei. Ugyanitt gyapjúból szőttek színesen csíkozott szoknya- és kötényanyagokat, takarókat, szőnyegeket. A megyében lakó sokácok is készítettek hasonló → gyapjúszőtteseket, de az említetteken kívül térdeplőszőnyegeket is, kilim technikával mintázott főkötőket és pamutból, részben kenderből a legkülönbözőbb rendeltetésű kisebb-nagyobb öltözetdarabokat, azonkívül a ház felszereléséhez tartozó vászonneműket. Ezeknek a mintázata első látásra, távolról is jellegzetes. Motívumkincsük sokkal egyszerűbb a horvátokénál, erőteljes megjelenését szolgálják a többesével behúzott és szaggatott zsinórhatást keltő színes fonalak. – Irod. Ifj. Kodolányi János: Baranyai szőttesek (Pécs, 1967); Fél Edit: A Néprajzi Múzeum 1962. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1963).

Abrosz részlete piros szőttes csíkozással (19. sz. vége, Egerág, Baranya megye) Bp. Néprajzi Múzeum

„Darázslép”-es baranyai szőttes részlete (19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Abrosz részlete, piros szőttes csíkozással (Századforduló, Egerág, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kendő részlete, virágtöves mintával, amit hímzésből tettek át szövésbe (Századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

báránybőr sipka: göndör gyapjas báránybőrből készült férfifejfedő. A Felvidéken és az Alföldön kucsma, Erdélyben csuklya, csalma, Vas m.-ben berbec néven ismerik. Fehér, majd kb. a 17. sz.-tól fekete színben készült gyapjas bőr, újabban szövet béléssel. Korábbi típusát az Alföldön és Erdélyben viselt kúp vagy félgömb alakú, perem nélküli változata képviseli, amelyet hegyesen, ferde csúccsal vagy beütve illesztettek a fejre. A beütés, behajtás vagy a csúcs összenyomása lokális bélyeget ad az egyébként hasonló formának. A bárány fejbőrével fenekelt füles kucsmát a moldvai magyarok viselték, talán ilyen volt a kiskunhalasi füles süveg is. A báránybőr sipka újabb formáját felhajtható prém pereme jellemzi. Ezt Erdélyben alacsonyabb kúpos tetővel, az Alföldön magas tetővel, keskeny peremmel Árpád-sapka néven használták. Több-kevesebb formai változtatással a mai falusi férfilakosság is használja. – Irod. Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43).

Férfi báránybőr sapkával (1930-as évek, Sióagárd, Tolna m.)

Férfi báránybőr sapkával (20. sz. közepe, Csíkmadaras, v. Csík m.)

Flórián Mária

bárányfürtös guba: a legerősebb minőségű felsőkabátféle. Jellegzetessége, hogy alapszövedékébe szőnyegszövésre emlékeztető technikával a bárány göndör fürtjeit befogták, miután beakasztották a szövőszéken a szálak közé. A vállrészbe sűrűbben rakták a fürtöket, mert a gubának ott kellett a legmelegebbnek lennie, és ott is használódott el leghamarabb. Levéve a gubaszékről festették és összederekazták. Az összederekazott és megfestett gubavásznat – fürtös oldalát kívülre hagyva – összefércelték és úgy vitték kallani. Kallás után nem fésülték, hanem néhányszor vízre csapták, akkor minden fürt kibomlott. (→ még: guba) – Irod. Luby Margit: A guba készítésmódja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); N. Bartha Károly: A debreceni gubacsapó céh (Debrecen, 1939); Marková, E.: Vyroba gub na Slovensku (Slovenský Národopis, XII. 1964).

Gáborján Alice

bárányjel, bárányjegy, bárányrovás, bárányszoktató: fából páronként faragott, madzagon csüngő jel, amelynek egyikét a juhász az anyajuhra, a másikat újszülött bárányára kötözte, hogy felismerje, melyik bárány melyik anyához tartozik. A juhász maga faragta a bárányjeleket, s mivel egy nyáj állatjainak lehetőleg mindegyikére a többitől különböző forma kellett, a bárányjelek a legkülönbözőbb alakú faragványok, de többnyire háztartási eszközök és mezőgazdasági szerszámok miniatűr utánzatai. Leginkább a Dunántúlon voltak elterjedve, az Alföldön elvétve fordultak elő, Erdélyben nem volt ismeretes. Használata a merinói juh meghonosodásával kezdődött Mo.-on. A múzeumokban őrzött sorozatok többnyire a 19. sz.-ból valók, s ez olykor a faragványokról is leolvasható, amikor olyan eszközformát utánoztak, amely a 20. sz.-ban már nem volt használatban, pl. faeke papucsa. A bárányjel divatja már elmúlt, helyükbe számjegyes bárcák kerültek. (→ még: jószágjegy) – Irod. Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906).

Bárányjelek rajza (Somogy m.) Balról jobbra: tökgyalu, dézsa, trombita, csizma, ásó, pápaszem (19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Bárányjelek (Somogy m.). Balról jobbra: fahasító bunkó, faragófejsze, gyalu, sulyok (19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Földes LászlóManga János

bárányka ballada: → megölt havasi pásztor, a

bárány mája, a: tréfás → legendamese. Krisztus és útitársa, Szent Péter földi vándorútjuk során egy bárányt kapnak. Az éhes Péter megeszi a bárány máját, és azt állítja, hogy a báránynak nincs is mája. Krisztus pénzt lel vagy egy királykisasszony meggyógyításáért pénzt kap, s azt háromfelé osztja. Péter kérdésére azt mondja, hogy a harmadik csomó azé, aki megette a bárány máját. Péter erre bevallja tettét (AaTh 785). Európa-szerte, sőt Európán kívül is Péterhez és útitársához fűződő mesés legenda, nálunk a fent vázolt formában a Duna–Tisza közén és a Tiszától keletre közismert. Pozitív, táltosi attribútumokkal is rendelkező hőse minden változatnak Krisztus, a nevetséges együgyű, falánk és kapzsi kísérő többnyire Péter, de néha más is (a paraszt, a zsidó stb.). A magyar változatok egy részébe beékelődik a királykisasszony meggyógyításának (feltámasztásának) története, melynek során Péter ismét szégyenben marad, mert mikor önállóan fog a gyógyításhoz, s a királykisasszonyt feldarabolja, nem sikerül újra összeillesztenie és életre keltenie (AaTh 753A). Apokrif legenda, mely már a Pancsatantrában felbukkan, de zsidó és mohamedán előzményei is vannak, végső soron minden valószínűség szerint a középkori bizánci (keleti) egyházhoz kapcsolódik, a sikertelen feltámasztási kísérlet pedig ógörög hagyományokra vezethető vissza. A téma közeli párhuzamai Pauli példatárában és a Gesta Romanorumban is megtalálhatók, a 16. sz.-ban Hans Sachs és Montanus tréfás történetei között is szerepelnek. A gazdag magyar változatanyag közvetlen írásbeli vagy szóbeli előzményeit eddig nem sikerült megtalálni. (→ még: tréfás legenda) – Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (II., Leipzig, 1913); Dégh Linda: Pandúr Péter meséi (I–II., Bp., 1941, 1942; UMNGy III–IV); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Liungman, W: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Honti János: Az ellopott máj (Válogatott tanulmányok, Bp., 1962); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy XII); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968; MNKF 4.).

Kovács Ágnes

baráti csoport: a parasztfiatalok lokális (helyi) közösségein belül kialakult, a gyermekkortól a házasságig együttmaradó, elsősorban érzelmi kapcsolatokon alapuló közösségre utaló szakkifejezés, amelynek változékony keretei közt szabad idejük tevékenységi formáit (játék, szórakozás, udvarlás) töltik, és a család vagy a faluközösség által elvárt feladatokat (→ forrástisztítás, → kaláka stb.) végzik. A kis létszámú baráti csoportok betagozódnak a fiatalokat összefogó nagyobb, struktúrájukban zártabb, hierarchikusabb közösségekbe, mint a → gyermekbanda, → leánybanda, legénybanda. A falusi baráti csoportok minden esetben külön fiú- és leánycsoportok; szembeszökő elkülönülésük mögött azonban kapcsolataik rendezett hálózata húzódik meg. A baráti csoport a parasztfiatalok emberi-társadalmi kapcsolatainak történetileg állandó formája. Funkciója, működése társadalmi feltételeinek változásával párhuzamosan sokban módosult. Mindenekelőtt a lokális kötöttségek fellazulása és a → nemek szerinti tagozódás merev gyakorlatának oldódása, valamint a → korcsoportokra vonatkozó szigorú szokásszabályok eltűnése után jelentek meg a baráti csoportok nyitottabb alakulatai. (→ még: életkor szerinti tagozódás) – Irod. Szendrey Ákos: A társadalmi érintkezés formái (Ethn., 1937); Ruitz Izabella: A parasztifjúság társasélete a Bódva vidékén (1880–1950) (Ethn., 1965–66); Németh Imre: A népi közösségekben élő fiatalok életmódja és kultúrája (Arrabona, 1966).

Németh Imre

Barátosi-Balogh Benedek (Lécfalva, 1870–Bp., 1945): tanár, mandzsu-tunguz kutató. Három kelet-szibériai gyűjtőútja során az Amur alsó folyásánál és a Szahalin-szigeten lakó déli mandzsu-tunguzok (nanajok, olcsák, szamarok, orokok) körében gyűjtött néprajzi tárgyakat és nyelvi anyagot (főleg szójegyzéket és néhány, sámánéneket). Az ötszáz db-ból álló gyűjteményből, amelyet a bp.-i Néprajzi Múz. őriz, a kultikus, valamint a díszítménnyel ellátott tárgyak a legjelentősebbek. A gyűjtemények még kiadatlanok. – Irod. Diószegi Vilmos: Egy magyar mandzsu-tunguz kutató: Barátosi Balogh Benedek (Ethn., 1947).

Diószegi Vilmos

barátság: két vagy több, rendszerint, de nem kizárólagosan azonos nemű ember kölcsönös rokonszenven alapuló kapcsolata, amelynek sem meghatározott célja, sem meghatározott időtartama nincs. A viszony egyik oldalát az érzelmi kötődés, másik oldalát az egymás kölcsönös támogatásából származó előnyök alkotják. Az érdek azonban nem lehet kizárólagos alapja a barátságnak, ha csak ez tartja össze a feleket, érdekazonosságuk megszűnésével a barátság felborul. A barátság megszakadására vezethet az érzelmi vonzalom megszűnése valamely vagy mindkét fél részéről, vagy az egymás kölcsönös segítségét jelentő cselekedetek elmulasztása. A barátság a magyar néprajzi irodalomban kevéssé tárgyalt társadalmi jelenség, az egyéni jellegű baráti viszony népi társadalomban kialakult formáiról, normáiról szinte egyáltalán nincsenek leírások, nagyobb figyelmet szentelt a kutatás a → baráti csoportoknak és a → korcsoportoknak. – Irod. Ruitz Izabella: A parasztifjúság társasélete a Bódva vidékén (1880– 1950) (Ethn., 1965–66); Wolf, E.: Kinship, Friendship and Patron-Client Relations in Complex Societies (The Social Anthropology of Complex Societies, szerk. Banton, M. London, 1966).

Sárkány Mihály

barázda: → szántás, → szénarend

Barcaság, Barca, németül Burzenland, románul Þara Bîrsei: hegyi medence, melyet az Olt nagy déli kanyarulata és a dél-erdélyi havasok zárnak közre. A magyarság a honfoglaláskor átvonult rajta, azonban hosszú ideig gyepűelvének hagyta a gyakori kun-besenyő betörések miatt. Valószínű, hogy a 11. sz. folyamán az ott talált bolgár-szlávok mellé már telepedtek magyar és besenyő határőrök, akik a Havaselvére vezető szorosokat őrizték és a Barcasági magyarság magját alkották. A Barcasági magyarok ma többségükben a Brassótól keletre fekvő → Hétfaluban, ill. a medence nyugati és északi peremén Barcaújfalu, Krizba, Apáca községekben laknak. A Barcaság kezdetben az erdélyi Fehér megyéhez tartozott. A Barcasági szászok a 13. sz. elején királyi adományként kapták földjüket, melyen 13 községet és Brassó városát építették. 1211–1224 között a területet a német lovagrend uralta, melyet azonban önállósulási törekvéséért II. Endre király elűzött. A románok első települése a 13. sz. végéről ismeretes a Barcaságban. Ma a medence egész területén magyarokkal és szászokkal vegyesen élnek. (→ még: hétfalusi csángók) – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (VI., Bp., 1873); Kolumbán Lajos: A hétfalusi csángók a múltban és a jelenben (Brassó, 1903); Árvay József: A barcasági Hétfalu helynevei (Kolozsvár, 1943).

1. Faragott kapu (Hosszúfalu)

2. Csernátfalui fiatalok régi csángó viseletben

Kósa László

barcasági kerámia: edényeinek alapszíne a fajansz fehér alapjára emlékeztet. Díszítményük színe szép, erőteljes kobaltkék. A díszítmény elemei növényiek, sűrűn fedik a kanták, → bokályok felületét. Szaruból készült → írókával díszítik, s mivel a barcasági szász edények → ecsetes díszítéssel készülnek, ez megkülönbözteti a barcasági magyar és szász kerámiát. Nevezetes központja Barcaújfalu. Orbán Balázs mint jelentős fazekasközséget említi, ahol minden házban dolgoz egy-egy fazekas. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (VI., Bp., 1873).

1. Kályhacsempe (19. sz. vége, Barcaújfalu)

2. Tál, fehér alapon kék írókázott dísszel (19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Tányér, fehér alapon kék írókázott díszítéssel (19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Kancsók, kék díszítéssel (1889. Dávid Mihály munkái) Bp. Néprajzi Múzeum

Barcasági kerámia Kanta, Barcaújfalu (v. Brassó m.) Néprajzi Múzeum, Budapest

István Erzsébet

Barcsai, elégetett hűtlen asszony: klasszikus → ballada. Szüzséje: az asszony elküldi otthonról férjét, akit a gyerek figyelmeztet, hogy anyja Barcsait szereti. A férj félútról visszatér, kopogtat, de nem győzi kivárni az öltözködésre hivatkozó asszony késlekedését. A ládában megtalálja Barcsait és fejét veszi. Feleségét megégeti.

Állj elé, állj elé, asszon-feleségem! Három halál közzül melyiket választod, Vaj főbe lőjjelek, vaj fejedet vegyem, Vaj hét asztal vendégnek vigan gyertyát tartasz? – Három halál közzül én is azt választom, Hét asztal vendégnek vigan gyertyát tartok.

A zárt szerkezeti felépítettségből fakadó drámai feszültség, a konfliktusábrázolás és a katarzisélmény a klasszikus balladák legszebbjei közé emeli. Változatait csak Erdélyből ismerjük. Rokonságát csak egyes motívumra vonatkozóan találjuk. De a hűtlen feleség halállal való büntetése minden európai népköltészetben ismert (Gesta Romanorum, 123.). Az öltözködés miatt késlekedő hűtlen asszony és a megégetésmotívum több hazai (Kegyetlen anyós) és idegen (spanyol, olasz, bolgár, román, szerb) balladában megtalálható. – Irod. Vargyas Lajos: Researches into the Mediaeval History of Folk Ballad (Bp., 1967); Ortutay Gyula–Kriza Ildikó: Magyar népballadák (Bp., 1968).

Kriza Ildikó

Bárdosi János (Herény, 1933–): néprajzkutató, muzeológus. Tanulmányait az ELTE bölcsészettudományi karán végezte (muzeológia–néprajz, 1957). A Néprajzi Múz., a győri Xantus János Múz. (1957–), majd a szombathelyi Savaria Múz. (1958–) munkatársa. Anyagi kultúrával, azon belül főleg halászattal, településsel, építkezéssel foglalkozik. A Vasi Múzeumfalu építését irányítja (1968–). Cikkei a Vasi Szemlében, az Ethnographiában, a Vas megyei múz.-i értesítőben, évkönyvben jelennek meg. A Savaria Múz. Közl.-i sorozatban megjelent munkái: Pajtáskertek Gencsapátiban, (Szombathely, 1958); A magyar Fertő tapogató halászata (Szombathely, 1960); Szentivánfai anekdoták (Szombathely, 1961); Kenéz díszített házoromzatai és kapufái (Szombathely, 1961).

barhentszövő: → takácsszőttesek

baril: → akó

barka: A fűzfa barkaja (cicamaca) a → virágvasárnapi szentelés révén lett → mágikus tárggyá (→ szentelmények). Kétféle szerepben volt igen elterjedt a magyar népi hitvilágban: egyik az égiháború, a jégeső elűzése; a → vihar közeledtekor a tűzbe dobtak néhány szemet, ill. az eresz alá tűzték, hogy a villám ne csapjon a házba; ritkábban a gabonaföldbe szúrták jégverés elhárítására. A matyók a felhőt „keresztezik” vele vihar ellen. A gyógyászatban „univerzális” szer volt: → szemverés ellen füstöltek vele, a fájós fejet levelével dörzsölték, a beteg tehén moslékjába tették stb. Göcsejben szokás volt, hogy a virágvasárnapi barka-szentelésre menet a barkát vivő a templom küszöbének átlépése előtt pár szemet lenyelt belőle torokfájás megelőzésére. A → féregűzésben is szerepet kapott, emellett elterjedt nézet volt, hogy a házba nem szabad bevinni, mert sok légy lenne. Néhol kígyó, béka elhárítására tartották a padláson.

Pócs Éva

bárka: 1. rövid, széles, lapos fenekű fedeles hajóféle, amelyet pl. só szállítására is használtak. – 2. tökös bárka a hal tárolására, esetleg vízi úton való szállítására szolgáló lyuggatott oldalú, csónak alakú → fahajó. Hossza 60–70 cm-től több méterig terjedhet. A nyargalóbárkát halászat közben a ladik után kötve vontatják magukkal, míg az állóbárka, halászbárka többnyire a halpiac közelében kikötve áll, ebben tárolják fajta szerint rekeszekbe osztva a halat. Az állóbárkán hátul, de sokszor elöl is raktár és hálóhely céljait szolgáló felépítmény, → csárda van, orrtőkéje jellegzetesen faragott, s a bárkával együtt színesre festett. A hajókhoz hasonlóan a bárkának is nevet adnak, gyakran halról nevezik el. A bárkás feladata a halaknak fajta szerinti elhelyezése a bárka rekeszeibe, a bágyadt vagy döglött halak eltávolítása, és az eladásra szánt mennyiség kimérése, kiadása. A hosszabb ideig tárolásra szánt halakat ojtották (halojtás), herélték, farkánál a gerincét bicskával megsértették, hogy megbénulva ne verjék össze magukat a bárkában. A nagy harcsák alsó ajkát hasították be, nehogy a kisebb halakat felfalják. A múlt század második felében még az őszi hónapokban 120–240 mázsa befogadóképességű bárkákban lóval vagy hajókkal vontatták a halat a nagy halvásárokra, pl. Pestre. Tavakban láda alakú bárkákat is használtak, míg a kishalászok s főleg orvhalászok vesszőből kötött haltartóit is így nevezik. (→ még: fisér) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965). – 3. nagy, fatengelyes → szekér, amelynek 9–10 → sukkos (kb. 3 m) hosszú és 2 m-nyi magas oldala volt; uradalmakban használták törek és pelyva szállítására; az erősebben építetteket pedig a → fazekasok alkalmazták áruik vásárra vitelére, ez utóbbiak voltak a fazekas szekerek vagy gelencsér batárok.

Rév-komáromi halászbárka vázlatrajza Herman Ottó nyomán: D = dereka, O = az állóbárka éles eleje, ... az „óra” F = fara, P = pofa, Bj = bajuszdeszka (erősítő keskeny deszka), KL = kormány lába, TS = timonsarok, Bg = bőgő, S = sárkány, F = fejlánc, Mk = macska, Mt = macskatekerő, BBB = bálványok, M = mederbálvány, Ő = őrfa, ŐS = őrfamacska, RRR = rekeszek, Bk = bak, Sz = szentes, Cs = csárda (rakodó, hálóhely) Tt = timontartó, K = timon vagy kormány

K. Kovács LászlóSolymos Ede

barkaszentelés: → virágvasárnap

barkók: néprajzi csoport Borsod, Nógrád, Gömör és Heves megye határvidékén. A Sajótól DNy-ra a Zagyva forrásvidékéig a Rima, a Hangony és a Hodos patakok mentén, ill. ezek közvetlen környékén fekvő mintegy ötven falu népe. A barkók nevének eredete ismeretlen, írásos források a múlt század elején kezdték használni. Olykor gúnynévként is szerepelt, de inkább megkülönböztető név a gömör-borsodi, részben eredetileg ref. kisnemesi, ill. a r. k. eredetileg többnyire jobbágyparaszt magyarok között, s egyben kulturális különbségek kifejezője. A barkókat a magyar néprajztudomány gyakran a → palócokkal együtt vagy azok egyik ágaként tárgyalta. A barkók lakta vidék a honfoglalás óta folyamatosan magyar népességű terület. A falvak többsége irtáseredetű. A lombos erdőktől elhódított gyengébb minőségű szántókon az önellátást sem mindig biztosító földművelés alakult ki. A legutóbbi időkig az erdei legelőket hasznosító állattartás jelentette a vidék értékesebb gazdálkodási ágazatát (sertés, juh, szarvasmarha). A városoktól távol eső, elzárt völgyekben fekvő barkó falvak a 20. sz.-ig archaikus népi kultúrát őriztek meg. A vidék központja a rövid városi múltra visszatekintő Ózd. Nevezetes falvai: Romaháza, Hangony, Szentsimon. – Irod. Paládi-Kovács Attila: A barkó etnikai csoport (Műveltség és Hagyomány, 1968).

Kósa László

Barna János (Pusztaberki, 1853–?, 1931): a → felföldi pásztorművészet egyik kiemelkedő alakja. Juhászcsaládból született. Többfelé szolgált, 30 éven át uradalmi számadójuhász volt Nőtincsen. Domború faragással díszített → juhászkampók, → pásztorbotok, → gyufatartók, apró szobrocskák maradtak fenn tőle, ill. ismertek leírásból. Szinte kizárólag vallásos témákat dolgozott fel. – Irod. Madarassy László: B. J. a feszületfaragó (Bp., 1934).

Juhászkampó felső része, rajta a faragó önábrázolásával, fölötte Jézus félalakja és Szűz Mária a gyermekkel (Barna János alkotása, 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Gyufatartó, oldalán Dániel az oroszlánok barlangjában (19. sz. vége, Barna János alkotása) Bp. Néprajzi Múzeum

Hofer Tamás

Báródság: Élesdtől a Királyhágóig a Sebes-Körös jobb partján húzódó táj neve. Első magyar lakói a honfoglalás után az Erdélybe vivő hadiút őrzésére rendelt királyi jobbágyok voltak. Falvaik eladományozás útján a sólyomkői uradalom részévé váltak. Első román lakóik a 14. sz. folyamán jelentek meg, majd a terület székhelye, Magyarbáród (később Nagybáród) fokozatosan elrománosodott. Az erdélyi fejedelemség kialakulása idején – Szapolyai János és fia, János Zsigmond uralkodása alatt – a vidéket ismét katonai területté szervezték. Létrehozták a Báródsági nemesi kerületet a Királyhágó környéki román falvakból. Lakói a Királyhágón áthaladó erdélyi fejedelmek és főrendek védelmét és szolgálatát látták el. A kerület jelentősége a Rákóczi-szabadságharc után megszűnt, gyűlései formálissá váltak, kapitányi címe vármegyei méltósággá vált. A Báródság mai magyar lakóinak többsége Élesden és Réven, valamint néhány környező kisebb községben lakik.

Kósa László

Bárólány (ballada): → Szendre báró lánya

baromfitartás: 1. háziasított madárfélék (tyúk, lúd, kacsa, pulyka, galamb, gyöngytyúk) tenyésztésén alapuló állattartási ágazat. Története a bankivatyúk háziasításával kezdődött az i. e. 3. évezredben az Indus folyó völgyében. Eleinte az ember főleg kultikus célokra (fehér tyúk- és kakasáldozat), ill. kedvtelésre tartott baromfit (kakasviadalok), gazdasági hasznára csak fokozatosan jött rá. A liba, a kacsa és a galamb háziasítása a Földközi-tenger mellékén ment végbe az i. e. 2–1. évezred folyamán. Amerikai eredetű háziszárnyas a pulyka. Először viking hajósok hozták magukkal Európába. – Vadon élő vízimadarakra már az uráli korban élő őseink vadásztak. A finnugor népek őskori művészetének egyik jellegzetessége a vízimadarak ábrázolása. Tojás jelentésű mony szavunk uráli örökség, lúd, toll, tojás szavunk finnugor eredetű. Honfoglalás előtti török jövevényszava nyelvünknek a tyúk. Ezzel a háziszárnyassal s egyszersmind a baromfitartással török népek révén ismerkedhetett meg a magyarság a Fekete-tenger térségében. Népünk szerény méretű baromfitartása a honfoglalás után bővült a házilúd és a házikacsa tenyésztésével. A 11– 12. sz.-ban a magyar jobbágyok már egyházi tizedet adtak lúdjaikból, s a feudalizmus későbbi századaiban is megszokott járadék volt az élő baromfi, a kappan, a tojás. A feudális kényszer mellett a szomszédos szláv népek is hatással voltak a magyar baromfitartás kifejlődésére. Erre vall pl. galamb, kakas és gácsér szavunk szláv eredete. – A 16–17. sz.-ban a majorsági gazdálkodás kifejlődésével a baromfitartás árutermelő ágazattá vált. A 17. sz. elején már nemcsak a hazai piacokon értékesítették a baromfitartás termékeit, hanem külföldön is. (Pl. Zrínyi Ilona nevelőanyja Bécsben értékesítette a tyúktojást.) Ugyanakkor az udvarházakban mindenütt sok kappant hizlaltak, gyöngytyúkot, pávát s még több galambot tartottak. A majorsági baromfitartás a parasztságéra is hatással volt. Egy 18. sz. végi osztrák statisztikus szerint Mo.-on jelentősebb volt a baromfitartás, mint bármely más országban. Mindenesetre a 19. sz.-ban az országnak már jelentős baromfitoll-, tojás- és élőbaromfi-kivitele volt. Századunkban a baromfitartás jelentősége, termékeinek forgalma és exportja tovább növekedett. – Mo.-on a baromfitartás jellegzetes küllemű hazai fajtákra alapozódott a középkortól a kapitalizálódás koráig. Fehér, sárga, kendermagos és fogoly színben tenyésztették a parlagi magyar tyúkot. Ez kis súlya és tojáshozama miatt a 19. sz.-ban már nem volt gazdaságos. Külföldi piacokon is keresett termék volt nagy mája és finom rostú húsa miatt a magyar parlagi lúdból szelekcióval kitenyésztett magyar lúd. Nagyobb hozamú baromfifajták meghonosítása, elterjesztése a 19. sz. utolsó harmadától folyik. A régi fajták csaknem kiszorultak, s velük a tartásmód archaikus vonásai is eltűntek. – A baromfiállomány sűrűsége és ezzel a baromfitartás jelentősége igen eltérő országrészek és tájak szerint. A 19. sz. végén legtöbb baromfit a Bácskában és a Bánságban, ill. Csongrád, Békés és Szolnok m. területén tartottak. Ezzel szemben igen ritka volt a baromfiállomány az É-i és a K-i-Kárpátok területén. A baromfitartás ágai közül mindig a tyúktartás volt a legfontosabb. Országosan az összes háziszárnyas 60–70%-a volt tyúk a századforduló idején. Pulykát, gyöngyöst, pávát a falvak többségében nem tartottak. A vízibaromfik tenyészkörzetei a folyókhoz kapcsolódtak. A 19. sz. derekán a legtöbb libát és kacsát a Csallóközben, a Tóközben, az alsó Vág mellékén, a Sió-Sárvíz és a Dráva mentén, északon a Sajó és a Bodrog völgyében, az Alföldön a Tisza mentén nevelték. A baromfitartás takarmányigénye a hagyományos tartásmód mellett csekély volt, a szárnyasok maguk keresték táplálékukat. Őrizni, pásztorolni csak a libát, pulykát szokták. Libapásztornak általában serdülő leányt fogadtak fel. A belterjes baromfitartás körzetei a legjobb gabonatermő tájakon, ill. a nagy felvevő piacok közelében alakultak ki. – A háziszárnyasok összefoglaló neve Erdélyben és a Ny-Dunántúlon majorság, északon aprólék, a Felső-Tisza vidékén aprómarha, az Alföld nagyobb részén aprójószág, másutt baromfi. A baromfi terminológiája igen gazdag, feltűnően sok hangutánzó és hangfestő szót tartalmaz. Hangutánzó eredetű liba, csirke, kotlós, ruca és réce szavunk is. Tájilag eltérő, rendkívül változatos szókincs szolgál a különböző baromfifélék hívogatására, megnevezésére, hangjának utánzására. – Táji különbségek nemcsak a szakszókincsben, hanem a tartásmódban is mutatkoznak. Igen változatosak a baromfitartás építményei. Sok vidéken a tyúkok, gyöngytyúkok, pávák nem építményben, hanem faágakon húzódnak meg éjszakára. Az Alföldön elterjedt volt a tyúkverem és a kör alaprajzú, boglyakemence alakú baromfiól. Az Alföld É-i és K-i peremén gyakori volt a sövény falazatú, cölöpökre épített baromfiól, északon és a Dunántúlon a tyúkülő a → disznóól (hidas) padlásán szokott lenni. A csirkéket és eledelüket védelmező csirkeborító, a fedett tyúktojató, a keltetéshez használatos kosarak és kasok formai változatossága a népi vesszőfonók ötletgazdagságát mutatja (→ vesszőfonás). A Csallóközben a galambok számára is különleges alakú, vesszőből készült kosarakat függesztettek fel. Igen sok változata ismeretes az oszlop tetején, a nagykapun és az eresz alatt elhelyezett galambdúcoknak. – A baromfitartás országszerte a nők gazdasági tevékenysége volt. Haszna is az asszonyokat illette. Női munka volt a tojások összegyűjtése és tárolása, a kotlósültetés, a keltetés felügyelete, az aprójószág ellátása vízzel és élelemmel, a baromfi betegségeinek orvoslása, a hizlalásra szánt kakasok ivartalanítása, a lúdtömés, a lúdtépés, de női munka volt a baromfitartás termékeinek értékesítése is. A tojásért, tollért, élő baromfiért kapott pénzt az asszonyok saját ruházkodásukra, eladó lányuk kelengyéjének előteremtésére fordították. – A baromfitartás haszna országosan is jelentős. A tojás hagyományosan fontos kelléke a magyar konyhának, mert népünk sok gyúrt tésztával él. Az önellátáson túl egyes vidékek piacra is nagy tételekben szállítottak tyúktojást. Hazai piacokon az élőbaromfi- és a tojáskereskedelmet → kofaasszonyok tartották a kezükben. A 18–19. sz.-ban a Ny-Mo.-ról Ausztriába irányuló baromfi- és tojáskivitelt egy erre specializálódott kereskedőcsoport bonyolította le (→ tyúkász). A századfordulón tojásértékesítő szövetkezetek alakultak Tolna–Baranya, Ny-Mo. és a Bánság egyes vidékein. Akkoriban az ország kiviteli cikkei között értékét tekintve tizedik helyen állt a tojás. – A tollnak ágyneműben való használata régi kelta–germán eredetű szokás, már Plinius is említi. Hazánkban a középkorban még aligha volt általános, de 18. sz.-i források már gyakran említik a paraszti háztartások tollal töltött vánkosait, dunnáit. Ugyanakkor a vagyonosság egyik jelképévé vált a tollal tömött dunnákból, párnákból rakott magas ágy a tisztaszobában. A 18. sz. végén már jelentős volt a magyar tollkivitel, amelynek értéke a 19. sz.-ban megtöbbszöröződött. Ezt az üzletágat Morvao.-ból betelepült kereskedőcsaládok lendítették fel. Egészen Amszterdamig kereskedtek a hazánkban felvásárolt libatollal. A fiatal ludakat évente háromszor, az évesnél idősebbeket évente négy-öt alkalommal tépik meg. A tépési szokások vidékenként változóak. Századunk elején D-alföldi nagygazdák 500–600 ludat neveltek egyszerre, és a ludak tépését bérmunkásokkal, tépőasszonyokkal végeztették. A liba mája, zsírja szintén fontos kereskedelmi, kiviteli cikkünk. A libamáj megnagyobbításával már a rómaiak kísérleteztek liszt, tej és méz keverékének etetése révén. Parasztságunk a kukoricatermesztés elterjedése óta hizlal libát nagyobb számban. A ludakat ősszel fogják hízóba oly módon, hogy szűk helyre bezárva tartják és naponta kétszer vízben ázott, sózott kukoricával tömik. Az így tartott liba egy hónap alatt hízik meg. Egyes D-alföldi települések szegényparasztságának a libatömés fontos kereseti forrása volt. Még Erdélybe is elmentek, hogy minél olcsóbban kapjanak sovány libát. Hódmezővásárhely egyik városrészében mindenki foglalkozott libatöméssel, s a hízott ludakat nagykereskedők vásárolták fel tőlük. Alföldi tanyás nagygazdák tenyésztettek elsősorban pulykát. Eladásra neveltek 50–300 darabot is egyszerre. Galambászattal főként a férfiak foglalkoztak. Inkább kedvtelésből, mint gazdasági hasznáért. Egyes városok férfilakosságának a galambászat valósággal szenvedélyévé vált (Szeged). – Irod. Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi ember aprójószágai (Ethn., 1925); Luby Margit: Az „aprómarha” a Szamos mentén és a Tiszaháton (Népr. Ért., 1937); Katona Imre: A baromfi betegsége és gyógyítása Csongrádon (Ethn., 1948); Bálint Sándor: A szegedi galambászat (Népr. Közl. I. 1956); Mártha Zsuzsanna: A baromfitoll a magyar gazdasági életben századunk elejéig (A Magy. Mezőgazdasági Múz. Közl. 1968); Mártha Zsuzsanna: Törekvések a tojáskereskedelem rendezésére Magyarországon századunk elején és a budapesti tojástőzsde (A Magy. Mezőgazdasági Múz. Közl., 1969–1970); Matolcsi János: A háziállatok eredete (Bp., 1975). – 2. A baromfitartással kapcsolatos → hiedelmek és → mágikus eljárások főként a szaporaságra, tojáshaszonra és a baromfi egészségére vonatkoznak. Egy részük általánosan, az egész közösség számára, ünnepi szokásokkal egybefonódva jelenik meg (→ Szent György napja, → advent, → Márton napja, → Luca napja, → karácsony, → újév, → vízkereszt stb.). Az ültetés sikerét részint közvetlen beavatkozással kívánják előre biztosítani, pl. kenyérsütéskor a gazdasszony a kezére ragadt, lemorzsolt tésztával eteti a kotlóst, hogy előbb megüljön; vagy ugyane célból megsavanyodott kenyérkovászt, ecetes korpát vagy savanyú káposztát adnak a kotlósnak vagy pálinkát öntenek a szájába; karácsonyi asztal alól vett kukoricával etetik stb. Az eljárások más része közvetett: pl. a keresetlen talált patkósarat feldobják a padlásra, ahol a tyúkok ülnek; a gazdasszonynak nem szabad felkelnie a → karácsonyi asztaltól, míg jól nem lakott, mert csak akkor ül jól a kotlós; a tyúk fészkét szenteltvízzel hintik be; ugyanoda nyírfagúzst vagy más házból lopott szénát tesznek stb. → Előírások és tilalmak (→ tilalom) is szabályozzák az ültetést: pl. pénteken, nagypénteken napfelkelte előtt, keresztelő szent János hetében, két Boldogasszony között kell ültetni; vagy amikor a disznók jönnek, vagy a tehéncsorda jön, hogy egyszerre keljenek stb. Tilalmas időpont pl. egyes helyeken nagypéntek. Nem szabad úgy ültetni, hogy rózsahulláskor keljenek a csirkék. Mikor a tojást a fészekbe rakják, ráolvasnak; „keljen, mint a rozs, pattogjon mint a kukorica.” Ahol kotlós ül, ott különböző tilalmak vannak érvényben, megszegése az ültetés sikertelenségét jelentené. Pl. tilos fonni, fűzfasípot készíteni, labdázni; vendég nem ihat vizet; nem szabad az asztalra kalapot tenni; karácsonykor nem szabad legyet agyonütni; tojást nem szabad megköszönni vagy az asztalra tenni. Ha húshagyókor asszony megy először a házba, rosszul kelnek a tojások. – A kikelésre vonatkozó hiedelmek: pl. ha karácsonykor legyet találnak, sok csirke lesz; ha az éjféli misére menet sok csillagot látnak, akkor azt tartották, hogy sok korai baromfi lesz, ha hazafelé látták, akkor kései kelés lesz. Az egészséget, tojáshozamot sokszor már kikeléskor próbálták biztosítani: pl. rostára tették és megfüstölték a csirkét; vasdarabra tették, hogy erős legyen; kotlós első tojását megfőzve megetették a csibékkel, hogy szét ne széledjenek és jó tojók legyenek. A baromfi egészségét biztosítja a → karácsonyi morzsa, a csirke ivóvízébe tett só, a kislibának, kiscsirkének adott márciusi hólé is. A tetves tyúkot zsírral, a pípes tyúk nyelvét fokhagymával kenték meg. – A tojáshozamra vonatkozó hiedelmek és mágikus eljárások egy része jeles napokhoz kapcsolódik (Luca-nap, karácsonyi asztal, → karácsonyi vacsora). Karácsonykor, szilveszterkor, újévkor babot, borsót, lencsét adtak a baromfinak, hogy jó tojók legyenek; húshagyókor nyúltrágyát kevernek a tyúkok eleségébe, tyúkot főznek hasonló célzattal; hamvazószerdán forgácsot tesznek a tyúkólba, Általános a Luca-napi, néhol Borbála-napi varrási tilalom a tojáshaszon érdekében, ezenkívül pl. kukoricavetés után tojássárgáját eszik a vető, hogy a kukorica szép sárga legyen; ha kicsi tojást tojik a tyúk, kárt jelent; amit Mátyás-napkor tojik a lúd, ellopják alóla stb. – A baromfi óvásával kapcsolatban legfontosabb a ragadozók elleni védekezés. Pl. a határba húsvéti tojást tesznek a kányák ellen; a padlásgerendába sarlót; húshagyókedd éjjelén tyúkot ölnek, letisztított tollait messze a háztól dobják el stb. – A baromfitartással kapcsolatban sokféle jósló eljárás és → előjel ismert. Pl. Luca napján vagy karácsonykor az éjféli misére harangozáskor a lány kiment a tyúkólhoz és megzörgette az oldalát: ha kakas szólalt meg, abban az évben férjhez ment. Halált jelent, ha a tyúk a ház tetejére megy; ha sárgája nélküli tojást tojik; ha a kakas karácsony böjtjén ebéd idején kukorékol; ha fehér tyúkkal álmodnak. A kakas kukorékolása vendéget, a tyúk kukorékolása szerencsétlenséget jelent. A baromfi viselkedéséből jósolnak az időjárásra is: ha pl. a tyúkok porban fürdenek, eső lesz; ha a kakas napnyugta után kukorékol vagy ha a tyúkok sokára ülnek el, szintén esőt jelez. – A gyógyításban a baromfi bizonyos tartozékainak lehetett szerepe: pl. gyermek fürdővizébe libavályúból tesznek, hogy ne legyen lúdbőrös; liba lábát mossák bele, hogy ne legyen fagyos természetű; a → sárgaságot gyógyították libaürülékkel is. Baromfi alakjában is megjelenhet a hit szerint a → boszorkány, a → lidérc. Az → építőáldozattal kapcsolatos szokásokban is volt a baromfinak szerepe. – 3. → húsételek

Kacsaitató (Átány, Heves m.)

1. Libapásztorlány (Szeged)

2. Pulykapásztor gyerekek (Szegedi tanyavilág, 1910-es évek)

3. Vesszőből font tyúkól (kas) (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)

4. Tyúkól (Gyanta, v. Bihar m.)

Baromfinevelő kosár (Átány, Heves m.)

Vesszőből font tyúkól (Döbrököz, Tolna m.)

Paládi Kovács AttilaDiószegi Vilmos

baromudvaros telekrend: a telekrendezés archaikus válfaja, amelynél a mai általános elrendezéstől eltérően az udvar, a telek épületeit, építményeit fordítva telepítik, az istállók, ólak, aklok és tároló építmények kerülnek az út utca mellé, a lakóházakat viszont a telek belsejében középütt vagy hátul építik fel. A szakirodalomban használatos még a kettős udvar, láncudvar megnevezés is. A baromudvaros megjelölés használatát egyfelől az indokolja, hogy ez népi eredetű megjelölése a telekrendezésnek (a Bereg megyei Tiszaháton), másfelől rávilágít a baromudvaros telekrend funkciójára. A baromudvaros telekrend első pontos leírását a moldvai magyarság köréből ismerjük. Később számos erdélyi előfordulását fedezték fel. Az újabb kutatások kimutatták, hogy a magyarság más vidékein is általánosabban elterjedt volt. Baranyában, Szatmárban, Csongrádban a 20. sz.-ra részben az emlékezete maradt meg, részben archivális források vallanak arról, hogy a falvakban és a mezővárosokban gyakorta fordultak elő. Az, hogy századunkban csak a magyar nyelvterület keleti területein maradt recens emléke, tulajdonképpen másodlagos fejlemény. Összefügg azzal, hogy olyan földműves közösségek létesítettek ilyen telkeket, ahol a szántógazdaság mellett az állattartásnak is nagy súlya volt, de a jószágállományt a falu körüli legelőn legeltették, ahová naponta legalább egyszer kihajtották. Esetenként az ilyen típusú telkekből álló falvakban nyáron a jószág nagy részét a falu közepén levő térségen, utcán éjszakáztatták, a faluból kivezető utakat pedig kapukkal, sorompókkal zárták le. A baromudvaros telekrend funkcionális előnye éppen az állatállomány napi legelőre hajtása szempontjából mutatkozott meg. Az utcához, úthoz közel fekvő aklokból, ólakból, istállókból a jószágot a lakóházak és udvarrészük rendjének zavarása pélkül lehetett jó és rossz időben egyaránt mozgatni. A baromudvaros telekrenddel építkező településekben a helyi, személyi közlekedést a lakóházak udvarrészein keresztül bonyolították le a kerítésekbe épített hágcsók segítségével. Így a település egy külső lakóövezetre és egy belső állattartó övezetre oszlott úgy, hogy egy-egy család lakóudvara és állattartó üzemrésze szorosan egymáshoz kapcsolódott. – A baromudvaros telekrendnek több változata alakult ki. Voltak helyek, ahol az utca, út felől széles, nagyméretű aklokból álló, jól elkülöníthető udvarrészeket képeztek ki, s bennük helyezték el az istállókat, amelyek esetleg csak a kényesebb jószág számára biztosítottak elegendő helyet. Ez a megoldás adott alkalmat a kettős udvar vagy láncudvar elnevezések bevezetésére. Másutt az istállókat ugyan a telek utcai határvonalán, kerítés mellé építették, de az udvart belső kerítésekkel, nagy aklok kiépítésével nem tagolták elkülönülő szakaszokra. Többféle megoldást alkalmaztak a takarmánytároló épületek és a takarmánykazlak, boglyák telepítésében is. Esetenként a csűröket az utcai telekhatáron építették fel, előfordult, hogy a lakóház és az aklos-istállós udvarrész között jelölték ki a helyét, de van példa arra is, hogy a takarmányt a lakóház mögött, a lakóudvar és a telek hátsó részében fekvő kert között tárolták. A baromudvaros telekrend másodlagosan előfordul olyan vidékeinken is, ahol korábban szálláskertes volt a hagyományos településszerkezet. Napjainkban vagy a közelmúltban a moldvai magyarságon kívül Erdélyben a Mezőségen, a Lápos völgyén Gyimesben voltak használatban baromudvaros telkek, Mo.-on magyarrok körében pedig Szatmárban, Szilágyban és Beregben. A szomszéd népek közül a románság településeiben volt gyakori. De adatok vannak előfordulására Európa atlanti térségeitől Skandináviáig, s valószínűleg ismerték az ókori görög agrártelepülésekben is. A baromudvaros telekrend korábban valószínűleg a mo.-i és erdélyi középnemesség körében is ismert és népszerű lehetett. Elterjedési területének csökkenését a legeltető állattartás visszaszorulása, a termesztett takarmánynövényekre alapozott istállós tartás előtérbe kerülése okozta. Több helyen a gazdálkodási mód változása előtt a hatóságok is szorgalmazták felszámolását. – Irod. Lükő Gábor: A moldvai csángók I. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsághoz (Bp., 1936); Gunda Béla: Ethnographica Carpatica (Bp., 1966); Morvay Judit: Erdőháti kettős udvarok (Népr. Ért., 1968); Hofer Tamás: A magyar kettős udvarok kérdéséhez (Ethn., 1972); Filep Antal: Baromudvaros telekelrendezés a Délkelet-Alföldön a XVIII– XIX. században (Ethn., 1972).

Baromudvaros telekrend: Moldvai magyar udvar (Jugán)

Lakóház baromudvaros telken (Magyarszovát, v. Kolozs m.)

Filep Antal

bársonyka: → büdöske

Bársonyos: Komárom m. D-i részén a Kisalföld peremterülete. Jelentékeny paraszti szőlőkultúrája lévén a történeti borvidékek közé számít. A honfoglalás kora óta megtelepült terület. A hódoltság alatt lakossága nagyon erősen elpusztult. A 18. sz.-ban magyarokon kívül kevés szlovákot is telepítettek területére. Sokszor egy-egy település is több lépcsőben, más-más nemzetiséggel települt. Pl. az elpusztult névadó község, Bársonyos határában az Öreghegyen hegyközségi szórványként a szomszédos Győr m.-i falvak népe telepedett le, míg a falut magát később Nyitra m.-i szlovákok ülték meg. 1945-ig jelentékeny területeit uradalmak foglalták el. – Irod. Fél Edit: Kocs 1936-ban (Bp., 1941).

Filep Antal

Bartalus István (Bálványosváralja, 1821–Bp., 1899): zenetanár, zenetörténész, népdalgyűjtő, az MTA 1. tagja (1875), a Kisfaludy Társaság r. tagja (1867). A magyar zenetörténeti kutatás egyik megalapozója. Mint népdalgyűjtő és kutató korának legjelesebb úttörője. Zenetörténeti, szépirodalmi munkái, népdalgyűjteményei és saját szerzeményei jelentek meg. Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye (I–VII., Bp., 1873–96) c. munkájának hibája, hogy nem tett különbséget a népzene és a népies műzene között – Bartók Béla és Kodály Zoltán mutattak rá. – F. m. 101 magyar népdal (Pest, 1861); Gyermek dalhon (Pest, 1862); Thököly, Bercsényi nótái, Rákóczi induló képletei (Pest, 1873); A magyar palotás zene és a népdalok (Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben, Magyarország I., Bp., 1887). – Irod. Bartók Béla: A magyar népdal (Bp., 1924); Kodály Zoltán: Arany János népdalgyűjteménye (Bp., 1952).

Bartalus István

Tátrai Zsuzsanna

Bárth János (Jánoshalma, 1944–): etnográfus, igazgató Kalocsán a Viski Károly Múz.-ban (1970–). A bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte tanulmányait (történelem–néprajz, 1968), bölcsészdoktori fokozatot szerzett (1970). Muzeológus Kiskunhalason (1968–). Tárgyi néprajzzal, agráretnográfiával, agrártörténettel foglalkozik. Ezeket a témákat tárgyaló cikkei, tanulmányai az Ethnographiában jelennek meg. – F. m. A kalocsai szállások településnéprajza (Kalocsa, 1975).

Bartha Károly, N. Bartha (Székelyudvarhely, 1886–Debrecen, 1956): etnográfus, nyelvjáráskutató. Tanulmányait a kolozsvári egy.-en végezte (1914), majd Nagyenyeden (1913–), Szászvárosban (1916–) és Debrecenben a tanítóképző tanára (1918–1950). A debreceni egy. magántanára (1917-től). Mint néprajzkutató az ünnepek szokásaival (karácsony, húsvét), a gyermekkor hiedelmeivel, a gyermekjátékokkal, valamint a kisipar (fésűs, gubacsapó, gombkötő) gyűjtésével és feldolgozásával foglalkozott. Megszervezte a debreceni tanítóképző növendékeinek néprajzi gyűjtőmunkáját. – F. m. A debreceni fésűsmesterség (Debrecen, 1929); Magyar néphagyományok (I., Debrecen, 1931); A debreceni gubacsapó céh (Debrecen, 1939); Magyar népi bábjáték (Debrecen, 1948). – Irod. Béres András: N. B. K. (Ethn., 1957. 1. sz.)

Diószegi Vilmos

Bartholomaeides László (Klenócz, 1754–Ochtina, 1825): ev. lelkész, történetíró. Helytörténeti munkáiban elsősorban szülőföldje, Gömör vm. múltjával foglalkozik, ezekben értékes földrajzi, néprajzi, kartográfiai ismereteket közöl. Történeti és egyházi munkáit latin és szlovák nyelven adta ki. – F. m. De Bohemis Kis-Hontensibus antiquis et hodiernis (Wittenberg, 1783); Memorabilia Provinciae Csetnek (Neosolii, 1799); Tractatus historico-philologicus de nomine Gumur et ei similibus (Lőcse, 1804); Inclyti Superioris Ungariae Comitatus Gömöriensis Notitia Historico-Geographico-Statistica (Lőcse, 1806–08). – Irod. Urbancová, Viera: Ladislav Bartholomeides a jeho dielo o živote gemerského l’udu (Gemer I., 1973).

Bartholomaeides László

Szemerkényi Ágnes

Bartók Béla (Nagyszentmiklós, 1881–New York, 1945): zeneszerző, zongoraművész, népzenetudós, az MTA tagja (1. 1935, r. 1945). A bp.-i Zeneakadémia tanára 1907-től 1934-ig. Zeneszerzői pályáján az hozott döntő fordulatot, amikor figyelme a népzenére irányult (1905–06); 1906-ban Kodály Zoltán baráti segítségével és tanácsaival megkezdte módszeres gyűjtőmunkáját. Bejárta Erdélyt, majd az ország egyéb vidékeit. A magyar népzenéhez kapcsolódó más népek zenekultúrája is foglalkoztatta, ezért szlovák (1906–09), majd román nyelvterületen is gyűjtött; később az arab népzenét is tanulmányozta É-Afrikában (1913-ban). 1936-ban Töröko.-ban volt gyűjtőúton. Kodállyal együtt a magyar és közép-európai zenei forrásból sikerült megalkotniok az új magyar műzenei stílust. Kiadták közös népdalfeldolgozás-gyűjteményüket Magyar népdalok címen (1906). Az 1920-as és 30-as években Európa-szerte ismert zongoraművész. Ezekben az évtizedekben dolgozta fel hatalmas népdalgyűjteményét és írta jelentős zenedarabjainak sorát. 1924-ben jelent meg A magyar népdal c. összefoglaló tanulmánya. 1934-től az MTA-n a magyar népzene összegyűjtött anyagának sajtó alá rendezésén dolgozott. A Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje (1934) c. tanulmánya alapvető kezdeményezés az összehasonlító népzenetudomány területén. 1940-ben az USA-ba emigrált. – F. m. Székely balladák (Ethn., 1908); Dunántúli balladák (Ethn., 1909); A magyar nép hangszerei. A kanásztülök, duda (Ethn., 1911, 1912); Cântece populare româneºti din Comitatul Bihor (Bucureºti, 1913); Die Volksmusik der Rumänen von Maramureº (München, 1923); Magyarországi népzenei kutatások (Ethn., 1929); Cigány zene? Magyar zene? (Ethn., 1931); Die Melodien der rumänischen Colinde (Weinachtslieder, Wien, 1935); Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét? (Bp., 1936); B. B. összegyűjtött írásai (közreadja: Szőllősy András, Bp., 1966). – Irod. Kodály Zoltán: B. B. (La Revue Musicale, 1921); Dille, Denjis: A folklorista B. (Új Zenei Szle, 1950); Szabolcsi Bence: B. B. élete (Bp., 1956); Ortutay Gyula: B. B. (Halhatatlan népköltészet. Néprajzi vázlatok, Bp., 1966).

Bartók Béla

Diószegi Vilmos

Bartucz Lajos (Szegvár, 1885–Bp., 1966): antropológus, egyetemi tanár a biológiai tudományok doktora (1952). Egy.-i tanulmányait Bp.-en végezte, majd a bp.-i egy. Embertani Intézetének adjunktusa. A Tanácsköztársaság megdöntése után a munkásegy.-en tartott előadásai miatt állásától megfosztották. 1926-ban került a Néprajzi Múz.-hoz, melynek 1935-től ig.-ja. Főként népvándorlás és honfoglalás kori leletekkel foglalkozott, de jelentősek a magyarság etnikai képének megismerése érdekében végzett vizsgálatai. – F. m. Arad megye népének anthropológiai vázlata (Magy. Vármegyék Városok Monográfiája, Arad megye, 1912); Göcsej és Hetés népének anthropológiájáról (Ethn., 1913); Anthropológia és a magyar őstörténetkutatás (Ethn., 1932); A magyar nemzetismeretről (Ethn., 1936); A magyar ember. A magyarság anthropológiája (Bp., 1938). – Irod. Fehér Miklós: B. L. és az ethnikai embertani kutatások (Anthropológiai Közl., 1965); Nemeskéri János: B. L. munkásságának méltatása (Anthropológiai Közl., 1965).

Diószegi Vilmos

bas: a → fahajók fedélzete. Volt első és hátulsó bas; magát a bas fedélzetet alkotó deszkázatot viszont ferdeknek hívták. A basok alatti hajótérnek basalja volt a neve. A manőverezéseket a basról végezték.

K. Kovács László

Basa Pista balladája: → katonaballada

baskírok: saját nevükön baskurtok, a török nyelvcsalád ÉNy-i kipcsák ágához tartozó nép. A SZU-ban, a Baskír Autonóm Köztársaságban, ill. a Volga menti Tatár Autonóm Köztársaságban mintegy 8 milliónyian élnek. Nyelvükre nagy hatással volt a kazáni tatár nyelv. 1932-ig arab betűs írást használtak. 1937-ben tértek át a cirillikának hangrendszerük sajátságaihoz módosított változatára. Vallási életüket a szunnita mohamedán hagyományok határozták meg. A baskír etnogenezis kevéssé tisztázott. Tömegeikbe valószínűleg finnugor csoportok is beolvadtak. Baskíria maga is a magyar őshaza kikövetkeztethető földjén terül el. Arab forrásokban előfordul a magyarság és a baskírok azonosítása. Így Ibn Rusta és Al Balhi a 10. sz.-ban kétféle baskírt ír le, éspedig volgait és dunait. A 11–13. sz.-ban szintén megkülönböztetik a magyarok két csoportját, vagy róluk szólva a „belső basdzsirt” kifejezést használják. A baskíriai magyarok töredékére utalhat 1539-ből a Tomnikov mellett lakó mozserjanok népneve. Figyelmet érdemel az a tény, hogy a baskírok törzsnevei egyeznek a magyarság két törzsnevével. Pl.: Jenej–Jenő, Surmat–Gyarmat stb. Kísérletek történtek a baskír földrajzi nevek magyar kapcsolatainak feltárására. A baskírok néprajzi kutatásával magyar őstörténeti szempontokat is érvényesítve Vámbéry Ármin és Mészáros Gyula foglalkozott. – Irod. Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása (Bp., 1930).

Vass Előd

Básta, Giorgio Basta (1550–1607): Rudolf király tábornoka, aki 1598-tól rendcsinálás ürügyén évekig garázdálkodott Erdélyben. A hagyomány véres zsarnoknak, az ország kizsákmányolójának festi. Az igásállataiktól megfosztott erdélyiek Básta idején maguk húzták az ekét, Bod Péter szerint (1766) a kétkerekű taligát, „Básta szekerét” ekkor kezdik használni, → Kun László szekeréhez hasonlóan önmagukat fogva elébe. A név és fogalom a székelyeknél napjainkig ismeretes, népmeséink is emlegetik. Számos helyi monda emeli ki kegyetlenségét. A tordai kerített templomba menekülők közül senki sem élte túl Básta bosszúját, mivel akadt egy lány, aki a kerítésből seregére lőtte ki nyilát; csupán a padok közé szorult cigány úszta meg ép bőrrel. Az almási vár védője, Dezső Bástával küzdve elesik, mire mátkája a vár alatti kútba veti magát. A kolozsvári tanácsház belső oldalában emléktábla áll, melyen két leány és három telt guzsaly látható. A hagyomány tudni véli, hogy két hős lelkű leány emlékére állították, akik elutasították Básta-párti kérőjüket, vállalva, hogy azok apjuk javait lefoglalják, majd apjukat börtönbe vessék. Nyomorúságukon azonban csoda segített: a guzsalyukról lepergő szál arannyá változott; mikor pedig apjuk meghalt, a börtönéül szolgáló bástya leomlott, s mindaddig senki felépíteni nem tudta, amíg a két leány fel nem építette a maga kezével. – Irod. Kőváry László: Száz történelmi rege (Kolozsvár, 1857); Ősz János: A csudatáska (Bp., 1941); Beke Ödön: Básta emléke egy székely népmesében (Ethn., 1941).

Sándor István

bástyás szélmalom: → szélmalom

batár: 1. nagy terjedelmű társzekér egyik változata. Eredetileg ládaszerű, újabban a közönséges → szekérből alakították ki úgy, hogy arra → keresztfák segítségével egy kb. 350–400 cm hosszú, 200 cm széles és 120 cm magas, lécekből készített keretet erősítettek. Szénát, szalmát hordanak vele. Le sem kell kötni, úgy szállítható pl. a Balaton mellékén és a Dunántúl más tájain. – 2. Zárt hintó. – Irod. Vajkai Aurél: A batár (Ethn., 1958).

Batár (Andocs, Somogy m.

K. Kovács László

Báthori Erzsébet: → épületmonda

Báthori Gábor (1589–1613): Erdély fejedelme. Neve a néphagyományban ma is elevenen él. A → monda szerint legyőzte az Ecsedi-lápban élő sárkányt. E monda kialakulásában nagy szerepe van a Báthori család címerének, amely egy farkába harapó sárkánykígyót ábrázol. (Ez a motívum az erdélyi keresztszemes hímzésben elterjedt.) Nagy erejű hős, aki egy csapásra levágta egy bika fejét és átdobta a nyírbátori templom tornyán. Sebezhetetlennek tartották. Rendkívül elterjedt a leánya, Zsuzsó elrablásáról szóló monda (→ veres barátok). A Báthori Gábor köré fonódó mondaciklus Szabolcs-Szatmár megyében számos variációban él. – Irod. Szilágyi Sándor: Báthori Gábor fejedelem (Pest, 1867); Erdész Sándor: Báthori Gábor a néphagyományokban (Nyíregyháza, 1965).

Báthori Gábor

Dobos Ilona

Bátky Zsigmond (Kocs, 1874–Bp., 1939): etnográfus, geográfus. A bp.-i tudományegy.-en földrajz szakon tanári oklevelet szerzett. 1896-tól az MNM Néprajzi Osztályán, majd könyvtárban dolgozott. 1919-től a Néprajzi Osztály vezetője. 1926–34 között a Néprajzi Értesítő szerk.-je. 1934-ben a Történeti Múz. címzetes főig.-jaként nyugdíjazták. Mint geográfus részt vett a Földrajzi Zsebkönyvek szerkesztésében. Korszerű gazdasági földrajzi, néprajzi térképeket szerk., pl. a Kárpát-medence nemzetiségi viszonyairól a Tanácsköztársaság külügyi szervei részére. Mint néprajzi kutató úttörő vizsgálatokat végzett a Kisalföldön és Kalotaszeg vidékén. Kutatásai igen jelentősek a táplálkozás, település, építkezés, viselet, mesterségek viszonyainak feltárásában. Szerepe volt az országos néprajzi kutatások szintetizálásában. Györffy Istvánnal és Viski Károllyal 1928-ban részt vett a magyar népművészetet áttekintő, összefoglaló mű elkészítésében. Ugyancsak velük szerk. A magyarság néprajzát (I–IV., Bp., é. n.) és abba összefoglalást írt a táplálkozás, építkezés, a mesterségek témáiból. Jelentősek a magyar lakóháztípusok rendszerezésével kapcsolatos eredményei, melyeket a teljes hazai kutatási anyag birtokában széles körű közép- és K-európai tájékozódással alkotott. Értékes muzeológiai segédkönyvet készített. Településtörténeti kutatásaival kapcsolatban számos etimológiai cikket is közölt, ezek azonban, nem lévén nyelvész, a kortársi kritikát sem állották ki. Jelentős szerepet vállalt az európai földrajzi, néprajzi irodalom ismertetésében. – F. m. Magyarország néprajza (Bp., 1905); Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906); Condizioni etnograficha dell’ Ungheria (Roma 1930); A magyar sátor és emlékei (Népr. Ért. 1930); A magyar ház eredetéhez (Népr. Ért. 1930); Magyar tűzhelyek és háztípusok (Népr. Ért: 1930); Das ungarische Bauernhaus (Ungarische Jahrbücher, 1938). – Irod. Gunda Béla–Krompecher Bertalan–Szendrey Ákos: B. Zs. irodalmi munkássága (Népr. Ért., 1939); Szemlélet, módszer és eredmény Bátky Zsigmond, Györffy István és Viski Károly munkásságában (Ethn., 1974).

Bátky Zsigmond

Filep Antal

baturuha: → batyu

báty: szűkebb értelmezése szerint idősebb férfitestvér, akit az ego mint „bátyám”-at emleget. Megkülönböztetésül néha hangsúlyozzák, hogy édesbátyám, ha több idősebb fiútestvére van, a hivatkozó terminológiánál fiatalabb bátyám, idősebb bátyám vagy keresztnévvel pl. György bátyám. A báty tágabb értelemezésben minden idősebb vér szerinti férfirokon. A hagyományos paraszti társadalomban, ha a testvérbáty az egónál 3–4 évvel idősebb volt, keresztnévvel bátyámmal szólította, s magázta, míg a báty az egót nemre való tekintet nélkül tegezte és keresztnevén szólította hozzátéve esetleg: öcsém, húgom. A fiatalabb testvér bátyjának engedelmességgel tartozott, személyét tiszteletben kellett tartania. A vér szerinti felmenő férfirokonságot akár apai, akár anyai részről megillette a báty elnevezés, ezeket nagybátyám, öregbátyám, bátyámuramként emlegették, de egyes vidékeken így is szólították. Szintén magázva s a tiszteletet kifejező „hallja kend” formulával kezdve szóltak hozzájuk. A házastársak is egymás felmenő férfirokonságát bátynak szólították csakúgy, mintha vér szerinti rokonuk lett volna, vagy megtisztelve sógorbácsinak, bátyámuramnak. A bátyám megszólítás végső soron kijárt a rokonság minden idősebb férfitagjának, de hasonlóképpen bátyám megszólítás járta hagyományőrző vidékeken, tiszteletadásképpen az összes ismerős idősebb férfinek, függetlenül attól, hogy rokonságban volt-e a szólítóval vagy sem. A báty szóból képzett bácsi használata általában megegyezett a bátyéval, azzal a különbséggel, hogy ha egymás mellett mind a két változat általánosan használatos volt, a bátyot elsősorban a közeli vérrokonokra használták, míg a bácsit a távolabbi vér- és szerzett rokonokra, ismerősökre. A múlt század végéig általános szokás volt, hogy a legényeket a lányok magázták, s ha azok 3–4 évvel idősebbek voltak, bácsizták. Ha rokont szólítanak bácsinak, csakúgy mint a báty, megkapja a nagy-, öreg-, édes vagy sógor jelzőt. Bácsinak idősebb vér szerinti férfitestvért sohasem neveznek. – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Bodrogi Tibor: A magyar rokonsági terminológia vizsgálatának néhány kérdése (Műveltség és Hagyomány, III., Bp., 1961).

Morvay Judit

batyu: vászonlepedőbe kötött teher, amelyet háton szállítanak. A batyuzó személy a kiterített lepedőre helyezi a szállítandó csomagot, kosarat és a lepedő két átellenes sarkát összehajtja, csomóra köti. Ezt követően a batyut hátra veszi és a ruha szabadon maradt két végét a vállán átvetve elöl, a melle fölött csomóra köti. Gyakori eset, hogy ellensúlyként karos kosarat kötnek előre, a ruha két szabad sarkát felhasználva. Kisebb teher esetén a batyut úgy szállítják, hogy az a háton átlósan fekszik, a lepedő egyik végét a vállon, másikat a hónalj alatt, a derékon vezetik előre és a mellkas fölött megkötik. – A batyuzás a magyar nyelvterület északi részén az emberi erővel történő teherhordás uralkodó módja. Ismeretlen a Dunántúl és Erdély túlnyomó részén, az északi peremektől eltekintve az Alföldön is csak szórványosan mutatható ki. Alföldi elterjedtsége az újkori észak-déli migrációhoz, településtörténeti tényekhez köthető. A batyuzás a nők hagyományos teherhordó módja. Fontosságát mutatja, hogy a szállító lepedők megtalálhatók a lányok hozományában is (elterjedt neve batyuzólepedő). – Több, minőségileg eltérő változata ismeretes egy-egy falun belül is. Mezei szállításokhoz durva, csepűvászonból varrott, nagyméretű batyut használnak, amelynek két átellenes, esetleg mind a négy sarkára hosszabb-rövidebb lapos kötelet varrnak. Piaci és egyéb utazással kapcsolatos alkalmakra finomabb, toldalék nélküli batyut használnak, ünnepi alkalmakkor pedig pamutos vászonból szabott, szélein szőtt vagy varrott, színes mintákkal díszített abroszba kötik a batyut. – A batyu, különösen finomabb változatai a magyar nyelvterület északi sávjában figyelhetők meg. Táji eltérések tapasztalhatók a batyu formája, méretezése és elnevezése tekintetében. A Sajótól K-re a durva batyu leggyakoribb mérete a 100×100 cm-es, négy sarkán elmaradhatatlan a 75–100 cm hosszú lapos kötél. A Sajótól Ny-ra a 120–140, a 150×150 cm-es durva batyu használatos, négy sarkán legfeljebb 25–30 cm-es kötőlékkel, ill. kötőlék nélkül. Igen változatos a durva batyu sarkaira varrott toldalék neve: korc, pacók, trak, kolonc, sallang, tracska stb. A kötelék nevéből képezték a durva batyu neveinek jelentős részét: korcos, pacókos, trakkos, tratykos stb. Legelterjedtebb a hamvas, hammos szó használata (Nógrád-Heves-Borsod, Nyírség, Szilágyság). Említést érdemel a durva batyu nevei közül a trőnye, a ponyva, a ponyus, a hara, a plakcina, a panyó szó. A finomabb vászonból készített, piacozáskor utazáshoz használt batyu nevei közül az abrosz szó terjedt el leginkább (Palócföld, Jászság, Abaúj). – Említhető még a baturuha, zajdaruha és a hátiruha is. – A batyukat a falusi asszonyok maguk állították elő. Figyelemre méltó, hogy a 20. sz. elején a házilag szőtt kendervászon több mint felét használták fel batyuk, → hátitarisznyák, zsákok készítésére. A vászonigény is magyarázza, hogy a kender paraszti feldolgozása a batyuzó területeken tovább fennmaradt, mint az ország más részeiben. – A batyu szó a fenti értelemben használatos a Vág és a Hernád közötti területen, a nyelvterület északi sávjában. Hangfestő eredetű, belső keletkezésű szó, amelyet a középszlovák mellett egyes cseh-morva nyelvjárások is átvettek. A Vágtól Ny-ra (Mátyusföld, Csallóköz) a butyor, a Hernád–Tisza közötti részeken pedig a zajda szó ismeretes batyu jelentésben. Ez utóbbi a keleti szlovák, kárpát-ukrán és podóliai lengyel nyelvjárásokban követhető nyomon. A kisebb, kézben vagy boton vitt kendőbe kötött csomagot egész sor szó jelöli: bugyor, putyor, motyó, gönc, köcőlék, turba, pintli, pucólék stb. – A batyuzás az É-i-Kárpátokban mindenütt elterjedt teherhordó mód. A nyugati és a keleti szláv népeknél általában ismeretes. A batyuzás esetenként etnikus jellegzetességnek tűnik: pl. a bakonyi, ill. a Réz-hegységi szlovákok batyut hordanak, a környezetükben élő magyarok, németek viszont a fejükön szállítják a terhet. – Irod. Vajkai Aurél: Adatok a veszprémmegyei magyarság és németség teherhordásához (Nép és Nyelv I., 1941); Gunda Béla: Lúdový transport v Žakarovciach (Slovenský Národopis III. 1955); Paládi-Kovács Attila: Land Transport in Europe (København, 1973); Paládi-Kovács Attila: Batyuzólepedők és elnevezésük Borsod-Abaúj-Zemplén megyében (A miskolci Herman Ottó Múz. Évkve, 1973).

Batyu (Hollókő, Nógrád m.)

Batyuzó szénaszállítás (Magyarszovát, v. Kolozs m.)

Paládi-Kovács Attila

batyuzólepedő: → batyu

bazár: kirakodó → vásárok egy részének neve. A vásárokon a bazárban, a bazársoron árulták a játékokat, apró használati tárgyakat, eszközöket, a színes csecsebecsét. Vásáraink, nagyobb piacaink jellegzetes alakja volt egészen az 1930-as évekig a bosnyák bazáros, röviden a bosnyák, aki a nyakába akasztott, hasán tartott, mindenféle apró árucikkel megtömött dobozzal járt fel s alá a sokadalomban és úgy árult. A szó majd minden nyelvben megtalálható vándor szó; a perzsa bazaar ’vásár’ szóból ered.

Dankó Imre

bazárka: teherhordó eszköz, amelyet két azonos méretű, Y alakú husángból készítenek és amellyel főként rőzsét hordanak az erdőről. Előállításához szívós, nehezen repedő, de könnyű fát használnak (pl. som-, gyertyán- és vadkörtefát). A két villás ágú fa hossza 110–120 cm, a villaágak nyílástávolsága – ahová a rőzsét rakják – 40–50 cm. Ezeket az Y alakú husángokat 4–5 deszkapánttal szilárdan, csapolással összefogatják és ellátják két hevederrel, amelyeknek segítségével az egész alkalmatosságot a hátukra tudják venni. Miután a 100–120 cm hosszúra vágott tűzifát rendben a bazárka ágai közé fektetik, a 30–40 kg súlyú rőzseterhet hátukon cipelik több km távolságra, az erdőből a faluba. – Az eszköz a magyar nyelvterületen szórványosan található meg. A Soproni-hegységben rőzsehordó, a Börzsönyben bazárka, a debreceni erdőségben kákó, Beregben, a Szernye-mocsár vidékén galucs néven ismeretes. A Börzsöny vidéki községekben minden háznál volt egy-két bazárka. Férfiak ritkán használták, a rőzsehordás a nők munkája volt. – A bazárkához hasonló teherhordó eszközök ismeretesek cseh és a nyugati szlovák, valamint alpesi német területeken. Feltehető, hogy a bazárka német telepes csoportok révén honosodott meg a magyar nyelvterület néhány pontján, ill. egyes cseh és szlovák területeken. – Irod. Scheuermeier, P.: Bauernwerk in Italien, der italienischen und rätoromanischen Schweiz (Erlenbach–Zürich, 1943); Baran, L.: Krkonošske „krùšnì” (Èesky lid, 1954); Erdélyi Zoltán: Bazárkások (Népr. Közl., 1956. 1–4. sz.).

Bazárka (Börzsöny hegység)

Paládi-Kovács Attila

bazsarózsa, pünkösdi rózsa (lat. Paeonia officinalis): évelőágyban vagy vágásra termesztett, régi parasztkerti dísznövény. Hazája az Alpok és Ny-Balkán. Az ókori görögök és rómaiak vadon termő fontos gyógynövényként ismerték. Kerti termesztése a középkorban kezdődött, hazánkban a 16. sz.-ból említik először a források. A bazsarózsa név délszláv eredetű. A pünkösdi rózsa neve valószínűleg a reneszánszban a pogány római rózsaünnepek emlékeként támadt fel, hozzánk csak a múlt században került, feltehetően német közvetítéssel. (→ még: pünkösd)

Bazsarózsa

Kósa László

becenév: → névadás

Beck Zoltán (Simontornya, 1934–): muzeológus. A szegedi tudományegy. bölcsészettudományi karán szerzett középiskolai tanári oklevelet (1957). Az orosházi gimn. tanára (1957–63 és 1967–73), a békéscsabai Munkácsy Mihály Múz. munkatársa (1963–67, 1973–). Szűkebb szakterülete a folklór, népszokások, hagyományok. Publikációi jelentek meg a Békés megyei helyismereti és néprajzi kiadványokban. – F. m. Néphagyományok Orosházáról és környékéről (Békéscsaba, 1965); Népszokások Békés megyében (Békéscsaba, 1974).

beckói vár mondája: → épületmonda

becsapó mese: → csalimese

bécsi iskola: → kultúrtörténeti iskola

Becskereki betyár: → Zöld Marci

bedobóhorog: → parti horog

beégetés, füstölés, pörkölés: a tűz színező hatásán alapuló faipari díszítőtechnika. 1. A beégetés megtüzesített vaseszközzel, tűvel, verőtővel készül, a mintát általában → mértanias díszítés képezi. Európában sokfelé előfordul, Mo.-on igen ritka. A népi munkáktól megkülönböztetendő a századfordulón polgári kedvtelésként dívó beégetéses mintázás, melyhez a kereskedelem speciális égetőfelszerelést és eklektikus-szecessziós ízlésű mintalapokat is árusított. – 2. Pörkölésnél (botok, guzsalyok esetében) a rudat a tűz fölött forgatják. Legalkalmasabb erre a mogyorófa. Az egyenletesen feketére pörkölt felületbe → ékrovással metszik be a díszítést, mely így fehéres színben jelentkezik. – 3. A füstölést nagy tételekben dolgozó háziiparosok alkalmazzák. Nedves forgácsból gyújtott tűz fölé állványra máglyázzák föl a készítményeket, majd több órán át letakarva tartják, ügyelve, hogy a tűz ne erősödjön fel. Ez az eljárás a szú elleni védelmet is szolgálja, így nem pusztán díszítő célzatú. A mintázat lehet véletlenszerűen keletkezett, amit az egymásra halmozott darabokon a takarás révén világosan maradt részek adnak ki, ezt a vevők díszítésként értékelik. → Ácsolt ládákon a füstölt felületre kerülő, hornyolóval vésett minta fehéres vonalhálót ad. Rúd alakú tárgyakat, így gereblyenyelet, kaszakacsot szokásos a füstölés előtt nyers fahánccsal betekerni, ezáltal a tárgy felületén körbefutó fehéres csavarvonal képződik. A 2. és 3. eljárás elsősorban a Felföldön dívik.

K. Csilléry Klára

befogadás: → adaptáció, → adoptáció

befőzés: a cukorral való gyümölcstartósítás egyik módja. A parasztháztartásokban cukor e célra az I. világháborúig alig volt használatos. Náluk a sokféle édes lekvár és a cukoroldatban, vízgőzzel vagy forró vízzel hevítve tartósított befőtt egészen új keletű készítmény. Régebbiek a cukor nélküli befőzési változatok. Közülük általánosabb, nagyobb múltú a lekvárfőzés szilvából. A híres szilvatermő Szamosháton a századfordulón még előfordult, hogy friss gyümölcsből lekvárt nem főztek, hanem alkalmilag készítettek ételt aszalt szilvából. A szilvalekvárt nagy mennyiségből, egészen besűrítve rézüstben főzik. Hozzá főként besztercei és vörösszilvát használnak, melyet kimagozva vagy magozatlanul tesznek az üstbe. Az utóbbi esetben a felfőtt → szilvát cserép szűrőedényben áttörve magozzák ki, majd tovább főzik. Besűrűsödve, megkeményedve az eredetileg 3–5 üstnyi lekvár befér egy üstbe. Egy ilyen főzet 12–24 óra alatt készül el. Óvatosan tüzelnek alatta és gondosan keverik. Az üstöt földbe ásott gödörkatlanba, sárból-vályogból rakott udvari katlanba, újabban gyári fém üstházba állítják. Fenekét kívülről besározzák. A keveréshez hosszú nyelű, nagy kerek vagy hosszúkás (gyakran áttört) fejű fakanalakat használnak. A múlt század végén helyenként könnyebben mozgatható és hatásosabb keverőszerkezet (vitorla) is előfordult. A kész lekvárt, szilvaízt közönséges cserépfazekakba, bögrékbe, szilkébe (Szatmár) töltik, gyakran beteszik kenyérsütés után a kemencébe is, hogy biztosabban megkeményedjék. Lekötni csak por ellen kell. Az Alföldön készült fedeles lekváros cserépfazék is. A szilvalekvár évekig eltartható. Legfontosabb szerepe a magyar népterület keleti felének táplálkozásában volt, ahol kukoricapéppel is rendszeresen ették. – Gyümölcssajt készítéséről Szamosháton, Erdőháton, Beregben és Debrecenben tudunk. Neve itt szilvaíz, ill. szilvéz. Vörösszilvából és egyéb savanykás fajtákból lekvár módjára, sűrűre főzik, majd méternyi hosszú, fél méter széles, alacsony peremmel ellátott deszkaformába öntik több rétegben. Napon vagy kemencében megszárítva a deszkáról levehető. Az egy ujjnyira összeszáradt gyümölcssajtot feltekerve vagy kisebb táblákra vágva tárolják. Vízben feloldva kenyérhez, főtt tésztához ették, habarva levesétel (cibere). – A vadon termő gyümölcsök közül sokfelé főztek rövidesen fogyasztásra kerülő kevés cukortalan bodzalekvárt a bodzafa (lat. Sambucus nigra L.) és a földibodza (lat. Sambucus ebulus L.) (→ bodza) terméséből. Az utóbbi lényegében gyógyszer, erős hashajtó. E lekvárok neve az É-Dunántúlon bodzakása, kenyérhez kanalazva ették. Baranyában jellegzetes német ételnek tartották. Más vidékeknél korábban, a századforduló táján kezdődött a paradicsombefőzés a Dunántúl egy részén, ahol a lakodalmi étrenden is jelentkezik a főtt hús mellé paradicsommártás. (→ még: pekmez) – Irod. Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935); Luby Margit: A szilva hazája (Népr. Ért., 1939).

Vitorláskeverő (Cigánd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Lekvárkeverő (Magyarókereke, Kalotaszeg, v. Kolozs m.)

Szilvalekvárfőzés (Cigánd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Kisbán Eszter

bégető: → hangadó játékszer

bejáróasszony: idősebb szegényparaszt asszony vagy özvegyasszony, aki meghatározott időben naponta vagy a hét egyes napjain belső házi munkára elszegődött. Általában a nagygazdák, úri családok tartottak bejáróasszonyt. Segített a szolgálónak a piszkosabb munkákat elvégezni, esetleg mosni, főzni. Ha voltak állatok, néha elvégezte a cseléd helyett etetésüket, gondozásukat. Nagyobb munkáknál, mint lekvárfőzés, disznóölés vagy ünnepi vendégségek, külön üzentek érte. Általában nem volt pénzben kialkudott bére, mindig kapott valamit, egypár krajcárt, ócska ruhát, ennivalót, maradékot. Ha mosott, évenként egy-két szappant. Volt, ahol félig-meddig családtagnak tekintették, ebben az esetben szabad idejét is gazdájánál töltötte, a felnőtteknek bizalmasa volt. Tehetetlen vénségére végleg a szolgált családnál húzódott meg. – Irod. Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).

Morvay Judit

bejárólegény: 1. az a legény, akinek udvarlása rendszeressé válik, s egy lánnyal kialakított kapcsolatát a helyi közvélemény úgy ítéli meg, hogy előbb-utóbb házassághoz vezethet. Amennyiben a kapcsolat harmonikusan fejlődik, fokozatosan kiválik barátai társaságából, egyedül keresi fel a lányos házat, ahol mindig az igen változatos helyi szokásoknak megfelelően fogadják. (→ még: udvarlás) – 2. Szűkebb értelemben azt a legényt nevezzük bejárólegénynek, akit a matyó és palóc leány este a hálókamrájában egyedül fogadott. Ilyenkor – általában → legényjáró napokon – felöltözve beszélgettek a sötétben, vagy ruhástól egymás mellé feküdtek az ágyon. Nemi kapcsolatukat a szokásra vonatkozó erkölcsi előírások tiltották. – Irod. Nyáry Albert: Piliny néprajzi vázlata (Népr. Ért., 1909); Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944).

Németh Imre

béka: gazdag hiedelemanyag fűződött mind a leveli-, mind a varangyos békához. Az előbbi elsősorban a → szerelmi varázslás eszköze volt. Biztosította a lány kapósságát a táncban, s ha → Szent György napja előtt talált levelibékát varrt a lány szoknyája alsó szegélyébe, akkor választottja nem szabadulhatott meg tőle. Az ekkor fogott levelibékát üvegbe zárták, s amikor elpusztult és összeszáradt, porát megitatták a kiválasztott legénnyel. Országszerte ismert volt az a → boszorkányperekben is említett szokás, hogy a fazekastól fizetés nélkül kért csuporba teszik, vereshangyabolyba ássák és azonnal elfutnak, mert a béka sivításától megsiketülnének. Néhány nap múlva, amikor a hangyák a húst már lerágták, a csuporban egy horgas és egy hegyes csontot találnak; ha az előbbit a választott ruhájába akasztják, az nem tudja elhagyni azt, aki ezt tette vele. A népi gyógyászatban a → hideglelés átvevője és elvivője volt. Erős hangoskodása esőt jelzett. A varangyos béka elsősorban a → boszorkányhitben kapott szerepet. Általánosan elterjedt volt az a nézet, hogy a boszorkány békaalakot is ölthet, így a megjelenő béka megsebesítésével a boszorkányt vélték bántalmazni. Országos hiedelem, hogy kiolvasta annak a fogait, aki tátott szájjal nézett rá. A gyógyászatban is felhasználták: sebre és körömméregre varasbékát kötöttek. Bihar m.-i adat szerint a gyógyulni nem akaró sebet újhold péntekjén szárított varasbékával kerítették körül. Az állatgyógyászatban a rontás megelőzésének vagy megszüntetésének volt az eszköze. A Szilágyságban pl. karóba húzva szárított varasbékáról szűrték át a disznó moslékát, hogy a betegség elkerülje. Göcsejben → termésvarázslásra is felhasználták: a vetéspusztító madarak ellen szárított békaport szórtak szét a szántóföldön. A jóslásban is volt szerepe: rosszat jelentett az esküvőre induló házaspár előtt való feltűnése. Kalotaszegen a ház körül való megjelenése irigy embert, Désen a házba ugrása halált jósolt. E két helyen kárt, irigységet, rossz embert jelzett az álomban látott béka is. – Irod. Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos: Részletek a készülő magyar babonaszótárból (Ethn., 1940).

Diószegi Vilmos

bekáfolás: → legényavatás

békakirályfi, a: → tündérmese, ill. annak emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező hőse. A mese cselekménye: három lánytestvér közül a legfiatalabb gyűrűjét (aranyalmáját) egy kút fenekén levő békának adja. Este a béka megjelenik a lány szüleinek házánál: a) ételt, b) italt, c) alvóhelyet kér. Mindenből békának valót adnak neki, de ő embernek valót kíván. Megkapja. Követeli, hogy a legkisebb lány feküdjön mellé. Megtörténik. Reggelre a béka helyén szép legényt, királyfit találnak, aki a legkisebb lányt feleségül veszi (AaTh 440). Legrégibb ismert változata a 13. sz.-ban a mai Németo. területén feljegyzett latin nyelvű szöveg, ismerjük egy skóciai változatát is a 16. sz.-ból. A mese egész Európában ismert. A magyar nyelvterületen a 19. sz. közepe óta terjedt el, valószínűleg írott forrásból (Grimm-gyűjtemény). Több ízben megjelent ponyván is. Legtöbb magyar változata dalbetétes (→ dalbetétes mese). Különösen a jó hangú női mesemondók kedvelték és adták elő szívesen női hallgatóság előtt, pl. fonóban („macska-, ill. békamenyasszony”: AaTh 402; „a tövisdisznó”: AaTh 441; „Szóló szöllő, mosolygó alma, csengő barack”: AaTh 425C; → állatvőlegény, állatmenyasszony). – Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII. Bp., 1967).

Kovács Ágnes

békászás: a katona- vagy kecskebékát (lat. Rana esculenta) a békászok úgy fogják, hogy horogra piros rongydarabot kötnek s a vízben gyorsan ide-oda húzgálják. A béka belekap a horogba. A merítőhálóhoz (→ ághegyháló) hasonló, zöld kákából font kákamerettyűvel is fogják a kecskebékát. A békászás és a fogott kecskebékák hátsó combjának fogyasztása a paraszti konyhában helyenként a Tiszántúlon ismert. Valószínű, hogy itt sem régi, mert a 18–19. sz.-i irodalom nem tud róla. A Szeged vidéki néphit szerint a béka a föld mérgét szívja el, s ezért nem szabad bántani. (→ még: teknősbéka) – Irod. Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934).

Gunda Béla

békatánc: játékos → állatutánzó tánc, melyet esetleg hangutánzó mondókával kísérnek. Guggoló-ugró mozgással járják, néha csoportosan haladnak vele. Kalocsa vidékén, Szlavóniában és a rétközi falvakban ismert. – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Berkes Eszter: A szlavóniai magyar népsziget tánchagyományai (Tánctud. Tanulm., 1967–68, Bp., 1969).

Maácz László

Beke Ödön (Komárom, 1883–Bp., 1964): finnugor nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja, Kossuth-díjas (1960). A bp-i egy.-en tanári oklevelet szerzett. Középiskolai tanár, 1948-tól a bp.-i tudományegy.-en magántanár, majd c. ny. rk. (1949) és 1953-tól 1963-ig tanszékvezető tanár a finnugor tanszéken. Legjelentősebbek a cseremisz (mari) nyelv kutatásában elért eredményei. Nyelvészeti kérdéseken kívül a finnugor folklórral, mari, udmurt, lapp népköltészettel és hitvilággal, ill. cseremisz és csuvas összehasonlító meseelemzéssel is foglalkozott. A magyar néprajz köréből a hiedelmeket és a népmeséket tanulmányozta. – F. m. Mari szövegekTscheremissische Texte (I., Bp., 1957., III–IV., Bp., 1961). – Irod. Kálmán Béla: Beke Ödön 75 éves (Magy. Nyelvőr, 1958).

Diószegi Vilmos

bekecs: → ködmön

Bekecsalja: → Nyárád mente

békedal: a politikai dal alkalmi válfaja, a két világháború idején az egyszerű emberek békevágyát megszólaltató lírai dal. Széles körben voltak ismertek, némely típus mindkét háborúban aktualizálódott: „Komáromi (Odesszai) kikötőben áll egy hadihajó; Galícia (Oroszország) homokjába árok van építve ...”, gyűjtésüket azonban elhanyagolták. 1. A békedalok egy csoportját a fronton szolgáló katonák (Magyar bakák imádkoznak: legyen béke újra!) vagy hozzátartozóik (Imádkozzunk, magyar lányok, legyen béke újra!) énekelték. Ezek → katonadalból, esetleg → szabadságos katonadalból vagy → háborús katonadalból vannak átalakítva. E békedalok foglalkoznak a béke jelképeivel (Fehér kendő boldog békét jelenti; Gyűjtik már a babérágat a békekoszorúra…), felidézik a békebeli élet szépségeit (Egy országot adnék oda cserébe, Ha megjönnék holnapután estére; Áldás, béke lesz az úr itt a földön…) és tiltakoznak a szenvedések ellen (Majd ha egyszer vége lesz a sok-sok szenvedésnek…). A háború végén az egyéni tragédiától való félelem (Nem dörög már a sok ágyú, talán béke akar lenni…) és a boldog bizakodás (Vége van a háborúnak, megvan a nagy béke; Megszabadult száz haláltól, haza visz az útja…) kettőssége látszik a dalokon. – 2. a békadalok tudatosabb csoportja ismert szerzők alkotása. Közülük Bodrogi Zsigmond 1915-ből való „Színaranyból van a béke trombitája ...” kezdetű dala volt a legnépszerűbb, főként 1–2. versszakát énekelték némi változtatással. 1917 után a Forradalmi Szocialisták csoportja adott ki egy békadalt a → Kossuth-nóta dallamára (A háborút nem kívántuk, De a békét megcsináljuk…). A spanyol polgárháború idején népszerű volt a Dunajevszkij-féle Béke-induló, melynek magyar szövege (Harcra hív ez induló zenéje ..) ismeretlen szerzőtől származik. – Irod. T. Szerémi Borbála: Magyarországi munkásdalok (Bp., 1955).

Katona Imre

békéltető bíró: → főbíró

bekerítés: a magyar népi hitvilág egyik alapvető → mágikus eljárása, de ritkán fordult elő önállóan, inkább más eljárásokkal összefonódva jelentkezett. Az eredeti elgondolás feltehetően az, hogy valamit el kell zárni a → rontás veszélye elől; vagy éppen ellenkezőleg: a rontó lényt kell bezárni, hogy ne fejthesse ki hatását. Ez a régi hit a bekerítés sokféle változatát hozta létre Európa-szerte, amelyek azonban ma már általában csak hiedelemtartalom nélküli, hatásfokozó kísérő elemek, ill. ünnepi rítusok részei. Fő alkalmazási területei a népi hitvilágban: a háznak és lakóinak, az állatállománynak és istállónak a védelme rontástól, → boszorkánytól. (Pl. sok helyütt Szent György napján vagy tehénellés alkalmával körülszórták az istállót kásával, mákkal; e napon vagy pünkösdkor, Lucakor körülfüstölték.) Vetés óvása rontástól vagy madaraktól (pl. a kender- és kölestáblát bevetés után néhol meztelenül körülfutották.) A féregűző (→ féregűzés) eljárások több változatában szerepelt a ház körülfutása, körüljárása (gyakran → zajkeltéssel együttesen), a tűzvész elhárítása céljából pedig néhol meztelenül vagy kézbe vett kenyérrel futották körül a házat. A bűvös kör húzása leginkább a boszorkányság tanulásához, ill. a boszorkány felismeréséhez kapcsolódott: mindkettő inkább → hiedelemmondai motívum. A bekerítés mindezeken kívül gyakori tartozéka volt a szerelmi és haláljósló eljárásoknak. A gyógyászatban alkalmazott kerekítés is igen elterjedt volt, főleg → ráolvasás vagy más gyógymód kísérőjeként, leginkább a bőr felületén jelentkező, látható bajok esetében: a gyógyító személy mutatóujjával kerítette körül (gyakran háromszor) a beteg helyet (árpa, kelés, szemölcs, tyúkszem stb.). Szórványosabb a körülfüstölés (szemverés, tehén betegségei stb.) és a → körüljárás (pl. nehezen szülő nőt a férje, farzsábás beteget a gyógyító járta körül háromszor). (→ még: ekehúzás, rituális) – Irod. Szendrey Zsigmond: A magyar népszokások ősi elemei (Ethn., 1940).

Daganat, kelés kerítése tojással (1940. Dercen, v. Bereg m.)

Kelés kerekítése kígyókővel (Debrecen, v. Bereg m.)

Pócs Éva

békéscsabai bútor: alföldi szlovák bútorkészítő központ termékei, amelyek szervesen összefüggtek a D-tiszántúli magyarok lakáskultúrájával is. 1. → ácsolt láda. Felépítésének és hornyolóval vésett geometrikus díszítésének a gömöri ácsolt ládáénak megfelelő jellegzetességei, pl, a sajátos → emberábrázolás arra mutat, hogy onnan áttelepedett háziiparosok honosították meg. Anyaga tölgyfa: az alap vörösített, korábban egyes díszítőelemeket kékesfekete színezés emelt ki, amely az 1840-es évektől feltűnő, datált példányok idejére már elmaradt. A korai időkben az ácsolt láda jelentőségét növelte, hogy az 1718-ban felvidéki szlovák lakossággal részben újratelepített Békéscsabán a 18. sz.-ban még nem mutatható ki asztalos. Az asztalosbútor térnyerésével, a 19. sz. derekán az ácsolt láda készítése megszűnt. – 2. → asztalosbútor, asztalosok és részben a készítőtechnikát eltanuló faragóspecialisták munkája. Az 1773-ból fennmaradt legkorábbi darab, egy virágos-levéldíszes festésű karosszék még talán a templom berendezésén dolgozó vándorkézműveseknek köszönhető, de már a 18. sz. végére kibontakozik a helyi bútorfaragó-stílus (karosszék 1780, rengőpad 1797, 1799). A békéscsabai bútor alapformái megfelelnek az Alföldön általánosaknak (pl. → gondolkodószék típusú karosszék), a faragás és az azt a század derekán háttérbe szorító virágozás is az alföldi gyakorlathoz igazodik (→ debreceni bútor), a helyi ízlésnek megfelelően formálva át az előképeket. A békéscsabai bútor alapszíne középkék és zöld, ritkábban barna, melyen a fehér, sárga, kék, zöld virágozás mellett a piros kisebb szerepű. Az 1880-as évektől az alap világoskék, halványzöld és fehér. A századforduló körül elhal a készítése. – Irod. K. Csilléry Klára: Munkácsy Mihály tulipános ládája (Szabad Művészet, 1950); Magyar népi díszítőművészet (Bp., 1954); Tábori György: Vezető a békéscsabai szlovák tájházhoz (Békéscsaba, 1973).

Ácsolt láda, tölgyfából mértanias vésett díszítéssel (19. sz. dereka) Békéscsaba, Munkácsy Mihály Múzeum

Tükör, faragott keretben, színezve (1830–40-es évek, Békéscsaba) Bp. Néprajzi Múzeum

Ácsolt láda, tölgyfából mértanias vésett dísszel, vörösített alapon fekete festéssel (19. sz. eleje, Békéscsaba) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

béklyó, békó: vasláncos mozgásgátló, amelyet rendszerint a ló két első lábára csatolnak. Szerepe, hogy az állat ne tudjon elcsatangolni, a zárral ellátott béklyók pedig a lótolvajlást is akadályozták. A béklyó láncból s a lánc két végén az állat csüdjére kapcsolható kelevézből (bilincsből) álló eszköz. A kelevéz fajtái szerint négy változat különböztethető meg: 1. a fa kelevézes béklyó, amelyen a fa kelevéz rugalmassága tartja a lánc végére kapcsoltan; 2. a karikás béklyó a lánc közepén két részre szedhető, s különböző méretű láncszemek ötletes átbújtatásával záródik-nyitódik; 3. az egyszerűbb kulcsos béklyó, ún. cigánylakatja azért érdemel néprajzi szempontból különös figyelmet, mert e lakatféle Töröko.-tól Mongóliáig, Kínáig elterjedt szerkezet, amely elvileg különbözik az európai lakattól (benne ék alakú acéllemez van, ezt nyitja a tolós kulcs), valószínűleg honfoglalás előtti forma a magyarságnál, s csak később került készítése cigánykovácsok kezére; 4. a tollas, fordítható kulccsal záródó béklyók közül egyszerűbb az alberti béklyó, zárószerkezete lapos, szardíniásdoboz alakú jellegzetes forma. A Gönczy-béklyó a legerősebb béklyó: súlyos lánca különlegesen edzett volt, a két nehéz lakatja pedig más-más kulccsal zárható-nyitható. Nevét készítőjétől, Gönczy Gábor szabadszállási lakatosmestertől nyerte (19. sz. második fele). (→ még: nyűg) – Irod. Magyar Kázmér: A békó (Népr. Ért., 1914).

Szőrnyűg (Szentes, Csongrád m.) Kötélnyűg (Szentes, Csongrád m.), Karikásnyűg (Szentes, Csongrád m.)

Fa kelevézes béklyó (Szentes, Csongrád m.)

Cigánybéklyó (Szentes, Csongrád m.)

Gönczy-béklyó (Szentes, Csongrád m.)

Béklyótípusok

Ló nyűgözése (Vásárhelyi puszta, Orosháza, Békés m.)

Földes László

bekötött szemű kocsmárosné, a: diák → anekdota, vicc. Két pénztelen diák egy kocsmában bőséges ebédet kér és kap. Megállapodás szerint kettőjük közül az fogja kifizetni, akit a bekötött szemű kocsmárosné megfog. A diákok észrevétlenül kisurrannak az ajtón, s a kocsmárosné helyettük belépő férjét fogja meg. Ny-Európában a 17. sz. óta, nálunk a 18. sz. óta ismert Kónyi János Demokritosából. 19. sz.-i anekdotagyűjteményeink kedvelt darabja, a szájhagyományból kevéssé ismert. – Irod. György Lajos: Kónyi János Demokritosa (Bp., 1932); György Lajos: Világjáró anekdoták (Bp., 1938).

Kovács Ágnes

Bél Mátyás (Ocsova, 1684–Pozsony, 1749): ev. lelkész, tanár, történetíró, az államismereti kutatások úttörő kezdeményezője, kiemelkedő tudósa. Losoncon, Kálnán, Alsósztregován, Besztercebányán, Pozsonyban, Veszprémben, Pápán tanult. Főiskolai tanulmányait Halléban fejezte be 1704–1707 között. 1714–19 közt Pozsonyban a líceum ig.-ja, majd pozsonyi lelkész. Mo. államismereti összefoglalását kísérelte meg elvégezni megyénként magas szintű európai tájékozottsággal, pietista szellemben. Műveinek sorozata a 18. sz. legjelentősebb tudományos vállalkozása még befejezetlenül is. Sorozata tervezetét 1723-ban tette közzé. 1735-től 1742-ig jelentette meg nagy fontosságú Notitia kötetét, számos kötete azonban még kiadatlan. Az utóbbi években ezekből több részlet látott magyarul napvilágot (Esztergom, Eger). Gyűjteményes munkáihoz tanítványainak, kortársasnak széles körét mozgósította. Térképészként Mikovinyi Sámuelt, kora kiváló kartográfusát foglalkoztatta. Notitiáiban a magyar tudományos irodalomban elsőként foglalkozott rendkívül alaposan a parasztélettel, agrárviszonyokkal, e munkái a néprajzi kutatás nélkülözhetetlen forrásai. Szerteágazó munkálkodása során a finnugor nyelvrokonság, a magyar rovásírás kérdéseit is érintette. Jelentős hatása volt a magyar történeti kutatások szempontjából Anonymusszal és a magyar történelem elbeszélő forrásaival foglalkozó munkáinak. Mint pedagógiai szervező bevezette a földrajz és a magyar történelem iskolai oktatását. Kiadatlan, kéziratos hagyatékának néprajzi jelentőségű anyagával az elmúlt fél évszázadban többször foglalkoztak. – F. m. Hungariae antiquae et novae prodromus (1723); Notitia novae historico-geographica (több kötetben, 1735–1742 között); Tractatus de re rustica Hungarorum (kézirat); De servitute Hungarica (kézirat); Adparatus (több kötet, 1735–46). – Irod. Haan Lajos: Bél Mátyás (Bp., 1879); Dékáni Kálmán: Bél Mátyás földrajza (Marosvásárhely, 1903); Bodor Antal: B. M. emlékezete (Bp., 1936); Györffy György: Notitia Hungariae Novae Historico-Geographica ... (Revue de Histoire Comparée 1946); Mészáros István: B. M. születésének 270. évfordulójára (Statisztikai Szle, 1954); Sipos Istvánné: B. M. pedagógiai reformtörekvései (Magyar Pedagógia, 1962).

Bél Mátyás

Filep Antal

belenevelődés: 1. oktatási intézményhez, társadalmi szervezethez nem kötött, a mindennapi tapasztalatra támaszkodó, természetes nevelési tevékenység. – 2. a népi közösségekbe beleszületett fiatalokra irányuló tagolatlan oktatási-képzési-nevelési tevékenység, amelynek fórumai a család, → korcsoport, → faluközösség. A belenevelődés folyamatában szerzik meg a fiatalok a munkához szükséges ismereteket, készségeket, beletanulnak a mindennapi érintkezés formáiba, elsajátítják a közösség hagyományait. (Ezért beszélünk gyakran a hagyományokba való belenevelődésről.) Differenciálatlansága ellenére az ifjú nemzedék nevelésének sok termékeny eljárását alakította ki (→ gyermekjáték, → népszokás), lényege szerint azonban zárt, a paraszti életforma újramegélésére felkészítő s ehhez képest gazdaságos nevelési gyakorlat. A társadalmilag adott keretek között (kettős meghatározottság) a szükséges elvárásokat közvetítette a fiataloknak, magatartásukba építve a közösség normarendszerét; ugyanakkor elzárta előttük az egyéni kiteljesedés lehetőségét, a választás – társadalmilag sem biztosított – útjait. – Irod. Kresz Mária: A hagyományokba való belenevelődés egy parasztfaluban (Népr. Tanulm., 1949); Németh Imre: A népi közösségekben élő fiatalok életmódja és kultúrája (Arrabona, 1955).

Németh Imre

belépő: → lépő

béles: töltelékkel bélelt tészta, a parasztkonyha régi ünnepi süteménye. Még századunkban is gyakori kelesztetlen, egyszerű → gyúrt tésztából (laskatésztából), bár ekkor már többnyire kelt tésztából készült. A megformálás hagyományos módja szerint a négyszögletesre kinyújtott tészta közepére kerül a töltelék, majd a tészta négy sarkát középre fölhajtják. Régen tepsi nélkül, a kemence fenekén, esetleg káposztalevélre fektetve sült. Tölteléke változatos: van kásás, túrós, mákos, káposztás, tökös, répás, krumplis, almás, szilvalekváros béles. Az idősebb nemzedéknél máig kedvelt a sós, borsos, általában a nem édes ízesítés. A fenti módon formált béles elnevezéseként szórványosan laska, a mai ÉK-i országrészen lángos, lepény megjelölés is előfordul, a leggyakoribb azonban a béles. Ugyanakkor e szóval másként alakított, sőt → rétestésztából készült töltött tésztákat is jelölnek. Bélest az Alföldön szegény parasztasszonyok piacra is sütöttek, a debreceni bélessütők a 18. sz.-ban céhszerű testületbe tömörültek.

Kisbán Eszter

bélfa:→ járom

Bellon Tibor (Nyíradony, 1941–): néprajzkutató-muzeológus. A debreceni KLTE bölcsészettudományi karán szerzett képesítést magyar–néprajz szakból (1964). A karcagi Györffy István Nagykun Múz. ig.-ja (1964–). A paraszti gazdálkodás és településtörténet, valamint interetnikus kapcsolatok témaköreivel foglalkozik. Tanulmányai a szakfolyóiratokban jelennek meg. – F. m. Karcag város gazdálkodása (Szolnok, 1973); Utcák, zugok, porták (Adalékok Karcag településtörténetéhez) (Karcag, 1974).

Bellosics Bálint (Rédics, 1867–Baja, 1916): etnográfus, tanár. 1914-ben tevékenyen közreműködött első népfőiskolánk, a bajaszentiváni, sükösdi „falugimnázium” létrejöttében. Kutatta a bácskai német, főleg pedig a délszláv (szlovén, vend, sokác, bunyevác, szerb) nemzetiségek népi kultúráját. Magyar néprajzi kérdésekkel is foglalkozott. Érdeklődése egyaránt kiterjedt a tárgyi és a szellemi néprajzra. Útmutatót készített társadalmi gyűjtők részére, de maga is végzett rendszeres tárgygyűjtést Bács-Bodrog vm. területén. Kis ethnographia címen olvasókönyvet írt 1914-ben, ennek kéziratát a Néprajzi Múz. őrzi. – F. m. A zala- és vasmegyei vendek (Bp., 1896); Magyarországi adatok a nyári napforduló kérdéséhez (Ethn., 1902); Bács-Bodrog vármegye népe. Magyarok. Bunyevácok (Bp., 1909). – Irod. B. B. (Ethn., 1916).

Diószegi Vilmos

belső cseléd: háztartási munkákban segített, munkaköre a házban és az udvaron volt, ide sorolható pl. a szobalány, inas, bejáróasszony, mosónő. Belső cselédet nagygazdák, urak tartottak. (→ még: cseléd) Gazdáikkal nemegyszer bizalmasabb viszonyban voltak, mint a többi cselédek; ilyen esetekben több juttatásban is részesültek. Szolgálatuk alatt megfigyelték, átvették gazdáik szokásait, ezért a falu kulturális életében gyakran töltöttek be hangadó, közvetítő, követendő szerepet.

Morvay Judit

belső fejlődés: olyan kulturális folyamat, amelyben az új elem lépcsőzetes átalakulás során jön létre. Úgy is megfogalmazható, hogy egy → átvétel → adaptációjából minőségileg új alakul ki, egy meghatározható társadalmi egységen belül. E nyelvtudományból átvett fogalom tehát az → invenciós úton történő fejlődésnek olyan változata, amelyet egy társadalmi csoport körében számos tényező alakít ki. Az elkülönítés ezért indokolt, mert az egyes mozzanatok, részletek, változások jelentősége külön-külön nem éri el a találmánynak, invenciónak, újításnak, innovációnak tekinthető szintet, illetve a közbülső lépcsők nem is érzékelhetők csak a végső eredmény. A népkultúra alakulásában ez az utóbbi eset igen gyakori: a feltalálás mozzanata vagy folyamata észlelhetetlen, csak a már általánosan használt új jelenség áll előttünk. Ha párhuzamok másutt nem mutathatók ki, eleve gyanakodhatunk belső fejlődésre, de mindenkor gondosan igazolandó az azonosság tényleges hiánya. A belső fejlődés fogalmának elkülönítését az is indokolja, hogy a változás kiindulása vagy egy-egy közbülső lépcsője gyakran diffúziós eredetű. Csak abban az esetben indokolt belső fejlődésről vagy belső keletkezésről beszélni, ha ez a folyamat egy adott társadalmi egységhez (etnikai csoport, néprajzi csoport, népcsoport, foglalkozási ág stb.) kötődik. Ugyanígy alapvető ismérv a belső fejlődésben létrejött elemek viszonylag tartós és széles körű használata. – Irod. Barabás Jenő: A belső fejlődés fogalmáról (Ethn., 1966).

Barabás Jenő

belső fűtésű szobai kemence: a lakóhelyiség fűtésére, sütéshez, főzéshez szárításhoz használt beépített tüzelőberendezés. Legkorábbi emlékei a korai Árpád-korban feltárt lakóházmaradványok feltárása során kerültek napfényre. A viszonylag kis alapterületű lakóházak → kemencéit egyfelől a ház felszín alatti falába vájták, s tapasztással tették erősebbé, használhatóbbá. Arra is van példa, hogy valamelyik sarokba sárból, agyagból tapasztott boltozattal készítették a belső fűtésű szobai kemencét. Gyakran cseréptöredékeket, tégla-, kődarabokat tettek a tapasztásba, hogy a kemence falát, tűzfelületét hőtárolásra alkalmasabbá tegyék. A kemence szája mindig a fűtendő szoba légterébe nyílt. A 18. sz.-ig nem volt szokásban a kemencékhez füstelvezetők beépítése. A füst szabadon oszlott el a fűtött helyiségben, s ajtón, ablakokon át szivárgott el. Bár a középkor és az újkor folyamán a lakóhelyiség nagyságának növekedtével együtt a belső fűtésű szobai kemence mérete is változott, a fűtési rendszere, használata a régi maradt. A nagyméretűre épített belső fűtésű szobai kemencék, ill. padkáik hálóhelyként is szolgáltak. A közelmúltban már csak egyes kürtős füstelvezetéssel kiegészített példányaik maradtak fenn (pl. Domaházán, Borsod m.-ben; Erdőhorvátiban, a Tokaj-Hegyalja szomszédságában), az → északi háztípus elterjedési területén. A DNy-Dunántúl területén a 19. sz. közepéig gyakoriak voltak a belső fűtésű szobai kemencék. Ezek inkább őrizték eredeti jellegüket, mert füstelvezetésük egyáltalán nem volt. A → keleti háztípus területén szintén elterjedt volt a használata. Erre utalnak a 16–17. sz. folyamán nemesi, polgári, paraszti lakásul szolgáló épületek levéltárakban őrzött inventáriumai. Azonban itt a hőpalástul szolgáló kandallóval egészítették ki a belső fűtésű szobai kemencéket. Erdély északi sávjában, valamint a moldvai csángók körében megmaradt azonban a belső fűtésű szobai kemence kürtős, helyesebben kabolás füsttelenítéssel. A polgárosulás az ÉK-i megyékben a kabolás kemencék háttérbe szorulását, a kandallós tüzelők szélesedő elterjedését eredményezte a 19. sz.-ban. A belső fűtésű szobai kemencéket az újkorban általában sárból építették. A legelterjedtebb gyakorlat az volt, hogy a kemencepadka és alap megépítése, földből, vályogból való elkészítése után hőszigetelő s hőtároló rétegekkel bélelték a tűzfelületet. A kemence boltozatát favázra rakott sárból építették. Szikkadása, száradása után a kemencét fokozatosan felfűtötték, a vázát, majd később a falak agyagszövetét kiégették. Előfordult, hogy a kemence boltozatát vályogból, nyerstéglából, téglából építették meg. A belső fűtésű szobai kemencék fala vastag volt. Ezeknél a belső fűtésű szobai kemencéknél nem a felhevült falak sugárzása adta át a hőt, hanem a kemence belsejének légcseréje révén melegedett a szoba, a lakóhelyiség. A belső fűtésű szobai kemence fűtéséhez fát, rőzsét, gallyakat használtak. Ha a lakosság az erdő használatában korlátozva volt, különféle mezőgazdasági termények szárával, szalmájával vagy sással, náddal fűtöttek. A 19. sz. közepéig azonban általános volt a fafűtés. A belső fűtésű szobai kemencék előtti padkán főzőtűzhely is volt. A belső fűtésű szobai kemencéket a fűtésen, sütésen kívül főzés céljaira is felhasználták. Használatuk a 15. sz. vége óta a → kályhák, ill. a → külső fűtésű szobai kemencék fokozódó terjedésével visszaszorulóban volt századunk elejéig, amikor egyes kivételes esetektől eltekintve lényegében megszűnt alkalmazásuk. A belső fűtésű szobai kemencék magyar változatai szélesebb európai összefüggéseket mutatnak. Bizonyítják, hogy a magyarság a K-európai belső fűtésű kemencés ház elterjedési területéhez tartozó lakáskultúrával rendelkezett, de ennek a felbomlása népünk körében európai szinten összevetve is nagyon korán megindult. A DNy-i területeken szlovén, stájer kapcsolatokat mutatva fejlődött a belső fűtésű szobai kemence regionális változata. Az É-i, ÉK-i övezetben a morva, szlovák, ukrán, román népi építkezés anyagában lelhetők fel belső fűtésű szobai kemencéink közvetlen párhuzamai. – Irod. Istvánffy Gyula: A palócok lakóháza és berendezése (Népr. Ért., 1911); Bátky Zsigmond: Építkezés (I., A magyarság néprajza, Bp., 1941–43); Károlyi Antal–Perényi Imre–Tóth Kálmán–Vargha László: A magyar falu építészete (Bp., 1955); Méri István: Beszámoló a tiszalök-rázompusztai és túrkeve-mórici ásatások eredményeiről (Arch. Ért.; 1952); Tálasi István: A magyar nép anyagi kultúrája Európában (A folyamatos kutatások tükrében) (MTA I. Oszt. Közl., 1964).

Filep Antal

belső legelő, csordajárás: a → belső telket övezés vagy ahhoz közel fekvő kezesjószág részére fenntartott legelőterület. Az elnevezés ott indokolt, ahol a határban külső → legelő is van. A belső legelőre naponta hajtották ki az állatokat, a külső legelőn viszont szilaj állattartás mellett egész évben, félszilaj tartás mellett tavasztól őszig legelt az állat (→ külterjes állattenyésztés). A belső legelőn meghatározott rend szerint történt a legeltetés. Debrecenben pl. a 18–19. sz.-ban közvetlenül a kertek alatt a borjú és a disznó legelt, a ló az egész legelőt járhatta, kivéve az igás lovakat, mert azokat mindenki maga legeltette, a vágócsorda és az igásökrök csak a nekik kijelölt részen legelhettek stb. A belső legelőn az állatokat részben saját, részben közös pásztor őrizte. (→ még: állattenyésztés, → szálláskertes település) – Irod. Balogh István: A debreceni belsőlegelő és felosztása 1867-ben (Debrecen, 1937); Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1958).

Török Katalin

belső munkák, ház körüli munkák: a területi munkamegosztás egyik csoportja (→ munkamegosztás), mely a beltelken, a ház körül végzett, naponta ismétlődő munkákat foglalja magában. Vele szemben a → külső munkák állnak. A belső munkákat az Átányban (Heves megye) használatos helyi kifejezéssel s elfogadott szakterminusként vigeződésnek is nevezzük. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967).

Szabó László

belsőség: → belső telek

Belső-Somogy: → Somogy déli, az országhatárhoz közelebb eső felének neve. Nagy múltú tájnév, állami és egyházi igazgatásban is alkalmazták. A honfoglalástól sűrűn megült dombos vidéken a középkor folyamán virágzó mezővárosi fejlődés bontakozott ki, amelyet a török kori harcok súlyosan megzavartak. Parasztpolgársága a reformációhoz csatlakozott. Jelentékeny számban voltak a 18. sz. elejéig unitárius közösségei, amelyek később jórészt kálvinistákká lettek. A túlélő lakosság mellé az elpusztultak és elmenekültek pótlására a 18. sz. folyamán az ország békésebb fejlődésű területeiről is érkeztek települők, de jöttek németek is. A középkori kontinuitású lakosság „őző” nyelvjárást használt. A Dráva mentén néhány községben horvát lakosság, beljebb ritka szórványban németség telepedett meg. Fejlődését a 19. sz. derekától a majorkodó nagybirtok és a polgárosuló paraszti gazdálkodás versenye határozta meg. A 20. sz.-ban a birtokos parasztság (kisgazdák) politikai mozgalmainak egyik központi, kiindulási bázisa volt. Paraszti kultúrája sok archaizmust őrzött meg a 19. sz. végéig, de egészében véve korán polgárosult, amint azt a 19. sz. közepén már jelentkező egykézése mutatja. A 18. sz. végétől a protestáns lakosság kulturális központjává iskolája révén Csurgó vált. Sajátos vidéke a Rinya mente.

Belső-Somogy: Erdőcsokonya (utcarészlet)

Filep Antal

belső tanács (lat. senatus, sedes minor, ritkábban magistratus): a 15. sz.-tól 1848-ig a szabad királyi és nagyobb → mezővárosokban a városigazgatást és az igazságszolgáltatást intéző testület. Változó számú (6–12) tagjait kezdetben a polgárjoggal rendelkező (→ concivis) lakók egyeteme választotta, a 17. sz. óta általában önmagát egészítette ki. Élén a belső tanács tagjai (lat. senator, iuratus civis) által évente újra választott főbíró (lat. iudex) állott. Hatásköre a városi élet minden vonatkozására kiterjedt. Határozatait zárt ülésen, szavazattöbbséggel hozta, intézkedései végrehajtásáról a 16. sz. óta fokozatosan kiépülő, a belső tanács által kinevezett tisztviselőkből álló hivatalszervezet gondoskodott. (→ még: külső tanács, → magisztrátus) – Irod. Huszthy, St.: Jurisprudentia practica... (Eger, 1778); Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története ... (Bp., 1946); Komoróczy György: Városigazgatás Debrecenben 1848-ig (Debrecen, 1969).

Balogh István

belső telek, belsőség (lat. fundus intravillanus): a paraszti gazdaságnak az a része, mely zárt falu belsejében, a rétektől és szántóktól elkülönítve fekszik. Itt van a lakóház, gazdasági udvar, istállók, ólak, csűr (pajta), szérű, kert. Egyéb elnevezései: fundus, porta, telek, házhely, hely, ülés. A középkorban a → mansus, a sessio és a magyar → telek szó részben a falubeli házhelyet, a belső telket, részben pedig a jobbágytelek egészét jelentette, azaz a belső telket a határbeli tartozékokkal és használati jogokkal együtt. Csak később lett a belső telek latin neve fundus. A fundus intravillanus és fundus extravillanus megkülönböztető terminusokat az úrbérrendezés emelte hivatalosan elfogadott szóhasználattá. A belső telek kiterjedése koronként és vidékenként jelentős eltéréseket mutat. A középkorban a belső telkek rendszerint tágasak és általában téglalap alakúak voltak. A jobbágytelek felosztása az örökösök között nem mindig jelentette a belső telek megosztását is. A belső teleknek a „telek”-től, a szántóktól és rétektől való fizikai elválasztása nyilván a szántóknak és réteknek hosszú ideig földközösségben időnkénti újraosztással való használatára vezethető vissza. Ez nemcsak jobbágyközségekben, de pl. hajdúvárosokban is sok helyen a 18. sz.-ban is érvényesült, és csak Mária Terézia urbáriuma számolta fel végképpen, és tette általánossá a külső és belső telket egyaránt magában foglaló „jobbágytelket”. A szántók és rétek egyéni (családi) tulajdonba kerülésével vált véglegessé a jobbágytelek mint jogi egység, melybe mind a külső telket, mind a belső telket beleértették, és csak egy egységként cserélt gazdát. Az 1836. évi úrbéri törvények szerint tilos volt a belső telket a külső illetőségtől elszakítani. Ez a rendszer még mezővárosokban is a 18–19. sz. fordulóján is érvényesült, és csak a múlt század közepén, végleg csak az 1871:53. tc.-kel számolták fel. Mária Terézia urbáriuma szerint a belső telek nagysága egy hold, azaz két pozsonyi mérő vetőmagot igénytő terület, rendszerint 1200 négyszögöl. Ha a belső telek a valóságban nem tett ki ennyit, külső földből lehetett pótolni. Számos faluban azonban fél telekben csak fele ekkorát, negyedtelekhez negyedekkorát számítottak. Az 1836:5. tc. 8. §-a szerint a zsellér beltelkének is legalább 150 négyszögölnek kellett lennie. Ennek lehet következménye a belső telek egyenetlensége. Ez azonban inkább a családon belüli osztozásokra, valamint az 1848 utáni elidegenítésekre vezethető vissza. Az úrbéri terhek közül az évi 1 Ft füstpénz a belső telek után járt, ezért kellett a füstpénzt a jobbágytelekkel nem rendelkező zsellérnek is fizetnie, hiszen belső telke a zsellérnek is volt. A belső telek szorosabban a jobbágy rendelkezése alatt állott. Ha a földesúr a telket magához is váltotta („kibecsülte a jobbágyot”), a belső telken emelt épületeket – mint a jobbágy saját munkájával létesült vagyontárgyakat – rendes forgalmi értékben (igazbecsű) kellett kifizetni. A földesúr egyébként a magához váltott telket nem csatolhatta allódiumához, hanem más jobbágynak kellett adnia. A jobbágyságnak 1848-ban történt felszámolásával mind a külső telekkel, mint a belső telekkel a jobbágy szabadon rendelkezett, de ezt még 1871-ben külön törvénybe kellett iktatni. Valamely település belső telkeinek birtoklási módja, kiterjedése, formája, egymáshoz viszonyított helye, belső tagolódása, részeinek hasznosítása, kerítettsége vagy annak hiánya stb. nem csupán településmorfológiai szempontból figyelemre méltó és jellemző, hanem a település legfontosabb gazdasági, társadalmi jegyeinek hordozója is. Minden településtípus belső telke morfológiailag és funkcionálisan egyaránt jellemző. (→ még: kétbeltelkes rendszer, külsőség, → szálláskertes település, → szórványtelepülés, → útifalu) Néha a földesúri birtoknak a kastély körüli részét, parkját, gazdasági épületeit is belsőségnek mondják. Rendszerint nincs külön belsőség az úgynevezett szeres településeken. Az egykori nemes falvak (kurialista) jelentékeny része ilyen szoros település volt, hiszen a család, később a családcsoport éppen azért települt ki az anyaközségből, hogy szántói, rétjei közvetlenül lakóházához, istállójához legyenek kapcsolhatók. Ilyenek pl. a göcseji Milejből, Becsvölgyéből, Petrikeresztúrból kirajzott „szeg”-ek (Pálfiszeg, Kustánszeg, Gombosszeg stb.) vagy Szentgyörgyvölgy és Nemesnép „szer”-ei. Az utcás települések belső telkei sorozatot vagy sorozatokat alkotnak, a halmaztelepülések belső telkei pedig rendszertelenül terülnek el. A belső telek legnagyobb kiterjedésű és legfontosabb része az → udvar, amelyen a lakóépület és a gazdasági épületek állnak. Mellette legtöbbször veteményes- vagy gyümölcsöskert foglalja el a belső telek többi részét. Előfordul, hogy a rakodó szerepű szérűskert is önálló egysége a belső teleknek. Bizonyos falutípusokban (mint pl. az → erdőtelkes falu) a belső telekhez hosszú csíkban hozzá tartozik a szántóföld is. A szántó folytatása a belső teleknek. A belső telkek legtöbbször kerítettek, és az utcai kerítésen kapu nyílik. Gyakran a belső telek egyes részeit, különböző funkciójú egységeit is kerítés választja el egymástól. Némely szálláskertes települések rendszertelenül álló belső telkeinek kerítetlensége az újabb kutatások tanúsága szerint 16–17. sz.-i fejlődés eredményének tekinthető. – A belső telek a birtokló parasztember számára lakó- és munkahely, a parasztcsalád mindennapi életének legfontosabb színtere. Beépítettsége, belső rendje függ a hozzá kapcsolódó gazdálkodási módtól, környezetének földrajzi adottságaitól, a település táji elhelyezkedésétől, a falu telekelrendezési hagyományaitól és gazdájának vagyoni helyzetétől. – Egyes falvak belterületének nagysága a földesúr vagy a faluközösség érdekeinek megfelelően sokszor évszázadokon át változatlan maradt. Ilyen helyeken gyakran több ház is épült egy belső telekre. Némelyik udvar zsákutcává is változhatott. A belső telkek számának bővítése, az új falurészek kialakítása fontos eseménye minden falu történetének. – Egy-egy belső telek sokszor évszázadokon át ugyanannak a családnak a birtokában maradt. – A belső telek elnevezései közül a telek, házhely és a porta napjaink köznyelvében a leggyakrabban használtak. A fundus középkori eredetű, az elmúlt évszázadokban a hivatalos nyelvben és népnyelvben egyaránt gyakori, de ma már régiesnek számító, az előbbieknél ritkább megnevezés. A hely és az ülés latin megfelelői középkori okleveleinkben fordulnak elő sűrűn. Tanyának Kalocsa környékén nevezik a belső telkek földparcelláit. (→ még: szalagtelkes falu) – Irod. Pfahler, Carolus: Jus Georgicum (Keszthely, 1820); Tóth Lőrinc: Útmutató úrbéri ügyekben (Pest, 1858); Balogh István: Határhasználat Hajdúböszörményben (Ethn., 1954); Hofer Tamás: Déldunántúl településformáinak történetéhez (Ethn., 1955); Major Jenő: Telektípusok kialakulásának kezdetei Magyarországon (Településtudományi Közl., 1960. 12. sz.); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Bárth JánosDegré AlajosTörök Katalin

belterjes gazdálkodás, intenzív gazdálkodás: a külterjes gazdálkodással szemben olyan termelési eljárás, melyet a területegységre jutó nagyobb ráfordítás és nagyobb hozam jellemez. A belterjesség tehát a mezőgazdaságnak a föld-ráfordítás-hozam hármas összefüggéséből eredő tulajdonsága. A belterjesség-külterjesség fogalmának mai jelentése az ipari forradalom idején alakult ki Ny-Európában. Az ipari fejlődés és a mezőgazdasági termékek iránti kereslet növekedése tette szükségessé a termelés bővítésének beható vizsgálatát. A lat. tendere (kiterjeszt) igéből származó intenzív és extenzív szóalakok minden európai nyelvben megtalálhatók. Magyar megfelelői, a belterjes és külterjes kifejezések a 19. sz. közepén, a nyelvújítás során keletkeztek. Mindkét terminus használható egy-egy terület vagy történeti korszak mezőgazdasági termelésének, valamely termelési ág technológiájának, növénykultúrák, állattenyésztési módok stb. jellemzésére. A két fogalom egyike sem rendelkezik abszolút tartalommal, ugyanaz a termelési folyamat vagy eljárás egyik helyen vagy korszakban belterjesnek, másutt vagy máskor külterjesnek minősülhet. Ugyanakkor mindkét típusú gazdálkodás lehet eredményesebb vagy kevésbé eseményes, alacsonyabb vagy fejlettebb színvonalú. A mezőgazdasági termelés történetében a termelés bővítésének intenzív, extenzív módja egyaránt előfordul, s rendszerint egymás mellett, ill. egymással váltakozva érvényesülnek. A belterjesség-külterjesség kifejezéseket a köznyelv és szinte valamennyi diszciplína használja, de más és más tartalommal. – Irod. Hensch Árpád: Mezőgazdasági üzemtan (I., Magyar-Óvár, 1901); Erdei Ferenc–Csete László–Márton János: A mezőgazdaság belterjessége (Bp., 1962); Erdei Ferenc: A belterjességi fogalom közgazdasági-agrárgazdasági értelmezése (Ethn., 1970).

Török Katalin

belterület, beltér: újkori közigazgatási jogi fogalom. Valamely közigazgatási egység (város vagy falu) azon része, amely nagyrészt tömör településű. A belterületté nyilvánított földterület nagyobbik része lakóházak, középületek és gazdasági telepek telke, kisebbik része pedig kert és közterület. A belterület és a → külterület határa nem természetes alakulású, így nem mindig követi pontosan a tömör beépítés peremét. A kétféle jogállású terület mesterséges határa időnként gazdasági vagy várospolitikai, községfejlesztési érdekből változtatható.

Bárth János

Beluleszkó Sándor (Fehértemplom, 1879–Bp., 1914): etnográfus. Az egy.-et Bp.-en végezte, majd ugyanott az egy.-i Növénytani Intézet tanársegéde lett. 1903-tól haláláig a Néprajzi Múz. muzeológusa. Településföldrajzzal és népművészettel foglalkozó tanulmányai az Ethnographiában, a Népr. Értesítőben, a Földrajzi Közleményekben és más szaklapokban jelentek meg.

Kósa László

bélyeg, billog: az állatok, elsősorban a szarvasmarhák és a lovak, szamarak, ritkán juhok bőrébe égetett → tulajdonjegy vagy jószágjegy, amely azonosításukat szolgálja. A tavasztól az őszig kinn tartózkodó, → gulyába és → ménesbe kivert (→ kiverés) növendék állatok az 5–6 hónap alatt nagyot fejlődtek, az esetleges elbitangolásnál is a bélyeg szolgált igazolásul, lopásnál, eltulajdonításnál, az állat elpusztulása esetén, az ún. bőrivel való számonadásnál azonosításul. A bélyeget vasból készített, felizzított bilyogzóvassal égetik rá az állatok farára, nyakára, esetleg a szarvára. A bélyegezés hagyományos napja nagypéntek volt. A beégetett jelek lehetnek a tulajdonos nevének kezdőbetűi, ábrázolhatnak rovásszerű vagy felismerhetetlen jeleket, tárgyakat stb. Egy-egy bilyogzóvas gyakran apáról fiúra öröklődik, ismert olyan, amelyet 2–300 év óta használnak. Elsősorban a 16–18. sz.-ban a gazdákon kívül gyakran egyes falvaknak, megyéknek és földesúri nagybirtokoknak is volt bélyege; megesett, hogy egyetlen állat gazdájának jele mellett a községét is viselte. A hatósági bélyegekről az erdélyi szászok bilyogkönyvet adtak ki, ennek segítségével állapították meg az elbitangolt, ellopott állat származásának helyét. A bélyegezés azokon a területeken ismert elsősorban, ahol a növendék állatokat a településtől távoli → legelőkön, ún. külső legelőkön tartják. Alkalmazása legnagyobb arányú a Nagy- és a Kiskunságban, a Jászság és a Hortobágy vidékén. Használói kb. 90%-ban magyarok, de fellelhető a román, szerb, német és Békés m.-ben a szlovák lakosságnál is. A bélyeg használata Mo.-on a 13. sz. közepétől folyamatosan végigkövethető. Az 1436-ban felbukkanó Bylegh szó is kizárólag égetett tulajdonjegyet jelentett, a 16. sz.-tól már bélyegzővasak is maradtak ránk. A bélyeg szó ótörök eredetű, az eljárás a sztyeppei nomád népeknél (→ nomadizmus), pl. a baskíroknál, mongoloknál is ismert; kétségtelen, hogy a magyarság a honfoglalás előttől használja. (→ még: füljegy) – Irod. Tárkány Szücs Ernő: A jószágok égetett tulajdonjegyei Magyarországon (Ethn., 1965).

Bélyegzővasak a 16. sz.-ból.

Bélyegzővasak (Alföld)

Tulajdonjegyek (17–18. sz.)

A korabeli hatóságok körözőlevelei pontosan feltüntetik a lovakon található bélyegeket (Körözőlevél-részlet, 1810)

Vármegyék jelei: 1–2. Arad 3–4. Baranya 5. Csongrád 6. Esztergom 7. Heves 8. Jászság, Nagykunság és Kiskunság 9. Szabolcs 10. Pozsega 11. Veszprém 12. Torontál 13. Zala vármegye

Csikó bilyogozása (1938, Debrecen-Csere)

Szabadfalvi József

bélyegzés: → beverés

bemérés: az a művelet, ahogyan kiszámítják az → esztenaközösségben egyesült gazdák, hogy a közös fejős juhnyájba beadott és ott összefejt egyéni tulajdonú juhaik után a fejési idény alatt mennyi tej, ill. tejtermék illeti őket. Erdélyben ismert eljárás. A bemérést mindig tavasszal, nyomban a közös nyáj megalakítása után – rendszerint május 1-én – az → esztenában tömörült gazdák jelenlétében tartották úgy, hogy ki-ki megfejte (ellenőrzés mellett) a saját juhait, és a kifejt tejet kupával (1,20 l) megmérték, melyet azután a közös cseberbe öntöttek. A mért tej mennyiségét – a századforduló előtt még – → rovásra is vették. Amikor így mindenkinek bemérték a tejét, akkor a közösség által már előre meghatározott mennyiség szerint: 1, 2, 3 esetleg 4 kupa tejet véve egységül, megállapították, hogy kinek-kinek hány teje van. Ha ugyanis abban állapodtak meg, hogy 2 kupa tesz egy egységet, akkor annak, aki éppen 2 kupa tejet fejt a juhaitól, azt mondták: egy teje van. Aki viszont 3 kupát fejt, annak: egy teje és fél teje, azaz másfél teje lett; annak, aki 6 kupával fejt, három teje lett, annak, viszont, aki csak egy fél kupával fejt, arra azt mondták: fertály teje lett. Akinek egy teje lett, az a közös nyáj egyszeri fejéstejére jogosult minden renden vagy szeren; akinek három teje lett, az a fejési idény alatt minden rendben a közös nyáj háromszori fejéstejét kapta. Azok viszont, akiknek csak fél tejük volt, minden második renden kaptak egy fejéstejet – ezek „egy rendet ugrottak”. A fertálytejesek pedig már csak minden negyedik rendben kaptak egy fejéstejet. Az esztenában tömörült gazdákat tehát bemért tejük alapján osztották be rendbe vagy szerbe, és minden rend vagy szer olyan hosszú volt, amíg mindenki, akinek éppen járt tej, megkapta az illetőségét. – Irod. K. Kovács László: Adatok a bálványosváraljai fejős juhászathoz (Ethn., 1947); K. Kovács László: A közös fejős-juhnyájak tejhaszonvételi formái Erdélyben 1900 körül (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1968).

K. Kovács László

Bence-szekér: → Göncölszekér

Bencsik János (Tiszacsege, 1933–): néprajzkutató, muzeológus. Egyetemi tanulmányait Debrecenben végezte, ugyanitt szerzett 1968-ban bölcsészdoktori címet. Tanári működés után a hajdúböszörményi (1965–), majd a gyulai (1976–) múz. igazgatója. Kutatási területe a Hajdúság, a Hortobágy és a Tisza melléke állattartása, földművelése és történeti néprajza. Tanulmányai hazai folyóiratokban és tudományos évkönyvekben jelennek meg. – F. m. Pásztorkodás a Hortobágy északi legelőterületén a XVIII. századtól (Debrecen, 1969); Hajdúböszörmény paraszti állattartása (Debrecen, 1972).

Benedek Elek (Kisbacon, 1859–Kisbacon, 1929): újságíró, író. Egy.-i tanulmányait Bp.-en végezte. Már diákkorában néprajzi gyűjtőúton járt. Mint ogy.-i képviselő, beszédeiben a népnyelv és a népköltészet kérdéseivel is foglalkozott. Eredeti népköltési anyagot (meséket, balladákat) gyűjtött. Kéziratának egy része Sebestyén Gyula hagyatékából került a Néprajzi Múz.-ba. Eredeti népköltészeti gyűjtéseinél jóval nagyobb jelentőségűek szépirodalmi ihletettségű népmese-feldolgozásai, amelyek a klasszikus magyar mesegyűjteményekre és korabeli külföldi népköltészeti antológiákra támaszkodnak. Számos újabb kiadást megért mesekönyvei napjainkban is a magyar és más népek mesekincsének legkitűnőbb népszerűsítői. – F. m. Székelyföldi gyűjtés (Kriza Jánossal, Orbán Balázzsal és Sebesi Jóbbal, Magy. Népr. Gyűjt., III. 1882); Székely Tündérország; Székely népmesék és balladák (Bp. 1885); Székely mesemondó (Bp., 1888); Székely népköltési gyűjtemény (Sebesi Jóbbal, Pest, 1866); Édes anyaföldem (Bp., 1920); Székely népballadák (Bp., 1921). – Irod. Ortutay Gyula: B. E. (Írók, népek, századok, Bp., 1960); Kovács Ágnes: Das Elek Benedek Gedenkmuseum (Acta Ethn., 1970); Lengyel Dénes: B. E. (Bp., 1974).

Benedek Elek

Benedek Elek könyveinek címlapjai

Diószegi Vilmos

beneficiátus legelő: a török uralom alatt elnéptelenedett és a 18. sz. folyamán egyénileg vagy csoportosan (valamely város vagy község által) bérbe vett és legeltetésre használt alföldi puszták elnevezése. A beneficiátus legelő használatáért vagy egy meghatározott összeget, vagy az állatok száma után fizettek, de nem volt ritka a valamilyen munka (pl. fűkaszálás) formájában nyújtott ellenszolgáltatás sem. A beneficiátus legelő bérlői között – az alföldi parasztok mellett (Kecskemét, Nagykőrös, Debrecen stb.) – gyakoriak voltak a görög, örmény állatkereskedők is. – Irod. Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1958); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái. 1767–1849 (Bp., 1967).

Török Katalin

Bene Vendel tánca: a D-dunántúli lakodalmaknak „memento mori”-ra emlékeztető → halottas tánca. Az általános mulatságot szakította félbe éjfél után ez a dramatikus tánc (→ dramatikus táncok), amelyet egy férfi és egy nő járt a „Bene Vendel nótája” címen ismert betyárballada dallamára. A parlando-rubato rész alatt a széken ülő férfi aléltan lógatta karjait s fejét ernyedten ejtette előre-hátra. A nő ezalatt lassan körültáncolta s a kezében levő kendővel legyezte, törölgette a férfi arcát, leejtett kezét pedig a térdére helyezte. Amint a zene frissre váltott, a férfi felpattant és jobbra-balra megforgatta a nőt. Kétszer-háromszor megismételték a lassú és gyors részből álló jelenetet. – Irod. Szendrey Ákos: A népi élet társas összejövetelei (Ethn., 1938); Molnár István: Magyar tánchagyományok (Bp., 1947); Pesovár Ernő: Két táncpantomim (Bene Vendel tánca és Savanyó játék) (Táncműv. Ért., 1968. 1. sz.).

Pesovár Ernő

beng: a szatmári, temesközi, kiskunsági néphitben ’ördög’ vagy valamilyen más gonosz szándékú → természetfeletti lény, aki fejetlen ember, ló, szamár képében jelenik meg. Aki a benget megszólítja, elveszti az életét. Gyakran kincset őriz, a temetőkben húzódik meg, ahonnan kihallatszik furulyájának hangja. Kereszttel lehet ellene védekezni. Szatmárban Vigyék el a bengek!, Megették a bengek! szólás is őrzi a beng alakját. A beng (többes szám benga) ’ördög, sárkány, gonosz szellem’ jelentésű cigány szó, amely a magyar és az európai cigány nyelvjárásokban általánosan ismert. A szatmári cigány néphit szerint a beng elcseréli a kereszteletlen gyermeket, letéríti az útjáról az éjszaka kóborló cigányt, betegséget okoz s megjelenhet bába, bagót adó juhász, óriás, kutya, macska, fejetlen szamár s más alakban. A beng alakja nevével együtt a parasztudvarokba bejáratos cigányasszonyok, vályogvetők révén került át a magyar néphitbe. A benget a magyarhoz hasonló szólásokban és ördög jelentésben ismeri a román néphit is. – Irod. Gunda Béla: Milyen mitikus lény a beng? (Magy. Nyelv, 1969).

Gunda Béla

bengyele: különböző vízi, vízparti növények összefoglaló neve. A keményítőtartalmú bengyele lisztes gyökértörzsét, gumóját vadvizes, folyó menti területeken főleg az alföldi csíkászok, pákászok, pásztorok gyűjtötték és nyersen, sütve vagy főzve fogyasztották. Ínséges esztendők idején (pl. 1831–1832-ben) a száraz, összetört, összedarált gumókat (elsősorban a gyékény gyökértörzsét) pogácsa, lepénykenyér sütéséhez is felhasználták. A Bodrogközben, ha elfogyott a kenyér, elmentek kotorcázni, azaz a gyékény torzsáját gyűjteni. A mocsaras területen legeltető kanászok a gumókat a disznókkal túratták ki, s azután elverték róla az állatokat, hogy a bengyeleféléket összeszedjék. A nagykunsági hagyomány szerint:

Gyikinyböndő, gubagyökér, elecske Ez a disznók étele.

A gazdag népnyelvi közlésekből nem mindig állapítható meg, hogy a bengyelefélék melyik növény gumói, gyökértörzsei. A bengyelékhez sorolhatók az alábbi gumók, gyökértörzsek: bengye, böngyöle, botikó, csella, csilla, háporty, kotorca, tukorca (Nagykunságon, Szeged vidékén, Bodrogközben, Székelyföldön, Moldvában: Typha latifolia, T. angustifolia); alacs, elecs, elecske (Nagykunságban: Butomus umbellatus, Cyperus species), bakacs (a Balaton mellékén: Alisma plantago, csak sütve fogyasztható), csatak (az Alföldön: Bolboschoenus maritimus), zsiók, zsióka (Szeged vidékén: Sagittaria sagittifolia, Bolboschoenus maritimus), zsiku (Dráva melléken: gyékény vagy nád húsos gyökértörzse, az előbbi népi elnevezések között is valószínűleg van olyan, amely a nád – Phragmites vulgaris – gyökértörzsét jelenti). A nagykunsági gubagyökér valószínűleg a Bolboschoenus maritimus. A Sárközben a bengyeleféléket ázsdó néven ismerik. A bengyeleket Európában a prehisztorikus idők óta fogyasztják. Valami bengyeleféleség lehetett a rómaiak chara nevű gyökere. A bengyeléket gyűjtik a lengyelek, oroszok s a különböző ázsiai népek (kalmük, sór, szojót, jakut, mongol stb.). A 7. sz.-ban a kínai krónikák a Szaján-szamojédeket gyökérevőknek s erdőlakóknak nevezik. Valószínű, hogy a bengyelék fogyasztása honfoglalás előtti táplálékaink közé tartozik. – Irod. Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927); Györffy István: A szilaj pásztorok (Karcag, 1928); Manninen L: Überreste der Sammlerstufe und die Notnahrung aus dem Pflanzenreich bei den nordeurasischen, vorzugsweise den finnischen Völkern (Eurasia Septemtrionalis Antiqua, VI. Helsinki, 1931); Rapaics Raymund: A kenyér és táplálékot szolgáltató növényeink története (Bp., 1934); Gunda Béla: Plant Gathering in the Economic Life of Eurasia (Southwestern Journal of Anthropology, Vol. 5. Albuquerque, 1949).

Gunda Béla

Benkő Ferenc (Magyarlápos, 1745–Nagyenyed, 1816): ref. lelkész, tanár, természettudós, polihisztor. Nagyenyeden, Jénában és Göttingában tanult. Hazaérkezése után nagyszebeni lelkész, majd 1790-től haláláig a természetrajz, a földrajz és a német nyelv tanára a nagyenyedi kollégiumban. Ő kezdett először magyar nyelven természettudományos tárgyakat oktatni és megnyitotta az első mo.-i nyilvános természetrajzi múzeumot (Nagyenyed, 1796). Az első magyar ásványtan szerzője (Magyar Mineralógia, Kolozsvár, 1786). Mint a honismereti tudományok egyik első lelkes szorgalmazóját és az első magyar nyelvű világföldrajz íróját (Egy kis korbéli utazás. Magyar Geográphia, Kolozsvár, 1801–02) a hazai néprajzi kutatások előfutáraként tartjuk számon.

Benkő Ferenc

Kósa László

Benkő József (Bardóc, 1740–Középajta, 1814): ref. lelkész, történész, természettudós, polihisztor. Nagyenyeden tanult, lelkészkedett, majd 1787–89-ben a székelyudvarhelyi ref. kollégium teológiai tanára volt. Életének utolsó éveit középajtai családi birtokán töltötte. Bejárta Erdélyt, hatalmas történeti és botanikai anyagot gyűjtött. Ő alkalmazta először Linné rendszerét magyar nyelven, először jelölte kettős névvel a növényeket Mo.-on. Számos néprajzi értékű történeti és botanikai munkája kéziratban maradt, némelyik el is kallódott. Fő műve a korabeli Erdély államismereti-statisztikai leírása, a néprajz máig használható nagy értékű forrásmunkája (Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus, I–II., Bécs, 1777–78; Kolozsvár 1834). – Irod. Mikó Imre: B. J. élete és munkái (Pest, 1867).

Benkő József

Kósa László

bennkosztos: időszaki gazdasági munkás, béres cseléd, napszámos, akinek bérében bennfoglaltatott a napi étkeztetés is. Nagyobb gazdasági munkáscsapatnak pl. aratóknak a nagygazdák szakácsnőt fogadtak. A bennkosztosok táplálkozásának minősége a gazda mentalitásától függött. Általában a rövid ideig, de nehéz munkát végző bennkosztosokat igyekeztek jóltartani, hogy munkateljesítményüket ezzel is fokozzák.

Morvay Judit

bényi viselet: az Alsó-Garam menti Kisbény (Csehszlovákia) község viselete, mely a 19–20. századfordulón virágzott. Egy viseletcsoportot (és exogám házasodási körzetet) képez a szintén r. k. Bart, Kisgyarmat, Páld, Kéménd és Kőhidgyarmat viseletével. Több vonásban rokona a → martosi viselet. A kendervásznat a nők szövik. A bényi viselet kisipari és gyári kellékeit főleg Esztergomból szerzik be. A férfiviseletben csak a nagy ülepű, szűk szárú gatya jellegzetes. A magyar női viseletek közül a bényi viseletnél helyezkedik el legalacsonyabban a derékvonal. A gyári fehér kelméket erősen kékítik; a színesek közül a piros, kék és zöld a legkedveltebb. – A férfiak fejrevalója a kerek tetejű fekete kalap. Nyári munkaruhájuk fehérítetlen vászon. Ünneplő gyolcsingük ráncos, bő ujja kézelőbe fogott. Az ing alját betűrve viselik. Csizmanadrágjuk és ujjasuk fekete posztó vagy szövet. Mellényük kivágása ék alakú. Télen gyapjúból kötött vagy barhentből varrt ujjast (undera, unterci) és pamutból kötött nyakravalót is viselnek. Tánckor gatyájuk elé háromszögűre hajtott tarka kendőt tűznek. Hordtak → ködmönt, → gubát és nagy gallérú → szűrt is. Oldalt varrott szárú, ráncos, fekete csizmájuk sarkára csörgőt kötöttek felfűzött acélkarikákból. – A nők hajukat T alakban választják el, kétoldalt feszesen lefésülik, a fül fölött 1–1 kis fonatot (lányok esetleg csak sodratot) vezetnek hátra. A lányok (néha) a hátulsó hajcsomó egy részéből is egy fonatot vezetnek le a tarkóig, s ott az egész hajat egybefogva lelógó fonatot készítenek, ünnepen színes selyemszalagokba fonva. Az asszonyok a hátulsó hajcsomót s az oldalfonatok végét fonatlanul kontyba csavarják a tarkójuk fölött. Két darabból szabott, textilbevonatú keménypapír tokkal, konty-tyal fedik a hajkontyot. Elöl a sűrűn bodrozott, széles fehér (öregeknek fekete) csipkefodor, a homlokpárta (pintli) félkörívben fedi hajukat. Kimenőre piros vagy fekete, tarkón kötött kendőt vesznek olyanformán hajtva, hogy fülük fölött a hajuk kilátsszék. Az ünnepi konty arany- vagy ezüstszálas csipkével borított, hátul széles szalag lóg róla a szoknya aljáig. Áttetsző fehér tüll kendőt vesznek föléje, amely vagy keményített, háromszögűre hajtott négyzetlap, amelyet áll alatt csak megtűznek, vagy puha, hosszú, keskeny téglalap, amelynek végeit nyakuk köré csavarják. Ingválluk gyolcs, bevarrott ujjú. Ünnepi ingük ujja bő – a köznapi szűk –, vállban kibuggyozódik, lejjebb szűkre összevarrott. Könyök fölött ráhúzott gumival erősítik meg, melyen hátul színes szalagcsokor díszlik. Az ingujj végének jellegzetesen rendkívül széles, puha fodra leomlik az alsókarra. Pendelyüket 3 szél vászonból vagy gyolcsból varrják, széles derékpánton kantárokkal. A vállpántos farpárnát, a pofándlit (→ csípőpárna) 15–20 cm-rel a derék alá helyezik s így a csípőnek nemcsak terjedelmét, de helyét is módosítják. A hosszított derék a 20. sz.-ban egyre hangsúlyozottabb és a szoknya egyre rövidebb. A farpárnára csak ráakasztják a gyakran 10–15 db ráncos szoknyát, melyek 7–9 szélből állnak. A legalsó a boka fölött egy tenyérnyire végződik, a többiek felfelé 1–1 cm-rel rövidebbek. Alul durva gyapjú szamárszőr szoknyát, feljebb vékonyabb posztószoknyákat, moldonyokat viselnek. A legtöbb szoknya kétaljú: aljába belül tenyérnyi széles fodrot varrnak, hogy jobban elálljon. Az ünnepi felsőszoknya apró virágú karton vagy selyem. Keskeny kötényük hossza a felsőszoknyáével azonos. Ünnepre vagy fehéret, vagy feketét viselnek, melynek színes szalagját elöl megkötik. Hosszú derekú, feszes pruszlikjukat gyakran összevarrják a szoknyával, ünnepre mintás selyemből vagy bársonyból készül. Kis kerek nyak- és karkivágása van, elöl kapcsokkal zárul. A pruszlik fölé fodros szélű, fehér tüll vállkendőt vesznek, melynek végeit előbb a hason félkörívben leeresztik, aztán vezetik hátra. Hátul széles szalaggal kötik össze, ennek végeit ráterítik a kétfelé széthúzott kendővégekre. A lányok nyakát 2–3 soros, a nyakhoz simuló fehér gyöngysor és 2–3 lelógó sor díszíti, elöl kis művirággal és a mellre szétterített színes szalagokkal. Télen ujjast inkább csak az asszonyok hordanak; posztóból varrt sonkaujjút vagy bársonyból valót, báránybőrrel béleltet. Kézbevaló négyszögletes kendőjük az átlagosnál nagyobb. A női csizma oldalt varrott, puha szárú, magas sarkú. Hétköznap feketét, ünnepen pirosat, harmonikaráncosat viselnek, ennek talpára → csikorgót, sarkára fémdarabokból csergő sarkantyút erősítenek. Hordanak bőr vagy bársony magas sarkú félcipőt is piros vagy fekete színben, színes szalagokkal díszítve, hozzá piros bokás kék harisnyát. – Irod. Móricz Zsigmond: Esztergom vármegye népe (Magyarország vármegyéi és városai, Esztergom vármegye, Bp., é. n. [1907]); Novák József Lajos: Adatok Bény község néprajzához (Népr. Ért., 1913).

Leány hosszított derekú viseletben, elölről és hátulról (1913, Bény, v. Esztergom m.)

Áldozásra menő leány, kibontott hajjal, hátulról (1913, Bény, v. Esztergom m.)

Menyecske hosszított derekú viseletben, ráncba szedett ejtett vállkendővel. A fejkendő fehér hímzésű (1913, Bény, v. Esztergom m.)

Leány hosszított derekú viseletben, ejtett vállkendővel (20. sz. eleje. Bény, v. Esztergom m.)

Leány és fiatalasszony ünnepi öltözetben (20. sz. eleje, Bény, v. Esztergom m.)

Horváth Terézia

Beöthy Leó (Nagyvárad, 1839–Bp., 1886): író, közgazdász, statisztikus, szociológus, néprajzkutató. Sikeres irodalmi pályafutását félbehagyva 1863-tól közgazdasági publicista. Közgazdasági írásai nagy visszhangot váltottak ki, 1865-ben Jókai Mór felkérte a Hon közgazdasági rovatának vezetésére, majd 1867-ben Keleti Károly kérésére a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Min. statisztikai osztályának munkatársa, később aligazgatója. Statisztikai, közgazdasági, pénzügyi írásaiban általános összefüggéseket és törvényszerűségeket keres. 1876-ban nagy vihart kiváltó művét, a Nemzetlét-et már a társadalom szerkezetének és mozgástörvényeinek kutatása jellemzi. A dualizmus rendszerének társadalmi, gazdasági, nemzeti és nemzetiségi válságaira átfogó megoldást keres, és a társadalmi fejlődés kérdéseinek vizsgálatába kezd. 1878-as akadémiai székfoglalójának témája az egyetemes társadalmi fejlődés. Elméletében a társadalmakon belüli és az egyes társadalmak közötti harcot az együttműködés tendenciája váltja fel. Áttekinti a korabeli szociológiai, antropológiai, etnológiai irodalom eredményeit, azokat felhasználva és figyelembe véve önálló szintézist alkot a társadalom fejlődésének törvényszerűségeiről. A nemzetközi kutatások történetében helyét leginkább L. H. Morgan és L. F. Ward mellett határozhatjuk meg. – F. m. Nemzetlét (Bp., 1876); A társadalom keletkezéséről (Bp., 1878); A társadalmi fejlődés kezdetei (I–II., Bp., 1882). – Irod. Zsigmond Gábor: B. L. (Bp., 1974); Zsigmond Gábor: A magyar társadalomnéprajz kezdetei. Beöthy Leó (1839–1886) (Bp., 1974).

Beöthy Leó

Zsigmond Gábor

berakás, intarzia: 1. elsősorban fatárgyakon alkalmazott díszítésmód. Szorosabb értelemben az az eljárás, melynél a díszítendő felületbe eltérő színű és fajtájú, különböző formára kivágott falemezkéket helyeznek. Tágabb értelemben így nevezik az egyéb anyagú lapok (pl. szaru, fémek) beillesztésével hasonlóképpen kiképzett mintázatot is (marketéria), sőt az alap kivágott mintáinak spanyolviasszal, ólommal való kitöltését (→ spanyolozás, → ólmozás) is. – A berakás már az ókori Egyiptomban kialakult, majd az arabok révén vált kedveltté Európában, elsősorban olasz közvetítés útján. A gyöngyház- és csontberakás főként a Balkánon virágzott, bizánci, arab és török hatásokat érvényesítve. A berakás a 14–17. sz. iparművészetében érte el virágkorát. A népművészetben Európa-szerte szórványosan gyökerezett csak meg többféle indítékra visszavezethetően. – Mo.-on a népi bútorokon igen ritkán alkalmazták. Elsősorban a városi műbútorasztalosság terjesztette, nevezetesen a faberakást, a más anyagú berakás nagyrészt faragóspecialisták hatásának köszönhető, közvetlen népi átvételek alapján. A mo.-i parasztságból leginkább egyes gazdag családok rendeltek berakásdíszt a tisztaszobába kerülő, klasszicista ízlésű kávás → asztal lapjára, többnyire csillagmintát és évszámot. Helyi stílussá a berakásmintás bútor csak a Balatonfelvidéken vált, ahol 18. sz.-i kezdetek után a 19–20. sz.-ban teljes szobaberendezések készültek berakással. Itt a faberakáshoz sokszor piros-zöld vagy piros-fekete spanyolozás járult; az első ismert ilyen emlék 1821-ből való (→ dunántúli bútor). Győr megyéből sárgaréz berakású támlásszék ismert, az Alföldről csontberakás díszítésű → gondolkodószék. Kalotaszegen kedvelt volt a → fonószék lapjának egyes → ékrovásos csillagait ólommal kiönteni. – Irod. Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Han, Verena: Intarzija na podrucsju Pecke patrijarsije XVI–XVIII vijek (Novi Sad, 1966); K. Csilléry Klára: A Bútor- és Világítóeszközgyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1970); Deneke, Bernward: Bauernmöbel (München, 1969); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972). – 2. A pásztorművészetben elterjedt és kedvelt díszítőtechnika, amely abból áll, hogy a fémből, csontból, szaruból, ritkán fából, utóbb „kócsag”-ból (kaucsuk, celluloid) vagy műanyag lemezből kivágott díszítmény (levél, virág, fa, madár, állat, ember, gémeskút, nap, hold stb.) helyét a díszítendő ostornyél, bot fájába bevésik, majd a kivágott formát a vésett mélyedésbe helyezik s néhány szeggel rögzítik. Fémberakásos ostornyelet már a 18. sz.-ból ismerünk. Ezt a díszítőtechnikát az utóbbi évtizedekig a hortobágyi pásztorok őrizték. Igen régies a csont- és szaruberakás is. A hortobágyi pásztorművészetben a 20. sz.-ban ezeket is kiszorította a színes kaucsuk (celluloid), majd a színes műanyag berakás. A színes kaucsuk és műanyag felhasználásával a díszítmények színhatásra is törekedtek. Századunk első évtizedeiben az ostornyélen kívül több alföldi, Debrecen környéki pásztor csikósbotot, ritkán borotvatokot is díszített több színű kaucsuk- és műanyag berakással. – Irod. Herman Ottó: Az ősfoglalkozások: Halászat és pásztorélet (Bp., 1898); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Lükő Gábor: A hortobágyi pásztorművészet (Déri Múzeum Évkve, 1938); Schmidt, L.: Volkskunst in Österreich (Wien–Hannover, 1966).

Szaru sótartó részlete, színes spanyolviasszal berakott díszítéssel: poharat emelő nőalak (1870-es évek, Kiss István műve) Bp. Néprajzi Múzeum

Borotvatok, fedelén és oldalán ólomberakással (Felirata: 1868. BA.) Debrecen, Déri Múzeum

Karikás ostor nyele szaru berakással (1922. Deák Sándor műve, Orosi puszta, Zsadány, Békés m.) Bp. Néprajzi Múzeum

A fenti ostornyél kiterített rajza

K. Csilléry KláraManga János

berceli szekér: könnyű kis → szekér; nevét készítő helyéről, Tiszabercelről kapta. Leginkább Alsó-Szabolcsban, Hajdú megye Tisza menti községeiben terjedt el. Szerkezetileg mindenben azonos azzal a szekértípussal, amelyet jászsági szekérnek is nevezhetünk. Jellemzője a sűrűn → zápozott oldalak két középzáppal. A 10–16 holdas kisparasztok mindenes járműve. Hasonlít hozzá az ún. átányi szekér is ebben a tekintetben, de szerkezetileg is.

K. Kovács László

beré: → burgonyalepény

Beregi Tiszahát: → Tiszahát

beregi vejsze: → rác vejsze

béres: egész évre elszegődött mezőgazdasági bérmunkás. Az uradalom vagy a gazda pusztáján, tanyáján lakott, egész munkaerejével, idejével, részben még vasárnapjaival is munkaadói rendelkeztek. A béresek a nincstelen és törpebirtokos parasztság rétegeiből kerültek ki. A dunántúli uradalmak béresei generációkon keresztül kinn laktak a pusztán, s apáról fiúra öröklődött a béresség. Az uradalmi cselédek ranglistáján legalul a béres volt. Az uradalmi béresek családjukkal együtt cselédlakásokban éltek. Munkájuk a föld megművelése és a termények betakarítása, valamint az igásállatok etetése, gondozása volt (→ uradalmi cseléd). Az alföldi tanyavilágban a béresek, míg nem volt családjuk, a nagy határú falvakból költöztek ki a gazdák tanyáira. Az év elejétől szilveszterig egy évre kötöttek a gazdákkal szerződést. Ha nem ajánlkozott megfelelő béres, az alföldi gazdák béreseiket a városok híres emberpiacain, → embervásárain válogatták ki maguknak. 14 éves fiú már elszegődött kisbéresnek, 16–17 éves koráig beletanult a munkába, ettől kezdve a katonaságig már béres. Ha családosan is béresként a tanyán maradt, tanyásbéres. Ekkor már nem az istállóban hált, hanem a gazda házának egyik különálló szobájában vagy külön kis házban élt. Kisbérest 10–20 holdas gazda, tanyásbérest 20–40 holdas gazda tartott. Ötven holdon felüli gazda a többi tanyai cseléd fölé öregbérest helyezett, ez már nős, meglett ember volt, tisztjét míg csak ereje fogyni nem kezdett, megtartotta, munkahelyét nem változtatta. A béresnek a századforduló táján évi járandósága a következő volt: 5 köböl búza, 3 köböl árpa, 1 hold kukorica, 2 választási malac, 1 kocsi szalma, 1 kocsi → ízik, 1 pár csizma, 1 pár bocskor, 2 pár kapca, 2 db szappan, 1 nadrág, 1 ujjas és 50 Ft. Ez a bér a múlt század közepi bérektől csak abban különbözött, hogy az állattartás, marhateleltetés helyett a béres inkább terményben kérte ki járandóságát. A béresek munkája a szántás, vetés, fűkaszálás, kapálás, boronálás, jószággondozás és legeltetés volt. A felnőtt béres az aratásnál mint részes dolgozhatott. Az öregbéres elsősorban a tanyai cselédség munkáját ellenőrizte, a gazdát helyettesítette, a kiskanász, libapásztor, kisbéres, béres mind ő alá volt rendelve. A szerszámok rendbetétele, a nehezebb, szakértelmet kívánó munkák elkezdése, megmutatása is az ő feladata volt. Az Alföldön a nagygazdák alkalmaztak még kocsisbéreseket is, akik nem laktak kinn a tanyán, hanem kijártak a faluból vagy a gazda benti portájáról. Munkájuk elsősorban a gazda lovainak gondozása, befogása, hajtása volt, de gyakran mentek ki a tanyára, ahol a béresek munkájában segítettek. Aratásnál mint részes dolgozhatott. A → nagycsaládban élő férfiakra is használták a kifejezést, bár semmiféle anyagi juttatást nem kaptak a családfőtől. Munkamegosztásuk szerint pl. az ökrüket őrző családtagot pl. Göcsejben ököretetübieresnek, a szántó-vetőt béresnek nevezték. Az előbbi az → ökörfogatokkal dolgozó, azt irányító, hajtó személynek a neve. Biztosan nem tudjuk, hogy ez az elnevezés mikor specializálódott az ökörfogat hajtójára, de nagyon valószínű, hogy a 16–17. sz. folyamán, az ún. majorgazdálkodás erőteljesebb kibontakozásával; ebben az időben nyert nagyobb teret a lófogatú (→ lófogatolás) fuvarozás, áruszállítás, tehát a → kocsis tevékenység és a két béres cseléd megkülönböztetésére szükség volt. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Illyés Gyula: Puszták népe (Bp., 1936); Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939).

Béressüveg az Esterházy hercegi uradalomból (Veszprém m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Morvay JuditK. Kovács László

Béres András (Rózsály, 1928–): etnográfus, levéltáros. Tanulmányait a debreceni tudományegy.-en végezte (1950). A debreceni Déri Múz. muzeológusa (1950–), majd ig.-ja (1957–), a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár munkatársa (1969–). Kutatási területe: a népmese, néptánc, népművészet, pásztorélet. A Déri Múz. Évkönyvének szerk.-je (1957–68). Cikkei, tanulmányai az Ethnographiában, a Tánctudományi Tanulmányokban, a Déri Múz. Évkönyvében jelennek meg. – F. m. Debreceni cifraszűr (Bp., 1955); A Hajdúság történetének és néprajzának irodalma (Bibliográfia, Debrecen, 1956); Rozsályi népmesék (Bp., 1967).

béresdal, béresnóta, cseléddal, cselédnóta: a mezei munkásdal alfaja, az uradalmi cselédek életéről szóló és körükben ismert lírai dal. A hasonló társadalmi helyzet, ill. az elnevezések vagylagossága következtében nem mindig lehet elválasztani az ún. gazdacselédek → szolgadalaitól. Mindkettő gyűjtését meglehetősen elhanyagolták. Az ún. puszták népének dalkincse lényegében megegyezett a parasztságéval, valamivel régiesebb fokon állt („Erőlteti, mint béres az új nótát”), és elnyomottabb helyzetükből következően még kedveltebb volt a → betyárdal és a → betyárballada. A béresdalokat a korabeli → népdalokból alakították át, kevés a saját lelemény. A szigorú uradalmi munkarend kevés dalolási alkalmat biztosított („Hetes eső – hármas ünnep: béresdallás – gazdamorgás”), ezek határai elmosódnak; az éneklés közösségi jellege azonban megmaradt: a béresdalok többsége nem is első, hanem harmadik személyben szól. Nem különülnek el élesen az egyes tartalmi csoportok sem, amelyek főként az elszegődésről (Béres az én nevem; Béres vagyok, béres; Kivirágzott, kibimbózott a fűzfa…), a felmondásról (Isten veled, te Kistarcsa, örökre!), a hosszú munkaidőről (Öt óra, hat óra, hajtsunk itatóra!), az ünnepek hiányáról (Hej, mire való szombat estét várni?) szólnak; különösen a munkáról és a szerelemről szóló dalok fonódnak össze (Béresgyerek hajt a kútra itatni; Béresgyerek, hova hajtod az ökröt?). A béresdalok feltűnően keveset foglalkoznak a munkával (Béreslegény, jól megrakd a szekeret; Eszterházi sok szekere…), inkább az időjárás viszontagságai (Esik eső bodor ökröm szarvára; Esik eső, fúj a szele…), általános panaszok (Már fölöttünk hiába dörög az ég; Nem bánom én, ha rám szakad is az ég…) és olykor a rossz bánásmód (Ispány úr is direg-dörög magába; Tamás Illés nem intézőnek való…) kap hangot. Kevés számú mulatságaikat duhaj hangulat s ennek megfelelő nóták jellemzik (Béresgyerek szereti a táncot…). – Irod. Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal: A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968).

Katona Imre

béreseke: a majorsági (allodiális) gazdaságokban a fizetett béresek által használt, földesúri tulajdonban levő eke. A mo.-i uradalmak már a 15–16. sz.-ban alkalmaztak béresekét, a 19. sz. előtt azonban ritkán és csak az igényesebb növények művelésére. Az általános gyakorlat szerint szinte kizárólag a jobbágyok ekéje szántotta robotban a → majorsági földeket is. – Irod. Makkai László: A paraszti és majorsági mezőgazdasági termelés a XVII. században (Bp.–Gödöllő, 1957); Maksay Ferenc: Parasztság és majorgazdálkodás a XVI. századi Magyarországon (Bp., 1958).

Török Katalin

béresgazda: a béresek munkáját irányító, felügyelő alkalmazott. Urasági birtokon, nagybirtokon tartottak béresgazdát. Családos, tapasztalt, középkorú ember volt alkalmas béresgazdának, akinek a paraszti munkákban az átlagnál nagyobb szakértelme volt. Kemény, határozott, gyakran kegyetlen volt az alárendelt cselédséggel, béresekkel. Gazdája érdekeit képviselte, a „jó” béresgazda a cselédeket mértéken felül hajszolta. Az alföldön kutyaütőnek csúfolták. Munkája az állatok betörésére, gondozására, takarmányozásának az ellenőrzésére is kiterjedt. Azoknál a munkáknál, ahol szakértelem kellett, pl. kazalrakás, az első barázda egyenes meghúzása, maga is beállta munkások közé. (→ még: uradalmi cseléd) – Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Veres Péter: Szolgaság (Bp., 1950).

Morvay Judit

béreskohó: tanyai istállók egyik végéből elrekesztett keskeny, sötét, ablak nélküli főzőhely. Az állatokat gondozó béresek szabad idejükben a béreskohó sárpadkáin heverésztek és itt főztek a katlanon. A füst eredetileg falba fúrt lyukon távozott, később azonban szabadkémény került a helyiség fölé, mellé pedig kemencés szoba épült. E néven Kiskunfélegyházáról ismert, ahol a 19. sz. közepén terjedt el. Hasonló keskeny szobák és konyhák épültek a 19. sz.-ban a Duna–Tisza köze Duna melléki területein is a szállások istállói mellé. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).

Béreskohó (Kiskunfélegyháza, Bács-Kiskun m.)

Bárth János

béresostor: → négyellő ostor

Bergengócia: tréfás földrajzi név (→ Óperencia, → Girgácia), távoli, mesés, a térképen nem szereplő vidéket jelöl. Számos magyarázata közül az a legvalószínűbb, amely a debreceni diáknyelv körébe utalja, s a történelmi Bereg és Ung megyék összevonásából makaronikus, latinos formában képzett gúnyoros elnevezésnek tartja. – A négy szlavóniai magyar falu megnevezése a 19. sz. közepi diáknyelven. – Irod. Gyalmos János: Latin eredetű képzőink (Magy. Nyelv, 1933); Juhász Jenő: Bergengócia (Magy. Nyelv, 1941); Kunszery Gyula: Bergengócia (Magy. Nyelv, 1966).

Kovács Ágnes

bergmanli: → bányaszellem

berhe: a középkorban a férfiak alsóruhaként viselt, a mai fürdőnadrághoz hasonlító nadrágja, amelyre két különálló nadrágszárat húztak. – A Fekete-Körös völgyi Tárkány vidékén a berke szó a → szűrnadrágot jelentette. Első előfordulása a Besztercei Szójegyzékben található, mely 1395 körüli másolat. – Irod. Varjú Edit: A magyar viselet a középkor végén (Magy. Művészettörténet, II. é. n.); Györffy István: A feketekörösvölgyi magyarság viselete (Népr. Ért., 1912).

Berhe (Köröstárkány, v. Bihar m., 20. sz. eleje)

Gáborján Alice

berliner: gyári készítésű gyapjúfonal: → hímzés

bérlő, feles: főbérlő kisparaszt vagy nincstelen, aki nagygazdától, nagybirtokostól, közületektől bizonyos időre földet, esetleg ezzel együtt tanyát bérelt. A haszonbérlő csak földet bérelt. A múlt század kilencvenes éveiig ha a bérlőnek lova volt, felesbe adták ki neki a földet, vagyis betakarítás után a föld hasznának a fele volt az övé; ha nem volt lova, az igát a földtulajdonos adta, s csak a haszon harmada lett a bérlőé. A kilencvenes évek után általános lett, hogy csak a haszon harmadáért adták árendába a földeket, ezenkívül pl. az Alföldön a földtulajdonos 2 napi ingyenmunkát, a bab-, tök-, cirok-, napraforgótermés felét követelte ki magának. Kisárendásnak nevezték azokat a fiatal szegény embereket, akik 5–10 holdnál többet nem tudtak bérelni. A földet általában 3–5 évre adták bérbe. A századfordulón csak akkor volt kifizetődő a haszonbérlet, ha a bérleti idő alatt jó volt a termés, vagy egyfajta keresett növényre specializálták magukat (pl. csak takarmányra). A nincstelen szegényparasztok pl. Szeged környékén szintén béreltek a városi földekből. Ezekből a kis 4–5 holdas, magas bérdíjú földekből a kishaszonbérlők csak nyomorogva tudtak megélni. (→ még: árendás, → harmados) – Irod. Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941); Veres Péter: Szolgaság (Bp., 1950).

Morvay Judit

bérlő halászat: Az 1888:19. tc. – az ún. halászati törvény – értelmében a halászati jog tulajdonosai árveréseken adták bérbe a halászatot a legtöbbet ígérőnek. Többfelé hatalmas vízterületek összpontosultak egy-egy bérlő kezében, aki nem volt halász, hanem vállalkozó, s részért, hetibérért vagy napszámért alkalmazott halászokkal dolgoztatott. Sok esetben csak a banda vezetője volt halász, a többi alkalmi munkás. A nagyfokú fluktuáció miatt kevesebb lehetőség nyílt arra, hogy az új generáció alaposan megtanulja a halászatot, átvegye és ápolja a a hagyományokat. A tanult halászok viszont bérletet keresve járták az országot, ami sok kölcsönhatást eredményezett. A nagyhálós bandák mellett a bérlő kishalászoknak is adott ki vizet, vagy bizonyos kisszerszámra területi engedélyt. A bérlő halászat idejére jellemző volt a szezonhalászok nagy száma, akik az év bizonyos szakaszában foglalkoztak csak halászattal. Bár a halászati jog bérbeadása már a feudalizmusban, a → céhes halászat kereteiben is szokás volt, akkor a bérlők maguk a halászok voltak. A bérlő halászatot a 6700/1945. ME. rendelet szüntette meg azzal, hogy az állami tulajdonba vett vizeket a szövetkezeteknek adta ki. (→ még: szövetkezeti halász) – Irod. Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Solymos Ede

bérmakeresztszülő: → keresztszülő

bernéc: → moldvai csángó viselet

Bertók János (Piliny, Nógrád m. 19. sz.): faragó, a → palóc áttört bútor egyik korai mestere. Munkásságát az 1880–90-es évekből ismerjük. A Néprajzi Múz.-ban őrzött kanáltartója 1885-ből datált. Kitűnik változatos témaválasztásával (pl. szántó, vető, szénagyűjtő, famunkás) és karakterükben jól visszaadott figuráival. Egyes bútorfaragásai grafikai előképek, így katonai emlékképek, képeskönyv hatását mutatják (lovasok, egzotikus állatok). – Irod. Nyáry Albert: Piliny néprajzi vázlata (Népr. Ért. 1909); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (V., Bp., 1922).

Asztal kávájának részlete: szénamunkára vonuló parasztok (19. sz. vége, Bertók János alkotása) Bp. Néprajzi Múzeum

Asztal kávájának részlete, áttört táblákon szántás és vetés jelenete (19. sz. vége, Bertók János munkája) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

Bertóké verbunk: a Szigetköz és Csallóköz → körverbunk tánctípusának leggyakoribb elnevezése, de mint → szóló verbunkot is táncolják. A Halásziból származó változat alapján a körverbunk korai, régi stílusrétegben gyökerező vonásairól alkothatunk képet. A lassú és gyors dallam háromszori ismétlése a lassú és gyors tételt is három nagyobb koreográfiai egységre tagolja. Viszonylag egységes a vállfogással járt lassú rész, amelyben a változó irányú körbehaladást kezdő motívum indítja, majd zárlatok tagolják. Az összefogódzás nélküli, rögtönzött gyors olyan ugrós karakterű „cifrája” a verbunknak, amit a három lépésből, lengetőkből és bokázókból álló variációs sorok alkotnak és zárlatok határolnak. – Irod. Martin György–Pesovár Ernő: A Structural Analysis of the Hungarian Folk Dance (Acta Ethn., 1961); Pesovár Ernő: Három körverbunk (Táncműv. Ért., 1970, 1. sz.); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970).

A Bertóké verbunk táncírása

A Bertóké verbunk táncírása

Pesovár Ernő

Berze Nagy János (Bessenyőtelek, 1879–Pécs, 1946): folklorista, tanár, tanfelügyelő. 1905-ben avatták bölcsészdoktorrá. 1905–1939 között a tanügyigazgatásban különböző beosztásokban és állomáshelyeken működött. Falusi tanítók segítségével értékes néprajzi anyagot gyűjtött. Tanulmányaiban a monda és a mese, a mese és a néphit viszonyaival, a népköltészetnek a műköltészetre gyakorolt hatásával foglalkozik, de írt tanulmányokat a hiedelmekről, temetkezési szokásokról is. Fő műve a magyar mesekatalógus: az általa számba vett 530 mese a magyar népmesék első nagyobb, korszerű rendszerezése, amelynek megjelenését nem érhette meg. Kéziratban maradt sajátos felfogású mitológiai munkája is. – F. m. Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnokmegyéből (Bp., 1907); Mese (A magyarság néprajza, III., Bp., 1935); Baranyai magyar néphagyományok (I–III., Pécs, 1940); Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Égigérő fa (Magy. mitológiai tanulmányok, Pécs, 1958). – Irod. Banó István: B. N. J. (1879–1946) (Ethn., 1948).

Berze Nagy János

Diószegi Vilmos

Berzeviczy Gergely (Nagylomnic, 1763–Kakaslomnic, 1822): felvilágosult szellemű közgazdasági író. Késmárkon és a göttingai egy.-en végezte tanulmányait. Beutazta Németo.-ot, Franciao.-ot, Belgiumot és Angliát. 1795-ben visszavonult s tudományos munkássággal és gazdasága irányításával foglalkozott. Az elsők között látta meg Magyarországon, hogy a feudális viszonyok gátolják a haladást. Éles bírálatban hívta fel a nemesség figyelmét a jobbágyság kizsákmányolására. De conditione et indole rusticorum in Hungaria (Lőcse, 1806) c. munkájában először hasonlította össze magyar kutatók közül Európa paraszti népeit. A magyar jobbágyság történetének vizsgálatával a történeti néprajz úttörője volt. – F. m. De commercio et industria Hungariae (Lőcse, 1797). – Irod. Ortutay Gyula: B. G. (Írók, népek, századok, Bp., 1960); Horváth Róbert: B. G. közgazdasági és népességi tanai (Szeged, 1964); H. Balázs Éva: B. G. a reformpolitikus (Bp., 1967).

Berzeviczy Gergely

Tátrai Zsuzsanna

besenyők: a török nyelvcsalád kipcsak nyelvet beszélő népe. A 9. sz. elején Ny-Szibéria Urál-környéki területén hoztak létre erős törzsszövetséget, amelyben iráni és ún. erdei finnugor törzsek is részt vettek. Nevük pecsenek változata egyes ugor nyelvjárásokban erdei emberek jelentéssel is megőrződött. A 9. sz. végén az oguzok, kipcsakok nyomására Ny-ra települtek, szállásterületük elérte a Prut folyót is, így közvetve előidézőivé váltak a magyarság Kárpát-medencebeli honfoglalásának. Súlyos harcokat vívtak a kialakuló kijevi orosz állammal is a 9. sz. végétől. 993-ból a keleti besenyőket sikerült a kijevi fejedelmeknek szolgálatuk alá kényszeríteni. A nyugati besenyők viszont a Balkán irányába vezettek hadjáratot. 1036-ban a Kijev ellen küzdő besenyőket döntő vereség érte, ennek következtében a Duna vonalától D-re telepedtek le a mai Bulgáriában. A Bizánci Császárság ellen viselt hadjárataiknak 1091-ben vetett véget katasztrofális vereségük. Nagyobb csoportjaik a bolgár román nép közé olvadtak be. Hazánkba több alkalommal telepedtek be kisebb-nagyobb csoportjaik. A 11. sz.-ban Mo.-on hozzávetőlegesen 150 településre lehet becsülni a besenyők közösségeit. Úttörőkként vagy a Ny-i határövezet határőreiként a királyi birtokokon települtek meg. Kiváltságaik azonban viszonylag rövid idő alatt elenyésztek, területi jogi autonómiát nem alakítottak ki maguknak. Feudalizációjuk során a 14. sz. közepéig beolvadtak környezetük népességébe. – Irod. Györffy György: Besenyők és magyarok (Kőrösi Csoma Archívum, 1939).

Vass Előd

besorozott legény: → regruta

beszálló: → csárda, kocsma, fogadó, amelyben úton levők szekereikkel, kocsijaikkal, áruikkal és hajtott állataikkal együtt megszállhattak. Beszállónak nevezték azokat a házakat (családokat) is, amelyek → vásárok és egyéb sokadalmak (pl. búcsúk) alkalmával rendszeresen szállást adtak. A vásározók és a beszállók között állandó kapcsolatok alakultak ki. A beszállók tagolódtak is; voltak olyanok, ahol inkább kupecek, máshol kereskedők vagy koldusok stb. szállásolták el magukat. A beszállónak bizonyos szükségszerű berendezése is volt: ólak, istállók, karámok, szekérállások, vályús kutak, terménytárolók (pl. szénatartó) stb. – Irod. Trócsányi Zoltán: Kóborló komédiások, bujdosó deákok és vándorló mesterlegények (A történelem árnyékában, Bp., 1936); Csatkai Endre: Az egykori „Arany récze” fogadó (Új Sopronvármegye, 1940); Tábori Kornél: A vendéglátás irodalma (Bp., 1942); Dankó Imre: A gyulai vásárok (Gyula, 1963); Tömörkény István: Vásárállás. A vásárosok (Munkák és napok a Tisza partján, Bp., 1963).

Dankó Imre

beszélgetőasszony: → halottlátó

beszélőjegy: → közigazgatási jel

beszorulás: a tavasztól a legelőn tartózkodó állatcsoportok (→ gulya, → konda, → ménes, → nyáj stb.) őszi hazaterelése gazdáikhoz. A → külterjes állattenyésztésnél a jószágokat csak akkor hajtották a település melletti szántóföldekre, a faluba vagy a → telelőre, amikor a „havat hazahozta a hátán”, amikor már nem talált táplálékot a határban. Ennek ellenére a beszorulásnak – hasonlóan a → kiveréshez – megvoltak a jeles napokhoz fűződő határnapjai. A szarvasmarhák korábban Erzsébet (nov. 19.), Katalin (nov. 25.), néhol Márton (nov. 11.), újabban Mihály (szept. 29.) napján; a juhok Demeter- (okt. 26.) napon szorultak be. A határnapok területenként, fajtánként is változtak, az időben korábbi beszorulás a nyugati fajták meghonosodásával alakult ki. A beszoruláshoz kapcsolódott a pásztorszegődtetés és a bérfizetés is. A beszoruláshoz, elsősorban Demeter-napkor pl. Szegeden egyházi aktusok, mise, körmenet, búcsú, máshol, főként a kálvinista Alföldön pásztormulatságok kapcsolódtak. – Irod. Szabadfalvi József: A gazdasági év vége és az őszi pásztorünnepek (Műveltség és Hagyomány, 1964); Szabadfalvi József: Herbstfeste der Hirten in Ungarn (Viehwirtschaft und Hirtenkultur, szerk. Földes László, Bp:, 1969).

Szabadfalvi József

betegségdémonok: a járványos betegségek: pestis (→ csuma, → mirigy), feketehimlő, → kolera, spanyolnátha megszemélyesített alakjai. Emléke történeti mondáknak is tekinthető → hiedelemmondákban él, amelyek közös motívuma, hogy a faluban megjelenő idegent, esetleg különös megjelenésű személyt tartják magának a betegségnek. A mondák típusai: a) Pestis idején egy fekete asszony jött a faluba, aki magát mint a járványt mutatta be. Megígérte, hogy életben hagyja a falut, ha olyat kérdeznek tőle, amit nem tud. Sikertelen próbálkozások után egy cselédfiú adta fel a következő rejtvényt: „Mondd meg nekem, mi az: G-n állok, G-n ülök, G van fölöttem, G van alattam és G csúszik lefelé a gégémen?” Ti. a kapcájába görénybőrt varrt, harisnyája és kalapja fenekét is azzal bélelte ki és beszéd közben görénybőr darabkát nyelt le. A fekete asszony nem tudta kitalálni, elment (Kalotaszeg; → rabszabadító). – b) A faluban esténként egy „csóré” gyermek szalad végig, amelyik utcában megjelenik, ott reggelre élő nem marad. Öt egynevű asszony a tóból visz kendert, feldolgozza, megfonja, megszövi ingnek, kiakasztják a karóra. A „csóré” gyermek elviszi az inget, többé nem jön, megszűnik a „döghalál”, a kolera (Középlok, Bükkhavaspataka). – c) Kolerajárvány idején egy fuvarozó embert megállít egy törpe, kéri, vigye a faluba, cserébe az ő családját megkíméli a baj. Reggel távozik, kopó lesz belőle, s amint megy, benéz az udvarokra. Ahová benéz, az egész család meghal. Visszatér a fuvaroshoz, hogy vigye más helyre. Amint elmegy, megszűnik a vész (Istensegíts, Bukovina). – d) Kolera idején egy kislány megy vízért a réten. Találkozik a „hollerá”-val, aki nagy, borzas, meredt szemű, csúf, rossz lovon ül. A kislány kérdésére, hogy hová megy, azt válaszolja: „Én menyek a gereblyével, mikor jövök, jövök a seprivel.” Anyjának otthon elmondja. Megjósolják a vészt, ami be is következik (Lészped, Moldva). Betegségdémonokkal kapcsolatos mondákat csak a magyar nyelvterület legkeletibb részéről, Moldvából, Bukovinából és Erdélyből ismerünk. Valószínűleg ezeken a területeken a betegségdémonok képzetének kialakulása a Balkán-szerte ismert betegségdémon, a csuma hatásának tulajdonítható. Ugyancsak az ország K-i feléből ismeretesek olyan tréfás → falucsúfoló mesék, rátótiádák, amelyek éppen a gonosz szellemnek tekintett járványos betegség elűzésén fáradozókat teszik nevetségessé. (MNK 1318 E* A hólyagos apró, ti. himlőnek vélt szőlő. Vö.: AaTh 1319 A*) Ennek egyik szatmári változatában a falu bírói csapóval állnak ki a falu végére, hogy a spanyoljárványt ne eresszék be a faluba. – Irod. Wlisloczkiné Dörfler Anna: A kalotaszegi néphit köréből (Ethn., 1892); Hegedüs Lajos: Moldvai csángó népmesék és beszélgetések. Népnyelvi szövegek moldvai telepesektől (Bp., 1952); Kovács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (Bp., 1966).

Nagy Ilona

Bethlen Gábor (1580–1629): erdélyi fejedelem, akinek alakja mondáinkban ellentmondásosan, sokszor rokonszenvesen, de olykor ellenszenves vonásokkal jelenik meg. Ezt a körülményt a 17. sz.-i Mo. politikai és vallási megosztottsága magyarázza. Számos helynévmondánkban lép elénk; így róla nevezték volna el az egykori Udvarhely megyében az olasztelki Bethlen-forrást, amelynek vizében a hagyomány szerint megfürdött; úgyszintén az Aranyos menti dombot (a Fejedelem asztalát), ahol vadászatai alkalmával ebédelni szokott; végül a kolozsvári Bethlen-bástyát is, amelyet a 18. sz.-ig karbantartóik után szabók tornyának hívtak. A Básta dúlásakor elpusztult Tordát ő építtette újra s telepítette be mo.-i hajdúkkal. Ezekkel az Erdély földjéről származó adatokkal szemben Ny-Mo.-on – a lakosság egykori Ferdinánd-párti állásfoglalásának megfelelően – a fejedelmet és katonáit a kegyetlenkedés jellemzi; így alvezére, Tarródy Mátyás a fejedelemmel dacoló ellenfelét elevenen való eltemettetéssel fenyegeti; ám csatát vesztve menekülés közben maga zuhan a maga ásatta ostromárokba s fejezi be hasonló módon életét. Magyar és német nyelvű régi → ponyvanyomtatványok ismételt kiadásokban, de ellentétes politikai szemlélettel emlékeztetnek a Bethlen Gábor születésnapján (aug. 24.) a régi Szepes megye Gark községében világra jött állítólagos kétfejű csodaszülöttre. Ennek egymás fölé nőtt két feje közül a nyomtatványon ábrázolt kép tanúsága szerint a felső fej élettelen, csak az alsó él. Az ábra allegorikus magyarázata országrészenként különböző: Bethlen Gábor hívei szerint a felső fej a r. k. klérust, az alsó Bethlen Gábort jelképezi; a Ny-mo.-i szemlélet szerint a felső fej a mohamedánná lett és körülmetélkedett Bethlen Gábor jelképe, az alsó pedig Ferdinándé. – Irod. Orbán Balázs: A székelyföld leírása ... (I., Pest, 1868); Mohl Adolf (Papp bácsi álnéven): Nyugat-magyarországi mondák és mondafélék (Győr, 1926).

Bethlen Gábor

Sándor István

betlehemes: a karácsonyi játékokhoz (→ betlehemezés) kapcsolódó, énekelt és recitált darabok gyűjtőneve. A betlehemesek sokféle zenei stílust képviselnek, különböző korúak, a játékba való tartozásuk nem egyformán szerves, s funkciójuk a cselekményben változatos. A különféle játékok zenei egységét bizonyos mértékig mégis biztosítja a Csordapásztorok kezdetű ének, mely központi szerepű, s minden vidéken és típusban kimutatható. Rajta kívül → népénekek (jelentős részük templomi használatban már nem szerepel), diáknóták, recitatív részletek, táncdallamok s hangszeres (elsősorban → furulya) darabok találhatók még a betlehemesek között. Az énekek legtöbbször betétszerűen, szavalt, deklamált vagy esetleg recitált szövegek közé ékelődve jelennek meg, s csak ritkán fordul elő (főleg a Dunántúlon), hogy attacca kapcsolódnak egymáshoz (ahol a dallamok kölcsönhatásával kell számolni). A Csordapásztorok kezdetű ének karácsonyi játékokon kívül – ahol csak kiválasztott versei fordulnak elő (főleg: Elindulának, Serkenj fel fiam, Üdvözlégy Jézus, valamint: Isten áldja meg, – ami írásos forrásokban nincs meg) – → kántáláskor és templomi használatban is szerepel. Az 1651-es Cantus Catholici óta, ahol „régi ének” felirattal jelent meg, tartalmazzák a kat. énekeskönyvek. Két 11-es szótagszámú, 5+6 tagolású sorból áll. Az Alföldön a dallam közepétől kezdődő, Erdélyben az utolsó hat szótagra terjedő ismétlés a szokásos. Ez utóbbi a kadenciák variációjával jár együtt. A dallam szeptim, ritkábban oktáv hangkészletű. Diatonikus, a pentatonizmusok másodlagosak. Hangnemi szempontból variánsai nagy gazdagságot mutatnak: fríg (Alföldön), dór (Erdélyben), eol (főleg É-on), dúr (Dunántúlon) altípusok rögződtek, az erdélyi dór típusnak a mixolyd felé hajló változatai is ismertek. E variálódási tendenciák párhuzamosan az írásos forrásokban is tükröződnek. A hangnemi elszíneződések ellenére a dallamalak egységes: jellemző s minden variánsban közös az első két (5 és 6 szótagos) szakasz kadenciái közti kvint-távolság (VII. és 4., máskor 1. és 5. fok), valamint e két részlet, különösen a második dallammenete. A folytatás (harmadik kadencia, sőt záróhang) esetlegesebb. Legtöbb önálló vonást a dunántúli (Nyitráig felhúzódó) dúr típus mutat, ezt a kutatók egy része a többi dallamváltozattól függetlennek tartja. Az előadás a variánsok többségénél lassú, enyhén rubato. Erdélyben a cifrázat is megjelenik, míg a dunántúli darabok inkább giusto felé hajlanak. – A Csordapásztorok dallamával kapcsolatos összehasonlító vizsgálatok eddig negatív eredménnyel jártak, s nem került elő a 17. sz.-nál korábbi írásos feljegyzés sem. Stíluskritikai alapon azonban az ének kora ennél lényegesen régebbire tehető. A karácsonyi játékok e központi éneke mellé több más, ma már tipikusan betlehemes dallam társul. Stílusában legtöbbjük eltér a népdaloktól. Dúr jellegűek. Hangkészletük általában hexachord, de van köztük plagális és oktávról ereszkedő dúr dallam is. Szerkezetük a népdalokénál lazább, zárt strófa viszonylag ritkán fordul elő. Bár egyes fajtákban a rögtönzésnek is marad tere, a forma szabadsága mégsem éri el a soroló műfajokét (→ gyermekdal). A hexachord dallamok közül kiemelkednek a Szülte a szűz szent Fiát (Et virgo parit filium, először 1651; főleg Erdélyben; cseh variánsok) és a hozzá közel álló A szűz egy fiat szült (Erdélyben, írásban csak a 18. sz.-ban). Kántáló funkcióban és templomban is szerepel. Mindkettő refrénes szerkezetű. Rokon dallamvezetést elsősorban prózai szövegű antifónák között találni. Előadásmódjuk lassú rubato. A hexachord terjedelmet ritkán lépik át a Keljetek fel (Ne féljetek) pásztorok, pásztorok (18. sz.-i szövegfeljegyzések; német variánsok) és a Pásztorok keljünk fel (18. sz.-i szövegfeljegyzések) kezdetű énekek. Jellemző vonásuk a sorok, ill. kétütemes motívumok ismétlése, melyből azonban hosszabb sorolás ritkán alakul ki, valamint a dallamfordulatok között az ún. „karácsonyi szext” megjelenése. Szillabikus giusto darabok. Plagális dúr dallamok a Midőn a szűz magzatát (Dum virgo vagientem kántálás) és a Sír az Isten báránya egyik változata, a középkori Dies est laetitiae dallamtöredéke. Az ereszkedő dúr típusok közül kiemelkednek: Az Istennek szent angyala (Mennyből jövök most hozzátok, ill. Paradicsom mezejébe szöveggel is), mely ilyen formában német protestáns hatást mutat, a dallamtípus maga azonban régebbi szokásanyagban gyökerezik (Erdély); a Betlehemnek pusztájában, mely más, egyházi szövegekkel is használatos (Alföld, Dunántúl) s a Pásztortársim, új hírt mondok (főleg Dunántúl). Mindhárom dallam szerepel kántáló funkcióban is. Az első négysoros, utolsó sorában gyakran rögződik a felső oktávtörés, ami megváltoztatja a dallam egészének képét. Előadásmódja változó: gyors tempójú giustóban és lassú, bonyolultan cifrázott rubatóban egyaránt előfordul. A második dallam szimmetrikus hatsoros szerkezetű (vannak lazább négysoros változatai is), előadásmódja rubato; a harmadik ötsoros s feszes ritmusú. – E dúr típusok mellett megjelenik a betlehemesek között néhány lazábban illeszkedő, önálló stílusú moll dallam is: Szép violácska (első feljegyzés 1651-ből; főleg Erdélyben), Ím midőn, mindeneket (Kájoninál, Erdélyben ismert), Mostan, kinyílt egy szép rózsavirág (országos), Karácsonynak éjszakáján, (Dunántúl, északon Ma született a mi Urunk szöveggel). Az énekeken kívül jelentős szerepe van a betlehemesekben a → recitatív szakaszoknak. Ezek közül minden játéktípusban (külföldiekben is) szerepel: az angyal ébresztőjénél és híradásánál. Kiindulása legtöbbször a kisterces glóriakiáltás, majd ezt rövid recitatív-szakaszok követik, ua.-on a formulán. Ennél stilizáltabbak az erdélyi játékok prológusában és epilógusában s szent szereplőinek mondanivalójában alkalmazott recitatívok. Előadásmódjuk sajátosan merev, egyes helyeken szabályos lépegetéssel egybekötött, mely eredetileg a versforma illusztrálására lehetett hivatott. Dallamformuláik egyrészt kikiáltó- és hirdető-dallamokkal, másrészt az iskolai versrecitálás fordulataival mutatnak rokonságot, s kapcsolatuk van a liturgikus anyaggal is (lectio-tónus). – E fő típusok mellett szórványosan más recitatív-töredékek is előfordulnak a betlehemesek között: nagy részük kifejezetten gregorián származék (különböző glória-intonációk). Nem recitatív ugyan, sőt zenének sem nevezhető a „pásztorok” beszédének hanglejtése, de rendkívüli hangzása miatt (természetellenes torokhang, vontatott és remegtetett, sírós „kántálás”) mégis vizsgálatot igényelne. A betlehemesek táncdallamainak képe tarka: legtöbbször kanásztánc- vagy dudanóta-ritmusúak (egyes adatok szerint régebben duda is szerepelt betlehemezéskor), de előfordulnak páratlan üteműek is (mazurka, volta). Dúr jellegűek, zárt formák ritkán találhatók köztük, dallamvezetésük változékony. Erdélyben a táncdallamokat furulya játssza (csűrdöngölő, verbunk). Az erdélyi és dunántúli variánsokban gyakran kerülnek ütempáros szakaszok is a táncdallamok közé. A variálódás tendenciái a Dunántúlon az egész játékra nézve erre hatnak: gyakran nemcsak a táncdallamok, hanem az énekek is elemeikre bontva, motívumokat soroló formában jelennek meg (gyermekek betlehemezése). A folyamatot segíti itt az énekek egy ciklusba fűzése. A betlehemesek zenei összehasonlító vizsgálata az eredmények mellett is (cseh, szlovák és német kapcsolatok kimutatása) még folytatásra szorul. Ugyanígy a jövő feladata a történeti rétegek szétválasztása: az egyes dallamok első írásos feljegyzése e téren nem ad elegendő eligazítást. – Irod. Ernyey József–Karsai (Kurzweil) Géza: A felsőmagyarországi bányavárosok német népi színjátékai (I–II., Bp., 1932–38); Benyovszky, K.: Die Oberuferer Weihnachtsspiele (Pressburg, 1934); Vargyas Lajos: Les mélodies des jeux hongrois de Noël (Folia Ethnographica, 1950); Jeles Napok (A Magyar Népzene Tára II. Bp., 1953); Rajeczky Benjamin: Adalék felvidéki lakodalmasaink dallamstílusához (Népr. Közl., 1957); Rajeczky Benjamin: A székely betlehemes recitatívok stílusához (Népr. Közl., 1959).

Szendrei Janka

betlehemes pásztortánc: az erdélyi és bukovinai székely → betlehemezés játék egyik mozzanata a pásztorok körtánca, amelyet a jászol előtti hódolat befejezéseként járnak összefogódzva vagy összefogódzás nélkül. A bukovinai betlehemes játék pásztorai csörgős botjukat maguk előtt rakosgatva táncolják a lassú és gyors részből álló táncot. Ugyancsak táncoltak a bábtáncoltató betlehem (→ bábtáncoltató betlehemezés) bábupásztorai és élő szereplői is, s Vas megyében a karácsonyi köszöntő alkalmával a cigányzenészek által játszott dudanóta dallamára járták a pásztorok körtáncukat. A betlehemes pásztortánc a cselekmény bonyolítását és a jelenet ábrázolását szolgálja, ezért bizonyos fokig a → dramatikus táncok közé sorolhatjuk. A betlehemes játék, ill. karácsonyi köszöntő a pásztortánc olyan kollektív formáját őrzi, amit e szokásgyakorlattól függetlenül csak néhány adalék alapján ismerünk. Ilyen a múlt század eleji Georgikon-ünnepélyen járt pásztortáncnak a Vas megyei Hegyhátszentpéteren élő emléke, s ezt örökítette meg Gönyey Sándor 1934-ben Bugac-pusztán készült filmfelvétele. – Irod. Lajtha László–Gönyey Sándor: Tánc (IV. A magyarság néprajza, Bp., 1941–43); Benedek András: Betlehemes játék Homoród-Remetén (Magyarságtudomány, 1943); Benedek András–Vargyas Lajos: Az istenesi székelyek betlehemes játéka (Ethn., 1943); Morvay Péter: A pásztortánc színpadi pályafutásának kezdete (Táncműv. Ért., 1956); Földes László: A Budajenőre telepített székelyek betlehemezése. Módszertani kísérlet betlehemes játékok teljesebb rögzítésére (Ethn., 1958); Pesovár Ernő: Tánctörténeti emlékek Vas megyéből (Szombathely, 1971).

Pesovár Ernő

betlehemezés, betlehemes játék: több szereplős → dramatikus játék; a legnépszerűbb karácsonyi paraszti → misztériumjáték, pásztorjáték. Hazánkban a középkorból magyar betlehemezés nem maradt fenn; az első magyar szövegek a 17. sz.-ból származnak, s iskolai előadás céljára készültek. A 19–20. sz.-i paraszti betlehemezés középpontjában hazánkban a kifordított bundát viselő betlehemi pásztorok párbeszédes, énekes-táncos játéka áll. A betlehemezők házilag készített, jászol vagy templom alakú betlehemet hordoznak magukkal. Két fő formáját ismerjük, az élő szereplőkkel és a bábokkal előadott → bábtáncoltató betlehemezést. Több táji típusa alakult ki. Főbb jelenetei a következők lehetnek: a betlehemezés kezdődhet a → szálláskereséssel: József és Mária szállást keresnek, de a király, gazdag ember, kovács stb. nem ad szállást s az istállóba utasítja őket. A játék bemutathatja a keményszívűség büntetését is. A következő jelenetben az angyal költögeti a mezőn alvó betlehemi pásztorokat s az újszülött Jézushoz küldi őket. A pásztorok elmennek az újszülötthöz s ajándékokat adnak át neki. A játék részét képezheti a → Heródes-játék is, ezt azonban néha külön, vízkeresztkor adják elő. – A betlehemezés főszereplője a süket öreg pásztor, akinek tréfás félreértései a humor bő forrását képezik. A pásztorok félreértik az angyal latin szavát; tudatlanok de jószívűek és csekély javaikból szívesen adakoznak. Táncolnak, furulyáznak, énekelnek is. A betlehemezést adománykérő formulák zárják be. – A magyar betlehemes játékszövegekben Benedek András több szövegcsoportot különböztet meg. A legarchaikusabbak az erdélyi játékok, ezeket néha felnőtt férfiak adják elő, s a pásztorok → álarcot is viselhetnek. Egyik érdekes példája a Dunántúlra települt bukovinai székelyek csobánolása. – A dunántúli játékokban a pásztorok gyakran antikizáló neveket viselnek, mint Maksus, Koridon, Titirus s a barokkos irodalmi divatot tartották fenn. A jó-rossz, szegény-gazdag ellentét igen egyszerű, szemléletes formában mutatkozik meg e játékokban. – Irod. Benedek, André: Les jeux hongrois de Noël (Folia Ethn., 1950); Jeles napok (II. Magyar Népzene Tára, 1953); Ortutay Gyula: Kérdőív betlehemes játékok gyűjtéséhez (Ethn., 1956); Kardos Tibor–Dömötör Tekla: Régi magyar drámai emlékek (I–II., Bp., 1960); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

1. Matyó betlehemesek (Mezőkövesd, 1920-as évek)

2. Abasár (Heves m.)

3. Szakmár (Pest m.)

4. Matyó betlehemes lányok (Borsod megye)

5. Pásztó (Heves m., 1947)

1. Betlehemes pásztorok (Vörs, Somogy m., 1969)

2. Vörs (Somogy m., 1969)

3. Bukovinai székelyek csobánolása (1970, Kéty, Tolna m.)

4. Bukovinai székelyek csobánolása (1970, Kéty, Tolna m.)

5. Bukovinai székelyek csobánolása (Király, királyszolga és a család) 1970, Kéty, Tolna m.)

1. Az angyal a csobánoknak hírül adja Jézus születését (1965. Kakasd, Tolna m.)

2. Csobánok tánca a betlehem előtt (1965, Kakasd, Tolna m.)

3. A betlehem: a király, József és Mária (1965, Kakasd, Tolna m.)

4. Báránykás vagy fekete csobán (1965, Kakasd, Tolna m.)

5. Bukovinai székelyek betlehemes játéka (Kakasd, Tolna m.)

1. Bukovinai székely csobánolás (1971, Kakasd, Tolna m.)

2. Kakasd (Tolna m. 1971)

3. Kakasd (Tolna m. 1971)

4. Betlehemesek (1973, Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

5. Betlehemesek (1973, Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

Dömötör Tekla

betöltött szálhúzás: → szálhúzás, betöltött

betűrím: → alliteráció

betűrt szájú varsa: a mezőségi tavakon használt, aránylag rövid, kerekded → varsaféle, amelynek szájánál a vesszőfonadék gömbölyűen behajlik, betűrődik a belseje felé. A betűrt szájú varsának tehát külön készített vörcsökje nincsen. A szájánál 70–80 cm átmérőjű, mélysége 50–100 cm. Betűrt szájú varsa a Kecskemét környéki keszegvarsa. Hasonló, de hosszúkás a háromszéki putunka-varsa, amellyel csíkot (lat. Misgurnus fissilis) fognak. (Putunka a székelyeknél a kb. 25 vékás búzahordozó edény is, amelyet a malmokban használnak.) A betűrt szájú varsát a Mezőségen használják a románok, a Száva mentén a horvátok is. U.T. Sirelius szerint ezt a varsatípust a magyarság a szlávoktól D-Oroszo.-ban vette át. Valószínűbb azonban, hogy a betűrt szájú varsa archaikus közép-európai halfogó eszköz. – Irod. Sztripszky Hiador: Adatok Erdély őshalászatához (Népr. Ért., 1902); Sztripszky Hiador: A mezőségi tavak őshalászata (Népr. Ért., 1903); Sirelius, U.T.: Über die Sperrfischerei bei den finnisch-ugrischen Völkern (Helsingfors, 1906); Èurèiæ, V.: Die volkstümliche Fischerei in Bosnien und der Herzegowina (Wissenschaftliche Mitteilungen aus Bosnien und der Herzegowina, Bd. XII. Wien, 1912); Szabó Kálmán: A Kecskeméti Múzeum halászati gyűjteménye (Népr. Ért., 1937).

Betűrt szájú varsa (Gyeke, Mezőség, v. Kolozs m.)

Gunda Béla

betyárábrázolás: → emberábrázolás

betyárballada: betyárok, rablók, útonállók, zsiványok, szegénylegények tetteiről, életéről, kiváltképpen elfogatásukról és halálukról szóló epikus ének. Témája sokszor hasonló a → betyárdalhoz és a betyármondához (→ betyármondák). A betyárballada kialakulása a 17. sz. végére tehető, a társadalmi életben bekövetkező változások függvényeként. A 18–19. sz. fordulóján megjelent → ponyvakiadványok részletesen beszámolnak a betyárok kalandjairól, rémtetteiről, jogos büntetéséről. Ezek a szövegek általában elrettentő példaként állítják be hősüket. A 19. sz.-ban mindinkább szaporodnak a jeles betyárokról szóló énekek, amelyek a század közepétől egyre inkább ponyvaalkotások szintjén kerülnek a szájhagyományba. Leghíresebb betyárballada-hősök: → Angyal Bandi, → Bogár (Szabó) Imre, → Fábián Pista, → Geszti (Geszten) Jóska, → Juhász András, → Rózsa Sándor, → Savanyú Jóska, → Sobri Jóska, → Vidrócki Marci, → Zöld Marci. A nevükhöz kapcsolódó betyárballada rendszerint nem egyedi eseményeket, hanem tipikus történeteket mond el, és a hősök neve gyakran cserélődik. A betyárballadák nemcsak témájuk miatt jelentenek különálló csoportot, hanem az ábrázolásmód jellegében is. A balladaköltészet általános jellegével szemben a betyárballadák kifejeznek egyfajta tiltakozást és harcot az uralkodó életformával és közvetetten az elnyomó osztállyal szemben. A betyárballadában megfogalmazódik a törvénnyel, paranccsal szembeszegülő szabad élet utáni vágy, ami egyik oka lehetett, hogy rövid időn belül országszerte nagy népszerűségre tett szert. A betyárok közösségből kiszakított helyzetükben és harcukban érezhetően nem a saját egyedi küzdelmüket vívják, hanem a közösség vágyát képviselik. A betyárélet felszámolásával (1875-től) a hősök rokonszenves ábrázolása egyre erősbödik, ellentétben a prózai ponyvakiadványokkal, a hivatalos állásfoglalással. Az idealizált hős romantikus beállítása is ekkor válik divatossá, valamint a meg nem nevezett, elképzelt betyár virtuskodó ábrázolása is. A betyárballada formailag az új stílusú balladához tartozik, kifejezéskészlete, témája alapvetően eltér a korábbi „régi” népköltészeti stílustól. Kivételt jelentenek a → rabénekek és a → panaszdalok motívumait felhasználó alkotások. A betyárballada előadása részint visszatér a historizáló előadási módhoz (→ históriás ének), és az események képszerű ábrázolása a fő jellemvonása, másrészt érzelmességre, hatáskeltésre törekszik (a halál naturális részét hangsúlyozva, vagy hosszasan részletezve a temetést). A különbőző betyárokról szóló betyárballadák sok egymásba fonódást mutatnak. A benne szereplő név többnyire felcserélődhet, a témák könnyen általánosíthatók vándor motívumokkal, sztereotíp kifejezések visszatérnek. Jellegzetes betyárballadai fordulatok:

Azt kérdezik mi a nevem, Hol az utazó levelem...

Ha szaladok fejbelőnek, Ha megállok megkötöznek...

Engem hívnak X. Y.-nak, Ki is állok hetvenhét zsandárnak...

X. Y. mikor borát issza, Kilenc zsandár az ajtót benyitja

Szilaj csikó nem eladó, Nem is zsandár alá való...

Kérem a nagyságos urakat, Engedjék el ezt a csekély bajomat...

...Jönnek a zsandárok, Messziről fénylik a csákójok...

Jóestét te X csaplárosné, Hát ez a szép pej paripa kié...

Minden családban kell egy rossznak lenni...

Koszorúzzák azt a fát, Amelyikre a X. Y.-t akasztják...

A sztereotíp fordulatok bizonyulnak a legmaradandóbbnak, a betyárballadák kopásakor (→ széténeklés) megtalálhatók a félnépi ponyvaballadákban, → históriákban és tovább élnek a betyárdalokban. Az európai népköltészetben a magyar betyárballadák egészében lokális karaktert mutatnak. A szomszéd népek, elsősorban szlovák, ruszin, román, kisebb mértékben cseh, horvát, szerb stb. betyárballadákkal motívumbeli rokonság látható. De a különbség is számottevő. A balkáni betyárballadák hősei gyakorta valamilyen jelentős tettet hajtanak végre, és kemény küzdelem áldozatai. A bolgár hajdut-balladák, főleg a montenegrói betyárballadák tipikus témája a török elleni küzdelem. A híresebb betyárvezérekhez a valóságban a kisemmizettek sokasága csatlakozott, és így történelmi valós jelentőségük, harci mozdulataik számottevőek. Az események népköltészeti vetülete is nagy tömegeket mozgósít. Az újgörög kleftisz-balladák egyik jellegzetes témája szintén a török elleni harc. A román betyárballadákban az idegenek elleni küzdelem mellett fontos a bojárokkal való szemben állás ábrázolása, a velük való harc leírása, amiért a szegényeket vagy a hőst igazságtalanul bántalmazták. A balkáni betyárballadák főhőse gyakorta emberfeletti tulajdonságú, vagy célja elérésében emberfeletti lények segítik. A szlovák betyárballadák több hasonlóságot mutatnak a magyar anyaggal, mint az előbbiek mind formai, mind tartalmi szempontból. A K-európai népek betyárköltészete az adott nép társadalmi fejlődését konkrétabban tükrözi, mint az egyéb, elsősorban családi témájú balladák, ennek következtében a különbségek is szembetűnőbbek. – Irod. Dömötör Sándor: A betyárromantika (Ethn., 1930); Melicherèik, A.: Janošikovskie tradicie na Slovensku (Bratislava, 1952); Domokos Sámuel: Betyárok tüzeinél (Bp. 1959); Putyilov, B. N.: Isztoricseszkaja pesznya (Moszkva–Leningrád, 1964).

Kriza Ildikó

betyárdal, betyárnóta: népi líránk egy újkori válfaja, a törvényen kívül élt betyárok szájába adott vagy róluk szóló dal. Népszerűsége ellenére sem volt egyenletesen elterjedve. Lényegében múlt századi jelenség, kevés köze van a korábbi félnépi lator- és tolvajénekhez, inkább a → bujdosóénekek (Bujdosik az árva madár; Erdők-mezők, vad ligetek…) hagyományainak folytatója. A közvetítő szerepet betöltő → ponyva révén a múlt századi betyárromantika (Híres vitéz az a Sobri…) is befolyásolta. Műfaji szempontból nehéz elválasztani a lírai jellegű → betyárballadától (Arra alá az alföldi csárdába; Majd elmegyünk napkeletnek; Nem akar a vezérürüm legelni; Szobáki csárda mellett…); az életformából adódóan pedig össze van fonódva egyrészt a → pásztordallal (Debreceni fődön van a lakásom; Lóra csikós, lóra!...), másrészt pedig a → rabénekkel (Azt sem hittem volna soha...). A betyárdalok hosszabbak, egyben epikusabbak, továbbá érzelmileg végletesebbek és drámaibbak is a korabeli lírai dalok átlagánál. Bizonyos kétarcúság is megfigyelhető, így pl. olykor pontosan (Megizenem a makai uraknak; Voltál-e már Félegyházán, Berénybe?…), máskor csak általában (Betyár lova kint legel a pusztába; Betyárgyerek az erdőbe…) utalnak a helyszínre, hasonló a helyzet a lírai hősök név szerinti (A Savanyú nem úri nemből való; Híres betyár vagyok: Vidrócki a nevem; Rózsa Sándor harminchat szél gatyája…), vagy csak általánosságban történő (Betyár vagyok, annak hívnak engemet; Szegénylegény vagyok én…) bemutatásával. Az idealizált hősök előéletéről tömör valóságot (Mikor juhászgyerek voltam, Az állásban elaludtam; Nem maradtam őfelsége huszárja, Inkább lettem zöld erdőnek betyárja…) vagy megszépített általánosságot (Monostori zöld erdőben születtem; Séta Pistát nem édösanyja szülte: Barázdába kis pacsirta költötte…) tudunk csak meg. Hasonlóképp csak rövid utalás történik valamely kezdő- vagy végpontot jelentő eseményre is (Bevágtattam Csurgó-várba; Csütörtökön virradóra Találtam egy pej csikóra; Kilenc zsandár áll a lovam elébe Megfogatott engem a komiszáros…), e felvillantott, de nem részletezett jelenetek az érzelmi reflexiókat is pótolják. A betyár a parasztság, főként a pásztorok és az uradalmi cselédek ideálja, ennek megfelelően felszerelésüket, külső-belső vonásaikat eltúlozzák (Arany a zablája, Ezüst a kantárja; Mit ér nekem hat vármegye, Tizenkettő jöjjön ide!), lopásaikat virtusnak tüntetik fel (Hortobágyon nekünk nő fel a csikó; Kötőfékem harminchárom, Tele lopom még a nyáron…), s végeredményben szociális hősöknek tekintik őket (Az urakat fosztogattam, Szegényeknek osztogattam; Isten teremtette a betyárokat, Azok által veri a gazdagokat…); mindehhez 1849 után még nemzeti vonások is járulhattak (Letörött a bécsi torony gombja, Rózsa Sándor lova vizet inna…). E felfogásnak megfelelően a betyárélet idilli (Minden bokor szállást ad a betyárnak; Nyárfalevél derekalja, párnája, Gyöngyharmat a takaródzó dunnája…); a társadalommal nincs ellentéte (Cifra csárda az én tanyám…), csak a hatóságokkal (Engem a vármegye keres; Kilenc zsandár áll a lovam elébe…). A betyárdalokban kevesebb az érzelmi reflexió és kisebb fokú a díszítettség, ellenben több az állandó jelző, a formula és az ún. drámai elem is. – Irod. Imre Sándor: A népköltészetről és népdalról (Bp., 1900); Ecsedi István–Bodnár Lajos: Hortobágyi pásztor- és betyár-nóták (Debrecen, 1927); Dömötör Sándor: A betyárromantika (Ethn., 1930).

Katona Imre

betyárjáték: A → népi színjátszás gyakori szereplője K-Mo.-on, É-Mo.-on és a Nagyalföldön a betyár. Megjelenik a farsangi, lakodalmi, fonóbeli és a betlehemes játékok egyes variánsaiban. A felvonulások, jelenetek egy részében a betyár lényegében csak mint mellékszereplő vagy mint különösebb funkcióval nem rendelkező jelmezes alak lép fel. A betyárjáték mint önálló → dramatikus játék a szatmári falvakban farsangkor és a Nagyalföldön lakodalomban fordul elő. A szatmári betyárfarsangolót a fonóban mutatták be. Központi alakja, a betyár általában név nélkül szerepel, olykor azonban a betyárjáték a 19. sz.-ban, a 20. sz. fordulóján élt híresebb magyar betyárokat, Angyal Bandit, Rózsa Sándort, Patkó Bandit jeleníti meg. A cselekmény a betyárok néphagyománybeli sorsának utolsó szakaszát ábrázolja, azt az eseményt, amikor utoljára mulatnak és elfogják őket. A betyárjátékban bizonyos társadalombírálat, ellenállás jelentkezik; a hatalommal szembekerülő betyárok elbuknak. A betyárjáték betyárnóta betétjein, romantikus szemléletén a népszínművek hatása érződik. A magyar betyárjáték kialakulása a 19. sz. első felére tehető. Különböző formái ismeretesek az ukrán, az orosz, a román és más Közép- és K-európai nép hagyományában is. – Irod. Ferenczi Imre–Ujváry Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, 1962); Dömötör Tekla: A magyar néphit és népszokások Kelet és Nyugat között (Ethn., 1964).

Szép Menykő István

Dubecz István

Keserü Rebek István

A szegedi várbörtönben vizsgálati fogság idején készült eredeti fényképfelvételek az 1860-as évekből. A képeken Rózsa Sándor bandájába tartozó betyárok láthatók. A túloldalon és a 279. oldalon körözőlevelek (currensek) részletei 1811-ből. A központi közigazgatási és bűnüldözési szervek körözvényeket bocsátottak ki vármegyék számára, amelyek aprólékosan tartalmazták a keresett személyek ruházatát, külsejét, feltünő testi tulajdonságait, valamint az elveszett állatok (leginkább lovak), tárgyak leírását. Adataik értékes történeti-néprajzi, elsősorban viselettörténeti források.

Kónics Molnár József

Csomó Dancs János
Forgó József

Rózsa András

Veszelka Imre

Csonka Ferenc

Körözőlevél (currens) részlete 1811-ből a gyanús személyek leírásával.

A 278. és 279. oldalon statáriális ítélet hirdetményének részletei 1851-ből. A szabadságharc utáni években megromlott a közbiztonság, megszaporodtak az útonállások és rablások. Szigorú rögtönítéletekkel igyekeztek a betyárokat megfékezni.

Ujváry Zoltán

betyárkenyér: a 19. sz.-ban az Alföldön a pásztorok kenyérilletményét a gazdák mindig egy kenyérrel megpótolták, hogy adhassanak a jelentkező szegénylegényeknek, betyároknak s így azokat kielégítve, a rablástól visszatartsák. Ennek az emléke, hogy Békésben, Biharban a pásztornak sütött kenyeret helyenként még ma is betyárkenyérnek nevezik. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914).

Gunda Béla

betyármondák: a → történeti mondák egyik kiemelkedő csoportját képezik. A betyárok az európai folklór jellegzetes alakjai. Alakjukat a nép idealizálja, természetfeletti erővel, képességekkel ruházza fel. Legfőbb funkciójuk a társadalmi igazságtalanságok és a nemzeti elnyomás elleni küzdelem. Így a betyárköltészet egyik korai alakja, a 14. sz.-i Robin Hood is mint a nemzeti függetlenség harcosa jelenik meg a folklórban. A Balkánon, az újgörög, bolgár és szerb népköltészetben ugyancsak a betyárok törökök elleni felszabadító harca dominál. A román, szlovák, kárpátukrán és magyar folklórban a betyárok tevékenysége elsősorban a társadalmi igazságtalanságok megtorlására összpontosul. A betyármondák a mai magyar szóhagyományban fokozottan megtalálhatók. Szórványosan az egész magyar nyelvterületen ismeretesek, legsűrűbben ott hallhatók, ahol a betyárok valóban tevékenykedtek: az Alföldön, a Dunántúlon, a Mátra vidékén, a Tiszántúlon. A mondák hősei néhány generációval korábban jól ismert valóságos személyek voltak, így a róluk szóló lokális történetekben a valóságos események emlékei is fennmaradtak. Néhány évtized után azonban megindult a mondaképződés szabadabb folyamata, és az individuális betyártörténeteket felváltották az országszerte azonos mondatípusok. A magyar betyármondák legismertebb motívumai: amit a betyár elrabol az úrtól, a szegénynek adja. Megtorolja a szegényeket ért sérelmeket. A legelterjedtebb mondatípusok: a) a gazdag és a szegény asszony az erdőn keresztül a városba megy. A gazdag szidja a betyárt, a szegény védelmébe veszi. A betyár kihallgatja őket. A gazdag asszonnyal szöget (gombostűt) hozat és a száját beszögezi (talpába veri). Ez a mondatípus megtalálható az ukrán, szlovák és román folklórban is, b) A betyár megajándékozza a szegény menyasszonyt finom kelmével: egy rőf hossza fától fáig ér. c) Ellenségei megtévesztésére lovát fordítva patkoltatja meg és így menekül (Rákóczi Ferenc). A betyár rendkívüli képességei: hatalmas, emberfeletti testi erővel rendelkezik, varázsereje van, amelyet boszorkányoktól kapott (Jánosik). A → vasfű segítségével lepattan a bilincs a fogoly kezéről. Nem fogja a golyó, vagy csak bizonyos feltételek mellett sebezhető (a Tiszántúlon piros búzaszemmel lehet csak lelőni). Elrejtett erejéről (három szál hajában van) szeretője tud csupán, aki elárulja. A nemzeti elnyomás ellen küzdő betyárt nálunk → Rózsa Sándor személyesíti meg, aki részt vett az 1848-as szabadságharcban. A betyár népköltészet kezdete nálunk a 19. sz. első fele. A szlovák és román nyelvhatáron már korábban, a 18. sz.-ban elterjedtek a magyar lakosság körében Jánosik és Pintea Gligor alakjához fűződő betyármondák. A 19. sz. elejétől népszínművek, ponyvafüzetek népszerűsítik őket. (→ még: ballada, → betyárballada, → betyárdal, → kuruc mondák, → Angyal Bandi, → Bogár (Szabó) Imre, → Fábián Pista, → Geszti (Geszten) Jóska, → Juhász András, → Patkó Bandi, → Patkó István és János, → Savanyú Jóska, → Sobri Jóska, → Vidrócki Marci, → Zöld Marci) – Irod. Dömötör Sándor: A betyárromantika (Ethn., 1930); Melicherèik, Andrej: Janošikovskie tradicie na Slovensku (Bratislava, 1952); Domokos Sámuel: Az újgörög Kleftisz balladák és a román népballadák (Filológiai Közl., 1958); Béres András: Tiszántúli híres betyárok (Gyula, 1961); Bálint Sándor: Történetek a szegedi betyárvilágból (Szeged, 1961).

Dobos Ilona

betyáros: → tésztakása

betyárszeg: a kiskunsági, békési tanyák elején a falba vert kampós szeg. Ezen éjjel-nappal ott lógott a betyártarisznya s benne a rendes nagyságúnál kisebb, a cipónál nagyobb kenyér, a koros a megfelelő mennyiségű kolbásszal, szalonnával. Az éjjeli órákban az arrajáró betyár szótlanul magához vette az élelmet és továbbállt. Alávaló kapcabetyárnak tartották azt, aki a tarisznyát is magával vitte. – Irod. Nagy Czirok László: Budártüzek mellett (Bp., 1963).

Gunda Béla

beugrató → mondóka

beugrató mese: a hallgatók felbosszantására, nevetségessé tételére szolgáló → csalimese egyik válfaja. A magyarban számos fajtája van: a) Az egyik mesealak neve, „Hadd-el” vagy hasonló. A mesemondónak hamarjában nem jut eszébe a név: „Hogy is hívták a harmadik fiút?” „Hadd-el” – készségeskedik az egyik tájékozatlan hallgató. „No jó, hát akkor elhagyom” – mondja a mesemondó, s ezzel be is fejezi a mesét. b) Állatokról szóló mese, melyben többek között a szamár is szerepel, erről azonban a mesemondó látszólag megfeledkezik. Mikor az egyik hallgató felteszi a kérdést, hogy „Hát a szamár?” – gyorsan rávágja: „Az most szólalt meg”, s ezzel vége is a mesének. c) Aki leghamarabb megszólal, vagy aki kényszeríti a mesemondót, hogy meséljen, egye meg a sz ...t (vagy hasonló). d) Az egyik hallgatónak egy semmitmondó szót kell ismételni, s pórul jár. Pl. a mesemondó minden mondata után azt kell kérdeznie, hogy „hogy?” „Egy emelet. – Hogy? – Két emelet. – Hogy? – Tíz emelet. – Hogy? – Ott volt egy ember. – Hogy? – Pofonvágtam. – Hogy? – Így la!” (→ felelgetős mese). Ezeket a mesemondó és egy hallgató között folyó tréfás párbeszédeket sem magyar, sem nemzetközi vonatkozásban nem ismerjük eléggé, valószínűleg „illetlen” voltuk miatt (AaTh 2200; BN 1962H*; MNK 2205–2212*) – Irod. Taylor, Archer: Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens, II. 3.); Kovács Ágnes: A magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoport Adattárában).

Kovács Ágnes

bevarrott ujjú ing: a férfi- és női → ingek egyik szabástípusa, melynél az ing két ujját törzsének felső részébe varrják be. Két fő típusa ismert: egy igen régies „keleti” és két „nyugati” forma, amelyek közül az egyik európai-középkori. A keleti típus csak derékszögű darabokból áll, jellegzetessége a derekát képező függőleges vászonszél, amely a vállaknál egyenesen és elvágatlanul fordul. Ezt felül a vállba bevarrott ujjak szélesítik, oldalt pedig az ujjak alatti oldaltoldás. Ujjai borjúszájúak, azaz alul-felül egyforma bőségűek. A hónalj alatt néha → pálha könnyítette meg a karok mozgását. Ami e forma földrajzi elterjedését illeti, É-Afrikától és K-Európától egészen a kínai Turkesztánig ismert mind a felső-, mind az alsóruhákon. Feltehető, hogy a magyarságnál is igen régi hagyományú. Azonban legrégibb ismert magyar előfordulása hódoltság kori. Ilyen volt a Vezekénynél 1652-ben elesett Rákóczy László, majd II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek a 17–18. sz. fordulóján készült inge is. A bevarrott ujjú ingek régi példányai hosszúak térd körülig értek, de a 18–19. sz. fordulójáról olyan rövid ingek is ismertek, amelyek a derék jó részét szabadon hagyták. E típus régi paraszti darabjai gallér, kézelő és pálha nélküliek. A nyakban és a csuklónál, vagy sehogyan sem csukódtak, esetleg madzaggal kötődtek. A napjainkig elérhető magyar néprajzi anyagban ez a „keleti” típusú ing derékig érő vagy annál is rövidebb és a férfiviselet darabja. – A másik fajta bevarrott ujjú ing ugyancsak régies, középkori forma, de nyugat felől érte el a magyarságot. Ennek a derekát is függőleges vászonszél jellemzi, amely a vállaknál elvágatlanul, varrás nélkül fordul. Ám az ing szélesítését célzó kétoldali toldása az ing egész hosszúságát kíséri és lefelé gyakran szélesedik. Az ujjakat felül ebbe a szélesítő sávba varrták be. – A második nyugati típusú ingszabás már sokkal újabb. Anyaga gyakrabban a házinál szélesebb gyári vászon, válla rézsútosan vágott, varrott és erősítés céljából vállfoltos. Visszahajtós gallérja van, és karöltője kerekített. A széles gyári vászon miatt az ujj megbővült és lobogóssá vált, azonban a városi viselet hatására és napjainkhoz közeledve megszűkült és → kézelőssé vált. Az ingmellet gyakran díszítették szegőkkel (→ mizlivel), a gallért hímzéssel. Az elöl levő hasíték alsó végén gyakran keskeny keresztpánt van, amely az itt levő ráncolást rögzíti. – Irod. Palotay Gertrúd: A magyarországi női ingek egy szabástípusa (Népr. Ért., 1931); Höllrigl József: Régi magyar ruhák (Bp., 1938); Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Veleva, M.–Lepavcova, Evg.: Blgarski narodi nosni (Sofia, 1960); Klickova, V.: Les costumes nationaux en Macédonie (Skopje, 1963); T. Knotik Márta: A Dél-alföldi bevarrott ujjú női ingek (Móra F. Múz. Évkve, 1968, Szeged, 1968).

Bevarrott ujjú női ing (Réde, Veszprém m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Bevarrott ujjú női ing (Hugyag, Nógád m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Bevarrott ujjú női ing (Hugyag, Nógrád m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Bevarrott ujjú női ing (Szokolya, Nógrád m., 20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Bevarrott ujjú női ing (Mezőség, 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Bevarrott ujjú férfiing (Palócföld, 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

beverés, csillagozás, poncolás, kerámiánál pecsétbenyomás, tésztánál bélyegzés: gyakori díszítésmód, mely fém ütővas, ill. verőtő, továbbá fa pecsétfő (cifrázófa), esetleg pecsétlőhenger segítségével készül, fán, fémen, cserépen, bőrön, tésztán alkalmazva. A beverés igen régi díszítésmód, fellépése a fémszerszámok alkalmazásával hozható összefüggésbe. A középkorra már minden, később a népművészetből ismert alkalmazásmódja kimutatható. – 1. A famunkánál a beverés leginkább csillag formájú elemekből áll, innen származik a csillagozás, ill. az ütővasra a csillagozó elnevezés. Ábrázolhat az ütő egyéb alakzatokat is, pl. félhold, kör, lóhere. Valószínűleg a késsel való szurkálás mechanizálására alakult ki az apró szögekkel ellátott szögecselő. A magyar faragásokon más díszítmények között a beverés általában térkitöltő szerepű, így pl. a → dunántúli bútornál a széktámlákon gyakori a teljes háttér beborítása apró csillagokkal. A bevert elemek ritkábban alkotnak önálló, ill. az egyéb faragást kiegészítő mintát. – 2. Cserépedényen a bepecsételést alkalmazhatják közvetlenül az edény felületére, elszórtan vagy ismétlődve, szalagszerű mintát alkotva. Gyakori az edény falát díszítő gomboknak csillag ábrájú pecséttel való felerősítése is. – 3. Fémen (→ fémmunka). – 4. Bőrön (→ bőrtarisznya). – 5. Tésztán a bélyegzett dísz a magyaroknál rendkívül ritka. Alkalmazzák a kézdivásárhelyi mézespogácsások, akik a kör vagy halformára kiszaggatott tésztára fabélyegzővel virágmintát nyomnak. – Irod. Kiss Lajos: Díszített jármok Szabolcs vármegyében (Népr. Ért., 1937); Kós Károly: Erdélyi adatok a pogácsa készítéséhez (Népr. Közl., 1959); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

Széktámla domború faragással, a hátteret bevert csillagok alkotják (Nyugat-Dunántúl, 1835) Bp. Néprajzi Múzeum

Bevert csillagokkal és faragott sormintával díszített gyalu (19. sz. első fele, Dél-Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum

Mélyített faragással és bevert csillagokkal díszített széktámla (1840. Kapuvár, Győr-Sopron m.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

Bezerédy Imre: → kuruc mondák

bezgetés: → szénacsinálás

Bibó István (Kecskemét, 1877–Szeged, 1935): etnológus, filozófus. A bp.-i tudományegy.-en 1909-ben doktorált, 1910-től a Vallás- és Közoktatási Min. munkatársa. 1920-ban a Múzeumok és Könyvtárak Orsz. Felügyelőségének megszervezését végezte. 1922–1924 között az iskolán kívüli népművelés országos felügyelője. 1924-ben a szegedi egy.-i könyvtár ig.-jává nevezték ki. Néplélektani, történeti-etnológiai munkássága hatással volt a kortárs néprajzi kutatásra. – A → Népünk és Nyelvünk Szegeden megjelent folyóirat alapító szerk.-je volt, szerk. a Néprajzi Társaság Társadalomtudomány c. folyóiratát 1921–1924 között. Nagy szerepe volt abban, hogy a szegedi egy.-i ifjúság körében egészséges szellemi erjedés indult meg. – F. m. A primitív ember világa (Szeged, 1927); Földrajzi szempontok a magyar lélek egyéniségének megítélésében (Szeged, 1930); Nomád népek lángelméi: Árpád, Géza és Sarolt (Szeged, 1932, 1933). – Irod. Ortutay Gyula: B. I. (Népünk és Nyelvünk, 1935); Szombatfalvy György: B. I. (Társadalomtudomány, 1935).

Filep Antal

bíbor: 1. tekerődző bíbor, a legfinomabb erősen sodrott fonalból szőtt, áttetsző → fodorvászonból készült, mintegy másfél arasz széles és mintegy másfél méter hosszú fátyolkendő, melyet a még gyermektelen fiatalasszony ezüsttűkkel erősített a főkötőjére, majd oldalt aláeresztve és az álla alatt elhúzva kétszer, háromszor nyaka körül tekert, és színes selyemmel vagy fémszálas hímzéssel díszített végét, a bíborvéget, a mellére tűzte (Sárköz). Párhuzamai a kalotaszegi, távolabb az ormánsági, somogyi, közép- és Ny-dunántúli kendőviseletben találhatók. Múlt századi ábrázolások tanúskodnak többek közt Esztergom és Komárom megyei használatáról is. – 2. finomabb fodorvászon (lat. byssus), a tekerődző bíbor anyaga. (→ még: sárközi szőttesek)

„Tekerőztetés”: a „bíbor”-t feltekerik a fiatal asszony fejére (Szeremle, Bács-Kiskun m., 1930-as évek)

Andrásfalvy Bertalan

bicke, vasas horgas: a → hajóvontatásban használt kb. 2 m hosszú, vasalt végű, vashoroggal ellátott erős dorong, amelyet a hajó kikötésekor és egyéb manőverezésekor használtak. Egy ember a hajó bakjára kötött hosszú kötéllel csónakkal kiszállt a partra, a bicket a talajba szúrta kissé ferdén, és a kötélnél fogva megállította a hajót, vagy veszedelmes szirteknél, sarkoknál, sarkantyúknál a hajót a kötélen rajzoltatta, azaz körben futtatta, nehogy az az ellenkező partnak vágódjék. Ugyanezt az eszközt használták a → tutajok megállításakor, ill. kikötésekor is.

Vasas bicke (kb. 1,5 m) rajta kötél tolnai csattal

K. Kovács László

bigézés: ütőfával röptető csoportos → sportjáték. Pontszerző versenyjáték. Nagy elterjedettségére vall sokféle elnevezése passzív → játékeszközéről (bige, pige, pike, brige, brincka, peca, pilincka, pilincke, dólé), egy 10–12 cm hosszú, 2–3 cm átmérőjű keményfa pecekről, amelyet mindkét végén meghegyeztek. Ütője (aktív játékeszköze) a kánfa, kámpa, kámba, verő, kampaverő, bigeütő, bigefa, levater, levatta, egy 60–70 cm hosszú léc vagy husáng. A játékosok igyekeznek a földön fekvő bigét hegyre ütéssel felütni, majd a levegőben elütni. Lépésben számolják, hogy ki tudja messzebbre röpíteni. A bigéző igyekszik egymás után minél többször játékban maradni, ezért a felütött bigét oldalütéssel el kell találnia, különben „lesül”, át kell adnia az ütést társának. Az ütő játékost pöcköléssel jelölik ki. A bigézést megkezdő játékos egy kis földbe ásott lyukra fekteti a bigét, majd ütőbotjával a lyukból kipöcköli, utána botját maga mellé fekteti. Ha ellenfele elkapta röptében a bigét, vagy a lefektetett ütőfát a bige ráhajintásával eltalálta, ő lesz az első ütő. A játéknak több változata van (bigézés lyukra, körre). A nyerő pontok beszorozhatók, ha az ütő játékos a levegőben ütögetéssel többször megtáncoltatja, majd ezután üti el a bigét. Van olyan változat is, hogy megegyezés szerint minden ütő háromszor üthet. Ezt latin szavakkal is kifejezik: „szemel, hisz, ter”. – Irod. Gönczi Ferenc: Somogyi gyermekjátékok (Kaposvár, 1949); Hajdu Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Bige (Alföld)

Bigézés (1952. Hajdúhadház, Hajdú-Bihar m.)

Lányi Árpád

bihaj, bihal: → bivaly

Bihar, Biharország: jellegzetes hegyaljai és hegyvidéki táj a → Tiszántúl keleti peremén, ill. az → Alföldet → Erdélytől elválasztó sávban a Berettyó, a Sebes- és Fekete-Körös völgyében. Síksági tájai és folyóvölgyei a honfoglalás óta magyarokkal benépesült vidékek. A 11–12. sz. fordulóján Telegd és Élesd környékén → székelyek laktak, akik később Erdélyben települtek le. A Biharország elnevezés valószínűleg az Árpád-kori „kisebbik királyság”, a dukátus intézményének emléke. Kezdetben a Bihar községben, maradványaiban ma is látható földvár volt a vidék központja, szerepét azonban hamarosan átvette a közeli Nagyvárad, és szerencsés fekvése, földrajzi vonzóereje folytán önálló közigazgatási egységgé, vármegyévé szervezte Bihart. A település az Alföld és a hegyvidék találkozásának vásárvonalán fekszik, ott, ahol a Sebes-Körös völgyén az Erdélybe vivő fontos, régi közlekedési út metszi azt. A város a kora Árpád-kortól a Tiszántúl legjelentősebb világi és egyházi központja volt. Jelentőségét 1660 után, a török uralom alatt vesztette el, és csak a 19. sz.-ban éledt föl ismét. Nagyvárad körül mintegy 30–35 km-re kisebb táji központok helyezkednek el, amelyek a 18–19. sz.-ban fontos szerepet játszottak Bihar életében, közvetítő és átmenő állomásai voltak a megyeszékhely felé irányuló forgalomnak: Élesd, Margitta, Székelyhíd, Nagyléta, Berettyóújfalu, Nagyszalonta, Tenke. Csupán a Fekete-Körös felső medencéjében fekvő Belényes esik ki ebből a körből. Jelentős táji háttere lévén, viszonylag önálló központ, amely azonban jól járható hágó hiányában nem fejleszthetett önálló közigazgatási egységet. A bihari táj és a vármegye ezeknek az alközpontoknak az összefogó-szervező erejére támaszkodott. A magyar történelem folyamán a közigazgatási határok elsősorban Nagyvárad kisugárzó hatásához és jelentőségéhez igazodtak. A 13. sz.-ban szakadt el Bihartól a Sebes-Körös felső, az Erdélyi-medencébe eső völgye (→ Kalotaszeg) és a megalakuló Kolozs megyéhez csatlakozott. Jelentős változás volt az 1876. évi, amikor a századok óta külön fejlődő Debrecent elszakítva Bihartól a megszűnő Hajdúkerülettel (→ Hajdúság) új megyévé szervezték. Bihar rendkívül változatos, földrajzilag és a népi kultúra szempontjából tagolt táj. Hármas tengelyét a Berettyó mente, a Sebes-Körös völgye (→ Rézalja) és a → Fekete-Körös völgye alkotják. A folyók összeömlése táján terül el a → Sárrét. Északon a Berettyó és az Ér zárja közre az → Érmellék lankáit. Jellegzetes kistája Nagyvárad közelében a → Hegyköz és a Királyhágó előterében az egykor szabadalmas → Báródság. Délen Nagyvárad és Nagyszalonta között a → Mezőség feszik. Bihar magyar népe a török hódoltság idején, de különösen Nagyvárad eleste után sokat szenvedett, részben elpusztult, ill. elmenekült. Az időközben hajdúszabadságot nyert alföldi helységeinek egy része a → Nyírségben és Szatmárban talált ideiglenes menedéket. A Sárrét környéki falvak a lápba, a hegyvidékiek az erdőkbe húzódtak. Várad lakosságának jelentős hányada Tordára és Désre települt. A 18. sz.-ban az újranépesítésben jórészt az elmenekültek leszármazottai és más tiszántúli ref. magyarok vettek részt. Jelentős teret nyertek a románok is, akik a magas hegyvidékeken, az Erdéllyel határos havasokban már a 13. sz.-ban megjelentek, de a síksági területekre nagyobb tömegekben csak a 17–18. sz.-ban költöztek le. A 18. sz.-ban Nagyvárad környékére és a Réz-hegység fennsíkjára néhány szlovák községet is telepítettek, amelyek azonban nem befolyásolták jelentősen Bihar néprajzi képének alakulását. Ma Bihar nagyobbik, elsősorban hegyvidéki része Romániához, alföldi területei Mo. két megyéjéhez (Hajdú-Bihar, Békés) tartoznak. – Irod. Györffy István: A feketekörösvölgyi magyarság települése (Földr. Közl., 1913); Györffy István: Délbihar népesedési és nemzetiségi viszonyai negyedfélszáz év óta (Földr. Közl., 1915); Viski Károly: Arany népe (Nagyvárad, 1919); Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt (Bp., 1940); Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Szabó Pál: Szülőföldem, Biharország (Bp., é.n.).

Kósa László

bihari cifraszűr: készítésének ősi fészke Nagyvárad volt. A váradi szűrszabók céhlevelüket 1614-ben mutatták be megerősítés végett Bethlen Gábornak. Az eredetileg nagyon régies, tiszta derékszögű darabokból álló bihari cifraszűr szabásába újabb elemek is keveredtek. Így az összes többi magyar → szűrtől eltérően a válla rézsútosan szabott és összevarrott. Felül már rézsútosan szabott, négyszögű gallérja két alsó végén egy-egy csücskő van. E galléron kívül a bihari cifraszűrnek még kis – kisnyaknak nevezett – álló gallérja van. A bihari cifraszűr elöl, a mellen összeér, toldott eleje trapezoid alakú. Elöl fent csatos szíjjal vagy → összeakasztóval csukódik, → hátravetőt is készítettek hozzá. Ujja alul és a hátulja néha felhasított, s a felhasítást gombkötő készítette gombokkal csukták össze. Az ujjvégeknek és az aljának kirojtosodását megelőzendő, szabáskor az ujj kéz felőli végére ép, ill. szövött szél jutott. Aljára ugyanilyen sávból aljtoldást tettek. A toldás vonalát színes posztó borítással fedték. Ujján, elején és gallérján színes posztó szegés futott körül. Díszítése a régebbi darabokon ezenkívül igen aprólékosan varrott szegfű- és rozmaringleveles hímzés, valamint színes posztó „csipke”. A virágkompozíciók neve bokorvirág, ez a galléron virágkosárból nő ki. A korábban túlnyomórészt vörös hímzést idővel sötétebb, fekete váltotta fel. – A bihari cifraszűr másik – újabb – típusa a → rátétes szűr, amelyet a szűrszabó posztó virágosnak, posztó metszett virágosnak nevez. Divatja 1870 táján, a varrógép elterjedésével kezdődött. A kézi hímzés helyett alkalmazott és géppel levarrott rátéttel a régi hímzett ornamentikát dolgozták át posztóba. Így a rátétnek is fő motívuma a szegfű. Ez a szűr a múlt század végén Kolozsvár felé terjedt el. Az applikáció színe túlnyomórészt a fekete. A varrógép hatására a szűr szegései egyre szélesebbek lettek. A bihari cifraszűr díszítési módja még a színes posztóval való csipkézés (→ cigula). Ezeket több rétegben helyezték egymásra, s a közepükön haladó varrást sodrás takarta. A szegést is, a borítást is többnyire vörös cérnából, varrógépen tűzéssel díszítették. Szokásos díszítőelem volt a csipkéket befejező bojt vagy galambkosárnak nevezett horgolt kis korong alkalmazása. (→ még: cifraszűr) – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Palotay Gertrúd: Szűrhímzés-öltésmódok (Népr. Ért., 1930).

Bihari cifraszűr elejének rajza.

Bihari cifraszűr hátának rajza

Bihari cifraszűr (századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

Bihari Hegyköz: → Hegyköz

Bihari Mezőség: → Mezőség

bika: 1. → szarvasmarha – 2. a moldvai csángók → hejgetéséhez – újévi köszöntéséhez – használt hangszer. Juhbőr membránnal bevont szájú, vödörnagyságú fa- vagy fémedény (újabban nagyobb konzervdoboz is). A membrán közepéhez lófarokszőr-nyalábot erősítenek, ezt nedves ujjak közé fogják, s az ujjakat rajta végighúzva, brummogó hang keletkezik. – Irod. Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).

Sárosi Bálint

bikahajsz: → pünkösdi királyság

bikkfagatya: → gatya

bikkfaing: → ing

bikla: → kebél

bilaterális leszármazás, kétoldali leszármazás: olyan rend, amelyben a leszármazást mindkét ágon, az apa és az anya oldalán egyaránt számon tartják. A magyar nyelvterületen a rokonsághoz való viszony bilaterális, vagyis az apa és az anya rokonságát egyaránt számon tartják, rokonnak mondják. (→ még: rokonság) – Irod. Bodrogi Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962).

Morvay Judit

bilétes bál: a megrendezett zártkörű → táncalkalmak egyik változata (ÉK-Mo., Szabolcs-Szatmár m.), amelyen csak meghívóval lehetett megjelenni. A nyomtatott meghívóval a múlt század második felében polgári hatásra kezdett megismerkedni a falusi lakosság, főleg azokon a vidékeken, ahol már → tánciskola is működött. A bilétes bálnak rendező bizottsága (→ bálgazda, zenebíró) volt és a táncok rendjében itt már az újabb divattáncok is (→ túrtáncok) szerepeltek. – Irod. Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Martin György–Pesovár Ernő: A Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményei és módszertani tapasztalatai (Ethn., 1958).

Pesovár Ferenc

billegháló: → villing(háló)

billenőcsapda: a kétkarú emelő elvén működő, tengelyen mozgó keskeny deszkalap, amelynek a felső végére csalétket tesznek. A csalétek után kúszó egér, patkány súlya alatt a deszkalapocska s az állat a billenőcsapda alá helyezett vizes edénybe esik vagy egy ládaformájú zárt térben fogva marad. A billenőcsapdának több azonos elvű variánsa van. A billenőcsapdák a palócoknál, a Dunántúlon és az Alföldön használatosak. Gyakran a → vermek tetejét is billenőtetővel fedik be. A ládaformájú billenőcsapdák a szlovákoknál, lengyeleknél, osztrákoknál is elterjedtek és ház körüli rágcsálók fogására használatosak. – Irod. Seweryn, T.: £owiectwe ludowe Polsce. Lud S³owiañski (II., Kraków, 1932); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Vajkai Aurél: Adatok a Bakony gyűjtögető és vadfogó életmódjához (Vasi Szle, 1938).

Billenőcsapda (Debrecen)

Gunda Béla

billenős palóka: → palóka

billog: → bélyeg

Binder Jenő (Sümeg, 1856–Bp., 1933): irodalomtörténész, néprajzi író. Tanulmányait a bp.-i egy.-en végezte. Brassóban és Bp.-en reáliskolai tanár volt. Összehasonlító mesevizsgálatokat végzett, a néphit és a népszokás jelenségeivel is foglalkozott. Módszeresen ismertette a külföldi szakirodalom folklóreredményeit. – F. m. Polyphemos a népmesékben (Ethn., 1912).

Diószegi Vilmos

binkó: → pásztorbot

biracs: → csíramálé

birka: → juh

birkafogó bot: → juhászkampó

birkanyírás: → juhnyírás

birkás: a Ny-európai eredetű juhfajták pásztora a 18–19. sz.-ban, ellentétben a régi magyar fajták őrzőjével, a → juhásszal. A többnyire idegen (német, cseh, morva) származású birkások főként a dunántúli uradalmak szolgálatában álltak, amelyek az értékesebb gyapjút adó nyugati juhfajtákat (pl. merinó) az 1760-as évektől kezdődően Mo.-on meghonosították. A birka szó egy morva juhfajta neveként már a 15. sz. közepén ismert volt nyelvünkben. A birkások több munkaeszközt (→ juhászkampó) és eljárást meghonosítottak a magyar juhászatban. Helyenként → juhászcéhbe tömörültek. A 19. sz.-ban az Alföldre és a Felföldre is kerültek át birkások, s a század végére beolvadtak a magyar juhászságba. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Éber Ernő: A magyar állattenyésztés fejlődése (Bp., 1961).

Paládi-Kovács Attila

birkaszín: → hodály

bíró: 1. A néphagyományban a bíró fogalom és kifejezés kettős értelemben szerepel: egyrészt a helységnek azt az elöljáróját értik rajta, aki katonának küldte őket s intézkedéseivel kiszolgálta az urakat, másrészt, aki vitás ügyekben megvesztegethető és a szegény nép hátrányára, kárára dönt. A bírónak a folklórban jelentkező kedvezőtlen megítélésére néhány példa:

Állj meg, bíró, kutya bíró, Kerülj a kezembe! Te tettél be, te tettél be Katonaéletbe.

Jön az ëkzsékváló biró. Nëm várja, hogy sok a síró; Szekérre rakta gunyámat, Utolsó vika buzámat.

Ha a főbíró háborgat, Lopok neki egypár lovat, Beállítom udvarára, Még meg is hí vacsórára.

A bagoly is biró a maga barlangjában. Az ajándék megvakítja a bírót. Adj a bírónak aranyat, tied az igazság.

2. Kolozsvár környékén régen pallér. A község (falu), város általános igazgatását szervező, irányító és felügyelő, elsőfokú bíráskodást gyakorló tisztségviselője, aki egyúttal a helység vezető jogi testületének (tanács, elöljáróság stb.) a feje is. – 3. a község (falu), város szakigazgatásába tartozó részfeladatért felelős tisztségviselő vagy az ilyen tevékenységre felügyelő személy (→ borbíró, → cigánybíró, → erdőbíró, → fabíró, → halászbíró, → hegymester, → koldusbíró, → korombíró, → malombíró, → pusztabíró, → székbíró, → templombíró, → vásárbíróság). – 4. a vármegye keretében működött bíróságoknál a feudális időszakban fontos szerepet játszott mint bírótárs a szolgabíró, a táblabíró. – A bíráskodásnak a közigazgatástól történt elválasztása után jelentős vívmánynak tekintették a bírói függetlenség kimondását. Ennek lényege az volt, hogy a bíró csak a törvénynek és a szokásnak volt alávetve, a törvényben (1869:4. tc.) meghatározott eseteken és módokon kívül hivatalából nem volt elmozdítható, saját akaratán kívül nem volt szabad előléptetni vagy áthelyezni. A polgári kornak ez a bíróideálja azonban nem tükröződik népünk folklórjában. A bíró szó az ismeretlen eredetű, de a honfoglalás előtt már használt bír igéből képzett melléknévi igenév; ősi jelentése „hatalommal bíró” vagy „hatalmat gyakorló” lehetett. A környező népek egy része (román, szláv, albán stb.) átvette, sőt belekerült a hazai latin szókincsbe és a hódoltság korabeli hazai oszmán-török nyelv szavai közé is. – A „falusi bírói tisztség egyidős magával a faluval” (Szabó István), de a feudalizmus idejében már sok tekintetben rányomta bélyegét az a magánjogi viszony, amely a földesúr és a falu lakói között fennállott. A bíró a földesúr érdekeinek képviseletét látta el, akinek kényelmesebb volt a falu viszonylatában egy emberrel kapcsolatban állni (régi nevei: folnagy, falunagy, villicus, falusi bíró stb.) és általa végrehajtani rendelkezéseit. Hatalma a bíráskodásra is olyan mértékben állt fenn, ahogy a földesúr azt megengedte (átruházott hatalom); ezt a jogkört is eleinte a családfőkkel, esetleg a nép véneivel, később pedig az esküdtekkel, általában az egész → faluközösséggel együtt gyakorolta. Ez volt a falu széke (→ bírói szék) vagy falu füstje (a füst szó értelme még nem tisztázott, egyes feltevések szerint az első települések központjában őrzött tűztől származik, ahol a szakrális, az igazságszolgáltatási és igazgatási funkciók végbementek). Szinte már a korai időkben az egyház és az állam is a bírót használta fel az adók és szolgáltatások behajtásának megszervezésére és végrehajtására. A városok közül a földesúri mezővárosokban a bírói hatalom közel ugyanúgy fejlődött, mint a falvakban. A királyi szabadságlevéllel megajándékozott vagy telepített városok az önkormányzatnak már magasabb fokát érhették el, ami a szabad tisztviselőválasztásban, a bíráskodás és egyházszervezés szabadságában, a feudális nagyuraktól való viszonylagos függetlenségben nyilvánult meg. Szervezetének élén a már választott bíró állt, aki 4–12 esküdt polgárral együtt alkotta a tanácsot. A 18. sz.-tól a bírót a külső tanács választotta egy, esetleg 2–3 évre. Néhány német ajkú városunkban a tanács feje nem a bíró, hanem a polgármester volt. A 16. sz.-tól sok városban a bíró mellett a gazdasági ügyeket rendszerint a polgármester, a városrendészetieket pedig a → kapitány végezte: A bíráskodásnak a közigazgatástól való elválasztása után a kis- és nagyközségek feje továbbra is a községi maradt, de mellette az adminisztrációt a jegyző vezette, aki sokszor a község tényleges vezetőjévé is vált. A régi mezőváros utódjaként szereplő rendezett tanácsú városnak és a szabad királyi város utódjának, a törvényhatósági jogú városnak az élére a polgármester került differenciált szaktisztviselő gárdával. E helyeken 1877 után a kisebb polgári, kereskedelmi vitás ügyek, mezei kártételek elbírálására községi bírót alkalmaztak. – Bíróvá tétel: A falusi és a mezővárosi önkormányzat fejlődésének különböző fokain a bíró eleinte a földesúr gazdatisztje, majd a földesúr vagy gazdatisztje által kijelölt falubeli, végül a lakosság által megbízott vagy megválasztott személy volt. A fejlődés időben sem egyenletes: a kinevezés és választás váltakozva éppen úgy előfordul a 14. sz.-ban, mint a 18. sz.-ban sok helyen olyan motivációval, hogy a földesúr több személyt jelölt ki (szükség szerint a különböző nemzetiségek vagy vallások képviselőiből), vagy a választást utólag erősítette meg. A kinevezés a földesúri magánhatalom, a választás azonban már a lakosság önkormányzata erősödésének, tehát közjogi tevékenység jeleként értékelhető. Különösen a 18. sz.-tól figyelhető meg, hogy az államhatalom egyre szélesebb körben avatkozott be a földesúri magánhatalom gyakorlásának ellenőrzésébe. Az 1767. évi egységes urbárium a kijelölés és a választás ötvözetét mutatja: a földesúr kijelölt három személyt, és a lakosság ezek közül választhatott bírót. De ez még nem eredményezett teljes önigazgatást, hanem azt jelentette, hogy a bíró felelőssége csökkent a földesúr és növekedett az állam viszonylatában: a két hatalom küzdelmében pedig elsikkadt az önkormányzat, csökkent a bírói hatalom. A földesúri hatalom megszűnte után (1848) a város aránylag önállóan, a község azonban a főszolgabíró által kijelölt személyek közül választhatta meg a bírót, funkcióit pedig egyre inkább a vagyonos rétegek sajátították ki maguknak. Háborús időkben nem szívesen vállalkoztak a bírói tiszt betöltésére, ezért az arányos érdekeltségen alapuló, a faluközösségnek megfelelő tisztségviselési kötelezettség rendszerei érvényesültek. A telkes jobbágyok – sőt néhol a zsellérek is – sorrend szerint („szeriben”) viselték a bírói tisztséget („sorra jár, mint a falusi bíróság”); a beltelki ház sorrendje vagy egyéb körülmény volt ilyen téren az irányadó. Teljes évre se vállalták ilyenkor a bíróságot: féléves, havi, sőt hetes rendszerek is váltogatták egymást a vármegye tiltakozásai ellenére. A szabad királyi városokban és ahol választás lehetséges volt, a bíró iránt fontos személyi követelményeket támasztottak. Ilyenek voltak a vagyonosság, a közügyekben való jártasság, az erkölcsösség, az igazságszeretet stb.; szakképzettséget nem kívántak meg. „Legyen megfélemlíthetetlen – mondja ki pl. Besztercebánya 1577. évi statutuma –, mert ez az alapja az igazságnak; ne ismerjen haragot, gyűlöletet, irigységet.” A választást rendszerint Szent György napján (ápr. 24.) tartották, de később – főleg a porciók elszámolása miatt – a 18. sz. végétől a katonai évvel hozták összhangba, tehát nov. 1-én került rá sor. Nem egy helyen a földesúr a választást szept. 1-re, máshol dec. végére rendelte; olyan helyről is tudunk, ahol a helység szentjének napján (pl. Endrődön Szent Imre napján) ült össze a választó testület. – A bíróválasztás mindenütt nagy ünnepélyességek között folyt le, az ilyen irányú szokásokat azonban még alig ismerjük. A megválasztott bírónak a régi bíró átadta funkciója jelvényeit: a bírói pálcát (botot), a zöld ágat (pl. Budán); a régi bíró sok helyen a kalapját letette a hivatal asztalára, vagy az új bíró eskütétele alkalmával a templom oltárának a zsámolyára, amivel jelképezte a hivataltól való visszalépését; a kalapot az új bíró vette fel. Átadásra kerültek a pecsét, a kulcsok és az iratos láda, a bírói szék, nagyobb helyen a város kapujának a kulcsai is. Az új bíró házához a beiktatás napján ünnepélyesen átvitték a közhatalom jelvényét, a → kalodát is. Az új bírónak esküt kellett tennie (beesketés), amit régen templomban tettek le, a 19. sz. eleje óta a vármegye megbízottja vette ki az esküt. Az eskütétel nyilvánosságához sok helyen hozzá tartozott az érvényes jogszabályok felolvasása a lakosság előtt. – A bírói hatáskör általában három csoportra osztható: igazgatási, igazságszolgáltatási és gazdasági jellegűre, valamint a közösség képviseletére. Ezeket törvények, vármegyei és földesúri határozatok állapították meg és nagy vonásokban belefoglalták az eskü szövegébe. A gyulai uradalomhoz tartozó falvak bíráinak esküje a 18–19. sz. fordulóján hatáskörükre nézve a következőket tartalmazta: „ ... a Köz jót elő mozdítani, a’ panaszolkodó ügyes bajos Személlyeknek, a’ mennyiben rajtam áll, minden Személy választás, kedvezés, vagy részre hajlás nélkül igazságot Szolgáltatok, a’ Köz terheket a’ Lakosok Között arányosan osztom fel; a’ Helységnek jövedelmeit nem fogyasztom, hanem inkább szaporíttani igyekezem, azokra Szemessen vigyázok, és annak idején arról mind magam hűségesen számot adok, mind pedig az alattam valóktól hűségesen Számot vészek.” Írott szabályok alig-alig kötötték meg a bíró kezét, a helyi szokások voltak az irányadók. Néhol a földesurak (pl. Gyulára nézve 1792-ben) vagy a városok (pl. 1548-ban Máramarossziget város), vagy a vármegyék adtak ki rendtartásokat, vagy kifogás formájában határoztak meg eljárási szabályokat. (→ még: faluszervezet) – Irod. Szendrey Ákos: A közigazgatás népi szervei (Magy. Nyelv, 1929); Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Bp., 1946); Horváth Pál: A középkori falusi földközösségek jogtörténeti vonatkozásai (Bp., 1960); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961); Maday Pál: Falusi tisztségviselők hivatali esküje a gyulai uradalomban (Szeged, 1963); Eperjessy Kálmán: A magyar falu története (Bp., 1966); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969); Imreh István: A rendtartó székely falu. Faluközösségi határozatok a feudalizmus utolsó évszázadából (Bukarest, 1978).

Bírópálca (ezüstözött réz) fejének rajza: Ádám és Éva a paradicsomi almafa alatt (18. sz. vége, Dunapataj, Bács-Kiskun m.) Készítőhely: Baja

Község ládája (19. sz. első fele, Pusztafalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Tárkány Szücs Ernő

Bíró Friderika (Bp., 1943–): néprajzkutató, muzeológus, a Szentendrei Szabadtéri Múz. munkatársa. Egyetemi tanulmányait az ELTE bölcsészkarán végezte, 1972-ben ugyanitt szerzett bölcsészdoktori címet. Népi építészettel és lakáskultúrával foglalkozik. – F. m. Az Őrség ház- és lakáskultúrája (Szombathely, 1975).

Bíró Lajos (Tasnád, 1856–Bp., 1931): zoológus, néprajzi gyűjtő. 1896–1901 között Új-Guineának akkor német fennhatóság alatt álló részén (Berlinhafen, Astrolabe-öböl, Huon-öböl), Új-Írország és a Vitu- (Franciao.) szigeteken végzett természettudományi és néprajzi gyűjtőmunkát az MNM számára. Példaszerű pontossággal adatolt gyűjteményei forrásértékűek Új-Guinea és a Bismarck-szigetcsoport etnográfiai megismerése számára. – Irod. Jankó János: B. L. német-új-guineai (berlinhafeni) néprajzi gyűjtéseinek leíró jegyzéke (Az MNM Népr. Gyűjt.; I. Bp., 1899); Semayer Vilibáld: B. L. német-új-guineai (Astrolabe-öböl) néprajzi gyűjtéseinek leíró jegyzéke (Az MNM Népr. Gyűjt., III., Bp., 1901); Bodrogi Tibor: B. L. (1856–1931) (Ethn., 1951); Petur László: Egyszemélyes expedíció (regényes életrajz, Bp., 1963).

Bíró Lajos

Bodrogi Tibor

bírócsúfoló: tréfás → csúfoló dalainknak abba a nagy csoportjába tartozik, amely a falusi hatalmasságokat, tisztségviselőket (a bírót és családját, a rektort, a kántort és a papot) pellengérezi ki (→ még: valláscsúfoló). A csúfolás indítéka az, hogy a hatalommal bírók személye és viselt dolgai ellentmondanak hivatali tisztségük, hivatásuk komoly, felelősségteljes voltának. Bírócsúfoló népdalaink országszerte ismertek, két-három ötletet variálnak. Legnépszerűbb a

Megdöglátt a bíró lova, Megnyúzta a bíró maga

kezdetű és a bíró dicstelen halálát megéneklő dal:

Úgy megütték a bírót, Egy nagy tökkel, hogy meghótt! Harmadnapos macskája, Bömbölve jár utána... stb.

E csúfoló sorok legkorábbi variánsa a 17. sz.-i Vásárhelyi daloskönyv egyik vegyes tartalmú tréfás csúfolójában található meg. (Lásd: RMKT/3 120 sz. 10 vsz.) Bírócsúfolóink némelyikének erős szociális tendenciája van. A ló agyonrúgta a bírót, így siratják a falubeliek:

Szegény bíró, de kár volt! De jó húzó-vonó volt; A szegénytől elhúzta, A gazdagnak odadta, Örüljetek parasztok, Megholt a ti bírótok! Amit nem gondoltatok. Kipótolta a ti szürke lovatok.

Küllős Imola

bírói szék: a városi és falusi bírói hivatal jelképes, tárgyi kifejezője. A bíró ebben ülve gyakorolta a bíráskodást, fején fejfedővel, kezében a bírói botot fogva. A bírói szék lényegében az uralkodói trónus leszármazottja. A → szék használata kezdetben a magyarságnál, akárcsak általánosan, méltóságjelző volt. Következésképp az ítélethozatalhoz is hozzá tartozott a szék használata (lásd 16–18. sz.: „törvényszéket ülni”, „széket ülni”); innen a „törvényszék”, „ítélőszék” stb. elnevezés. Ennek a középkori gyakorlatnak megfelelően a falusi bírói tisztségnek is velejárója lett a bírói szék. Erről származott át a középkorban a falusi bíróságra a falu széke megnevezés (lat. sedes judicaria, latinul az első ismert említés: 1426, magyarul: 1669). Városházákon és községházákon több helyen is maradt fenn díszesen kiképzett, sokszor faragott bírói szék, ezek a 17–19. sz.-i példányok mind karosszékek, van amelyiken a felirat is jelzi bírói szék voltát.

Bírói szék (Békés m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

Bírópálca: → Kaszáscsillag

birs (lat. Cydonia oblonga): kaukázusi és közép-ázsiai eredetű gyümölcs. Mo.-on a házikertek gyümölcsfája, üzemszerű gyümölcsöseink nincsenek. A birset tartósítva, levesként és mártásként fogyasztják. A népi gyógyászatban is alkalmazták. Becslés szerint mintegy négyezer éve termesztik. Európába az ókori görögök hozták be az i. e. 1. évezred elején. Latin elnevezése Kréta szigetének görög nevére utal (Kidón). Hazánkban már a honfoglalás előtt ismerték, a középkorban rendszeresen termesztették.

Birs

Kósa László

birszán: → juh

birtokjegy: → tulajdonjegy

birtokrendezés, határrendezés: a megváltozott tulajdon- vagy birtokjog alapján a fennálló birtokviszonyok hatósági úton történő átalakítása. A birtokrendezésnek előzményeit és célját illetően számos változata ismeretes. A feudalizmusban birtokrendezésre általában a birtokos felek osztozkodása, határperek, a saját kezelésű földesúri birtokok kiépítése, telepítések stb. alkalmával került sor. A birtokrendezések közül a legjelentősebbek közé tartoznak az úrbériség és ősiség eltörlése, azaz a feudális birtokviszonyok felszámolása után a modern, polgári földbirtokrendszer kialakítását szolgáló átalakítások. Ezek közé tartozik az úrbéri → arányosítás, → elkülönítés, → közlegelő-felosztás és a → tagosítás. A mo.-i birtokrendezések történetében a másik nagy állomás a földosztás volt, majd a harmadik a termelőszövetkezetek létrehozása. A birtokrendezés gyakran együtt jár az üzemtípus, a gazdálkodási mód megváltozásával. (→ még: jobbágyfelszabadítás) – Irod. Tóth Lajos: Úrbéri kalauz ... (Pest, 1872); Simonffy Emil: Úrbéri birtokrendezések Zala megyében a jobbágyfelszabadítás után (Agrártörténeti Tanulm., 1960); Simonffy Emil: A parasztföld és a tagosítás (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1974. I., Bp., 1965).

Török Katalin

bitang bor, bitangba ment bor: fizetés nélkül elfogyasztott bor. Az alföldi városok 16–18. sz.-i számadáskönyveiben gyakran szereplő tétel volt. Nemcsak a háborús időszakok alatt a katonák által erőszakkal megszerzett borokat könyvelték el ily módon, hanem a város borából különböző közcélokra, pl. küldöttségek, városi tisztviselők utazásai, hivatalos vendégeskedések stb. alkalmából ellenszolgáltatás nélkül kiadott borokat is így nevezték. – Irod. Zoltay Lajos: Debreczen a török uralom végén (Bp., 1905).

Égető Melinda

bitangkaró, bitó: a pusztai pásztorszállásokon a kunyhó vagy → cserény közelében leállított oszlop, kiszáradt fa törzse, amelyhez a máshonnan elbitangolt állatot hozzákötötték addig, amíg gazdája érte nem jött. Ide kötötte lovát a látogatóba érkezett pásztor is. A csikósok tanyáin, ahol nem voltak → borjúcövekek, → fejőágasok, a bitangkarót lókarónak is nevezték. – Irod. Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (Bp., 1912); Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914).

Szabadfalvi József

bitó: → bitangkaró

bitófa: → pellengér

bivaly, bihaj, bihal: 1. a szarvasmarhával távoli rokonságban álló hasított körmű kérődző. Őshazája Ceylon és Hátsó-India mocsaras vidéke, ahol ma is vadon él (lat. Bubalis bubalis). Háziasítását is e tájon kezdték, főleg teherhordásra használva. Okleveles adataink szerint nálunk már a 12. sz.-ban tenyésztették. A legújabb korban a paraszti üzemekben nagyobb mértékben csupán az erdélyi Mezőségen volt elterjedve, egyébként az uradalmakban, főleg Erdélyben és a Dunántúlon igavonó állatként tartották. (1896-ban az országban 132 000 db-ot, 1935-ben 7000 db-ot írtak össze.) A paraszti üzemekben fejték is, tejét némely helyen, mivel zsírosabb, mint a tehéntej, jobban kedvelték. Szélesebb elterjedését akadályozta, hogy hidegre és melegre egyaránt érzékeny, de ahol nagyobb erőkifejtést igénylő terhek vontatására volt szükség, időszakosan jól hasznosítható igásállat volt. Ökörjáromba fogva igázták, gondozója, a bivalyos az uradalmi cselédség rangsorában és fizetésben a cselédkondással azonos szinten állott. A szó minden szláv nyelvben ismeretes, a magyarba feltehetőleg délszláv közvetítéssel került. – Irod. Nagy Miklós–Papp István: Bivalytenyésztés (Bukarest, 1957). – 2. népies néven a gőzeke és a cséplőgép mobil vagy stabil gőzkazánja.

Bivaly (Zimánypuszta, Zala m.)

Balogh István

bivalytalyiga: kettes bivalyfogattal húzott, kétkerekű, → lőcsös vagy lőcstelen oldalakkal készült erős, nagy → talyiga, amelyet az alföldi uradalmakban használtak az etetőtakarmány szállítására. A nagy sárban csak a bivalytalyiga volt képes e feladat elvégzésére, ha esett az őszi eső, vagy elkezdődött a tavaszi olvadás.

K. Kovács László

biztató: → vigasztaló

blúz: → ujjas

bobajka: → öntött tészta

bobolás: → babvetés

bocsárlapujtői viselet: → felföldi viseletek

Bocskai István (1557–1606): emléke Hajdú-Bihar megye szóhagyományában mondákban és emlékezésekben máig megtalálható. A személyéhez és Habsburg-ellenes küzdelmeihez fűződő hagyománykor főbb csoportjai: 1. a Bocskai-család eredetmondája. „Micbánnak a feleséginek hét gyermeke született, mind fiú lett. A bábaasszony el akarta üköt pusztítani. Az apjok, Micbán helyezte el üköt, hogy el ne pusztíccsák. Abbul a hét gyermekbül lett egy, ez a Bocskai.” (Kismarja) (→ Micbánné) – 2. szabadságharcának emléke. E hagyománykör nagyobb része nem tekinthető népköltészeti anyagnak, csupán emlékezésnek: „Még Bécsbe is elment Bocskai István fejedelem, bevette Bécset is a hadseregével. Mert jó ember vót, szerette a nép. Letelepítette a hajdúkat, telket adott nekijek. Ezir szerették, meg szabad emberekké tette őket ...” (Kismarja) – 3. → névmagyarázó mondákban is jelentkezik az emlékkör: A Herrgott-dűlő mondája Nagykerekiben: az osztrákokat Bocskai István csapatai „beleszorították a laposba. Oszt az osztrákok kiabáltak, hogy Herrgott!” Ugyanitt „Perzsehalom” mondájának egyik változata: a vár szorongatott helyzetben volt. Egy bátor lány, „Perzsi” segítséget akart kérni a hajdúknak, ezért kiszökött a várból, de az ellenség elfogta és kivégezte. A → halom alatt nyugszik. A hagyomány szerint az osztrákok ölték meg: „Ott Bécsbe ... mirges figét adtak neki.” (→ még: hajdúhagyományok) – Irod. Ferenczi Imre: Bocskai István és szabadságharcának emléke a néphagyományban (A Debreceni Déri Múz. Évkve, 1960–61).

Bocskai István

Dobos Ilona

bocskor: egyetlen darabból szabott talpú és felső részű, sarkatlan, elöl kerek vagy hegyes orrú, → bocskorszíjjal felköthető könnyű lábbeli, amely a talpat, a talp széleit és a lábujjakat védi. Anyaga lehetett kikészített bőr, de készítettek bocskort szőrösen hagyott, kikészítetlen bőrből is. Formája szerint lehetett: egylábas, tehát bármelyik lábra felhúzható, vagy féllábas (a Felső-Tisza vidékén), tehát a jobb és bal láb szerint külön formájú. – Elkészíthette mindenki saját maga is, de bocskormetélők is készítettek bocskorkaptafán. Amikor a középkorban a → tímárokat a → vargák háttérbe szorították, akkor a tímárok is készítették a legolcsóbb lábbelit, a bocskort. A hódoltság korában, amikor a csizmadiák szerepe került előtérbe a vargákkal szemben, akkor ezek is készítettek bocskort, sőt ezért a jogért a vargákkal perlekedtek is. Az alföldi magyarság a Kiskunságtól a Felföldig és a Nyírségig a kerek fejű, ráncos orrú bocskort hordta. Az Alföldön a Köröstől és a Kiskunságtól délre és a Dunántúl déli részén talpból és a lábujjakat fedő felső részből készült fedeles bocskort viselték. A Fekete-Körös völgyi magyarság az orrán fűzött, de tompa orrú telekes bocskort hordott. Ennél „telek”-nek nevezték a széleibe vágott füleket vagy lyukakat, amelyekbe a bocskorszíjat fűzték. A hódoltság korában úri viselet is volt a színes szironnyal (keskeny bőrszalag, → szironyozás), színes selyem vagy arany-ezüst hímzéssel ellátott felső részű és szíjazatú telekes bocskor. A bocskor viselete a 19. sz. derekától a magyarság körében rohamosan háttérbe szorult. Viselése a szegénység jelképe lett, ill. bizonyos munkaalkalmakra (pl. aratás) szorítkozott. Bocskort legtovább a magyar nyelvterület néhány keleti vidékén (Gyímes, Moldva) hordtak. Az I. világháború után elnyűtt csizmaszárból is készítettek bocskort. A bocskort néhány helyen, különösen a Tiszántúlon és a Kis-Sárréten – különálló szárral, az ún. habdával viselték a kanászok. Ha kilyukadt a bocskor, akkor egy tákot, kisebb – de oda nem varrott – bőrdarabot tettek belé. A bocskorba vászonból, télen szőrös bőrből vagy gyapjúszőttesből → kapcát is hordtak, néha szalmát is tettek a gyapjú- és a tetejébe tett vászonkapca közé. A bocskor szó eredete ismeretlen. Első említése az 1395 körüli Besztercei Szójegyzék másolatában fordul elő. – Irod. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae (Monumenta Hungariae Historica Scriptores, XI., Pest, 1863); Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században (I–III., Bp., 1879–96); Gönczi Ferenc: A göcseji s hetési népviselet (Népr. Ért., 1910); Ébner Sándor (Gönyey): Bocskorformák Csonka-Szatmár és Bereg megyében (Népr. Ért., 1932); Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43).

Féllábas bocskor (Bodrogköz, századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Fedeles bocskor (Tolna m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Hegyes orrú bocskor (Ecsedi-láp, v. Szatmár m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Tompa orrú telekes bocskor, fűzőszíjjal (Mezőtárkány, v. Bihar m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Pákászbocskor (Ecsedi-láp, v. Szatmár m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Hegyes orrú női bocskor (Gyimesközéplok, v. Csík m., századfordulón) Bp. Néprajzi Múzeum

Hegyes orrú bocskor, kiszabott, félig kész és elkészült állapotban (Nagyecsed, Szatmár m., 20. sz eleje)

Székely bocskor; a kapcát a bocskorszíjjal a lábszárra erősítették (Lövéte, v. Udvarhely m., századforduló)

Gáborján Alice

Bocskorondi és Ludamenti király: népszerű obsitos történet, katonatréfa, → vicc. Két obsitos (szabadságos katona) ballag hazafelé. Egyik este szép tornácos kőházban kérnek és kapnak szállást. A gyenge vacsora után lefeküsznek. Egyikük felfedez egy egész sült libát a kemencében. Felkölti társát, a libát kicserélik egy rossz bocskorral, s az éj közepén óvatosan kilopóznak. Az ajtónyitásra a gazda felriad, s utánuk szól: Hova, hova vitéz uraimék? – Megyünk, mert Bocskorondi király kiűzte Ludamenti királyt Kemence országból. meg kell védelmeznünk. – Mire a házbeliek rájönnek a búcsúszavak értelmére, a katonák már a harmadik faluban járnak (AaTh 1544A*; BN 1616*). K-Európában ismert (orosz, finn változatok), nálunk különösen a nyelvterület keleti felében kedvelt anekdota, különböző tréfás szójátékokkal. („Háj, háj, el kell menni ...” és a katonák elviszik a hájat is a padlásról). – Irod. Kálmány Lajos: Hagyományok (II., Szeged, 1914); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Andrejev. N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (Bp., 1960).

Kovács Ágnes

bocskoros: bocskor készítésével foglalkozó kisiparos. Bocskormetélőnek is hívták. A bocskorosokon kívül vargák és tímárok is varrtak bocskort. Ócska csizma szárából maguk a parasztok és a pásztorok is készítettek maguknak. A magyar nyelvterületen legtovább a D-Alföldön (Szeged környéke, Bácska, Bánság) dolgoztak bocskorosok. – Irod. Ébner Sándor (Gönyey): Bocskorformák Csonka-Szatmár és Bereg megyében Népr. Ért., 1932); Bálint Sándor: A szegedi bocskoros mesterség (Bőr- és Cipőtechnika, 1957); Vajkai Aurél: A lábbelikészítés múltjából Veszprém megyében (Bp., 1960); Gáborján Alice: A magyar módra történő bőrkikészítés problematikája (Népr. Ért., 1962).

Bocskoros a munkapad mellett (Szeged)

Gáborján Alice

bocskoros nemes: → egytelkes nemes

bocskorpénz: 1. pásztorjárandóság. A pásztor lábbelije a bocskor volt, s a pásztor ellátásához tartozott a bocskornak való marhabőr is. Idővel a természetben való szolgáltatás pénzadománnyá változott, így az őrzendő jószág számának megfelelő összeget, bocskorpénzt adtak. A bocskorpénz mennyisége az őrzendő állatfajhoz igazodott. – Irod. Ecsedi István: A hortobágyi pásztorviselet (Népr. Ért., 1914); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959). – 2. → bába

Vajkai Aurél

bocskorszíj: segítségével erősítették fel a → bocskort a lábra. Gyakran a bocskornak való bőr bevágott oldalából került ki, amelyet megtoldottak, hogy hosszabb legyen. Madzag, ill. szíj értelmezése van a telek szónak is, lehetséges, hogy a szíjjal feltekert bocskort azért hívták telekes bocskornak. Cifra, a bocskornál drágább szíjról 1800 körülről Veszprémből van adatunk, ahol egy 50 dénáros bocskorhoz 60 dénáros szíjat adtak a szíjgyártók. – Irod. Nyárády Mihály: Az ajaki népviselet (Szabolcs vármegye vázlatos tárgyi néprajza, Nyíregyháza, 1939); Forrer, R.: Archäologisches zur Geschichte des Schuhes aller Zeiten (Schönenwerd, 1942); Vajkai Aurél: A lábbelikészítés múltjából Veszprém megyében (Bp., 1960).

Gáborján Alice

bocskorvarsa: → vörcsök nélküli szögletes vesszővarsa (→ varsa), amelynek elkeskenyedő vége (tömlöc) kissé felkunkorodik. A sebes víz a tömlöcbe sodorja a halakat. A bocskorvarsát a → cége nyílásába állítják be. Csak az Olt mellékéről (Erdővidék) ismerjük. A bocskorvarsa valószínűleg helyi forma s nem ugor eredetű, mint Jankó János vélte. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I-II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Sirelius, U. T.: Über die Sperrfischerei bei den finnisch-ugrischen Völkern (Helsinki, 1906).

Bocskorvarsa (Olt mente, Erdővidék)

Gunda Béla

Bod Péter (Felsőcsernáton, 1712–Magyarigen, 1769): ref. lelkész, történetíró. Nagyenyeden, majd Leydenben tanult, 1744-től Olthévízen, 1749-től Magyarigenben volt lelkész. Egyháztörténeti kutatása irodalom- és művelődéstörténeti érdeklődéssé tágult. Szent Hilárius ... (Szeben, 1760) c. anekdoták, példabeszédek, közmondások sorát nyújtó rejtvénykönyve (508, a 2. kiadásban 684 kérdés) kedvelt népolvasmány volt. Szent Heortokrates (Szeben, 1761) c. műve az egyházi ünnepkörre vonatkozó gazdag szokás- és hiedelemanyagot tartalmaz. Kéziratban maradt önéletrajza, a székelységgel foglalkozó Siculia Hunno-Dacica (é. n.), valamint az erdélyi románok története: Brevis Valachorum Transylvaniam incolentium historia. – F. m. Felsőcsernátoni Bod Péter önéletírása (Kiadta Jancsó Elemér, Kolozsvár, 1940). – Irod. Csüry Bálint: B. P. Szent Hiláriusának forrása (Erdélyi Irodalmi Szle, 1928. 1–2. sz.); György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934).

Bod Péter Magyar Athenasának címlapja

Bod Péter sírja (Magyarigen, v. Alsó-Fehér m.)

Bod Péter

Sándor István

bóda: → porció

bodag: → kenyérlepény, → lepénykenyér

bódé: → kerekeskunyhó

Bodgál Ferenc (Miskolc, 1932–Miskolc, 1972): néprajzkutató, muzeológus. Tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte (1956) és bölcsészdoktori fokozatot szerzett (1961). Az Egri Dobó István Múz. (1955. júl.–nov.), a miskolci Herman Ottó Múz. (1955. nov. 1.–) munkatársa. Úttörő kutatásokat végzett a népi fémművesség (kovácsmesterség, rézöntés) területén. Jelentősek az É-mo.-i néprajzi gyűjtés történetével foglalkozó tanulmányai. Nagyszámú cikke és tanulmánya a szakfolyóiratokban, a miskolci és Borsod-Abaúj-Zemplén megyei sajtóban, valamint helyi kiadványokban jelent meg. – F. m. Borsod megye néprajzi irodalma (I. Bp., 1958, II. Miskolc, 1970); Vidróczky Marci az északmagyarországi néphagyományban (Miskolc, 1970). – Irod. Balassa Iván: B. F. (Ethn., 1973).

bodnár: → kádár

Bodnár Bálint (Pátroha, 1906–): mesegyűjtő, mesemondó. Azok közé tartozik, akik a néprajzi gyűjtők hatására és részben azok módszereivel gyűjtötték össze anyagukat, amelynek nagymérvű felduzzadása ennek köszönhető. Gyűjtőmunkája során csiszolódott ki mesemondó stílusa is. Több száz darabot kitevő repertoárja és gyűjteménye Kisvárda és környéke mesehagyományait foglalja magába. Népmeserepertoárját és gyűjteményeit a nyíregyházi Jósa András Múz. és a bp.-i Néprajzi Múz. őrzi.

Kovács Ágnes

bodnártánc, kádártánc: a múlt századi tokaj-hegyaljai szüreti mulatságok ún. bodnárbáljainak bemutató jellegű → mesterségtánca. Bodnárlegények adták elő, Erdőbényén 5 táncos és az ún. pohárforgató táncvezető. A bodnártáncot egyik kézben kerekre összefogott hordóabroncsokkal libasorban körbefutással kezdik, olykor összeütögetik, majd az abroncsok egyik végét egymásnak átadva láncba kapcsolódnak össze. Az állandó keringés közben az abroncsokat olykor magasra emelik vagy leeresztik s átugrálják, majd irányt változtatva kígyóznak, az abroncsból kialakított kapu alatt sorban átbújnak. Fontos mozzanat az abroncsok ünnepélyes keresztezése, felemelése, és leeresztése, majd földrehelyezése és körültáncolása. Az abroncstartás és a térfigurák változtatását, a tánc menetét a táncvezető dobbantásaival irányítja. A bodnártánc mutatványos, befejező jelenete, amikor a pohárforgató a kör közepén a kengyel alakúra összefogott díszes abroncsra helyezett teli borospoharat nyolcas alakban forgatja a feje felett. Eleinte állva, majd féltérdre ereszkedve, végül pedig félkézre támaszkodva, szinte fekvő helyzetben mutatja be ügyességét. A sikeres mutatvány után a poharat kiüríti vagy megkínál valakit. A bodnártánc három állandó kísérő dallama közül a visszatérő hangszeres fődallam kvintváltó, dúr hangnemű, taktusváltó (2/4–3/4) dallam. – Ez a középkorban divatos és főként a városi kisiparos céhek által fenntartott régi táncforma a 19. sz.-ig Ny- és Közép-Európában rendkívül elterjedt volt. Angliától és Spanyolo.-tól kezdve a nyugati szlávokig szinte minden európai népnél megtalálható, s az előfordulás gyakorisága alapján elsősorban a germán népekhez fűződik. A germán pogány szertartások avató rítusa (Tacitus) a középkorban céhtáncként élt tovább. A falusi legénytársaságok és városi kisiparos céhek ezt a táncot az új céhtagok felvételekor mintegy avató szertartásként alkalmazták. A szakirodalom lánckardtánc néven emlegeti, mivel a táncosok a kardot mindkét végénél fogva egymással láncszerűen kapcsolódnak össze. (→ fegyvertánc, → lánctánc) A fegyvert később más eszközök (bot, vessző, abroncs, kendő) helyettesíthetik a mesterség szimbólumának megfelelően. – A régi német szórványokkal megtűzdelt Szlovákiában a táncforma több helyütt előfordul. A bodnártánc a magyar népterületen egyedülálló és a Kárpát-medencei elterjedés tekintetében a legkeletibb adat. Hozzánk is német telepesek útján kerülhetett. A magyar és szlovák változatokba jellegzetes K-európai elemek is vegyülnek, pl. a táncvezető guggoló, fekvő tartásban végzett pohárforgatása, mely a nyugati párhuzamokból hiányzik. Az átszíneződések ellenére a K-európai lánckardtáncok szerkezete és zenéje is megőrizte nyugati jellegét. A kötött, pontosan begyakorolt egyöntetű előadást követelő abroncskezelés, a térformák bonyolultsága, a láncba összefonódott táncosok szövevénye alapvetően különbözik a K-európai népek elemibb, egyszerűbb fokon levő, kevésbé rafinált, mesterkéletlenebb táncformáitól. – Irod. Gönyey Sándor: Az erdőbényei bodnártánc (Ethn., 1934); Wolfram, R.: Schwerttanz und Männerbund (I–III., Kassel, 1936); Seemayer Vilmos: A bodnártánc eredetéhez (Ethn., 1937); Kovalèikova, J.–Poloczek, F.: Slovenské L’udové Tance (Bratislava, 1955); Alford, V.: Sword dance and drama (London, 1962).

Bodnártánc színpadi bemutatója

Martin György

bodon: → bödön, → köpű

bodonszék, fatörzsszék: fatörzsből kialakított támlásszék, ill. karosszék. Többnyire odvas fából készült bödönszerűen kivájt alsó résszel, melynek az ülés képezi a fedelét. A bodonszék Európa nagy részén ismert, de főként Ny- és É-Európában, továbbá Ny-Afrikában. Finno.-ban egyben menyasszonyi láda is. Ny-Afrikában törzsfőnöki szék. – Mediterrán eredetű, akárcsak az azonos formájú, szalmából spiráltechnikával kötött kosárszék. Mindkettőre a legkorábbi biztos emlékek: etruszk sírmellékletek, kő, terrakotta és bronz másolatok, ill. bronz székborítások. A középkorban a bodonszéknek dongából hordószerűen összeállított, abronccsal átfogott változata is volt. A bodonszék előde a székként alkalmazott tuskó, mely a háromlábú gyalogszéket követve, az egyiptomi újbirodalom idején (i. e. 1550–1070) jelenik meg kézműveseket bemutató jeleneteken (→ tőkeszék). A kosárszék őse, a felfordított szakajtóhoz hasonló kosárülőke Mezopotámiában az i. e. 3. évezred derekán királyi helytartó székeként szerepelt. A kétféle szükségülőke azonos indítékra, a részekből szerkesztett szék, ill. karosszék hatására nyerte el a támlás-karos formát, feltehetőleg nagyjából azonos időben és területen. – Mo.-on a tömör ülőkés, támlás fatörzsszék fordult elő egészen ritkán, de inkább csak a támla nélküli tőkeszék terjedt el, majd vált időszaki hajlékok alkalmi ülőhelyévé; hihetőleg helyi kialakulású a → gyékényszék. – Irod. Erixon Sigurd: Some Primitive Constructions and Types of Lay-out with their Relation to European Rural Building Practice (Folk-Liv, 1937).

Bodonszék, ülése és támlája egyetlen tőkéből faragott rátett üléssel (19. sz. második fele, Bihardiószeg, v. Bihar m.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

bodorlepedő: → díszlepedő

bodorvászon: → sárközi szőttesek

Bodrogi Tibor (Újpest, 1924–): etnográfus, az MTA Néprajzi Kutató Csoport tudományos osztályvezetője (1969–75), majd ig.-helyettese (1976–), a történelemtudományok kandidátusa (néprajz, 1962). Tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte (néprajz-ősrégészet, 1950). Muzeológus (1948–), majd főigazgató (1961–68) a Néprajzi Múz.-ban. Fő kutatási területe az etnológia, különösebben a művészetetnológia, szociálantropológia, területileg Óceánia és Indonézia néprajza. A nyugat-európai etnológia klasszikusainak (Morgan, Frazer, Birket-Smith) magyar fordítója és interpretálója. Tanulmányai, cikkei a hazai és a külföldi szaklapokban jelennek meg. – F. m. Óceánia művészete (Bp., 1959; Würzburg–Wien, 1960; Paris 1961; Roma, 1962); Art in Northeast New Guinea (Bp., 1961); Mesterségek születése (Bp., 1961); Társadalmak születése (Bp., 1962); Afrika művészete (Bp., New York, Wroc³aw, Paris, Wien–München, Leipzig, 1967, 1968, 1969); Indonézia művészete (Bp., 1971, német, holland, francia, angol, román nyelven is).

Bodrogköz: a Bodrog és Tisza folyó közötti sík, egykor mocsaras táj, melyet északon a Latorca folyó különít el a szomszédos alföldi jellegű területtől. A honfoglalás kora óta megtelepült, folyamatosan fejlődött magyar népességgel. Magyar, jó részben ref. lakossága közé a 18. sz.-ban magánföldesúri kezdeményezésre gör. kat. vallású, ukrán eredetű szórványok települtek. Természetföldrajzi viszonyai, közlekedésföldrajzi elzártsága miatt a 20. sz.-ig erősen archaikus jellegű volt népi kultúrája. Árvízmentesítése lényegében csak századunk elején oldódott meg. A 19. sz. második felében az ún. sárospataki Alsóhatárban közép-tiszai D-alföldi telepesekkel nagy kiterjedésű tanyacsoport keletkezett. A trianoni szerződésben Csehszlovákiához került részét Felső-Bodrogköznek nevezik. Sajátos arculatú résztája a Nagyrét. A történeti megyerendszerben túlnyomó része Zemplénhez, DNy-i pereme pedig Szabolcs m.-hez tartozott. A Bodrogköznek ezt a részét → Bodrogzugként is jelölik napjainkban; régi, népi neve Szigetköz, Sziget volt, ami ártéri helyzetére utal. Vásáros központjai: Királyhelmec, Sátoraljaújhely, Sárospatak. – Irod. Ecsedi István: Poros országutakon (Debrecen, 1925); Ébner (Gönyey) Sándor: A Bodrogköz lápi közösségeinek településföldrajzi vázlata (Föld és Ember, 1925); Balassa Iván: Földosztó mozgalom a Bodrogközben, 1898-ban (Sárospatak, 1956); Balassa Iván: Lápok, falvak, emberek (Bp., 1975).

Filep Antal

bodrogközi szőttesek: anyaga pamuttal kevert kender-, még gyakrabban tiszta pamutvászon. A motívumkincsben a régi geometrikus minták, csillagok váltakoznak újabb divatú növényi elemekkel, laza, elnagyolt kivitelben. A mintákat „sukkos tűvel”: lapos, hegyes, arasznyi hosszú vastűvel szövés közben húzták a vászonalapba. Ez a mintázás így tulajdonképpen a szövés és a varrás közti átmeneti technika, melynél az alapanyag szövése közben történik a mintázás, de már nem kizárólag a szövés eszközeivel és eljárásaival. A szövés közben vagy a szövőszéken kifeszített anyagba történő szálbehúzás egyes szomszéd népeknél és mo.-i nemzetiségeknél, pl. bunyevácoknál is ismert, a magyaroknál ritkábban fordult elő. A régi sárközi ingujjakon pl. a már megszőtt kész vászonba a szövőszéken húzták be gyapjúszállal a mintát. Az erdélyi Mezőségen gyapjútakarókba, abroszokba húztak be színes gyapjúszálat. – A bodrogközi szőttesek nagy többsége meghatározott alkalomra készített kendő. Más vidékeken csak egy-két alkalomra készítenek különleges kendőfélét, a Bodrogközben azonban az életnek szinte minden nevezetes ünnepi fordulópontjára szőttek sajátos kendőváltozatokat. Készültek komakendők, vőfélykendők, a lakodalomban kalácsot osztogató lányoknak való kotrikendők, esküvőn és temetésen a papnak, kántornak adott emlékkendők. Volt, amelyet rúdra szerelve a templom tornyán dugtak ki, hogy egy-egy halálesetet jelentsen, és olyan kendő, amelyet az aratókoszorúra kötöttek. A kendőkön kívül készültek cifra gyúrókötények az egyszerűbbek mellett; szőttes csíkok vagy csíkok sora díszíthette a párnavégeket, abroszokat. A bodrogközi szőttesek a → parasztszőtteseken belül stílus szerint a legújabb csoportot képviselik; e században készültek. – Irod. Ébner Sándor: Bodrogközi szőttesek (Bp., 1924); Kántor Mihály: Bodrogközi len- és kendermunkák, szőttesek (Sárospatak, 1961).

1. Madaras mintájú szőttes abroszon (19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Újabb divatú szőttes: mintás abrosz részlete (20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Legújabb divatú szőttes részlete (20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

bodrogközi viselet: a Tisza, a Bodrog és a Latorca által közrefogott mocsaras vidék mintegy 50 magyar községének kevéssé jellegzetes viselete, mely kb. a 19–20. sz. fordulóján virágzott. Kisipari termékeit Sátoraljaújhelyen vásárolták, akárcsak a hegyköziek (→ pusztafalusi viselet). Viseletük is hasonló, de a férfiaké régiesebb. A szűcsmunkák helyi stílusúak. A bodrogközi viselet és népesség nem teljesen egységes. DNy-i csoportja (Karcsa, Cigánd stb.) ref., az ÉK-i részen ref. kisnemesi községek és Lelesz körül egy r. k. csoport helyezkedik el. E két csoport szerint tárgyaljuk viseletüket. – A férfiak posztókalapja Karcsán pl. fekete, gömbölyű fejű, széles felálló karimával. A vászongatya, ill. ünnepre való gyolcs rojtos gatya 4 szélből készül, és DNy-on féllábszárig, ÉK-en bokáig ér. Kézelőtlen bő ujjú vászoningük madzaggal zárul, kis felálló nyaka van. A kézelős gyolcsing később terjedt el. Mindkettőnek alját bekötve viselik. Derekukra 3 ujjnyi széles, fekete, rézgombokkal kivert szíjat tesznek, melyet baloldalt sárgaréz csat zár színes bőrsallangokkal. Zsinórozott fekete posztómellényük álló nyakú, gombos; nyitva viselik. A karcsai lehajtós nyakú selyemmellény hátába színes selyemszalagokat fűznek. Az ellenzős posztó- vagy szövet csizmanadrág és ujjas (rokk) is fekete, néha zsinórozott. A templomi alkalmakat kivéve egy szél sima kötényt (surc vagy kötő) is kötnek, köznap sima vászonból valót vagy kékfestőt, lakodalomba szőttes híműt. Télen fekete vagy zöld selyemmel hímzett, ujjas kurta → ködmönt, a gazdagok juhbőr bundát viselnek. De elterjedtebb a térdig érő → guba, gazdagoknak göndör fekete, szegényeknek fehér. A csizma fekete, oldalt varrott, puha szárú, sarkantyús. A pásztorok féllábas → bocskort viselnek. – A lányok hajukat vagy simán hátrafésülik (DNy), vagy középen kettéválasztják és a fülnél sodrást készítenek (ÉK), majd hátul lelógó fonatba (csurka) fonják, ünnepen színes selyemszalagokba fogva. A fonat tövén és végén is szalagcsokrot viselnek. Az asszonyok középválasztékot húznak, a homlokuk körül kicsipkézik, hátul befonják és bádogfésű vagy fadarab segítségével kontyba tűzik a tarkójukon (ÉK) vagy feljebb (DNy). Karcsán a konty elálló, hegyes. ÉK-en szabott, áll alatt kötős, fehér csipkés fejkötőt is viselnek. DNy-on a fejviselet alsó rétege hátrakötő kendő, ünnepre fekete alapú selyemből, amely alól elöl szélesen kilátszik a haj. Hátul feltűrik a kendő lelógó csücskét, másik két sarkát – amely bojtos – Karcsán felkötik a fejtetőre. A felső, áll alatt kötős kendő fehér csipkeszerű vagy színes kelméből való, Karcsán merevített. – Testi ruhaként kevesebben viselik a hosszúinget, többen az ingvállat és a pendelyt. Bevarrott ujjú ingválluk köznapra pamutvászon szűk ujjal, gombolós hasítékkal; ünnepre gyolcsból készül, hasíték nélkül, kerek kivágású nyakkal. Bő ujját könyök fölé tolva vagy hímzett kézelővel, vagy fodrosan, behúzott madzaggal rögzítik. A 3 szél vászonpendely (ingalj) térd alatt végződik. Alkalmanként derekán körben fúrt lyukakba húzott madzaggal húzzák össze, vagy derékpántba rögzítettek a ráncai. Fölötte köznap egy 4–6 szél kartonból vagy barhentból varrt alsószoknyát (kabát) viselnek, ünnepen két, 8 szélből álló, csipkés aljú keményített gyolcsszoknyát. A felső szoknya (kabát) 8–10 szél nehéz szövetből, kasmírból vagy selyemből készül, nyitott apró vagy levasalt nagy ráncokkal, az alján fekete bársony- vagy zsinórszegéssel. DNy-on féllábszárig, ÉK-en majdnem bokáig ér, és az alsók kissé kilátszanak alóla. Ugyanolyan hosszú a kötény; 2 szél kékfestőből készül, esetleg színes díszvarrással összeállítva. Bársony, kasmír vagy szövet pruszlikjuk magasan záródó. Díszei a zsinórozás, a bársonycsíkok és a piros farkasfog. A vállkendő rojtos, sötét alapszínű, virágos selyem vagy csipkés kelme. Karcsán szabott szárny alakú, kötőszalaggal ellátott vállkendőt is viselnek. A hímzett gyolcs kézbeli kendő kerek vagy szögletes horgolt széllel. Nyakukban a fiatalok két sor fehér, néha színes gyöngyöt viselnek, hátul fehér szalaggal. Ujjasaik a szoknyához hasonló anyagból, de elütő színben készülnek. Szabásbeli változataik: pászos, ráncoska, titya, széleresztő. A cigándiak ködmöne barnára színezett, fodros aljú fekete prémmel, piros irha övvel és rátétdísszel, valamint színes selyemhímzéssel készül. Viselnek → gubát és a férfiakénál szűkebb bundát is. Fekete ünnepi csizmájuk oldalt varrott, puha szárú; a lányoké ráncos, az asszonyoké sima. Zöld és piros selyem géptűzés díszíti, magas sarkát rézszögekkel mintásan kiverik. DNy-on bőr és bársony papucsot is viselnek. – Irod. Gönyey Sándor: Az abaújmegyei Pusztafalu népi építkezése, kendermunkája és népviselete (Népr. Ért., 1939); Varga Marianna: Pusztafalu, Füzérkajata és Karcsa községek tánc alkalmával hordott viselete az 1900–1920-s években (Pusztafalutól–Karcsáig, Abaúj megyei táncok és dalok, Bp., 1953).

1. Ajándékvivő asszony öltözete (Bodrogköz, 20. sz. első fele)

2. Vőfély, szőttes kötényben, kezében szalagos fokos (Cigánd 20. sz. első fele)

3. Asszony gubában és kisbundában. Rekonstrukciós felvétel, a jelzett öltözetdarabokat a 20. sz. első felében hordták (Bodrogköz)

Fodros aljú női ködmön háta, rátétes és hímzett díszítéssel (19. sz. második fele, Cigánd, Zemplén m.)

Horváth Terézia

Bodrogzug: a → Bodrogköz DNy-i vége, mely a szomszédságától vízrajzilag eléggé jól elkülönül, Zalkod, Kenézlő, Viss községek határa, valamint Olaszliszkától Tokajig terjedően a hegyaljai községek bodrogközi határszéle. Viszonylagos önálló fejlődését az is bizonyítja, hogy településcsoportja nem Zemplén megyéhez tartozott a Bodrogköz egyéb falvaival, hanem Szabolcs m. része volt. Ennek oka részben az, hogy a Tiszán át könnyebben tarthatott tágabb környezetével kapcsolatot, mint a mocsarasabb környezetű Törökéren, ill. a Határéren át észak felé. A II. világháborút követő közigazgatási reform során Borsod-Abaúj-Zemplén m. területéhez csatolták. A Bodrogzug területén a hajdani nyerstáj a vízrendezés ellenére is több szakaszon viszonylag jól megőrződött, mivel jelentékeny szakaszon nyílt árterű maradt. Települései löszhátakon helyezkedtek el, környezetüktől jól elkülönülve, ezért önálló tájnevük a Szigetköz. A honfoglalás óta lakott vidék. Környezeti adottságai révén népessége viszonylagos védelmet élvezett. A 19. sz. végéig érintetlenül maradt mocsaras környezete miatt gazdálkodása, társadalmi struktúrája, kultúrája sok archaizmust őrzött meg. – Irod. Ébner (Gönyey) Sándor: A Bodrogköz lápi községeinek településföldrajzi vázlata (Föld és Ember, 1925).

Filep Antal

bodza: a gyalogbodza (lat. Sambucus ebulus) és a fekete bodza (S. nigra) bogyós terméséből főleg a Dunántúlon lekvárt (csete) főznek. A 19. sz.-ban még gyakori volt a tojással kirántott bodzavirág (bodzafánk) fogyasztása. Mindkét bodza-species virágjából főzött tea, a bodza héja, friss bimbója elterjedt népi gyógyszer. A néphit szerint ha a bodzára taposnak, meghajlítva földet hordanak rá, akkor a tehénből, a disznó sebéből kihull a pondró (palócok, Szatmár). A bodza letépett felső három ágacskáját az eresz alá téve porral hintik le ilyen → ráolvasás kíséretében: „Akkor legyen N. N. disznójában pondró, amikor a hét esztendős siket ember fog üdvözülni” (Cserehát). A sertéseket elkerüli a vész, ha bodzaágat szórnak az ólba (Göcsej). A bodzát nem szerencsés a ház mellé ültetni, mert akkor belecsap a villám. A bodza az ördög, a gonosz lelkek fája. Júdás is bodzafára akasztotta fel magát (Alsó-Őrség). Hasonló hiedelmek a bodzáról Európa-szerte ismeretesek. A magyar közlésekből a legtöbbször nem állapítható meg, hogy melyik speciesről van szó. – Irod. Vajkai Aurél: Adatok a Felföld népi orvoslásához (Ethn., 1937); Faller Jenő: Növényeink a népies gyógyászatban, kuruzslásban és babonában (Debrecen, 1943).

Fekete bodza virágos hajtása és virága

Gunda Béla

bodzafa: → Anyám megölt, apám megevett…

bogácsi lepedőszélek: a borsodi hímzések egyik csoportját alkotó hímzés-emlékanyag. Kevés számban maradt meg. Vékony gyolcsra dolgozták vastag gyapjúszállal, melyet a sajátos színezés (túlnyomóan narancssárga, vörös, zöld, kék, lila), a kontrasztszínek alkalmazása mellett a láncöltéssel keretezett → hamis laposöltéses technika is jellemez. Fő mintája: sorban egymás mellé helyezett, változatosan színezett nagy rozetták sora, amelyeket leveles ágak, madárpárok és keskeny tulipánok kísérnek. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940).

Lepedőbetét részlete, színes gyapjúhímzés (19. sz. második fele, Bogács, Borsod m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Bogácsi hímzés Lepedőszél és – alul – részlete. Néprajzi Múzeum, Budapest

Fél EditHofer Tamás

Bogár (Szabó) Imre: alföldi betyár a múlt század derekán. 1862-ben akasztották föl, húszéves korában. A róla szóló, országszerte ismert ballada egyike a legrégibb, legegységesebb → betyárballadáknak; Bogár (Szabó) Imre neve valószínűleg csak később kapcsolódott a kikristályosodott szöveghez. A legjobb változatok néhány versszakba tömörítik életének tragikus sorsfordulóját. A ballada szövege szerint az áradó Tisza késlelteti lólopási tervét; pénzre van szüksége, mert kedvesét al akarja venni. Kocsmában csendőrkézre kerül, hiába kínálja őket borral, elfogják. Egyes változatok befejezése a kedvesétől való búcsúzásra utal, mások pedig halálát mondják el. Új stílusú dallama erősíti a hetyke, magabiztos hangvételt, amely elsősorban a 19. sz. első felének betyárköltészetére jellemző:

Felállott a székre Felnézett az égre: „Jaj Istenem, sok rablásim Jutnak az eszembe!”

Az 1881-ben közzétett → ponyvafüzetben a hagyományos folklór- és félnépi alkotásokkal együtt szerepel Bogár (Szabó) Imre balladája. A nyomtatott lapokon való terjesztés elősegítette, hogy már a század végén országszerte ismert énekké váljon. A róla szóló → betyármondák vidékenként nagy eltérést mutatnak. Az Alföldön (főként Biharban) feljegyzett mondák szerint apja és testvére is betyár volt. Együtt szerezték a nyájat, amelyet távoli vidéken értékesítettek. A marhát csellel hajtották el társaiktól, amíg valami ürüggyel a pásztorokat az állatok mellől elcsalták. Az elhagyott alföldi itatókhoz, kutakhoz kapcsolódó mondák szerint azért vált ihatatlanná a víz, mert (vagy → Angyal Bandi, → Fábián Pista stb.) valakinek a testét beledobta. A Dunántúlon elárvult gyerekként ismerik Bogár (Szabó) Imrét, aki az anyja megkínzásának, apja igazságtalan halálának megtorlásáért választotta a betyáréletet, a gazdagok kirablását s szegények megsegítését. A ponyvafüzetekben megelevenedő Bogár (Szabó) Imre tüzes szemű, leányokat, szép asszonyokat bolondító gavalléros betyár. Lovas csapatával megannyiszor végigszáguld az Alföldön, és főleg az úri utasokat, postakocsikat támadja meg (ezek a történetek kapcsolódnak → Zöld Marci alakjához is).

Színezett tükrös, dombozú faragással. Felirata: „Itt utazik Bogár Imre” (20. sz. első fele, Buzsák, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kriza Ildikó

bogárszedő: → csalétek

boglár: 1. a → melltű egyik fajtája; – 2. ruhadarabokon, → ékszereken gömbölyű vagy félgömb alakú díszfém, veret; – 3. → kupáncs

Boglár Lajos (São Paulo, Brazília, 1929–): néprajzkutató, a Néprajzi Múzeum osztályvezetője (1970–), a történelemtudományok (néprajz) kandidátusa (1969). Tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte (1953). A Néprajzi Múz. muzeológusa (1953–), közben terepmunkát végzett 1959-ben Brazíliában, 1967–68-ban Venezuelában. Etnológiai kutatásai Amerika néprajzával, ezen belül mitológiai és vallási kérdésekkel foglalkoznak. Tanulmányai, cikkei mo.-i, Ny-európai és D-amerikai szakfolyóiratokban és kiadványokban jelennek meg.

boglya: 1. kis szénacsomó, amelyet két személy két rúdon elszállíthat, „rudasboglya”; – 2. kb. 10-szer nagyobb mezei szénarakás, „szekeres boglya”; – 3. téli rakodón hosszabb ideig tárolt, kerek alapú széna- vagy szalmarakomány, amelybe rendszerint 5–10 szekérnyi mennyiséget raknak. A téli boglyának több formai változata van. Erdélyben, a Felföldön és a Ny-Dunántúlon a boglyahelyen földbe ásott, 7–8 m magas rúd, árboc köré magas, karcsú boglyát raknak. Az árboc biztosítja a boglya egyensúlyát, támaszt jelent a szél ellenében. A magyar nyelvterület középső részein a boglyát merevítő rúd nélkül rakják. Szépnek az ún. „körteszárú” boglyát tartják, amely az alaptól felfelé fokozatosan szélesedik és a derekán kétszer nagyobb az átmérője, mint a fenekén. A boglyarakás nagy szakértelmet kíván. Legnehezebb a boglya tetejét megrakni (kalapozás). Elterjedt még az ún. „cukorsüveg” formájú boglya. A téli boglya alá szalmát, fahasábokat raknak, elkészülte után sodrott szénakötéllel vagy póznákkal leszorítják, gyakran körülárkolják, esetleg körül is kerítik. A boglya szó takarmánygazdálkodásunk szókincsének egyik legfontosabb eleme. A szó az egész nyelvterületen otthonos, honfoglalás előtti örökség, amely kezdeti fokon önmagában is elegendő lehetett a különböző méretű széna- és szalmacsomók megjelölésére. – Irod. Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957); Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

A boglyát lánccal kerítik körül (Nagykunság)

Szénáskert boglyákkal (Debrecen-Bánk)

Téli boglyák (Bódvalenke, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Paládi-Kovács Attila

boglyakemence: a → külső fűtésű szobai kemence sajátos, a késő középkor és az újkor fordulójáig visszanyúló hagyományú mo.-i, közelebbről alföldi változata, amely a szobai külső fűtésű cserépkályhákat váltotta fel. Agyagból, sárból (archaikus formájában az agyaghurka-technikára emlékeztető, kerámiakészítési eljáráshoz közel álló módon) készített kerek, ovális alaprajzú (esetleg négyzetes), körteszerű gömbölyded formájú, később csonka kúp alakú (legújabban csonka gúla) zárt tűzhely, amelyet elsősorban fűtésre használtak. Nagy tűztere lehetővé tette, hogy fa hiányában sok salakkal égő szükségtüzelőként nádat, sást, szalmát, kukoricaszárat is felhasználhassanak benne. Megnagyobbított tűztere révén sütő és főző tűzhelyként is igénybe vették. A hódoltság első felében elpusztult alföldi falvak feltárásánál eddig még nem találták meg a boglyakemencét vagy közvetlen előzményeit, a 18. sz.-i Alföldet érintő kamarai-kincstári telepítések lakóháztervei között viszont már megtalálhatók kiforrott formái. Az egykori tervezők minden valószínűség szerint mint kiforrott, a helyi gyakorlatban kipróbált és bevált megoldást vették át, adaptálták. A boglyakemencék eredetére formai sajátosságaik is eligazítást adhatnak. Egyszerűbb régiesebb formái egyes archaikus vidékek kezdetleges kályhaformáival megegyeznek, amint a hagyományos ülőpadka vagy az arra rakott karosszékszerű sár-ülőhely előzményeit is ki lehet mutatni a kályhaépítés hagyományos megoldásai közül. A boglyakemence építése az újkor elejére fátlanná vált alföldi táj adottságaihoz való magasszintű alkalmazkodás példája. Valamennyi hagyományos tüzelő berendezésünk közül a boglyakemence fennmaradása, továbbélése szembetűnő. Az Alföldön, ill. a szomszédos peremtájak övezetében még viszonylag ma is gyakori, a közvetlen közelmúltig szinte általános volt. Nem véletlen, hogy a falusi, mezővárosi értelmiség lakáskultúrájában is csak az 1920-as évek után indult meg visszaszorulása. Ez a szívós továbbélés a magyarázata annak, hogy a boglyakemencék építésében a legutóbbi évtizedekig sok technikai, szerkezeti, formai újítást vezettek be. Így a karóvázra való építés, ill. a tetőcserép darabokból való falazás gyakorlata volt terjedőben. Az eredetileg főként szabad kéményes füsttelenítéshez kapcsolódó tüzelőszerkezet a zárt kémények terjedése után is használatban maradhatott az ún. kulinás kémények kialakítása révén. – A boglyakemencéknek számos kisebb-nagyobb regionális körzetre jellemző helyi alaki változata fejlődött ki. A hagyományosan boglyakemencével építkező alföldi területekről a múlt század második felében bekövetkezett fellendülés során a peremtájakra is benyomult, átformálva a szomszédos háztípusokat. Különösen erősen átalakította az → északi háztípus déli, ill. a → keleti háztípus Ny-i körzetét. A boglyakemencék építésével specialista réteg foglalkozott, mesterségbeli tudásuk, technikai színvonaluk szinte a céhes iparosokéval egyenértékű volt. A → középmagyar háztípus lakáskultúrájának egyik legfontosabb, esztétikailag is kiemelkedő értékű eleme még a legutóbbi években is a boglyakemence. Sajátos, hogy az Alföldön a boglyakemence építéstechnikája, formája közvetlenül befolyásolta a szabadban álló és a konyhai, falon kívülre épített sütőkemencék kialakítását.

Boglyakemence (Taktaharkány, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Filep Antal

boglyapénz: kaszálóbérlet fizetésének módja a Dunántúlon. A bérlők a felgyűjtött boglyák száma után fizették a boglyapénzt a tulajdonosnak. Az Alföldön és északon a kaszálóbérletet → embervágó rét, kaszás rét, azaz terület után kellett fizetni. – Irod. Kövér Fidél: A Hanság földrajza (Föld és Ember, 1930); Seemayer Vilmos: Szemestermények eltartása a Mura mentén (Népr. Ért., 1934); K. Kovács Péter: A falu tehene, szerepe, jelentősége Bőcs község szarvasmarhatartásának tükrében (Népr. Ért., 1956).

Paládi-Kovács Attila

boglyás: területmérték, amellyel rétek, kaszálók kiterjedését jelölték meg. A 18. sz.-ban az egy boglyás kaszáló Debrecenben akkora terület volt, amelyről egy átlagos boglya szénát lehetett betakarítani. Területe: 3500–4000 négyszögöl között változott; az „új boglyás” 3600 négyszögöl lett. – Irod. Balassa Iván: A debreceni cívis földművelésének munkamenete és műszókincse (Debrecen, 1940).

Paládi-Kovács Attila

bognár: → kerékgyártó, → kocsigyártó

bogos kötés, borzas kötés: szövési díszítő eljárás, melynél „bogokat”, a vászon felületéből domborúan kiemelkedő csomókat képeznek azáltal, hogy a szövőszéken a készülő vászon- vagy gyapjúszövet egyes szálait, a tervezett minta szerint vastag vastű, vaspálca segítségével fölemelik. Készülhetnek így bogokból álló sorok vagy a többi szőttes díszítéshez hasonló szélesebben mintázott sávok, általában geometrikus motívumokból. A fölemelt szál színe azonos lehet az alappal, de lehet más színű is, a szál vastagsága is eltérhet az alaptól, esetleg anyaga is (pl. pamutvászonban gyapjú). Egyes vidékeken, mint pl. Széken (→ széki szőttesek) vastag pálcát használnak, és a nagy bogokat fel is vágják, amivel rojtokat vagy rojtsorokat nyernek. Ez a bogos vagy borzas díszítő eljárás Erdély több magyar népcsoportjánál ma is ismert. Régi emlékei előkerültek a Tiszántúlon is: feltehetően a múlt század végén másfelé is készítették. Maga a technika igen nagy múltú; ezzel az eljárással díszítették a kopt szőttesek jelentős részét. Elvében ugyanez a bársonyszövés is, amelyeknél a sűrű bogokat fölvágják. A 19–20. sz.-i magyar előfordulás talán ennek a szövőeljárásnak másodvirágzásába illeszkedik be, mely Európa számos táján megfigyelhető. – Irod. Meyer-Heisig E.: Weberei, Nadelwerk, Zeugdruck (München, 1956); Fél Edit–Hofer Tamás: A Néprajzi Múzeum 1962. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1963).

Mezőségi bogos kötéses párnavég

Fél EditHofer Tamás

bogrács: → üst

bográcstársaság: → szakácsparti

bojt: így nevezik Kalotaszeg egyes községeiben azt a selyemszálakból kötött, gyöngyös hálóba foglalt bojtpárt (két bojtot), melyet egy hosszú fonott szalag két végére varrnak. A rendesen vörös, ritkábban zöld vagy más színű bojtot legény adja a lánynak szerelmi ajándékul cserébe a kapott gyöngyös bokrétáért. A lány, még mint fiatalasszony is, nagy ünnepen a nyakába kötve hordja hátul ezt az ékességet. Körösfőn hasonló szerepben három eltérő színű – piros-zöld-sárga – szőrszalag végeit rajtozzák ki, kötik fel együtt olyan hosszan, hogy a bojt csaknem a szoknya aljáig érjen. Közeli rokona a bojtnak a sárközi csafring. Ez is selyemszálból kötött, nemegyszer horgolt, a bojtnál kisebb dísz, amelyet korábban a paszományosok készítettek. A csafringot lány nem viselte, csak a gyermektelen fiatalasszony fűzte át zsinórját főkötője madzagházán és szorította vele össze és kötötte meg a tarkón. A csafring a háta közepéig ért viselőjének. A bojtnak és a csafringnak közvetlen kapcsolata lehet az úri leltárak hasonló nevű darabjaival. – Irod. Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században (I–III., Bp., 1879–1896).

Bojt, nyakba akasztható gyöngyös, rojtos dísz (20. sz. eleje, Vista, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

„Csafring”, a fiatalasszony fejviseletéről lelógó bojt és szalagcsokor (Századforduló, Sárköz, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum

„Csafring”, fiatalasszony fejviseletéről lelógó bojt (20. sz. eleje, Sárköz, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél EditHofer Tamás

bojtár: az állatok őrzéséért felelős → számadó segítőtársa. Általában fiatal, nőtlen ember, akit a számadó egy-egy legeltetési idényre fogadott némi készpénzbér és természetbeni (jószágtartás, ruha és élelmezés) fizetés ellenében. A pusztai állattartásban a nagy létszámú állatcsapat mellett több bojtár van; a számadó helyettesét, a legöregebbet vagy legügyesebbet számadó vagy öregbojtárnak, a legfiatalabbat kisbojtárnak nevezték. A szó bujt-bojt = ’hajt’ ige -ár képzős alakja; több szomszéd nyelv is ismeri. – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, Debrecen. 1965); Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emléke Magyarországon (Debrecen, 1972).

Balogh István

bojtorján: honfoglalás előtti török eredetű növénynév nyelvünkben. Valószínűleg eredetileg a medvetalpat (lat. Heracleum sphondylium) jelentette, mint különböző török megfelelője. Ebből a növényből honfoglaló őseink – hasonlóan, mint az altáji törökök, baskírok, zürjének, vogulok, oroszok, lengyelek, litvánok – savanyú levest, üdítő italt készítettek. Ezt a levest a lengyeleknél barszcz, az oroszoknál borscs néven ismerik. A terminológia átment más levesfélék (vörösrépaleves) megnevezésére is. A lengyel barszcz készítését részletesen ismertette már Lippai János 1664-ben megjelent kertészeti munkája. Irodalmunk a lengyel cibere néven is ismeri. K-Európában és Ázsiában a Heracleum sphondylium helyett a Heracleum sibiricumot is gyűjtik és hasonlóan levesnek készítik. Nyelvünkben ma a bojtorján terminológia a laput (lat. Arctium lappa) jelenti, amelynek fiatal leveleit helyenként szintén fogyasztják. Erdélyben a bojtorjánból főzött borscshoz hasonló savanyú, üdítő levest (sózsnyaleves) készítenek a különböző vad sóskafélékből. – Irod. Lippai János: Posoni kert ... (Nagyszombat, 1664); Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927); Manninen, I.: Überreste der Sammlerstufe und die Notnahrung aus dem Pflanzenreich bei den nordeurasischen, vorzugsweise den finnischen Völkern (Eurasia Septemtrionalis Antiqua, VI., Helsinki, 1931); Rapaics Raymund: A kenyér és a táplálékot szolgáltató növényeink története (Bp., 1934); Palkó Attila: Adatok a barascs erdélyi elterjedéséhez (Erd. Múz., 1946).

Bojtorján

Gunda Béla

bokály: karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Ritkán mázatlan. Mázatlan bokály ismeretes a Jászságból Jászapátiból; a Duna–Tisza közéből Kecskemétről; a Dunántúlról a Baranya megyei Molványról. Néhol kancsó, korsó a neve. A habán fazekasok, ill. azok kései leszármazottai → ónmázas bokályokat készítettek (→ habán kerámia). → Ólommázas bokályokat főleg Erdély magyar fazekasközpontjaiból ismerünk. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. Magának a formának az elterjedése általánosabb, mint az elnevezésé. A parasztság a formát csak a Székelyföld dél-keleti vidékén nevezi így, Kalotaszegen pl. kancsónak mondják. A szó Ny-mo.-i változatai (bokála, bokálla, bokállo, bokora) nincsenek közvetlen kapcsolatban a K-mo.-i bokállyal. Ny-Dunántúlon a szó olyan borosedényt jelent, amely rendszerint összenyomott kiöntőjű, csöcsös szájú, itteni szóhasználattal korsó, boroskorsó. Bokálla a kancsóforma neve Sümegen. Ettől keletebbre a Dunántúlon már nem fordul elő. A jáki, mázatlan bokálából forralt bort ittak. Lehet azonban a bokála ónmázas, valódi bokályforma, mint pl. a csornai. Fő készítési helyén, a felföldi habán telepeken nem ismerik ezt a szót, és a formát krügelnek, szlovákul džbannak nevezik. – A bokály szó, mint melléknév, csakis Erdélyben fordul elő, ahol az ónmázas edényt vagy más néven a fajanszot nevezték bokály edénynek. Mindezek mellett vonatkozott az elnevezés az ugyancsak fajansz kályhacsempékre vagy falicsempékre is, függetlenül attól, hogy helyben készültek vagy esetleg importálták. Erdélyben már a 16. sz.-ban ’fajansz’ értelmet is nyert, amikor a gyulafehérvári, gyalui, sárospataki fejedelmi bokályos ház csempéit, vagyis bokályait Konstantinápolyból fajanszedényként megrendelték. Bokály jelzővel illették az 1621-ben Bethlen Gábor fejedelem által Szobotisztről a Gyulafehérvár melletti Alvincre telepített habánok fajansz edényeit is. B. Nagy Margit szerint a Mátyás korában Itáliából importált fajanszkészítmények behozatalával maga a bocal szó is ismertté vált. Később alkalmazták mindazokra a majolika kancsókra és hozzájuk hasonló edényekre, amelyeket a kivitel finomsága és a mintakincs rokonsága révén kapcsolatba lehetett hozni. A kutatás legújabb eredményei azt mutatják, hogy a mázatlan bokályok vörös festésű mintakincse a mázas bokályok néhány csoportján továbbél. A sgraffiato (→ karcolt díszítés) technika és a sárga-zöld színezés, amely főleg a székely bokályok sajátossága, bizánci hatást mutat. A szintén székely, ún. „cserelapis” (tölgyleveles) díszítményű bokályok esetében viszont a 14–15. sz.-i orvietói tölgyleveles kancsókkal való rokonság feltételezhető. A magyar virágos reneszánsz mintakincse is fellelhető az erdélyi és székely bokályokon. Nagyvárad, Ny-Erdély – Kolozsvár, Torda, Zilah – a 18. sz. második felének mintakincsét, az ún. „győri bokály” díszítményeit vették át és őrizték meg. – Irod. Herepei János: A bokályos ház (Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára, Kolozsvár, 1957); Herepei János: Adatok az erdélyi fazekasság történetéhez (Ethn., 1961, 1962); Katona Imre: A habán kerámia néhány kérdése (Az Iparművészeti Múz. Évkvei, 1964); B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben (Bukarest, 1970); Kresz Mária: Illusztrációk az erdélyi fazekasság történetéhez különös tekintettel a késő-habán kerámiára (Ethn., 1972).

1. Székely bokályok, sárga–barna–zöld színnel írókázott dísszel (19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Székely bokályok 1842-ből. Bp. Néprajzi Múzeum

3. Székely bokály 1845-ből. Bp. Néprajzi Múzeum

4. Székely bokály „cserelapis” mintával. Bp. Néprajzi Múzeum

5. Székely bokály karcolt díszítéssel (4–5. 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

6. Bokály, kék írókázott díszítéssel (19. sz. második fele, Torda) Bp. Néprajzi Múzeum

7. Bokály kék díszítéssel (Századforduló, Homoródalmás, v. Udvarhely m.) Bp. Néprajzi Múzeum

8. Bokály karcolt díszítéssel (19. sz. második negyede, Tiszafüred Szolnok m.) Bp. Néprajzi Múzeum

9. Az előbbi tárgy oldalról

1. Bokályok kék és zöld színnel írókázva (Századforduló, Zilah) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Bokályok írókázott díszítéssel (19. sz. második fele, Zilah, v. Szilágy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Bokály, színesen írókázott (19. sz. Bereck, v. Háromszék m.) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Bokály, ónmázas. Késő habán munka, lelőhely Kalotaszeg, itt „győri bokály” a neve (19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Bokály, ónmázas. Késő habán munka, lelőhely Kalotaszeg, itt „győri bokály” a neve (19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

6. Bokály, sötét alapon tarkán írókázott (Századforduló, Siklós, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum

7. Bokályok, fehér alapon színes írókázással (Az első 1839-ből, a másik közel egykorú, Mórágy, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum

8. Bokályok, sötét alapon tarka írókázással (19. sz. második fele. Bal oldali: Baja, a jobb: Szekszárd) Bp. Néprajzi Múzeum

Bokály székely határőrkatona alakjával. Kézdimartonos (v. Háromszék m.) Néprajzi Múzeum, Budapest

Fehér és fekete bokály Siklósról (Baranya m.). Néprajzi Múzeum, Budapest

István Erzsébet

bokázó: a magyar táncok újabb típusainak (→ csárdás, → verbunk, → népies műtáncok) jellegzetes mozdulata, ill. motívuma, melynek változatos plasztikai, ritmikai és dinamikai megjelenítése lehetséges. Az ún. → sarkantyús táncoknál különösen nagy szerepe van a bokázónak. A bokázó mint jellegzetes sorzáró motívum különösen a verbunkos zenéhez kapcsolódik. Minden második vagy negyedik ütem befejezése után üti össze a táncos a bokáját, ill. a sarkantyúját. A hármas bokaösszeütés pedig a 3 vagy 5 szótagú záró ütemet veri ki. Ez az ún. sorzáró vagy → bokázó ütem. A sarkantyú pengetését, a bokázást tánctörténeti forrásaink a 18. sz. végétől sűrűn emlegetik. A népies műtáncokkal kapcsolatos leírások „urak bokázóját”, „hölgyek bokázóját” különböztetnek meg. – Irod. Róka Pál: A táncművészet tankönyve (Bp., 1900); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924).

Pesovár Ferenc

bokázó ütem: a verbunk zene kádencia-formuláival esik egybe. Minden második vagy negyedik ütem befejezése után üti össze a táncos a bokáját vagy sarkantyúját. A bokaösszeütés a 3 vagy az 5 szótagú záró ütemre történik

ritmusban. (→ még: bokázó, → verbunk) – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924).

Bokázó táncírása

Pesovár Ferenc

bókony, kantárfa: 1. kb. 120 cm hosszú, karvastagságú erős fa, amelyet ma kizárólagosan a nehéz fuvaros → szekereken alkalmaznak. Ezeknek ugyanis nincs → fürhécük, hanem a rúdszárnynak a fejére vagy nyelvére (ott, ahol abba a rúd beilleszkedik) betétfát vagy vasból bókonyakasztót szerelnek. A bókonyon két → hámfa van, azokon húznak a rúd mellé fogott lovak. A bókony jelentősége abban van, hogy a reá fogott lovak vonóerejét mérlegkarszerűen veszi át, tehát kiegyenlíti a lépések okozta, nem mindig egyritmusú mozgásból eredő apró rántásokat. Hátránya csak annyi, hogy a szekér eleje sokkal jobban „játszik”: a rúd (→ szekérrúd) ide-oda csapkod, kivált egyenetlen utakon, amit azonban a lovak a → nyaklóval kiegyensúlyoznak. A bókony igen régi eredetű, nemcsak Európában, hanem a magyarságnál is. Minden bizonnyal a bókonyból alakult ki a magyarság szekereinek és → kocsijainak ma használatos fürhéce. Ez úgy történt, hogy a bókony két végét kikötötték az első tengelyhez, ezáltal a bókony elvesztette mérlegkarszerű mozgását, amiből csak az az előny származott, hogy a lovaknak ezután kevesebb dolguk akadt a nyaklóval, mert a rudat a megkötött bókony szilárdabban vezette. – 2. bókonynak nevezik a → fahajók, → csónakok bordáit is.

K. Kovács László

bokor: → aratóbanda, → banda, → halászbokor

bokordíszítmény, bokorvirág: → virágtő

bokorgazda: a halászok egy munkaidényre közös (nagy-)hálóhoz társult csoportjának állandó vezetője. Bandagazda, halászmester, hálósgazda (halász) néven is ismert. Halászbíró, halászmester és gazda elnevezéssel már a 16. sz.-ban találkozunk, amelyek minden valószínűség szerint vezető, de egymástól is eltérő munkaköröket jelöltek. A bokorgazda szerepe függött az önálló vagy jobbágyi, ill. bérleti halászattól, továbbá a háló nagyságától, tulajdonosának (vagy tulajdonosainak) kilététől stb. Eszerint a személye lehetett bérlő, albérlő, ill. → vállalkozó, → alvállalkozó vagy csak a → halászbokor önként, közakarattal választott és a társakkal egyenrangú vezetője. A bokorgazda általában mégis több társainál: már a 16. sz.-ban ő építi a halfogó rekesztékeket, ezért a zsákmány harmada illeti, egyenlő osztás esetén pedig külön díjazásban részesül. Hasonló a helyzet az újkori alvállalkozókkal, akik nemegyszer a zsákmány felét is elvitték. Önálló vállalkozóknál természetesen az egyenlő osztály elve uralkodott, csak a szerszámhasználatért járt valami különpénz. Az alvállalkozó típusú bokorgazdák kiváltságos helyzetét nagyban csökkentette a munkában való részvétele. (→ még: bandagazda) – Irod. Solymos Ede: Banda–bokor–brigád (Halászat, 1956); Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).

Katona Imre

bokorháló: a → hajtóhalászat országosan elterjedt eszköze, félkör alakú vesszőkávára szerelt zsákszerű háló. Függőleges állású nyele villa alakú, ennek két ága a kávát összekötő ínhoz, nyélrésze a káva felső részéhez van rögzítve. A bokorhálót a hal búvóhelyéül szolgáló bokrok, parti mélyedések (padmaly) elé állítják, és a víz, a bokor ütögetésével (zurbolás, gübülés) belezavarják a pihenő halat. A meghalászandó víz jellegétől, az együtt halászók számától függően különböző méretű bokorhálót használnak még ugyanazon vidéken is. A Duna mellékén pl. 1,5–4,5 m között változik a kávájának átmérője, kisebb folyókon (Hernád, Sajó) az 1 m-t sem éri el. A különböző nagyságú bokorhálók neve vidékenként más és más; a hajtás megoldása is eltéréseket mutat. A Dunán és a Tiszán, néhány mellékfolyón a bokorháló, a bokorszák, bokrászó terminológia az általános. Az elnevezés a használat módját tükrözi: a bokrok alól űzi az együtt dolgozó két-három halász a halakat a hálóba. Az erdélyi hegyi patakok egy ember által is használható, kisméretű bokorhálóit → farkasháló, farszák néven ismerjük. A bokorháló típusába tartozik a Hernádon használt meriszák, villásháló, de ennek haszhálata eltér a tkp.-i bokorhálóétól: 10–20 meriszákos halász lába között a hálóval „elrekeszti” a folyót, társaik pedig néhány száz méterről indulva hajtják feléjük a halakat. A Kettős-Körös vidéki bokorháló-típusú csömpöly szintén a közös hajtóhalászat eszköze. Különböző kisméretű bokorhálókat az Ormánságban kácsérnak neveznek. A helyi variációjának tekinthető a Balaton környékéről közölt bukálóháló, kemenceháló, a balatoni Berek halászainak → turbukhálója, a Hetésben használatos vonyuháló, huzuháló. A bokorháló-típusú szerszámok Ny-Európában széles körben elterjedtek, s a szomszéd népek halászatának is jellegzetes eszközei a vízrajzi viszonyok különbözősége magyarázta sokféle helyi variánssal. Az átadás-átvétel kérdései még tisztázatlanok. Többszörös átvételre is gondolhatunk; az ismeretlen eredetű terminológiák (csömpöly, kácsér), a szláv eredetű szák esetleg több irányú kulturális hatás emlékét őrzik. Bizonyíthatónak tűnik a kapcsolat a D-orosz területeken és a Duna-delta orosz halászaitól ismert turbuk nevű bokorhálóval is. A turbuk ugyan a magyar halászatban más típusú szerszámokra is átvivődött, de a 16. sz.-i erdélyi okleveles adat (1537: turbok) esetleg erre vonatkoztatható. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Jankó János: A Balaton melléki lakosság néprajza (Bp., 1902); Solymos Ede: Adatok a Fehér-Körös halászatához (Gyula, 1960).

Szilágyi Miklós

bokortanya: → tanyabokor

bokréta: → kalapdísz, → lakodalmi díszek és jelvények

Bokréta Szövetség: → Gyöngyösbokréta

bokros (ujjú ing): buggyosra felhúzott ujjú ing (Törökkoppány).

bókvers: az → udvarlódalok egyik legkorábban önállósult faja, melyben az énekes köszönti és dicséretekkel halmozza el kedvesét. Legszebb magyar irodalmi példája e daltípusnak Balassi Bálint „Hogy Júliára talála, így köszöne néki ...” című, reneszánsz képekben és hasonlatokban bővelkedő, szenvedélyes hangú verse. A szeretett nő alakjának hasonló költői felmagasztosítása népköltészetünk régi stílusú dalaiban is megvan:

Rózsa vagy, rózsa vagy, Még annál is szebb vagy, Aranynál, ezüstnél Sokkal ékesebb vagy.

Ezt a bókoló attitűdöt gyakran követi a kedves testi szépségének reneszánsz képekkel, hasonlatokkal történő leírása, a szem, száj, termet stb. dicsérete. A régi stílusú népdalok bókversei egyszerűbbek, tárgyilagosabbak, mint reneszánsz kori vagy 17. sz.-i kéziratos őseik; új stílusú népdalaink között már nem is találunk bókverset. Ezekben a kedves szépségének leírása tényközlő, a dal funkciója pedig már nem az udvarlás. Ez a tényközlés sokszor dicsekvéssé is fajul, és az így megrajzolt „lírai portré” a → kérkedő daltípussal lesz rokon. – Irod. Küllős Imola: Kísérlet a magyar népköltészet szerelmi dalainak tipologizálására (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970); Alexa Károly: A misztika stíluselemei a régi magyar költői nyelvben (Irod. tört. Közl., 1970).

Küllős Imola

boldoganya: → ház középoszlopa

Boldogasszony: 1. feltehetően ősi asszonyistenség neve. Gellért püspök tanácsára a térítők Szűz Máriára alkalmazták, így → Mária, Szűzanya törzsökös szinonim szava lett. → Archaikus népi imádságaink, → ráolvasásaink, ünnepneveink kedveltebb invokációja Mária helyett az ünnepélyesebb Boldogasszony. – Irod. Kálmány Lajos: Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya (Értekezések a nyelv és széptudományok köréből, Bp., 1885); Katona Lajos: A Kedd asszonya (Ethn., 1905). – 2. → énekes gyermekjáték; a → fogyó-gyarapodó körjáték kerülő formája. Szövege: „Boldogasszony, Boldogasszony, mit kerülöd, mit fordulod az én házam tájékát? Azt kerülöm, azt fordulom, leányodat kéretem. Nincs nékem eladó lányom. Ó ne tagadd, tegnap láttam Bécsbe, piros almát árult, vettem is tőle, most is van belőle. Új asszonyka cafrinka, gyere velem Mariska!” Változatai: „Mit kerülöd, mit fordulod az én házam tájékát. Kerülöm, fordulom Szent Ilona házát”. „Erzsébet asszony kéreti lányod” stb. Szövegvariánsai változatosak, de van néhány állandó típusa, pl. „Nem adom a lányomat sánta vőlegénynek” szövegrésszel. Újabban csatlakozik az elejére a → Méz, méz, méz vagy: → Most viszik, most viszik. A régebbi forma végig dallamos, de van dallam nélküli párbeszédes formája is: „Kakas-bakas jó napot–Réce-ruca fogadja” kezdettel. A játék tartalma mindig azonos: lánykérés, ellenkezés, a lány elvitele. Hasonló tartalmú, de változatosabb forma: „Járom az új várnak az alját”, „... Kapitány úr üzenete”. Az előbbi inkább a Dunántúlon terjedt el, az utóbbiak az ország északi részén. – Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára I., Bp., 1951).

Bálint SándorIgaz Mária

boldogasszony ágya: → gyermekágy

boldogasszonyfája: → ház középoszlopa

boldogasszonypohár: → asszonyavatás

boldogi hímzés: a legújabb stílusú magyar → hímzések szerény, fehéren maradt változata. Csak két öltözetdarabra: a fehér gyolcs fej- és vállkendőre varrják → lyukhímzéssel, kevés → száröltéssel, → gépöltéssel, valamint pókolással. A kendők széleit vagy → huroköltéssel szegik, vagy horgolt csipkével. A hímzést a kendők jól látható részein helyezik el. A kivarrt lyukak s a belőlük készült motívumok szokatlanul nagyok, így a hímzés könnyed, áttört hatású lesz, amit a nagy lyukak közepén alkalmazott pókolás is növel. (→ turai hímzés) – Irod. Hollóné Hatos Kornélia: Boldogi hímzésminták (Szeged, é.n.).

Vállkendő sarka fehér hímzéssel (20. sz. eleje, Boldog, Pest m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Vállkendő sarka fehér hímzéssel (20. sz. eleje, Boldog, Pest m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

boldogi viselet: Boldog község (Pest m.) viselete, amely a 20. sz. első harmadában élte virágkorát. A házivászon mellett jellegzetesebbek itt a fehér gyolcs, a lerakott és a keményítéssel formált ruhadarabok. A boldogi viselet a galgavölgyi, főleg a turai, továbbá a herédi viselettel rokon. A férfiviselet kevésbé, a női – főként a haj- és fejviselet – nagyobb mértékben helyi megformálású. – A férfiak magas, vágott tetejű fekete kalapján tánc alkalmával fehér, rózsás pántlika volt. Ünnepre is vászon a gatyájuk; egy-egy szára 3–3 szél, féllábszáron alul érő, lerakott. Alja mesterkézett (szálhúzással díszített) és rojtos. Hozzá kézelős, bő ujjú, piros gombos gyolcsing illik. A fölé keskeny hátú, lehajtott gallérú, sűrű ezüstpitykés, de be nem gombolt piros posztóval bélelt mellényt vettek. A vőlegény négyszögletes kendőt is kötött a nyakára. A gatya elé ünnepen háromszögűre hajtott, bojtos sarkú, piros tarka kendőt tűztek. Korábban a kocsizó emberek bőrnadrágot és jászsági ködmönt is viseltek. Az ünnepi fekete posztóruha régebben sujtásos volt: ellenzős nadrág, mellény, dolmány és esetleg mente. A lábbeli kemény szárú, hátul varrott fekete csizma. – A nők hajukat T alakban választják el. Kétoldalt vagy vizezett sodratot, vagy fonatot (tyúkos) vezetnek hátra, a fülön átfektetve: a lányok ünnepen sodratot, hétköznap fonatot, az asszonyok mindig fonatot viselnek. Hátul a lányok haját tarkó felett magasan összekötik, onnan indul fonatuk, ünnepen ráomló dús szalagcsokorral. A menyasszonyok és Mária-lányok fejére széles, fehér-piros, tükrös művirágkoszorú is kerül, hátul lelógó széles szalagokkal. Az asszonyok hátul fonatlanul betömködik hajukat egy kis kúp alakú tokba, melyet selyembevonat és szalagfodor díszít, és szalagpár rögzít a fej elülső, fedetlen részéhez. Hátul két keskeny pántlika lóg alá. A templomi fejkötő arany vagy ezüst csipkés; az új menyecskéknek ez alól leomló fehér fátyollal. A lakodalmi bukros fejkötő tokja tetején kicsi, kehely alakba sodort piros szalagdísz van. Az áll alatt megkötött fejkendők közül legjellegzetesebb ünnepen a fehér gyolcsból, helyi stílusú lyukhímzéssel készült, keményített kendő. A hétköznapi (egyébként alsó) vászon vagy gyolcs ingváll mellévarrott, szűk ujjú, nyakban pántba fogott ráncokkal. Az ünnepi felső gyolcs ingváll ujja bő és szokatlanul hosszú. Nyakának és ujjvégének ráncolása is madzagházzal szabályozható. Keményített ujját könyök fölött rögzítik, merev felálló ívbe széthúzva ráncait. Széles, kétsoros fodrának piros csipkéje párhuzamosan ismétlődik az ujjon. A vászon vagy gyolcs egyenes pendely 5 szélből készült, korccal összehúzós, térden alul ér. Hétköznap 2–3, ünnepen 5–10 szoknyát viseltek. A szoknyák mindig színesek, apró ráncokba rakottak, féllábszárig érnek, posztóval szegettek, csak a felső piros szoknyát szegték zölddel. Sajátos, hogy a szoknya ráncait lenn nagy hullámokba húzzák szét, ill. merevítik. Jellegzetes ünneplő a virágokkal hímzett posztószoknya. A kötények a szoknyával egyenlő hosszúak, és elöl kötik meg őket. Az egy szél szakács hétköznap kékfestő, ünnepen fekete klott, körül csipkével, alján keskeny, színes géptűzéssávval. A menyasszonyok és Mária-lányok fehér gyolcs bő keceléje (→ kötény) lerakott, körüléri a szoknyát. Ingvállra hétköznap csak vállkendőt, ünnepen mély, kerek nyakkivágású, arany vagy ezüst csipkével díszített, a szoknyából elütő színű selyempruszlikot is viselnek. A boldogi viselet legjellemzőbb darabja a fejkendőhöz hasonló fehér hímzéses vállkendő, mely négy- vagy háromszögletes, gyakran több részből szabott. A többnyire lekerekített megkötő végeit a faron kiterítik, Szélén keskeny, 17 m hosszú, sűrűn felállóra fodrozott, horgolt csipke van. Ingváll helyett gyakran a szoknyától elütő színű ujjast, szállikát viselnek és fölötte vállkendőt is. Lányok és menyecskék 5–10 sor gyöngyöt (galáris) hordanak nyakukban. – Téli felső ruhadarabok a fehérített juhbőr jászsági ködmön vagy régebben rókaprémes → mente, újabban fekete vattás rékli. A lábbelijük piros vagy fekete, csörgős sarkú csizma, újabban harisnya és cipő is. – Irod. Újváriné, Kerékgyártó Adrienne: Boldog község népének viselete (Népünk és Nyelvünk, 1936); Hollóné Hatos Kornélia: Boldogi hímzésminták (Szeged, é. n.).

1. Menyasszony szalagos művirágkoszorúval (20. sz. első fele) Boldog, Pest m.

2. Fiatalasszonyok feltűrt ujjú ingvállban, fehér vállkendővel (20. sz. első fele) Boldog, Pest m.

3. Asszony fejviselete és ködmöne hátulról (20. sz. első fele) Boldog, Pest m.

4. Család képe, négy nemzedék ünneplő viseletben (20. sz. első fele) Boldog, Pest m.

Horváth Terézia

bolgárkerék: → bolgárkertész

bolgárkertész: speciális kisüzemi módszerekkel, melegágyi hajtatással és öntözéssel zöldséget termelő kertész. (→ zöldségtermesztés) A 19. sz. derekára Bulgáriában magas szintű kertészeti kultúra fejlődött ki, amely azonban nem tudta foglalkoztatni a rendelkezésre álló munkaerőt. Ezért művelői közűl sokan a Dunától északra fekvő országokba vándoroltak, ahol a jobb piaci lehetőségeket kihasználva értékesítették terményeiket. Néhány kisebb előzmény után az első nagyobb bolgárkertész csoportok a korabeli Mo. déli városai (Nagybecskerek, Arad, Temesvár, Nagyszeben, Baja stb.) és néhány más helység (pl. Esztergom) körül az 1870-es évek elején tűntek föl. A századfordulón már nagy számban dolgoztak Bp. és minden nagyobb város környékén, ahol kedvező éghajlati viszonyok és piaci adottságok voltak. Jellegzetes zöldségtermesztő technikájukat a hagyományos módszerekkel dolgozó hazai zöldségkertészek ismereteivel bővítették, s így azoknál hamarabb és jobb minőségű áruval jelentek meg a piacon. Fő terményeik voltak a paprika, a paradicsom, a fejes saláta és az uborka. Új ízletes fajtákat is meghonosítottak. A zöldségpalántákat magas, trágyafűtésű → melegágyakban hajtatták, onnan ültették ki a túróekével és széles kapával készült öntöző árkokkal sűrűn barázdált szántóföldekre. Évente 8–10-szer öntöztek (→ öntözés). Jellegzetes gyakorlatuk volt, hogy az alacsony gátakkal kialakított kalitkaágyásokba (fitera) (2–3x4–6 m) néhány percre vizet engedtek, majd kapával megnyitották a következő töltést és a munkát ágyásról ágyásra folytatták. Az öntözővizet a vízpartra épített bolgárkerék (doláp) szolgáltatta. A bolgárkerék ókori eredetű szerkezet, hazánkban a bolgárkertészek honosították meg. Körben járó ló vontatta. A függőleges tengely a rászerelt orsóval forgatta a vízemelő kereket tartó vízszintes tengelyt. A vízemelő talpában 24–28 rekeszt alakítottak ki, melyek 6–8 liter vizet fogadtak be. Merüléskor a víz a rekeszekbe nyomult és a kerék magasba fordulásakor az elvezető deszkavályúba ömlött. A vödrös bolgárkerék jobban alkalmazkodott a vízszint változásához. Ennek kerekén a rekeszek helyett láncszerűen egymáshoz kapcsolt vödrök sorakoztak. A „vödörláncot” tetszés szerint lehetett rövidíteni vagy nyújtani. A bolgárkertészek hazánkban az első évtizedekben nem vásároltak földet, hanem kisbérleteken gazdálkodtak. Voltak, akik telente hazautaztak Bulgáriába. Mások több év után csak akkor tértek haza, ha már bizonyos pénzösszeget gyűjtöttek. Eleinte féltékenyen őrizték szakmai tudásukat. Munkaközönségekben (druzsesztvo) dolgoztak, melyekbe csak szükség esetén vettek be magyar idénymunkásokat. A munkaközösségek év közben együtt étkeztek, laktak és dolgoztak. Az idény végén meghatározott kulcs alapján osztották szét a hasznot. A bolgárkertészek zöldségtermelő monopóliumába a balkáni háborúk és az I. világháború hozott változást. A bolgár kormány a mo.-i bolgárkertészeket hazarendelte katonának. Ekkorra azonban már a magyar idénymunkások sok helyen eltanulták tőlük a speciális termesztési módszerket, sőt továbbfejlesztették és korszerűsítették is. Ezért az 1920-as években a megnehezült nemzetközi közlekedésben kisebb számban visszatért bolgárkertészek már nem élvezték a korábbi kiváltságos helyzetet. A bolgárkertészek módszereinek mo.-i meghonosodása a magyar paraszti gazdálkodás belterjesedését jelentősen elősegítette. Nyomában több helyen intenzív primőrtermelő kultúrák is keletkeztek (Gyula, Békés, Szentes, Hódmezővásárhely). – Irod. Révész István: A hazai bolgár és bolgárrendszerű kertészetek statisztikai ismertetése (Bp., 1915); Vakarelski, Ch.: Brunnen und Wasserleitungen in Bulgarien (Folk-Liv, 1939); Kósa László: A gyulai zöldségtermelő körzet kialakulása (Agrártört. Szle, 1967); Palov József: Adatok a Békés megyei zöldségöntözések fejlődéstörténetéhez (1890–1944) (Békési Élet, 1971); Boross Marietta: Bolgár és bolgár rendszerű kertészetek Magyarországon 1870–1945 Ethn., 1973).

Bolgárkert öntözési rendszere. Ku = kút; V = Vada (öntözőcsatorna); K = Kabal (barázda); F = Fitera (barázdákkal határolt termőterület); L = Leha (két „V” közti terület)

Bolgárkertész által használt különféle ültetőfúrók (sadiló) (Szigetszentmiklós, Pest m.)

Bolgárkertész barázdatömítő hengere (Szigetszentmiklós, Pest m.)

Bolgárkertészetben használt szerszámok: 1. Motika 2–4. csapa 5–6. kalisztirja 7. dikel 8–9. siló 10. koszer

Bolgárkertész tanyája (Szigetszentmiklós, Pest m., 1972) 1. Lakóház 2. Földbe mélyített lakókunyhó, 3. földbe mélyített istálló 4. rakodószín 5. tárolószín 6. sertésól 7. tyúkól 8. trágyatelep 9. szalmakazal 10. szénakazal 11. kút 12. melegágyak

1. Bolgárkertész munkaközösség (Gyula-Pejrét). A háttérben vízkiemelő vasjárgány. A munkaközösség vezetője a hátsó sorban (csípőre tett kézzel) áll.

2. Borozdoló eke („durató”) (Szarvas-Hatház, 1963)

3. Öntözőkapa (Békésszentandrás, 1970)

4. Ültetőfa (Békésszentandrás, 1970)

1. Vízkiemelő vasjárgány (Szarvas-Motyó, 1963)

2. Vödrös bolgárkerék (Szarvas-Szappanos, 1963)

3. Rekeszes bolgárkerék (részlet, Szarvas-Motyó, 1928)

Bolgár öntözőkerék vázlatos rajza. I. Nagykerék és fogaskerék felülnézetben II. Vízemelő kerék és fogaskerék oldalnézetben, III. Hajtókerék, IV. Hajtókerék kapcsolata a fogaskerékhez (Kalocsa, Bács-Kiskun m.)

Kósa László

bolgárok: 1. bolgár-törökök, a török nyelvcsaládba tartozó ótörök nép. A bolgár szó eredeti jelentése keverék. A bolgárok a 4. sz. utolsó negyedétől tűntek föl a Don és Kubány közötti sztyeppén. A hun birodalom bukása után az avarok támadása nyomán két csoportra bomlottak. 630 körül a Volga és a Káma folyók találkozása környékén telepedtek meg, létrehozták az onogur törzsszövetséget. Történetükben fontos mozzanatot jelentett 660 körül a volgai bolgár állam megalakulása, amelynek fővárosa, Bolgari fontos kereskedelmi központtá vált. Nagy szerepet játszottak Közép-Ázsia és Európa kapcsolataiban a bolgár állam és kereskedői. 920 körül a volgai bolgárok szunnita mohamedánokká váltak. Államuk 965-ig a kazároktól függött. 987-ben a hegemóniáért folytatott törzsi versengésben harcok robbantak ki, melynek következtében számos előkelő bolgár kíséretével együtt Mo.-ra menekült. Hazánkban a bolgárokat (mohamedán) vallásuk alapján mint böszörményeket említik. Később a kereszténnyé vált magyar állam gazdasági életében is jelentős szerepet játszottak. Utóbb ugyan beolvadásukat vallási meggondolások alapján különféle korlátozó intézkedésekkel siettették. A volgai bolgárok állama ismét megerősödött. A K-európai kereskedelmi utakat s jelentős részben az orosz városokat mint árulerakó helyeket gazdasági ellenőrzésük alá vonták. A Volga, Káma folyók környezetében élő finnugor lakosságra kiterjesztette hatalmát e keleti bolgár állam. Az őshazában maradt magyarok ugyancsak a volgai bolgár állam befolyása alá kerültek. Az orosz fejedelmek növekvő hatalmával szemben a 12. sz. elejétől sikeresen védték a volgai bolgárok kereskedelmi hegemóniájukat, mígnem 1236-ban Batu kán mongol csapatai el nem foglalták az egész országot. Ettől fogva az Arany Horda részévé vált. 1431-ben itt alakult meg a kazáni tatár kánság. – 2. A dunai bolgárok az onogur törzsszövetség felbomlásakor váltak ki a többi bolgár törzs közül, majd a Don vidékéről 679 után az Al-Duna mellékére vonultak. Az al-dunai szláv törzsekkel szövetségre lépve feudalizálódó államot hoztak létre, amelynek befolyása Erdélyre és szinte az egész Kárpát-medencére kiterjedt. Jelenlétükkel még az É-i-Középhegység északi előterében is számolnunk kell. A feudális bolgár államban az eredetileg török nyelvű bolgárok asszimilálódtak, szláv nyelvűekké váltak. – A bolgár-török néppel, nyelvvel, műveltséggel a magyarság a 7. sz.-tól szorosabb kapcsolatban állott. Az onogur törzsszövetséghez fűződő szoros szálak teszik érthetővé a magyar nép nevének ungur, ugor, uhor, hungarus, venger stb. változatait. A bolgár-török és a magyar érintkezéshez kapcsolódó jövevényszavaink a szántóföldi művelés, kertgazdálkodás és az állattartás fontos mozzanatait érintik, máig alapvető szókincsünk alkotóelemei közé tartoznak. (→ még: csuvasok) – 3. bolgárok: az Al-Dunától délre élő, a dunai bolgár-törökből és déli szlávokból kialakult nép a mai Bulgária területén. A két népelem egymásba olvadásának befejezése előtt önálló államterületük alakult ki, amely 1019-ig megőrizte függetlenségét. Ekkor Bizánc hatalma alá kerültek. 1330-tól Bulgáriát az oszmán-törökök szállták meg. Csak az 1877–78-as orosz–török háborúban szabadult fel ismét. A magyar történelem folyamán számtalan közvetlen kapcsolat alakult ki magyarok és bolgárok között. Az egykorú Mo. területére többször települtek le bolgárok csoportosan is és szórványokban is, legnagyobb számban a 18. sz. folyamán a → Bánságba (Vinga, Óbesenyő). A legutóbbi évtizedekig a → bolgárkertészeknek jelentős hatásuk volt a magyar paraszti, öntözéses kertkultúra kialakulásában.

Vass ElődFilep Antal

bolgár ritmus: → ritmus

bolgár-törökök: → bolgárok

Bolhád: a Salgótarján szomszédságában emelkedő Medves vulkáni hegycsoport és a Rima folyó közötti dombvidék népi használatú tájneve Gömör és Nógrád m.-ék területén. 1918 óta nagy része Csehszlovákia területéhez tartozik. – Irod. Prinz Gyula: Magyarország földrajza (Bp., 1942).

Filep Antal

bolha teremtése, a: → légy teremtése, a

bolházás: → prücsközés

Bolond Istók: anekdotahős, az ostoba, felületes ember jelképe. Dugonics András szerint Léván született, és egész életében nem volt más kívánsága, mint hogy meglássa Debrecent. Elkutyagolt hát Léváról Debrecenbe az első házig (a vámsorompóig), s onnan visszafordult nagy megelégedéssel. Innen ered a szólás, hogy: „bekukkantott, mint Bolond Istók Debrecenbe” (→ szólásmagyarázó mese). A mondás a 18. sz. fordulóján igen népszerű lehetett, erre vall Szaller György könyvének a címe „Istók Debreczenbe!” (Pozsony, 1794), mely nem annyira a bolondos legény kalandjaival, hanem inkább deák és német nyelven magyarázott magyar grammatikájának bírálóival foglalkozik, akiket a tudós professzor ugyancsak leteremt, amiért „tsak bé-tekéntettetek – bé barátim a könyvbe, mint az Istók Debreczenbe”„ s ennek következtében – szerinte – igazságtalan kritikát mondtak róla. De erre utal Szirmay Antal említése is „Hungaria in parabolis” c. munkájában (Buda, 1807): „Morionum de genere memorabiles sunt apud Hungaros: Oktondy, Bonfordy, Bolond Istók Debreczenbe ...”. A Bolond Istók anekdota Dugonics nyomán végigvonul a 19. sz.-i közmondás- és anekdotagyűjteményeinken. Arany János idejében még eleven lehetett Debrecenben, Benedek Róza azonban a 20. sz. első évtizedeiben már sem Léván, sem Debrecenben nem találta nyomát. (BN 1348*; MNK 1349*27) Ismeretesek még → Bolond Mihók, Bolond Jankó, Bolondos Gyurka stb. nevű Eulenspiegel-szerű mesehősök (→ Csalóka Péter). – Irod. Benedek Róza: Bolond Istók (Ethn., 1911); Kardos Lajos: Bolond Istók a XVIII. században (Ethn., 1912); Waldapfel József: Istók – Debretzenbe (Ethn., 1929); Kovács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (Bp. 1966).

Kovács Ágnes

bolond kocsi: → vontatókocsi

bolondmese: → hazugságmese

Bolond Mihók: tréfás → mesehős, ill. annak kalandjairól szóló tréfás mese (→ reális mese). Bolond Mihók házasodni (szolgálatba) indul. Első ízben (évben) egy tűt kap ajándékba (szolgálatáért). Egy szénásszekérbe dugja. Anyja megrója, hogy kalapjába kellett volna tűznie. Másodszor egy ekevasat kap, azt a kalapjába szúrja, nehezelli, eldobja. Azt a vállára kellett volna vennie. Harmadszor egy kis kutyát kap, a vállára veszi. A kutya marja, eldobja. Azt madzagra kellett volna kötnie. Negyedszer egy oldalszalonnát kap, madzagra köti, lerágják a kutyák. Azt füstre kellett volna tennie. Ötödször egy borjút kap, a füstre köti, megfullad. Azt az istállóba, jászol elé kellett volna kötnie. Hatodszorra megkapja a lányt, beköti az istállóba. A lány otthagyja vagy anyja végül megbékíti, összeházasodnak (AaTh 1696; BN, MNK 1684*; folytatása legtöbbször az → ostoba ember egyéb kalandjai, rendszerint AaTh 1691+AaTh 1653A; 21 változat). A 20. sz.-i magyar változatok nagy része meglepő egyezést mutat. Ennek oka Benedek Elek hasonló című és menetű meséjének népi olvasmánnyá válása. A 19. sz.-i változatok kevésbé egyöntetűek, a típus előfordul lányhőssel és más kalandokkal is. Ezek egy esetben sem azonosak a hasonló típusú Grimm-mese (Nr. 32.) „gescheiter Hans”-ának kalandjaival. A nemzetközi → népmese-katalógus a típust azonosnak véli a „Mit kellett volna mondanom?” típussal, melyben az ostoba ember a köszönési módokat alkalmazza helytelenül. Bár mindkét típus → láncmese, azonosnak nem mondhatók. A helytelen gyakorlat következtében mesénk nemzetközi elterjedése nehezen állapítható meg. Minden bizonnyal egész Európában ismert és népszerű. – Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder und Hausmärchen der Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (I., Bp., 1943; UMNGy V.); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (Bp., 1962; UMNGy X.); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968).

Kovács Ágnes

bolt: üzleti vállalkozás és az e célt szolgáló helyiség neve egyaránt. A középkori városi üzletek boltozatos helyiségei adtak alkalmat az üzlethelyiség bolt megnevezésére. Falvaink és mezővárosaink kereskedéseit és üzlethelyiségeit eredetileg lakóépületek szobáiból alakították ki. Előszeretettel létesítettek üzlethelyiségeket saroktelkeken álló házakban vagy L alaprajzú épületek utcai helyiségeiben. Az ilyen házak bolthelyiségeit közvetlenül, előtér nélkül az utcára nyitott ajtón át lehetett megközelíteni. Ha az üzlethelyiség utcasarkon állt, a bejárati ajtót gyakran az épület sarkára építették be. A boltok ablakai nem különböztek a falusi, mezővárosi épületek ablakaitól. Kirakatokat nem alkalmaztak, legfeljebb a falakra, ajtószárnyakra kiakasztott árukkal hívták fel a figyelmet, előfordult, hogy kis üvegszekrénykéket akasztottak ki, s abban mutatták be a féltettebb árucikkeket. A bolti élet jellegzetes velejárói voltak a cégérek, amelyeknek a használatát a később divatossá vált kirakatok és cégtáblák tették feleslegessé. Mezővárosaink üzleteinek hagyományos velejárói voltak a vasalt, díszesebb, igényesebb kivitelű, veretekkel is díszített ajtó- és ablaktáblák, csengők. A mészárszékek, hentesüzletek bolthelyiségei gyakran különálló építmények, deszkaházak, bódék voltak. Sajátságos kiképzésű volt utcára nyíló ablakuk. Az ablakot két deszkatábla fedte, és ha a boltot nyitni akarták, a felsőt felhajtották, kitámasztották, az alsót pedig lehajtották és vízszintes síkban rögzítették. Bolt szavunk délszláv közvetítésű középkori olasz jövevényszó. Az olasz volta szó (’ív, bolthajtás’) eredetileg bolta alakban került át nyelvünkbe. 1481 óta ismert üzlet értelme.

Utcasarokra nyíló bolt (Zenta)

Filep Antal

boltbíró: → vásárbíróság

bolygatás: → szénacsinálás

bolygó tűz: → lidércfény

boncolópad, boncolóasztal: → asztal

bóné: → kece

Bónis György (Bp., 1914–): történész, levéltári osztályvezető, az állam- és jogtudományok doktora (1969). Tanulmányait a bp.-i egy. jogi karán végezte (1936). Könyvtáros (1937–), a Vallás- és Közoktatásügyi Min.-ban segédfogalmazó (1939–), egy.-i tanár (1940–), levéltáros (1957–). Munkássága a magyar és egyetemes jogtörténetre (középkor) és a jogi néprajzra terjed ki. Cikkei, tanulmányai a hazai és külföldi szaklapokban jelennek meg. – Néprajzi érdekű f. m. Magyar jog – székely jog (Kolozsvár, 1942); Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban (Kolozsvár, 1947); Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után, 1686–1708 (Bp., 1962); Középkori jogunk elemei. Római jog. Kánonjog. Szokásjog (Bp., 1972).

bontófa: a kukorica csuhéjának felszakítására szolgáló rövid, tőr alakú faeszköz. Amikor a kukoricát a mezőn fosztva szedték, akkor használták. Kezük kímélésére az éles csuhé felszakításakor, jobb kezükbe vékony, hegyes pecket fogtak, melynek hegyes vége hüvelykujjuk irányában állt ki, hogy szilárdabban álljon, középső ujjukhoz kis bőrdarabbal vagy madzaggal is hozzákötötték. Kukoricatöréskor bal kezükkel megfogták a fej egyik oldalát, a jobb kézben tartott hegyes fával pedig a csövet takaró csuhét felhasították, majd a hasítás nyomán a csuhét a csőről lehúzták, ill. a tiszta, csupasz csövet letörték. Újabb eszköz, sok vidéken még jól nyomon követhető elterjedése is. Hasonló szerszámot egyébként már a kukorica őshazájában is ismertek, mégis nehezen képzelhető el, hogy közvetlenül onnét származott volna. (→ még: kukorica) – Irod. Balassa Iván: A nyövező (Ethn., 1944); Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960).

Takács Lajos

bor: szőlőléből erjesztett szeszes ital. A szőlőfeldolgozás és borkészítés módja szerint megkülönböztetett, paraszti vagy mezővárosi szinten előállított borféleségek alapanyaguk szerint fehér vagy vörös szőlőfajtából készülhetnek (→ fehér bor, → hamis bor, → vörös bor). A borfajták előállításuk technológiája és felhasználásának jellege szerint is három csoportba sorolhatók: – 1. A színborok a must legértékesebb részéből, az előléből (taposás, sutulás után) leszűrt italok, a paraszti borkultúrában a kereskedelmi bor szerepét töltik be. A → történeti borvidékeken a 18–19. sz.-ban megközelítően azonos eljárás és szőlőfajták szerint állandósult borféleségeket készítettek, amelyeket helységre, ill. a borvidék központjára utaló névvel különböztettek meg (badacsonyi, ménesi, tokaji, visontai bor stb.). A nagyobb tájegységek, megyék neve alatt eladott borok gyengébb minőségű, nem hegyi borok voltak (alföldi, somogyi bor stb.). Ez alól kivétel a szerémségi bor, mely a középkori Kárpát-medencében a legkeresettebb minőségi hegyi bor volt. – A színborok közül több, bár tájjellegre utalóan rögződött a köztudatban, korábban általánosan gyakorolt borkészítési eljárásokhoz kötődik. A szamorodni aszús és közönséges szőlőből szüretelt, taposásos mustnyerés révén előállított, enyhén édeskés fehér pecsenyebor. A kevéssé aszús évjáratokban a legfontosabb tokaj-hegyaljai borfajta. Szláv eredetű neve is arra utal, hogy különösen lengyel és orosz piacokon volt keresett áru. A szamorodnihoz hasonló jellegű bort állítottak elő más borvidékeken is (ménesi Hegyalja, Nagyenyed környéke, Balaton-felvidék). – A kóserbor a zsidó liturgia előírásai szerint készült fehér minőségi bor. A 18. sz. elejétől ismert kóserfajtákat a lebogyózott szőlő harisnyás lábbal történő megtaposása útján állították elő s külön tárolták. (A fehér színborokhoz → még: aszú (eszencia, ordinárium.) A vörös színborok közül a bikavér néven ismert borfajta szőlői közül csak a kadarka volt állandó, korábban a purcsin, Jakab-szőlő, újabban az oportó és medoc noire egészíti ki. A többnyire lebogyózott szőlőből kádon, nyílt erjesztéssel kézült bikavér kialakulásához Egerben a kedvező lyukpincés bortárolás járult hozzá. Hasonló eljárással előállított minőségi vörös borok Tolnában, Baranyában, a Szerémségben is piacra kerültek. – A vörös szőlőből vagy vegyesen szedett fürtökből azonnal sajtolt kástélyosbort (Sopronban Süssdruck) szűrnek le. Ez a vörös bornál savban szegényebb, világos piros színű ital már a 17–18. sz.-ban is ismert volt. A 19. sz. közepe óta a fehér, könnyű borok kereslete miatt a vörös szőlőből is világos színű, csak egy-két napig héjon erjesztett sillert, rózét készítenek (Alföld, D-Dunántúl, Heves m.). Ezeket a száraz, asztali borokat kocsmákban mérik ki. – 2. A másodborok törkölyre, borseprőre vagy zúzatlan szőlőre bor, must vagy víz felöntésével keletkezett szeszes italok (aszú, → fordítás, → másodbor). – 3. A fűszerezett borok alkalmi, házi borféleségek, amelyek általában növényi eredetű illatanyagok, néha borfesték hozzáadásával készülnek. Mo.-i elterjedésükben a balkáni vörösbor-kultúrának tulajdonítanak jelentőséget, ami különösen az ürmös borokra érvényes. A paraszti gyakorlatban két ürmöskészítő eljárást ismernek. A hideg eljárás során az erjedés folyamán vagy már a kész borhoz adják a fűszeranyagokat, a meleg eljárás folyamán (Balaton-felvidék, Tokaj-Hegyalja) a mustot harmadára-felére lefőzik és illatosítják. A 16. sz. óta készített vörös ürmös a szőlőágyon, ürmöságyon készül. Az összezúzott mustos szőlőre megszárított, magvas fehér ürmöt (Artemisia Absinthium) helyeznek el rétegesen, s saját vagy más vörös mustból öntik fel (Tolna, Bihar, Heves m.). A fehér ürmön kívül ezerjófű, szegfűszeg, fahéj is drogként szolgál. A parasztgazdaságok előállította ürmös a ma rácürmösként ismert bor egyszerűbb változata. A közönséges ürmös készítése során a kiforrott hordós borhoz vászonzacskóban áztatott ürömfüvet, meggyfalevelet (meggyesbor: Erdély), gyöngyvirágot (virágosbor: Mátraalja) adnak. Ezek az italok szentelt borként, étvágytalanság és hasfájás ellen gyógyszerül vagy ünnepi alkalmakkor kerülnek az asztalra, a borkereskedelemben ritkán játszanak szerepet. (→ még: italok) – Irod. Andrásfalvy Bertalan: A vörösbor Magyarországon. Szőlőművelésünk balkáni kapcsolatai (Népr. Ért., 1957); Vincze István: A borkészítés módjai és eszközei, különös tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960); Varga Gyula: Hogyan készül az ürmösbor (Múzeumi Kurir. 1970. 4. sz.).

Bortermelést idéző díszítmény. Ref. templom faragott padjának részlete 18. sz. Erdőcsinád, v. Maros-Torda m.)

Kecskés Péter

borakoló: → akolómester

Borbála napja: december 4-e, a hagyomány szerint Kisázsiában élt és keresztény hitéért megkínzott, majd lefejezett Szent Borbála emlékünnepe. A középkori prédikációkban gyakran szerepeltek a nevéhez fűződő → legendák. Védőszentje volt a bányászoknak, a tüzéreknek, a váraknak. Szent Katalinnal együtt a hajadon lányok pártfogójuknak tekintették, s a Borbála napján vízbe tett és karácsonyra kivirágzott cseresznyeág, gally szintén a házasságot jelentette (→ kivirágoztatott ág). Más szerelmi jósló eljárás is fűződött e naphoz: pl. Hontban a lányok András napján az eresz aljába dugott almát Borbála napján a másik felére fordították, s magukkal vitték karácsonykor az éjféli misére, és várták, ki szólítja meg őket először, mert annak a fia, ill. rokona lett a megszólított lány férje. Kéménden (Esztergom m.) más-más ház 13 sarkáról vakolatot, meszet vakartak Borbála napjának estéjén és azt a tyúkok közé dobálták, hogy sokat tojjanak. Néhol a → Luca napján ismert munkatilalmak Borbála napjához kapcsolódtak.

Manga János

Borbély Mihály (Beodra, 1882–Egyházaskér, 1953): az első magyar mesemondó, akinek 51 meséje – nem teljes repertoárja – Kálmány Lajos feljegyzésében és kiadásában önálló kötetként megjelent. Kiskondás, juhászbojtár, majd – a gyűjtés idején, 1913-ban – napszámos-törpebirtokos volt Egyházaskéren (Verbica; Torontál m.). Repertoárjában az állatmesék, bolondmesék és mondókamesék kivételével valamennyi meseműfaj képviselve van, Borbély Mihály tehát a felnőttek mesemondója volt. Kedvelt műfaja a tündérmese mellett a novellamese. – Irod. Kálmány Lajos: Hagyományok (I–II., Vácz–Szeged, 1914); Bori Imre: Borbély Mihály (A Hung. Int. Tud. Közl., 1971).

Kovács Ágnes

borbetegség: a bor erjedése, érlelése és tárolása, esetleg szállítása során bekövetkező fizikai és kémiai változások összefoglaló neve. A különböző borféleségek alkoholtartalom, savmennyiség, borkészítési eljárás, tárolási mód (→ bortárolás) függvényeként kaphatnak borbetegséget. A magyar paraszti → borkezelés viszonylagos fejletlensége következtében főként a gyengébb, 12% alkoholtartalom alatti borok veszítettek értékükből. Az eladhatatlan és fogyaszthatatlan felfordult, beteg és tört bort pálinkának főzték ki. – Az egyik legismertebb borbetegség a bor virágosodása, hernyósodása, pimpósodása: a darabon levő hordóban a bor felszínén pókhálószerű szürkésfehér lepedék, borvirág keletkezik, alkoholtartalma és savmennyisége csökken. Szintén a gyenge borok betegsége az ecetesedés (→ borecet), az ecetsavas erjedés folyamán a bor először szagos, savanyú, végül szúrós ízű lesz. A bor zavarosodása, megtörése, felfordulása vagy megfordulása az erjedés során létrejövő rendellenesség, vagy valamilyen fémtárgy borba kerülésével keletkezik. Ez a borok színét megváltoztató borbetegség: a fehér, barna és fekete törés. A fehér bor betegsége a nyúlósodás (→ nyárlott bor), a bor rendellenes besűrűsödése. Tej- és vajsavas erjedés következtében a bor idő előtt öregszik meg, így keletkezik az avas, állott, pennyett bor. – A vörös borok borbetegségei: a megkeseredés és a színvesztés. Az édesvízi meszes talajokon a túlérett vörös szőlők levének kádon tárolásakor fordul elő a keserű bor és színehagyott bor. Általában a hordók helytelen kezelésének eredménye a dohos és penészes bor, füstízű bor. Az elmúlt 150 év alatt jelentősen változott a jó és egészséges bor fogalma. A közép-európai borízlés tendenciaszerűen az öreg, nehéz fehér és vörös boroktól a fiatal, könnyű fehér borok irányába tolódott el, ami a paraszti borelőállításra és fogyasztásra is visszahatott, a savszegény asztali borok terjedésével a borbetegségek gyakoribbá váltak.

Kecskés Péter

borbíró: 1. A városi és a falusi közigazgatás középrangú, az esküdtek közül választott tisztségviselője, aki a bor, ritkábban a sör és a pálinka kocsmáltatását és kimérését ellenőrizte. Egyéb elnevezései: borlátó, bormester, bortiszt, borvető. – 2. Szűkebb értelemben a szőlőmonokultúrás területeken és mezővárosokban a szőlődézsma, valamint a borkereskedelem földesúr és tanács szabályozta rendjére ügyelő és meghatározott munkamegosztásban közreműködő hites személyek (→ akolómester, → kádszúró, → törkölylátó) felelős vezetője, aki a borbírói számadások és jegyzőkönyvek alapján számolt el a helység jelentős jövedelmi forrásával. A borbíró ügyelt a bor hírnevére: minden hordóból látópoharat, emelőpoharat küldtek részére, hogy minőségét érzékszervi vizsgálattal ellenőrizze, s árát megszabja. Minden borszolgáltatással kapcsolatos ügyben a közösség érdekeit figyelembe véve intézkedett. A borbíró hangolta össze az urasági és városi vagy falusi kocsmák, valamint a szabad bormérés idejét és működésük módját, biztosította a háborús idők borban fizetett rendkívüli adóinak arányos kivetését. A borbíró volt az oltalomlevelek és kiváltságok biztosítása érdekében adott ajándékbor és a helység ünnepi borának adminisztrátora. A 16. sz. elejétől a 19. sz. közepéig országszerte általános tisztség hatáskörét néhány helyen a vásárbíró vagy falubíró látta el. (→ még: kocsmálás, → magisztrátus) – Irod. Takács Sándor: A magyar múlt tarlójáról (Bp., 1926); Szendrey Ákos: A közigazgatás népi szervei (Népünk és Nyelvünk, 1929).

Kecskés Péter

borcégér: az év meghatározott időszakában engedélyezett szabad házi bormérések, vásári borárusok, továbbá kocsmák és csárdák (kocsmacégér, csárdacégér) figyelemfelhívó és hírverő jeleinek összefoglaló neve. E bormérések könnyen elmozdítható, levehető borcégérei igazítottak útba a bormérés módjára (poharas, palackos, hordós), a kimért bor színére, évjáratára, esetleg a termesztés helyére vonatkozóan, legtöbbször azonban csak a bormérés tényét hirdették. A borcégérek a bormérés, a kocsma utcai homlokzatára rúdon kitűzött lombkoszorúból (fenyőágakból), faforgácsból, káposztaharasztból, szalmafonatból, esetleg ezek kombinációjából álltak s országszerte formai egységet mutattak. A borcégérek használatát előírták a 15–16. sz.-i városi protokollumok, és a 19. sz. végére vonatkozó néprajzi gyűjtések is rögzítik. A borcégér a megengedett körülmények között történő borárusítás társadalmi ellenőrzéssel szentesített jele volt, ugyanis a cégér nélkül árult bor, a vakbor elkobzásra került. Az istentiszteletek és egyéb bormérési tilalom alatt árusított ital büntetést vont maga után. (→ még: borkereskedelem) – Irod. Csatkai Endre: Cégérek (Bp., 1971).

Borcégér a ház homlokzatán (Pozsonyszentgyörgy, v. Pozsony m., 1956)

Kecskés Péter

borda: → szövőszék

bordal: népi líránk egyik műfaja, borozás közben énekelt dal, mely az italt dicséri, fogyasztására biztat, és csapongó gondolatmenetű, komoly vagy tréfás módon fejezi ki a mámoros hangulat által kiváltott érzelmeket, gondolatokat. Nem mindig választható el az alkalmibb jellegű → mulatónótától és a szélesebb jelentéskörű → ivónótától. Népi, félnépi és irodalmi példái az ókor óta ismertek. A magyar bordalban a közép- és újkori diákdal (→ diákköltészet), a → virágének, továbbá a falusi kántorok, verselgető kisnemesek, főként pedig a népies költők (Csokonai, Petőfi) hatásával kell számolnunk. A bordal éneklési alkalmai szinte számlálhatatlanok, koronként és tájanként azonban eléggé eltérők, részben innen van a dalhagyomány sokrétűsége is. A különféle baráti összejövetelek közül pl. a pincézés (Pince, pince, tizenhárom sor pince…), a kocsmázás (A horgosi csárda ki van festve…), a hagyományos alkalmak közül pedig a különféle bálok, mulatságok, továbbá a családi, gazdasági és ünnepi → népszokások említhetők. Borozás közben is sorra kerülnek a különféle ivó- és mulatónóták, de a tulajdonképpeni bordalok a következők: a bor- (A bor pedig mindenre jó; Bor, bor, bor, De jó ez a piros bor…) és szőlődicsérők (Hadd múljon el ez a világ, Csak szőlő teremjen!…), ezekkel összefüggésben a félnépi tájdicsérők (Ó, mely sok hal terem a nagy Balatonban; Tiszán innen, Dunán túl…); rokon daltípusok a hordó- (Kicsiny a hordócska…), korsó- (Korsikám, korsikám, bugyogós korsikám…) és kulacsköszöntők (Hol vagy én szerelmes boroskulacsom?…). Az előzők ellentéte a vízbecsmérlő (A vízre szörnyen haragszom; Vízzel éljen lúd béka…) és részben e két eltérő daltípus szintézise az ivásra buzdító (Réce van a vízbe, Bor van az üvegbe…); ez utóbbiak többsége azonban önálló lelemény (Azt mondta az öreg Kis; Igyunk egyet: jót és hosszút; Nem lehet az ember fából…). Kedvelt dalbeli közhely a munka és az ivás tréfás szembeállítása (Dolgozom én, mikor illik; Vasárnap bort inni…), a vagyonnal való példázgatás (Eladjuk a kenderhámot; Nagy gazda volt az apám…). Fő helyet foglal el a búfelejtő mámor dicsérete (Bort ide hát, hadd felejtsem bajomat; Eltemetem minden búm és bánatom…), a részegség elleni sanda tiltakozás (Nem iszom bort, csak a szőlő levét; Nem szűk ez az utca, csak kicsit szoros…). Legduhajabbak a kocsmai nóták (Még az éjjel zsandárvérrel írom ki a nevemet…). Népszerű téma a mámorban való végrendelkezés: Archipoeta 700 éves dala (Életemnek végóráját töltöm a kocsmába…) és ennek leszármazottai (Ha meghalok, a pincébe temessetek; Ne vigyetek temetőbe, Temessetek szőlőhegybe!…); ezek némelyike játékos szokás keretében kerül előadásra. Külön műfaji csoportnak tekinthető a → hagyatkozás és a kívánságvers. (→ kívánságversek) Régies hagyományt követnek a részegségcsúfoló ún. kocsmai veszekedők. (→ még: butellavers) – Irod. Kiss Géza: Ormányság (Bp., 1937); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III/B., Bp. 1955–1956).

Katona Imre

bordás, a: → cserfába oltott alma, a

bordézsma, dézma, dézsma, szőlődézsma: feudális terményadó. 1. Az évi bortermés egy tized része, amelynek szedését már I. István király törvényei biztosították az egyháznak. A bordézsma szedése a megyéspüspök joga volt, de bizonyos hányada (1/4, 1/8, 1/16) a helyi plébánost illette meg. A 15–16. sz.-tól a püspökök az egyházi tizedszedés jogát többnyire a világi földesúrnak vagy a kincstárnak adták bérbe. A 16. sz. közepétől jobbára a királyi kamara bérelte a végvárak ellátására és egyéb hadi kiadások fedezésére. Ezért gyakran királyé dézmának is nevezték. A bordézsma fizetése alól a nemeseken kívül csak a falu bírája, a majorsági alkalmazottak és a görög keleti vallás hívei voltak mentesek. – 2. Köznyelvi szóhasználatban elsősorban a földesúrnak járó terményadót, a kilencedet (nona) nevezték bordézsmának. Egységes szedését az 1351. évi törvény rendelte el. Mennyisége eredetileg azonos volt az egyházi tizeddel, mivel az után szedték. Később azonban a fordított sorrend vált szokássá, minek következtében a földesúri bordézsma a termés 1/10-ét jelentette, az egyházi tized viszont csak 1/11 részét. Szőlőtelepítésre átengedett majorsági föld esetén – minthogy ezt egyházi tized nem terhelte – a jobbágyok a földesúrral kötött megállapodás szerint a termés 1/8, l/7, 1/6 sőt gyakran 1/5 részével szolgáltak. Ezt ötöddézsma, hatoddézsma stb. névvel illették. Az újra művelés alá vett → parlagszőlőt 3 évig, a teljesen újonnan telepített szőlőt pedig a termőre fordulástól számított 7–12 esztendeig, a → kertszőlőt teljes dézsmamentesség illette meg. Földesúri jogokat gyakorló, ill. szabad királyi városok a joghatóságuk területén levő szőlők után szintén bordézsmát szedtek. (Pl. Buda, Sopron, Kecskemét, Szeged, Debrecen stb.) A 17–18. sz.-tól a mezővárosok is – különösen a török hódoltság alól felszabadult területeken – más adónemekkel együtt igyekeztek a bordézsmát meghatározott évi összegben megváltani a földesúrtól. Jó bort termő, borárutermelésre berendezkedett vidékeken ritkán engedélyezték a bordézsma pénzzel való megváltását a borkimérésből eredő nagy haszon miatt. A dézsmálás módja vidékenként, sőt uradalmanként, de koronként is változó volt. A bordézsmát borból, mustból, szőlőből vagy törkölyös mustból (→ csemege, csömöge) vették ki. A termés egy részének eltitkolását azzal igyekeztek megakadályozni, hogy a szüret időpontját a → hegyközség jelentése alapján az uradalom határozta meg. A dézsmások végigjárták a szőlőhegyeket, pincéket és megakolták vagy egyszerűen csak felbecsülték a musttal töltött hordók, kádak űrtartalmát. Oldalára ráírták a belőle járó bordézsma mennyiségét, amit azután a szőlőbirtokos köteles volt beszállítani a dézsmaházhoz. Ahol törkölyös mustból dézsmáltak, a letört szőlőt szállító kocsiknak a → dézsmahelyhez, dézsmaszűrőhöz kellett állniuk. Itt mindjárt kivették a földesúrnak járó részt. Ilyen módon dézsmáltak a 16. sz.-ban a Hegyalján, a Duna mentén és az Alföldön pedig még a 18–19. sz.-ban is, mindaddig, amíg a természetbeni dézsmálás gyakorlatban volt. A → törköly taposásából és a sajtolásból eredő borból nem járt bordézsma. A bordézsmát a jobbágyfelszabadítás után a → dézsmaváltság szüntette meg. (→ még: dézsmabor, → dézsmapince, → dézsmás szőlő, → hegyvám, → törkölylátó) – Irod. Szabad György: A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (Bp., 1957); Maksay Ferenc: Urbáriumok. XVI–XVII. század (Bp., 1959); Takács Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bevezette és sajtó alá rendezte Benda Kálmán, Bp., 1961); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).

Égető Melinda

bordun: egy dallam alatt változatlanul kitartott hang. A középkori zeneelméletben az organumnak nevezett műfaj hosszan kitartott hangjainak neve bordunus organorum vagy punctus organicus, innen a bordun másik elnevezése: orgonapont. A bordungyakorlat Európa és Ázsia népzenéjében széltében ismert, nálunk főként a duda- és tekerőjátékra jellemző. A magyar citerajátékban a bordun nemcsak egy hangból, hanem a dallam alatt zúgó nagyobb hangkötegből áll. Ha a dallamot egy hangon állandóan ismétlődő ritmikus figura kíséri, ostinatóról beszélünk (ilyen a gyimesi csángó hegedűszólam → gardon kísérete).

Rajeczky Benjamin

borecet: az ipari ecetgyártás előtt a só és méz mellett a legjelentősebb természetes ételízesítő, a gyógyító eljárásokban is fontos szerepe volt. Gyenge borból, félen hagyott hordóban az ecetes borból borecet lett. E természetes úton kívül a borecetkészítés több módja ismeretes: fél fenekű hordóba, csapos hordóba vagy cserépkantába ecetágyat, ecetanyát (borjú, bornyu, Hódmezővásárhely, Dunapataj, Kiskőrös) készítenek, amelyre felöntik az ecetlét. Ecetágyként szolgálhat egyszer sajtolt vagy taposott → törköly, szőlőmag, másodszőlő is. Erre öntik rá a meleg vizet, gyenge bort, lőrét vagy már ecetes bort. Az ecetes erjedés révén 3–5 hét alatt zamatos borecetet kapnak. A leszűrt borecetet többszöri felöntéssel pótolják. A borecetet fűszerekkel dúsítva tinktúraként használták (acetum aromaticum) fej-, derék- és lábfájásra, mint fertőtlenítőszert alkalmazták a pestis ecetet (acetum quatuor latronum). A borecet helye az ecetes hordóban a kamrában volt, gyógyszerként zárt üvegbutellákban tartották.

Kecskés Péter

borgazdaság: → allodiális szőlő

borhajhász: → cenzár

Borhegyi István, Stephan Francis de Borhegyi (Bp., 1921–Milwaukee, USA 1969): kulturális antropológus, régész. 1946-ban végezte tanulmányait a bp.-i egy.-en, majd ugyanott előadó volt 1948-ig. Egyidejűleg az MNM segédőre. 1948-ban az USA-ba távozott. 1949–51 között az antropológia társtanára a San Carlos Egy.-en, Guatemalában. 1952-ben a Missouri, majd az Oklahoma és a Wisconsin Egy.-en tanársegéd. 1959-től haláláig a Milwaukee Public Museumot igazgatta. Úttörő munkát végzett a közép-amerikai víz alatti régészetben. Figyelemre méltóak a közép-amerikai prehisztorikus településekkel, a maya vallással és a közép-amerikai kulturális kapcsolatokkal foglalkozó munkái. Számos tanulmányt szentelt a múzeum és a közönség viszonyának. – F. m. Settlement Patterns in the Guatemalen Highlands: past and present (Prehistoric Settlement Patterns in the New World, Willey, R. szerk. New York, 1956); Ball Game Handstones and Ball Game Gloves (Essays in Pre-Columbian Art and Archeology, szerk. Lothrop, S. K. és mások Cambridge, 1961); Highland Maya Settlement Patterns; Synthesis of Highland Maya Archeology (Handbook of Middle American Indians, 1–2. Washington, 1965).

Sárkány Mihály

Bori Imre (Bácsföldvár, 1929–): irodalomtörténész, irodalomkritikus, egyetemi tanár. Tanulmányait az újvidéki egy.-en végezte, 1964-ben lett az irodalomtudományok doktora. Általános iskolai tanár (1952–), középiskolai tanár (1956–), egy.-i előadó (1960–). Szakterülete a 20. sz.-i magyar irodalom, a jugoszláviai magyar irodalom, magyar–délszláv irodalmi kapcsolatok. Több népköltészeti tárgyú cikket és tanulmányt írt jugoszláviai magyar lapokba és folyóiratokba. – F. m. (néprajzi érdekű): Idő, idő, tavasz idő. A jugoszláviai magyar népköltészetből (Válogatta, a bevezető tanulmányokat és a jegyzeteket írta, Újvidék 1971, 1975).

borica: a Brassó környéki, hétfalusi csángók táncos szokása, amit régebben egész → farsangban, a múlt század hetvenes éveitől már csak karácsony másnapján jártak. A borica kifejezetten férfitánc. A színes szalagokkal díszített boricatáncosok térd alatt csörgőt, a lábbelin pedig csörgős sarkantyút viseltek, s csákány vagy lapocka egészítette ki felszerelésüket. A négy álarcos „kuka” kelléke a derékre erősített kolomp, az oldalukra övezett fakard és a kézben tartott korbács volt. Vonuláskor a csoport élén haladó „tebetartó” vitte a tebét, amely fenyőfa hegye aranyozott gyümölcsökkel. A vatáf és első legény vezetésével mentek házról házra, s a vatáf parancsszavaira járták az udvaron négyrészes kötött körtáncukat: a motívumok gyarapodó ismétléséből álló egyes, kettes, hármas boricát és a gyors török boricát. Amíg a többiek táncoltak, a kukák tréfáltak, mókáztak s igyekeztek a gazdától valamit – ami éppen a kezükbe kerül – elemelni. Ezt a gazda pénzzel kiváltotta. A néma álarcos kukák pantomimikus játékához tartozott a birkózás, az egyik halottnak tette magát, a többiek feldarabolták, elsiratták, majd korbácsaikkal életre fújták. Hasonló motívum a csallóközi farsangi hagyományban is ismert. A román caluserrel rokon s a téli napforduló ünnepköréhez tartozó, a → termékenységvarázslás és az avató rítus elemeit őrző szokást (Róheim Géza) újabban Domokos Pál Péter vizsgálta s vetette össze a moreszka magyar és európai hagyományaival. – Irod. Horger Antal: A hétfalusi csángók boricatánca (Ethn., 1899); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Wolfram, R.: Volksmusik Südosteuropas (München, 1966); Domokos Pál Péter: A moreszka Európában és a magyar nép hagyományaiban (Filol. Közl. 1958. 1–2. sz.); Domokos Pál Péter: Der Moriskentanz in Europa und in der ungarischen Tradition (Studia Musicologica, 1968).

1. Boricatáncosok (1922)

2. Borica-maszk

3. Boricatánc – elöl a „kuka” faálarcban (Pürkerec, v. Brassó m., 1963)

4. Boricás kuka (Zajzon, v. Brassó m., 1969)

5. Boricatánc (Pürkerec, v. Brassó m., 1963)

6. Boricatánc (Pürkerec, v. Brassó m., 1963)

7. Boricások (Zajzon, v. Brassó m., 1969)

Pesovár ErnőUjváry Zoltán

borító: 1. a) a → tapogatós halászat szerszámának, az alul-felül nyitott kasnak az egész magyar nyelvterületen szórványosan használatos elnevezése, a tapogató szinonim párja; – b) kereszt alakba hajlított vesszőkávákra szerelt hálótapogató, a vesszőtapogatókkal azonos funkciójú halfogó eszköz. A hálótapogató valószínűleg a 19. sz. második felében, belső fejlődés eredményeként alakult ki. Herman Ottó újabb fejleményként (kávás tapogató néven) írta le. A Balatonnál, a Velencei-tónál, végig a Duna mentén négy, az Alsó-Tisza vidékén Szolnok vonaláig két meghajlított vesszőkávára erősítik fel a hálót. A Tisza vidékén tapogató a neve. Hivatásos halászok is használják, de elsősorban az orvhalászok szerszámaként terjed s szórványosan a vesszőtapogatóval párhuzamosan is előfordul. Újabban a hálót dróthálóval pótolják. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: A borító halászszerszámok fejlődése Magyarországon (Ethn., 1957); Szilágyi Miklós: A magyarországi borító halászat fejlődésének néhány kérdése (Műveltség és Hagyomány., 1961). – 2. fűzfavesszőből kúp alakúra font, fenéknélküli kas, amellyel a kis csirkéket összetartják.

Szilágyi Miklós

borítócsapda: feltámasztott kosárra, ládára, keretre szerelt háló, amellyel az alatta csalétket szemelgető madarat élve fogják meg. Maga a madarász hozhatja működésbe a borítócsapdát olyan módon, hogy egy nagyobb kosarat pálcikával felpeckel, a kosár alá csalétket szór s a pecekre hosszú zsineget köt, amelynek a végét búvóhelyén meglapulva a kezében tartja. Ha a csalétekre madarak szállnak, a pecket hirtelen kirántja a kosár alól, s a madarak fogva maradnak. Az ilyen borítócsapdák az Alsó-Őrségtől a moldvai csángókig ismeretesek s Európa-szerte elterjedtek. A magyarságnál gyakran nagyobb deszkalapot, ajtót támasztanak fel ilyen módon, amely a pecek kirántása után halálra zúzza az alákerült rágcsálót, madarat. Szintén Európa-szerte ismert eljárás, amelyet id. P. Brueghel (1525 körül–1569) és J. Brueghel (1568–1625) festményeikben is megörökítettek. Az önműködő borítócsapda elterjedt magyar formája a cinkefogó tökcsapda. Ennél a kettémetszett tök felső részét két pálcikával támasztják alá. Ha a vízszintes pálcikát a madár elmozdítja, a tök felső része az alsó részre csapódik, s a madárka fogva marad. Ilyen mechanikai elven működő → ládacsapdával a Tiszántúlon madarakat fognak. Hasonló tökcsapdákat a Balkánról és a szlovákoktól ismerünk. Azonos elvű ládaformájú borítócsapdák Skandináviától a Balkánig madarak, nyest, kisebb rágcsálók fogására szintén előfordulnak. – Irod. Pák Dienes: Vadászattudomány (II., Buda, – 1829); Obrebski, J.: Przyczynki do ³owiectwa wschodniej czeœci pólwyspu Ba³kañskiego (Lud S³owiañski, Tom II., Kraków, 1931); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Bödei József: Madárfogók Göcsejből (Vasi Szle, 1939); Lagercrantz, S.: Zur Kulturgeschichte einiger in Schweden vorkommenden Jagdfallen (Zeitschrift für Ethnologie, Jhg. 72. Berlin, 1940).

Csapóláda (Debrecen vidéke)

Cinkefogó tökcsapda (Göcsej)

Gunda Béla

borjú: → szarvasmarha

borjúbőr tarisznya, szeredás, szőrös tarisznya: egész borjú vagy a csikó szőrös bőréből készült, lehajtós fedelű, lapos, kb. 45x55 cm nagyságú zsákféleség. A falusi parasztember maga is meg tudta csinálni, de inkább a szűccsel vagy a szíjgyártóval szabatta. A bőrnek adtak némi készítést. Timsós-sós vízben áztatták 2–3 napig, aztán éles vason leszedték róla a vadhúst és puhították, törték. A kiterített bőrt téglalap alakúra egyengették, amely kb. kétszer olyan hosszú volt, mint amilyen széles. Ebből kitelt az eleje és hátulja, a lehajló fedelét a levágott oldalrészekből varrták össze, de a fejrészből is szokták alakítani: rajtahagyták az orrát, fülét, a szeme helyét piros posztóval bélelték. Két oldalát fonásszerűen kötötték, ill. hasival (bőrszalag) varrták össze. Ennek alsó végeit kisallangozták, felső végeihez csont- vagy rézkarikát iktattak, s ahhoz kötötték a vállszíjat. A borjúbőr tarisznya a földjére naponta kijáró parasztembernek nélkülözhetetlen társa, de a földműves napszámos is ebben tartotta egész napi élelmét: kenyerét, szalonnáját. Ha gyalogosan ment, nyakába vette, ha szekéren, akkor a lőcs fejére hurkolta. Belsejét házi vászonnal bélelték. Az Alföldön borjúbőr tarisznyának vagy szeredásnak nevezték. Szeredás volt a neve a csíkos szőrtarisznyának is. A Dunántúlon és a Felvidéken a pásztorok inkább cserzett borjú- vagy marhabőrből készítették tarisznyáikat (→ bőrtarisznya, → tarisznya).

Dorogi Márton

borjúcövek: a fiatal szarvasmarhák szopásgátlásának, azaz elválasztásának egyik eszköze. A borjakat a kunyhó vagy a tanya körül földbe levert, rövid, néhol 1–1,5 m magas (Kiskunhalas) karóhoz kötötték, hogy távol tartsák anyjától. A szopásgátlás fejlettebb, tartósabban használható eszközei a → keretespalóka, → orradzó és → palóka. A Kiskunságon a → cserény mellett 3–5 borjúcövek is áll ki a földből, rajtuk feltekert pányvakötél (→ árkány) is van. – Irod. Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (Bp., 1912); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); K. Kovács Péter: A járó, vonó és fejős jószág betanítása Tiszacsegén (Adatok a Hortobágy juh kezestartásához, Ethn., 1951. 3–4 sz.); Szabó Mátyás: Fiatal állatok szopását megakadályozó eszközök és eljárások. A Néprajzi Múzeum „palóka”-gyűjteménye (Népr. Ért. 1955).

Szabadfalvi József

borjúkantár: hosszú hegyes szögekkel kivert kis bőröv, amelyet az elválasztás céljából a borjú orrára kötnek. A → palókák egyik válfaja. Ha a borjú szopni akar, a borjúkantár szúrja a tehén tőgyét, s az anyatehén ilyenkor elrúgja magától.

Földes László

borjúszájú ing: → ing

borkas: → szűrőkosár

borkereskedelem: A középkortól kezdve a só, a hal, a gabona és a jószág mellett a legfontosabb árucikk a bor volt. Az első borkivitelre utaló adat 1226-ból származik. A borkereskedelem különösen fontos szerepet játszott a városok fejlődésében. A 13. sz.-tól a királyok jelentős kiváltságokkal (vámmentesség, árumegállító jog, harmincad stb.) támogatták a városok bortermelését és borkereskedelmét. Pl. Sopron 1297-től, Kőszeg 1341-től, Ruszt 1479-től szállíthatta vámmentesen borait az ausztriai tartományokba. A 14. sz.-ban az Anjou-dinasztia városi fejlődést támogató politikája alatt jelentősen növekedett a borkereskedelem. Károly Róbert felvette a küzdelmet Bécs árumegállító joga ellen. A János cseh királlyal kötött visegrádi szerződés értelmében megnyílt a Buda–Esztergom–Nagyszombat–Brünn kereskedelmi útvonal. A jelentős borkereskedelmet folytató városok felhagytak az egyéb mezőgazdasági termeléssel. A szőlőművelés és a borkereskedelem az eredeti tőkefelhalmozás, egyben a várossá fejlődés alapjává lett. Már a 14. sz.-ban a legjelentősebb városok egyben a legfontosabb borkereskedők voltak. Pl. Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Lőcse, Késmárk, Szepesbéla, Kassa, Kamonc, Szalánkemén, Brassó, Buda, később Bártfa, Eperjes stb. Bár a források szerint a Ny-mo.-i bor hamarabb bekapcsolódott a külkereskedelembe, a 15. sz. végéig a borkereskedelemben kétségtelenül uralkodó szerepet játszott a szerémségi bor, amelyet Budára, Kassára, sőt Lengyelo.-ba fuvaroztak a délvidéki kereskedők. A szerémségi bor mellett a 15. sz.-ban keresett árucikként tűnt fel a somogyi, baranyai és tolnai bor, amely a török hódoltság alatt még nagyobb jelentőségre tett szert. A 16–17. sz.-ban Szegedre, Debrecenbe, Kecskemétre, sőt külföldre is szállították. A középkortól a 18. sz. közepéig a borkivitelnek négy fő útiránya volt: 1. A legkorábbi adatok (13. sz.) a nyugat felé irányuló kereskedelem megindulásáról szólnak. A soproni és pozsonyi borvidék borait Morvao.-on át Sziléziába szállították. Egy részét ott értékesítették, más részét tovább vitték Lipcsén, Berlinen át Poroszo.-ba és az északi államokba. A soproniak a borért cserében vásznat és posztót hoztak. 2. Pozsonyból Bécsbe és tovább az osztrák örökös tartományokba. Kisebb részben tengelyen, nagyobb részben hajóval a Dunán. A 16–17. sz.-ban ezen az úton jutottak el a somogyi, baranyai és tolnai ún. török borok az osztrák tartományokba. 3. A Szepességen át Lengyelo.-ba vezető út. Lublóig, Podolinig, Gniezdáig tengelyen szállították a bort, onnan pedig a Poprádon, ill. a Dunajecen és a Visztulán tutajon Varsóba, sőt tovább Oroszo.-ba. A közvetítő kereskedelmet a 16. sz.-tól a szepességi városoktól (Lőcse, Késmárk, Szepesbéla) mindinkább Kassa, Bártfa és Eperjes vették át. A lengyelo.-i borkereskedők a 14–15. sz.-ban még főként soproni (wino edelburskie), pozsonyi, szentgyörgyi (wino swietojurskie), budai és kisebb mértékben szerémségi bort vásároltak. A 16. sz.-tól fellendülő tokaji bor hamarosan kiszorította valamennyit és a lengyelo.-i kivitelben egyeduralomra tett szert. Ebben a bor minőségének és a lengyelek ízlésének találkozása mellett közrejátszott az is, hogy a Kamarának nagy kiterjedésű szőlőbirtokai voltak a Hegyalján, ezért az állam is támogatta a lengyel piac monopolizálását. 4. A borkivitel negyedik vonala Erdélyből vezetett Moldvába és a Havasalföldre. Az erdélyi magyar és szász bortermelés azonban nagyobb jelentőségre nem tudott szert tenni, sőt a 16. sz.-tól a török betörésekkel hanyatlásnak indult. A 17–18. sz.-ban inkább a román fejedelemségek területéről szállítottak borokat Erdélybe. – A 17. sz. közepétől tervszerű exporttörekvések is jelentkeztek borkereskedelmünkben. Pl. 1680 körül Hollandiába és a skandináv államokba, 1699–1700-ban egy örmény kereskedő Angliába szállított 1000 csöbör budai vörös bort. 1705-ben a francia és spanyol örökösödési háború idején angol kereskedőtársaság alakult a mo.-i borkivitel érdekében. Mindezek és a hasonló szórványos kísérletek a Ny-európai piac meghódítására nem jártak sikerrel. Ellenkezőleg, a 18. sz. közepétől a külföldi piacok fokozatosan bezáródtak a magyar bor előtt. Az osztrák örökösödési háború után, 1752-ben Mária Terézia megtiltotta a sziléziai vászon és posztó behozatalát, így a magyar bor kivitele is erősen megcsappant Sziléziába és Poroszo.-ba. A 18. sz. végére lényegében meg is szűnt. Kevés soproni bort vittek ugyan továbbra is osztrák-Sziléziába, de a szentgyörgyi, bazini, modori, ruszti borok végleg piac nélkül maradtak. Az 1775-ben bevezetett új vámrendszer értelmében magyar bort Ausztrián át csak akkor lehetett kivinni, ha ugyanannyi mennyiségű osztrák bort is vitt magával a kereskedő. Később ugyan ezt a rendelkezést megszüntették, de magyar bort a Dunán nem volt szabad Bécsen át vinni, csak a jóval költségesebb tengelyen szállítást engedélyezték. Ezzel az osztrák örökös tartományokba irányuló kivitel is erősen megnehezedett. Ráadásul az osztrák bort nem terhelte behozatali vám Mo. irányába, a magyar borokat viszont kivitelnél harmincaddal terhelték meg. Így a magyar kivitel helyett a 18. sz. végétől inkább az osztrák behozatal érvényesült. A külföldi piacokon eladhatatlan, savanyú osztrák bor az olcsóságával vált versenytárssá Mo.-on. A lengyelo.-i piac elvesztése nagyjából ugyanerre az időre esik. Lengyelo. harmadik felosztásával Galícia hosszú időre osztrák tartomány lett. Mo. és Lengyelo. közös vámhatára megszűnt, ehelyett az osztrák vámrendszer értelmében ugyanazok a korlátozások érvényesültek, mint a Bécs felé irányuló kivitelnél. A külföldi piacok elzáródása maga után vonta a szőlőművelés és borkészítés technológiájának nagyfokú hanyatlását, más társadalmi tényezők együttes hatására viszont ezzel párhuzamosan a szőlőterületek nagymértékű kiterjedése következett be. A két ellentétes folyamat eredményeképpen a 19. sz. elejére létrejött a mennyiségi termelés a korábbi minőségre törekvés rovására. Bár a feudális kötöttségek lényegesen kevésbé sújtották a szőlőművelést, mint a hagyományos paraszti gazdálkodás egyéb ágait, elmaradottságának mértéke hasonló volt azokhoz. A rosszul kezelt, eltarthatatlan borok miatt még a gyéren kínálkozó piaci lehetőségeket sem tudták a magyar bortermelők kihasználni. A két tényező kölcsönösen erősítette egymást. Ezalatt pedig az olcsó és jó minőségű francia, spanyol és rajnai borok meghódították a piacokat. Az így kialakult helyzeten az 1850-ben létrejött vámunió sem sokat változtatott. A külső piac hiánya miatt létfontosságú kérdés volt a bormérés jogának megszerzése, ill. gyakorlása a bortermelő helyeken (→ kocsmálás). Míg a 14–15. sz.-ban a bortermelő városok ragaszkodtak ahhoz, hogy a város határában termelt bort helyben mérjék ki, a 16. sz.-tól ez a probléma mindinkább háttérbe szorult, ehelyett az idegen borok behozatalának tilalmazása lépett előtérbe. A mennyiségi termelés időszakában a borbehozatal nemcsak a kimérésből eredő hasznot kisebbítette volna, hanem időnként és helyenként egyenesen a helyi termés eladhatóságát veszélyeztette. Ezért vált általánossá országszerte, hogy a más helyről behozott bor kimérését külön illeték lefizetéséhez kötötték. A borkereskedelemnek a 19. sz. második felére kialakult stagnálásába csak a → filoxéravész hozott változást. A kötött talajra ültetett szőlők Európa-szerte történt kipusztulása a magyar homoki borok számára időleges konjunktúrát teremtett, ami nagyjából az I. világháború idejéig tartott. A két világháború közötti időszak nemcsak a borkivitel számára nem volt kedvező, hanem az I. világháborút lezáró békekötéssel az addigi belső piac jó részétől is elesett a borkereskedelem, hiszen az elvesztett területek jórészt bort nem termelő területek voltak. (→ még: borcégér, → borkereskedő, → borűrmértékek, → cenzár, → történeti borvidék) – Irod. Szekfü Gyula: A magyar bortermelő lelki alkata (Bp., 1922); Komoróczy György: Borkivitelünk észak felé (Kassa, 1944); Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai (Bp., 1970).

Égető Melinda

borkereskedő: borok vételével és eladásával foglalkozó kereskedő. A kiváltságolt helyeken, különösen pedig a szabad királyi városokban a 13. sz.-tól jelentős kereskedő polgárság alakult ki. Részint csak borral, részint más árucikkekkel is kereskedtek, pl. Pozsony, Sopron, Buda, a szepességi városok, Kassa, a Délvidéken Újlak, Kamonc, Szalánkemén stb. A 17–18. sz.-tól nemzetiségüket tekintve a borkereskedők a korabeli szóhasználat szerint főként görög hitűek (= pravoszláv vallású délszlávok), örmények, rácok (= szerbek) voltak. A 18. sz. közepétől egyre nagyobb szerepet kaptak a zsidó kereskedők. A borkereskedők vagy megbízottjaik gyakran már nyár elején végigjárták a jó bort termő vidékeket és a megszorult szőlősgazdáktól még tőkén megvették a termést olcsó áron. Ez a Hegyalján már a 16–17. sz.-tól, a lengyelo.-i export virágzásától gyakorlatban volt. Általában azonban mégis mustot és bort vásároltak. A középkori mértékegységek a tájankénti erős változatosság miatt meglehetősen áttekinthetetlenek, épp ezért a kutatás számára sem megnyugtatóan tisztázottak (→ borűrmértékek). A kivitel különböző nagyságú hordókban (vasa), ternariusokban (dreylink), fuderekben (carratum) történt. A 18. sz.-tól a legelterjedtebb transzport hordó a gönci fa (151,20 l), az aszúbor szállítására pedig az átalag (75,60 l) volt. Az eladott bor a hordóval együtt számított. A borkereskedők többnyire maguk is szőlőbirtokosok voltak. A → filoxéravész után az alföldi homokterületeken nagy kiterjedésű (20–50 kh) kereskedelmi szőlőtelepek létesültek a konjunktúra hatására, így pl. Kecskeméten, Fülöpszálláson, Szabadszálláson, Szalkszentmártonban, Izsákon, Soltvadkerten, Csengődön stb. A borkereskedőknek kialakult vásárló körzeteik voltak, a nagyobb helyeken megbízottaik (→ cenzár) működtek, akik előre felkutatták az eladó borokat és értesítették a borkereskedőt. (→ még: borkereskedelem) – Irod. Kováts Ferenc: Nyugatmagyarország áruforgalma a XV. században (Bp., 1902); Komoróczy György: A magyar kereskedelem története (Bp., 1942); Komoróczy György: Borkivitelünk észak felé (Kassa, 1944); Ruzsás Lajos: Értekezések 1961–62 (Bp., 1963).

Égető Melinda

borkezelés: az új és óborok gondozását, a → borbetegségek elleni védekezést szolgáló eljárások összessége. A borkezelés a must leszűrésével, a hordóba töltés munkájával kezdődik (→ mustmerigető edény). A hordót nem töltik tele, hogy a bor forrás közben ki ne fusson. Ennek megakadályozására kotyogót helyeznek a hordó szájára (bugyogó, kotyogtató: cserépből vagy horganyzott bádoglemezből készült kettős falú, kifolyóval ellátott edény vagy dugó formájú puhafadarab sípszerű bevágással). Erjedés után a fejtés, lehúzás, a bor és a seprő elválasztásának munkafolyamata következik. A paraszti borkezelési gyakorlat szerint a bor az anyján (seprőjén, törkölyén) fejlődik jól, így a századfordulóig nem volt rendszeresen végzett pincemunka. Ebbe az irányba hatott a borkereskedők eljárása is, akik a hordós fehér, seprős bort vásárolták előszeretettel, védekezésül a → hamis bor megvétele ellen. A minőségi, több éven át érő borokat évente egy-kétszer másik hordóba fejtik át. A borkezelés folyamatos munkája a feltöltés, töltögetés, a hordóból apadt, elpárolgott bor visszaöntése, amit azonos vagy jobb minőséggel pótolnak. – A borbetegségek elleni védekezésre kialakult eljárások közül a kénezés, anslógozás a legismertebb: az üres vagy félben levő hordóban kéngyertyát vagy kénlapot égetnek el. A virágos bort erősebbel töltik fel, korábban tormát akasztottak a hordóba, avas szalonnát áztattak vagy olvasztottak a borra. Az ecetesedés kezdeti szakaszában célravezető volt az erős borral való töltögetés, valamint az ürömfű adagolása, a szúrós bort pálinkának kellett kifőzni. Valószínűleg inkább középkori írott praktikán, mint tapasztalaton alapuló eljárás volt az ecetes borba adagolt meleg venyigehamu, tüzes kő és forró rozscipó, ugyanígy a dohos bor borjúkötéllel történő gyógyítása és pörkölt búzával való kezelése is. A többször fejtett óbort akkor szépítették, derítették a mezővárosi gazdák, ha külföldre szállítottak. Állati termékeket használtak derítőanyagként: szárnyas vérét, borjúláb főzetét, szárított vizahólyagot és tojásfehérjét. A fehér borok szűréséhez sűrű szövésű kenderzsákot alkalmaztak, amelybe betétként friss borseprőt vagy tisztított hársfaszenet öntöttek. – Az árutermelő falusi és mezővárosi szőlőgazdaságban hasznosították a 18–19. sz.-i gazdasági irodalom eredményeit, így e minőségi borok be tudtak kapcsolódni a közép-európai borkereskedelembe. A sokszor fejtetlen, kamrában tárolt parasztborok azonnali fogyasztásra voltak alkalmasak. (→ még: bor, → bortárolás) – Irod. Molnár István: A szőlőművelés és borászat kézikönyve (Bp., 1897); Horpácsi Illés: Bor-anya, borfejtés, borfűtő (Magy. Nyelv, 1949).

Kecskés Péter

borkoma: → koma

borkő: a borkősav savanyú káliumsója (kálium-hidrogén-tartarát), mely a must erjedése és a fiatal bor utóerjedése közben kikristályosodik. A hordó és a kád belső faláról borkővakaróval (fogós, háromszögletű vaslapocska) távolítják el. Feloldva a bor savtartalmának növelésére és káposztasavanyításra használják. A népi gyógyászatban a borkőves vizet terhes asszonyoknak hűsítő italként vagy enyhe hashajtóként adták. A paraszti háztartásban összegyűjtött borkövet a 19. sz. közepe óta mint a borkősav-gyártás alapanyagát kiskereskedők vásárolták fel.

Kecskés Péter

borlátó, bormester, bortiszt, borvető: → borbíró

borlopó: → lopó

bor megvádolása, a: → kenyér panasza

bormérési jog: → kocsmálás

Bornemisza Péter, Abstenius (Pest, 1535–Rárbok, 1584): író, ev. prédikátor, szuperintendens. Árva gyerekként a Felső-Tisza vidéki nemesi udvarokban nevelkedett, 1548–53-ban Kassán tanult, 1557-től 1563-ig külföldi tanulmányúton járt (Németo., Itália, Bécs). Ördögi kísértetek (Sempte, 1578. Eckhardt Sándor gondozásában, Bp., 1955) c. könyve miatt egyházi bíróság elé került, mert benne számos főurat név szerint is kigúnyolt. Ez a könyve a néphit szempontjából sok értékes néprajzi adatot tartalmaz (pl. az ördög 35 nevét, 8 „bájoló imádság” szövegét). – Irod. Thury Etele: B. P. könyve az ördögi kísértetekről (Ethn., 1913); Nemeskürty István: B. P., az ember és az író (Bp., 1959).

Bornemisza Péter kézírása

Diószegi Vilmos

borona: → fogas

boronafal: szálfákból, gerendákból épített fal. Lényeges sajátossága, hogy a fal meghatározó elemei vízszintesen egymásra helyezve fekszenek, oldal-, ill. hosszirányú elmozdulás ellen a szomszédos gerendák csapolásaikkal egymást biztosítják. A csapolásoknak számos változata alakult ki. A legegyszerűbb típus esetében a bárdolatlan gerendák végeikkel keresztezik egymást, s minden második sorban alul-felül félkörívesen bevágott nyaktagú gerendát helyeznek el. Biztosabb kötést, pontosabb illesztést érhettek el, ha mindegyik gerendát nyaktag-bevágással kapcsolták össze. Jó minőségű gerendákból pontos illesztésű, teljesen hézagmentes falsíkokat készíthettek. Ezeknél bonyolultabb sarokcsapolásokat alkalmaztak, ilyen esetekben a gerendák végei nem nyúltak túl a csatlakozó falsíkon. Míg az egyszerűbb csapolásokat a famunkát értő építők-építtetők maguk készítették, a bonyolultabb megoldásokat specialisták vagy ácsok irányítása mellett kivitelezték. – A boronaépítés gyakorlata hazánkban az őskor kései időszakáig visszavezethető. A magyarság feltételezhetően még a honfoglalást megelőző időben megismerkedett vele, hiszen azokon a vidékeken, ahol népünk a Kárpát-medence megszállása előtt élt, széleskörűen és szintén az őskorig visszanyúlóan alkalmazott építő eljárás volt a boronatechnika. Hazánkban a középkor folyamán erődítési feladatok megoldásánál, templomépítkezéseknél, kastély-, udvarház-építkezéseknél is kiterjedten éltek a boronafal alkalmazásával. Nemesi, városi polgári körökből a 18. sz. második felétől szorult ki egyre gyorsabban. Fában gazdagabb területeinken elsősorban Erdélyben, a Dunántúlon, ill. a Felvidéken a legutóbbi időszakig széleskörűen kedveltek maradtak a boronafalú lakóházak, melléképületek paraszti, falusi lakosságunk körében, hacsak a földesúri hatalom a helyi erdőhasználatot nem korlátozta. Erdélyben az utóbbi három évtizedben is több körzetben eleven gyakorlat maradt a boronafallal való építkezés. (Pl. a Székelyföld zárt erdős zónáiban.) A készítéséhez elsősorban a fenyőfa felelt meg, de tölgy, bükk stb. lombos fák törzsét is gyakorta felhasználták. A boronafalat bárdolatlan vagy bárdolt, faragott fatörzsekből egyaránt készítették. A kevéssé kidolgozott s emiatt kevésbé pontosan illeszthető gerendák közét mohával, szalmával stb. szigetelték. Különösen a lombos fákból készített boronafalat tapasztották, meszelték. A csépeletlen gabona, szálastakarmány befogadására szolgáló csűröket, pajtákat hézagos, szigeteletlen szellős boronával építették gyakorta. A boronafalú épületeket gyakran áttelepítették, hiszen könnyen szétszedhetők voltak, s célszerűbb helyen viszonylag gyorsan felállíthatták őket. Egyes körzetekben előfordult a boronaházak eladásra történő készítése is. Az előre összeállított boronafalú házat vásárlás után megfelelő helyre szállították s ott végleges helyére építették fel. A boronaépítkezés az utóbbi 100–150 évben szűkebb erdélyi körzeteket nem számítva, az egész magyar nyelvterületen fokozatosan visszaszorulóban volt, mivel az erdőtakaró jelentősen csökkent vagy a paraszti erdőhasználatot erélyesen korlátozták. Ilyen esetben zsilipeléses technikájú falazattal vagy sövényépítkezéssel váltották fel az igényesebb fafelhasználással járó boronaépítést. Nem egy helyen a sár-, ill. kőépítkezés váltotta fel a faépítkezést. A boronatechnika jó hőszigetelő tulajdonságú falazat készítését tette lehetővé, ezért a szőlőbeli épületeknél, bortárolók vagy pincék építésénél is széleskörűen használatossá vált a boronafal alkalmazása.

András Pál 1678-ban épült háza (ún. Hamar ház) (Impér, v. Csík m.) 1. fal és tetőváz a ház bütüje felől – részlet 2. szarufa rögzítése a szélkoszorún. 3. oldalkamra ablaknyílása 4. parádésház külső falának ajtó felőli végződése – és a ház alaprajza

Boronaépítkezés (Alsócsőde, Zala m.)

Boronapince (Nagykutas, Zala m.)

Pálinkafőző kunyhó (Csöde, Zala m.)

Filep Antal

borosember, borosembör, borosgazda: bortermelő gazda, akinek eladó vagy kimérni való bora van. A kifejezés a 17. sz. óta használatos az alföldi bortermelő városokban. (→ még: szőlősgazda) – Irod. Zoltai Lajos: Debreczen a török uralom végén (Bp., 1905).

Égető Melinda

Boross Marietta (Szántódpuszta, 1922–): néprajzkutató muzeológus, a Szentendrei Szabadtéri Múz. munkatársa (1971–). A bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán muzeológusi oklevelet (1950) és bölcsészdoktori fokozatot (1965) szerzett. A Néprajzi Múz. munkatársa (1950–). A népi kertkultúrával, a népi iparművészettel foglalkozó cikkei, tanulmányai szakfolyóiratokban jelennek meg.

borotválkozó tükör: borotválkozáshoz használt, talapzatos, állványos tükör. Nevezik még: álló, asztali, lábas, talpas tükörnek is. Alkalmazása a magyar parasztságnál a 19. sz.-ban kezdett terjedni, készítése azonban, a kései megjelenésnek megfelelően, csak korlátozottan vált népi gyakorlattá, s nagyobb jelentőséget csupán a → dunántúli pásztorművészetben nyert. Eleinte, a 19. sz. második negyedében, a polgári tükrös ládikák mintájára a nagyobb, négyszögletes, dobozalakú → tükrösök fedelét alakították felállíthatóvá, csuklós pánt segítségével (kitámasztó tükrös), majd hasonló megoldással kisebb, sőt kerek tükrösök is készültek. Elvétve → borotvatok is kaphatott ilyen fedelet. A talapzatra emelt, speciális borotválkozó tükör a 19. sz. második felében jelent meg, ugyancsak polgári példányok hatására. A borotválkozó tükört mutatós formája kiválóan alkalmassá tette baráti ajándéknak, amire több borotválkozó tükör felirata és ábrázolása is utal, s ebből következik a változatos és gyakran igen gazdag díszítés. A népi borotválkozó tükör felépítése leginkább két megoldást követ: a talprészből vagy villásan kétfelé ágazó törzs, vagy két oszlop emelkedik ki, a tükör ezek közt csavarral rögzített. A talapzat gyakran borotvatartó dobozt képez. Hordozásra szánt borotválkozó tükörnél a lábazat egy síkba forgatható. A borotválkozó tükör díszítése → spanyolozással, karcolással (→ karcolt díszítés), ill. a századfordulótól → domború faragással történt. A díszítmények közt nem ritka az → emberábrázolásos jelenet. Az oszlopok néha emberfejben végződnek, a tükröt közrefogó ágakon gyakori a → kigyó motívum. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (III., Bp., 1911); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 1972).

Borotválkozó tükör fedőlapja, a kinyitható tükrös fedéllel (1844. Nemespátró, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Az előbbi borotválkozó tükör kinyitott állapotban

Borotválkozó tükrök (a bal oldali: Süttör, 1866, a jobb oldali: Nagylózs, v. Sopron m., 1863, Torma István munkája) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

borotvatok, borotvatartó: egy vagy két borotva elhelyezésére szolgáló, fából faragott és gyakran díszített eszköz. Régibb formája hasáb alakú kihúzható fedéllel. Ezt a formát Európában már az i. sz. első évezredében használták. Múzeumaink a 18. sz. derekáról őrzik legrégibb példányait. Újabb formái egyik végükön faszeggel rögzítettek, egy vagy több részből állnak, félrefordítható fedéllel vannak ellátva. Fedelüket gyakran úgy szerkesztik, hogy csak akkor nyitható ki, ha valamelyik részét elmozdítják. Készítőik között mesterembereket, falusi fúró-faragókat és pásztorokat egyformán találunk. A legrégibb, kihúzható fedelűek díszítése főként vésett, ékrovásos mértanias formákból (fűrészfogak, rozetták stb.) áll. A félrefordítható fedelűeket → ékrovással, → karcolt díszítéssel, → spanyolozással, → vésett díszítéssel készítették, → domború faragással, néhány esetben → ólmozással, csontmunkával díszítették. A karcolt, spanyolozott és domborúra faragott borotvatokok készítésében a dunántúli pásztorok jeleskedtek. Díszítményeik között a mértanias szegélydíszt, a stilizált virágot, az emberábrázolást, a hazafias és vallási jelképeket egyformán megtaláljuk. Az Alföldön váltak gyakorivá a könyv alakú borotvatokok oldalt vagy hosszanti irányban egyik vagy mindkét lapján kihúzható, egy vagy két fedéllel, karcolt, festett, ritkán spanyolviasszal színezett díszítéssel. Ezeknek a könyv alakú borotvatokoknak egyikében-másikában a borotválkozáshoz szükséges ecset, szappan és bajuszpedrő számára is van hely. Készítettek hasáb alakú, falra akasztható borotvatokot is, amelynek a felső vége volt nyitott. Ugyancsak falra akasztották az őz lábáról lehúzott bőrből készült vagy lenyúzott mókusbőrből való borotvatokot. Bihari szűrszabók szűrposztóból rátétes díszű borotvatokot is készítettek. A szomszéd népek is mind a kihúzható, mind a félrefordítható fedelű borotvatokokat készítették és használták. – Irod. Füzes Endre: A Janus Pannonius Múzeum borotvatartói (A Janus Pannonius Múz. Évkve, Pécs, 1961); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 1972).

Borotvatok faragott dísszel, felirata: „1846. Szabó Istváné Szemes Jánostól” (D-Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum

Borotvatok ékrovásos díszítéssel (Hódmezővásárhely, 18. sz. vége – 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Borotvatok, spanyolozott díszű, kinyitott fedéllel (Szombathely, 1820–30-as évek) Bp. Néprajzi Múzeum

Borotvatok, spanyolozott díszű, kettős kinyitott fedéllel (Székesfehérvár, 1840) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Spanyolozással díszített (Süttör, v. Sopron m., 1854)

2. Spanyolozással díszített (Süttör, 1856)

3. Spanyolozással díszített (19. sz. második fele, Kákics, Baranya m.)

4. Spanyolozással és domború faragással díszített, vadász ábrázolásával (Kisberzseny, Veszprém m., 1856)

5. Domború faragással díszített (Hegyesd, Zala m., 1895)

6. Ékrovással díszített (Kecskemét, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

7. Spanyolozással díszített (Veszprém m., 1842) Veszprém, Bakonyi Múzeum

8. Karcolt és választóvízzel sárgított (Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1842) Bp. Néprajzi Múzeum

9. Spanyolozással díszített (Nyugat-Dunántúl, 19. sz. dereka) Bp. Néprajzi Múzeum

Borotvatok részlete, Hodó Mihály munkája. Zaláta (Baranya m.) Janus Pannonius Múzeum, Pécs.

Spanyolozott borotvatok részlete. Vas m. Savaria Múzeum, Szombathely.

Manga János

borovicska: → pálinka

Borsai Ilona (Kolozsvár, 1924–); népzenekutató. Tanári oklevelet a kolozsvári egy.-en (latin-görög-francia, 1946), zenetanárit és karvezetőit (1951), valamint zenetudományit (1961) Bp.-en a Zeneművészeti Főiskolán szerzett. Népzenei előadó a Népművészeti Intézet Néprajzi Osztályán (1951–56); az MTA Népzenekutató Csoportjában, ill. a Zenetudományi Intézetben működik (1961–), közben hosszabb egyiptomi tanulmányutat tett (1966–67). Munkássága a Mátra-vidék zenei életére, a summásdalokra terjed ki, az egyiptomi zenei szájhagyománnyal foglalkozik. Cikkei, tanulmányai jelennek meg a szakfolyóiratokban. – F. m. Cinege, cinege kismadár ... (Népi mondókák, gyermekjátékok kicsinyeknek) (Kovács Ágnessel, Bp., 1975).

borsajtó, borprés, sajtóprés: fából készült sajtoló szerkezet, amellyel szüretkor a szőlő levét kiszorítják. Három alaptípusa ismeretes: 1. Az egykarú emelő elve alapján, gerendával és csavarral működő bálványos prés vagy régős prés (Baumpress). Tájnyelvi alakjai: prős, pörös, peres. Lényeges szerkezeti eleme egy 3–4 m hosszúságú, vízszintesen elhelyezkedő gerenda (főfa, bálvány). Ennek egyik végét rögzítik, a másikon többnyire beleerősített, súllyal terhelt orsó van, amelynek segítségével szabályozható, egyenletesen működő nyomóerőt fejt ki. Az összezúzott szőlő a gerenda alatt elhelyezkedő melencében, présaljban levő garatban vagy törkölyös ládában van. Ennek tetejére deszkalapot (asztal) helyeznek, amelyre a papnak nevezett rövid, vastag gerendák kerülnek. A nagygerenda nyomása a papra nehezedik, s ezáltal sajtolódik ki a törkölyládában levő szőlő. Tekintettel a bálványos borsajtók nagy méretére, itt a présház ezek méretéhez igazodott. Egyes adatok szerint a Ny-Dunántúlon gyakran a már meglevő borsajtó fölé építették a présházat. A bálványos borsajtók különböző változatainak (gúzsos, garatos, kősúlyos, láncos, medveprés) a Kárpát-medencében két fő elterjedési területe van. Az egyik a Ny-Dunántúl (Sopron m., Vas m., Veszprém m., Zala m.), a másik Erdély (Küküllő mente, szász városok, Szilágyság). A közbülső területeken szórványosan szintén előfordul (Pozsony vidékén, Somogyban, Tolnában, Fejér megyében, Borsodban és Abaújban) főként a városokban. (Pl. Pozsony, Buda, Szekszárd, Paks, Kecskemét, Gönc, Mád stb.) – 2. A borsajtók másik fő típusa a csavar elve alapján működő középorsós sajtó. Táji elnevezései: sató (Baranya, Somogy, Veszprém), satu (Balaton vidéke, Duna melléke), sotó (Palócföld, Gömör), sotu (Alföld, Sopron, Vác vidéke), sutu (Baranya, Csongrád, Duna–Tisza köze, Udvarhely). A középorsós borsajtók vázát egy hasáb forma talpba ácsolt két függőleges oldalgerenda alkotja, amelyeket fent egy vastag kötőgerenda, bálvány kapcsol össze. Ebbe illeszkedik az orsó vagy csavar, amelyet a csavarfejen keresztüldugott rúd segítségével lehet lejjebb és feljebb csavarni. A talpon helyezkedik el a lécekből összeállított, négyszegletes kosár, amelyben a sajtolandó szőlő van. A tetejére helyezett papra nehezedik a csavar szorító ereje. A kötőgerenda, amelyben a csavar le-fel jár, átfordítható, hogy a törköly ki- és berakásakor a csavarfej ne akadályozza a munkát. E típus kétorsós-kétkosaras változatai főként Tolnából és Baranyából ismeretesek, szórványosan másutt is előfordul (pl. Eger). Későbbi fejlődés eredményének tekinthetők a középorsós borsajtók ún. felülhajtós változatai. Lényege, hogy a hajtókar a csavarnak a keresztgerenda fölé kinyúló végébe illeszkedik. Ily módon a sajtót szabad téren elhelyezve teljes, 360 fokos fordulat végezhető, tehát nagyobb erő fejthető ki, míg az eredeti (ún. alulhajtós) változatoknál csak 180 fokos fordulat érhető el. Mind a bálványos, mind a középorsós sajtók változatai ez utóbbi kivételével helyükön rögzítettek. Ez nagymértékben biztosítja e hatalmas szerkezetek szilárdságát, a helyváltoztatás pedig súlyuk és méretük miatt amúgy sem lenne célszerű. – 3. A harmadik alaptípust az állóorsós sajtók képviselik. Elterjedtebb népi nevei: gyertyás prés, kosos prés; szerkezetileg azonosak a sajtprésekkel. Leggyakrabban kétorsósak, amelyek a középorsós borsajtóknál használt két oldalgerenda szerepét is betöltik. Előfordul egyorsós változata is. A fatörzsből faragott, lábakon álló talpon itt is lécekből összeállított négyszegletes kosár helyezkedik el. A nyomóerőt a vízszintesen elhelyezett nyomópalló közvetíti, amelyet két anyacsavar segítségével szorítanak egyre lejjebb. Elterjedési területe az eddigi kutatások alapján meglehetősen szűk. Eddig Somogyból és Tolnából régebbi, a Duna–Tisza közéről pedig szórványosan néhány újabb változata ismert. Újabb alakulása mellett szól, hogy az ismert változatok mind könnyen kezelhető és hordozható változatok. Eredetére vonatkozólag csak feltevések vannak. Mo.-on kívül csupán Itáliából és a rätoromán területekről ismerünk párhuzamokat. – Az emelő gerenda és a csavar kombinációjával működő sajtoló erőgépet feltehetően a görögök találták fel, a rómaiak átvették, tökéletesítették és széles körben elterjesztették. Európában a magyar nyelvterület határain kívül nyugat felé és a Mediterráneumban mindenütt megtalálható volt. Kelet felé nem ismerjük elterjedési területét. Egyes feltevések szerint római eredetű borkultúránk maradványa és egyben bizonyítéka, mások szerint későbbi beszivárgás eredménye. Elterjedési területe a 16. sz. előtt a mainál jóval szélesebb lehetett. A régi fehérbor-kultúrára rétegződő → vörös bor-kultúra azonban háttérbe szorította, ill. általános használatát feleslegessé tette. Amikor ezek a területek később, főként a 18. sz.-tól lassanként ismét préseket igényeltek, természetszerűleg nem e régi, nehézkes szerkezetekhez folyamodtak, hanem az újabb technikai vívmányt, a középorsós borsajtókat honosították meg, amelyeknek lassú terjedése nyugat felől K-DK felé a 17. sz.-tól valószínű. A középorsós borsajtók megjelenése Ny-Európában a 16–17. sz.-ra tehető. Feltehetően innen terjedt el kelet felé. Hazánkban az első évszámos darabok a 18. sz.-ból ismeretesek, főként úri és polgári használatban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy megelőzően nem használták volna. A középorsós borsajtó a 18. sz. végétől Pozsony, Nyitra vidékén, É-Mo.-on, a Dunántúlon Fejér, Tolna és Baranya megyékben és szórványosan bortermő vidékeinken mindenütt előfordul. A mennyiségi termelés előtérbe kerültével a 19. sz. folyamán, különösen az utolsó harmadában az eddig borsajtó nélküli területeken is egyre jobban megnövekedett az igény a borsajtók iránt. A gyári borsajtók elterjedése etőtti időben falusi bognárok, ügyes kezű fúró-faragó emberek a régi középorsós borsajtók mintájára készítettek borsajtókat. A szőlőművelésben bekövetkezett változásoknak azonban már nem feleltek meg a nehezen mozdítható, nagy tölgyfa alkotmányok, ezért az új borsajtókat a súlyos tölgyfa talapzat helyett négy lábra állították és teljes egészében kisebbé és könnyebbé tették. A kifolyó must felfogására vékonyabb, deszkákból készült láda szolgált. Az orsók eleinte ezeknél is fából készültek. A kilencvenes években ezt felváltotta a vasorsó, majd a gyári prések mintájára a törkölytartó láda is kerek kosárrá alakult. A termelés kiterjedése és a gyári prések elterjedése közötti intervallumban áthidaló megoldásként a házi készítésű borsajtóknak országszerte elég nagy változatossága alakult ki. Valamennyinek jellemzője, hogy a tájilag használt prések működési elvén alapultak, de azoknál könnyebb, egyszerűbb, gazdaságosabb szerkezetek voltak. Az alföldi homokterületeken, főként a Duna–Tisza közén terjedt e könnyen mozgatható borsajtóknak egy továbbfejlesztett, helyi igényekhez alkalmazott változata, a kerekes sutu. Feltehetően a borsajtók ilyen irányú változásával egyidőben alakult ki a bérpréselés gyakorlata. Szegényebb emberek, akik borsajtóra tehettek szert, szüret idején házról házra járva tizedrészért préselték a szőlősgazdák törkölyét. (→ még: seprőprés) – Irod. Storno Miksa: Régi soproni borsajtók, hordók és mércékről (Soproni Szle, 1940); Vincze István: Magyar borsajtók (Ethn., 1958); Paládi-Kovács Attila: A paraszti bortermelés néhány abaúji faluban (Debrecen, 1962).

Gúzsos prés (Rigyác, Zala m.)

Középorsós sajtó (Eger, Heves m.)

Kerekes sutu (Kecskemét, Bács-Kiskun m.)

Égető Melinda

Borsa völgye: a Kolozsvártól északra eső vidék, a Kis-Szamosba ömlő Borsa-patak és mellékvizeinek mente. Erdély legkorábban magyarlakta tájai közé tartozik. Ma nagyobbrészt románok, kisebbrészt magyarok lakják. Vásáros központjai Kolozsborsa és Páncélcseh. Jelentősebb magyarlakta falvai: Kide, Válaszút, Bádok, Csomafája. A néprajzi irodalomban a Borsa völgye az 1940-es évektől szerepel. Az Erdélyi Tudományos Intézet több éven át komplex falukutatást szervezett falvaiban. Ennek eredménye részben napvilágot látott Borsavölgyi kutatások sorozatcím alatt. – Irod. Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés (Cluj–Kolozsvár, 1932); Járdányi Pál: A kidei magyarság világi zenéje (Bp., 1943); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); Szabó T. Attila: A Kolozs megyei Borsavölgy helynevei (Kolozsvár, 1945).

Borsa völgye: Lakóház (Kide, v. Kolozs m.) Épült a 19. sz. elején

Kósa László

borseprő, söprő: az erjedés után letisztult borból a mustban levő szennyeződések (por, növényi rostok stb.). Nevezik még bor-fosának, aljbornak. Az élő és holt erjesztő anyagok a hordó fenekén ülepednek le vastag rétegben. Ebből lesz a borseprő. Eger vidékén ruskónak is nevezik. A törkölyén erjesztett bornak (vörös bor) és a gázolt bornak jóval több a borseprője, mint a sajtolt bornak. Általában 1/11-ed részt számítottak a borból borseprőre. A borseprőből többnyire → seprőbort készítenek vagy pálinkát főznek (→ seprőpálinka). Az előbbi a gazdaságosabb felhasználás, mert a híg seprőnek 50–60%-a bor. (→ még: seprőprés)

Égető Melinda

borsó (lat. Pisum sativum): tápláléknövény, az emberiség egyik legrégibb kultúrnövénye. Hazánkban a veteményes kertekben mindenütt megtalálható. Szántóföldi paraszti termesztése elsősorban a Tiszántúlon (Hajdú-Bihar, Szolnok, Békés megyék), ill. a Dunántúl némely körzeteiben (Fejér és Tolna megye) alakult ki. Termesztett változatai több vad ősből származnak. Termesztésbe vétele i.e. 4–5000 évvel Közép-Ázsia központi és déli területein (Afganisztán, Irán, Turkesztán) történhetett és a neolitikus kultúrákkal terjedt el Európában. A bronzkorból bőséges régészeti leletek bizonyítják Kárpát-medencei és Ny-európai ismeretét. A magyarság még a vándorlása idején ismerhette meg. A magyar borsó szó ótörök eredetű. A borsót eredetileg száraz állapotban fogyasztották. A zöldborsó-fogyasztás a 15–16. sz.-tól jött szokásba Ny-Európában. Eleinte a hüvelyével együtt főzték meg. A 16–17. sz.-i magyar botanikai irodalom kétféle borsót különböztetett meg: az apróbb magvú mezei borsót és a nagyobb magvú kerti borsót.

Kósa László

Borsodi Hegyköz: → Hegyköz

borsodi hímzés: alapanyaga kendervászon, a kötényeké gyakran kékfestő. A hímzőfonal rendesen kék-piros pamut, a festőkötényeken több színű pamut- vagy gyapjúszál. Az egyszerű technikához egyszerű minták társulnak: kis háromágú virágtövek az abroszokon; együgyű, egymás mellé-fölé tett madarak a párnavégeken, vonalsorok, keresztek a lepedőkön, szívek, csillagok, páros madarak stb. a kézelőkön; a kötényeken pedig sok egymás fölé helyezett csillag és egyéb mértani mintasor. Az utóbbiak felső széléhez szokás évszámot és a készítőnek, ill. a kötény viselőjének a nevét kivarrni. Túlnyomóan virágos keresztszemes (→ keresztöltés) technikával varrták abroszok szélére, párna- és lepedővégekre, ingek kézelőjére és elejére, kötényekre. A borsodi hímzések legjelentősebb csoportjai: → mezőkövesdi hímzések, kisebb egységei a → szentistváni hímzések, a → bogácsi lepedőszélek. A → tardi főkötőhímzés, cserépfalusi és cserépváraljai szerény hímzés viszonylag erős szőtteskultúra mellett él. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Dajaszásziné Dietz Vilma: Borsod megyei régi keresztszemes hímzések (Bp., 1951).

1. Abrosz részlete, kék-piros keresztszemes hímzéssel (Tard, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Abrosz részlete, kék-piros keresztszemes hímzéssel (Tard, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Kendő részlete, kék-piros keresztszemes hímzéssel (Tard, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Lepedőszél részlete, színes laposöltéses pamuthímzéssel (Századforduló, Bogács) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Lepedőszél részlete, színes pamutfonalas hímzéssel, subrikával és csipkével (Századforduló, Bogács) Bp. Néprajzi Múzeum

6. Párnavég részlete, piros keresztöltéssel hímezve (Cserépváralja, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Kötény részlete, kékfestő, színes keresztszemes hímzéssel (19. sz. második fele) (Tard) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Vászon kötény részlete, piros-kék keresztszemes hímzéssel, felirata: „Dusza Juli” (19. sz. második fele) (Tard) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Kékfestő kötény részlete, színes keresztszemes gyapjúszálas hímzéssel. (19. sz. második fele) (Tard) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Vászonkötény részlete, piros-kék keresztszemes hímzéssel, felirata: „Pap Erzsébet”. (19. sz. második fele) (Tard) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Vászonkötény részlete, piros-kék keresztszemes hímzéssel, felirata: „1865 Szémány Juli” (Tard) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél EditHofer Tamás

Borsodi Mezőség: → Mezőség

Borsszem Jankó: mitikus, emberfeletti erejű → mesehős. Egy borsszemtől fogant. Megszületése napján már beszél, sőt parancsolgat. Számos mese hőse, a magyar népmesekutatás azonban „Az elrabolt királykisasszonyok megszabadítása” típus (AaTh 310, 301A) egyik redakcióját kapcsolta nevéhez és személyéhez, melyet a nemzetközi népmesekutatás újabban az orosz népmesekatalógus nyomán az AaTh 312D típusszámon tart nyilván (a redakciót Honti János a 312 számmal jelölte). Cselekménye: falusi házaspárnak 3 fia és 3 lánya (2 fia és 1 lánya) van. A fiúk szántani mennek, s meghagyják lánytestvérüknek, hogy az általuk húzott barázdán vigye utánuk az ebédet. Három sárkány azonban megsemmisíti a legények barázdáját, másokat húznak helyettük a maguk kastélyáig s ily módon mindhárom lányt elrabolják. A három fiútestvér a lányok felkeresésére indul, meg is találják őket, de a sárkányokkal való küzdelemben elpusztulnak (vagy a sárkányok felakasztják őket a füstre). Évek múlva anyjuk egy borsszem lenyelése következtében fiút szül, s az útra kel testvérei felkeresésére. A lányokat sorra megtalálja, a sárkányokat megöli s fivéreit feltámasztja. A fiúk azonban haragusznak öccsükre, egy nagy fához kötözik, amelyet az kihúz tövestől és világgá megy. Az erdélyi változatokban Borsszem Jankó gyakran oly módon tudja meg anyjától, hogy voltak testvérei s ha igen, mi lett a sorsuk, hogy a ház talpa alatt csecset kér. Az anya eddig nem mert utószülött fiának az eltűnt testvérekről beszélni, attól való féltében, hogy őt is elveszti, a gerendák súlya alatt elmondja a történteket (AaTh 327B*). A mesének egy másik egyszerűbb formája csupán három meggondolatlan kívánság következtében elrabolt lánytestvérről szól. Ebben a redakcióban „A sárkány barázdája” epizód hiányzik. Hőse olykor Borsszem Jankó, máskor Vas Laci, ismét máskor „Zöld levél”, „Zöldág” vagy Virág Péter; a nevek a hős származására és erejére utalnak (AaTh 312). A redakció egyik változata, Majláth János, ill. Kazinczy Ferenc „Vas Laci” c. bonyolult szövege már a 19. sz. közepén, majd Benedek Elek feldolgozásában a század végén is ponyvára került, s az egész magyar nyelvterületen igen népszerű lett, számos egyszerűsített népi változatát jegyezték fel és publikálták (Kálmány Lajos, Dégh Linda stb.). A két redakciónak 16, ill. 13 változatát ismerjük, valamennyit a magyar nyelvterület keleti feléből. A nemzetközi meseanyagból különösen az orosz és a román változatok állnak közel Borsszem Jankó és Vas Laci meséjéhez. (→ még: Fehérlófia, → hősmese, → mitikus mese) – Irod. Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen und Märchenvarianten (Helsinki, 1928; FFC 78.); Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (II., Bp., 1943; UMNGy, VI.); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar parasztmesék (I., Bp., 1951); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (II., Bp., 1960; UMNGy IX.); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (Bp., 1960).

Kovács Ágnes

borszentelés: → Szent János áldása

borszűrő: → szűrőkosár

bortárolás: paraszti szinten önellátó vagy kisárutermelő, mezővárosi szőlőmonokultúrás szinten kereskedelmi célú tevékenység, amely a bor érlelését, raktározását és védelmét szolgálja, s alapvetően a → szőlőfeldolgozás hagyományos technológiájának és a nagytáji építőkultúrának függvénye. A bortárolás módjának és helyének két alaptípusát különböztetjük meg: a felszín feletti sík falú épületekben (boroskamra, présházpince) történő és a felszín alatti folyosószerűen kiképzett, vájt vagy boltozott építményekben (→ lyukpince) való bortárolást. A bortárolás két alapformája a következő történeti rétegzettséget és nagytáji differenciáltságot mutatja: 1. A Ny- és D-dunántúli területek borona- és favázas falú, szalmatetős szőlőhegyi épületeiben (→ szőlőhegyi épületek) folyó sajtós mustnyerés révén felszíni bortárolásra alkalmas, savas, mennyiségi jellegű fehér borkultúra alakult ki, amelynek római kori kontinuitása feltételezhető, de még nem megnyugtatóan bizonyított. – 2. Az alföldi területeken a törkölyön erjesztett, kádon tárolt mennyiségi jellegű vörös bor kultúrája, specializált kereskedelmi idény és bortárolás nélkül, a 16. sz. óta balkáni hatásként jelentkezett. – 3. Az É-mo.-i területeken a felszín alatti bortárolás olyan lehetőségeket biztosított a nagyrészt fehér, de mindenképpen minőségi jellegű borok előállítására taposással végzett mustnyerés mellett, amely a magyar bor világpiaci rangját századok óta meghatározta: gyökereit tekintve valószínű, hogy egyéb hatások mellett a honfoglalás kori lakosság keletről hozott tapasztalatai és a szőlőművelés északi határán kialakult belső fejlődés eredményeként jött létre. – A bortárolás két alaptípusának kiegyenlítődése jórészt a 19. sz.-i gazdasági fejlődés során következett be (présházas lyukpincék), amikor a felszín alatti bortárolás és a szőlősajtók alkalmazása általánossá vált paraszti szinten. Mezővárosi szinten a szőlőfeldolgozás és bortárolás munkaszervezeti és építészeti vonatkozásban már a középkor óta megoldott (kétszintes, lakórészes, borházas és boltozott házi pincés kőépületek a lakótelken vagy szőlőhegyi tartozéktelepülésen). – Irod. Vincze István: Magyar borpincék (Népr. Ért., 1958); Vajkai Aurél: Balaton melléki présházak (Bp., 1958); Bakó Ferenc: Egri borospincék (Eger 1961).

Kecskés Péter

borűrmértékek: a bor összemérhető mennyiségének meghatározását szolgáló, helyileg vagy központilag szabályozott mértékegységek. A 14. sz. elején királyi rendelettel engedélyezett és gyakran módosult helyi mértékek használatát a 19. sz. második felében az osztrák, majd az egységes liter űrmértékrendszer váltotta föl. A századfordulóig használatban volt a magyar borűrmértékek rendszere, amely a 16. sz.-ra alakult ki, s nagyságrendben a → meszelytől az → iccén, → pinten, köblön és csebren keresztül az → akóig terjedt. A fenti borűrmértékek közül a házi és kocsmai boreladásban az iccének és pintnek, a bordézsmában és más földesúri szolgáltatásokban, továbbá a cserekereskedelemben a köbölnek és csebernek, míg a hordós kül- és belföldi borkereskedelemben az akónak volt elsődleges jelentősége. – A meszely (hazai bajor-osztrák < Massel) kb. fél icce nagyságú. Az icce mint a nagyobb borűrmértékek alapja 0,6–0,9 liter (kis- és nagyicce). A pint általában két iccének megfelelő, kb. másfél literes egység. – A → köböl (valószínűleg délszláv átvételű szó) 12–42 liter közötti bormennyiséget jelöl. A területileg és történetileg is változó mérték, a köböl a 16–18. sz.-ban 42,4 liter (váradi köböl vagy tinna), 25,4 liter (egri köböl) és 13,6 liter (kassai köböl) is lehet. Az öreg vagy nagy köblök kétszeres mennyiséget jelöltek. – A → cseber vagy veder (szláv közvetítésű szavak) sokszor a köböl szinonimájaként voltak ismertek. Az erdélyi vödör 12,4, a tokaji kis cseber kb. 42 liter a 17–19. sz.-ban. A szlávból átvett akó már a 13. sz.-ban borűrmértéket jelölt, ami a középkorban 40–60 litert jelentett az iccék nagyságától és számától függően. A magyar akót a 19. sz. elejétől 64 iccével számolták (54,3 liter). (→ még: átalag → borkereskedelem, → kanta) – Irod. Léderer Emma: Régi magyar űrmértékek (Századok, 1923–24); N. Kiss István: 16. századi dézsmajegyzékek (Bp., 1960).

Kecskés Péter

borvidék: → történeti borvidék

borvíz: különféle szénsavas, többnyire, savanyú, ill. savanykás ízű forrásvizek erdélyi elnevezése. Maga a forrás a borkút. A bor- előtag a forrásvíznek a savanykás borra emlékeztető ízére utal. A savanyúvíz-forrásokban bővelkedő Székelyföldön a parasztok lehetőleg borkútról hordják az ivóvizet. Korábban a borvízzel való szekerezés jövedelemforrás volt, többnyire vállalkozók megbízásából fuvarozták → ekhós szekéren. A Felföldön csevicének, a Dunántúlon savanyúvíznek nevezik. (→ még: italok)

Borvizes székelyek (Múlt század végi ábrázolás)

Kisbán Eszter

borzas kötés (díszítő célú szövő eljárás): → bogos kötés

borzfúró: hosszú nyélre erősített fúrószerű vaseszköz, amelyet belecsavarnak a kotorékba menekült borzba, rókába s így vonszolják ki az állatokat menedékhelyükről (Dunántúl). A borzfúrót használják a német, francia vadfogók is.

Borzfúró (Dunántúl)

Gunda Béla

borzfuvar: a borzról (lat. Meles meles) országszerte ismeretes hiedelem, amely szerint az egyik állat a hátára fekszik, a másik pedig kukoricát, szőlőfürtöt rak a hasára, majd a fekvő borz farkát a társa a szájába veszi és mint a szánkót tovább húzza. A hiedelmet ismerik a hörcsöggel kapcsolatban is. Pethe Ferenc 1815-ben az alpesi mormotáról írta, hogy téli odújába hasonlóan hordja össze a füvet. A sündisznó a szőlőfürtöket leharapja, a bogyókat leszedi róla, széjjel teríti, belehengergődzik s így hordja el a vackába. A szénát, fát szállító borz- és hódpárról már id. Plinius (i. sz. 23–79) megemlékezett. Neckam Alfred 1180 körül írt De naturis rerum.. c. munkájában elmondja, hogy a kotorék kikaparásánál az egyik borz a másik hasára rakja a földet s társát lábánál fogva kihúzza a kotorékból a szabadba. A hiedelemmel egy óperzsa (1291) kézirat is foglalkozik, amely leírja és rajzban félremagyarázhatatlanul ábrázolja, amint a hanyatt fekvő patkány lábai között tojást szorongat, a másik patkány pedig farkánál fogva húzza a társát. A tojást szállító patkány esetét J. La Fontaine is feldolgozta egyik meséjében. A meséjének fennmaradására, terjedésére hatott a korábbi természettudományi irodalom. – Irod. Pethe Ferenc: Természet história és mesterségtudomány (Bécs, 1815); Pák Dienes: Vadászattudomány (I., Buda, 1829); Vajkai Aurél: Adatok a Bakony gyűjtögető és vadfogó életmódjához (Vasi Szle, 1938); Ley, W.: Animal Fables (Natural History, Vol. XLV. No. 2., New York, 1940).

Gunda Béla

bosnyákok: 1. Bosznia délszláv lakóinak népneve. A középkorban Boszniát a magyar királyok bánságok formájában Mo.-hoz csatolták. Az oszmán-török terjeszkedésével, a 15. sz.-tól súlyos harcok színterévé vált, ami jelentékeny tömegű magyar katonaság jelenlétével járt együtt. Egyben azonban azt is eredményezte, hogy a 16–17. sz.-ban nagyon sok boszniai eredetű menekült telepedett meg hazánkban. Részben ez az oka annak, hogy a bosnyák elnevezés a mo.-i → sokácok egy részét jelöli. Az oszmán hatalom helyi megszilárdulása után jelentékeny számban lettek Bosznia lakói mohamedánokká. A mo.-i török politikai-gazdasági adminisztrációban, a katonai szervezetben nagy volt a mohamedán bosnyákok száma. Egyébként iparos, kereskedő bosnyákok gyakori lakói voltak a a 18–19. sz.-ban a hazai városoknak. D-Mo. városaiban (mint pl. Pécsett) elkülönülten éltek. A bosnyákok hazai betelepedése, diaszporái hozzájárultak népünk közép- és újkori balkáni kapcsolatainak elmélyüléséhez. A délszláv műveltségen kívül az oszmán-török kultúrát és a mohamedán tradíció egyes elemeit közvetítették. A 19. sz. folyamán a török hatalom gyengülésével az Osztrák-Magyar Monarchia katonailag megszállta Boszniát és Hercegovinát. Ezt követően ismét megélénkültek a gazdasági, kulturális kapcsolatok a magyarság és a bosnyákok között. Ebben az időben néhány ezer magyar agrárproletár is letelepült Boszniában. A bosnyák név szerb-horvát eredetű. A Boszniából betelepedett r.k.-okat a Duna mentén rácoknak, rác katolikusoknak (Dusnok, Bátya) nevezik népi szóhasználatban. – 2. vándorkereskedő jelentése is kialakult.

Filep Antal

boszorkány: 1. mesealak: népmeséink rosszindulatú, emberfeletti hatalmú, idős asszonyalakjainak gyűjtőneve (Thompson Motif-Index G 200–299.), alakja gyakran kontaminálódik a → vasorrú bábáéval. Boszorkány legtöbbször a tündérkirály felesége (AaTh 313A és 313C: → Rózsa és Ibolya) vagy az üldözött hősnő vetélytársának anyja (AaTh 403A: → gyöngyöt síró, rózsát nevető leány, a; AaTh 707 ill. MNK 707A: → aranyhajú ikrek: AaTh 708: „a csonkakezű leány” stb.). Ő eszeli ki a rendkívüli feladatokat, s ő tör emberfeletti képességei birtokában a hős életére is: ezért ismeri fel a szökevény fiatalokat átváltozott (vetés – öreg csősz, kápolna – öreg barát, tó – réce vagy aranyhal, aranyos fa – aranyág) alakban is. Képességei azonban alacsonyabb rendűek, csak ártani tud. A hős vagy hősnő – akinek emberfeletti erői mindig magasabb rendűek, pozitív jellegűek, ha megakadályozni nem is tudja a boszorkány rontó tevékenységét, hatásköréből ki tud kerülni vagy úgy, hogy átlépi a boszorkány országának határát, vagy úgy, hogy egy kis részecskéje megmarad, ami képessé teszi a további → alakváltozásra s végső soron emberi alakja újra felvételére is, sőt nemegyszer sikerül a gonosz boszorkányt teljesen meg is semmisíteni: a párbaj eredményeképpen ló farka után kötik, minek következtében apró darabokra szakad, megégetik és hamvát a széllel elfúvatják vagy mérgében felrobban. → Mirkó királyfi meséjében (AaTh 463A*) a katonákat szövő boszorkányt a hős szövőszékével együtt feldarabolja és elégeti ugyan, de nyelvét még külön kell agyonütnie. Boszorkány a lánya szépségére féltékeny világszép királynő tanácsadója is, segítségével kísérli meg → Hófehérke (AaTh 709) elpusztítását. A → táltos fiú (AaTh 328) és ennek női párja, királylánya Encella (MNK 328f) testvéreivel ugyancsak a boszorkány – egyes változatok szerint emberevő óriás – házában száll meg. A lányai (fiai) mellé fekteti, de jelt tesz a fejükhöz, hogy éjszaka vendégeinek a nyakát el tudja vágni. A hős (hősnő) a jelt kicseréli, a boszorkány saját gyermekeit pusztítja el a legfiatalabb kivételével, aki aranybölcsőben alszik. A hős és testvérei elmenekülnek, de a hős – testvérei vagy irigy társai ármánykodása folytán – újra meg újra visszatér, hogy a boszorkány kincseit elrabolja (aranykáposztáját, aranykalickában lakó ékes szavú madarát vagy aranymuzsikáját, egyetlen megmaradt lányát vagy őt magát; vö.: táltos-párbaj, kancatej-fürdő: AaTh 531, → Királyfia Kis Miklós). Vén boszorkány az ördög öreganyja is, akinek a házában a szegény ember szolgálatot vállal (AaTh 1049). Ő az egyetlen, aki felismeri az új szolga veszélyes voltát, s tanácsokat ad fiának arra, hogy hogyan pusztítsa el. A szegény ember természetesen mindannyiuk eszén túljár. A boszorkánynak az a tulajdonsága, hogy vendégeit felfalja, vagy ellenfelének szívét, máját és kisujját kívánja, nem pusztán gonoszságból fakad, hanem abból a törekvésből is, hogy ezáltal saját erejét növelje. Ugyanez okból akarja elpusztítani a csak általa felismert emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező hőst is: tisztában van vele, hogy az többet tud, mint ő, s ha életben marad, az nemcsak az ő személyére, hanem egész környezete számára is végzetes lehet. Ellentéte, de bizonyos fokig párja is a jóságos tündér, aki emberfeletti tulajdonságait arra használja, hogy a hőst célja elérésében, tehát a boszorkány elpusztításában is segítse. – Irod. Beke Ödön: Boszorkányégetés (Ethn., 1945). – 2. hiedelemköre a magyar → népi hitvilág egyik leggazdagabb, legváltozatosabb és még a közelmúltban is eleven területe. A magyar boszorkányhit több rétegből tevődik össze: a boszorkány élő személy, akinek részint a paraszti gyakorlatban előforduló gyógyító és rontó tevékenység bizonyos vonásait, részint bizonyos természetfeletti képességeket tulajdonítanak (→ természetfeletti erejű személy). A gyógyításnak (→ népi gyógyászat) és → rontásnak a múltban valószínűleg szinte hivatásos specialistái voltak egyes kiemelkedő képességű személyek, az első magyar történeti adatok (pl. Szent István törvényeiből: „de maleficis, veneficis” stb.) rájuk vonatkoznak. Másrészt ismeretes lehetett a múltban egy (vagy több) természetfeletti lény, amelynek fő ténykedése az éjszakai rontás (elsősorban nyomás) volt. Ennek vonásai olvadtak később a boszorkány alakjába (a török eredetű boszorkány szó jelentése ’nyomó’), és ennek nyoma őrződött meg a személytelen lidércnyomás fogalomban is. E két síkot kapcsolják össze, ill. a boszorkány alakjának kettősségét tükrözik a róla szóló változatos hiedelemmonda-típusok. Ezek szereplői egy-egy község vagy nagyobb körzet közismert, boszorkánynak tartott személyei, akik részint a gyakorlatból ismert gyógyító-rontó műveleteket, részint a boszorkányhit hagyományos részeit képező emberfeletti tetteket hajtják végre. – Az idők folyamán a boszorkány más emberfeletti lények bizonyos vonásait is magába olvasztotta (→ garabonciás, → lidérc, → táltos). Ehhez térbeli integráció is járult: a magyarsággal történeti kapcsolatba került népek hitvilágából ismert rokon alakok különböző vonásai ötvöződtek a magyar boszorkányalakban. Mindezekhez járult a középkorban kialakult, a boszorkányüldözés későbbi időszakában már a magyar → boszorkányperekben is megjelenő, a perekkel együtt Ny-Európából importált boszorkányfogalom. A perek időbeli egymásutánjában végigkísérhető az új motívumok megjelenése (ördöggel való szövetkezés, utazás a levegőben, boszorkányszervezetek stb.). E vonások némelyike része lett a magyar boszorkányhitnek, bár korántsem vált olyan integráns tartozékává, mint a perekből és a mai néphitből egyaránt ismert rontási és gyógyítási praktikák. A közelmúlt magyar boszorkányának legjellemzőbb sajátosságai: a boszorkány csúnya, öreg, összenőtt szemöldökű asszony, ritkábban férfi. Előszeretettel tartották boszorkánynak a rendezetlen életű vagy elmebeteg egyéneket, továbbá a bábákat, valamint a sokszor saját hitük szerint is természetfeletti képességekkel rendelkező gyógyítókat. A boszorkány emberfeletti képességeit a hit szerint örökli vagy tanulja. Az öröklés leggyakoribb módja, hogy anya lányára, ill. apa fiára hagyja a tudományt. Nem halhat meg, míg tudományát át nem adta valakinek, a halál előtti átadás leginkább kézfogással történik (ha nem akad vállalkozó, seprőt nyújtanak neki). A boszorkánnyá válás másik leggyakoribb módszere a próbák kiállása: Szent György, ritkábban karácsony éjjelén vagy újhold péntekén a jelölt a keresztúton szentelt krétával vagy más → mágikus tárggyal bűvös kört húz maga köré, amelyben állva nem szabad megijednie a megjelenő ijesztő alakoktól (állatok alakját öltő boszorkányok vagy ördög) vagy a feje fölé hajszálon ereszkedő malomkőtől (→ bekerítés). Szórványosan ismertek a boszorkánnyá válás egyéb módjai: pl. dongó röpül a jelölt orrába; → Szent Iván-i tüzet kell átugrania. A boszorkánnyá válás feltételének tartották Isten megtagadását, ill. az ördöggel való szövetkezést. Az utóbbira vonatkozó eseteket a boszorkányperek anyaga konkrét formában is tartalmaz (eredménye a testen látható stigma); az élő néphitben csak az a hit közismert, hogy a boszorkány lelke az ördögé. A boszorkány felismerése a legáltalánosabb hit szerint lucaszék segítségével történik, amelyre készítője az éjféli misén ráülve meglátja, hogy ki boszorkány a falu asszonyai közül: ezek ökör- vagy tehénszarvat, szarvasagancsot, ill. tollat viselnek fejükön, vagy félrefordított fejjel mennek be az ajtón, hogy szarvuk beférjen (táltos); más adatok szerint háttal állnak az oltárnak. Országszerte elterjedt hiedelemmonda szerint a lucaszék készítőjének sietnie kell haza, mert a boszorkányok üldözőbe veszik, ill. mákot kell maga mögé szórnia, hogy azt felszedegetve ne érjék el őt. Más módszerek: Szent György napján vagy karácsony éjjelén a keresztúton bűvös körből lehet meglátni, hogy ki a boszorkány; Lucától karácsonyig gyűjtött forgácsot kell karácsony éjjelén a keresztúton égetni; Lucától karácsonyig font ostorral végigdurrogatni a falut; Lucakor vagy húshagyó kedden átfúrt fakanálon átnézni. – A boszorkány halála a hit szerint nehéz, mert megkínozzák boszorkánytársai. Halála után vihar támad, koporsója nehezebb vagy éppen könnyebb a rendesnél (mert az ördög elvitte a testét). Képességei közül legjellemzőbb a metamorfózis: kedve szerint ölt macska-, béka-, kutya-, liba-, varjú- stb. alakot; sőt növényalakban is megjelenhet (tökinda, szederinda). Láthatatlanná tud válni, lát a sötétben, be tud menni a kulcslyukon. A hiedelemmondák boszorkánya általában állatalakban közlekedik, ezenkívül lóvá tett ember hátán (→ megnyergelés), továbbá lovagol vagy repül seprűn, szénvonón, hordón stb. Az élő néphitben kevéssé ismert motívum, hogy a repülés képességét különleges, hóna alá kent repülőzsírnak köszönheti, viszont a boszorkányperekben bőségesek az erre vonatkozó adatok. Tevékenysége a hit szerint jellegzetes időpontok köré csoportosul. Ezek elsősorban → Szent György napja és → Luca napja, továbbá karácsony éjjele, újhold péntekje, újhold vasárnapja, ill. kedd és péntek vagy általában éjjel. A boszorkányperek anyagában pünkösd és szórványosan a → Szent Iván-nap is szerepet kap. Ezzel összefüggésben gyakorolták a mindennapi életben a → rontás elhárításának sok hagyományos módszerét éppen ezekben az időpontokban. – A magyar néphit a rontás minden fajtáját elsősorban a boszorkánynak tulajdonítja: így a boszorkány műve a tehén megrontása, ill. a tejhaszon elvitele, az éjszakai légzési nehézségek okozása, a végtagok bénává tétele, összezsugorítása, a száj félrehúzása, az impotencia, általában súlyos betegség vagy halál előidézése rontással; de bármilyen más baj esetén is – egyebek mellett – felmerülhetett a boszorkány tevékenységének gyanúja (anyatej elapadása, szerelmesek elhidegülése, nyáj szétszéledése, közlekedés akadályoztatása; a kenyérsütés, vajköpülés sikertelensége stb.). A rontásnak mindezek az esetei azonban nem egy általános boszorkányfogalomhoz, hanem mindig egy-egy konkrét, boszorkánynak tartott személyhez kapcsolódtak. Ilyen hiányában e bajokat egy személytelen rontásfogalom körébe vonták. Ezzel szemben nem a valóságban észlelt tünetek felől közelítették meg a boszorkány fogalmát, és ezért sokkal inkább az általános boszorkányfogalom körébe tartoztak a rontás módjára vonatkozó elképzelések. Az elsősorban boszorkánynak tulajdonított rontó műveletek a következők: → szemverés, megnyergelés, → kötés, csontok kiszedése a végtagokból, újszülött kicserélése (→ váltott gyerek), tehén tejének kiszopása (állatalakban); → harmatszedés, továbbá valamilyen tartozék (pl. kiöntött szemét, kint hagyott pelenka, háztól kiadott tej, kovász, lábnyom, vér stb.) megszerzésével való rontás. Figyelemre méltó a boszorkánynak tulajdonított, már említett éjszakai nyomás (esetleg szívás, szopás). Az említett módszerek közül a kötés és megnyergelés a boszorkányperek óta sokat veszített fontosságából. Szinte teljesen ismeretlen a közelmúlt boszorkányhitében a boszorkányperekben sűrűn szereplő megevés mint rontó művelet. – A boszorkány gyógyító tevékenysége a hit szerint nem tiszta; az ördög segítségével, valamilyen haszon érdekében végzi. A hit szerint a boszorkány rontása által keletkezett bajt csak ő maga vagy egy nála nagyobb hatalmú boszorkány tudja helyrehozni. A rontás „visszacsinálásának” konkrét módszerei nemigen ismertek, általában elterjedtek viszont a boszorkányt megidéző eljárások, amelyek révén a kár helyrehozására lehet kényszeríteni (rontás, rontás elhárítása). A boszorkány elhárítását elsősorban a fent említett „boszorkányos” időpontokban, másodsorban bizonyos tünetek észlelése esetén gyakorolták. Míg a megelőző eljárások a tényleges gyakorlat részei voltak, a tünetek észlelésekor véghezvitt cselekmények inkább hiedelemmondai motívumok. Az utóbbiak közül legáltalánosabb a boszorkánynak vagy állatalakjának bántalmazása (verés, szúrás, megkötés), valamint az ajtó bezárása (gatyamadzaggal, seprűvel, fokhagymával stb.), aminek következtében a boszorkány bentreked. A hit szerint a varázsereje révén mindenfajta házi haszon megszerzésére képes: tejet fej a kútágasból, kapufélfából, → karácsonyi abroszból; túrót okádik és azt eladja, a lótrágyát vajjá változtatja stb. – A késői boszorkányperek nagyszámú adatot tartalmaznak a boszorkányok katonai hierarchiával felépített szervezeteire vonatkozóan, amelyet azonban a közelmúlt hitvilága egyáltalán nem ismer, és ezért kérdéses, hogy valaha is része volt-e a magyar néphitnek, és ha igen, a gyakorlatban is léteztek-e boszorkányszervezetek. Hasonló a probléma a boszorkányok gyűlésével kapcsolatban, amelynek részletekbe menő leírása gyakran tartozéka a késői boszorkánypereknek (repülve érkeznek az erdei tisztásra vagy hegyre – gyakran a Gellérthegyre –, ott lóvá változtatott férfiakon lovagolnak, embercsontból készült edényből esznek-isznak az ördöggel közösülnek stb.). A boszorkányok mulatságának hagyományai ma is élnek: helynévmagyarázó mondák az egyes falvak határában levő hegyeket, réteket, barlangokat a boszorkányok gyülekezőhelyének tartják. Ismert továbbá az álmában elragadott legényt megtáncoltató boszorkányokról szóló monda, és az a hit, hogy a boszorkányok bizonyos alkalmakkor a Tokaji-hegyre, a Gellérthegyre stb. járnak mulatni. Az e hagyományokból ismert mulatságok azonban meg sem közelítik a boszorkányperekből ismert orgiákat. – A magyar boszorkányhit része a közös európai boszorkányhitnek. Ez amellett, hogy a magyar boszorkányra jellemző ismérveket többé-kevésbé mindenütt magában foglalja, sok helyi sajátságot mutat a különböző elemek egymáshoz kapcsolódásának mikéntjében. Emellett a természetfeletti lényekre vonatkozó helyi hagyományok is különbözőek voltak, és ezek esetenként más-más mértékben olvadtak össze a valóságban praktizáló boszorkánnyal. Mindezeken kívül számolni kell a varázslónők (és az őket pártfogoló istennők) tevékenységére vonatkozó antik hagyománnyal, amely legalábbis D-Európában minden bizonnyal tovább élt. A boszorkányperekben tükröződő, ördöggel szövetkező középkori boszorkány elsősorban Ny-Európában lett az élő néphitnek is szerves tartozéka, de a boszorkányüldözés egész Európában egységesítette a boszorkányhitet és annak fennmaradásához is hozzájárult. – Irod. Murray, Margaret: The Witch-Cult in Western Europe (Oxford, 1921); Dömötör Sándor: A boszorkányok gyűlése a magyar néphitben (Ethn., 1939); Szendrey Ákos: Hexe- Hexendruck (Acta Ethn., 1955); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Körner Tamás: Boszorkányszervezetek Magyarországon (Ethn., 1969); Baroja, Julio Carlo: Die Hexen und ihre Welt (Stuttgart, 1967).

Kovács ÁgnesPócs Éva

boszorkány komaasszony, a: → ijesztőmese

boszorkánymondák: a → hiedelemmondák leggazdagabb típuscsoportja. → Fabulatok, olykor → hiedelemmesének is minősíthető epikumok tartoznak ide. Az élményelbeszélések zöme a boszorkányok tulajdonságait, rendkívüli képességeit illusztrálja a csodálkozó kívülálló szemszögéből, vagy pedig a boszorkány által elkövetett → rontás helyrehozásának „receptjét” tartalmazza egyedi példán keresztül. A költészet szférájába tartozó szövegtípusok is rendkívül gazdag anyagot reprezentálnak. A leginkább állandósult boszorkánymonda-szerkezetek a következők: I. Tudományszerzés. 1. A tudományra vágyó elrettentése. → Vándormonda, tulajdonképpen → példázat. A boszorkánytól valaki (anyától leánya) meg akarja tanulni a tudományt. a) Mezőre mennek. Előbb egy „nyüves kutyát”, majd csókolózó galambpárt látnak. A jelölt bogáncskóróra áll, dongó repül felé, de nem meri lenyelni. A boszorkány elmondja, hogy a nyüves kutya azt példázza, aki lenyeli, a galambpár pedig azt, aki nem nyeli le a dongót (ti. magát a tudást). A jelölt elborzad, eláll tanulási szándékától. b) A jelölt a boszorkánynál a szoba közepén először békát, másodszor fetrengő disznót, harmadszor liliomot lát. c) A jelölt a boszorkány „fejében keres”: kígyót, békát lát benne. d) A boszorkány az egyik vázába élő ibolyát, a másikba száraz bogáncskórót tesz. e) A boszorkány a jelöltet mezsgyén vezeti. Odafelé undok csúszómászókat, visszafelé liliomot lát. A jelölt minden esetben eláll szándékától. 2. Tudományszerzés keresztúton. Általában az erre vonatkozó hiedelem illusztrációi. Típussá szerveződött szüzsé: a keresztúton álló jelöltnek megpróbáltatásai végén azt kell mondania: „Nem hiszem, az istent, csak a babos fazekat” (csuprot stb.). Ettől megborzad, nem mondja ki, ill. így kiált: „Hiszem istent, sz ... k a babos fazekotokba!” – II. A boszorkány leleplezése. Kapcsolatban van a boszorkány különféle átváltozásaival: figyelemre méltó, hogy szinte minden „ál”-alakhoz tartozik jellemző mondatípus. 1. Legáltalánosabb: a tehén hasznát meglopó állat alakú boszorkányt a helyszínen bántalmazzák. Ennek nyomai a boszorkányon megmutatkoznak. Vagy tejveréssel stb. megidézik, és így nyilvánvalóvá válik az illető boszorkány volta. 2. A békaalakban megjelenő boszorkányt mezőn járók megetetik. A hálás boszorkány asszony (bába) képében viszonozza a vendéglátást (rendszerint szomszéd faluban, vásárkor) és felfedi kilétét. 3. A boszorkány megbeszéli társával, hogy szederinda alakban megsebesíti fiát, aki ettől meghal. Menye kihallgatja, hazatérő urát megelőzve levágja (kikapálja) a szederindát. Anyósa megsebesül (meghal). Ugyanennek a szüzsének változata: A boszorkány darázs képében akarja fia szemét kiszúrni: a menyecske a darázs szemét szúrja ki. A boszorkány anyós megvakul. 4. Forgószélbe baltát, kést stb. vágnak, a boszorkány megsebesül, ill. a boszorkánynál megtalálják az elhajított tárgyakat. Lelepleződik. 5. A boszorkány gombolyaggá változik. Tűt szúrnak bele, megsebesül. 6. Mezőn járók vonuló (veszekedő) vadlibákat (ludakat) látnak, egyet ledobnak (lelőnek) közülük. a) Földre érve vénasszonnyá változik. b) Megeszik a libát. Tűzbe vetett tollai égett ruhaszagúak. Később egy idegen ember keresi a feleségét, elárulja, hogy az boszorkány volt, liba képében szokott járni. 7. Megpatkolt boszorkány. Az egyik legnépszerűbb mondatípus: igen közel áll a meséhez (BN 335**). Két (kovács) legény közül az egyik mindig fáradt, álmos. Társának bevallja, hogy éjjelente lóvá változtatják, nyargalnak rajta. Társa segítségével a következő éjjel megelőzik a boszorkányt, fejébe csapják a kantárt és ő változik lóvá. Kifárasztják, megpatkolják (kováccsal megpatkoltatják). Reggelre a mester felesége (fiú keresztanyja stb.) beteg, lerántják a takaróját és megtalálják kezén-lábán a patkókat, a boszorkány meghal (elkergetik, újra lóvá kell változnia, hogy a patkókat leszedhessék stb.). Előfordul, hogy éjjel kint járók gyanús lóval találkoznak, megpatkolják stb. (→ megnyergelés). Gyakran kapcsolódik ehhez a típushoz a boszorkánymulatság néhány motívuma. 8. Túrót okádó boszorkány. Fiú (szolgalegény, menyecske stb.) gyanúsnak találja, hogy anyja (gazdasszonya, anyósa stb.) sok túrós ételt (rétest) készít, noha csak egy tehene van. Meglesi főzés (réteskészítés) közben: az asszony okádja a túrót (padlásról, kihúzott „péterszegen”, fagörcsön keresztül). Többet nem eszik a főztjéből, a boszorkány lelepleződik. Rokon típus: a boszorkány tojást tojik, meglesik, lelepleződik. – III. Boszorkánymulatság. Elszemélytelenedett, állandósult mondatípus. Vázlata: éjjel mezőn járó (felesége után lopakodó) ember kastélyt talál; mulatnak benne. Közéjük áll. Aranypoharat csen, tarisznyába dugja, szegre akasztja. Elálmosodik, elalszik. Reggel csipkebokor alatt ébred, tarisznyájában lókörmöt talál (→ kísértetek vonulása). E típus elé gyakran kerül a csodás utazás motívuma: 1. valaki meglesi, hogy a boszorkány (szállásadó nők, anyósjelölt és lánya stb.) kenőccsel keni hónalját. Utánozza őket (de hozzáköti magát a szövőszékhez). Láthatatlan lesz, utánuk röpül, részt vesz a mulatságon. 2. Boszorkányok hordója. Lakodalomkor a legény (vőfély) meglesi a két főzőasszonyt, akik hordóra ülnek. Beleül az egyikbe. Varázsszavakat mondanak: „Köd előttünk, köd utánunk, minket senki meg ne lásson!” „No, ott sötétedj, ahol világosodj!” stb. Levegőben repülve érkeznek a mulatság színhelyére. A hívatlan (avatatlan) lelepleződése: A boszorkányok koccintáskor varázsszavakat mondanak: „Bugy-burugy komámasszony!” „Billents kóró, komámasszony!” stb. A hívatlan elvéti: „Isten éltesse!” Eltűnik minden, pincében (elhagyott helyen) marad, a mulatság kellékei átváltoznak. Gyakori befejező motívum, hogy a hívatlan vendég visszatér a mulatságból, leleplezi a boszorkányokat, akik megfenyegetik. A boszorkánymondák a magyar nyelvterület egészén élnek. – Irod. Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963); Pócs Éva: Zagyvarékas néphite (Népr. Közl., 1964); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy. XII., Bp., 1967).

Nagy Ilona

boszorkányperek: egyházi, világi vagy vegyes hatóságok előtt a 15. sz. végétől a 18. sz. utolsó évtizedeiig, azaz VIII. Ince pápa (1484–1492) Summis desiderantes affectibus kezdetű „boszorkánybullájának” megjelenésétől (1485) a felvilágosult abszolút monarchiák uralkodóinak a pereket megszüntető rendelkezéséig a legtöbb európai országban és É-Amerika európai-telepes városaiban a → boszorkányok ellen folytatott peres eljárások. Előtörténetük s ezzel vallásjogi alapjuk az Ótestamentumra (2. Móz. 22:18 „Varázsló asszonyt ne hagyj életben”; 3. Móz. 20:6 az igézők és jövendőmondók meghallgatásának vétkéről; 3, Móz. 20:27 „És akár férfi, akár asszony, hogyha igéző vagy jövendőmondó lesz közöttük, halállal lakoljanak”; 5. Móz. 13:9–10 a varázslók fajtáiról 1. Sámuel 28:7–10 az endori boszorkányról), klasszikus ókori írókra, a synodális kánonoknak (306, Elvira; 314, Ancyra; 375, Laodicaea stb.) a varázslást és a pogánysághoz való visszatérést egyformán súlyos bűnnek tekintő határozataira, feudális kori jogkönyvekre (Lex Salica, 5. sz.; I. István és I. László Decretumai, 11. sz.; Sachsenspiegel, 13. sz.), középkori teológiai írók munkáira (Aquinói Szent Tamás. 1225–74: Summa Theologica; Johann Nider: Formicarius, 1437) vezethető vissza. A Canon Episcopi (900 körül) a boszorkányságot az eretnekséggel azonosította, s a 14–15. sz.-ban továbbra is pápai bullák sora kapcsolja össze e fogalmakat (IX. Gergely, 1233; IV. Sándor, 1258 és 1260; XXII. János, 1318; összesen mintegy 100 bulla). A teológiai tanítás VIII. Ince bullájának megjelenési idejére részleteiben is kidolgozta és rendszerré fejlesztette demonológiáját, amely szerint a boszorkányok a bukott angyalokból lett → ördögök földi hívei, s a római kereszténységen belül tűzzel-vassal irtandó eretnek szektát képviselnek, maguk is népes szektát alkotnak. Az egyházi dogmává emelt boszorkány-tanítást Jacob Sprenger (1436–95) kölni és Heinrich Kramer (szerzetes nevén Institoris, 1430?–1505) tiroli dominikánus szerzetes, a németo.-i eretnek- és boszorkányüldözéssel megbízott két inkvizítor foglalta össze Malleus maleficarum (’Boszorkánypöröly’, 1486) c. könyvében, a teológiai tanítást kiegészítve a korabeli (jelentős részben tiroli) folklórból, az Európa-szerte széleskörűen gyakorolt fekete mágiából és az eretnekségről megfogalmazott egyházi dogmából merített elemekkel. A kölni egyetemen 1487-ben approbatiot (megerősítést) nyert könyv fél évszázad alatt kb. 30 kiadást ért meg, latin eredetiből számos európai nyelvre is lefordították, s egy korai kiadása a kalocsai érseki könyvtárba is eljutott. Rövid idő alatt a boszorkányüldözés kézikönyvévé vált. Bevezetőjében közli a pápai bullát (korábban ismeretlen méretű publicitást adva neki ezáltal). A könyv 3 fő részből áll: az első a boszorkányok tetteivel, eretnek voltukkal foglalkozik, a második a varázslás eszközeit és formáit mutatja be, a harmadik tulajdonképpen perrendtartás a boszorkányság bűnében vétkesnek talált személyek vallatásáról, tortúrázásáról és megbüntetéséről. A szerzők skolasztikus módon katalogizálják a boszorkányság jelenségét (példatárat adva olvasóiknak) s egyetemes rangra emelik a pápai bulla megjelenése utáni első pár (Innsbruck, 1485) tortúrával kikényszerített vallomásait (a per egyik inkvizítora Institoris volt.) Az ellenzék elnémítására leszögezik, hogy aki kételkedik a boszorkányság és az eretnekség azonosságában, a boszorkányok reális létében, maga is eretnek. A boszorkányság jelenségét a női nemre koncentrálják, testi kapcsolatot tételeznek fel a hímnemű ördögszeretőkkel (incubus), bár a succubákkal kapcsolatot tartó férfiboszorkányok létét sem zárják ki. Az így kodifikált boszorkány-dogma fő elemei: az Istentől való eltántorodás egyúttal a reálisan létező ördöghöz való csatlakozást is jelenti; az ördöggel kötött szövetség feltétele az igaz keresztény hit megtagadása, így a boszorkány eretnek; az ördög testi kapcsolatban áll hívével; jellel jelöli meg (stigma diabolica); a boszorkányszombatokon vesz részt, az istentisztelet paródiájának ábrázolt boszorkányszombat fajtalanságba torkollik; ide valamilyen eszközön vagy állaton repül, vagy az ördög maga viszi oda; a boszorkány képes állattá átalakulni, állatalakban embert, állatot megrontani (lycanthropia, Werwolf, küldött farkas); fő tevékenysége a rontó varázslat, bár mások rontásának elhárítására is képes; a varázslathoz és a repüléshez eszközt az ördögtől kapott, vagy kereszteletlen gyermekek húsából, bizonyos növényekből és egyebekből főzött boszorkányzsírt; megtévesztésből keresztényként templomba jár, de a szentségeket meggyalázza, a szent ostyát az ördögnek viszi. A Malleus maleficarumban is és a nyomán kibontakozó demonologikus irodalomban az ördöggel kötött szövetség a dogma egyik sarkalatos pontja. – A Ny-európai típusú boszorkányperekben a kezdetektől központi téma (Toulouse, 1275: boszorkány és démon testi kapcsolatából farkasfejű szörny születik); a hazai boszorkányperekben a 17. sz. végéig, a keleti szláv területeken pedig szinte egyáltalán nem fordul elő. A szövetségkötés ábrázolása a boszorkányperekben a keresztelés és a konfirmáció paródiája már J. Nider óta. Az ördög könyvbe írja új hívének a nevét, annak vérével kell azt aláírnia (vö. Faust-monda) (a → boszorkánymondákban van, aki megtagadja, szent nevet említ, s erre az egész boszorkánygyülekezet eltűnik) a szertartást követő áldozás két szín alatt történik (mint az eretnekeknél a 12. sz. óta), de az aranyos edények szemétté válnak, a bor rossz, minden sótlan. A szövetségkötés színhelye hegy, domb, rét vagy szőlőhegyi pince. A lokális boszorkányszombat-színhelyek között országonként idővel kiemelkednek egyesek (Németo.-ban a Blocksberg, Lengyelo.-tól Oroszo.-ig a Kijev melletti Kopár-hegy [Liszaja gora], Mo.-on a Gellérthegy [a 17. sz.-tól] és a Tokaji-hegy). Gyakorisága a Walpurgis-éjhez (máj. 1.) kapcsolódó évi egy alkalomról a perekben megszaporodott, akár hetenként is tartottak boszorkányszombatot. A résztvevők körét a boszorkánymondák inkább egy-egy faluhoz, a boszorkányperek egy egész országhoz kötik. A boszorkányszombatok záróaktusa (Aquinói Szent Tamás óta) a szexuális orgia az ördöggel, amit a házasság szentségének paródiájaként ábrázolnak – mind formájában, mind tartalmában. A szép, jól öltözött (de gyakran kecske-, ló- stb. lábakat viselő) ifjúnak ábrázolt démon (a mo.-i boszorkányperekben gyakran német ruhát visel) természete azonban hideg, s nem termékenyít. – A 15. sz. végére kanonizált démonhitet teológusok sora „fordította le” az alsó papság és a világi bírák nyelvére (Jean Bodin, 1529–96: Traité de la démonomanie des sorciers, 1580; Peter Binsfeld, 1540?–1603: Tractatus de Confessionibus Maleficorum et Sagarum, 1589; I. Jakab angol király: Demonology, 1597 stb.), s ez váltotta ki már nagyon korán többé-kevésbé felvilágosult, a dogma egyes állításait vagy egészét kétségbe vonó írók sorának kritikus hangú reagálását (Reginald Scot, 1538–99: The Diacovery of Witchcraft, 1584; Johann Weyer 1518–88: De Praestigiis Daemonum, 1563 stb.). Az ide kapcsolódó szerény magyar irodalomból kiemelkedik Bornemisza Péter Ördögi kísértetekről (1578) írott könyve. – Jogi keretek. A 13. sz.-ig a boszorkányságot az egyház vizsgálta s egyházi büntetéssel sújtotta, az ide vonatkozó törvényeket is egyházatyák hozták (Theodore, Canterbury érseke a Liber Poenitentialisban, 668–690), Ecgberth, York érseke, 735–766 a Confessionalban). Ide utalja I. István Decretumainak II. 31. és 32. fejezete, I. László Decretumainak 34. fejezete s Kálmánnak a malefica-kra és venefica-kra vonatkozó rendelkezése is (a „striga”-knak nevezett vérszopó, a keleti és délszláv területeken a recens néphagyományban is ismert, sírjukból visszajáró lényeket, mint nemlétezőket kiemelve a Decretumok hatálya alól). A feudalizmuson belül a centralizációs törekvések erősödésével s a feudális állam és feudális egyház összefonódásával a boszorkányság mindinkább „delictum mixtum”-má vált, ami eretnekség és istentagadás, ördögszövetség miatt egyházi, rontó varázslás és károkozás révén világi fórum illetékességébe tartozott. Az össznémet érvényű Sachsenspiegel és a D-német területeken érvényes Schwabenspiegel (1275 körül) még az eretnekséget és az ördögszövetséget üldözi; az 1507 körül bevezetett Constitutio Criminalis Bambergiensis (CCB, 131. §.), majd egy negyedszázaddal később a Constitutio Criminalis Carolina (CCC, 109. §.), amely szinte az egész európai törvényalkotásra hatással volt, már a rontó varázsra írt elő tűzhalált, a fehér mágiát pedig a bíró belátására bízta. A római jogra épülő feudalizmus kori európai jogkönyvek abból indultak ki, hogy ahol nincs vádló, ott nincs vád (a boszorkánypereket ezért magánpanaszra vagy egyházi kezdeményezésre indították; Hinterpommernben 1537-ben a vádlott mostohalányai, Stettinben 1564-ben a város örökös bírája lépett fel magánvádlóként); hogy a bíróságnak a vádlottat eleve bűnösnek kell tekintenie, s a vádlott kötelessége, hogy ártatlanságát bizonyítsa (a kánoni vizitációk, egyházlátogatások viszont előírás szerint több éves eseményeket is felbolygattak, így a vádlott nehezen bizonyíthatta a maga igazát); hogy a vádlott beismerő vallomása elegendő bűnösségének bizonyítására; hogy a beismerő vallomás kicsikarásának eszköze az akár többször is ismételhető tortúra, hogy a vádlott – társai megnevezésével – újabb sorozatos boszorkányperek elindításában válhat vádlóvá; hogy a boszorkányság vádja „crimen exceptum”, ennélfogva különleges (inkvizíciós) bíróság hatáskörébe tartozik. Benedict Carpzov (1595–1666) lipcsei jogászprofesszor 1635-ben megjelent Practica Rerum Criminaluma („a protestantizmus Malleusa”) a törvény nyelvére ültette át a realitásként elfogadott démonhitet, törvényesítette a beismerő vallomásig ismételt tortúrát és a halálbüntetést, s bár hivatalosan csak az örökös tartományokban, de a gyakorlatban az egész európai kereszténység területén a boszorkányüldözés kézikönyvévé vált. Mo.-ra Nagyszombaton keresztül Kollonich Lipót érsek közreműködésével került, s bár törvény sohasem lett, a 17. sz. második felétől Mózes, a magyar királyok és a Tripartitum mellett az ítéletekben lépten-nyomon idézett jogalap. 60. §-a tartalmazza azokat a sugalmazó kérdéseket, amelyekre csak igennel-nemmel kellett válaszolni (tagadás esetén tortúrával kényszerítették ki az igent). A boszorkányperek uniformizálásukkal párhuzamosan mennyiségileg is megszaporodtak. Lényeges lett a különbség az önkéntes és a tortúrán kikényszerített vallomások démonhit-tartalmában, nőtt az összhang a demonológusok tanítása és a tortúravallomások tartalma között. A jogi keretek fejlődésének következő állomása volt a felvilágosult abszolutisztikus uralkodók közbelépése a 18. sz. derekától, amikor befolyásos világiak (Voltaire) és felvilágosult egyháziak (pl. Christian Thomasius, 1655–1728) hatására előbb korlátozták, a központi hatalom felügyelete alá vonták, majd felfüggesztették a boszorkánypereket (Mária Terézia 1752–66 között kiadott rendeletei, II. György angol király 1736. évi statutuma stb.). Szórványos boszorkányperek Európában (Glarus, 1782, Posen, 1793 stb.) és Európán kívül (Comargo, Mexico, 1860, St. Jacobo, Mexico, 1877) mutatják, hogy a nemzeti törvénykönyvekből több helyütt csak a 19. sz. második felére sikerült kiiktatni a „crimen magiae”-t. A 19–20. sz.-i „boszorkányperekben” a bíróság a boszorkányság vádját rágalmazásnak minősítette, s a rágalmazót ítélte el az önhatalmúlag „boszorkányt” égető parasztok ellen hozott ítélet (Novgorod, 1879), a szomszédját gyermekrontással, boszorkányozással rágalmazó nő ellen hozott ítélet (Eisenach, 1904). A vádlott és a tanúk kihallgatása során felvett jegyzőkönyvek (vagy a vallomások utólag elkészített összefoglalása), a tortúra alatt kikényszerített vallomások jegyzőkönyve és az ítélet – ezek az épségben fennmaradt periratok fő elemei. A túlnyomó többségéről regesztákból (pár soros jegyzőkönyvi bejegyzésekből) tudunk. – A tömeges boszorkányüldözés társadalmi alapjairól megoszlik a kutatók véleménye. Valószínűleg a részigazságok szintézisében kereshető az igazság: a keresztény hitre térített, de kereszténység előtti hagyományaikat hordozó népek világnézeti válsága, az államvallássá lett r. k. hit szélesen kibontakozó harca a sokárnyalatú belső ellenzékkel, az abszolút világi hatalomért, az egyház feudalizálódása annak minden következményével, az egész társadalomban végbemenő nagyarányú átalakulás, a jobbágymunkán nyugvó feudális termelési mód kialakulása s az ezzel szemben tanúsított paraszti ellenállás éppúgy ott szerepelt a kiváltó körülmények között, mint a skolasztikán felnőtt miszticizmus, a permanensen háborús évszázadok, tömegesen pusztító járványok, azokkal együtt a nincstelenek, özvegyek (akik igen magas százalékban vannak képviselve a perbe fogottak között), elhagyottak megszaporodása és ellenőrizhetetlen mozgása, a kolostorkertekből vagy a földrajzi felfedezések révén elterjedt, vagy kóborló tömegek által terjesztett narkotikus hatóanyagú növények (a burgonya föld feletti része, a komló, a beléndek, nadragulya stb.). Az európai boszorkányperek a közös demonológiai alap, a hasonló kodifikált keretek és a fejlődés fő vonalában hasonló társadalmi alapok ellenére sem történetileg, sem területileg nem mutatnak egységes képet: integrálódásuk egy részelemeiben is sok azonosságot mutató európai boszorkányképpé a 18. sz.-ig tartó történeti folyamat volt. A gyakorlati demonológia minden országban, tartományban helyi színezetű folklórelemeket tartalmaz, s ez rányomja bélyegét a perbeli vallomások hiedelemtartalmára: az Alpokban a boszorkányok károkozásai között lavinák támasztása s ezzel templomok összedöntése, a sajt megrontása, hóviharok támasztása szerepel; az istállózó állattartás elterjedési területén a tejelvétel, tejrontás; a gabonatermelő vidékeken a termés megkötése, jégeső keltése. De helyi színezetet ad a boszorkánypereknek az a hiedelemközeg is, amelybe ez az univerzális folklórból és teológus-okoskodásból táplálkozó boszorkányhit újra beágyazódik: így találunk a táltoshittel, sőt sámánelképzelésekkel rokonítható elemeket a magyar boszorkányperekben, holtuk után rontó, striga-szerű vagy vámpír-boszorkányokat a délszláv és a keleti szláv perekben (sírjukból kihantolva nyírfakarót ütnek át szívükön, így teszik ártalmatlanná őket). Vannak az európai boszorkányperek között konstruált politikai perek, amikor a boszorkányság vádja eszközül szolgálhatott más ügyek elintézésére (jelentős vádpont volt a Jeanne d’Arc elleni perben 1431-ben; Angliában a rózsák harcában, pl. Edward, V. Henrik, VI. Henrik, Boleyn Anna; a 17. sz.-i Oroszo.-ban eszköz lehetett a cári trónért folytatott versenyben, pl. Szofja Andrejevna ellen 1689-ben; Mo.-on Apafi Mihály erdélyi fejedelem családjában). – Társadalmi-történelmi okok következtében a szervezett boszorkányüldözés Németo.-ban öltött leginkább tömeges méreteket (az irodalmi források szerint több mint százezer a perbe fogott, többségüket megégették). A reformáció és ellenreformáció (16. sz. második fele), a harmincéves háború (1618–48) éveiben, jól képzett jezsuiták vezetésével (Bamberg, Würzburg, Trier jezsuita érseke) csapott legmagasabbra az üldözés. Prot. részről a végletekig démonhivő Kálvin s a „kálvinista Róma”, Genf példája adta az ösztönzést. A tömegesség, a kodifikált démonhit elemeinek aprólékos számonkérése, a pereljárás nagyfokú kegyetlensége jellemzi a boszorkányperek többségét (Werdenfelsben 1590–91-ben a kisváros teljes lakosságát, 4700 embert égettek meg; Carpzov 20 000 ember megégetését vallja be; Bamberg 17. sz. elejei püspöke már kortársaitól elnyerte a „Hexenbischof” gúnynevet stb.). A vádlottak 5–6 éves gyermekektől (Unterwalden, 1650) kezdve bármilyen korosztályú emberek, főleg nők, ha társadalmi helyzetük elég változatos is, főleg az alsóbb néposztályokból kerültek ki. Franciao.-ban a nagyszámú gyermekvádlott perbefogása mellett kolostori apácák ellen indított tömeges perek kavartak botrányt (Aix-en-Provence, 1611, Loudun, 1633–34, Louvier, 1647). E centrumok peremén levő országokban az ismert boszorkányperek száma, a boszorkányüldözés tömegessége és ugyanakkor kegyetlensége is alatta marad a németo.-iaknak, bár sporadikusan egyaránt kimutathatók a skandináv országokban (Finno.-ban főleg a svédlakta területeken), a római egyház hatásszférájának keleti határterületein (Ukrajna, Belorusszia, a balti államok), délen elsősorban Horváto. területén. Viszonylag kevésbé az inkvizíció közvetlen ellenőrzése alatt álló Spanyolo.-ban s hasonló okokból a Vatikán közvetlen befolyási területén. A Mayfloweren új hazába induló quakerek Angliából vitték magukkal New Englandbe (Salem, 1690). Mivel a boszorkányságot eretnekségnek tekintették a keresztény hiten belül, klasszikus értelemben vett boszorkánypereket nem folytattak zsidók, cigányok, mohamedánok ellen, s mivel az egyházszakadás utáni római teológia dolgozta ki dogmáját, nagyon sporadikusan fordult elő pravoszláv területeken. – Mo.-on a publikált boszorkányperek száma alig haladja meg az ezret. Tudomásunk van elpusztult periratokról. Legrégibb adatunk a Váradi Regestrumban (1208–35) feljegyzett tüzesvaspróbák között talált 14 bejegyzés malefícia miatt. Kassán 1517-ben két asszonyt vízpróbára vetettek. Első fennmaradt periratunk Sopronban kelt 1529-ben, egy Bernát nevű tehénpásztor megégetéséről. Míg a vármegyék többségében átlag 5–10 boszorkányperről tudunk, néhány vármegyében kiugróan nagyszámú pert folytattak (Biharban és Sopronban közel száz-száz, Hajdú és Kolozs megyében félszáznál több); a török hódoltság területén és néhány erdélyi megyében a legalacsonyabb az ismert perek száma. Történetileg két egymástól elkülöníthető korszakot különböztetnek meg a kutatók a mo.-i boszorkányperek történetében: a 17. sz. utolsó évtizedeiig tartó első korszakban a rontó varázslat a legfőbb vád, a kodifikált démonhit elemeiről nem vagy alig esik szó; a század végén kibontakozó és fantasztikus méreteit a szegedi perekben elérő második korszakot már Komáromy András is a Ny-európai típusú boszorkányperek korszakának nevezi. A perbe fogott asszonyokat többnyire váratlan vagy megmagyarázhatatlan betegségek okozásával vádolják, s a rontást azzal magyarázzák, hogy valamilyen szívességet megtagadtak a vádlottól, s az rontással bosszulta meg magát. A rontót a maga személyében ismerték fel (a boszorkányperek nem szólnak a boszorkánymondák boszorkányt felismerő eljárásairól, pl. Luca székéről), gyakran a megrontott maga nevezte meg, vagy más faluból való (még erősebb) tudós ember, néző stb. mondta meg a nevét. A rontó általában tagadta a rontást, de a tanúk arról is vallanak, hogy őmaga levette – azaz meggyógyította a megrontottat. Állatok közül többnyire a tehenet rontotta meg: elvette a tejét vagy a tej zsírját (fölét), ilyenkor kilétét úgy tudták meg, hogy vagy már „gyanúság volt reá”, vagy a megrontott tehén maga mutatta meg megrontóját, bebőgve udvarára. A perbeli vallomások sok, az élő néphitből is ismert adatot tartalmaznak a rontás és rontáselhárítás körüli praktikákra, az egészség és a jószág védelmére vonatkozóan. A második korszakban folytatott boszorkányperekben mind több szó esik a Malleus óta ismert démonhit elemeiről: a mo.-i boszorkányság is szervezetszerű kereteket ölt, a boszorkányok rangok szerint tagolódnak (kapitány, hadnagy, dobos), zászlójuk van, súlytalanok (dióhéjban kelnek át a Tiszán), szövetséget kötöttek az ördöggel s tetteikről a Gellérthegyen számolnak be a boszorkányszombatok alkalmával. Szembeötlő különbség van a vádlottak önkéntes és kényszervallomásának demonológiai tartalmában. A perek nagyobb publicitást kaptak, a magisztrátusok a tapasztaltabbaktól kértek tanácsot (Debrecen Szegedtől), hogyan derítsék fel boszorkányaikat, egy-egy perben nemegyszer másfél száz tanút is kihallgattak. Az ítéletekben a korábbi enyhébb ítéleteket (tanúk mentőesküje, kiűzetés a megye területéről, megvesszőzés) mind gyakrabban váltották fel az égetésre szóló ítéletek. A társakat faggató kérdések nyomán a perek újabbakat szültek. Ezt az öngerjesztési folyamatot fékezte le és állította meg Mária Terézia minden megyéhez megküldött rendelete (amit több megye ellenállással fogadott, jogai korlátozását látva benne). Hogy e második szakasz kényszervallomásainak démonhite mennyire idegen volt a nép gondolkodásától, mutatja az is, hogy az élő néphitben nem tudott igazán gyökeret verni. – Irod. Hansen, Joseph: Quellen und Untersuchungen zur Geschichte des Hexenwahns und der Hexenverfolgung im Mittelalter (középkori írott források szemelvénygyűjteménye, Bonn, 1901); Komáromy András: Magyarországi boszorkányperek oklevéltára (Bp., 1910); Lea, Henry Charles: Materials Toward a History of Witchcraft (az ó-, közép- és újkori írott források és tudományos munkák szemelvénygyűjteménye, I–III., New York–London, 1957); Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 (a publikált magyar perek irodalmával, I–II., Bp., 1970).

Kovács Zoltán

bot: a gyalogjárást biztonságosabbá tevő, megmunkált, formált husáng. Bizonyos foglalkozások (→ lápi bot, → csörgősbot), tisztségek (bíróbot) nélkülözhetetlen tárgyi kelléke. Pásztorok, csőszök, kerülők, erdőt, hegyet járó emberek nem indulnak el bot nélkül (→ pásztorbot). Készítésének legnagyobb mesterei a pásztorok voltak, akik a kiszemelt fát gyökerénél, bunkóval vágják ki. A bunkósbot egyben védekező fegyvere a gyalogos vándornak. Egyes tájakon, pl. a Felföldön a bot hozzá tartozott a férfiviselethez. A felnőtt ember bottal indult a vásárba, búcsúba, lakodalomba, másik faluba, messze városba, de még a bíróságra is. Volt, aki 3–4 különböző formájú botot is tartott otthon. A pásztorok különösen kedvelték az ólmos végű, fém- vagy csontbetétekkel díszített bunkósbotot. Idősek részére görbe botot maguk a parasztok is készítettek vagy kézműveseknél, falusi ezermestereknél rendelték meg. A botokat gyakran díszítették (Ádám–Éva, → állatalakok, → emberábrázolás, → kígyó). – Irod. Madarassy László: A palóc „binkó” és egyebek (Népr. Ért., 1933); K. Kovács László: Botpárgolás (Népr. Ért., 1935); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965).

Kezdetleges bothajlító készülék (Székelyföld)

Gulyásbot feje ólomberakással (Palócföld, 1860) Bp. Néprajzi Múzeum

Gulyásbot fejének kiterített rajza. A díszítés berakásos munka (20. sz. első fele, Beke Imre munkája, Hortobágy) Déri Múzeum, Debrecen

Bot feje berakott díszítéssel (Hortobágy, 20. sz. első fele) Debrecen, Déri Múzeum

Gulyásbot feje ólomberakással (Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum

Paládi-Kovács Attila

bot alá való nóta: → botoló nóta

botoló, botolás, botvágás: az Alföld ÉK-i, K-i peremvidékén a pásztorok és cigányok által őrzött K-európai fegyveres-botos pásztortáncok (→ fegyvertánc, → hajdútánc) legrégiesebb és legépebb típusa. A századforduló táján a botoló még általános a Felső-Tisza vidéki pásztorság körében, igazi mesterei a gulyások és kondások voltak. A legjobb botolók a pásztornak fogadott, valamint rézművescsengőöntő és teknővájó cigányok közül kerültek ki. Más vidéki pásztoraink körében e táncfajtának már csak töredékes, egy-egy mozzanatra lekopott, egyszerűbb típusai élnek, s másutt a cigányok tánckészletéből is hiányzik. A Felvidék és Erdély felé egyre ritkább, s nyugat felé a Jászságig és a Kiskunságig követhetők szórványos nyomai. A botoló műfaji, funkció szerinti típusai: – 1. A párbajszerű típust rendszerint két férfi táncolja. A botot vagy más eszközt (kondásbalta, fokos, juhászkampó, teknővájó fejsze stb.) fegyverszerűen kezelik, minden eszközmozgás a harci célszerűséget szolgálja: egy- és kétkezi forgatások, ütés, vágás, döfés, valamint elhárítás. A közelítés, cselvetés, támadás, visszavonulás és védekezés mozzanatai, lassú lépések, előre-hátra rohanások, ugró, forgó, guggoló, térdelő mozdulatok és hirtelen megtorpanások alkotják a táncfolyamatot. A tánc szerkezeti felépítését, mozzanatainak egymásutánját a küzdelem pillanatnyi helyzetei és fordulatai határozzák meg. Éppen ezért motívumai laza szerkezetűek, meghatározatlan időtartamúak és ritmusúak, vagyis nem a szó szoros értelmében vett metrikus táncmotívumok benyomását keltik. A botoló e típusa a vásári mulatozások szilaj, gyakran verekedéssé fajuló szórakozása volt. – 2. A párbajszerű, mutatványos és játékos elemek ötvöződnek a nő és férfi páros botolójában (→ páros táncok). A fegyveres férfi az eszköz nélkül táncoló nő előtt mutatja be ügyességét, majd játékosan reátámad, teste-feje körül forgatja a botot vagy igyekszik kikerülni, elhárítani a nő játékosan cselt vető (→ cigánytánc, → csalogatás, → csárdás) s a bot forgatását akadályozó, támadó mozdulatait. A férfi mozdulatkincse ez esetben sem sokkal táncszerűbb, mint az 1. típus, a nő tánca viszont metrikus motívumokból épül fel. – 3. A tánc szólóformáját már az öncélú virtuozitás irányába fejlődő változatos eszközkezelés, valamint a táncszerű motívumok fokozott érvényesülése jellemzi. A jellegzetes eszközmotívumok: az eszköz különböző forgatásmódjai, egyik kézből a másikba való átadása, láb alatti átkapkodása, a föld ütögetése, a bot egyik végének letámasztása, fokos esetén földbe vágása és átugrálása, levegőbe való feldobása, földre vetése, két bot lehelyezése kereszt alakban és körültáncolása (→ kanásztánc). – A botoló fogalomkörébe tartozó eszközös pásztor- és cigány változatok korántsem jelentenek teljesen egységes, homogén kategóriát (így pl. nem kifelezetten férfitánc), hanem különböző stílusrétegek és táncfajták vonásait hordozzák. A botoló a régi stílusú magyar (kanásztánc, → ugrós), vele szorosan kapcsolódó cigány (cigánytánc), valamint az új stílusú táncok (csárdás, → verbunk) sajátos gyűjtőmedencéje. A fenti – műfaji-funkcionális jegyek alapján meghatározott – típusokban a formai, valamint zenei vonások alapján négy réteg különböztethető meg: a valódi, a kanásztánc-, cigánytánc- és verbunkszerű botoló. A botoló speciális – csak a párbajszerű és páros cigánybotolóhoz használt – dallamai a vokális előadású ún. bot alá való nóták (→ botoló nóta), amelyeknek sajátos ritmikai kétarcúsága (páros és páratlan ütemű változatok) a régi európai tánczene → proporciós gyakorlatával rokonítható. Emellett cigánytánc, valamint a hangszeres előadású kanásztánc, verbunk és csárdásdallamok is kísérik a különböző típusait. – A botoló a régi gyökerű európai fegyvertáncok K-európai ágának legjelentősebb tánccsaládja, melynek történeti kapcsolatai a 16–17. sz.-i hajdútánchoz vezetnek. A K- és DK-európai népek (szlovákok, goralok, ruszinok, ukránok, románok, albánok, törökök stb.) körében több, a botolóval érintkező, rokon táncfajta él. – Irod. Lajtha László–Gönyey Sándor: Tánc (IV. A magyarság néprajza, Bp., 1941–43); Martin György–Pesovár Ernő: A Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményei és módszertani tapasztalatai (Ethn., 1958); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Andrásfalvy Bertalan: Párbajszerű táncainkról (Ethn., 1963); Martin György: East-European relations Hungarian danse types (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Martin György: Magyar zenetörténeti tanulmányok (Bp., 1968); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970).

Botoló tánc 1–5. Kardvágásszerű tisztelgés 6–7. A bot sebes forgatása 8–11. Botvágások a nő felé 12–13. A bot lengetése és a földre ütése guggoló helyzetben 14–15. A bot áttáncolása 16. Tánc bot nélkül 17. A bot átkapkodása a lábak alatt 18. Botforgatás a nő feje fölött 19. Döfő mozdulatok bottal 20–21. Fejlevágás mímelése a tánc végén (Porcsalma, v. Szatmár m.)

Botoló (Gergelyiugornya, Szabolcs-Szatmár m.)

Botoló (Nyírvasvári, Szabolcs-Szatmár m.)

Botoló (Nyírvasvári, Szabolcs-Szatmár m.)

Martin György

botoló nóta, bot alá való nóta, botos nóta, botvágású nóta: a → botoló tánc speciális, kizárólag a párbajszerű és páros cigánybotolókhoz használt dallamainak elnevezése. A botoló nótákat a zenész cigányok nem ismerik, csak a cigányság primitívebb rétegei. Elsősorban a Felső-Tisza vidéki cigányság zenei dialektusára jellemzőek, a mintegy 30 ismert dallamtípusból csak néhány kapcsolódik az országszerte ismert, általános, eléggé egységes cigánydalrepertoárhoz. A Felső-Tisza vidékén is csak a cigányok körében ismeretesek, a nyelvterület más részein azonban néhány botoló nóta magyar variánsai szórványosan előfordulnak. A botoló nóták mindig vokális előadású, szöveges dalok, amelyeket a tánckíséretkor többnyire „pergetve” (→ pergetés) adnak elő. A botoló nóták 7 és 8 szótagos sorokból állnak. A kétféle szótagszám versszakonként, sőt egyetlen strófán belül soronként is váltakozik, keveredik. Olykor a dallamsorok száma is ingadozhat. A botoló nóták többsége négysoros, de 2-, 3-, 5- és 6-soros dallamváltozatok is előfordulnak. Szövegeik többsége magyar nyelvű. Egy részük a botoláshoz kapcsolódik, másik részük → táncszószerű vagy pedig régies – főleg Erdélyből ismert – lírai szövegek változatai. A botoló nóták hangnemileg sokfélék: dúr pentachord és la pentaton hangkészletű dallamok mellett mixolíd és fríg hangneműek is előfordulnak. Az új stílusú népdalok és a cigánydalok architektonikus, visszatérő szerkezete idegen a botoló nótáktól. Többnyire ereszkedő, kvintváltó szerkezetűek és ABCD, valamint AABB felépítésűek. A botoló nóták mindegyike kétféle metrikai-ritmikai változatban él. Az egyenletes értékekben mozgó (néha alkalmazkodó ritmusú) ún. dudanótaszerű formájuk mellett következetesen előfordul páratlan, hármas lüktetésű változatuk is. A két változat sokszor egyetlen táncon belül jelentkezik: a páros ütemű lassú dallamot a tánc folyamán cifrázott, pergetett 3/8-os gyors változata követi. Máskor a lassú páratlan ütemű dallamot a gyors páros forma váltja fel. E jelenség a régi európai tánczene → proporciós gyakorlatával analóg. A Felső-Tisza vidéki botoló nóta legközelebbi dallam- és ritmikai rokonait, valamint a páros és páratlan változatok hasonló proporciószerű megfeleléseit táncdallamaink egyik jellegzetes csoportjában, az ún. erdélyi 6/8-os táncdallamok között találjuk. – Irod. Martin György: Magyar zenetörténeti tanulmányok (Bp., 1968).

Martin György

Botond: a → kalandozások mondakörének hőse. Kézai Simon krónikája szerint a konstantinápolyi hadjárat idején (görög források szerint 958-ban) egy óriás termetű görög párviadalra hív ki két magyart azzal a feltétellel, ha legyőzik, a görög császár adófizetője lesz a magyarnak. A kis termetű Botond egymaga áll ki és győzi le az óriást. Buzogányával akkora rést üt Konstantinápoly érckapuján, amelyen egy ötesztendős gyermek átbújhat. Anonymus a Botond-mondát népi elbeszélésnek minősíti. – Irod. Mellinger Kamilla: Botond (Bp., 1912); Marczali Henrik: Botond (Akad. Ért., 1916).

Dobos Ilona

botos: 1. gyapjúszövetből készült hosszú szárú, bőrtalpú → lábbeli. – 2. A Sárközben a téli, színes gyapjúból kötött → harisnyák – szárkapcák – neve. Bátán → csarapnak is hívták. Franciából származó európai vándorszó. Első ismert előfordulása a magyar nyelvben az 1405 körüli Schlägli Szójegyzékben található. – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938).

Botos, fehér szűrposztóból (v. Hont m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

botospányva: → rudaspányva

botos tánc: az egész magyar nyelvterületen elterjedt pásztortáncok egy vagy két bottal járt típusainak összefoglaló elnevezése (→ eszközös táncok, → ügyességi táncok). A leggazdagabb emlékeit a Dunántúlról és a Felső-Tisza vidékéről ismerjük (→ botoló, → kanásztánc). Az újabb kutatások szórványos erdélyi változatokra is fényt derítettek (pl. a mezőségi, két bottal járt. ún. → kecsketánc). A botos táncok középkori → fegyvertánc (pl. → hajdútánc) emlékeket őriznek. – Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Pesovár Ferenc: Kanásztánc és seprűtánc – mutatványos táncaink két típusa (Tánctud. Tanulm., 1967–68. Bp., 1969); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV. Bp., 1970).

Pesovár Ferenc

botozás: 1. általában férfiaknál ősidők óta használt büntetési fajta volt, amelyet sokszor a rokkantságig, esetleg a teljes munkaképtelenség okozásáig vagy a halál bekövetkeztéig alkalmaztak. Egyéb elnevezése: pálcázás, lapátütés vagy furatos ütés. A botot helyettesíthette a bikacsök, a lapát, a furatos, amelyek alkalmazására a 16. sz. óta nagyon sok eset található, főleg a Felvidéken és Erdélyben. Ha a lapát fejét közepén átfúrták, hogy suhintáskor ne fogjon szelet, furatos volt a neve. A furatos alkalmazását helyhatósági szabályrendeletek és földesúri utasítások általában tiltották. A botozás mértéke rendkívül változó, de a későbbi időkben a leggyakoribb a 24 botütés előírása volt. A szabályrendeletek a legalsó határt 12, a legfelsőt 100 botütésben írták elő, amelyet 4 részletben mértek ki. – Irod. Vajna Károly: Hazai régi büntetések (II., Bp., 1907); Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbíráskodás a XVII. században (Bp., 1954). – 2. A céheknél kezdetben ugyancsak fenyítési mód volt, de később felavató eszközként használták. Pl. Körmöcbányán a molnárcéhnél a munkába álló molnárinast padra helyezett bőrkötényre fektették, és lapáttal ütöttek egyet a hátulsó felére. 3–4 év inaskodás után hasonló módon avatták legénnyé, de most már két ütéssel, végül három ütéssel avatták mesterré.

Tárkány Szücs Ernő

botvágás: → botoló

botvágású nóta, botos nóta: → botoló nóta

boza: kölesből erjesztett, csekély alkoholtartalmú, savanykás ital; malátázás nélkül készült, világos színű sörféle. A déli kölestermelő övezetben az ázsiai török népek és a K-európai vidékek máig kedvelt házi, kisipari, ill. helyenként üzemi készítménye. A török nyelvekben az ital neve gyakran boza, révükön a szó nagy területen elterjedt. A készítmény és elnevezés utolsó jelentős európai népszerűsítése az oszmán-török hódítás idején zajlott le. (Ehhez kapcsolható szerb közvetítéssel a későn felbukkanó bácskai magyar boza.) Boza italt a magyar források 1519-től kezdve, tehát már a hódoltság előtt említenek. Neve a században bozaser formában is felbukkan. Fogyasztását Oláh Miklós (1536) a „Kunság” vidékéhez köti, ahol a boza nevű italt „a kunok kölesből és vízből saját eljárásuk szerint” készítik. Ugyanitt a 19. sz.-ban még ittak kukoricából erjesztett bozát. A boza keményítőtartalmú magvakból erjesztett italként Mo.-on ma már ismeretlen. A magyar boza szót nyelvészeink a kunból származtatják. Maga az ilyesféle sörkészítés a magyaroknál a kunok betelepülése előtt is elképzelhető. A boza, bozaser megjelöléseknek a borsodi, hevesi nyelvjárásokban máig élő ’megcsapolt csertölgy iható leve’ jelentése (viricselés) névátvitelen alapul. – Irod. Paládi-Kovács Attila: A boza kultúrtörténeti hátteréhez (Műveltség és Hagyomány, 1966).

Kisbán Eszter

bozótvágó: → irtókés

bőcsőháló: a → bokorhálók típusába tartozó hajtóhalászati eszköz. Alakja egyik oldalán nyitott fél hengerhez hasonlítható: két párhuzamosan elhelyezett, félkör alakú, s ezeket középen merevítő egyenes vessző alkotja a káváját, melyet az elülső oldal kivételével feszes háló borít. Függőleges nyele kétágú, s úgy van a kávához és az ínhoz erősítve, mint a bokorhálónál. Az 1 m széles, 1 m magas bőcsőhálóba zavarják a parti bokrokban megbúvó halakat. A bőcsőhálót csak Herman Ottó írta le Erdélyből (Küküllő melléke); szélesebb körű elterjedése ismeretlen. A bokorhálók fogási elvének ismeretében kialakított helyi változatnak tekinthetjük a bőcsőhálót. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900).

Szilágyi Miklós

bödöc, bödüc: → szalmazsák

bödön, bodon: élelmiszer tartására szolgáló dongás faedény vagy cserépedény fedővel vagy kihajló (leköthető) szájjal. Cserépből leggyakoribb formája a keskeny fenekű → fazékhoz hasonló, de annál szűkebb a szája, és oldalán elhelyezett füle függőleges vagy vízszintes állású. Másik változata henger alakú, gyakran domborműves díszítéssel, az oldalán gombfogóval. Ennek födője csonkakúp alakú figurális fogóval. Megrendelésre készült tárgy, olykor évszámmal és felirattal. Rendszerint kívül-belül mázas, de van mázatlan bödön is. (→ még: köpű) – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

Cserépbödön domborműves díszítéssel (Hódmezővásárhely, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Lisztesbödön fenyőfából, mogyorófa abronccsal (Hajdúszoboszló, 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Keskeny fenekű bödön (Mezőtúr, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Cserépbödön (Hódmezővásárhely, 1869) Bp. Néprajzi Múzeum

Cserépbödön (19. sz. második fele, Mezőtúr) Bp. Néprajzi Múzeum

Cserépbödön (19. sz. második fele) Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum

István Erzsébet

bödönhajó: → csónak

bőgatya: → gatya

bőgő, brúgó: 1. A vonóshangszercsalád legnagyobb méretű tagja, a vonósegyüttes basszushangszere (→ cigányzene, → hangszeres együttes). – 2. A → citera és a → tekerő legmélyebb kísérőhúrja. – 3. (szóösszetételben) egyéb mély hangú hangszer; pl. fűzfabőgő (→ fűzfaoboa), köcsögbőgő (→ köcsögduda). – 4. → gereblye.

Sárosi Bálint

bögöly teremtése, a: → eredetmagyarázó mese. Vázlata: Krisztus és Szent Péter vándoroltak. Krisztus megszomjazott, egy gulyástól vizet (tejet) kért (megkérdezte az utat). A gulyás, akinek a gulyája éppen delelt, heverészett az árnyékban. Lusta volt felkelni, csak a lábával mutatta az utat (merre van a kút). Továbbmenve egy juhászt találtak, akinek a birkái szanaszét futottak. Sok dolga mellett mégis inni adott nekik (elkísérte az útig őket). A gulyás büntetésére Krisztus megteremtette a bögölyt. Azóta bogárzanak a marhák. A juhász pedig a terelőkutyát kapta jutalmul, hogy pihenhessen (AaTh 822 rest legény, szorgalmas lány). Rokon típusok sokasága ismert a légy, a szúnyog, a bolha, a tetű stb. teremtéséről. Alapgondolatuk, hogy az állatok, ill. emberek nyugalmát zavaró férgeket Isten az emberi lustaság büntetésére teremtette (pl. a szúnyogot a halászok bűne miatt, akik az éjjeli halászatot átaludták). Gyakori motívum, hogy Krisztus port hint az állatok közé, s ebből lesznek a bögölyök (→ légy teremtése, a). Román, bolgár, szlavóniai változatai ismertek. Nálunk különösen a pásztorok körében népszerű. – Irod. Dähnhardt, O.: Natursagen (II., Leipzig–Berlin, 1909); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959).

Nagy Ilona

bőgős hajó: → tetejes hajó

bőgőtemetés: → halottas játék, → téltemetés

bőgőzés, brúgózás, szájbőgőzés: a nem zenész cigányok énekelt és pergetett (→ pergetés) táncdalainak jellegzetes vokális ritmuskísérete. Egyszerűbb fajtái a vonószenekari kontrakíséretek analógiái. Öblös szájüreggel – olykor kézzel is rezonátort képezve – puffogó explozívákkal, berregő tremulánsokkal, morgó-búgó torok- és orrhangokkal a → düvőnek és → esztamnak megfelelő kíséreteket hoznak létre. A szájbőgőzés bonyolultabb – a vonószenekari analógiától független – fajtáinál rögtönzött, ritmikusan pattogó, értelmetlen szótagokban az emberi hangok igen széles skálája érvényesül a különböző fajtájú és dinamikájú explozíváktól az orr- és torokhangokon keresztül a csettintő hangokig. Ezt a dobpergésszerű, de hangszínekben is igen gazdag, változatos ritmikájú, gyakran hangmagasságokban is változó kíséretet főként a tiszántúli cigányok alkalmazzák. (→ még: cigánytánc) – Irod. Csenki Imre–Csenki Sándor: Népdalgyűjtés a magyarországi cigányok között (Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára, Bp., 1943); Martin György: A néptánc és népi tánczene kapcsolatai (Tánctud. Tanulm., 1965–66, Bp., 1967); Sárosi Bálint: Cigányzene ... (Bp., 1971).

Martin György

bögre, pohár, csupor: legfeljebb 15 cm magas, fazékszerű ólommázas cserépedény. Alakja nagyon változatos: keskeny vagy széles fenekű, fazék formájú, de lehet henger is. Szája ritkán kihajló szélű, néha egészen enyhe kiöntője is van. A füle mindig függőleges. Ritkán előforduló formája a → csecses csupor. Általában kívül-belül mázas, gyakran díszített edény, de van mázatlan külsejű bögre is. – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

Széles fenekű bögre.

Henger alakú bögre

Széles fenekű bögre

Keskeny fenekű bögre

Egyenes oldalú bögre

Csecsemőtápláló bögre

Homorú oldalú bögre

Tölcséres szájú bögre

Széles fenekű bögre. Bp. Néprajzi Múzeum

Keskeny fenekű bögre. Bp. Néprajzi Múzeum

Hengeres oldalú, széles fenekű bögre. Bp. Néprajzi Múzeum

Egyenes oldalú, széles fenekű bögre (Hódmezővásárhely)

István Erzsébet

böjt: tartózkodás az étkezéstől (teljes böjtölés) vagy csak a hústól és zsíros ételektől bizonyos napokon, a nap délelőttjén vagy hosszabb időszakokban. Az egyház a kereszténység első századaitól előírja hívei számára a különböző napokon, vigíliákon tartandó böjtöket (→ kántorböjt), amelyek napjainkig az esztendő egy-két napjára korlátozódtak. A katolikus és prot. családok idősebb tagjai karácsony vigíliáján és nagypénteken általában délig – karácsony vigíliáján néha egész nap – teljes böjtöt tartottak, semmit sem ettek, legfeljebb vizet ittak. A r. k. vallású falvakban az I. világháború előtti időkben a szerdai és pénteki napokon kívül a → nagyböjt ideje alatt, hamvazószerdától húsvét vasárnapjáig számos család böjtölt, sem húst, sem zsíros ételeket nem ettek. A nyers, ill. aszalt gyümölcsök, főtt tészták, főzelékfélék mellett elterjedt böjti étel volt a korpából készült savanyú leves. Az egyházilag megállapított böjti napokon kívül egyénileg is, kollektíve is lehetett böjtöt fogadni. Fogadott böjtnapot tarthatott egy falu – protestánsok is! – egykori nagy tűzvész, jégverés, döghalál, marhavész, pestis vagy tömeges szerencsétlenség emlékére, azért, hogy meg ne ismétlődjék. (Ilyen pl. a mezőségi Széken augusztus 24-e, Bertalan napja, amelyet a tatárjárás emlékére tartanak.) Az egyéni fogadott böjt kétféle lehet. A szokásos pénteki böjt mellé önmegtartóztatásból még egy napot (rendszerint a szerdát) fel szokták fogadni böjtnek. Valamilyen különleges cél elérése érdekében is szoktak böjtöt fogadni. Pl. a családból valaki beteg, s annak gyógyulásáért vagy szép haláláért, gyermekáldásért, jó férjért böjtölnek, vagy éppen ellenkezőleg: valakire böjtöt fogadnak azért, hogy az legyen beteg vagy haljon meg (→ ráböjtölés). A böjtöléssel rendesen valamilyen imádság (olvasó, rózsafüzér) elmondása, gyónás áldozás is együtt járt. (→ még: lepénykenyér)

Hoppál MihályManga János

böjtfogadó szerda: → hamvazószerda

böjti leánytánc: → karikázó

Bőköz: → Ormánság

bökvers: rövid, tömör, csattanós vers, a politikai, közéleti harcokban van jelentősége. A 19. sz.-tól ismert. Általában nélkülözi a költőiséget, propagandaeszközként jelentős. A magyar népköltészetben nem honosodott meg. (→ még: rigmus, → röpdal) – Irod. Katona Imre–Simon Zoltán–Varga Imre: A rigmusköltészet (Bp., 1955).

Szemerkényi Ágnes

bölcső: 1. a néprajzi szakirodalomban mindennemű csecsemőfekhely neve, kivéve általában a gyermekágyat. Ide szokás számítani a csecsemőhordozó alkalmatosságokat is. Kezdeti fokon a szállítás megoldása a legfontosabb, mivel az anya gyermekét mindig magával cipelte. Az ezt célzó egyszerű hevederektől, leplektől a szilárd lapokon át a megépített bölcsőkig az Európán kívüli népeknél számtalan az átmenet. Gyakran – így Afrikában, D-Amerikában – a hordozó alkalmatossághoz nem is társul valódi bölcső. Eurázsiában viszont rendszerint többféle bölcső is használatos egymás mellett: más a fiatalabb és az idősebb csecsemőnek, ill. más a lakóhelyiségekben és a háztól távol végzett munkánál (→ mezei bölcső). Nemegyszer a társadalmi különbségek is más-más alapformájú bölcső használatában tükröződnek. – A lakásbeli bölcsőt vagy a földre állították, vagy a mennyezetre függesztették (függő- vagy hintabölcső). – A legfontosabb szilárd bölcsőformák: a) lap alakú bölcső; az É-amerikai indiánoknál ehhez kötve került a kisded anyja hátára. Némely függő bölcső – Mo.-on is – szintén keretbe foglalt vászonlap. b) Teknő vagy láda formájú bölcső. A fából kivájt teknőbölcső (póla) mellett ide tartozik a hosszanti lécekből és félkörös végdeszkákból összeállított félhengeres bölcső, a fakéregből varrt kéregbölcső és a kosárbölcső. Elterjedési területük: Eurázsia, Ausztrália és részben É-Amerika. A görögök és a rómaiak is teknő-, ill. félhenger alakú bölcsőben tartották az újszülöttet, az idősebb csecsemőt kiságyban. Mo.-on a 18–19. sz.-ig használatos a teknőbölcső, így a palócoknál 6 hetes korig. c) A talpasbölcső (ringó bölcső) az antik csecsemőágyból fejlődött a késő római vagy kora bizánci időkben úgy, hogy két-két lábát ívelt talppal hidalták át. A csecsemőágy nyomán, Európában és részben Ázsiában terjedt el. A magyar előkelők a honfoglalás előtt török közvetítéssel ismerték meg, a magyar parasztoknál a 13. sz.-tól adatolt. Eleinte magas, függőleges lábú volt; stabilabb, alacsony, gyakran láb nélküli változatai a 13–15. sz. folyamán alakultak ki, ezek oldalfala kifelé dőlt. A talpas bölcső hatására néhol felerősített talpat kapott a teknőbölcső, és Németalföldön kialakult a 17. sz.-ra a talpas kosárbölcső, mely Mo.-ra csak a 19. sz. második felére jutott el, általánossá már nem vált. d) Az állványos bölcsőnél a fekvőhely faállványon függ. Valószínűleg közel-keleti eredetű. A lakásbeli példányoknál az állvány szilárdan megépített, a fekhely láda alakú volt. A házon kívül használt változat (mezei bölcső) állványa összecsukható, a fekhely könnyű rácsszerkezet vagy lepelből alakították ki. Elterjedési területe kisebb a talpas bölcsőénél. Európában a lakásbeli változatok királyi udvarokban, előkelőknél a 14. sz.-tól, Mo.-on a 17. sz.-tól mutathatók ki, magyar parasztoknál, főleg tehetőseknél a 19. sz.-tól. – A b–d) bölcsőtípus hosszanti oldalán gyakran lyuk- vagy kampósor van a bölcső madzaggal való lekötéséhez. A bölcső minden formájánál előfordul díszítés, Mo.-on leggyakrabban a talpas bölcsőn, ritkán mértanias vagy szabad rajzú faragás, általában festett virágozás. Kivételes a felirat és a vallási jelkép; datálás a 19. sz. második felétől szokásos. (→ még: gyermekbútor) – Számos hiedelem fűződik hozzá, pl. a csecsemőt szemveréstől óvó tárgyakat helyeznek el benne; nem szabad üresen ringatni, mert meghal a gyerek. – Irod. Herkely Károly: Bölcsőtípusok hazánkban (Népr. Ért., 1937); Kresz Mária: A kisbuba és anyja Nyárszón (Népr. Közl. 1960); K. Csilléry Klára: A magyar bölcső eredeti formája (Népr. Ért., 1966); Frøsig, Hanne–Hansen, Henny Harald–Pio, Iørn: Nyfødt (København, 1968); Deneke, Bernward: Bauernmöbel (München, 1969). – 2. A → népies műtáncok jellegzetes motívuma.

Teknőbölcső újszülött számára (19. sz. vége, Bodony, Heves m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kosárbölcső (19. sz. második fele, Dunapataj, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Bölcső, félhenger alakú, deszkalapokból oldható kötéssel összeállítva (1900 körül, v. Bihar m.) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Talpas bölcső, két rögzített kávával [19. sz. Szentlászló, Szlavónia, Jugoszlávia] Bp. Néprajzi Múzeum

2. Talpas bölcső rácsos oldallal (19. sz. második fele, Maconka, Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Gyermek bölcsőben (20. sz. első fele, Karcsa, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

4. Talpas bölcső vésett, mértanias díszítéssel (19. sz. dereka, Ormánság) Pécs, Janus Pannonius Múzeum

1. Állványos bölcső (Századforduló, Kémes, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Talpas bölcső madaras-virágos festéssel, (19. sz. vége, Magyarvalkó, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Talpas bölcső (19. sz. második fele, Szeremle, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Talpas bölcső (20. sz. eleje, Kemence, Pest m.) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Talpas bölcső, 1889, felirata: „Dombo Imre asztalos Szany” (Szany, Győr-Sopron m.)

6. Teknőbölcsőt fején vivő, mezőre menő asszony (20. sz. első fele, Lakócsa, Somogy m.)

Bölcső gyékényből, a fejnél kendőtartó kávával, 1964-ben készült múzeumi megrendelésre (Tyukod, Szabolcs-Szatmár m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Talpas bölcső, két egymás mellé tűzött kávával felszerelve, amely vékony kendőt tart a gyermek feje fölé (19. sz. vége, Mezőkövesd) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

bölcsőcske: → szálláskeresés

bölcsődal, altatódal, csucsujgató: népi líránk alkalmi műfaja, mely formájában a ringatáshoz igazodik, tartalmában pedig álomra késztet, olykor az énekes érzelmeit fejezi ki. Ősrégi, világszerte ismert, de magyar területen nem fejlődött önálló műfajjá, mint más népeknél, főként Ny-i szomszédainknál. Kezdeti formái közel állnak a → munkadalhoz és varázsdalhoz, legutóbb a hivatásos művészetek hatása alá került. Dallam nélküli tagolt → rigmus, mely zeneileg nem lépi túl a → kiolvasók szintjét, de bármely arra alkalmas dal (a székelyeknél kivételesen még → keserves is) vagy ballada helyettesítheti. Nemzetközi vonása az értelmetlen vagy gyermeknyelvi ringató szavak, az alvó természetre való utalás, jutalom ígérgetése, a megszemélyesített álom stb. használata, formai-zenei szempontból pedig a nyugtató dúdolás, az egyszerű, régies dallam és a ringatáshoz igazodó ütem. A magyar bölcsődal honfoglalás előtti, régiesek benne a ringató szavak (beli, csicsijja, tente). Egyes dallamtípusai a játékdalokkal rokoníthatók. Viszonylag kevesebb idegen, annál több iskolás hatás érte. Külön csoport a → Mária-énekek karácsonyi altatója. Bölcsődalainkra is jellemző a gyakori becézés (baba, bogárka, csibe), egy részük a → szerelmi dalokéval (angyal, kedves, rózsabimbó) rokon. Az álmot sugallja a biztatás (aludj), elköszönés (jó éjszakát), a természet jelenségeire (Itt van már az este; Feljött már a csillag…), főként a házi, ház körüli állatokra (Aranyos kis bárány Hazafelé ballag; Dorombol a kis cica; Nyuszi füle lekonyul…) való utalás. Szép álmot kívánnak (Álmodjál szépeket; Tündérekről álmodjál!…), a siker érdekében ajándékot is ígérnek (Bundát hoz a madárka; Cukrot hoz a kosárba…), továbbá utalnak a boldog ébredésre, esetleg a gyermek jövőjére is. Gyakran megfogalmazzák a szülői gondokat is (Anyádnak sok a dolga; Elment apa a malomba…). A magyar bölcsődalok általában egyszakaszosak és rövid sorokból állanak. (→ még: dajkarím) A régebbi gyűjtés nem vette eléggé tekintetbe a bölcsődalt, az újabb pedig alig tud mást felmutatni, mint importált műzenét. Ritka kivétel a Kallós Zoltán gyűjtötte csángó bölcsődal (a Hungarian Folk Music-Magyar Népzene I. lemezsorozatban): siratódallam variánsa altatószöveggel. – Irod. Jöckel, B.: Der Erlebnisgehalt des Wiegenliedes (UMNGy VII., Bp., 1948); Daiken, L. H.: The Lullaby Book (1959).

Katona ImreSzendrei Janka

bölcsőjárás: → szálláskeresés

bölcsőkáva: a kéregből vagy fából készült bölcső vagy csecsemőágy gyakori tartozéka a légy, szúnyog, napsütés, ill. szemmelverés ellen védő kendő (szemruha) tartására. Más neve: káva; D-Dunántúlon szemfa. Ív alakban meghajlított vessző vagy fából hasított pánt, esetleg másodlagosan felhasznált szitakáva. Fejlettebb fokon 2 vagy 3 pántból áll, lécekkel egybekapcsolva. Nagy múltra vall elterjedt volta (Eurázsia nagy részén és az É-amerikai indiánoknál), továbbá, hogy legkorábbról ismert ábrázolása – teknőbölcső fejrészénél – Ciprusból kb. i. e. 1750–1700-ból való. A bölcsőkáva eredetileg önálló alkatrész, amelyet rögzítés nélkül tűztek az ágynemű mellé. Keleten idővel a csecsemőágy, ill. a talpas bölcső mindkét végéhez illesztettek kávát, később egybe is építették vele, fönn léccel kötve össze. A kettős bölcsőkáva alkalmazása a török uralommal eljutott a Balkánra, legészakibb előfordulásai Baranya megyéből valók. – A széles, hasított fa bölcsőkáva az Alpok vidékén általában gazdagon díszített, vésett, karcolt, ékrovásos, áttört faragással. A legkorábbi ilyen bölcsőkávák a 17. sz.-ból ismertek. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Uebe Rudolf: Deutsche Bauernmöbel (Berlin, 1924); Kresz Mária: A kisbuba és anyja Nyárszón (Népr. Közl., 1960); K. Csilléry Klára: A magyar bölcső eredeti formája (Népr. Ért., 1966); Rasmo, Niccolo: Wiegenbögen (Bozen, 1967).

Bölcsőkáva „szemfa” (20. sz. eleje, Hetés)

K. Csilléry Klára

bölcsőmadzag: → csecsemőöltözet

bölcsősátor: → mezei bölcső

böllér: → állatvágás

böndőlámpás: → lámpás

börcfa: → hálókötés

bőrduda: → duda

bőrmellény: szőrös juhbőrből szabott, elej- és hátrészből álló, elül vagy oldalt gombolós, mellényszerűen felölthető ruha. Egyéb elnevezései: mellény, bőrlajbi, lábri, puszli, ködmönpuszli, melles, mellrevaló, lélekmelegítő, köce, cucaj, kozsuska. A bőrmellényeknek az ősibb fajtáját az oldalt kötős vagy gombolós mellények őrzik, melyeket inkább mellesnek, mejjesnek, mejjesbundának, derékravalónak vagy bújjbeleködmönnek neveznek. Az oldalgombolós mellény az elej- és a hátibőr fejlettebb formája (→ kacagány, → elejbőr). Két egész juhbőrből készült, levágták a lábakat, a fejet és a nyakat, oldalt – a test méretének megfelelően – leegyengették, az alját lekerekítették, kivágták a nyak és a karöltő helyét. A nagyjából egyforma elej- és hátbőrt jobb oldalon és a vállakon összevarrták, a bal oldalára pedig bőrszíjakat vagy gombokat kötöttek. Egyszerűségénél fogva a szegény pásztor-, zsellér- és cselédembernek ősi ruházata lehetett, mivel maga is könnyen összetákolta. A debreceni szűcsök 1793. évi limitációja „mellyre való ködmön puszlinak” emlegeti. Ez már művesebb volt: széleit irhával beszegték, mellére vagy az aljára zsebeket varrtak, szerényen irházták vagy virágozták is. Az Alföldön és a Dunántúlon inkább csak a férfiak viselték. Legművészibb formája Erdélyben készült, ahol a hímzéssel és irházással gazdagon díszített mellesnek sok szép női és férfiváltozata ma is él. Kalotaszeg vidékén és Torockón a nőkét zöld posztóval is borították. – Az elöl hasított és gombolódó bőrmellény ugyanúgy készült, mint az oldalt gombolós, csak mindkét oldalát összevarrták, az elejét pedig végighasították, ill. két darab bőrből szabták. Nevezték lajbinak, bekecsnek, Biharban lábrinak, a nőkét köcének. A praktikumot szolgálók mellett divatoztak – de inkább csak a női viseletben – a gazdagon irházott vagy hímzett ünneplő bőrmellények. Ezek nagysága, szabása és díszítése tájanként változott. Voltak derékig érők és hosszabbak, egyenes és ráncos hátuljúak, nyakig gombolósak és mélyen kivágottak. A díszes bőrmellényeket inkább a lányok, a ködmönöket pedig az asszonyok viselték. Országosan elterjedtek, de különösen Erdélyben voltak népszerűek. Jelesebbek a nógrádi cucajok, a cserépfalvi pruszlikok, a dunántúli irhások, a délszláv haldíszes kozsuskák, a kalotaszegi, a székely és a bukovinai csupavirágos mellesek. (→ még: szűcshímzés) – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); F. E.: Kalotaszegi mellrevalók (Muskátli, 1932).

1. Női bőrmellény eleje, színes rátéttel és hímzéssel (20. sz. eleje, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Női bőrmellény hímzett és rátétes díszítéssel (20. sz. eleje, Mezőség, Erdély)

3. Férfi bőrmellény eleje és háta, főként rátétes díszítéssel (Századforduló, Mezőség, Erdély) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Asszony hímzett bőrmellényben (20. sz. első fele, Hollókő, Nógrád m.)

5. Férfi bőrmellény eleje és háta, főként rátétes díszítéssel (Századforduló, Mezőség, Erdély) Bp. Néprajzi Múzeum

Hímzéssel és kevés rátéttel díszített bőrmellény. Nagylóc (Nógrád m.) Néprajzi Múzeum, Budapest

Aprólékos hímzéssel és rátéttel díszített bőrmellény. Tordaszentlászló (v. Torda-Aranyos m.) Néprajzi Múzeum, Budapest

Oldalt gombolós bőrmellény Kakasdra (Tolna m.) települt bukovinai székelyektől. Néprajzi Múzeum, Budapest

Bőrmellény Zsinórral keretezett rátéttel, kevés hímzéssel. Kalotaszeg, 1882. Néprajzi Múzeum, Budapest

Dorogi Márton

bőrmunka: a köznép, főleg a pásztorok által saját használatukra és gyönyörűségükre készített, népviseleti és népművészeti szempontból jelentős munkák. – A magyarságnak a bőrrel való bánni tudása, annak kikészítése, ruházati és használati eszközzé való feldolgozása ősfoglalkozásnak tekinthető. Valószínű, hogy ezek díszítése népünk művészkedésének legrégibb formáiból is sokat megőrzött. Szűcsrátéteket már a 16. sz.-i árszabások emlegetnek. Az alföldi pásztorok kés- és tűzszerszámtartói, lószerszámdíszei a népvándorlás kori leletekkel mutatnak rokonságot. A források talán a honfoglalás előtti korra vezetnek vissza. Ezt a bőrmunkával kapcsolatos török eredetű szavaink is bizonyítják. Megőrzött bőrmunkáink alapján csak a 19. sz.-ra tudunk visszatekinteni, legszebb darabjaink a század második feléből valók, amikor készítésüknek, díszítésüknek virágkora volt. A bőr díszítésének leggyakoribb módjai a következők: → rátétes mintákat csávázott, ill. cserzett, színében hagyott vagy színesre festett kopasz irhából vagdaltak. A kikészítetlen pergamenszerű marha-, csikó-, kutya- stb. bőrből hasogatott, pár mm széles hasival díszes varratokat, kötéseket, fonatokat készítettek, ugyanígy szironynyal is. Szironynak inkább a színesre festett bőrszalagokat nevezték, → szironyozásnak pedig a vele való hímzést. Az ősi, préseléssel, domborítással való díszítésnek és sámfázással való formázásnak is fennmaradt az emléke. Bőrrátétet a bőrruhákon is használtak díszként. Legszebb emlékei a szűcsmunkákon maradtak fenn (→ szűcshímzés). Pásztorok is alkalmazták az ún. kártyásbundákon (suba). – Rátéten csipkesorokkal díszítették a csikós nyergeket, priccseket, → tarisznyákat is. A hasival való kötés legszebbjeit az ostornyeleken, a kulacsokon, erszényeken, hüvelyeken láthatjuk. A hasival való fonás változatos módjait a pásztorművészet remekének, a karikás ostorok derekának fonásán, az ostorfej és a rudalló bekötésén szemlélhetjük. Az ostort fonhatták 6, 12, 16, 24, 32 vagy még több ágból. A fonás mintája, ha csak egy szálat vesz át, kocka, ha kettőt, búzaszemes, ha hármat, zabszemes. Az ostor mellett a pásztori bőrművesség és ízlés remeke a készség (→ pásztorkészség), melyet a Hortobágyon kíszsígnek, Ecsegpusztán pöszörének neveztek. Ehhez tartozott a késtartó hüvely és az erszény (erszin), benne a tűzszerszámok: a kova, a tapló, mellette az acél. A szépen kikurvanyázott készvégre (így nevezték a Kiskunságon a bőrdíszítést) igen büszke volt a pásztor. Pusztai mivolta címerének tartotta. A nyers, hüvelynek való bőrt sámfán kötötték (varrták) össze hasival. A díszes kötés 3–4 hurkos volt, amit lapos kötésnek mondtak. A sámfa formálásával vagy a bőr alá dugott pálcikákkal, gyufaszállal, tehát domborítással is formálták, díszítették a hüvelyt, de gyakoribb volt az élezett vagy a hegyezett csonttal, árral préselt vonalas, ill. pontozással alakított minta. A bicska és az ár élével karcolt díszeket csináltak. A díszek közé kör-, levél-, kereszt-, szegfejmintákat vertek. Ezeket a szegfej formájú, mintázott végű vasakkal préselték a bőrbe. A zacskó alakú erszényt is igen változatosan díszítették. A régebbieket sámfán vagy a kiszélesedő bot végén formálták. A sóval, timsóval puhított, kör alakú bőrt korcba szedve, feszesen a botra kötötték, s azon szikkadt meg. Utóbb fenekes vagy 3–4 cm-es bőrpánttal összefoglalt, oldalbőrös erszényeket csináltak. A bőröket színes szironyvarrással kötötték. A fenekét körkörösen szironnyal hímezték. Közepére üveg, réz vagy tükrös gombot erősítettek, oldalára több színű irharózsákat varrtak. Mind az erszény, mind a hüvely kötése közé apró pillangókat fontak, a tartó- és rántószíjakat szirony fonatokkal, csipkézett, lyukgatott → sallangokkal és a birka lábszárcsontjából fűrészelt, karcolt díszű boglárokkal vagy más néven kupáncsokkal cifrázták. A pillangózás és sallangozás a pásztorok díszítésének leggyakoribb formája. Sallang lógott lova kantárjáról, csengőszíjáról, dohányzacskójáról, tarisznyájáról stb. A sallangok, pillangók szélét cifrázó vasakkal, holdvágóval csipkézték, lyukgatták. Jelesebb készítménye volt még a pásztornak a buksza, melynek fedelére szironnyal magyar címert vagy tulipánt hímzett. A pásztorművészet a tarisznyák készítésével is remekelt. Legszebbek a dunántúliak. Malonyay Dezső írja: „Takarékosabb pásztor még most is (1911) megvarrja a tarisznyát.” Bőrből rózsákat, sallangokat tett rá; a felső széleit kicifrázta csipkésre, s a tarisznya szélire, a kötésekre fonatokat illesztett. Végül fényes csatokkal felékesítette. Manapság már a szíjgyártóknál szerzi be, akik főleg a tarisznya fedelét díszítik. Fából formákat faragtat: pásztort, kocavadászt, őzt, szarvast, cserágat, tulipánt; a bőrt benedvesíti, rányomkodják a formákat, s azok dombor alakban maradnak meg. A palócföldi tarisznyák sallangja „réztányérokkal” díszített. Az Alföldön a legszebb tarisznyákat szőrös borjúbőrből készítették. Fő dísze a fedele volt, melyet az állat fejéből formáltak, rajtahagyva a füleket; a szemek helyét piros vagy kék posztóval foldozták be. Jeles munkája volt a falusi és pásztorembernek a kos herezacskójából formált → dohányzacskó. Sallangja, melyet a birka lábszárából és hasa aljából vágott, a csizmáját verte. Díszül rajtahagyta a körmöket, de leginkább sallangokra hasogatta, a középsőt szélesebbre hagyta, ez volt a vezérsallang vagy vendégsallang. A szélét körülcsipkézte. Sallangnak hagyta a farkbőrt is, erre sárgarézből díszesen formált pipaszurkálót kötött. A szűcsök koszorúvirággal kiselymezték a dohányzacskó széles tányérját, széleit színes irhával és rojttal szegték, bokros sallangjait színes irhából szabták vagy szironyból szegletesre fonták. A szironnyal való díszítés legszebb példáit az erdélyi tüszőkön találjuk. A felsoroltakon kívül majd minden holmiját bőrből készítette a pásztor, így: tükörtartóját, szerszámtáskáját, sótartóját, tömlőjét, iszákját, lábbelijét, kapcáját stb. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (III., Bp., 1911); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Madarassy László: A magyar pásztorművészetről (Kincses Kalendárium, 1932); Lükő Gábor: A hortobágyi pásztorművészet (Debrecen, 1940).

Juhász készíti a bőrt (Hortobágy)

Gulyás leveszi a bőrt az ágasról (Hortobágy, 1939)

Bőrkikészítés (Jászárokszállás, Szolnok m. 1924)

Késhüvely, sámfával formázott, domborítással díszített (19. sz., Hortobágy) Debrecen, Déri Múzeum

Bőrerszények szironyozott feneke (Tiszántúl)

„Buksza” szironyozott díszítéssel (19. sz. második fele, Hortobágy) Debrecen, Déri Múzeum

„Pillangós” kantár (Alföld)

Ostorfonások (Tiszántúl)

Kötések ostornyélről (Tiszántúl)

1. Bőröv szironyozott díszítéssel (19. sz. vége, Torockó, v. Torda-Aranyos m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Pásztorkészség, rajta erszény, tűzcsiholó acél, kova és taplótartó zacskó, késtok (19. sz. második fele, Hortobágy) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Bőrsallang lószerszámhoz (19. sz. vége, Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Karikás ostor (Debrecen, 1872) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Ezüstveretes bőrsallangok (19. sz. második fele, Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum

Ezüstveretes bőrsallang lószerszámhoz (19. sz. vége, Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum

Bőrsallang lószerszámhoz (19. sz. vége, Szatmár, v. Szatmár m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Bőr rózsával díszített erszény (Tiszántúl)

Dorogi Márton

bőrnadrág: rövidre nyírt szőrű báránybőrből vagy jobbmódúaknak cserzett szarvasbőrből, az ellenzős szabású posztónadrág mintájára készült ruhadarab. Viseletére csak a 19. sz. elejétől van adatunk, de valószínű, hogy előbb is készítették. A hozzávaló báránybőröket jól kikészítették, puhára törték és a szőrét rövidre nyírták. Két szárrészből toldották össze középen. Eleje, vagyis az ellenzője lehajtható, hátulja a faron karikába szabott volt. Széles korcába húzott nadrágszíjjal szorították a derékhoz. Szára vége hasított volt. Talpalója is volt, hogy fel ne csússzon. A 19. sz. elején már országosan elterjedt, bár uralkodó viselet akkor a → gatya volt. Pusztázó vagy rétet járó embernek nem volt alkalmas, szárát a felcsapódó nedvesség megkérgesítette, inkább a kocsizó és erdőt járó emberek öltözete volt. A pásztorok is viselték, kezdetben szőrével kifelé, később, a múlt század derekán szőrével befelé. Természetes színében hagyták, vagy feketére festették. Időnként hájjal kenegették, hogy jobban állja a nedvességet. Az otthon ülő öreg gazdák szerették. A posztó terjedésével posztóval borították és flanellal bélelték. Ritkán díszítették is a bőrnadrágot: szabásvonalát oldalt és a farán színes irhával fedték, a comb tükrére vagdalásos bőrmunka került. A 19. sz. elején a posztó → rajthúzlik divatjával a pásztorok között elterjedt a bővebb szárú, pantalló formájú, a csizmaszárra húzott, juhbőrből szabott rajthuzli. Oldalt sűrűn varrott fényes rézgombokkal gombolódott. A gombolás alatt 3–4 cm széles piros irha futott. A 19. sz. végén a Dunántúlon a juhászok és a vadászgató polgárok csináltattak szarvasbőrből flanellal bélelt csizmanadrágot is a hozzáértő városi szabókkal. Nadrág szavunk, amely bolgár eredetű, már a 12. sz.-ban előfordul, de nem bőrnadrággal kapcsolatban. A szűcsárjegyzékben sem szerepel. – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820– 1867 (Bp., 1956).

Dorogi Márton

bőrös kocsi: könnyű → kocsifajta egyenes vagy görbe oldalakkal, → lőcsökkel vagy → rakoncákkal, magas kerekekkel, a → kólya, átalakult változata. Még a 18. sz.-ban is széltében-hosszában használták. Mivel csak utazásra vették igénybe, ezért magasan ívelődő káváin, vízszintesen nyugvó orsóin tehénbőrből való ernyő, ill. fedél, a kocsiderékban (→ szekérderék) kas volt. Két oldalán egy-egy ajtó nyílt, amelyet rossz idő esetén bőrfüggöny zárt el. Az ajtóknál a bőrös kocsi oldalai sok esetben homorúan legörbültek, és ott → sallangó, azaz fellépő lógott ki, hogy a ki-beszállást megkönnyítse. A → kocsisnak vagy bent a bőr alatt volt helye, vagy nagyobb urak bőrös kocsijai esetében külön ernyő védte az esőtől. A bőrös kocsi fogatolására hármas vagy négyes lófogat szolgált (→ lófogatolás). A 19. sz. gazdasági fellendülése, a → hintók és a sok másféle kocsi elterjedése a bőrös kocsit megszüntette, de a Balkánon, pl. Bulgáriában, rugós karosszériával, még 1965-ben is használták és ott a bőrős ernyőjét kocsija-nak nevezték.

Bőrös kocsi

K. Kovács László

bőröv: → öv

bőrruha: tisztán bőrből készült ruhadarabok: a hátibőr, mellbőr, elejbőr, suba, mellény, nadrág, lábbőr, kapca, bocskor. A szőrmés állatok – leggyakrabban a fürtös szőrű racka juh – bőréből készült ruhák a halászattal, vadászattal, pásztorkodással foglalkozó magyarságnak életmódja adta viselete volt. Anonymus írja, hogy az őshazában még az alsóbb rendű népek: gulyások, kanászok is nyestbőr ruhában díszelegtek. A tisztán szőrmés bőrből készült ruhadarabjaink közül a legjelentősebbnek, a → ködmönnek a neve is bolgár-török eredetű. Ezenkívül a pásztorok életében a 20. sz.-ig fennmaradt bőrruhák jó része ősi viseletünk lehetett, hiszen készítésüknek szakavatott mesterei a juhászok voltak, akiknél apáról fiúra szállt a mesterség. Bőrruhát a juhász nemcsak a maga számára készített, hanem a falusi parasztságnak is. Ezt igazolják a legrégibb szűcsárjegyzékek is, amelyekben a ködmön kivételével egyik sem szerepel. A tanult és céhes mesterek a 19. sz. elejéig inkább az előkelőbbeknek dolgoztak. A debreceni szűcs céh 1598-as árszabása a következő nevezetesebb ruhák készítését, ill. bélelését jelöli meg a prémek kikészítése mellett: rókabőrből szín suba, polgári felső ruha bélelése, öreg felsőruha hátbélelése rókamállal, szikszai mente, csonkaujjú mente, sípujjú mente, muhar mente bélelése hasi báránybőrrel, báránybőr gerezna és a különféle süvegek prémezése. A subát nemes prémmel bélelve a 15. sz.-ban királyok, főurak viselték, „meztelenül”, juhbőrből a nép. A ködmön drága posztóborítással és prémezéssel főúri mente volt, juhbőrből, irházva paraszt ködmön. A bőrruha viselete sohasem szűnt meg, csak népszerűsége és divatja változott. Ha elterjedését nem is, de igazi kiteljesedését a 19. sz.-ra tehetjük. Ornamentikája ekkor szabadult meg a naturalisztikus jegyektől, és nagyjából országosan egységes motívumkincs alakult ki, ezekből – főleg a férfi- és női subákon, ködmönökön – a magyar díszítőművészet egyik legharmonikusabb, szerkezetileg legjobban felépített kompozíciói jöttek létre. (→ még: bőrmellény, → bőrnadrág, → elejbőr, → kacagány, → lábbőr, → suba, → szűcsmesterség) – Irod. Balogh Jolán: Mátyás-kori, illetve későközépkori hagyományok továbbélése műveltségünkben (Ethn., 1948); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Bőrruha, elölről és hátulról (Zenta-Fölsőhegy)

Dorogi Márton

bőrtarisznya: kisméretű fedeles bőrtáska, amelyet hosszú bőrpánton lógatva, félvállra vetve hordoznak. Általában bal vállukra akasztják a pántot, és a bőrtarisznya a jobb csípőhöz simul. A bőrtarisznya a magyar nyelvterület legnagyobb részén ismeretes, de a Dunántúl kivételével csak egy-egy foglalkozási réteghez tartozók, főként a pásztorok, a vadászok, csőszök és kerülők használták. A Dunántúlon csak a szegényebbek és gyermekek használtak vászontarisznyát, a parasztok szívesebben hordtak bőrtarisznyát vagy → szeredást. A bőrtarisznyát vagy → szíjgyártóktól vásárolták, vagy maguk állították elő. Rendszerint használt csizma szárából készítették. A pásztorok „jágeros” bőrtarisznyája különösen díszes kivitelben készült: rézcsattal, bőrsallangokkal, állatalakot, virágot mintázó bőrrátétekkel, rézveretekkel díszítették. Benne tartották a legfontosabb apró használati tárgyakat (acél, kova-tapló, bicska, tükör, fésű, bajuszpedrő) és az elemózsiát, szíjára csatolták a fából faragott, díszes ivókanalat. – A bőrtarisznya párhuzamai megtalálhatók egyes szomszéd népeknél, mindenekelőtt a szlovákoknál. Ott a pásztorok mellett egyes vándoriparos-, vándorkereskedő-rétegek is használták (drótosok). Alpesi és hazai német csoportok körében szintén megszokott tárgy. – Irod. Jankó János: A Balatonmelléki lakosság néprajza (Bp., 1902); Bednárik, Rudolf: Èasopis Muzeálnej Slovenskej. Spoloènosti (Martin, 1950); Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959).

Borjúbőr tarisznya

Paládi-Kovács Attila

börtön: → fogda

börtöndal, börtönének: a → munkásdal egyik válfaja, szabadságuktól politikai okokból megfosztott rabok fogságáról és eszméiről szóló ének. Történelmi elődje a → rabének, műfajilag azonban alig van kapcsolat közöttük. A börtöndalt a háborús → hadifogolyénekkel is csak a még alig ismert lágerdal (pl. Ameddig a szemünk ellát, Tüskésdrót mögött a tábor…) köti össze. Közvetlen előzményei a korai munkásmozgalomhoz kapcsolódnak (Búsan, búsan leng a szellő keletnek, Tolonckocsin harminc munkást kísérnek…), de a börtöndalok zöme 1919–1945 között keletkezett. – 1. Egyik csoportjuk korabeli → népdal átalakítása, példái a → bányászdalok között találhatók (Jaj, Istenem, hol fogok én meghalni, Hol fog az én piros vérem kifolyni? A tarjáni nagy fogdában a vaságyon; Márianosztra körül van kerítve…). Népies → műdalok dallamára is húztak új szöveget (Budapesten végestelen végig, Kommunista rabokat kísérik; Söprik a nosztrai utcát, Jönnek már a kommunisták…). – 2. Az előző csoportnál tudatosabbak az egyéni alkotások, a szerzők rendszerint ismert dalok dallamára írták szövegeiket. Így többek között Hidas Antal (Este van már, késő este, Az én apám mégis messze…), Szatmári-Szatyi Sándor (a Dal Sztyenka Razinról vagy utóbb Valahol a Volga mentén ... dallamára) A Margit körúti fogházban ... kezdetű lírai balladája, melynek idők folyamán több változata is keletkezett; az 1., 2., 4. és 6. versszak (Margit körúti fogházban; A folyosón zaj hallatszik; Újra nyílik most az ajtó; Emeld fel a fejed, elvtárs!…) volt a legnépszerűbb. Ennek hatására született egy romániai magyar börtöndal (Süvít a szél a Doftanáról...). Valószínűleg jugoszláv eredetű az ún. Csillagbörtön-dal (Elvtárs, mi bántja szíved?…). Dallam nélküli börtönverseket is ismerünk (Cegléd városának a keleti szélén; Kilenctizenkilenc őszi hónapokban…), ezek a szóbeliségben nem terjedtek ugyan el, de dokumentum-értékük pótolhatatlan. A börtöndalok természetesen a börtönbeli szenvedésekkel foglalkoznak legtöbbet (Harminc munkás sínylődik a börtönbe, Éjjel-nappal étlen-szomjan szenvedve; Temesvárról jajszó repül...), hangvételük mégis bizakodó (Elmúlik majd az átok, Elmúlik a szenvedés; Kinyílnak majd a börtönök, Szabad lesz újra a nép…). – Irod. T. Szerémi Borbála: Magyarországi munkásdalok (Bp., 1955); Pálinkás József: Népünk szabadságmozgalmának dalai (Bp., 1959); Szatmári Antal–Pálinkás József: Hej, kenyér, barna kenyér (Bp., 1964).

Katona Imre

bőségvarázslás: a jólét biztosítása érdekében végzett → mágikus eljárások és → rítusok. Különösen a kezdő alkalmak, így pl. az → újév, → lakodalom volt jó alkalom bőségvarázslásra. Lakodalomban kenyérrel fogadták az új párt, hogy mindig legyen kenyerük; kenyér alatt vezetik át az új asszonyt. (→ még: Luca napja, → termésvarázslás, → regölés, → hejgetés, → karácsonyi asztal)

Hoppál Mihály

böszörmények: a középkori Mo.-on élő mohamedánok egyik neve. 1291-től fordul elő okleveleinkben. A köznyelvben valamikor mohamedán, izmaelita (→ izmaeliták) jelentése volt, bár valószínűleg eredetileg csak a Szir-Darja mellől, a hvarezmi uralom alól származó népcsoportot jelölte. A szó a mohamedán hitűt jelentő arab muslim perzsa, török közvetítésű változata. A böszörmények emlékét néhány helynevünk – Hajdúböszörmény, Berekböszörmény – is őrzi. – Irod. Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig (Bp., 1969).

Filep Antal

bővedeste: → karácsonyi vacsora

Bözödi György (Bözöd, 1913–): romániai magyar író, történész, szociográfus. Költeményei, novellái, regényei mellett jelentős történelmi, társadalomrajzi, folklorisztikai kutatómunkát végzett. Értékes könyve, a Székely bánja (Kolozsvár, 1938) a Székelyföld gazdasági, társadalmi leromlását, annak tüneteit és okait tárja az olvasó elé történelmi dokumentumok és a terület bejárása során végzett gyűjtőmunka alapján. Törekvése a „hagyományos”, forrásaiban és szemléletében elavult székely történelemfelfogás megváltoztatása az általa feltárt adatok és összefüggések alapján. Figyelemre méltó még román nyelven megjelent tanulmánya a székelység társadalmi-gazdasági mozgalmairól az 1562-es felkelésig. Írói eszközökkel rögzítette egy kiemelkedő paraszti mesemondó, a bözödi öreg pásztor, Bágyi János meséit. 110 meséje közül 14-et, majd 32-t tett közzé a mesemondó életéről és a gyűjtés körülményeiről írott rövid utószó kíséretében. – F. m. Az eszös gyermök. Bágyi János meséi (Gy. Szabó Béla és F. Ferenczi Júlia rajzaival, Bukarest, 1958); Probleme privind miºcãrile social-econimice ale secuilor înainte de rãscoala din 1562 (Bucureºti, 1968). – Irod. B. Gy. műhelyében (Igaz Szó, Marosvásárhely, 1969. 3. sz.).

Braun Róbert (Arad, 1879–Bp., 1937): szociológus, lexikográfus, falukutató. 1911–1918 között a Fővárosi Könyvtár alig.-ja, Szabó Ervin közvetlen munkatársa. A Társadalomtudományi Társaság szociográfiai szakosztályának elnöke, egy ideig a Huszadik Század szerk.-je. Falukutatásai úttörő jelentőségűek. – F. m. A falu lélektana (Bp., 1913). – Irod. Litván György: A magyar szociológia első műhelye (Szociológia, 1972).

Zsigmond Gábor

Braun Soma (Kecskemét, 1890–?, 1944): tanár, szociológus, a szociáldemokrata munkásmozgalom propagandistája. Tudatosan mesekutatónak készült. A népmeséről írt munkájában a különféle meseelméletek és módszertani iskolák első magyar nyelvű összefoglalását adja. Másik művében az általános etnológia kérdéseiről tájékoztat. – F. m. A népmese (Bp., 1923); A primitív kultúra (Bp., 1924). – Irod. Paládi-Kovács Attila: B. S. (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1971).

Diószegi Vilmos

bregó, bregócs, bregós: a mezőföldi volt uradalmakban s a környező vidéken az ökrökkel foglalkozó, szántásnál, vetésnél, hordásnál segédkező fiatal béreslegény, kisbéres. 16–18 év után ostoros lesz belőle, aki már ökörfogattal is dolgozik. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914).

Gunda Béla

brekegtető: → hangadó játékszer

bricsesznadrág, priccsesnadrág, csizmanadrág: gyakrabban fekete posztóból, szövetből, ritkábban kordbársonyból, a felső lábszáron bővebbre, a csizma felett elálló félkörívvel, az alsó lábszáron pedig szűkre szabott, elül gombolódó → nadrág. – Az angol lovassport öltözetét hazánkban a földbirtokosok és a gazdatisztek hozták divatba. A parasztok között főként az I. világháború után terjedt el az → ellenzős nadrág rovására. Csizmával viselték. Kivételesen zsinórozták is.

Flórián Mária

bricska: lengyel eredetű, könnyű, merev karosszériás jármű, amelyet nálunk rugókra építve készítettek. A lengyeleknél – eredetileg – távolsági utazásokra használták, aludni is lehetett benne; befogadó képessége 4 személy volt. A magyar példányokon is négy személy fért el, beleértve a kocsist is, de nálunk csak rövid utakra használták. Fogatolására Mo.-on két lovat használnak, de vannak a bricskának kétrúdú, ún. ajonca változatai is, amelyekbe egy lovat fognak.

K. Kovács László

brigézés: → bigézés

brinckázás: → bigézés

brinza: → túró

bross(tű), ros(tű): a → melltű gyakori népi elnevezése.

brúgattyú, brúgó, csontbúgó, fürettyű: igen könnyen előállítható → hangadó játékszer. Egy hengeralakra formált 20–30 cm-es fadarabkát egy vagy két helyen, középtájt átlyukasztanak, majd hurkosan vagy duplán zsinórt húznak bele. Ezután a gyermek ujjára veszi, megperdíti s húzogatja. A játékszer búgó hangot ad. A játék egyik változata, amikor a fadarabka helyett átlyukasztott lábszárcsontot használnak. Mostanában ugyanezt ruhagombbal játsszák. Ismert az egész ország területén.

Kéztartás a brúgattyú meghajtásakor (Körösladány, Békés m.)

Fából faragott brúgattyú és húzó madzagjának megkötése

Csontbúgó disznó lábcsontjából, ellentétesen fűzött madzaggal (Debrecen)

Haider Edit

brúgó: → bőgő

brúgózás: → bőgőzés

búcsú: 1. A kat. egyház által előírt cselekedetek elvégzése után bocsánatos bűnök elengedése, valamint a tisztítótűzben szenvedés megrövidülésének elnyerése. A kat. egyház tanítása szerint meghatározott napi búcsút nyer – annyi nappal rövidül meg halála után szenvedése a tisztítótűzben – az, aki erre kijelölt templomot, búcsújáróhelyet felkeres, ott meggyón, megáldozik, aki búcsú bizonyos imádságokat elmond, jót cselekszik, → böjtöl, főpapi áldásban részesül, valamely vallásos társulat tagja, s az azzal járó ájtatossági és egyéb előírási formákat elvégzi stb. – 2. Valamely → búcsújáróhely látogatása, ott gyónás, áldozás elvégzése, bizonyos imák elmondása. Ez azzal az ősi hiedelemmel magyarázható, hogy az istenség bizonyos helyeken jobban meghallgatja a kérést és kedvesebb neki a tiszteletadás. – 3. A templom búcsúja, vagyis a templom címének ünnepe, annak a szentnek, „titok”-nak (pl. Szentháromság, Szent Kereszt stb.) a napja, akinek tiszteletére a templomot felszentelték. Nálunk a legtöbb templomi búcsút a termés betakarítása utáni hónapokra tették: István király, → Nagyboldogasszony napja, Szent Kereszt felmagasztalása (szept. 14.), → Szent Mihály napja, → Kisasszony napja, Szent Márton napjára. A templomi búcsú napján – amint É-Mo.-on mondják – vendégségeket tartanak, amelyre a közelebbi és távolabbi községekben élő rokonokat és jóbarátokat meghívják. Régebben a meghívott vendégeknek már istentisztelet előtt illett megérkezniük és részt venniük az istentiszteleten. Ezután következett az ételben, italban bőséges ebéd. Ebéd közben és utána az egymást ritkán látott rokonok és jóbarátok megbeszélték az elmúlt idők eseményeit. A fiatalok a délutáni istentisztelet után kezdődő, másnap reggelig tartó → bált is rendeznek. A vendégek általában még aznap hazatértek. A vendéglátó család a meghívottak otthon maradt családtagjainak az ebéd ételeiből ajándékot küldött. – Kiemelkedő jelentősége volt a táncnak búcsúkor a Kisalföld egyes vidékein. A Rábaköz számos falujában még a II. világháború után is a templom előtt, litánia után kezdődött el a tánc. Itt mutatták be gyakran az ún. céhes legények a közösen előre begyakorolt csoportos férfitáncukat (→ karéj, → körverbunk, → táncalkalmak). – Irod. Lajtha László–Gönyey Sándor: Tánc (A magyarság néprajza, IV. Bp., 1941–43); Molnár István: Magyar tánchagyományok (Bp., 1947); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

1. Szeged alsóvárosi búcsú

2. Fogadalmi kápolna (Csíksomlyó v. Csík m.)

3. Kékeshalomi búcsúsok hazaindulnak Hajósról

4. Kegytemplom (Máriagyüd, Baranya m.)

5. A szentkúti búcsú (Mátraverebély, Heves m.) (1968)

6. Búcsúfiával hazatérő asszony (Szentkút)

Manga JánosPesovár Ferenc

búcsúdal: lírai műfajcsoport, amely a szeretett személytől való búcsúzást, a környezettől való elválás fájdalmát fejezi ki. A mű- és népköltészetben egyaránt gyakori, ősi téma. A szerelmi búcsúdalok külön típusa a hajnalének, amely a középkor óta minden Ny-európai népnél megtalálható. Népköltészetünk katonadalainak is egyik leggyakrabban visszatérő szüzséje a búcsú, ennek mintájára születtek meg a 20. sz. elején a summások búcsúdalai. A lírai búcsúdaloktól meg kell különböztetnünk az alkalmi költészet szertartásos búcsúztató verseit, nevezetesen a különböző menyasszony-, ill. halottbúcsúztatókat és búcsúdalokat. A szerelmi búcsúdalok kemény hangú, gyakran átkozódó típusa a szakítás, amely mindig tegező formájú.

Szerettelek, nem kellesz már. Szidott anyád, ne szidjon már! Nem fog engem meg az átka, Szálljon a maga nyakába.

Szerettelek, rózsám, nagyon, De már ennek vége vagyon: Vége vagyon szerelmemnek, Más parancsol már szívemnek.

Ezt a daltípust a 17–18. sz.-i közköltészetünkben és népköltészetünkben is megtaláljuk. A szerelmi búcsúdalok némelyike visszaemlékező formájú, eseményelbeszélése a szerelemnek, ill. a válás okainak. Ez az elbeszélő modor a narratív (líro-epikus) dalokkal (→ narratív líra) rokonítja őket.

Küllős Imola

búcsúfia: → búcsújáróhely

búcsújáróhely: leggyakrabban forrás, kút, továbbá kép, szobor, amelyhez csodás látomások, gyógyulások → legendái fűződnek. A források, kutak mellett rendesen kápolnát, templomot találunk; ugyanitt van a helye a csodatevő képnek, szobornak is. A búcsújáróhelyek két csoportja: – 1. vonzási körük nagyobb területre, gyakran egy egész országrészre terjed ki; az egyház is búcsújáróhelyként tartja nyilván, látogatói részesülnek az egyház által engedélyezett → búcsúban. – 2. kisebb jelentőségűek, csak néhány környékbeli község lakói látogatják, az egyház nem minden esetben tartja búcsújáróhelyként nyilván. A búcsújáróhelyeket a legtöbb esetben a nép hitvilága teremtette meg, valamilyen vélt látomás vagy csoda hírére. A csodákról szóló legendák továbbterjedtek, terebélyesedtek, és ösztönzői voltak a búcsújáróhely fellendülésének, egyházi elismerésének. Több hazai búcsújáróhely eredete a középkorba nyúlik vissza, jó részük azonban a 18. sz.-ban keletkezett. Az utóbbi évtizedekig távolabbi vidékekről is látogatott búcsújáróhely volt a mátraverebélyi Szentkút (Nógrád m.), Máriabesnyő, Vác (Pest m.), Máriapócs (Szabolcs-Szatmár m.), Szeged, Kalocsa, Máriakönnye (bajai járás), Andocs (Somogy m.), Máriagyüd (Baranya m.), Felsősegesd (Somogy m.), Csatka (Komárom m.), Csíksomlyó (Csík m.), Máriaradna (Arad m.) stb. A búcsújáróhely látogatásának, a búcsújárásnak kialakult rendje volt. A falvak búcsújáró csoportjai a templomban gyülekeztek, onnan indultak. Valaki a csoport élén a feszületet vitte, utána haladt a búcsúvezető, az előénekes. Gyakran a búcsúsok templomi zászlókat is vittek. Ha egy másik búcsús menettel találkoztak, a zászlókat egymás felé meghajtották. Ha Mária-szobrot vittek, azzal ugyanezt tették. A búcsúsoknak nem volt szabad visszatekinteniük. Sokfelé azt tartották, hogy aki menet közben visszanéz, nem lesz része a búcsúban. Az a fiatal, aki először volt a búcsún, búcsúkeresztanyát választott magának, akitől valamilyen emléket: imakönyvet, szentképet kapott. A búcsúsok az otthon maradt rokonoknak, szomszédoknak, elsősorban a gyerekeknek búcsúfiát vásároltak: szentképet, olvasót, mézeskalácsot, a mátraverebélyi Szentkúton verebélyi botot stb. Sokan a búcsújáróhelyen gyógyulást reméltek, vagy az ott elmondott imádság eredményeképpen terveik, vágyaik megvalósulását várták. A félegyházi tanyákon pl. azt tartották, hogy csak az a legény házasodik jól, ill. az a lány megy férjhez jól, aki kétszer elmegy az alpári búcsúra, amelyet május elsején tartottak. A betegek, mielőtt elhagyták volna a búcsújáróhelyet, ruhájuk valamely darabját, egy hajfürtjüket, a sánták botjukat hagyták ott, abban a hitben, hogy betegségüket is otthagyják. A búcsújáróhelyek → leányvásáraikról is híresek voltak. A szülők gyakran ott választottak lányuknak vőlegényt, a fiúknak menyasszonyt. A búcsúsok, mielőtt hazaindultak volna, búcsút vettek a kegyképtől, szobortól. Ha a búcsújáróhelyen forrás vagy kút is volt, annak vizéből üvegben, cserépkorsóban vittek haza. A búcsúsokat már a falu határában várták hozzátartozóik, főleg a gyerekek, gyakran a falu lelkésze is, ha nem vett részt a búcsún. A búcsúsok, akik régebben gyalog mentek a búcsújáróhelyre, kisebb-nagyobb megszakításokkal az egész úton imádkoztak, énekeltek. Különösen a búcsújáróhelyre való megérkezéskor énekelt beköszöntő és a távozáskor énekelt búcsúzó ének szövege rendesen a forrás, szent kút, kegykép csodás történetét is elmondja. A búcsúsénekeket tartalmazó nyomtatott füzeteket a búcsújáróhelyen árulták. – Irod. Jordánszky Elek: Magyarországban s az ahhoz tartozó részekben levő Bold. Sz. Mária kegyelemképeinek rövid leírása (Pest, 1863); Paulovics Sándor: Magyarország kegyhelyei és azok csodái (Bp., 1930); Vajkai Aurél: A csatkai búcsú (Adatok a népi orvosláshoz) (Ethn., 1940); Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből (Bp., 1943); Manga János: A hasznosi tömegpszichózis (A búcsújáróhelyek és a „hasznosi csoda” összefüggései) (Ethn., 1962).

Manga János

búcsúkeresztanya: → búcsújáróhely, → keresztszülő

búcsúsének, búcsújáró ének: a vallásos → népének válfaja, a búcsús zarándokok által az elindulástól a visszaérkezésig tartó időszak különféle alkalmain közösen előadott ének. A látogatottabb búcsújáróhelyek zöme már a 14. sz.-ban kialakult, majd a török után újjáéledt. A korábbi litánia típusú búcsúséneket a búcsúvezető → előénekesek adták elő, a tömeg többnyire csak a → refrént énekelte. A 18. sz. végére fokozatosan kialakult a kötött szótagszámú, izometrikus, parlando-rubato énektípus, melyet a tömeg végigénekelt, bár az előénekesek szerepe továbbra is megmaradt. A r. k. egyházi népénekek jelentős része többnyire jóvá nem hagyott, többségükben → Mária-ének. Meglevő egyházi énekek dallamaira húzták rá a különféle búcsúsénekek szövegeit, melyek → ponyván és kéziratos másolatokban terjedtek. A mo.-i gyakorlatra jellemző a fríg Rákóczi-nótának megfelelő dallam általános használata (templomban, virrasztóban, processziókor is gyakran szerepel): Szentséges szűz Mária, szép liliomszál (Erdély), Előttünk tündöklik Krisztus keresztje (országos), Üdvözlégy, Mária, fájdalmas szent szűz (Bács-Bodrog) stb. szövegekkel. Elterjedtek a nemzetközileg ismert dúr típusok is (pl. Lourdes-i ének), sokszor erősen magyarosított változatban. A szerzők és részben a terjesztők is az alsópapság, a kántorok, a búcsúvezető előénekesek, az → énekes koldusok s főként a históriások soraiból kerültek ki; mindezek előéneklésre, betanításra is szívesen vállalkoztak. Kiemelkedő szerepet töltött be a jászladányi Orosz István. A búcsúsénekek változékonyabbak más egyházi népénekeknél; természeti csapás, járvány, háború és egyéb megpróbáltatások idején időszerű szövegek keletkeztek (pl. 1947-ben: Segítsd haza foglyainkat!…). A rendszerint napokig tartó búcsú szervezett rendben zajlik le, minden mozzanatának külön búcsúséneke van. Az éneklés főbb alkalmai a következők: elindulás (Mária, Szűz Anyánk, tekints népedre, Kik most elindullunk tiszteletedre!…), ájtatosság menet közben (Könyörülj, Istenem, én bűnös lelkemen!…), útmenti keresztnél (Előttünk tündöklik Jézus keresztje…), a kegyhely megpillantásakor (Látjuk, Anyánk, hajlékodat…), megérkezéskor (Itt van már a kegyhely…) és az ún. beköszöntéskor (Tehozzád siettünk…). A kegyhelyen rendszerint a hely nevéhez és legendaköréhez alkalmazkodó köszöntőket (Édes volt minékünk ide fáradoznunk; Kössünk szép koszorút szép Szűz Máriának!…) énekeltek. Minden nagyobb búcsújáróhelynek megvolt a maga énekköre, a szegediek pl. ún. havi (alsóvárosi búcsúra való), radnai (Máriaradna) és szentkúti (Pálosszentkút) búcsúsénekeket ismertek. Az ún. elköszönéskor külön alkalmi éneket (Eljött már az idő, ütött már az óra; Messze földről jöttünk hozzád…) mondtak, de a hazatérés énekei általában megegyeznek a búcsúra való menetel darabjaival. A búcsúsénekek otthoni, házi ájtatosságokon, templomi szertartások után is felhangozhattak; matyó földön hatottak a lakodalmi énekekre is. A búcsúsének a néphumor egyik céltáblája: tréfálkoznak pl. az andocsi búcsúsok hatkilométeres énekeivel, és a → mulatónóták között búcsúsének-paródiákat is találunk. A búcsú, a summázáshoz hasonlóan, az énekeknek országos, sőt nemzetközi szinten történő kicserélődésére ad alkalmat, stílusegységesítő és stílusképző hatása van. A búcsúsénekek váltakozó előadásmódja (előéneke, a diktáló minden sort előre énekel vagy kiált, s azt a nép megismétli) a zárt strófa föllazulását s a variálási lehetőségek megnövekedését segíti elő. Az anyagot zenei szempontból tudományosan még nem vizsgálták meg. – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Egy magyar szentember. Orosz István önéletrajza (kiadta Bálint Sándor, Bp., 1942); Schram Ferenc: Bevezető népénekeinkhez (Bp., 1958).

Katona ImreSzendrei Janka

búcsútarisznya: az északi magyar vidékeken a kegyhelyek (pl. Mátraverebély) búcsújára menve a nők hátukra kötötték, s ebben vitték szükséges holmijukat. Erre a célra szőtték – leggyakrabban fehér alapon piros mintával – a „felszedett búcsútarisznyá”-t. Másfél-két méter hosszú madzaggal erősítették a hátukra hátizsák gyanánt, ruhaneműt, élelmet raktak bele. A búcsútarisznyát alkalmasabbnak tartották a hátikosárnál, mert jobban fekszik a háton. Adataink vannak arra is, hogy hosszabb útra, pl. vásárra is búcsútarisznyával mentek a nők. Csak nők vették a hátukra, az 1940-es évek mátraverebélyi búcsúin még igen sok asszony, lány jelent meg vele.

Búcsútarisznya pamutvászon, piros-kék szőttes díszítéssel (Őrhalom, Nógrád m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Vajkai Aurél

búcsúztató: → halott búcsúztatása

búcsúztató ballada: → siratóballada

Budapest környéki viselet: számos típusát, amelyek a század első felében még megkülönböztethetőek voltak, a magyar mellett a nemzetiségi (szlovák, német és szerb) falvak ruházkodása alakította. A főváros hatására ezek öltözete már hasonult az általános divathoz, azok a községek azonban, amelyek zöldségtermesztéssel, tej és tejtermékek árusításával, piacozással keresték kenyerüket, szinte cégérként viselik napjainkig paraszti fokon megtartott ruházatukat. – Irod. Gabnay Ferenc: Budapest vidéki haj- és kendőviselet (Népr. Ért., 1906); Gönyey Sándor: Budapest környékének községei (Népr. Ért., 1942); Boross Marietta: Női népviseletek Rákospalotán (Bp., 1964).

Flórián Mária

budártűz: → őrtűz

buffogató: → jég alatti halászat, → kuttyogató

buga: → ködmön

búgattyú, zúgattyú: magyar népi (aerofon) hangszer. Vonalzószerű falemez (zsindely stb.), melyet lyukasztott végével méternyi hosszú vékony spárgára kötnek. A spárga szabad végénél fogva erőteljesen megforgatott falemez – miközben saját hosszanti tengelye körül is pörög – madárröpülés zajához hasonló surrogó hangot ad. Nálunk → hangadó játékszerként ismeretes, számos népnél rituális célra használják. – Irod. H. Fekete Péter: Zúgattyú–búgattyú (Ethn., 1922).

Sárosi Bálint

bugylibicska, bugyli: olcsó, fanyelű zsebkés. Rendszerint csak egy, gyenge minőségű fémből készült, hosszúkás háromszög alakú pengéje van, amely nem rugóval csukódik az esztergált, festett fanyélbe. Falatozásra, faragcsálásra használták. Nem csizmaszárban hordták, mint általában a késeket, hanem összecsukva zsebben. Általában vásárkor, búcsúkor árulták pár fillérért. Gyermekeknek kedvelt vásárfia volt. Eredete ismeretlen, mindössze a múlt század első feléből említik írásos források. – Irod. Bátky Zsigmond: Három tárgynévmagyarázat (Népr. Ért., 1934).

Bugylibicska (Átány, Heves m.)

Kósa László

bujáki viselet: Nógrád m.-i summásfalu szertelenül díszített öltözete. A 20. sz. elején vált ki a környező községek viselete közül. – A leányok hátrafésült előhajukat a fejtetőn körfésűvel tűzték meg. – Az asszonyok hajának → kontyát kéregpapír karika, a konty formázta a puha felső főkötő alatt. Az új asszonyok lakodalomban, mulatságra → főkötőjüket fodrosra húzott fekete vagy kék selyempánttal, a kakatúrral és csésze formájúra alakított, gyöngyökkel bélelt piros selyemszalaggal, a bukorral díszítették. A nők a rövid 15–20 alsószoknyát is takaró kasmír → szoknyák elé széles fekete selyem kecelét kötöttek, amelyet a szoknyákhoz hasonlóan apróra beraktak. Ingükre fehér, lyukas hímzéses, erősen keményített → vállkendőt borítottak, nyakukat több soros fehér gyöngyfüzér fedte. A csizmát korán elhagyták, félcipőbe bújtatott lábukat viszont több egymásra húzott fejetlen harisnyaszárral csizmaformájúra vastagították. – A → posztóruhát viselő férfiak már a két világháború között, a nők csak másfél évtizede vetették le a bujáki viseletet. – Irod. Fél Edit: Népviselet (Bp., 1962).

1. Menyasszony tükrös művirágkoszorúban, fehér ingvállban, vállkendőben (20. sz. első fele)

2. Dudáló pásztor fémpitykés mellényben, ráncos gatyában (20. sz. első fele)

3. Leányok ünneplőben. Az előtérben álló ujjasán fehér, fodros szélű vállkendő, előtte fehér hímzéses kötény (20. sz. első fele)

Bujáki viselet Tánchoz beöltözött leány csoport

Flórián Mária

bujdosóének: régibb rétege a kurucdal, az újabb a népi líra műfaja, a bujdosásra kényszerült legények életéről, érzelmeiről szóló bánatos hangú panaszdal. A régi bujdosóénekek a Thököly és Rákoczi közötti, ill. a bukás (1711) utáni időszak félnépi termékei. Szerzőik személye többnyire vitatott vagy ismeretlen, lehet végári vitéz (Buga Jakab éneke), kuruc katona (Egy bujdosó szegénylegény), kóbor diák (Szegénylegény dolga) stb. A szövegeket 17–18. sz.-i kéziratos énekeskönyvek, kései maradványaikat pedig a szájhagyomány tartotta fenn. Legnépibbek az elbocsátott végvári vitézek bujdosóénekei (Mit búsulsz, kenyeres; Egy bujdosó szegénylegény); változataikat még a 19. sz.-ban is gyűjtötték (Ó, szegény bujdosó legény!…). A Geszti Istvánnak tulajdonított elégikus, vallásos „Igen szép, bujdosó legények éneke” ... is csaknem két évszázadon át hatott (Elindultam szép hazámbul; Én Istenem, rendelj szállást!…). Talán még fokozottabb a hatása a kései, 18. sz.-i bujdosóénekeknek (az egyik legnépibb, ismeretlen szerzőtől való: Elbúcsúzom országomtól; Bujdosik, bujdosik szegény árva legény ... és az ezzel rokon Bezerédi Imre búcsúzó éneke), a népköltészetben nemcsak soraikat (Sirass, éldesanyám, míg előtted járok!…), hanem olykor egész szakaszaikat (Szerencsétlen fejem, mire jutott ügyem?…) is megtalálhatjuk. A népköltészeti bujdosóénekek kis része kuruc (Egy berek alatt; Fordulj, kedves lovam; Lengyelország szélén…), többségük az újkori bujdosók (betyár, idegenbe vitt vagy szökött katona, távozásra kényszerült nincstelen, árva, csalódott szerelmes stb.) szájába adott ének, mely már magánéleti jellegű. E bővült, tematikájú népi bujdosóének erősen áthatotta a rokon műfajokat, mint amilyen a → vándorének (Be van a város kerítve; Isten választ mindeneket…), a → keserves (Istenem, Istenem, hol lészen halálom?; Úgy elmegyek, meglássátok!…), a → rabének (Ímhol kerekedik egy fekete felhő…), sőt a → betyárdalon és → panaszdalon kívül a → katonadalt (Sirat engem a madár is…) és → szerelmi dalt (Elment a madárka…) is. A népi bujdosóénekek lírai hőseiről még kevesebbet tudunk meg, mint a kurucokról (Szegénylegény vagyok én…), a bujdosás oka is homályban marad (Sok okai vannak annak…), kivételesen tudunk csak meg valami általánosat (Bujdosóvá tett már a szerelem…). A bujdosóének rendszerint bejelentéssel (Már elmegyek valamerre…), esetleg búcsúval (Isten hozzátok, bajtársim!…) indul. Úticél általában nincs (Elbujdosom a világ szélére…), a természet részben csak keret (Erdőn, mezőn járok én; Hegyek völgyek között állok…), részben a bánat ábrázolásának kifogyhatatlan kelléktára (A nagy útnak mennyi köve, Szemeimnek annyi könnye; Fészket rakok száraz ágra, Árva gerlice módjára; Hosszú út porából köpönyeget veszek…), részben pedig a bujdosóval együttérző, emberies jelenség (El is eltemetnek az erdei vadak, Meg is megsiratnak az égi madarak; Sír az út előttem, Bánkódik az ösven…). Gyakran találkozunk → túlzással (A két szemem sűrű felhő, Mind onnét csurog az eső…). A bánat és a halálvágy költői ábrázolása egyező a keservesekével, új vonás viszont a honvágy, még ha a szülőföldre korlátozódik is (Ha ez erdőt levághatnám, Szép hazámat megláthatnám; Hazám, hazám, édös hazám, Bárcsak határod láthatnám!…). A bujdosóénekek szívesen alkalmazzák a kérdést, felszólítást és felkiáltást. Az epikum jelenlétére vall, hogy a többség 2–3, sőt még ennél is több versszakból áll, a sorok szótagszáma pedig 8, ritkábban 10, 11, 12. – Irod. Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952); Esze Tamás: Magyar költészet Bocskaytól Rákócziig (Bp., 1953); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (II., Bp., 1970).

Katona Imre

bújjbeleködmön: → bőrmellény

Bújj, bújj zöld ág: → énekes gyermekjáték, tkp. a hidasjáték része; a tavaszi „zöldág-járáshoz” is kapcsolódik. Újabban önállóan is játsszák, → bújós játékként vagy → kapus játékként. Szövege: „Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta. Nyisd ki rózsám kapudat, hagy kerüljem váradat. Szita, szita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda”. Általában → játékvégzővel fejezik be. Helye a játék menetében változó, attól függően, hogy melyik játékhoz kapcsolódik. Szövege kevéssé variálódó. Utolsó három sora („Szita, szita péntek”) samanisztikus emlékeket őriz (→ varázsdob); e sorok egyébként más játékszövegek befejező részét is képezhetik (pl. „Cickom, cickom ...”). – Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I. Bp., 1951).

Bújj bújj zöld ág játék (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

Igaz Mária

bújka: rövid derekú, hosszú ujjú, nyakig gombolt, laza, béleletlen vagy béléses posztó férfikabát neve Erdélyben. Turán haluskás bújkának, a Felvidéken réklinek, blúznak mondják. A 20. sz. elején, talán a női ujjasok mintájára készült.

Flórián Mária

bújócska, bújosdi, hunyócska: az elbújó játékok (→ gyermekjáték) legegyszerűbb formája, fiúk, lányok együtt játsszák egészen kis kortól. → Kiolvasóval döntik el, ki lesz a hunyó. A hunyó a fal felé fordulva megegyezés szerint számol. Pl. tízesével ötszázig, s ez alatt az idő alatt a többiek elbújnak. Ezután társai keresésére indul. Akit leghamarabb megtalál, a következő fordulóban az lesz a hunyó. Kisebb eltérésekkel minden földrészen régóta elterjedt (→ még: kikopogó)

Haider Edit

bújós játék: az → énekes gyermekjáték, → sorjáték típusába tartozó csoport. Leggyakoribb formák: két arcsor egymással szemben áll, az egyik sor minden tagja „kaput” tart. A másik sor: 1.) kézfogás nélkül átbújik szemben és megfordulva helyet cserélnek, 2.) oldalra fordulva és bekanyarodva, fonásszerűen bújik végig. A kapuk lezárásával cserélődnek a szereplők. Leggyakrabban → hidas játékot játszanak ilyen formában: a sorok között párbeszéd folyik, többnyire énekelve. → Mért küldött az úrasszony?; „Kié ez a híd”, „Tivi tovi tács”, → Itthon vagy-e hidasmester? vagy csak → Bújj, bújj zöld ág. Leginkább a palóc vidéken terjedt el ez a forma. – Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I. Bp., 1951); Komlósi Sándorné: Magyar–délszláv–német népi gyermekjátékok Baranyában (Pécs, 1958).

Bújós játék

Bújós játék (1967, Galgamácsa, Pest m.)

Igaz Mária

bujtás, bojtás, bújtatás: a 16. sz. elejétől adatolható, de már valószínű a 14. sz.-ban is gyakorolt szőlőtőkepótló és -szaporító eljárás. Az idősebb, erős tőkétől kétéves cservesszőt a föld alá mélyítve vezetnek el új, állandó helyére. Ez a bujtás már az első évben termést hoz, s a második évben vágják le az anyatőkéről. Attól függően, hogy hány tőkekezdeményt alakítanak ki, lehet: egyes, ill. körbebujtás. A kosaras bujtás Tokaj-Hegyalján volt ismert: átlyukasztott, tőke mellé rakott fűzfakosárban húzták a bujtást, s tetszés szerinti helyre ültették a következő évben. A bujtás munkájához néhány szőlővidéken bujtókapát használtak, amely az irtókapák egy kisebb nyelű változata (Balaton-mellék, Erdély). A múlt század végéig az évi rendszeres szőlőmunkák közé tartozott a bujtásolás, a filoxéravész óta csak immunis homoki szőlőkben alkalmazható. (→ még: homlítás, → szőlőszaporítás) – Irod. Kecskés Péter: A szőlő telepítésének hagyományos és újabb eljárásai a Mátraalján (Egri Múz. Évkve, 1968).

Bujtás: 1. Egyes szőlőbujtás 2. Körbe bujtás

Kecskés Péter

buklórúd: → hajtóhalászat

bukó: közepes méretű, boglya alakú szénacsomó a mezőn, amelyet két rúdon két ember elbír. A bukó a történeti Bereg, Ugocsa, Máramaros, Szatmár m.-ben élő magyarság körében ismeretes. Szállítására → bukóvillát, ill. bukóhordó rudat használnak. A rúddal szállított bukó mérete bizonyára nagyobb a villával szállítotténál. A bukó szó eredetét nem ismerjük. Származtatták a „bukik” igéből ill. a „boglya” jelentésű török bogul szóból. (→ még: fiók, → petrence, → rudas, → villahegy) – Irod. Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Paládi-Kovács Attila

bukós: → lippentős

bukóvilla: széna, szalma hordására használt kétágú nyársvilla, amelynek egyik ága hosszabb, hegyesebb, nyársszerű. A bukóvillát természetes kétágú fából, házilag készítik. A bukóvillára felszúrt széna-, szalmacsomót, a → bukót a fejük fölé emelve szállítják. A bukóvillát főként a házak szalmafedelének készítése ill. a kazlak, boglyák tetőzése során alkalmazzák. Elterjedtsége megegyezik a bukóéval, bár szórványosan – más néven – Zalában is előfordul. Történetének alakulását adatolni nem tudjuk, de az eszköz európai párhuzamaiból levont következtetés alapján bizonyosra vehető évezredes múltja. – Irod. Balassa Iván: A Néprajzi Múzeum favillagyűjteménye (Ethn., 1949).

Paládi-Kovács Attila

bukovinai székelyek: Bukovinában, az egykori osztrák koronatartományban lakott magyarok. Bukovina Lengyelo. első felosztása után (1775) került Ausztriához. Viszonylag gyéren lakott terület volt. Benépesítésében 1777–86 között részt vett az a néhány ezer székely, aki a határőrség erőszakos szervezése elől 1763–65-ben Moldvába bujdosott. A kis határú székely községek – Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva – hamarosan túlnépesedtek és proletarizálódtak. A múlt század második felében többször fölmerült Mo.-on a bukovinai székelyek hazatelepítésének terve. Először 1883-ban az Al-Duna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe telepítettek mintegy 4000 embert (→ al-dunai székelyek). 1883-ban az Arad megyei Gyorokra, 1888–92-ben és 1910-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára (Temes megye), Vicére (Kolozs megye), Magyarnemegyére (Beszterce-Naszód megye), 1905-ben Marosludasra, 1910-ben a Hunyad megyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2500–3000 telepes költözött. A bukovinai székelyek nagy számban vándoroltak ki É-Amerikába is. Kanadában 1905–1914 között több farmertelepet hoztak létre, pl. a Hapkins, Székelyföld, Máriavölgy, Hamilton, Regina, Punnichy, Eszterháza nevűeket. Az I. világháború utáni kivándorlás folytán jött létre Brazíliában Boldogasszonyfalva bukovinai székely telep (1924). 1941-ben néhány család kivételével az egész Bukovinában maradt székelységet a magyar állam a Jugoszláviától akkoriban visszacsatolt → Bácskába költöztette. Nagy részüket az 1920 után létesített, de a magyar bevonulás miatt elhagyott szerb telepesfalvakban helyezték el. A bukovinai székelyeknek 1944 őszén a hadi események miatt ismét menekülniük kellett. 1944–45-ben Vas, Veszprém, Zala és Fejér megyék falvaiban húzódtak meg. Végül 1946–47-ben Tolna, Baranya és Bács megye kiürített német falvaiban mintegy tizenháromezren kaptak házat és földet. A bukovinai székelyek népi kultúrája hosszú ideig tartó nyelvi elszigeteltségük miatt igen sok archaikus vonást őrzött meg. – Irod. Oberding József György: A bukovinai magyarság településtörténeti és társadalomrajzi vázlata (Kolozsvár, 1939); Mikecs László: Csángók (Bp., 1941); Sántha Alajos: A bukovinai magyarok története (Kolozsvár; 1942); Belényessy Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél (Bp., 1958); Ősy-Oberding József: A bukovinai székelyek letelepítése a Dunántúlon (Agrártört. Szle, 1967).

Kósa László

bukovinai székely szőttesek: többségükben bordó színű, mértanias mintázatú párna- és kendővégek, melyeket pamut-, ritkábban kendervászon alapon szőttek. A bordó mintázat közé előszeretettel kevertek – feltehetően a kiemelendő mintasorokban – kevés feketét is. Általában ugyanis széles, egyben komponált, csaknem összezáródó mértani motívumokat alkalmaztak, melyek más néprajzi csoportok szőtteseivel nem téveszthetők össze. – Irod. Sebestyén Ádám: A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Madéfalvától napjainkig (Szekszárd, 1972).

Párnavég részlete, vörös-fekete mintázással (20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Párnavég részlete, vörös-fekete, sűrű szőttes díszítéssel (20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Gyapjúszőnyeg mértani mintázással. Múzeumi megrendelésre készült az 1960-as években. Bp. Néprajzi Múzeum

Bukovinai székely hímzés Józseffalváról, Bukovinából hozták Bátaszékre (Tolna m.) Néprajzi Múzeum, Budapest

Fél EditHofer Tamás

bukovinai székely viselet: a → székelyföldi viseletek korai jellegzetes öltözetdarabjai szinte mind jellemzik: a férfiaknál a hosszú, álló gallérú ing a tüszővel, szűk szárú vászongatyával vagy fehér posztó → harisnyával. Hűvös időben házi szőttes posztóból készült, deréktól lefelé bővülő → szokmányt vagy egyenes szabású, hosszú, galléros, fekete vagy barna kabátfélét, mentávát viseltek, többnyire csak vállra vetve. Mindkettőn szőrzsinór díszítés van. Háromféle, juhbőrből készült felsőruhát ismertek: az ujjatlan, téli-nyári viselésre való, oldalt csukódó mejjesbundát, valamint az egész és a fél, térdig vagy derékig érő, elöl csukódó hímzett bundát, mintyán vagy muntyán bunda néven. Mindháromnak magas álló gallérja van rókaprémmel szegve. Általános volt a csizmaviselet, a munkában pedig a bocskor. – A női viselet kevesebb régies darabot őriz. Az ing már rövid, nyakkivágása szegletes, ujja bevarrott. Pendelyt öltöttek föl hozzá. A szoknyák gyári kelméből készültek, rokolya a nevük. Egyes vidékeken az egyszínű zöld szövetet kedvelték, ugyanilyen színű s anyagú volt a kötény is. A dévaiaknál a fiatalok mintás kelméből készített rokolyát viseltek, s csak az öregek hordták az egyszínűt. Ugyanitt a kötényt katrincának nevezik. A szokmányt fekete színben az asszonyok is hordták, jellemzőbb azonban ennél a magas álló gallérú, derékban szabott hímzett hosszú bunda. – Irod. Szabó Imre: Dévai csángó székely népviselet és táplálkozás (Népr. Ért., 1904); Sebestyén Ádám: A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Madéfalvától napjainkig (Szekszárd, 1972).

Fél EditHofer Tamás

buksza: → persely, erszény (→ bőrmunka)

bukta: → burgonyapép, → eresztett pép, → öntött tészta

Buli Jankó, Bulyi Jankó: mitikus, tréfás → mesehős, ill. a tetteiről szóló tréfás → hősmese, mely mai formájában antifeudális parasztmesévé vált. Cselekménye: szegény asszony egyetlen nagy étvágyú, nagy erejű fia egész nap hammat őröl a suton. Anyja végül megsokallja fia lustaságát és dolgozni küldi. Buli Jankó egy kovácsnál hatalmas szerszámokat, sarlót, csépet csináltat magának, s elvállalja egymaga a földesúr búzavetésének learatását és kicséplését, annyi gabonáért, amennyit a hátán elbír. Buli Jankó egy nap alatt végez az aratással és a csépléssel, s egy hatalmas zsákban az egész szemtermést hazaviszi. A földesúr utána guríttatja a legnagyobb hordóját és utána ereszti (két) legvadabb bikáját. Buli Jankó mindet feldobja a zsák tetejére és hazaviszi, mondván, hogy anyjának lesz legalább a kenyér mellé pecsenyéje és bora is (MNK 650D*). A mese itt ritkán ér véget, legtöbbször folytatódik → Fehérlófia vagy a → sárkányölő vitéz meséjével vagy „A szegény ember furulyázni tanítja az ördögöt”, ill. „Az Úrjézus keresztfia” típusoknak a helyzethez illő redakciójával. a) Buli Jankó elvállalja, hogy megtisztítja az ördögtől az uraság elátkozott várát. Furulyájával (dudájával) és csépjével ott tölt egy éjszakát. Az ördög is meg akar tanulni furulyázni, akinek ujjait Buli Jankó ajtóhasítékba csípteti és a cséppel alaposan elveri, mire az ördög megígéri, hogy többé nem keresi fel a kastélyt (AaTh 1159). b) Buli Jankó a két bikával saját földjüket szántja. A földesúr látja, hogy milyen szaporán megy a munka s megparancsolja, hogy az ő földjeit is szántsa fel egyetlen nap alatt. A két bika (ökör) estére csak a munka felével készül el; erre az egyik szarvával a Nap korongját visszahajlítja keletre. Az újabb nap már elegendő arra, hogy a vállalt munkát befejezzék (AaTh 532*, H 535*, BN 469*). A mesének különböző összetételekben 8 magyar változatát tartjuk számon. MNK 650*D – AaTh 1159 összetételben a századfordulón ponyván is megjelent, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az → Erős János típusból kivált motívumsor a 20. sz.-ban az egész magyar nyelvterületen elterjedt, különösen a Palócföldön népszerű. Párhuzamos redakciója ugyanennek a motívumsornak elsősorban a magyar nyelvterület nyugati felében A szegény ember szolgája az ördög (AaTh 810A; BN 819*) típus: a szegény ember utolsó darab kenyerét, utolsó fej káposztáját megeszi az ördög. Büntetésül szolgálnia kell, és gazdaggá kell tennie a szegény embert. A földesúr parancsára aratnak és csépelnek. Az öreg, törődött szegény ember az árnyékban pihen, az ördög egyetlen nap alatt learatja és kicsépeli az egész búzát, s egy nagy zsákban a teljes szemtermést hazaviszi. A gabona mellé még húst és bort is szerez a szegény embernek. Ezalatt letelik a büntetése, egy év (három nap), s mivel gazdaggá tette a szegény embert, visszamehet a pokolba (AaTh 651*; 9. vált.). Valószínűnek látszik, hogy a két jellegzetes redakció nem csupán a magyar és az amerikai spanyol nyelvterületen ismert. Az AaTh 810 típusnál felsorolt litván, ír, dán, szlovén, szerb-horvát és lengyel változatokon kívül az AaTh 820A típusnál felsorolt német, finn, észt, svéd és orosz változatok egy része is feltehetően típusunkhoz kapcsolódik, a készülő Román Népmesekatalógus is 16 változatát tartja nyilván. A nemzeti katalógusok egy részének szűkszavú típusleírásai és az eltérő típusszámozás megnehezítik, hogy a kevéssé ismert típusok esetében a cselekmény pontos menetét és egy-egy szüzsének a katalógusban elfoglalt helyét teljes bizonyossággal megállapíthassuk. (→ még: hálás halott, a) – Irod. Balys, J.: Motif-Index of Lithuanian Narrativ Folk-Lore (Kaunas, 1936); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyomány (II., Pécs, 1940); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: Új népmesetípusok a magyar népmesekatalógusban (Népr. Közl., 1957. 3–4. sz.); Nagy Olga: A szegény embert szolgáló ördög a magyar népmesékben (Nyelv- és Irod. tud. Közl., 1964); Suilleabhain, S. O.–Christiansen, R. Th.: The Types of the Irish Folktale (Helsinki, 1967; FFC 188); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968; MNKF 4.); Nagy, O.–Markel, H.: Variantele Româneºti ºi maghiare ale basmului „Dracul Ispâºeºte” (AaTh 810A) (Revista de Etnografie ºi Folclor, 1968).

Kovács Ágnes

bunda: → suba

bundamelles: → elejbőr

bundára való szűr: → szűr

bunkósbot: → pásztorbot

bunyevácok: horvát etnikai csoport. Valószínűleg a 17. sz. második felében menekültek az oszmán-törökök elől Dalmáciából és Hercegovinából mai lakóhelyükre Bácskába, Baja, Zombor, Szabadka városokba, ill. azok környékére, ahol magyarokkal vegyesen élnek.

Kósa László

Burány Béla (Zenta, 1931–): orvos, epidemiológus. Oklevelét a zágrábi egy. orvosi karán szerezte (1956). Tanársegéd az újvidéki egy. orvosi karán (1967–). Szakmai munkája mellett Zentának és környékének népzenegyűjtésével foglalkozik. Gyűjtései a Zentai füzetekben jelentek meg: Zentavidéki népballadák (Zenta, 1964); Száraz kútgém üres válú (Juhásznóták, betyárdalok, balladák Zentán és vidékén, Fábri Jenővel és Tripolszki Gézával, Zenta, 1966); Két szivárvány koszorúzza az eget (142 népdal Zentán és vidékén, Fábri Jenővel, Zenta, 1969); Rukkolnak a szép zentai legények (Katonanóták Zentán és vidékén, Zenta 1971); Hej, széna, széna. 120 vajdasági gyermekjátékdal (Zenta, 1973).

burcsuja, luntra: a kisebb → tetejes vagy → tetejetlen hajók neve. Néhol kecsegeorrú hajónak is nevezték, minthogy ezeknek a kis hajóknak nem volt a → bálványán vagy orrtőkéjén bőgő, hanem az orrtőkét ferdén lefűrészelték, minek következtében a hajó némiképpen hasonlított a kecsegére: torpedószerűen hegyesedett az orra. Ezeket a kicsi, általában 20–30 m-nél rövidebb hajókat a kisebb vizekre, valamint a Tisza felső szakaszára építették. – Irod. Kovács János: Szeged és népe (Szeged, 1901); Csermák Géza: A magyar hajózás múltjából (Bp., 1956); Kovács Sándor: A drávai hajósok és talpasok élete (Népünk hagyományaiból, Bp., 1956).

K. Kovács László

Burgenland: a történeti Mo.-nak a trianoni békeszerződés alapján Ausztriához csatolt területe (Moson, Sopron, Vas m.-k túlnyomóan német lakosságú része), s mint ilyen, Ausztria önálló tartománya. 1920-ban alkotott hivatalos osztrák közigazgatási elnevezés. Lakossága többségében a középkor óta folyamatosan betelepülő németekből, valamint a török hódoltság elől menekülő, telepített horvátokból (ún. gradistyei horvátok) áll. Egykor népesebb kora középkori magyarságát a késő középkor óta gyorsuló ütemben fogyó szórványok képviselik, mint a → Felsőőrség falvai, valamint Felső- és Közép-Pulya. A kései feudalizmus időszakában is a nagyobb uradalmi központok, mezővárosok keretei között is éltek kisebb-nagyobb létszámú magyar csoportok, jelentős hányadukban jobbágyparaszt elemek is. A Burgenland megnevezés a hazai köznyelvben és irodalomban az osztrák szóhasználatból terjedt el 1930 tájától. Burgenland szinonimájaként használták a Nyugat-Magyarország megjelölést, ebbe azonban sok esetben Pozsony környékét, a történeti Pozsony m.-t is és a magyar nyelvterület jelentékeny nyugati sávját is beleértették. – Irod. Haberlandt, Artur: Volkskunde des Burgenlandes. Hauskultur und Volkskultur (Baden bei Wien, 1935); Zimányi Vera: Der Bauerstand der Herrschaft Güssing im 16. und 17. Jahrhundert (Eisenstadt, 1962); Zimányi Vera: A Rohonc-szalonaki uradalom és jobbágysága a XVI–XVII: században (Bp., 1968).

Filep Antal

burgonya (lat. Solanum tuberosum), kolompér, krumpli, pityóka: a gabonafélék mellett a legfontosabb tápláléknövényünk. Hazánk az európai burgonyatermő zóna déli peremén fekszik. Táplálkozási és ipari jelentősége mellett nagyon fontos szerepet játszik nálunk a burgonya mint takarmány. Főve sertéseknek, nyersen szarvasmarhának adják. Egyes vidékeken sülve abraknak is használják. Ahol sok terem, baromfitáplálék is. Háború idején keményítőt főznek belőle házilag, levele pedig szárítva dohánypótló (→ még: újburgonya). D-amerikai eredetű (Chile, Peru), a 16. sz. második felében került Európába. Hazánkban a 17. sz. közepén bukkant föl, de csak egy évszázad múlva kezdték felhasználásra termeszteni. Terjedését mind Európában, mind nálunk gátolta az addig ismert növényektől eltérő művelési mód és a hozzá fűződő balhiedelmek (mérges, betegséget terjesztő növény). A 17–19. sz.-ban Európában fokozatosan növekedett a városi és a nem mezőgazdaságból élő lakosság, és egymást követték az éhínségek. Ezért fordultak az elaprózódott paraszti birtokon is az intenzíven művelhető, nagy hozamú néptáplálékhoz. A burgonya közvetlenül Ny-Európából került hozzánk. Meghonosodását egyrészt központi rendeletekkel szorgalmazták, másrészt külföldet járt diákok, papok, katonák és földesurak hoztak haza gumókat. Mo.-i elterjedésében döntő fordulatot jelentett az 1815–17. évi nagy ínség, melynek során az ország minden részén megismerték és termeszteni kezdték. Kezdetben csak kertekben vetették, majd némely vidéken előbb a jobbágybirtok telken kívüli állományába, később az ugarba és a nyomásos gazdálkodás tavaszi fordulójába is bekerült, de a nagy gabona- és kukoricatermő vidékeken máig a veteményes kertek jellegzetes terménye maradt. A múlt század második felében a burgonyatermesztés a modern ipari központok kialakulásával, a szeszgyártás megnövekedésével és az exportlehetőségek jelentkezésével párhuzamosan rohamosan megnőtt. 1920 előtt Mo. nagybani burgonyatermő területei a felföldi szlováklakta megyék voltak (Árva, Liptó, Turóc, Trencsén, Zólyom, Szepes, Sáros m.). A kedvező természeti adottságok folytán a múlt század végén kezdett jelentős mértékben burgonyát termelni a Nyírség, majd 1920 után az elcsatolt felföldi területek (Szlovákia) pótlására D-Somogy is. A főváros közelében, D–DK-i irányban a Duna bal partján húzódó községek, gyakran nem különösen jó természeti adottságok mellett, a múlt század közepétől a közeli nagy piaci lehetőségek vonzásában szintén jelentős burgonyatermő helyekké fejlődtek. A burgonya az erősen kötött talajok kivételével csaknem minden talajban termeszthető, azonban legjobban kedveli a levegős, a tápanyagot jól föltáró talajokat. Ennek megfelelően általában laza-homokos földbe, leginkább gabonafélék után következően vetik. Már ősszel, a burgonya ásásakor kiválogatják és külön kezelik a vetnivaló közepes nagyságú, egészséges gumókat. A legegyszerűbb és legrégibb vetési módja a burgonyának a kapa után fészekbe rakása. Meghonosodása óta sorosan művelik, de csak a századforduló óta jelölik ki → sorhúzóval a sorokat, addig a vetés szemmérték szerint a burgonyaföldön keresztben történt. A soros művelésnek több vetési módja terjedt el, pl. az ültetőfával való vagy a barázda oldalába sarok segítségével való vetés. Országosan azonban az eke után minden harmadik barázdába vetés terjedt el legjobban. A burgonya növényápolása legalább egyszeri kapálásból és töltögetésből áll. A szabályos soros művelés lehetővé tette, hogy a múlt század végétől a kézi kapálást fokozatosan fölváltsa az ekekapa használata. A burgonya ekekapázása az 1940-es évekre az egész magyar nyelvterületen ismertté vált, azonban csak a Dunántúlon és a Nyírségben dolgoztak vele általánosan. Az önellátó és helyi piacra termelő gazdaságokban a burgonya művelése megmaradt az egyszerű, kézi művelés szintjén. A burgonya ásását elsősorban kézi kapával, Ny-Mo. egyes vidékein vasvillával, a nagyobb, termő vidékeken kiszántással végzik. A századfordulótól nagyban termő területeken a jellegzetesen árutermelő parasztgazdaságok foglalkoztak burgonyatermesztéssel. A burgonyatermesztés munkaerejét 1945-ig elsősorban a szegényparasztság és az agrárproletariátus jelentette, akik részes műveléssel (feles, harmados) dolgoztak a vetésterület számottevő részén. Részesmunka-vállalásukhoz a ledolgozásnak sok formája kapcsolódott. A termelő körzetek burgonyával foglalkozó parasztjainak termelési tapasztalatai jóval bővebbek voltak, mint más vidékeken. A több és jobb termés érdekében állandóan igyekeztek új fajtákat keresni, új termesztési eljárásokat elsajátítani (pl. tőkekiválasztásos szelekció), egyszerűbb mezőgazdasági gépeket alkalmazni. A burgonyával való kereskedést – némi helyi piacozást és rövidebb távú szekerezést nem számítva – kezdetektől a hivatásos kereskedelem űzte. Csupán a vetőmagszerzés és -csere fejlesztett ki bizonyos paraszti kereskedelmet. A Bp. környéki termelők, nem tudván jó minőségű vetőgumót termelni, évtizedekig (kb. 1910–1950 között) rendszeresen jártak a Nyíségbe vetőburgonyát vásárolni. – Irod. K. Karlovszky Endre: A burgonya meghonosítása Erdélyben (Magy. Gazdaságtörténeti Szle, 1896); Nyárády Mihály: A burgonya szerepe egy Szabolcs-Szatmár megyei község (Rakamaz) életében (Szabolcs-Szatmári Szle, 1956); Kósa László: A magyar burgonyakultúra történetének és néprajzának kutatása (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1967); Kósa László: A dél-somogyi burgonyatermelés (Ethn., 1968).

A burgonya hajtásgumója

1. Burgonyavetés (Döge, Szabolcs-Szatmár m.)

2. Burgonyavetés ekenyomba (Átány, Heves m.)

3. Burgonyavetés (Monor, Pest m.)

4. Burgonyaprizmák faluszéli szántóföldön (Szulok, Somogy m.)

1. Burgonyaprizma télvégi fölbontása (Szulok, Somogy m.)

2. A csíráztatott burgonyát vetéskor óvatosan kosarakba rakják (Döge, Szabolcs-Szatmár m.)

3. Burgonyavásár (Debrecen, 1930)

Burgonyatörő, a megfőtt burgonyát préselik át rajta, hogy tésztával összegyúrhassák

Burgonyatörő (Átány)

Nagy krumpliszedő kosár

Kósa László

burgonyalepény: burgonya alapanyagú sült tészta. Az újabb nyersanyag felhasználásával – különféle változatokban – készült burgonyalepények a parasztkonyha hétköznapi tésztaételeinek választékát bővítik. Szerepük a korábbi főtt és sült tészták mellett mindenütt jelentéktelenebb maradt. Országszerte szokásos a főtt krumplival gyúrt pogácsa. Hasonló tésztából nagyobb lepényeket az ÉK-i magyarok sütnek (laska, lepcsánka). Két tájegységben, az ÉNy-Dunántúlon és az É-Tiszántúlon gyakoribb a nyersen reszelt burgonya, liszt, só, esetleg még aludttej és töpörtyű keverékéből tepsiben, vékony rétegben sütött lepény. Elnevezése nyugaton igen változatos (beré, cicege, tócsi és alakváltozataik, enge-menge, krumplimálé, krumpliprósza), keleten feltűnően egységes (lepcsánka). A bukovinai székelyek több vödörnyi nyersen reszelt krumpliból leppalacsintát készítettek. A reszelék addig állt, míg a sűrűje leülepedett, és a leve leönthető lett. Az üledéket forrázták és liszttel, → kovászmaggal keverték, majd kanállal káposztalevélre mérve kemencében sütötték. A lepényt kenyérként fogyasztották.

Kisbán Eszter

burgonyapép: az étkezések önálló fogását képező, tört burgonyából sokféle változatban készült hétköznapi étel. Elsősorban a burgonyanövényt meghonosításakor készségesebben befogadó Dunántúl, a Felföld és az ÉK-i országrészek parasztkonyháin változatosan készítik. Itt a burgonyapép jól mutatja, hogyan igyekeztek az új nyersanyagot a régi ételkészítési gyakorlatba illeszteni a pépes ételek addig elsősorban kása és liszt alapanyagú ételcsoportjában is. A darabos burgonyából készült → főzelék kezdetben lényegesen jelentéktelenebb volt, mint a burgonyapép. A parasztkonyhán a burgonyapép három alapváltozata fordul elő. A hámozott, vízben péppé főtt, tört burgonyából kevés liszt hozzáfőzésével sűrített burgonyapép hígabb-lazább és sűrűbb-keményebb változatban készül. Az előzőt kásaszerűen tálra kiöntve tálalják, tetejére vöröshagymát sütnek. Általánosan elterjedt étel a D-Dunántúl középső vidékén (pempő), É-Dunántúlon és a Kisalföldön (krumplikása), ezzel összefüggően északon a Tarna vonaláig (pép), ill. a Duna–Tisza köze középső vidékén (krumplikása, pempő). É-Biharban krumplilencse néven készítik. A Sajótól keletre, az É-Tiszántúlt is magában foglaló övezetben zsámiska, patyolatzsámiska, selyemzsámiska, ill. puliszka, cinke, cinkepuliszka, helyenként ganca néven ismert étel, és ugyanígy nevezik akkor is, ha sűrűbbre főzve kiszaggatják. Másutt a sűrűbbre főtt lisztes krumplipép, amelyet kis darabokra szaggatva, tejfeles vagy hagymás zsírral, pirított káposztával, morzsával, túróval vagy mákkal tálalnak, teljesen önálló ételként jelenik meg ott is, ahol a kásaszerű burgonyapéppel párhuzamosan szokásos. Ez a kiszaggatott változat általánosan elterjedt étel dödölle néven a Ny-Dunántúlon, gánica néven a DK-Dunántúlon, ganca, helyenként bukta néven a nyugati Felföldön és alföldi szomszédságában ismert. Szórványosan, főként ganca néven a D-Alföldön is készítik, míg a Duna északi partvidékén ganci néven gyakori. Főtt krumpliból liszt nélkül, hagymás zsírral összekevert, többé-kevésbé pépes vagy darabosabb ételt különböző gyakorisággal, de lényegében minden vidéken készítenek. Ezek az ételek elsősorban ott illeszkednek szervesebben a parasztkonyha egyéb ételkészítési eljárásai sorába, ételneveinek rendszerébe, ahol a lisztes burgonyapépek is otthonosak. A Dunántúlon – a baranya – tolnai sarok kivételével –, valamint az ÉK-i országrészen ez a hagymás krumplipép következetesen hámozottan főtt krumpliból készült, míg másutt elsősorban hajában főttből, DK-Dunántúlon sült krumpliból is. E burgonyapép neve a Ny-Dunántúlon gánca, gánica, a Dunától Északra és K-Dunántúlon sterc, isterc (az étel nem azonos a pirított lisztpép → sterc étellel, ill. annak krumplival feleresztett változatával), a Duna–Tisza közén és szomszédságában terc, derc, a történeti Bihar vidékén mór, móring, az É-Tiszántúlon és keleti szomszédságában duci, gyuszi, helyenként puliszka, ill. tokány, a Sajótól a Bodrogig zsámiska. A palócoknál és sokfelé a Tiszántúlon egyszerűen tört krumpli, törve krumpli, Erdélyben pedig rántott pityóka. A hagymás tört krumpli az Alföldön kezd legkorábban a hús körítésévé alakulni. A városi tejes krumplipüré a hagyományos parasztkonyhán ismeretlen.

Kisbán Eszter

burgyé: → földház

„burított” üveg: → kolostormunka

burnót, tubák: finom dohánypor, melyet az orrba szippantanak és tüsszentenek tőle. A dohányzásnak ez a módja honosodott meg legkevésbé hazánkban. Amerikai indiánok már a földrész felfedezése előtt ismerték, Európában azonban csak a 18. sz.-ban támadt nagyobb divatja, elsősorban az előkelőbb körökben. Egészségvédő hatást tulajdonítottak neki. A 19. sz.-ban azonban visszaszorult és majdnem teljesen eltűnt. Nálunk mindvégig idegennek számító (németes) szokás maradt. Ritkán asszonyok is tubálkoltak. (→ még: dohány) – Irod. Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).

Kósa László

burokban született: Az egész magyar nyelvterületen ismert → hiedelem, hogy a burokban született szerencsés lesz egész életében. Meglátja a földbe elásott pénzt vagy kincset. Háborúban nem fogja a golyó, ha a születésekor eltett burkot → amulettként a nyakában viseli. Szólásként is él nyelvünkben; a szerencsés emberre mondják. Másrészt szórványosan az a hiedelem is élt, amely szerint a burokban született kötélen fog meghalni.

Hoppál Mihály

búsanya, búsapa: a → menyasszony szüleinek megnevezése némely vidéken a → házasságkötés szokáskörében, elsősorban a házasságkötés napján. – Irod. Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és szokásköre a bukovinai székelyeknél (Népr. Közl., 1962. 3–4. sz.); Fülöp Lajos: A születés, házasság és halál szokásai Gyöngyöspatán (Gyöngyös, 1969)

Györgyi Erzsébet

busójárás: → alakoskodás, → farsang

busókürt: → kürt

bustyálló: → ághegyháló

bustyolás: → kenderpuhítás

búsvitéz: sátor alakú zsindelytető csúcsára illesztett, fából faragott, gömb alakú dísz neve Háromszéken. Hasonló rendeltetésű tetődíszeket más vidékeken is alkalmaznak. Gyakori a ház ormára tűzött, fából faragott vagy kovácsoltvas kereszt, amely egyben a gazdák felekezetének is a jele. Ref. falvakban a Felső-Tisza vidékén faragott nyársat tűznek a tetőcsúcsra. Alakja változó: gombos, tulipán, csillagformát utánoz. Ezek a díszek hasonlóak a kálvinista templomok torony- és tetődíszeihez. Ritkábban előfordul a zsúpszalmából kötött gömb alakú és a mázas vagy mázatlan cserépből készített oromdísz is.

Búsvitéz: Tetőnyársak

Búsvitéz: Tetőnyársak

Búsvitéz: Tetőnyársak (Felső-Tisza vidéke)

butella, butykos, butélia <francia bouteille ’üvegpalack’>: üvegformát utánzó ólommázas, hordozható cserépedény. Legfeljebb 25 cm magas, pálinka tartására szolgál. Alakja változatos. Lehet ovális, lapos vagy domborodó oldallal és lappal: henger alakú; hasáb alakú, kerekített vagy széles vállal, esetleg lefelé keskenyedő alakú. Ha viszonylag nagyobb, a kulacséhoz hasonló fület kap, hogy szíjra lehessen fűzni. Mindegyik formának felül kis kerek szája van. Kedvelt, de az előzőknél ritkább forma a csukott könyv formájához hasonló könyvbutella, zsoltárbutella, imakönyv, amely négyzetes lapokból alakított mázas, díszes edény. Mindig egyedileg, megrendelésre készül, és rendszerint feliratos, évszámos. A hordóbutella hordóformájú pálinkásedény négy lábacskával, a tetején kerek szájjal. Általában mázas, de nem díszített. A butellákon ritkán látható évszám vagy felirat. Rendszerint kis mennyiségben készültek megrendelésre, alkalomra: rokon, barát vagy katonacimbora megajándékozására. Elkészítésük nagy gondosságot és viszonylag sok időt igényelt, ezért „babramunkának” tartották a mesterek. – Legtöbb és legdíszesebb butella a három nagy alföldi fazekasközpontból való (Mezőcsát, Tiszafüred, Hódmezővásárhely), de készítettek butellát Mezőtúron, Szentesen, Makón, Tótkomlóson is. – A mezőcsáti butellák többsége ovális alakú. Fehér vagy tojáshéj színű lapját barna pontsor keretezi. Egyik lapján felirat van – szöveg, évszám –, a másikon leggyakoribb és Mezőcsátra legjellemzőbb díszítmény az ágon ülő madár, csőrében leveles-virágos ágacskával. A mezőcsáti butellák leghíresebb mestere Rajczy Mihály (1791–1856) és fiai voltak: ők készítették a legművészibb butellákat. A másik jelentős mezőcsáti csoportot azok a butellák képezik, amelyeken madár helyett stilizált vázából vagy enélkül, közös tőből eredő, háromszárú virág alkotja a díszítményt. A madarak és körülöttük a növényi elemek kontúrja is mindig → karcolt díszítésű, ezek kitöltése azonban írókás. A díszítmény színei: négerbarna, vörös és zöld. – A tiszafüredi butellák többségének formája ovális. Jellegzetes alapszín a fehér. E butelláknak is jellemző díszítőeleme a madár és a virág, a Mezőcsátról ismert színekkel és technikával. Említésre méltóak a körzővel kontúrozott ún. karéjos rozetták, amelyek között 3–6 karéjos is található. A tiszafüredi butelláknak több neves mestere volt pl. a Nyúzó családban, a Katona családban és a Bodó családban. A butellák virágkora a 19. sz. második fele volt. – A formát, az alapszínt, a díszítés motívumait illetően legváltozatosabbak a hódmezővásárhelyi butellák, a díszítmény színeit illetően azonban a legmértéktartóbbak: az alapszín mellett egy-két, a díszítés motívumait kiemelő színt alkalmaztak. Az egyszínű zöld, sárga, barna, fehér, kobaltkék butellák mellett megtaláljuk a fehér alapon kékkel díszített, a sárga vagy barna máz alatt fehér → földfestékből (engobe), a zöld máz alatt mangánnal díszítetteket, a zöld máz alá, a fehér engobe-ba karcolt díszítményeket. A díszítmények között növényi és figurális motívumok egyaránt találhatók, bár ezekre az előbbi központokban is akad példa. A hódmezővásárhelyi butellák magukon viselik, mint a többi itt készült kerámia is, az újvárosi, a tabáni vagy a csúcsi városrész stílusát. A díszítés technikája szintén változatos: az írókázást, a karcolást vagy ezek együttes alkalmazását itt is kedvelték. – Tótkomlóson szinte kivétel nélkül zöld mázas, karcolt és főleg vésett díszítményű, feliratos, évszámmal ellátott butellákat készítettek. – Mezőtúrról világos alapszínű színes, növényi elemekkel díszített butellák ismertek. – A habán fazekasok is készítettek mázas, → ólommázas butellákat. – Irod. Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi tálasság története (Dolgozatok a M. Kir. Ferenc József Tud. Egyetem Archeológiai Intézetéből, 1926); Viski Károly: Tiszafüredi cserépedények (Bp., 1932); Domanovszky György: Mezőcsáti kerámia (Bp., 1953); Sz. Morvay Judit: A cserépedény a mezőkövesdiek kultúrájában (Népr. Ért., 1955); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968); Lipták Pál: Butéliák (Békéscsaba, 1973).

Butella, Rajczy Mihály műve (1848. Mezőcsát) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Szögletes butella négy oldala (1845, Hódmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Szögletes butella négy oldala (1845, Hódmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Szögletes butella négy oldala (1845, Hódmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Szögletes butella négy oldala (1845, Hódmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Butellák (1870-es évek, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum

6. Butella (19. sz. második fele, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum

7. Madaras butella (19. sz. második fele, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum

8. Madaras butella (19. sz. második fele, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Hordó formájú butella (1835. Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Butellák (19. sz. második fele, Mezőkeresztes) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Butellák, a bal oldali 1866, a jobb oldali 1902. (Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Könyvbutella (Torda, v. Torda-Aranyos m., 1878) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Könyvbutella (Mezőkeresztes, 1890) Bp. Néprajzi Múzeum

6. Könyvbutella (Hódmezővásárhely, 1860) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Ovális butella hátoldala (Mezőcsát, 1872) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Ember alakú butella (19. sz. második fele, Mezőcsát) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Butella (Mezőtúr, 1880) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Ovális butella (19. sz. második fele, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Butella, szíjra fűzéshez fülekkel ellátva (19. sz. második fele, Mezőkeresztes) Bp. Néprajzi Múzeum

6. Ovális butella (19. sz. második fele, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum

7. Butellák (a bal oldali 1888, a másik 19. sz. második fele) Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum

Butella „Zöld butella” karcolt díszítéssel. Hódmezővásárhely 1883. Néprajzi Múzeum, Budapest

Hódmezővásárhelyi hasáb butella 1845-ből és mezőcsáti lapos butella 1865-ből, utóbbi Rajczy Mihály munkája. Néprajzi Múzeum, Budapest

István Erzsébet

butellás bormérés: termelők által gyakorolt italmérés. Az 1888: XXXV. tc. úgy szabályozta az italmérési jog gyakorlását, hogy a termelők bizonyos összeg lefizetésével évente megválthatták az állami monopóliummá lett italmérési jogot. E megváltás ellenében saját termésű borukat „kis mértékben” (100 literen aluli mennyiségben) egész évben át mérhették. Ivóhelyiséget azonban nem tarthattak fenn, csak utcán át, „zárt edényben” árusíthattak. Innen ered a butellás bormérés elnevezés. E törvény hatálya és ezzel a gyakorlata is a felszabadulás után szűnt meg. (→ még: kocsmálás)

Égető Melinda

butellavers, butéliavers: a verses felirat egyik népi válfaja, pálinkásbutélia oldalára írt alkalmi rigmus. A klasszikus epigramma egyik kései leszármazottja; kialakulásában közrejátszott a → kéziratos énekköltészet, a diákdal (→ diákköltészet) és főként a → bordal (Igyunk, aki angyala van, A bankónak nagy döge van; Igyunk ebből nagyot, hosszút!…). A butellaverset a lapos, zsebbevaló pálinkás butella (butykos), ritkábban cserépkulacs oldalára írta a mester; innen az edény tréfás neve: daloskönyv, zsoltároskönyv stb. A többnyire igénytelen versikék komoly vagy tréfás formában bemutatják, esetleg meg is nevezik a tulajdonost (Szegény vagyok, semmim sincsen, Ez a butykos minden kincsem; Ez butellát kérded kié? Szekeres István uramé…). Hasonló módon verselik meg magát az edényt is (Zöld butella az én nevem, Ha jó pálinka van bennem. Ha pálinka nincsen bennem, akkor csak cserép a nevem) és kívánnak tréfás átkot az esetleges tolvajra (Ki ez butélának szorul lopására…). A butellát a bordalokban megénekelt többi edényhez hasonló tiszteletben részesítik (Butellám, pálinkás butellám, Neked leveszem a sapkám…). A többi felirat, szintén a bordalokhoz hasonlóan, a búfelejtő (De ha eztet nyalogatom, Elfeledem sok bánatom…), felvidító (Azért vettem, hogy míg élek, Sok jó víg napokat éljek!…), gondolkozásra (Nézz a butykos fenekére, Ott az élet bölcsessége!…) és munkára serkentő (Ha ezt a zsebbe tehetem, A dolgomat jól elvégzem…) hatásról ír, esetleg utal a barátságra is (Készíttette nem magának, Hanem sok jóbarátjának…). A butellaversek között elvétve találunk komolyat, mely esetleg a → sírfeliratra emlékeztet (Első palotád volt rengő bölcsőd fája, Utolsó házad lesz koporsód deszkája…). – Irod. Tömörkény István: Feliratos agyagedények (Népr. Ért., 1912); Korek József: Népi humor az alföldi butellákon (Puszták népe,