Ugrás a tartalomhoz

Kutyatár

Szinák János, Veress István (2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

ÖTÖDIK FEJEZET - Hivatásuk: életmentés !

ÖTÖDIK FEJEZET - Hivatásuk: életmentés !

HÓVIHAR ÉS RUMOSHORDÓ

Az Alpok fagyos csúcsai felett szikrázóan tűz a nap, vakítóan fehérlenek a gleccserek. Az óriási jégtömeg alól itt-ott kristálytiszta kék tavak bukkannak elő. Mélyebben a völgyekben csupa zöld, csupa virág az alpesi rét. Kis falucskák házai fehérlenek a sziklás lejtőkön: félénken bújnak össze, mintha így védekeznének a természet szörnyű erői ellen. Pedig a békés tájék fölött látszólag tökéletes a nyugalom, pihennek a havas hegyóriások. Ám hirtelen egészen alacsony felhők jelennek meg a hegyek fölött. Megdördül az ég, villám szalad keresztül a felhőkön, heves jégeső zúdul a tára, majd eláll a jégeső, és megered a hó. Vihar korbácsolta hóförgeteg lep be mindent, s nyáron is megfagyhat a vándor, ha nem talál menedéket. Képzeljük csak el, milyen szörnyű veszély fenyegette azokat a régi utazókat, akiket itt, valamelyik hágón ért utol az ítéletidő, különösen télen, amikor még nem láthatták el magukat olyan tökéletes felszereléssel, mint manapság. Persze a lavinaomlás, a meginduló hógörgetegek ellen sem véd meg a felszerelés.

Múlt századi festmény: a Szent Bernát-hágó szerzetesei mentés közben, kutyáikkal

A Svájcot és Olaszországot összekötő, viharairól és lavináiról kifejezetten híres Nagy Szent Bernát-hágón található Európa egyik legmagasabban fekvő és legrégibb települése. Valaha Jupiter temploma állt itt a római időkben. Mentoni Bernát - akit később szentté avattak - újjáépítette az ősi kolostort, hogy a zarándokoknak s azoknak a szegény embereknek, akiknek gyalog kellett átkelniük a hágón, menedéket nyújtson. Nos, ebből a kolostorból indultak el a világhírnév felé azok a hatalmas erejű, tömött bundás, gyönyörű állatok - a bernáthegyi kutyák -, amelyek a szerzetesekkel együtt életük kockáztatásával siettek a hóviharban eltemetettek fölkeresésére, segítségére.

A fajta története szorosan kapcsolódik a 2472 méteres magasságban épített kolostori vendégfogadóhoz. Az első feljegyzés arról, hogy itt, a Szent Bernát menedékhelyen kutyák is teljesítettek szolgálatot, 1707-ből származik. A korabeli krónikákban a következőket olvashatjuk a bernáthegyi kutyákról: "Csodálatos ebeket tenyésztenek itt, melyek rendkívüli bölcsességgel rendelkeznek, fantasztikusan éles a szimatuk, és gyakran még a 8-10 méter mély hó alól is kimentik az embert. "

Az idézett dokumentum közel 300 éves, de az a valószínű, hogy már sokkal korábban is ott voltak a bernáthegyi kutyák. A szomszédos völgyek nemesei ajándékoztak a szerzeteseknek ilyen állatokat, hogy védelmezzék őket. A kolostori vendégfogadóban ugyanis sokféle ember menedékre talált, még az útonállók is. Egy alkalommal állítólag vagy 30 gonosztevő vette igénybe a szerzetesek vendégszeretetét, ám távozásuk előtt úgy döntöttek, hogy magukkal viszik "emlékül" a kolostor pénzes ládáját. A prior természetesen ellenállt, a haramiák azonban erőszakkal fenyegetőztek. Mit lehetett tenni, elvezették őket a pénzes ládához. Ott azonban óriási termetű kutyák fogadták a nemszeretem vendégeket, akik ezek után minden további rábeszélés nélkül elálltak tervüktől, és pánikszerűen távoztak...

A zarándokok és utasok száma évről évre növekedett, s a vendégeket óráról órára el kellett látni étellel, itallal. 1708 táján a fogadó kulcsára - nyilván gazdasági célzattal - "segédkuktai szereppel" bízta meg a kutyákat: olyan szerkezetbe fogta őket, amely segítségével ingyen munkaerőként forgatták a nyársat. 1800 felé már arról számolnak be a korabeli krónikák, hogy a kutyákat málhás nyereggel s arra erősített edényekkel szerelték fel, s azok mintegy két óra leforgása alatt megjárták a perre-i hegyi legelőket, hogy azután tejel és vajjal megrakottan térjenek vissza.

A bernáthegyik tehát tulajdonképpen mindenes kutyák voltak, bár az is nyilvánvaló, hogy fő feladatuk a hegyi mentés lehetett. A hágón való átkelés különösen télen bizonyult veszélyesnek. Éppen ezért Szent Márton napjától (november 11-e) egészen május 15-ig minden áldott nap egy szerzetes ereszkedett le utasokkal a Szent Bernát-hágóig, estefelé pedig újabb utasokkal tért vissza. Ugyanez volt a feladata a másik kísérőnek a hágó túlsó - olaszországi - oldalán. Mindeme biztonsági intézkedések ellenére sem voltak azonban ritkák a szerencsétlenségek: az embereket hideg, éhség, vihar és lavina fenyegette.

A kolostor kutyáinak speciális oktatása valamikor 1750 körül kezdődhetett, s ettől kezdve ritkább lett a "fehér halál" okozta baleset az Alpok hatalmas hegyei között.

Az útikalauz szerzeteseket egy vagy két nagy kutya kísérte. Ezeket arra tanították, hogy a legnagyobb viharban is felismerjék a hólepte utakat, s az eltévedt utasokat fölleljék.

Ezek szerint tehát a bernáthegyik lettek volna az első lavinakutyák? Nem egészen. Eredetileg arra használták őket, hogy megkönnyítsék az emberek előrejutását a hóban. Az állat a kísérő ember előtt haladt, hatalmas szügyével, erőteljes lábaival utat tört a hóban, s csalhatatlan ösztönnel találta meg az eredeti ösvényt a friss hóréteg alatt.

Hogyan viselkedtek ezek az ebek lavina esetén? Szemtanúk elbeszélése szerint, ha a lavina által betemetett ember még élt, a kutya kaparni kezdte a havat fölötte, ha pedig az áldozat már halott volt, egyszerűen csak elfeküdt a szerencsétlenség helyén. Sokan azt tartják, hogy a bernáthegyi előre jelzi a lavinaveszélyt, ez azonban valójában csak ritkán fordul elő. Ezek a kutyák szeretik ugyan a havat, ám irtóznak a vihartól. "Szolgálaton kívül", ha csak tehetik, védett helyre húzódnak.

A 18. század végén, amikor a Nagy Szent Bernát-hágó óriási csapatfelvonulások szemtanúja volt, a kutyák már olyan profi módon dolgoztak, hogy 1790-től 1810-ig egyetlen katona sem pusztult el átkelés közben. 1800 májusában például nyolc nap leforgása alatt Napóleon negyvenezer főnyi serege kelt át veszteség nélkül az Alpok hegyóriásai között! A bonapartista hadsereg átkelése egyébként körülbelül egybeesik minden idők leghíresebb bernáthegyi kutyája, Barry I. születésével. Az ő neve személyesíti meg elsősorban a hó bundás hőseit. Világhírű kutya volt, "akinek" történetét mindmáig legendák sora övezi. Egy 1822-ben készült festmény azt a hőstettét ábrázolja, amikor egyik mentőkörútja során a hóban alvó, teljesen átfagyott kisfiúra talált. A kutya nyalogatásával fölébresztette a gyereket, ügyes mozdulatokkal még a hátára is vette, és úgy vitte be a kolostorba ! Barry egyébként összesen 40 embert kutatott fel és mentett ki a hó alól, majd - legalábbis a legenda szerint - a 41. ember, akit ki akart menteni, farkasnak vélte, és lelőtte a legendás ebet. Valójában azonban az történt, hogy 1812-ben, amikor Barry már igen öreg volt, s erősen a végét járta, a rendfőnök beküldte Bernbe, ahol 1814-ben múlt ki végelgyengülésben. "Érdemeinek elismeréseként" kitömték, s ma ott látható a berni természetrajzi múzeumban. Az asnieres-i kutyatemető bejáratánál pedig Barry szobra őrködik alvó társai fölött...

Alig egy század múltán Barry II. "személyében" méltó utódja támadt a legendás lavinakutyának. Barry II. egy szokatlanul hideg december éjszakán olasz turisták elé indult gazdájával, aki útközben annyira kimerült és átfagyott, hogy egyszerűen képtelen volt továbbmenni. Maradt azonban benne annyi életösztön, hogy sálját a kutya nyakörvére tűzte, és megpróbálta segítségért küldeni. Barry II. eleinte nem volt hajlandó elhagyni gazdáját, végül azonban nagy nehezen megértette, hogy mit akarnak tőle. Elindult hát a kolostor felé, és még idejében tért vissza a mentőcsapattal. Ennek a derék kutyának a sorsa egyébként valóban tragikusan végződött. 1905. május 20-án mentés közben szakadékba zuhant, s csak két nap múlva találtak rá csonttá fagyott tetemére.

A bernáthegyi kutyák egyébként valószínűleg Kelet-Ázsiából származnak. A British Museumban található egy régi asszír relief, amelyen bernáthegyihez nagyon hasonlító kutyát láthatunk. Ez a lelet több mint 2500 éves! A fajta őseit valószínűleg Caesar hozta be Svájcba a gall háború alkalmával, és itt már mint "svájci kutyát" tenyésztették tovább őket. A 14. század elején svájci címerekben már szerepelnek ezek a bumfordi fejű ebek, de csupán 1862-ben egy birminghami kiállításon szerepeltek először hivatalosan a mai nevükön. Addig alpesi masztiffként vagy kolostorkutyaként emlegették őket.

Az első bernáthegyi klubot Angliában alapították 1882-ben. A két ország tenyésztői sokáig vitatkoztak azon, hogy az angol vagy a svájci vonal legyen-e az irányadó, végül 1887-ben a zürichi nemzetközi kynologiai kongresszuson Anglia kivételével valamennyi meghívott elfogadta és elismerte a fajta svájci jellegét. A svájciak tehát teljes joggal tarthatják nemzeti kutyájuknak ezt a tanulékony, tartózkodó, jóindulatú fajtát.

Barry, minden idők leghíresebb mentőkutyája: egymaga 40 embert mentett ki a hó fogságából!

A bernáthegyi kiváló őrző. Külleme sem cáfolja meg jellemét: az erőt, biztonságot sugárzó hatalmas termet, a széles hát és mély mellkas munkakutyára utal, a vastag bunda pedig azt jelzi, hogy az állat jól alkalmazkodik az időjárás viszontagságaihoz. Úgy tűnik, hogy ezek a kutyák egyenesen hegyi mentésre születtek: sohasem veszítik el az irányérzéküket, tiszta időben az embert 600 méterről - szélirányból több kilométerről - megérzik, s több mint egy méter magas hóréteg alól is képesek kiásni a segítségre szorulót. Ausztriában, ahol ugyancsak alkalmaznak kutyákat a lavinák által eltemetett emberek megmentésére, egyszer 18 eltűnt fiatalember közül 17-et egy bernáthegyi kutya mentett ki a hó alól. Az osztrák sajtó 1950-ben beszámolt arról, hogy 14 rendőrnek 5 órára volt szüksége ahhoz, hogy egy lavinaomlás színhelyén eltemetett tárgyakat megtaláljon, míg egy bernáthegyi öt perc alatt felkutatott egy még hiányzó tárgyat annak ellenére, hogy a helyszínt már alaposan összetaposták...

A Szent Bernát-kolostor és -menedékhely látképe, a hely "élő reklámjával"

A hordóval felszerelt bernáthegyi kutyákat egyébként Angliában és Skóciában is embermentésre tanítják. A zord skóciai hegyek között például igen gyakori a hegymászók balesete, és nem egy pórul járt turista életét mentette már meg a derék bernáthegyi, felkínálva a nyakában lógó hordóból a szó szoros értelmében jégbe hűtött italt. A négylábú életmentők buzgón baktatnak a yorkshire-i hegyoldalakon, hogy kéznél legyenek, ha a turista életét egy kupicányi itallal megmenthetik. Svájci "kollégáiktól" csupán az különbözteti meg őket, hogy a hagyományos és már-már legendás kis vöröskeresztes hordókban nem rumot, hanem eredeti skót whiskyt cipelnek!

Minden jel arra vall, hogy a bernáthegyik öröklik életmentő képességüket. Az egyik neves hazai tenyésztő azt írta erről a Kutya című folyóirat egy régi számában:

" Egyszer - hadd lásson egy kis igazi havat a kutya jeligére - kivittem (bernáthegyimet - a szerk.) a kis katlanba, a Zugligetbe, a Kovács vendéglő mögötti gyakorló síterepre. Nagy szenzáció volt. Ő a bokrokban cserkészett, én gyakoroltam, ügyetlen, kezdő síelő. Egy egész csoport volt együtt, lesiklottunk, felbotlottunk, kacagás, feltápászkodás, és rám került a sor. Persze én is felborultam a kis katlan alján, de feltápászkodni már nem tudtam, mert az én kutyám kétségbeesett vágtatással jött engem menteni. Lázas sebességgel kaparta el körülöttem a havat, közben gondosan meg-megnyalta az arcomat élesztgetés céljából, és időnként - mindeme ténykedés közepette - mind a négy égtáj felé hosszan, elnyújtottan vonított - segítségért. A körülállók először kacagtak, aztán lassan könny gyűlt a nők szemébe..."

Szánhúzó kutyák - huskyk

- alaszkai malamut

- szamojéd

- eszkimó kutya

Eredeti sarkvidéki felvétel: átkelés a zajló jégtáblákon

Lavinakutya-kiképzés mozzanatai

Az utóbbi időkben egyébként a bernáthegyi kutyákat eredeti" foglalkozásukból" kezdi kiszorítani a német juhászkutya, mert könnyebben szállítható (például helikopteren) a mentés színhelyére.

A szerzetesek tenyészete ma is világhírű

"ITT FEKSZIK AZ ÁLDOZAT..."

A bernáthegyit tehát itt-ott felváltja a német juhászkutya. Ám hogy egészen pontosak legyünk, a német juhászkutyák egy kissé másfajta feladatot végeznek, pontosabban máshogy dolgoznak. Az alapvető különbség az, hogy a bernáthegyi "gyalogosan" siet - lehetőség szerint viszonylag közelről - a szerencsétlenség színhelyére, és szinte teljesen önállóan tevékenykedik. Kifinomult szimatával és valamiféle megfejthetetlen hatodik ösztönnel megérzi a betemetett embert: gyors, erőteljes kaparó-ásó mozdulatokkal - amelyek egyre óvatosabbá, végül szinte gyengéddé válnak - kimenti a hó alól, lefekszik melléje, és testével addig melegíti, míg a mentőosztag oda nem ér. A német juhászkutyákat az Alpokban szolgálatot teljesítő hegyimentők speciális hátizsákba rakják, és úgy szállítják gyalogszerrel vagy helikopteren a szerencsétlenség színhelyére. Ott, amint szabadon engedik őket, villámgyorsan átkutatják a környéket, és ahol emberszagot éreznek, ásással, kaparással jelzik: itt fekszik az áldozat! Közben a mentőosztag sem tétlenkedik, vékony acélrudakkal szondázzák végig a szerencsétlenség helyét, és ha a rudak végén lévő apró horgok valamilyen ruhaneműbe vagy tárgyba akadnak, akkor előkerül a lapát, és megkezdődik a hórétegek eltávolítása a lavina által betemetett áldozatokról.

A kolostor kutyái "postásként" is jó szolgálatot tesznek

Lavinakutyákat alkalmaznak egyébként nemcsak az Alpokban, hanem például a Magas-Tátrában is. Itt a bajba jutottaknak a válságos pillanatokban a Tátrai Hegyi Szolgálat tagjai sietnek a segítségükre. A Magas-Tátrában jól szervezett lavinaszolgálat működik. Amikor hóomlás várható, lezárják a környéket, illetve jelzőtáblákkal figyelmeztetnek a veszélyre. A legtöbb szerencsétlenség azért fordul elő, mert a könnyelmű turisták semmibe veszik ezeket a figyelmeztetéseket. Jó néhány évvel ezelőtt éppen emiatt történt egy szörnyű tragédia. Az egyik szakközépiskola tanulói a téli szünetet a poprádi tónál töltötték. Síeltek, illetve síelni tanultak. A menedékház vezetője többször is figyelmeztette a tanárokat a várható lavinaveszélyre, de azok nem hallgattak rá. Elindultak fel a hegyekbe, és közben megtörtént a baj, amire már napok óta számítani lehetett. Óriási lavina zúdult arra a környékre, ahol a diákok síeltek. Azonnal riasztották a hegyi szolgálatot, akik kivonultak az omlás színhelyére. A keresők szondákkal tapogatták át a terepet, és lavinakutyákat is hoztak a helyszínre, ám a 12 betemetett diák közül sajnos minden erőfeszítés ellenére csupán egyetlenegy fiatalembert sikerült életre kelteni. A szerencsés túlélőt az egyik lavinakutya találta meg!

Ez nem gyakorlat! Valódi életmentést örökített meg a fotós valahol a svájci Alpokban!

Megbecsült ebek! Vállukon viszik a német juhászkutyákat a svájci mentőszolgálat tagjai a várakozó helikopterhez

A Magas-Tátrában szolgálatot teljesítő lavinakutyák speciális kiképzésben részesülnek. Mintegy 90 x 150 méternyi területen kell megtalálniuk a hó alatt 80-100 centiméter mélységben fekvő bábukat. A gyakorlóhelyen az elásott bábuk nyomait mesterséges hófúvással tüntetik el, ám a kutyákat nem lehet megtéveszteni! Csalhatatlan biztonsággal bukkannak rá a hó alatt a szerencsétlenül járt turistákat jelképező bábukra.

Osztrák hegyimentők keresik a lavinaomlás áldozatait

Franciaországban ugyancsak tevékenykednek lavinakutyák. Itt is elsősorban német juhászkutyákat alkalmaznak erre a feladatra, mert könnyebbek, mint a bernáthegyiek, nem süllyednek el a hóban, és legalább olyan biztonságosan szimatolják ki az ember szagát. Gyakran előfordul, hogy az emberből és kutyákból álló kétszemélyes "csapat" helikopteren vagy síliften érkezik a szerencsétlenség színhelyére. A német juhászkutya a számára nem mindennapos szállítóeszközökhöz is könnyen hozzászokik.

Udó, a szlovák hegyimentő-szolgálat híres kutyája, amely megtalálta a szerencsétlenül járt diákcsoport egyetlen életben maradt tagját

Franciaországban egyébként 1979-ben tüntettek ki először életmentésért német juhászkutyát, mégpedig egy Bogo nevű derék állatot, amely 1972 és 1979 között 19 személyt talált meg a hó alatt a francia havasokban.

BUNDÁS ÚSZÓBAJNOKOK

Világszerte népszerű ebek az újfundlandi kutyák. Egyes kutatók szerint a labrador retrieverek és egy norvég kutyafajta keresztezéséből alakították ki ezeket a bundás úszóbajnokokat, mások szerint a hegyi kutyák csoportjába tartoznak, és eredeti hazájukban, Új-Fundlandon tenyésztették ki őket. Mindenesetre már ezer évvel ezelőtt is éltek Új-Fundland szigetén skandináv hajósok által behozott, nagy termetű, fekete szőrű "medvekutyának" nevezett ebek, amelyek elsősorban a halászok segítői voltak, de gyermekőrzésre és a halzsákmány megvédésére is használták őket. Később Új-Fundland szigetén ezek a kutyák mindenekelőtt mint életmentők tettek nagy szolgálatot gazdáiknak. A kicsipkézett fjordok mentén ezek a kutyák, mint valami élő iránytűk csalhatatlan biztonsággal vezették a halászhajókat a jéghegyek között. Ferdinánd Schutz kynologus írja róluk: "Az újfundlandi nagy, erőteljes, mackó jellegű kutya. Mozgékony, intelligens, könnyed, fordulékony, olyan kutya, amellyel jókedvűen, szívesen van együtt az ember. Emberszerető, jóindulatú, és mint gyermekőrző megvesztegethetetlen. A veszélyt ösztönösen jobban megérzik, mint más kiképzett kutyák."

Vízimentő-kiképzés

Az újfundlandi roppant jóindulatú, játékos, szereti a gyerekeket, gazdájához szárazon és vízen egyaránt ragaszkodik; kiváló vízimentő. A nyugati tengerparti fürdőhelyeken egyre-másra alakulnak az újfundlandi mentőosztagok. A "tenger bernáthegyijeinek" is becézett kutyák nagy örömmel és lelkesedéssel vesznek részt a kiképzésen. A szabványfeladat nagyjából a következő: Segítség! Egy ember fuldoklik! A mentő a tengerbe ugrik, négylábú segítőtársa hátán gumitömlővel - hogy a fuldokló könnyebben megkapaszkodhasson az állatban -, ugyancsak a vízbe veti magát. A mentő odaúszik a "fuldoklóhoz", aki vagy vadul csapkod maga körül, vagy már "eszméletlen". A csapkodó embert a mentő megpróbálja úgy irányítani, hogy az belekapaszkodjon a kutya hátán lévő gumitömlőbe. Az "eszméletlen fuldoklót" a hátára fordítja, a kutya pedig megfogja az illető karját, és óvatosan, de olyan iramban úszik vele a part felé, hogy a fuldokló arca szinte állandóan a víz felszíne fölött marad. A mentő is kiúszik a partra, és tüstént megkezdi az élesztési kísérleteket...

Ugyanez a gyakorlat - vagy éppenséggel egy valóságos mentés - télen persze kissé másképpen zajlik le. A mentő, ha lehetséges, csónakon közelíti meg a fuldoklót, s jóformán csak irányítója az akciónak, amelyet a kutya teljesen önállóan, egyedül hajt végre a jéghideg vízben.

Az újfundlandiakat egyébként - egyes források szerint - arra is felhasználták, hogy a bernáthegyi kutyák méreteit és "erejét" visszaállítsák, amikor egy járványos fertőző betegség majdnem teljesen kipusztította a világhírű Szent Bernát menedékhelyi kennel kutyáit...

Ma már kedvencként is tartják a bundás úszóbajnokot

KUTYÁK A ROMOK KÖZÖTT?

Íme egy viszonylag új fogalom: a katasztrófakutya! Az ötlet nem túl régi: 1968-ban kezdett kísérletképpen két lavinakutya-vezető kiképezni egy boxert és egy német juhászkutyát. Arra gondoltak - és mint utóbb kiderült; nem is volt olyan rossz ötlet! -, hogy ha a kutyák a hótömeg alatt megtalálják a betemetett embereket, talán felhasználhatók földrengések után is a romok alá szorult szerencsétlenek felderítésére. Igaz, meglehetősen különböző feladatokról van szó, hiszen amíg a kutya a hóomlások színhelyén teljesen "szűz területet" talál, és érzékszerveit nem zavarja semmilyen figyelemelterelő körülmény, addig a földrengés sújtotta területen füstölgő romok, vegyi anyagok szaga, hatalmas munkagépek dübörgése, lobogó, ropogó tűz, beomló házfalak robaja zavarja munkáját. Ráadásul állandóan bekövetkezhet, hogy keresés közben üvegszilánkba, szögbe vagy éppenséggel még izzó fémdarabokra lép. Azt is elvárják a kutyától, hogy félreérthetetlenül jelezze vezetőjének: még élő vagy már halott embereket takarnak a romok, hiszen ennek megfelelően határozzák meg a mentési munkák sorrendjét. Ha például a keresőkutya halottra bukkan, akkor visszafogottabb jelzéseket adjon halkan: szűköljön, és lassan csóválja a farkát. Amennyiben viszont élő ember van a romok alatt, akkor jóval harsányabban reagáljon: ugasson, vonítson és élénken kaparja a kritikus területet.

Drámai képek a mexikói földrengésről: túlélők után kutatnak a különlegesen képzett katasztrófakutyák

Az 1968-as kísérlet olyan biztató volt, hogy a következő évben már hegyomlásoknál és bányarobbanásoknál is bevetettek kutyákat. Hivatalosan azonban csupán 1975-ben ismerték el a katasztrófacsapatot, amely mindössze kéttagú: a vezetőből és a kutyából áll. Mégis ez a minimális létszámú csapat módfelett eredményesen helyettesíti, pontosabban kiegészíti a katonai mentőalakulatokat. Gyorsan és könnyen jut el a katasztrófa színhelyére, a kutyát nem zavarja az időjárás (még a legmodernebb akusztikai készülékek is használhatatlanok például, ha esik az eső, mert az esőcseppek zöreje megzavarja működésüket); nem érdeklik a különböző zajok (nem kell tehát állandóan félbeszakítani a mentési munkálatokat, nem kell tökéletes csendet teremteni, hogy a betemetett emberek jelzéseit meghallja); figyelmét csupán egyetlen dolog köti le: az életjel!

Azt állítottuk az imént, hogy a katasztrófakutya teljesen új fogalom. Nos, ez így nem teljesen pontos, ugyanis az angolok már a második világháborúban is dolgoztak kutyákkal, amikor London bombázásakor sokan betemetődtek az óvóhelyi pincékbe. S a kutyák itt is beváltak: kiderült, hogy a legnagyobb kavarodásban, zajban is képesek kiszűrni a segélykérők elhaló hangját, nem zavarja őket a sötétség, nincs szükségük iránytűre, semmiféle bonyolult, korszerű műszerre ahhoz, hogy a szerencsétlenül járt embereket megtalálják.

A katasztrófakutyák európai kiképzőközpontja Svájcban van. Itt tanulják meg - hat hónapos kemény munkával - a német juhászkutyák, boxerek, airedale terrierek, dobermannok, hogyan kell létrára mászni, égő erkélyen biztonságosan megállni, a romok alatt lévő halott és élő áldozatokat felkutatni és jelezni.

A svájci kiképzőiskolában végzett kutyák első igazi nagy erőpróbája 1976-ban volt, amikor az olaszországi Friuli városát súlyos földrengés sújtotta. Hat kutyavezető és ugyancsak hat kutya érkezett a svájci repülő-mentőszolgálat segítségével, ahol néhány órán belül 16 túlélőt sikerült a segítségükkel kimenteni a romok alól, s további 125 halott helyét határozták meg pontosan az összeomlott házak alatt!

A bukaresti földrengés-katasztrófa után is megjelentek a Svájcban kiképzett kutyák, hogy összeomlott házak, romokkal elzárt utcák körzetéből a föld alól érkező jelzések, emberi szagok nyomán eligazítsák a mentőosztagokat. Legközelebb 1980. október 10-én vizsgáztak, amikor földrengés rázta meg El-Asnam városát. A szomorú mérleg: 2590 halott, 9000 sebesült és több mint 300 ezer károsult! A kutyák itt is nagyszerűen dolgoztak. Egyikük, egy Minos nevű német juhászkutya például első bevetése alkalmával tíz perc múltán eltűnt a romok alatt, majd nyüszítve hívta gazdáját, aki a kutyát egy eszméletlen, vérző sebesült mellett találta. Mellettük még két további túlélő, körülöttük pedig tíz halott feküdt. Minos ezután hatalmas betontömbök alatt heverő áldozatokat kutatott fel, s egy beomlani készülő, lángoló garázs mélyén pedig élő csecsemőre bukkant.

Svájcban jelenleg 70 kéttagú mentőcsapat tevékenykedik. Eredményeik nyomán más országokban is (például Német- és Franciaországban, az Egyesült Államokban) megkezdték a katasztrófakutyák kiképzését. S hogy ez a munka mennyire nem hiábavaló, azt a legutóbbi szörnyű tragédia, a mexikói földrengés példázza. 1985. szeptember 19-én reggel 7 óra 19 perckor megmozdult a föld a világ egyik legnagyobb metropolisa, a tizenhétmillió lakosú Mexikóváros alatt. Az ország történetének legsúlyosabb földrengése mindössze 3 percig tartott, de ezalatt több mint ötszáz 10-15 emeletes épület omlott össze, tízezrek váltak hajléktalanná, és ezrek lelték halálukat a romok alatt. A katasztrófa hírére nagyszabású nemzetközi segélyakció bontakozott ki. Mentési munkálatokban jártas szakemberek, speciális brigádok érkeztek a városba, egyebek között a svájci kormány mentőosztaga 35 különlegesen kiképzett kutyával, amelyek egyetlen nap alatt több mint száz embert találtak meg és mentettek ki a romok alól...

Az újfunlandi életeleme a víz...

... és a mentés a vízből

A landseer is nagyszerű vízi mentőkutya

A labrador retriever ugyancsak otthonosan mozog a vízben

Túlélők után kutat a K-csapat Romániában

A mexikói földrengés után készült ez a felvétel: K-kutya a romok között

Helikopterrel érkezik a földrengés sújtotta területre a K-csapat

Német juhászkutya a tüzes karikán