Ugrás a tartalomhoz

A magyar néprajz tudománytörténete

Kósa László

Osiris Kiadó

Korszakolás

Korszakolás

A tudománytörténeti áttekintések számára két alapforma kínálkozik. Az egyik egy-egy eszme, gondolat, kérdéskör teljes fejlődésrajzát kívánja adni, de nem törekszik szinkronikusan az egész szakterület problematikáját bemutatni. Hátránya, hogy jóllehet kirajzolódik a folytonosság, kisebb-nagyobb hézagok, s a nagyobb ívű művekben az egymást követő fejezetek közt párhuzamosságok adódhatnak. Némi megszorítással ebbe a típusba sorolhatjuk Tálasi István többször idézett tanulmányát és Cocchiara könyvét. A másik forma a tudományszak teljes múltját szándékszik föltárni. Ez többet elmond a történet részleteiről, mivel a lehető legszélesebb mederben halad, ellenben hátránya, hogy a folyamatokat az elkerülhetetlenül alkalmazandó periodizációval széttördeli (Michael Sozan). Lényegében az utóbbit alkalmazzuk mi is, arra törekedve, hogy az amúgy is nehezen követhető folytonosságot a korszakhatárok ne nagyon tagolják szét. A fejezetek beosztását lehetőleg egy-egy összefüggő folyamathoz igazítjuk, akár ismétlések vagy annak árán, hogy azok a nagyobb korszakhatárokon átnyúlnak, a szereplők pedig nem mindig az időrend diktálta sorban lépnek elénk, csak hogy a fejlődésrajz egysége kevésbé csorbuljon.

A fejezet elején említett átfogó magyar néprajzi tudománytörténeti munkák közül Ortutay inkább csomópontokat jelöl meg, nem korszakol. Tálasi tanulmányában az első korszak Bél Mátyástól a Kisfaludy Társaság népköltési gyűjtést fölkaroló lépéséig, a második innen az 1930-as évekig, saját nemzedékének föllépéséig terjed. Alapját a néprajzi gondolkodás céljainak mind teljesebbé válása, kiszélesedése, a kutatási szempontok gazdagodásának lépcsőfokai képezik. Sozan pedig a jelennel együtt hat nagyobb korszakot különböztet meg, nem kizárólagosan, de elsősorban külső történelmi-politikai eseményekhez köti a határokat.

Tálasi periodizációja belső történéseken alapul ugyan, ám inkább kutatástörténeti, mint tudománytörténeti kötődésű. Noha az egész fejlődésmenet szempontjából nem érzem eléggé meggyőzőnek, saját összefüggésrendszerében betölti szerepét. Sozan szakaszolását ellenben vitathatónak tartom, mert megítélésem szerint a tudomány fejlődése nem igazodott szorosan az általa határkőnek választott időpontokhoz. Természetesen Világos (1849), a millenniumi év, az 1918–1919-es események és Trianon befolyásolták vagy megrázkódtatták a tudományos életet, a tanulságok levonása, az új utak keresése azonban éppúgy nem indult meg azonnal, mint ahogyan 1945 után is csak négy esztendő múltán nézett szembe a magyar néprajz a társadalmi sorsforduló következményeivel. Továbbá a politikai események rendszerint inkább siettetik tudományos változásokat, s ritkább, hogy fő okként kiváltják azokat, utóbb nélkülük is valószínűleg törvényszerűen bekövetkeznének.

Miért választok munkám periodizációja alapjául tudománytörténeti és nem társadalom- vagy politikatörténeti tényeket? A magyar néprajz vezető képviselőit olykor elméletellenesség jellemezte, meggyőződésem azonban, hogy e tudományszak fejlődéstörténetét mint a néprajzi gondolkodás változását lehetséges eredménnyel, azaz az egész magyar gondolkodástörténetet gazdagítóan végigkövetni. A néprajzi gondolkodás nem mutatkozott mindig bölcseleti alapozottságúnak, de tagadhatatlan, hogy a mélyben mindig ott rejtőztek a nagy eszmei ösztönzők, ezért korszakolásom – az adott lehetőségektől függően – eszmetörténeti meghatározottságú.

A nagy nyugat-európai nemzeteknél a népismeret általános fejlődésében közvetlenül jelentős szerepe volt a felvilágosodásnak, nálunk azonban csak áttételekkel befolyásolta a néprajz kibontakozását, amennyiben a romantika előzményeként annak bölcsőjévé vált. Nem változtat állításunkon, hogy Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely a felvilágosodást képviselték, hiszen tudjuk, hogy szerepük nem éreztette hatását a következő korszakban. Példájuk csak fokozza azt a nehézséget, hogy az előzményeket szerteágazásuk és töredékességük miatt lehetetlen egységes gondolati alapon összefoglalni, nem úgy, mint a következő két nagy, egyébként igen összetett tartalmú időszakot, a romantika és a pozitivizmus korát.

A romantika korának kezdete is jól szemlélteti, hogy a periodizáció határai nem lehetnek élesek. Inkább a tudományszak jövője szempontjából fontos gondolati késztetések és konkrét események csoportos jelentkezése a döntő, mint egy vitathatatlan évszám kiválasztása. 1817 a Kultsár István nevéhez fűződő első önálló népdalközlés és a nemzeti jellemtan néprajzi megközelítését meghirdető palóc pályázat éve. Nem kevésbé fontos, hogy az utóbbi következményeként 1819-ben jelent meg az első, mai ítéletünk szerint is etnográfiainak minősülő írás, Szeder Fábián dolgozata a palócokról. Csaplovics János 1822-ben már összehasonlító nemzetjellemtannal és a “kis Európa” nagy jövőjű elvével jelentkezik, 1823-ban pedig Kállay Ferenc közzéteszi a Magyar régiségek nyomozását olyan gondolatfölvetésekkel, amelyek a néprajz tárgyát, rendszerét és módszerét hosszú időn át befolyásolják. Végül egy reményteljes folyamat, a magyar népköltési gyűjtemények kiadása élén 1822-ben megjelenik Gaal György Jacob Grimm ihlette magyar mesekötete, igaz, német nyelven.

A pozitivizmus beköszöntése ugyancsak nem egy, hanem több eseményhez és évszámhoz kötődik. A romantika kifulladásának és új, tudományos szempontok alkalmazásának a jelei 1850 után már mutatkoznak (Ipolyi–Csengery-vita, Vadrózsa-pör), noha a nagy romantikus álmok (naiv eposz, mitológia) még elevenek. A hazai népismereti romantika utolsó hatalmas teljesítményének, Orbán Balázs Székelyföldről szóló hat kötetének már nincs hatása (1868–1873). 1872-ben viszont létrejön, egyelőre még szerény körülmények között, a budapesti Néprajzi Múzeum közvetlen elődje, és ugyanebben az esztendőben megjelenik a Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötete, melyet még a nagy romantikus nemzedék tesz az asztalra, maga a sorozat azonban a pozitivista folklorisztika központi kiadványa lesz évtizedeken át. Végül ehhez a csomóponthoz vonható a néptörténeti érdeklődést és a természettudományos-evolúciós etnográfiát megalapozó Hunfalvy Pál Magyarország ethnographiája című könyvének megjelenése is (1876).

Az igen hosszúra nyúló pozitivista korszakot egyértelműen zárja a két nemzedék munkáját összegző kézikönyv, A magyarság néprajza első kötetének megjelenése (1933). De vajon nincs-e szükség a hat évtizedes szakasz megfelezésére? Meggondolkodtató lehet, hogy a nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek második feléig terjedő, majdnem egy kerek évtized alatt megjelent Herman Ottó halászati könyve, az anyagikultúra-kutatások megalapozója, Katona Lajos publikálta nagy tudományrendszerező tanulmányát, létrehívták a Néprajzi Társaságot és annak folyóiratát, az Ethnographiát, megszervezték Budapesten az önálló Néprajzi Múzeumot és fölépítették az ezredéves kiállítás néprajzi faluját. Mégsem érezzük ezeket az eseményeket korszakhatárt formálóknak, mert igaz, hogy fontos kezdeményezések és alkotások, ennek ellenére nem kezdetét, hanem nagy teljesítményeit jelölik egy igen összetett, jóval előbb megjelenő, szellemi áramlatnak, a pozitivizmusnak. Jelentőségüket, a néprajzi gondolkodásra kifejtett kutatásukat a fejezetek kialakításával igyekszünk hangsúlyozni.

A magyarság néprajza kötetei elhúzódó megjelenése körül (1933–1937) még néhány tudománytörténeti változást jelző eseményt találunk. Föltétlenül említeni kell a rendszeres szakképzést biztosító első két egyetemi tanszék megalapítását (1929, 1934). A falukutató mozgalom néprajzi kapcsolatait reprezentálja egyben az egész áramlat egyik legszínvonalasabb teljesítménye, a Kemse községről szóló kötet (1936). Ugyancsak a falukutatás ihlette Ortutay tudománytörténeti áttekintése okán idézett esszétanulmányát, mely egyúttal a leghangosabban fejezte ki (1937) a fiatal nemzedék változtatni akarását a szakmai tájékozódásban. A magyarság néprajza utolsó kötetében látott napvilágot minden idők eddigi legsikeresebb, évtizedeken át újabb kiadásokban megjelenő néprajzi szakmunkája, Kodály Zoltán Magyar népzenéje, egyébiránt a történeti-összehasonlító módszer egyik legkorábbi, legkidolgozottabb megvalósulása.

Eszmetörténetileg nehéz a következő korszakot meghatározni. Elevenen él benne a természettudományos tapasztalattal átitatott pozitivizmus és – bár meglehetősen átalakulva – a romantikus hagyomány is. Továbbá több más eszmei áramlat, tudományos iskola, egyéni elképzelés nyomával és követésével találkozunk, melyeket az előző két korszakhoz hasonlóan egységes gondolattörténeti alapra hozni – úgy véljük – nem lehet. Ezért a mai állapotot közvetlenül előkészítő, kezdeményezésekkel és újító kedvvel teli bő másfél évtizedet nemcsak tudományos, hanem társadalmi-politikai eszmével is minősítjük, a néprajz által már korábban áhított nemzeti tudomány rangjának elérését és birtoklását helyezve a középpontba, ami azután visszahatott a célokra és feladatokra.

Az újabb korszak nyitánya semmiképpen nem vitatható: 1949 a marxizmus tudományelméleti hegemóniájának meghirdetése, az egész magyar néprajztörténet legtudatosabban meghatározott fordulópontja. Igaz, a szintén kényszerű szervezeti változásokon kívül alig találunk mellette más jelentékeny eseményt. Nem jelennek meg mintaadó módszertani művek vagy összegzések. Bár az első esztendőkben úgy látszik, mintha majdnem minden tényező megváltozna, de az évtized elmúlta után világosan felismerhető, hogy a magyar néprajz tetemes örökséget megtartott az előző korszakból, annak legjobb eredményeivel és nem egy problémájával együtt.