Ugrás a tartalomhoz

Kutyatár

Szinák János, Veress István (2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

Nevelés és kiképzés

Nevelés és kiképzés

KÖLYÖKNEVELÉS

Auguste Rodint állítólag egyszer megkérdezték, hogyan alkot. - Roppant egyszerűen - válaszolta a világhírű szobrász -, veszek egy márványtömböt, és lekalapálom róla a fölösleget...

Nos, valahogy így van ez a kutyaneveléssel is, azzal az apró különbséggel, hogy a "márványtömb" a mi esetünkben egy csetlő-botló, játékos, pajkos kedvű kiskutya, amelyhez bizony avatott kézzel kell nyúlnunk, mert különben nem csupán a "fölösleget" kalapáljuk le róla!

Mindezeket azért hangsúlyozzuk ilyen nyomatékosan elöljáróban, hogy a kedves olvasó megértését és elnézését kérjük a következő, talán kissé hosszadalmasnak tűnő fejtegetésért. Higgye el, egyszerűen elengedhetetlen néhány nevelési alapelv tisztázása.

A kimondott szó

A kutya bár nem önállóan gondolkodó, tudatos, megfontolt lény, de hűséges, értelmes és legfőképpen engedelmeskedni tudó és akaró állat, amely voltaképpen egyetlen dologra reagál rosszul, az állandó parancsolgatásra. Ha folyton csak utasítgatják, fegyelmezik, parancsokat osztogatnak neki, elveszti nyugalmát, kiegyensúlyozottságát, és a végén nem képes hibátlanul elvégezni a rábízott feladatokat. Ám, ha a gazda szeretettel és ésszerűen foglalkozik kutyájával, akkor az olyan feladatokat is végrehajt, amelyeket talán nem szeret, és normális körülmények között saját magától nem is tenne soha.

A nevelés folyamán mindenekelőtt vegyük figyelembe, hogy a kutya nem ért meg minden kimondott szót oly módon, mint azt sokan hiszik. Ez azt jelenti, hogy nem annyira a szavak értelmét, mint inkább a parancs hangzását érti meg; valamilyen fajta akusztikus vagy szimbolikus látható jelnek kell kiváltania az ingert, hogy a kívánt teljesítmény bekövetkezzék. Figyelni kell tehát arra, hogy mindig ugyanazt a parancsszót használjuk - bátorítást és figyelmeztetést - és ugyanazokat a jeleket. Ezeket lehetőség szerint egyforma hangon (hangerő, hangmagasság, hangsúly) kell kiejtenünk, ugyanolyan mozdulatok kíséretében. Az a tulajdonos, aki állandóan váltogatja parancsszavait, egyszer azt mondván "ülj le", azután "helyedre", máskor pedig azt, hogy "gyere haza kutyuskám", "ülj ide mellém" és így tovább, az inkább összezavarja, mint segíti a kutyát a dolgok jó megértésében. A jó kutya persze előbb-utóbb megtanul olvasni gazdája gondolataiban is. Ez körülbelül azt jelenti, hogy az ember tekintetéből, arcjátékából, szavaiból, hangsúlyából, illetve néha egy-egy észrevétlen, parányi mozdulatából kitalálja, mit akar tőle a szeretett lény, és azt igyekszik teljesíteni is. Mindez persze nem vonatkozik a tapasztalatlan kölyökkutyára, csak a már kifejlett és "okos", vagyis tapasztalt állatra.

Ha a szeretetteljes türelem és bizalom az előzetes feltétel, akkor az engedelmesség minden nevelés megalapozása; mindkettő segíti egymást és elválaszthatatlanok egymástól. A rabszolga vak engedelmessége nem a bizalomban, hanem a félelemben gyökerezik, és rögtön megszűnik, mihelyt kívül kerül a korbács hatókörén.

A türelemmel és szeretettel nevelt kiskutya szinte állandóan gazdája szemét és száját figyeli

Kutyánktól ne kívánjunk meg ilyenfajta engedelmességet, hanem a derűs, mindig önkéntes szolgálni akarást, amely a gazda iránti szereteten alapszik, és évezredek óta egy ősi ösztön megnyilvánulása, amelyet "kora ifjúságától" kezdve gondos neveléssel erősítünk benne. Az a kutyakölyök, amelyik ily módon engedelmeskedik, szinte állandóan gazdája szemét és száját figyeli, és örvendezve jön felénk még akkor is, ha az ételtől vagy játszótársaitól hívjuk el, mert tudja, hogy viszonzásként kedves szót, szerető simogatást, egy jó falatot kap majd - és számára ez a legnagyobb jutalom. Az így kiképzett kutyával később mindent elérhetünk, és sok-sok örömünk lesz majd benne.

A "tökéletes" tanító

Kölyökkutyánk jellemének formálgatása közben soha ne felejtsük el azt az alapvető különbséget, amely az ember és a kutya világa között van. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a kutya - ellentétben az emberrel - a szagok világában él, az orrával "gondolkodik", és alapvetően a szaglóérzéke teszi engedelmessé. Voltaképpen ennek tulajdonítható a gazdája iránti szeretete, a nevelőjébe vetett bizalma. Időnként tehát a tanítgatása, nevelése során nyújtsunk neki lehetőséget arra, hogy szeretett gazdájának illatát érezze, aki simogatással jutalmazza őt - ez számára egyenértékű a gyermeknek adott jutalompuszival.

Sok más esetben is hasznosítani tudjuk a szaglást azzal, ha például egy alapos szippantást engedünk kutyánknak az idegen és szokatlan dolgok illatából, hogy meggyőződjék azok ártalmatlanságáról és veszélytelenségéről, illetve fordítva: kártékony és veszélyes voltáról. Utalhatunk az ízlelésre is, ha valamilyen jó falattal jutalmazzuk kutyánkat, vagy ha bizonyos rossz szokásokat (mint például a harapdálást) kell leépítenünk. A tapintóérzék közvetíti a kutya számára a jutalmat és a büntetést (erről később még szólunk), valamint segítséget nyújt bizonyos feladatokra való kiképzésben. Nekünk azonban főleg az olyan érzéki benyomásokra kell támaszkodnunk, amelyeket a hallása és látása közvetít számára. Fő segítségünk ugyanis a kutya befolyásolásában a szemünk, a mozdulataink, és hangunk. A kutyát "elbűvöli" pillantásunk. Szavaink (hangunk, hangsúlyunk) pedig parancsokat és tilalmakat, dicséretet és szidást, figyelmeztetéseket vagy büntetést közölnek vele. A füttyszó a hangjelzésnek egy változata, a kéz és egyéb jelek pedig kiegészítik, tökéletesítik azt.

Az emberi tekintet hatalmát és a hang befolyását nem szabad lebecsülni. Egy jó tanító éppen ezekkel hathat a büntetés minden egyéb eszköze nélkül is. A parancsszavakat mindig ugyanazzal a hangerővel és hanghordózással kell kiejteni, mert a kutya ténylegesen nem érti meg a szavak értelmét, füle azonban hozzászokik a szavak hangzásához. Fölösleges tehát a kezdő kutyatartónak egy csomó üres fecsegéssel traktálnia kedvencét: az egyes parancsszavak legyenek rövidek, világosak és jól megkülönböztethetők. Minden vezényszót nyugodtan és normális hangsebességgel kell kiejteni, a túl hangos vagy ordítozó parancsok csak megzavarják a kutyát. Kapcsolata az oktatóval ugyanis olyan finoman árnyalt, hogy mesterének izgatottsága, idegessége őrá is átragad. Ilyenkor bizony "leblokkol", és hibát hibára halmoz.

A kéz- vagy karjelekkel adott parancsok végrehajtása mindig a megvilágítástól és a távolságtól függ. Bizonyos feladatok végrehajtását megkönnyíthetjük jelekkel, feltéve, ha mindig ugyanazokat használjuk.

Alapvetően a szaglóérzéke teszi engedelmessé

Az egyik legjobban bevált megkülönböztető jel a füttyszó, illetve jelzőeszköz a síp. Ez a hang mindig elég jól eljut a kutyához, ezenkívül az oktató személyes hangsúlyt is belevihet a fütyülésbe, úgyhogy a kutya arról mindig felismeri őt. (A sípjelekről egyébként később még szólunk.)

A tényleges vezényszavakon kívül (amelyek közlik a kutyával a feladatot) helyes, ha kiválasztunk magunknak bizonyos bátorító és figyelmeztető szavakat és hangokat is. Ilyenek: jól van, gyorsan, kész, ne stb. Ezeket a szavakat csak akkor tudjuk mindig azonos hangnemben azonos jelentéssel használni, ha előzőleg jól megtanuljuk. A kutya bizonyos fogalmakat kapcsol ezekhez. A "fuj" szót mindig határozott figyelmeztető hangon kell közölni az állattal, hogy megállítsuk őt valamilyen tiltott dolog elkövetésében, mint például a hulladék felvétele az utcáról, a macskák kergetése..., de sohasem szabad az állat ügyetlensége vagy engedetlensége miatt használnunk. Ebben az utóbbi esetben a "gyere" parancsnak kell következnie, azután pedig a feladat megismétlésének - pórázon. A pillantásunk is segítse szavainkat. A kutya tudja, hogy mindent ki kell olvasnia oktatója szeméből annak lelkiállapotáról. Ennek alapján érti meg, hogy gazdája jó hangulatban van-e vagy éppen rossz a kedve, esetleg dühös. Éppen ezért a gazdának legalább olyan élesen kell figyelnie saját cselekedeteire, mint a kutyájára, amelyhez az elvégezendő feladatokat kell alkalmaznia. Ismételjük - mert nem lehet eléggé hangsúlyozni -, hogy kerülni kell a túl hangos parancsokat, a túlzott sietséget, a kiabálást és a hirtelen mozdulatokat, mert ezek zavarják a kutyát. Az oktatónak tehát először is saját magát kell megtanulni fegyelmezni, mielőtt megkísérelné ezt kutyájával.

Büntetés és dicséret

A kiskutyával egyébként a legegyszerűbben úgy alakíthatunk ki szoros és jó kapcsolatot, ha tudomásul vesszük, hogy a kutyák viselkedése számos tekintetben nagyon hasonlít a vadon élő farkasokra. A csapat domináns kutyája (illetőleg farkasa) szükség esetén megbünteti az alárendelteket, hogy ezzel is fenntartsa, illetve megerősítse pozícióját a csoporton belül, valamint hogy összetartsa a falkát. Amennyiben a kutya gazdája nem érvényesíti dominanciáját az ember-kutya kapcsolatban, úgy ezt az állat próbálja megtenni. Kitartó nevelés kérdése annak biztosítása, hogy az állat véglegesnek tekintse helyét a "szociális rangsorban". A tiszteletlenkedést még kölyökkutyától sem szabad eltűrni, hiszen a kutyatársai sem tűrnék! (Kéz után kapás, felugrálás stb.)

Kerülni kell a kapkodó mozdulatokat, kiabálást

A fizikai büntetés - sajnos - többnyire elkerülhetetlen a vezető pozíció fenntartásához, legalábbis addig, amíg a kölyök meg nem tanulja a "nem szabad" parancsszó jelentését. Ahhoz, hogy megtanulja, kemény, határozott hangsúllyal mondjuk neki, valahányszor nemkívánatos dolgot művel. A büntetés állhat abból, hogy felkapjuk a kölyköt a nyakbőrénél fogva, és kicsit megrázzuk. Ez a módszer néhány vadon élő kutyafélénél a dominancia érvényesítését jelenti. Vigyázzunk azonban arra, hogy ezt az eljárást ne használjuk lépten-nyomon, csak igen ritkán, fölöttébb indokolt esetben, mert ha nem bánunk csínján vele, akkor esetleg egész életére "megtörhetjük", félénkké tehetjük a kutyát.

A dicséretnek ugyancsak rendkívül fontos szerepe van a helyes nevelésben, azt is mondhatnánk: a siker kulcsa! A büntetést minden esetben kövesse dicséret, amint a kutya abbahagyta a korrekcióra szoruló viselkedést, vagyis azonnal tudatosítsuk vele, hogy helyesen cselekszik és milyen okos. A dicsérettel soha ne fukarkodjunk, valahányszor az eb úgy viselkedik, ahogyan elvárjuk tőle. Ha kedvencünknek sikerélményt szerzünk, akkor arra ösztönözzük: úgy viselkedjen, hogy gazdájának tessék, ami egyben neki is jóleső következménynyel jár.

Jog az engedetlenséghez!

Fogadjuk el egyébként alapelvként azt is, hogy a kutyát sohase fosszuk meg teljesen az engedetlenséghez való jogától. A kutyatulajdonosok általában úgy vélik, egyedül ők hívatottak eldöntetni: milyen legyen kutyájuk és nem törődnek a természet szavával, holott a lehető legnagyobb mértékben figyelembe kellene venniük kutyájuk természetét, adottságait. A kemény kutyát például egészen más módon kell kezelni, mint a puhányt, a vidáman szolgálót másképpen, mint a fáradtat vagy a lustát, a készséges, de talán esetlent és ügyetlenebbet megint másként, mint a figyelmetlent és engedetlent. Másfajta módszerek kellenek a bátor és megint teljesen mások a félénk, ideges kutya neveléséhez.

A kutya tulajdonságainak, vérmérsékletének, ösztönvilágának figyelmen kívül hagyása könnyen oda vezethet, hogy az állat holmi automata roboteb lesz ahelyett, hogy "kiművelt értelmén" keresztül tevékenyen juttathatná kifejezésre természetes képességeit. Ha a kutya bízik gazdájában és mindig tudja, hogy az mit kíván tőle, akkor a parancsot végrehajtja. Amennyiben mégsem hajtaná végre a kapott utasítást, mielőtt elhamarkodottan megbüntetnénk, elsősorban azt döntsük el: nem bennünk (a tanítási módszerben) volt-e a hiba. Vajon sikerült-e világosan megértetnünk a kutyánkkal, hogy mit kívánunk tőle? Kizárólag akkor fenyítsük, szidjuk meg, ha egyértelműen megállapítottuk a kutya engedetlenségét.

Ilyen esetben is csak az engedetlenség pillanatában alkalmazott szidásnak vagy fenyítésnek van értelme. Az utólagos büntetés - miután a kutya már régen elfelejtette, miért is vonják felelősségre - nem segíti, inkább hátráltatja a kiképzést. Arra is ügyeljünk, hogy a fenyítés sohase legyen brutális, ne okozzunk fájdalmat a kiskutyának. A megfelelő hangsúllyal alkalmazott szidás vagy a póráz erős megrántása általában sokkal eredményesebb, mint az ütlegelés.

Fokozatosan megtanul engedelmeskedni

Ha így cselekszünk a nevelés során, hamarosan tapasztalhatjuk, hogy kutyánk fokozatosan megtanul engedelmeskedni és különbséget tenni az egyes parancsok között.

Végül megemlítünk még egy fontos alapelvet: a fokozatosságot. Ne várjuk el, hogy egy kölyökkutya annyit tudjon, amennyit más érettebb, kiképzettebb kutyától követelhetünk. A kölyök végezze el először az "általános", majd a "középiskolát", hogy aztán magasabb iskolába, a kiképzés "egyetemére" járhasson...

A fokozatosság elvének érvényesítése egyébként azt is jelenti, hogy a foglalkozási idő kezdetben rövid - legfeljebb 15-20 perc - legyen. Ha ugyanis a tanítás ideje túlságosan elhúzódik, a kölyök elfárad, és végül a füle botját sem mozdítja parancsainkra. Ha kutyánk valamit nem tanul meg azonnal, ne csüggedjünk el, az még nem ok a türelmetlenségre, a kiabálásra vagy éppen a korai szigorra. Általában ne parancsolgassunk túl sokat, de ragaszkodjunk ahhoz, hogy az egyszer kiadott parancsot az állat feltétlenül teljesítse. Vagyis legyen fontos erényünk a türelem.

Mielőtt a foglalkozást megkezdjük, először hagyjuk rohangálni a kiskutyát, hogy levezethesse fölösleges energiáját, és csak utána kezdjük tanítani az engedelmességre. Ilyenkor szívesebben is hajlik a szóra.

A PÓRÁZ KÉT VÉGÉN...

Igazi kutyás közhely, de a póráznak valóban két vége van. Az egyik végét a hajmeresztően fegyelmezetlen, ugrabugráló, esetlen kiskutya, a másikat pedig a gutaütés határán őrjöngő gazda rángatja. Legalábbis az első időkben. Nincs értelme eltitkolni, hogy az első napokban bizony rengeteg baj, bosszúság akad egy kölyökkutyával. Szertelen, szófogadatlan (pontosabban: fogalma sincs, hogy mit várnak tőle), idétlenül rohangál ide-oda, folyton láb alatt van, mindenütt otthagyja a "névjegyét", nyüszít, vinnyog és még boldogtalan is. Hiányzik az anya, az alomtestvérek, a megszokott környezet, egyszóval minden, ami addigi szűk kis világához tartozott. Az új gazda szeretete, dédelgetése egyelőre még nem pótolhatja a szülőt, az otthont, még akkor sem, ha a mostanihoz képest a tenyésztőnél esetleg "kutyasorsa" volt a kiskutyának.

Ezekben az első, keserves napokban ismerkedjünk a kölyökkel, s nyújtsunk neki bőséges alkalmat arra, hogy kitapasztalja új gazdája szokásait, mozgását, szava- és kezejárását (természetesen nem ütlegelésre, hanem a gondozásra és a simogatásra gondolunk), és végül, de egyáltalán nem utolsósorban a szagát. Hagyjuk, sőt egyenesen bátorítsuk, hogy fedezze fel új környezetét. Tapasztaljuk ki, mi tetszik neki a legjobban, mihez van a leginkább kedve. Feltehetően a becézgetésben, vigasztalásban, a játékban és táplálkozásban leli majd leginkább örömét. Mindebben természetesen legyünk partnerei, de már az első napokban kezdjük el lassan, fokozatosan a tanítgatását is.

Egy jól nevelt kiskutyával szemben alapvető követelmény, hogy ismerje a nevét, amellyel bármikor magunkhoz hívhatjuk, illetve a helyét, hogy bármikor a helyére küldhessük; ismerkedjen meg a tiltó és a bátorító parancsszavakkal; tanulja meg pórázon követni gazdáját stb.

Vegyük most sorra ezeket a legfontosabb tudnivalókat.

Névadás

A kutya neve - nagyjából hasonló módon, mint az emberé - két részből áll. Az egyik a törzskönyvi név (ez megfelel a családi névnek), a másik pedig a hívónév (a keresztnév), amit gazdája ad az állatnak. A törzskönyvben szereplő többnyire cifra és hivalkodó nevet általában csak olyankor használjuk, ha ismerőseink előtt dicsekszünk a kutya előkelő származásával vagy ha kiállításra benevezünk. Hétköznapi használatra ez a név nem alkalmas, elvégre kissé furcsán hangzana - talán még a kutya számára is -, ha így szólnánk az állathoz: "Witherford Hot Chestnut, mars a helyedre!"

A gazda tehát kutyájának új hívónevet választhat. A névadás sok fejtöréssel járó ceremóniájába természetesen nem kívánunk beleszólni, még csak tanácsot sem adunk, ezt mindenki döntse el saját maga - ízlése, fantáziája, kívánsága szerint. Arra azonban nem árt ügyelni, hogy a hívónév kevés mássalhangzót tartalmazzon, és lehetőleg egy vagy két szótagból álljon, vagyis rövid és jól kimondható legyen.

Régebbi hazai szakmunkák szerzői szerint egyébként hajdanában a magyar pásztorkutyák elnevezésében fontos szerepük volt például a folyónevek: Tisza, Bodrog, Aranyos, Kőrös, de gyakran adtak a pásztorok hívónevet az állat külső megjelenése alapján: Hattyú, Kócos, Buksi, Talpas, - vagy a pásztorkutyák ellenségei után: Betyár, Zsivány, Bitang, Rabló és így tovább. A neves természettudós, Herman Ottó A magyar pásztorkutyák nyelvkincse című könyvében pedig egyenesen mintegy hatszáz kutyahívónevet sorol fel. Nézze el nekünk az olvasó, ha ettől mi ezúttal eltekintünk.

Gyorsan megtanulja a nevét

A kiskutya gyorsan megtanulja a nevét, ha valahányszor magunkhoz hívjuk, a neve hangoztatása közepette egy finom falattal jutalmazzuk. Ezzel egy időben hívójeleket is alkalmazhatunk: "gyere ide", "hozzám" - vagy esetleg fütyülhetünk, pisszeghetünk is, ha ezt a módszert célravezetőbbnek találjuk. Amikor már jól tudja a nevét, a következő lépésként ismertessük meg a tiltó hangjelekkel. Nagyon fontos ugyanis, hogy mielőbb megtanulja: mi az, amit megengedhet magának, és mi az, amit nem!

Tiltó hangjeleket ugyancsak tetszés szerint választhatunk: "pfuj", "nem szabad", "rossz" stb. Fontos az, hogy lehetőleg mindig azonos kifejezést használjunk a tiltásra, illetve a bátorításra. Legyen viszont némi különbség a hangerőben és a hanglejtésben, hogy a kutya már ebből is tudhassa: engedélyről vagy tiltásról van-e szó. A tiltás hangjelét egyébként kézjellel tehetjük még nyomatékosabbá, vagyis amikor "nem szabad" vagy "rossz" hangjelet adunk, emeljük fel tiltó mozdulattal a kezünket is.

A tiltást és a bátorítást egyébként jól begyakorolhatjuk a kiskutyával olyankor, amikor enni adunk neki. Amikor a táplálékot "feltálaljuk" és a kölyök enni próbál, a "fuj", "nem szabad" szavak kíséretében tartsuk távol a táltól. Amennyiben mégis hozzányúl az ételhez, mutatóujjunkkal gyengéden pöcköljük meg az orrát. Némi kivárás után "szabad" vagy "a tied", "vedd el" hangjelre megengedhetjük, hogy egyen.

Egy-két nap alatt megtanulja, hogy csak engedélyünk után nyúlhat az ételhez. Ez egyébként nem csupán engedelmességi gyakorlatnak jó, de hasznosnak bizonyul majd a későbbiek során is. A gondos - és óvatos - gazda ugyanis feltétlenül megtanítja a kutyáját arra, hogy kizárólag az ő kezéből, illetve csakis az engedélyével (vagy hozzátartozóitól) fogadhat el ennivalót. Jó, ha a kutyának ez előbb-utóbb szinte a vérévé válik!

Helyre küldés

A következő fontos tudnivaló a helyre küldés, illetve a helyben marasztalás. Ezt a témát futólag ugyan már érintettük, amikor a lakásban tartott kutya helyének kijelöléséről beszéltünk, most azonban magáról a gyakorlatról szólunk.

Mindenekelőtt azt tanácsoljuk, hogy a kutya állandó helyének megtanulását, megszokását és az állat helyre küldését eleinte lehetőleg olyankor gyakoroljuk, amikor látjuk rajta, hogy szeretne visszavonulni, lefeküdni, aludni - azaz kiadós játék, futkározás vagy táplálkozás után. Ilyenkor vezessük a kölyköt a helyére, gyengéden nyomjuk le fekhelyére, közben nyomatékosan ismételgessük a "helyedre" parancsot. Az állatot egyébként a marjánál nem pedig a hátánál vagy a faránál fogva próbáljuk lenyomni. Ha szükséges emeljük föl és húzzuk gyöngéden kissé előre a mellső lábait. Amenynyiben szépen fekve marad, vegyük el a kezünket és emelkedjünk föl mellőle. Feltehetően tüstént megpróbál majd felkelni. Ekkor ismét nyomjuk vissza fekvő helyzetbe, és ismételjük meg a "helyedre" parancsot mindaddig, amíg megérti és szót fogad. Amikor már a helyén marad, egy-két lépésre eltávolodhatunk tőle, majd fokozatosan növeljük a távolságot, miközben felemelt kézzel nyomatékosan ismétejük: "helyeden maradsz!", "ott maradsz!". Ezzel a gyakorlattal megalapozzuk kutyánknak azt a más kutyatartók által majd sokat irigyelt jó tulajdonságát, hogy bárhol - parkban, üzlet előtt - nyugodtan otthagyhatjuk, és biztosak lehetünk abban, hogy engedélyünk nélkül nem megy el a helyéről.

Pórázhoz szoktatás

Minthogy a kiskutya tanítása pórázon folyik, mindenekelőtt szoktassuk hozzá ehhez a kellemetlen szerszámhoz.

A pórázhoz szoktatás próbálkozásai közben az egyik legfontosabb szempont az legyen, hogy ne alkalmazzunk kényszert, ne okozzunk fájdalmat a kiskutyának, mert az állatba bevésődik, hogy a póráz felcsatolása együtt jár a fájdalommal, a kellemetlenségekkel. Azokat a kutyákat, amelyek pórázon a gazdájuk mögött, nem pedig mellette haladnak, már eleve elrontották a pórázhoz való helytelen szoktatással.

A látszólagos engedetlenség és tiltakozás a póráz ellen viszonylag gyorsan kiküszöbölhető, ha a tulajdonos a pórázra vert kölyköt állandóan dicséri, simogatja. Így a kutya a póráz felcsatolását kellemes érzésekkel, a gazdával való örömteli fizikai kontaktussal társítja.

A pórázhoz való szoktatás kezdetén kerülni kell mindenfajta rángatást, erőszakos húzogatást a vezetőszíjjal, különben a kutya - érthető módon - elkedvetlenedik, és szinte vonszolni kell majd. A kölyök első próbálkozások alkalmával általában a szájába veszi a pórázt, és önfeledten játszadozik vele. Ezt - legalábbis eleinte - nézzük el neki!

Ha valaki szöges nyakörvet használ a kölyök pórázhoz szoktatásához, az csupán annak az ékes bizonyítéka, hogy az illető gyenge és ügyetlen a kutyához. Sohasem szabad a pórázt fenyítésre használni, azaz a kutyát megütni vele. Teljesen értelmetlen és alapvetően hibás dolog például azért pórázra verni az állatot, hogy megbüntessük, vagy esztelen módon rángatni, cibálni vele a kutyát azért, mert valamit helytelenül csinált.

Kezdetben elégedjünk meg azzal az eredménnyel, hogy a kutyát megbarátkoztassuk a nyakörv és a póráz viselésével, és hogy egyáltalában követ minket, még akkor is, ha hátramaradásával, előreszaladásával, hirtelen megállásaival, a póráz harapdálásával teljesen komikus látványt nyújtunk a járókelőknek. Minden körülmény között kerüljük az erős kényszert, ne rángassuk az ebet se előre, se vissza. A bátorítás, a szeretetteljes, türelmes bánásmód az egyetlen eszköz ahhoz, hogy a kutya viszonylag rövid időn belül vidáman és felszabadultan - no és persze fegyelmezetten! - kövesse gazdáját pórázon. Vagyis a pórázviseléshez - a szoktatás idején - a séta mellett kapcsoljunk minél több kellemes kutyaélményt.

Behívás

Ez a gyakorlat a kutyanevelés alfája és ómegája! Egyébként aki látott már kutyáját kétségbeesetten kergető gazdát, azt aligha kell meggyőzni arról, mennyire fontos, hogy a kutya hívójelünkre (és nevének hallatára) bárhonnan minél gyorsabban odajöjjön hozzánk.

Vigyük a kutyát valamilyen szabad térségre, ahol veszély nélkül kedvére futkározhat. Amikor már eleget rohangált, játszadozott, szólítsuk nevén, és "hozzám" vezényszóval hívjuk magunkhoz. Ha engedelmeskedik és odajön hozzánk, akkor egy falat hússal vagy keksszel is jutalmazzuk. Amennyiben ezt a gyakorlatot heteken át jó néhányszor türelmesen ismételgettük, az állat előbb-utóbb a behívás tényét valamilyen kellemes dologgal (jutalomfalat, dicséret, simogatás) társítja. És ennek a ténynek a fontosságát nem győzzük eléggé hangsúlyozni! Mármint azt, hogy a behívás olyan mozzanat legyen a kiképzés során, amelyet a kutya mindig örömmel és szívesen teljesít. A behívás tehát több, mint egyszerű engedelmességi gyakorlat; a gazda és kutyája közötti kapcsolat hű tükörképe! Éppen ezért a magunkhoz hívott kutyát sohase büntessük meg. A behívást ne használjuk fel arra, hogy a tőlünk távol tartózkodó kutya csínytevését megtoroljuk!

Apportírozás

Köztudott dolog, hogy minden kölyök szívesen labdázik, lelkesen kergeti azt a kerek guruló valamit, amit részben játéknak, részben menekülő, megfogható zsákmánynak néz. Éppen ezért ha a kiskutyát (vagy akár az idősebbet is) apportírozni tanítjuk, az egész eljárásban csak abban van szükség biztatásra, beavatkozásra, hogy a kutya oda is hozza elénk a labdát, és parancsszóra vagy anélkül letegye.

Szívesen apportíroz labdát, papucsot, kesztyűt...

Tanítás előtt éheztessük ki egy kissé a tanítványt. Azután vegyünk egy teniszlabdát, szereljük fel magunkat jutalomfalatokkal, és menjünk valamilyen füves területre, lehetőleg csendes, zavartalan helyre, ahol az állat figyelmét nem vonhatja el semmi a megtanulandó feladatról.

A legtöbb tulajdonos a "köszönöm" szót használja, amikor azt akarja, hogy kutyája a visszahozott tárgyat elengedje. Használjuk hát mi is ezt a kifejezést. Dobjuk el a labdát, a kutya valószínűleg utánaszalad, felkapja, majd közelünkbe érve valahol ledobja. Várunk, amíg elég közel hozza a labdát ahhoz, hogy a kezünkben lévő jutalomfalatot megszimatolhassa. Cseréljük el vele a labdáért a falatot. Ahhoz, hogy étvágyát kielégítse, a labdát természetesen el kell engednie. Amikor ez megtörténik, kapjuk el, és "köszönöm" kíséretében gyorsan adjunk neki egy falatot. Miután azt jóízűen elfogyasztotta és megnyalogatta a szája szélét - de csakis azután! -, dobjuk el újból a labdát, és most csak akkor adjunk neki jutalomfalatot, ha a labdát eléggé a közelünkbe hozta. A "csereüzlet" lebonyolításához először le kell guggolnunk a kutyához, de minden egyes alkalommal tartsuk kicsit magasabbra a jutalomfalatot, egészen addig, amíg végül - ha az állat elég nagy testű - nem kell lehajolnunk ahhoz, hogy a labdát a kezünkbe adva a falatot elvegye.

...később apportfát

A következő lépés a "hozd" vezényszó betanítása. A labda eldobását a kutya visszahozással asszociálta. Ha jól megfigyeltük kedvencünket, láthattuk: onnan tudta, hogy merre fusson a labda után, hogy figyelte a dobó kar lendületét, irányát. Néhány dobás után a kutya abba az irányba szalad, amerre a tárgyat eldobtuk.

Ahhoz, hogy a kutya helyes irányba fusson, rendszerint nincs másra szüksége, mint egy pillantásra hátrafelé - és a kiképző karlendítése irányának megfigyelésére. Ha a labda viszszahozását az állat már megtanulta, a kiképző nyugodtan követelheti a labdát, majd később karmutatással is jelezze, hogy tanítványa merre menjen. Mivel a kutyák rendszerint az első dobásra is helyesen reagálnak, valószínűleg a korábbiakban sem látták a labdát a dobás legnagyobb részében a levegőben repülni. Hallották azonban leesni a földre (és feltehetően látták is), így a kéz mozgásirányát a hangirányhoz kapcsolták, s ily módon edződtek a feladathoz. A visszahozásnál tehát a kutyák irányításának alapja a karmozdulat azonnali felismertetése.

Akadályugrás

Szinte látjuk, hogy figyelmes olvasónk most a fejét csóválja: "Micsoda ötlet - gondolja magában -, ugrani tanítani a kutyát! Elvégre az ugrás az állat természetes mozgásformája, miért kellene arra tanítani?" Nos, azt nem vitatjuk, hogy minden kutya tud ugrani, mégsem mindegy azonban, hol, mikor és hogyan ugrik. És az sem mindegy, hogy mikor kezdjük erre buzdítani, és hogyan kezdünk hozzá.

Nem mindegy: hol, hogyan és mikor ugrik

Mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy ugrani kizárólag edzéssel előkészített, egészséges felépítésű kutyát taníthatunk. Az ugrás hihetetlenül igénybe veszi az izmokat, az inakat és az ízületeke. Ezért a hibás végtagállású állatokat egyrészt a lehetőség szerint ne nagyon ugráltassuk, másrészt pedig gondosan ügyeljünk arra, hogy az akadály magassága mindig arányban legyen a kutya testnagyságával. Arra végképp nincs szükség, hogy például egy tacskóval vagy egy pekingi palotakutyával akadályokat ugrassunk, hiszen ezek a fajták testi felépítésük miatt gyakran szenvednek porckorongbetegségben, és az ugrás mint erőteljes megterhelés, könnyen kiválthatja ezt a betegséget.

Kölyökkutyát ugyancsak nem ajánlatos nagyobb erőfeszítésekre késztetni. A felelőtlen gazda könnyen jóvátehetetlen sérülést és félelmet okozhat a kutyának, ha erőlteti a nagyobb akadályok ugratását. Semmit sem mulaszt el az a tulajdonos, aki a kutyáját csupán 9-11 hónapos korától kezdve szoktatja a magasugráshoz.

Az ugróleckék megkezdésekor tartsuk szem előtt, hogy az ugrás magassága nem fontos! Minden a technikán, a kutya ugrás közben megnyilvánuló kedvén múlik. Ha a kiképzés során kedvet csinálunk a kutyának az ugráshoz, akkor a nagyobb magasság már magától adódik.

Meg kell jegyezni, hogy a 280-360 cm-es palánkmászás csak néhány egzaltált kiképzőnek jelent valamit. A különböző kutyabemutatókon ez a produkció ugyan alkalmilag tetszést arathat, de a kutyakiképzés területén gyakorlatilag teljesen értéktelen.

Az ugrás betanításánál - mint már említettük - mértéket kell tartanunk. A gyakori és egymás után unos-untalan ismételt ugratások a kutya kedvét szeghetik. Nagyon előnyös az ugratást olyan természetes akadályokon (például sövény stb.) kezdeni, amely nem magasabb, mint 30-60 cm, és amelyet a tulajdonos is keresztül tud ugrani.

A kiképző és a pórázra csatolt kutya játékosan fusson a természetes akadály felé, és a "hopp" hangjelre együtt ugorják át az akadályt. Ilyen esetben a kutya fel sem figyel arra, hogy feladatot oldott meg. A futási és követési játékos kedv arra késztette, hogy simán átugorja az útjába kerülő akadályt. Néhányszor megismételve a gyakorlatot, dicsérettel fejezzük be a "mulatságot". A túlhajtott ismételgetés helytelen, mert kiöli az érdeklődést. Bátortalan, nehézkes mozgású kutyákat semmiképpen sem célszerű az akadályon keresztülvonszolni. Ezen a problémán úgy segíthetünk, hogy az akadály mögé olyan segítő álljon, akihez a kutya vonzódik, akit jól ismer. A segítő csalogassa, szólítgassa magához a kutyát, ugyanakkor távolodjék az akadályon túl, hogy ezáltal a kutya követési vágya fokozódjék.

Ha már a kutya pórázon biztosan veszi az akadályt, áttérhetünk a póráz nélküli ugratásra. Ilyenkor a póráztalan eb és tulajdonosa futólépésben közelítsék meg az akadályt, amit a kutya "hopp" hangjelre átugrik, a vezető pedig elfut mellette, és az akadály túlsó oldalán ismét együtt futnak tovább. Aki először az ugrás technikáját alakíttatja ki a kutyájával és a biztonságot tartja fontosabbnak, az sokkal gyorsabban éri el célját, mint az a türelmetlen kiképző, aki a magasság fokozásában a saját és sohasem a kutya örömét keresi.

Az úszás

Hát igen, az úszást is tanítani kell! Mindenekelőtt leszögezhetjük: ritkán fordul elő, hogy a kutya eleve iszonyodjék a víztől. Ha mégis ezt tapasztaljuk, az esetek túlnyomó többségében bizony a gazda a hibás ebben is. Vannak, akik az egészen fiatal, a víztől még kissé idegenkedő kutyát bedobják a vízbe. Elvégre "úgyis tud úszni"... Nos, az ilyen kutya világéletében utálni fogja a folyékony elemet, és hat ökörrel sem lehet többé belekényszeríteni.

Mi tehát a megfelelő módszer?

Késő tavasszal vagy kora nyáron, amikor a víz kissé felmelegedett, menjünk el kutyánkkal valamelyik patakhoz vagy tóhoz, ahol olyan sekély a víz, hogy keresztülgázolhat rajta úszás nélkül. Amennyiben - várakozásunk ellenére - nem gázolna át magától a sekély vízen, menjünk át először magunk a túlsó partra. A legtöbb esetben a kutya azonnal követ minket, ha mégsem, akkor a túlsó parttól eltávolodva, csalogassuk magunk után. Ragaszkodása előbb-utóbb legyőzi idegenkedését, és követni fog bennünket. A kísérletet többször is megismételhetjük, mindaddig, amíg a kutya bátran át nem gázol a vízen. Ekkor már sokat elértünk kis tanítványunkkal, ha nem is mindent.

Az úszás remek mulatság

A következő gyakorlat valamivel nehezebb. Keresnünk kell olyan kissé mélyebb vizet, amely fokozatosan mélyül, tehát lehetetlen a kutyának az átgázolás, és úszásra kényszerül. Menjünk át a túlsó partra, majd hívjuk magunk után a kutyát mindaddig, amíg a vízbe merészkedő állat hasa nedves nem lesz. Először bátran követni fog bennünket, de rögtön megtorpan, mihelyt a víz ellepi a hasát. Némelyik kutya ilyenkor megfordul, és igyekszik vissza a biztonságos szárazföldre. Előzzük meg ezt a "hadműveltet": biztassuk a kutyát, és állandóan csalogassuk, hogy kövessen bennünket, és megjöjjön a bátorsága. Eleinte tanácstalanul áll majd a parton, esetleg nyüszítve rohangál fel és alá, majd megkísérli, hogy valamilyen kedvezőbb helyen átjusson szeretett gazdájához. Ilyenkor ne bosszankodjunk magatartásán, ne dorgáljuk meg, ne fenyegessük, hanem továbbra is csalogassuk. Különösen fontos a kitartás és a türelem; semmi körülmény között ne engedjünk a kutyának! Állandó csalogatás és hívogatás közben távolodjunk el ismét a túlsó parton a víztől mindaddig, amíg az állat már nem láthat bennünket. Ez az a pont, amikor csak-csak bátorságra kap a kutya, és ha nem nagy a távolság a két part között átússza a patakot vagy a tavacskát. Ez az a pillanat, amikor "agyon kell dicsérni"... Nem árt, ha valamilyen finom falattal is megjutalmazzuk, de a legfontosabb, hogy ezen a napon ezt a gyakorlatot már ne ismételjük meg újra! A vízhez való szoktatás legyen fokozatos. Ha türelmesek vagyunk, kis barátunk előbb-utóbb ráeszmél: a víz nem veszélyes, sőt kifejezetten remek mulatság - és hogy ő tud úszni!

ROSSZ SZOKÁSOK

Szokás teszi - nemcsak az embert - a kutyát is! A rossz szokások pedig "rossz kutyát" eredményeznek. Nem mindegy tehát, hogyan szoktatjuk, mire neveljük kedvencünket. Még a legbuzgóbb kutyabarát is nehezen viseli el a nadrágrángatást, a nyalakodást vagy ha elegáns ruháján egy csomó szőrt talál.

Az állat viselkedését persze abból a szempontból kell "jónak" vagy "rossznak" ítélnünk, hogy mire tanítottuk, mit engedtünk meg neki, esetleg mire biztattuk. Ha például a kiskutyát arra neveltük, hogy ne telepedjék fel a kárpitozott bútorokra, de továbbra is azonnal felmászik rájuk, mihelyt egyedül marad otthon - az rossz szokás. De ha megengedjük a kutyának, hogy bármelyik székbe, fotelba beülhessen, ez már nem minősíthető rossz szokásnak. Hasonlóképpen: ha a terített asztalról esetenként adunk kedvencünknek egy-két jó falatot, nem vehetjük rossz néven tőle, ha máskor is koldul tőlünk az étkezésnél.

Sajnos, a legkellemetlenebb szokásokat szándékosan tanítják meg a kölyöknek, mielőtt még mit sem sejtő gazdája felismerné, hogy azok később mennyi bosszúságot okozhatnak. Ha például arra tanítjuk a kutyát, hogy jelezzen (ugasson) otthon - később nagyon megbánhatjuk. Sokan úgy vélik: ebük értéktelen szobakutya, ha nem ugat minden ajtónyitásra vagy csengetésre. Ugyanezek a gazdák nemsokára azt gondolják: az a kutya rossz, amelyik minden zajra éktelen lármába kezd!

A tulajdonosnak kell eldönteni, hogy a kutya természetes ösztöneit, illetve annak bizonyos megnyilvánulásait bátorítani vagy elnyomni kívánja-e. Amikor tehát hozzáfogunk kiskutyánk neveléséhez, viselkedésének befolyásolásához, akkor mindenekelőtt azt tisztázzuk magunkban, hogy mit is kívánunk tőle. Még egyszerűbben fogalmazva: milyen kutyát szeretnénk belőle nevelni:

A legtöbb kutya szívesen jár gazdája kedvében, hibáiért tehát többnyire nem őt terheli felelősség. Mielőtt ráfognánk egy kutyára, hogy rossz, makacs vagy ostoba, vizsgáljuk meg saját nevelési, kiképzési módszereinket. Azoknak pedig, akik más kutyájának neveletlenségein bosszankodnak, és az állatot kritizálják, azt tanácsoljuk: ilyenkor inkább a tulajdonost marasztalják el!

Most pedig lássunk néhány rossz szokást.

Ugatás

Ha kutyánk az otthonunkban vagy a környékünkön előforduló legkisebb zajra, háborgásra ugat (és folyton ugat!), azt bizony lakótársaink nem veszik jó néven. Ritka esettől eltekintve nem baj, ha az állat ugat egy-kettőt, amikor valaki feljön a lépcsőn, keresztülmegy az udvaron vagy csenget, de ez csak csendes jelzés legyen, és ehhez elég, ha figyelmeztetésül vakkant néhányat, aztán maradjon csendben. A folytonosan ugató kutyáról feltételezhetjük, hogy ideges, rossz vérmérsékletű vagy éppen helytelenül nevelt állat. Egyes kutyákat olyan sokat bosszantanak, hogy emiatt fejlődik ki ez a rossz szokásuk. Vannak túl bátortalan kutyák, amelyek félelmükben ugatnak minden zajra, mozgásra. Akadnak olyan állatok is, amelyek rögtön ugatni kezdenek, ha egyedül maradnak.

Megelőzés: Mivel természetes dolog, ha a kutya ugatással jelzi, hogy idegen személy vagy állat közeledik, ne törekedjünk arra, hogy megszüntessük ezt a viselkedést, hanem tereljük elfogadható mederbe. Ha már jelzett, nem szabad eltűrnünk, hogy tovább ugasson; szigorúan szóljunk rá, ha kell fenyítsük meg, súlyosabb esetben (ha másképp nem boldogulunk vele) néhányszor öntsük le hideg vízzel.

Egyes nyugati országokban egyébként növekvő népszerűségre tesz szert a kutyák hangtalanítását célzó sebészeti beavatkozás: a debarkálás. Az állatvédők persze azonnal reagáltak: "Megfosztani egy kutyát isten adta hangjától? Szörnyűség!" Valójában ezzel az eljárással a hangot lényegében nem szüntetik meg, csupán "levesznek a hangerőből"... Így azután azok a kutyák, amelyeket fegyelmezéssel - esetleg egészen durva eszközökkel - tartanak csendben, hogy ugassanak, amennyit csak akarnak - csökkentett hangerővel!

A kutatók ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy a kutya számára teljesen közömbös az a tény: ugatáskor ad-e ki hangot vagy sem. Amit élvez, az maga a cselekvés; egy ingerre adott válasz. Legalább olyan jól érzi magát, ha csak halk hangokat bocsát ki, mint amikor éktelen zajt csap. Ugyanakkor ezzel a beavatkozással - érvelnek a debarkálás hívei - több száz kutyaéletét mentették már meg, olyan állatokét, amelyeket gazdájuk nem akart vagy nem tudott megtanítani arra, hogy csendben maradjanak.

Mi magunk egyébként nem vagyunk hívei a debarkálásnak...

Rágcsálás

A kutya életében a legtermészetesebb dolog, hogy minden idegen tárgyat megrág, amelyhez hozzájut. Kölyökkutyáknál ez például fogváltását jelezheti. A kárt okozó, vandál rágások oka azonban többnyire az unalom, illetve a rendszeres egyedüllét következményeképpen kialakuló neurózis. A mindennapos elhagyás - például, amikor a gazda dolgozni megy - a túlságosan érzékeny kutyában egyfajta lelkibetegséget, pszichózist válthat ki. Az ilyen beteges kutya azután a lakásban rendszeresen pusztítja, rongálja a tárgyakat - bútorokat, ruhákat, könyveket, főleg a tulajdonos személyes holmiját. Némi túlzással azt is mondhatnánk: szándékosan okoz kárt amiatti bosszúságában, hogy egyedül hagyták!

Mindent megrág, harapdál...

Megelőzés: vegyünk a kutyának egy-két játékszert vagy nagyobb csontot, sima, nem szálkás fadarabot, amin elrágódhat, s főképp: kezdetben ne hagyjuk sokat egyedül otthon!

Felugrálás

Nagyon sok kutya szeret felugrálni a barátságosan közeledő családtagokra,ismerős személyekre. A gazda üdvözlése például - viharos örömmel és felugrálással egybekötve - kedves látvány és szeretetre méltó tulajdonság, amíg a kölyök kicsi és tiszta. Ám igen kellemetlen lehet, ha lábai sárosak, a tulajdonosnak, vagy ismerősének a ruhája pedig éppen vadonatúj... Hát, még ha az állat már 60 kg!

Megelőzés: amikor a kutya hazatérésünkkor üdvözöl bennünket, parancsoljunk rá: "ülj!", majd hagyjuk pár pillanatig nyugodtan ülni, azután hajoljunk föléje és simogassuk meg. Tehát mi menjünk oda hozzá, és ne engedjük, hogy ő jöjjön hozzánk, hiszen a felugrálás oka: a kutya szeretetet vár, simogatást akar kiprovokálni vele.

Ételkunyerálás

Az ételkunyerálás és -lopás ugyancsak nagyon rossz szokása lehet a kutyának. A kolduló kutya szinte csaknem mindig a helytelen nevelés "eredménye", a kunyerálás pedig gyakran lopássá fajulhat.

A neveletlen ebek hajlamosak arra, hogy orrukat az asztalhoz vagy egyenesen gazdájuk frissen tisztított, vasalt nadrágjához dugják, kipuhatolandó, milyen étel, milyen finom falatok várhatók onnét. Ha ilyenkor hiába figyelmeztetjük az ebet, csipetnyi sót vagy borsot szórjunk az orrára, s ez a barátságtalan gesztusunk eredményesebb lesz, mint mondjuk egy gyengéd ütés, amit a kutya hamarosan csupán pajkos játéknak fog fel.

Az étkezés ideje alatt a kutya nem tartózkodhat az asztalnál, de még annak közelében sem! Tartsuk be ezt az aranyszabályt, mert ez is hozzátartozik ahhoz, hogy kellemes és engedelmes társat faragjunk kedvencünkből. Ha a család eszik, a kutyát küldjük a helyére. Amennyiben "csalódásában" nyüszíteni kezd, csillapítsuk le kedélyét egy erélyes "nem szabad" rászólással.

A konyhában végképp könnyen hozzászokhat a kutya a kolduláshoz vagy a lopáshoz, ezért semmi esetre se engedjük meg neki, hogy oda betegye a lábát. A konyha legyen a számára tiltott terület! Gondoljunk arra a közmondásra, hogy alkalom szüli a tolvajt!

Ajtónyitogatás

A lakásban található ajtók ugyancsak sok lehetőséget nyújtanak arra, hogy a kutya bosszantson bennünket. Ha kinyitjuk az ajtók, hogy kimenjünk a szobából, kutyánk tüstént felpattan a helyéről, és elsőként szalad ki a helyiségből, mégpedig rendszerint úgy, hogy a lábunk között próbál kifurakodni. Ha viszont - mondjuk kizárjuk a kutyát, igyekszik abba a helyiségbe, amelyben mi tartózkodunk, ezért addig kaparja (rongálja) az ajtót, amíg végül sikerül bejutnia hozzánk. Az ajtót persze tárva-nyitva hagyja. A szabad levegő és a mozgás iránti szeretete nagyon is érthető és természetes valami, éppen ezért kölyökkorában tanítsuk meg arra, hogy ne furakodjon előre, ha kinyitjuk az ajtót, hanem legyen "szerény" és várja meg; amíg a gazdája megy ki elsőnek és azután következhet ő. Ezt könnyen "megmagyarázhatjuk" a kiskutyának. Később, amikor már "bölcsebb", de legalábbis fegyelmezettebb, üljön le szépen az ajtóval szembe, és nyugodtan várjon, amíg az ajtót kinyitjuk, majd csak az "utánam" vagy a "mehetsz" vezényszó elhangzására követheti gazdáját, illetve szaladhat előre.

Az ajtót persze tárva-nyitva hagyja

Sajnos, a kutyák hamar megtanulják, hogyan nyissák ki az ajtókat. Megtanulhatják ezt maguktól, de elleshetik az ajtó kinyitásának technikáját a többi kutyától vagy a gazdájuktól. Fogadja meg olvasónk a tanácsunkat: ilyesmire sohase tanítsa meg kutyáját, mert lehet, hogy eleinte jópofa dolognak tűnik buzgósága és ügyessége, de később, ha már kedvére nyitogathatja az ajtókat és mászkálhat ki-be a lakásban, azzal bizony már senkinek sem okoz különösebb örömet. Már csak azért sem, mert általában mindig "elfelejti" becsukni az ajtót maga után. Legalábbis mi még sohasem láttunk olyan ebet, amely ezt megtette volna.

Hulladékevés

Gusztustalan szokása a kutyának, hogy szeret kutatni a földön, bokrok között található hulladék élelmiszerek és más "rondaságok" után. Ez a "szenvedély" ráadásul még veszélyes is lehet, különösen a határban, ahol a különböző kártevők ellen esetleg mérgezett falatokat helyeznek el. Persze a városi tereken, utcákon eldobott hulladék élelmiszerek is számos betegség, fertőzés forrásai. Sajnos, még a jól és bőségesen táplált kutya sem szokta visszautasítani az ilyenfajta alkalmi kóstolókat, hacsak nem neveltük kölyökkora óta nagyon szigorúan arra, hogy a földről semmit sem vehet föl és nem ehet meg.

Amikor a kutya érdeklődik a hulladékok iránt, "nem szabad" vagy "fúj" paranccsal figyelmeztessük, majd hívjuk magunkhoz, és vegyük pórázra. Gyakoroltathatjuk is vele az ilyen helyzeteket. Helyezzünk el a földön - egy-két méter távolságra egymástól - néhány finom falatot: kolbászdarabkát, csontot vagy bármi mást, amit különösen szeret. Vezessük el közvetlenül mellettük az állatot néhányszor, és amikor megszagolja vagy megnyalja - netán bekapja - a csalétkeket, erélyesen, de ne durván rántsuk meg a pórázát és szigorúan szóljunk rá: "nem szabad"! Amennyiben a kíváncsiság és a mohóság eleinte erősebb a kutyában, mint a mi tiltó vezényszavunk, akkor egy kis vékony vesszővel nyugodtan rásuhinthatunk a hátsójára. Hamar megtanulja majd, hogy a földön talált étel: tabu!

Az utcán való illedelmes viselkedéshez hozzátartozik, hogy kutyánk itt is "szobatiszta" legyen, vagyis a dolgát ne a járdán, hanem az úttesten végezze el. Gondoljunk arra, hogy állatszeretet ide vagy oda, a "kutyagumiba" még mi magunk sem szeretünk belelépni.

Kártevés a kertben

A kertben, udvarban, vidéki környezetben élő kutyának többnyire alkalma nyílik arra, hogy különböző állatokkal - lovakkal, szarvasmarhákkal, sertésekkel, kecskékkel, csirkékkel, kacsákkal - találkozzon. Sok kellemetlenségtől és kártól kímélhetjük meg magunkat, ha idejekorán egymáshoz szoktatjuk a különböző fajú élőlényeket. Kezdettől fogva meg kell akadályoznunk a kutyát abban, hogy a lovakat megugassa, lábukat harapdálja, hogy megtámadja a birkákat vagy hajkurássza a szárnyasokat.

A kertben magára hagyott kutya jelentős kárt okozhat azzal is, hogy egerek, pockok, vakondok után ás. A gazdának ilyenkor el kell döntenie, hogy mit akar inkább: eleven, játékos és természetesen viselkedő kutyát, vagy pedig kínos gonddal ápolt és féltve őrzött díszkertet. Aki mindkettőt akarja, annak nevelnie kell a kutyáját.

A veteményeskertben egyébként viszonylag könnyen hozzászoktathatjuk az állatot, hogy kizárólag az utakon járjon, hiszen szinte a vérében van, hogy kövesse a csapásokat, "ösvényeket" - esetünkben az ágyások közötti utakat.

A kutya neveléséről szóló fejezet végén bevalljuk, hogy erről a témáról külön könyvet lehetne - sőt kellene - írni. Mégis reméljük, hogy sikerült a legfontosabb nevelési alapelveket dióhéjban összefoglalni.

SPECIÁLIS KIKÉPZÉS

Mindeddig akár nevelésről, akár kiképzésről beszéltünk, mindenképpen olyan elveket és módszereket ismertettünk, amelyeket a kezdő vagy a gyakorlott kutyatartó minden segédeszköz és segítő szakember nélkül otthon, saját maga alkalmazhat. Sőt reméljük, világosan kiderült, hogy nem is annyira az egyes konkrét gyakorlatok pontos leírását tartottuk a leglényegesebbnek, hanem egyfajta szemlélet kialakítását és megszívlelését, amelynek talaján az olvasó megtanulhat kutyát tanítani. És az már teljesen az egyéni igényeken, elképzeléseken múlik, hogy ki mire tanítja meg négylábú kedvencét. Van azonban a kutyakiképzésnek jó néhány olyan szakága, amely bizony már nagyobb felkészültséget, szakismeretet, több munkát, sajátos felszerelést, eszközöket, szakembereket kíván. Ezek: a vadászkutya és a pásztorkutya kiképzése, az őrző-védő munka, a nyomkövetés, a vakvezetés és így tovább. Ezekkel a speciális területekkel ugyan külön könyvek foglalkoznak, de legalább néhány mozzanatukkal megismertetjük az olvasót, mégpedig azokkal, amelyek egyrészt véleményünk szerint legérdekesebbek és legfontosabbak, másrészt a legjobban illenek könyvünk témakörébe.

Vakvezető kutyák

A vak embernek régen is felbecsülhetetlen társa volt a kutya; többé-kevésbé a vezetésére bízhatta magát, s ha például kéregetésből tengette életét, a kutya tartotta az alamizsnás tálat. Ám ezek az ebek nem láttak a gazdájuk helyett, megfelelő kiképzés híján nem voltak képesek arra, hogy figyelmeztessék őket azokra az akadályokra, amelyekkel lépten-nyomon találkoztak.

Ismereteink szerint több mint hatvan esztendeje - 1915-ben - Németországban létesítettek először vakvezetőkutya-kiképző központot. Amerikában mintegy hatvan évvel ezelőtt egy világtalan szenátor részére képeztek ki először vakvezető ebet: egy német juhászkutyát. A kísérlet sikerült, és hamarosan megalakult a Látó Szem Társaság, amely eleinte a háborúban megvakult katonák részére képzett ki kutyákat. A Látó Szem 1929 óta sok ezer világtalannak nyújtott segítséget. A jól kiképzett kutyák a közlekedésben valóban igyekeztek pótolni gazdájuk látását - minden járdaszegélynél megálltak, kikerülték az akadályokat, és viszonylag biztonsággal haladtak a járművek között.

A háború idején az amerikai hadsereg is indított vakvezetőkutya-kiképzést. A hír hallatára ezrek és ezrek jelentkeztek, felajánlva maguk és kutyájuk szolgálatait. Amikor a "G. I. Kutyák" (G. I.-nak nevezik az amerikai közkatonákat) megjelentek San Francisco utcáin és gyakorlatozni kezdtek, az újságok alig győztek tudósítani a "szenzációs sztorikról".

Az 1940-es években már világszerte működtek vakvezető kutyákat képző iskolák. Különböző kutyaegyesületek, állatorvosok, szakértők bevonásával megkezdődött a kiképzés gyakorlati és elméleti alapjainak kidolgozása, a vakvezetésre legalkalmasabb fajták kísérletes kiválogatása.

Mindenekelőtt lássuk: milyen kutya alkalmas vakvezetőnek?

Annak előrebocsátásával, hogy tulajdonképpen nem is annyira a fajtatulajdonságok, mint inkább az egyedi adottságok és képességek a fontosabbak, megállapíthatjuk: a fizikai tulajdonságok és a vérmérséklet egyaránt fontosak. Ami a fizikai követelményeket illeti: a kutya legyen eléggé nagy termetű (50-60 cm marmagasságú, esetleg valamivel több), jó felépítésű és erőteljes, hiszen sokat kell gyalogolnia. A kiegyensúlyozott vérmérséklet ugyancsak elengedhetetlen. A vakvezetésre kiszemelt kutya legyen megfontolt, engedelmes, nagyon fegyelmezett. A félénk, ijedős, túlságosan játékos, bizalmatlan, ideges, kényes vagy éppenséggel harapós állat nem alkalmas erre a munkára.

A felsorolt követelményeknek leginkább a nagyobb termetű juhászkutyák, a labrador retrieverek, az újfunlandiak, az airedale terrierek és bizonyos fajták keresztezett egyedei felelnek meg. Nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a német juhászkutyát sem, amelyet méltán tarthatunk az egyik legjobb vakvezető kutyának. Kiváló tulajdonságai - intelligencia, hűség, szolgálatkészség, tanulékonyság - különösen alkalmassá teszi erre a feladatra.

A küllem viszonylag elhanyagolható: nem szükséges, hogy a jövendő vakvezető kutya a fajta normái szerint kifejezett "szépség" legyen...

A vakvezető kutya kiképzésben, ebben a nehéz és felelősségteljes munkában rendkívül fontos az oktató szerepe. Az ilyenfajta kiképzés speciális - nem amatőrnek való! - feladat. Nagy szakmai felkészültséget, gyakorlati kiképzési rutin, elméleti tudás; korszerű etológiai és állatlélektani ismeretek szükségesek hozzá. Nem véletlen, hogy például a már emlegetett Látó Szemnél csak négyévi (!) gyakorlat után kezdhetnek tanítani az oktatók - s nemcsak a kutyát kell megtanítani vakot vezetni, hanem a világtalant is magát vezettetni. Ennél az intézménynél egyébként a vakvezető kutyák kiképzését 14 hónapos korukban kezdik meg, amikor már elég érettek, és többnyire átestek a kutya-gyermekbetegségeken is.

A kiképzés első fázisa a szoktatás: ennek keretében tanulja meg a kutya, hogyan közlekedjen pórázon az oktató bal oldalán. (Jellemző egyébként, hogy minden más módszer - akár a bal, akár a jobb oldalon közlekedteti a kutyát - előírja: az állat sohasem előzheti meg túlságosan gazdáját.) Ez a kiképzési szakasz akkor fejeződik be, amikor a kutya már szabályosan az oktató balján halad, combmagasságban tartja a fejét, testhosszal jár gazdája előtt, akit könynyedén vezet, illetve húz a pórázával. Leül, ha az oktató megáll, nem játszik és nem követ más kutyát. Mindehhez legalább két hét gyakorlás szükséges.

A következő fázisban a kutya hozzászokik a speciális kantár viseléséhez, amely egy hámból és egy merev pórázból áll. Az eb rövid idő alatt megszokja ezeket a szerszámokat, majd megkezdődhet a tényleges kiképzés. Mindenekelőtt arra tanítják meg, hogy jelezze, illetve kikerülje az akadályokat. Eleinte kétféle akadályt különböztetnek meg: azokat, amelyeket a kutya jelez és a gazdája átlépi (járda, lépcsőfok, kisebb gödör), és azokat, amelyeket a kutyának is ki kell ürítenie (fák, álló járművek, emberek).

A kiképzés során fokozatosan egyre bonyolultabb akadályok elé állítják a kutyát, hogy végül is elérkezzenek azokhoz, amelyek már csak az emberre nézve számítanak akadálynak - például egy másfél méter magasságban kifeszített drótkötél.

Amikor a kutya már hibátlanul dolgozik, kiképzője új utakra vezetteti magát, most már bekötött szemmel. Ekkor bonyolult feladatok sora következik olyan környezetben, amelyben későbbiekben a kutya és vak gazdája közlekedik majd. A kiképzésnek ebben a szakaszában a kutya és oktatója naponta kétszer bemegy a városba, ahol az állat megtanulja, hogyan kell átmenni az úttesten, hogyan kell gazdáját a tömegben biztonságosan vezetni. A városban folytatott hosszú sétákon sort kerítenek arra is, hogy a kutya épületekben, járműveken, például metrón, mozgólépcsőn és egyéb rendkívüli helyeken gyakoroljon.

Amikor az oktató kijelenti, hogy kutyája már tökéletes vakvezető: ellenőrző vizsga következik. A kutyát addig nem adják át vak gazdájának, amíg minden helyzetben nem végzi tökéletesen a feladatát.

Mint már említettük, a vakvezető kiképzést általában 12-14 hónapos korában kezdik el - legalábbis a régi hagyományos módszerek és elvek szerint. A világ legjobb, legkorszerűbb és legnagyobb vakvezetőkutya-kiképző iskolájában azonban - San Rafael (Kalifornia) közelében - saját tenyésztésű kölykökkel folyik a kiképzés. Itt lényegében már néhány hetes korban megkezdődik a megfelelő egyedek kiválasztása. Az eredmények önmagukért beszélnek: amíg a különleges céllal tenyésztett kölyköknek 94%-os esélyük van arra, hogy jó vakvezetővé váljanak, addig a legtöbb átlagos - 12-14 hetes korában kiválasztott - kutyák esélye 20-25%-os!

Vakvezető kutya kiképzése

A kiszemelt kutyakölykökről különleges tesztekkel állapítják meg, hogy megfelelnek-e a vakvezetésre. Ha igen, 12-13 hetes koruktól saját otthonukban foglalkoznak velük, majd egyéves korukban kerülnek a tulajdonképpeni iskolába, ahol általában öt hónap után vizsgát tesznek.

A San Rafeal-i intézetben kiképzett kutya sem kerül azonnal az utcára világtalan gazdájával. Előbb négy hetet együtt töltenek a kiképzőtelepen. Ezalatt egymáshoz szoknak, s a vak tulajdonos megtanulja, hogyan bánjon - és közlekedjen! - a kutyájával. Az intézet instruktora pedig később is többször felkeresi a világtalan pácienst otthonában. Ellenőrzi: hogyan boldogul egymással gazda és kutyája. Elvégre a felelősség óriási: életet, emberi életet bíznak egy kutyára!

Őrző-védő kutyák

Ezeket a kutyákat személyvédelemre, házőrzésre, gyártelepek, raktárak, különböző objektumok őrzésére használják. Az ilyen célra alkalmas csoportba tartozik egyebek között az óriás shcnauzer, a dog, a dobermann, a boxer, a bullmasztiff, a masztiff, a rottweiler, a bernáthegyi, a bulldog, a dalmát eb, a hovawart. Ugyancsak alkalmas erre a munkára a német juhászkutya, a kuvasz, sőt a komondor is. Ezek eredetileg pásztorkutyák voltak, de az idők és a körülmények változásával használati területük is megváltozott: "munkakörüket" tekintve ma már az őrző-védő csoportba sorolhatók. Klasszikus példa erre a német juhászkutya, amely nyájőrző létére világszerte a legsokoldalúbb és legelterjedtebb szolgálati, illetve őrző-védő kutya lett.

A jól képzett - de csakis a jól képzett! - őrző-védő kutya hatékony személyi védelmet nyújt gazdájának

Persze más fajtájú kutyák is kiképezhetők házőrzésre, személyvédelemre (ismerünk is remekül "dolgozó" spánielt, uszkárt, pulit). Egy visszaeső öreg betörő egyszer éppen a börtönben fejtette ki véleményét ezzel kapcsolatban. "A betörő - mondta - először rendszerint terepszemlét tart a környéken, mielőtt eldönti, melyik az a ház vagy lakás, ahová érdemes besurranni. Elég ugyanis egy lármás kutya, és rögtön riasztva van az egész környék! Amikor előkészítem a betörést, mindig viszek magammal egy darab sült kolbászt. Ha kutya van a háznál, megpróbálom vele megetetni. Ha elfogadja, tudom, hogy nem fogja fellármázni a környéket. Messzire elkerülöm viszont azokat a helyeket, ahol kiképzett őrzőkutyákat tartanak, olyanokat, amelyek feltehetőleg támadásra vannak betanítva."

Nagy fegyelemre, sok gyakorlatozásra van szükség ahhoz, hogy bajt ne okozzon

Napjainkban az őrzőszolgálatot teljesítő kutyákat főként éjszaka "foglalkoztatják". Ezzel elkísérik az őröket a gyárak, raktárak külső területét ellenőrző útjukra - vagy az épületen belül kutatnak az esetleges besurranók után. Számos nagyáruházban betanított kutyákkal is védekeznek éjszakánként a betörők ellen. A kutya ugyanis biztos szimatjával, zajtalan járásával az embernél jobban és biztosabban megtalálja a ruhákkal teliaggatott fogasok és tömött szekrények között megbúvó tolvajt. Amerikában például elsősorban dobermannokat használnak erre a munkára. New York egyik legnagyobb áruházában 10 hónap alatt 13 éjszakai "látogatót" csíptek el az őrzőkutyák, s ezek után a betörők felhagytak a kísérletekkel.

A dobermannokat egyébként kétórai szolgálat után leváltják, mert kifáradnak, figyelmük ellanyhul. Ezek a betanított ebek a betörőkön kívül jelzik még a lebegő redőnyöket, a csepegő radiátorokat, a füstöt, a lángot is... Vagyis mindent, ami elüt az áruház megszokott éjszakai csendjétől, rendjétől. Előfordult, hogy egy dobermann addig morgott, borzolta szőrét egy látszólag tökéletesen rendben levő számológép előtt, amíg az őr föl nem emelte a méregdrága szerkezet tetejét. Ekkor vette csak észre, hogy a gép hangtalanul ját, és már teljesen áttüzesedett!

Az őrző-védő kutya feladatokra vár, mozgásra, élményekre áhítozik

Hazánkban az őrző-védő kutyák - természetesen magánkézben lévő ebekről beszélünk - elsősorban izgalmas és sokoldalú sportolási lehetőséget jelentenek, mégpedig főként a fiataloknak. Számos kiképzőiskola működik az ország területén, ahol komoly és rendszeres munkával tanulják meg fiatal és idősebb gazdák, hogyan fegyelmezzék mindenekelőtt önmagukat, továbbá a kutyájukat, és egyáltalán: hogyan bánjanak ezekkel a bátor, harcias, de hűséges és szeretetre méltó állatokkal. Nem véletlen, hogy a kiképzés során a hangsúly - különösen eleinte - az engedelmességi és fegyelmező gyakorlatokon van. Az őrző-védő kutya rendszerint nagy testű, félelmetes fogazatú és erejű eb - olyan, akár a töltött fegyver! Nagy fegyelemre, sok gyakorlatozásra és engedelmességre van szükség ahhoz, hogy bajt ne okozzon. (Ha mégis bajt okoz, a gazda felel érte!)

Egyébként sajátos módon az őrző-védő csoporthoz tartozó kutyák valamennyi fajtája eléggé mérsékelt természetű (gondoljanak csak a mindig játékos boxerre, a szolgálatkész német juhászkutyára, a szelíd újfunlandira, a kedves, higgadt collie-ra, a jóindulatú dogra), de amikor harcra kerül a sor, rendkívül erőteljesen használják az állkapcsukat. Ha sikerül fogniuk, nem eresztik el áldozatukat - szívósan csüngenek rajta. Általában könnyen taníthatók; a legjobb társai az embernek. Éberek, gyorsan kiképezhetők, figyelmesek. Ám az olyan tulajdonos kezében -legyen az férfi vagy nő -, aki nem eléggé szigorú velük, veszélyessé válhatnak. Miután általában eléggé megtermett kutyák, hamar tudatára ébrednek erejüknek, és általában dominánsak (uralkodnak) a többi fajtájú eb fölött. Az őrző-védő kutyák csoportjában különben a masztiff a legflegmatikusabb. Ezt a kutyát a legnehezebb kihozni sodrából.

Az őrző-védő fajtákkal végzett kísérletek tapasztalatai arra utalnak, hogy ezeknek a kutyáknak a bőrük talán kevésbé érzékeny a fájdalomra, mint a többi fajtáé. (Magunk is rengeteg verekedést láttunk már harcias típusok között, és valóban, az őrző-védő fajták példányaitól szinte sohasem hallhattuk a fájdalom hangját verekedés közben, és sohasem tapasztaltuk, hogy feladják a harcot, mint ahogyan az más fajtájú kutyák között gyakran előfordul.)

Azok az állatorvosok, akik verekedésből származó sebeket kezeltek, varrtak, tisztítottak, ugyancsak állítják, hogy ezeknek a kutyáknak van valami plusz "karakánságuk", ami a többi fajtának nincs.

Az őrző-védő kutyákat speciális gyakorlatokkal, kemény tréningeken edzik, tanítják feladatukra. A kiképzés hármas alapelve: a ragaszkodás, a tekintély a jutalom. A jó oktató a kutya ősi ösztöneit és tulajdonságait hasznosítja. Így például figyelembe veszi, hogy az állat természeténél fogva eleve gyanakvó, ezért ha hirtelen idegen kerül eléje, ugatással, vagy támadással védekezik. Kiképzés közben a legnagyobb büntetés: enyhe suhintás a kutya orrára vagy farára - nem annyira azért, hogy fájjon, hanem hogy "büszkeségében sértse" az állatot. A dicsérettel is módjával kel bánni, hiszen ez az egyetlen jutalma a kutyának, meg kell tehát tanulnia az értékét.

Az igazán eredményesen dolgozó őrző-védő kutyát már kölyökkorában jól választották ki az alomból. Különböző - fizikai adottságokat, tanulékonyságot,bátorságot mérő - tesztekkel próbálják ki az ilyen kölyköt. Megfigyelik: hogyan reagál a váratlan zaj- és fényingerekre, az új benyomásokra; könnyen barátkozik-e vagy bizalmatlan természetű? Figyel-e a körülötte zajló életre? Milyen az ütéstűrő képessége? A fájdalom elrettenti-e vagy fokozza támadókedvét? A jó őrző-védő kutya már kiskorában bátor, életerős, megbízható természetű.

Az ilyenfajta kutya tartásának vannak olyan sajátos vonásai, amelyeket ajánlatos figyelembe venni elhelyezésénél, ápolásánál, táplálásánál. Egy ilyen - legalább középnagyságú, erős testalkatú, fejlett izomzatú, minden körülötte történő esemény iránt élénken érdeklődő - állat tulajdonképpen csak átmenetileg élhet lakásban. Illetve csupán akkor tartható viszonylag jó körülmények között falak közé zárva, ha az ürítéshez, szükséges időn túl legalább napi egy óra erőteljes mozgást (akadályok leküzdése, szabad futkározás és játék) biztosítanak a számára. Nyugodt, forgalommentes utakon ebből az időből fél órát kerékpár mellett szaladhat, de a gazdának legalább egy órát együtt kell járnia, mozognia a kutyával - közben különböző feladatokat adni neki (helyben maradás, nyomkövetés stb.) -, s ezzel "szellemi tevékenységre", képességeinek megtartására, sőt fokozására serkenteni.

Összefoglalva: az őrző-védő kutyának olyan feltételeket kell teremteni, amelyek összhangban vannak sajátos vérmérsékeltével, fizikai adottságaival és kiképzésével. Az ilyen ebnek tevékeny életet kell élnie, nehezen viseli el a tétlenséget! Egy öleb a lehető legkellemesebben érzi magát, amikor kosárkájában heverészik vagy a gazdája ölében üldögél. Az őrző-védő kutya azonban feladatokra vár; mozgásra, élményekre áhítozik; akkor érzi magát igazán jól, ha hasznos munkát végezhet. Hiszen - amint ez a fajtacsoport elnevezéséből is kiderül - hosszú évszázadok óta tudatosan válogatták, tenyésztették, hogy valóban megbízható őrzője és védője legyen az embernek.

Nyomkövetés

Az állati és az emberi nyomkövetésre kiképzett kutya tevékenysége között - bár mindegyiknél az eb kitűnő orra játssza a főszerepet lényeges a különbség. Az állatok nyomának követése tudniillik a kutya természetes ösztöntevékenysége; itt az embernek nem kell mást tennie, mint valamilyen irányban bátorítania vagy fékeznie segítőtársát, és az elvégzi a kívánt tevékenységet. Az emberi nyom követése a kutya számára lényegesen nehezebb feladat.

Megjegyezzük azonban, hogy a kutya hajdan emlősökre vadászott, s közben olyan nyomokon kellett tájékozódnia, amelyek - ha nem is voltak azonos szagúak - hasonlítottak az emberéhez. Éppen ezért elvileg lehetséges, hogy a kutya már nagyon-nagyon régen is képes volt az emberi nyomok követésére.

Annak vizsgálatát, hogy mikor tanította az ember először nyomkövetésre a kutyát, mint hiábavaló és megoldhatatlan kérdést, nyugodtan elvethetjük. Egy bizonyos: négylábú társunkat már sok évszázaddal ezelőtt is használták az emberi nyom követésére. Az erre vonatkozó egyik legrégibb forrás a rendőrkutyák betanításával foglalkozó, 1718-ban, Nürnbergben megjelent utasítás, amelynek címe: "Az elrabolt tárgyat és magát a tolvajt is felkutató kutya betanítása". Érdemes felidézni belőle, hogyan is festett 250 évvel ezelőtt a nyomozókutya kiképzése.

Az egyik legtehetségesebb nyomkövető a német juhászkutya...

"Angliában vannak olyan kutyák, amelyek az említett tolvajt mindenütt felkutatják, még akkor is, ha az már hajóra szállt, sőt vízbe is ugranak, s a hajó után úsznak, és a többi ember között, ha azok felveszik a hajóra, megtámadják a tolvajt. Az ilyen kutyákat a következőképpen kell betanítani: Azok, akik ilyen kutyát tartanak, kutyájukat vezessék arra a helyre, ahol a lopás történt és ahol a tolvaj a lábát letette, s ha a kutyát már hozzászoktatták a nyom követéséhez, engedjék szabadon előre, mert az ilyen kutyák a megmutatott nyomot olyan pontosan követik, ha közben nem esik az eső, hogy azt szinte sohasem tévesztik el, és a tolvajokat legtöbbször megtalálják."

... de ami a szimatmunkát illeti, az angol véreb sem "kutya"...

"...Mi azonban magunk lássunk hozzá a betanításhoz; éppen ebből a fajtából vegyünk fiatal kutyákat, amelyek mindenekelőtt kellő nagyságúak és erejűek. Ha már abban a korban vannak, mint amilyenben más kutyákat vadászatra és más dolgokra kezdenek betanítani, bevezetjük őket egy kamrába vagy szobába, ott leteszünk egy pénztárcát vagy más dolgot tartalmazó zacskót, amit előzőleg erős szagot árasztó anyaggal - például hússal, sajttal, szalonnával stb. - kenünk be. Ugyanezzel az anyagokkal bekenjük egy ember cipőjének a talpát is, aki az említett zacskóval eltávozik, azonban nem messzire. Ha a kutya megszagolta a zacskó helyét, azt a szagot érzi a lábnyomon is. Így vezetjük el pontosan a nyomon addig, amíg megtalálja azt a személyt, akit a betanításhoz felhasználtunk; ezután a kutyát újból visszavezetjük az előbbi helyre, megdicsérjük, és adunk neki valamit enni. Ugyanezt tesszük néhányszor más szagokkal is, amelyeknek fokozatosan gyengébbeknek kell lenniük, míg végül egyátalán nem lesz szükség többé szagot választó dologra, hanem csak egy kissé izzadt és kimelegedett emberre, akinek a szagát a kutya igen könnyen megérezheti. Ezt az embert mind messzebb és messzebb küldjük, míg végül a kutya a legcsekélyebb nyomhoz is hozzászokik. Azoknak azonban, akiknek ilyen kutyájuk van, szem előtt kell tartaniok, hogy ebeiknek egyhangú és nem nagyon jó táplálékot kell adniok, mert így nem veszítik el szaglóérzéküket..."

E régi dokumentumból - amely persze sok tekintetben ma már elavult és több téves megállapítást is tartalmaz - egyértelműen kiderül: elég régóta tudják, hogy a kutya az egyes embereket a szaguk alapján képes megkülönböztetni egymástól. Azt pedig, hogy minden embernek külön egyedi szaga van, már az első világháború körüli időszak kinológiai sajtója is megírta. A különböző szagokat viszont a mai napig sem tudjuk pontosan regisztrálni. Annyi bizonyos, hogy az emberi szag függ az életmódtól, a foglalkozástól, az egészségi állapottól és számos más tényezőtől. Azt is tudjuk ma már, hogy az egyedi szag anyaga főleg a verejtékben keletkezik. A nyomozókutya számára éppen ezért elsősorban az emberi testnek az a része fontos, amelyik erőteljesebben választ ki verejtéket. Ilyen mindenekelőtt a láb, de a tenyér felületét, a szeméremtájékot, a hónaljat és a homlokot is a verejték fő kiválasztóhelyei közé számítjuk. Az azonosság megállapításánál a nyomozókutya főként ezek alapján tájékozódik. Külön jelentősége van a ruha szagának. Az alkohol élvezete, az erős dohányzás, valamint a meghatározott munkanemek is jelentősen hozzájárulhatnak az egyedi szag kialakításához.

Régóta köztudott dolog, hogy a kutya legjobban kifinomult, legnagyobb teljesítményekre képes érzékszerve az orra. Kis és nagy termetű ebek, fajtiszta és keverékkutyák egyaránt leginkább az orrukat használják, hogy bizonyos dolgokról tájékozódjanak. A ház sarkának körülszaglászása, a talaj állandó szimatolgatása mind arról tanúskodik, hogy a kutya így ismerkedik környezetével. Természetesen a kutya orrával együtt működik a szeme és a füle is. Környezetében a legkisebb mozdulat, a legfinomabb zörej éppen olyan jelentős a számára, mint az őt érdeklő bármilyen szag.

Ha arról beszélünk, hogy a kutyának jó vagy rossz orra van, mindig a saját nézőpontunkból ítélünk. Vagyis arról van szó, hogy a kutya képes-e hasznosítani a szaglását a mi érdekünkben és a mi fogalmaink szerint. Tudniillik lényeges különbség van aközött, ahogyan a kutya saját céljaira használja fel a szaglását és ahogyan a mi érdekünkben tevékenykedik vele. Annyit mindenesetre meg tudunk ítélni, hogy nem minden kutya orra egyformán kitűnő, hiszen valamely szerv használhatósága függ a szervezettől, a gyakorlottságtól és a tapasztalattól. Éppen ezért ahhoz, hogy kiváló nyomkövető kutyánk legyen, hosszú évek gyakorló munkája szükséges.

Az emberek szagnyomainak megkülönböztetéséhez nélkülözhetetlen a gyakorlottság, amelyet a kutya a kiképzése során, illetőleg az élete folyamán szerez. A mindennap, fokozatosan nehezített kiképzés teszi lehetővé, hogy a kutya a szükséges tapasztalatokat gyorsabban megszerezhesse. A kutya emberi nyomkövetésre való kiképzésének egyetlen célja, hogy rávezessük: hogyan hasznosítsa kivételes szagérzékenységét. Ez persze hosszú távú munka, amelyhez türelem és nagy-nagy rutin szükséges, mert igen könnyű elrontani egy olyan kutyát is, amely nyomkövetésre alkalmasnak mutatkozott.

Feltételezhetjük, hogy a gyakorlatlan kutya csupán az embertől a talajon hagyott nyom összesített szaghatását érzi, és nem képes a szagot analizálni, vagyis a különféle szagokat megkülönböztetni, hiszen számára azok nem jelentenek semmit. A kiképzés során azonban megtanulja az egyes részszagok azonosítását, különösen az egyéni szagokét, mert ezeket fontossá teszik számára.

Számos kutató úgy vélekedik, hogy a német juhászkutya a legtehetségesebb nyomkövető. Ezt azonban nehéz bizonyítani, annak ellenére, hogy általában ezt a fajtát képezik ki leginkább nyomkövetésre.

A szaglás finomsága feltétlenül szükséges tulajdonság a nyomkövetésnél, de nem az egyetlen feltétel. Egyelőre még ismeretlen, hogy a teljesen azonos körülmények között miért lesz az egyik kutyából kiváló nyomkövető, míg a másik e téren semmire sem jut.

A kutya neme is befolyásolja a nyomkövetési készséget. Régóta megfigyelt tény, hogy a szukák általában jobb nyomkövetők, mint a kanok. A kutatók alaposan tanulmányozták a nemi szervek és a szaglószervek közötti kölcsönhatást, különös tekintettel a nemi hormonoknak a szaglás minőségére gyakorolt hatására. Bebizonyosodott, hogy nyomkövetésre kiképzett kutyába injekciózott hím hormon (tesztoszteron) jelentősen javítja a nyomkövető munka minőségét. Ugyancsak kimutatták, hogy a kutya szaglásának ilyen mesterséges javítása számos vegyi anyag alkalmazásával is elérhető.

A nyomkövetés (legalábbis olyan formában, ahogyan azt a kiképzőiskolákon tanítják) a kutyának nem természetes tevékenysége, amit főként az bizonyít, hogy az állatot erre a munkára meg kell tanítani. Amikor a kutya emberi nyomot követ, azt nem a "saját gyönyörűségére", hanem a gazdájáért és a tőle várható jutalomért teszi. A nyomkövetés alapja tehát a kutya ragaszkodása a gazdájához, és miután a gazda egyéni szaga az állat érdeklődésének és örömének a középpontja, ezért a kiképzést ezen az alapon a legjobb elkezdeni. A kutya először tanulja csak meg követni gazdája nyomát (eleinte persze eltérítő nyomok nélkül), megkeresni és apportírozni a gazda szagát hordozó ruhadarabokat, vagy más tárgyakat. Ha ezeket a feladatokat már teljes biztonsággal megoldja, akkor - és nem előbb! - az ilyen gyakorlatokat teljesen el kell hagyni, és a kutya tanulja meg idegen személy szagának a követését.

Amennyiben szeretnénk kihasználni a kutya ilyenfajta adottságait, akkor már egészen fiatal korában el kell kezdeni vele ezt a munkát, és egész életén át fenn kell tartani éberségét, hozzá kell szoktatni az emberi egyéni szaghoz. Arra kell szoktatni, nevelni, hogy munkáját sportnak tartsa. Az ember számára hasznos adottságait tehát irányítani és bátorítani kell, a nemkívánatosakat pedig el kell nyomni. Az állattal főleg azt tanítsuk meg, hogy ragaszkodjon a "főmotívumhoz", és hagyja teljesen figyelmen kívül az "eltérítő tényezőket" - bármilyen vonzók legyenek is azok számára! (egyszerűbben: sok száz vagy ezer szag, benyomás, inger közül mindig csak egyetlenegy érdekelje, amelyet követ.)

Ha a nyom elég hosszú (legalább 800 m), a kutya azonosítani tudja a nyom fektetőjét és a szagát hordozó tárgyakat. Ilyenkor kiválasztja a szagkeltő egyént és holmijait más személyek, illetve tárgyak közül.

Említettük már, hogy az emberi nyomot követő kutya nem saját gyönyörűségére, hanem gazdájáért dolgozik. A gazda magatartása, szakértelme jelentősen befolyásolja tehát a kutya nyomkövető munkáját. A kiképzőnek a nyomkövetés során irányítania és segítenie kell a kutyát. Ha megelégszik annyival, hogy ebét a nyomra ereszti és követi, akkor az állat előbb-utóbb kedvetlenül dolgozik, később pedig teljesen érdektelenné válik a szagnyom iránt. A kutya jó nyomkövető munkája tehát az ember és az állat közös munkájának eredménye, olyan tevékenység, amely nemcsak jó szaglású kutyát, hanem képzett gazdát is kíván. Egy ismert kinológus egyébként ezt írta a nyomkövetéssel kapcsolatban: "Az erre a célra kiválasztandó kutya mutasson mohóságot a nyomkeresésben, lelje örömét az apportírozásban, legyen kemény és kitartó, ugyanakkor könnyen irányítható." És valóban: az a tapasztalat, hogy a kitűnő apportírozó hajlamú kutyából lesz a legjobb nyomkövető.

Vadászkutyák

Az ősember vadászott, hogy élelemhez jusson, és hogy az állatok bőrével, szőrméjével takarja magát a hideg ellen. A kutyaős (vagyis a farkas) mint zsákmányszerző állat hasonló módon szerezte meg táplálékát. A vadat hol egyedül, hol falkában üldözte, egészen addig, amíg az ki nem merült annyira, hogy megölhette és megehette. Az ember hamar felismerte a kutya kiváló képességeit a vad felfedezésében, követésében, és elhatározta, hogy társul veszi maga mellé. S attól kezdve, hogy ez az ismeretség létrejött, nyomban ki is használta "leghívebb barátja" szolgálatait. Így kapcsolódott össze az ember és a kutya vadászata, amely - egészen csekély módosításokkal - a mai napig fennmaradt.

Amint az ember életviszonyai javultak, az állattenyésztés és a növénytermesztés biztosabb élelmezési alapot nyújtott, a vadászat veszített jelentőségéből, bár még ma is fontos élelemszerző ág. Átalakította a kutyát is: kiválogatta a legalkalmasabb példányokat, keresztezte őket, s új fajtákat hozott így létre, köztük vadászkutyákat. A vadászat módja is megváltozott; most már nem arról volt szó, hogy bármely vadat - ha ehető - zsákmányul ejtsen, hanem inkább örömet akart találni a vadászatban. Sportszerű kedvteléssé alakította át a vadállatok üldözését, szabályokat alkotott, s így létrehozta a kutyákkal való sportszerű vadászatot.

A vadászat fénykora a középkor, a nagy királyok, fejedelmek, a kiskirályok és önkényurak kora volt. Ám - érdekes módon - a kutyával való vadászat azóta sem változott lényegesen. Napjainkban is szinte pontosan úgy vadásznak, ahogyan a "Szent Bertalan éjszakájáról" hírhedtté vált IX. Károly király meghatározta ennek a sportnak a szabályit. A királyi vadászatról című munkájában.

Ez a kis gyűjtemény - amely ismerteti a vadászati módokat, leírja a vad szokásait és egyebek között még azt is: hogyan kell a jó vizslát idomítani - ma is aktuális. Sőt még a szóhasználata is alig változott, a 20. század vadászai szinte teljesen ugyanazokat a szakkifejezéseket használják, mint középkori elődeik.

Nos, a vadászat népszerűvé válásával, elterjedésével kialakultak a különböző speciális vadászkutyafajták (a vadászási mód, a vad fajta, nagysága alapján): a vizsla, a retriever, a szetter, a pointer, a kopó, a véreb, az agár, a terrier, a griffon... Valamennyi fajta csoportot nem tudjuk megemlíteni, erre nincs elég hely, és nem is tartjuk itt a feladatunknak. Ezért csupán néhány különösen érdekes vadászkutyaféle tevékenységének rövid bemutatására szorítkozhatunk...

POINTEREK. A fajta neve (point = mutat, mutató, rámutató) eredetileg feltehetően inkább a kutya munkáját jelölte. A pointerek kiváló vadászebek, a vadat "álló" kutyák királyainak tartják ezeket a derék négylábúakat. Feladatuk az, hogy a nyílt mezőn megtalálják a vadat. Rendkívül kifinomult orrukkal kutatnak a vad után, s ha megtalálták, klasszikus pózba merevednek, szinte szoborrá válnak: szép formájú fejüket magasan tartják, egyik mellső lábukat felemelik, mintha lépni akarnának, de közben valami akadályozná ebben őket, és így maradnak, ebben a pózban. Farkukat hátvonaluk természetes folytatásaként egyenesen tartják, mintha attól félnének, hogy ha egy kicsit is lejjebb engedik elriasztják a vadat.

Pointer - jellegzetes mutató pózban

FOXHOUNDOK. Sokoldalú képességeiket tekintve a magyar vizslához hasonló mindenes kutyák, különösen az amerikai foxhund. Állóképességük szinte fantasztikus: akár 8-12 órán keresztül követik a nyomot. Szimatuk kiváló; értelmes, tanulékony ebek.

Amerika déli részén például a következőképpen folyik a rókavadászat. A résztvevők este gyülekeznek (rendszerint egy hegycsúcson), s kutyáikat szélnek eresztik. Amelyik állat először bukkan rókanyomra, jelez, s gazdája megismeri a hangjáról, melyik eb fogott nyomot. Rövidesen megszólal a második kutya is, majd a többi, és a vadászok kutyájuk hangjából pontosan tudják: a kutya ráakadt a nyomra, követi, s közelít-e vagy éppen elvesztette.

Észak-Amerikában gyakran megölik a rókát, de Délen ez súlyos vétek - a vad újra és újra elfut, s kezdődik ismét az üldözés. A vadászok megismerik az egyes rókák szokásait, ami csak fokozza a hajsza érdekességét.

VIZSLÁK. Legendásan nagyszerű vadászkutyák. Lelkes híveik azt mondják róluk: ha az összes többi vadászkutyafajta valamilye oknál fogva kipusztulna, a vizslák valamennyit képesek lennének helyettesíteni. Nos, lehet hogy ebben a megállapításban van némi túlzás, de az bizonyos, a vizslák bámulatosan okos, ügyes, engedelmes, intelligens, sokoldalú állatok. Igazi "mindenes" vadászkutyák: rendkívül fegyelmezettek; szimatmunkájuk nagyszerű; kiválóan apportíroznak; kitartók, a legszélsőségesebb időjárást is jól tűrik. Nem véletlen, hogy valamennyi nagy kutyás hagyományú nemzet - az angol, a francia, a német, a magyar stb. - kitenyésztette a maga speciális vizslafajtáját.

SZETTEREK. Származásuk 1845-ig vezethető vissza. Nevük feladatukból ered: a vadat kell "set"-telniük azaz állniuk. Az idők folyamán szerepük megváltozott. Kivitték őket az angliai lápokra, ahol messze a vadászok előtt jártak, s ha vadra bukkantak, megálltak, és orrukat magasra tartva egyik mellső lábukat felemelve - akárcsak a pointerek - jeleztek. Azután a vadász vezényszavára lassan, centiméterenként előrekúsztak, egészen addig, amíg a vad "pánikba esett", és menekülni akart. Ami azután történt az már a vadász dolga volt...

Munkában a kotorékeb

A szettereket - a barátságos, értelmes angol szettert, az elegáns erős, szívós gordon szettert, a vonzó külsejű, kissé rakoncátlan természetű ír szettert - ma már persze főként kedvtelésből tartják ragaszkodó, kedves természetük, fogékonyságuk miatt. VÉREBEK. Valamikor sokféle változatban tenyésztették ezeket a kutyákat, amelyek származásukat tekintve talán leginkább a kopókhoz sorolhatók, míg munkavégzésük szempontjából a vizslákhoz állnak közelebb. Ma már csupán néhány típusuk maradt fenn: az angol véreb (bloodhound), a hannoveri véreb és a bajor hegyi véreb.

Remek kutyák az angol vérebek, amelyek valaha rendkívül hasznos munkát végeztek. Azért tartották őket, hogy felkutassák a megsebzett vadat, amely eltűnt a vadász szeme elől. Ezenkívül megtalálták az elcsavargott jószágot, kiszimatolták a föld alatti vezetékek gázszivárgásait. Még ma is gyakran használják őket "vércsapára" vagy eltévedt vadászok, turisták, gyermekek felkutatására.

Könnyen taníthatók a hannoveri és bajor vérebek. Inkább saját kedvtelésükből követik a nyomot, semmint más okból. Egészen kiválók az úgynevezett "hidegnyom" követésében is, vagyis olyankor, amikor már bizonyos idő eltelt a nyom lefektetése után. Hazánkban is népszerűek. Az utóbbi időkben ismét fellendült (nemzetközi versenyek formájában is) a vérebek eredeti "foglalkozásuk" szerinti felhasználása, s ilyenformán hatalmas értéket (sokmázsányi vadhúst) mentenek meg évente ezek a derék "szagértők".